Messiaen: Cinq rechants

régóta szerettem volna szeretni Messiaen zenéjét, de csak nem ment, egészen addig, míg ezt a művet meg nem ismertem: azonnal belehabarodtam, és minden újabb hallgatás-éneklés-kottaböngészés csak még mélyebbre habar.  annyit álmodoztam ilyen zenéről: dallamközpontú, tizenkétfokú dallamokkal, melyek nem alterált diatóniaként működnek (ami persze még lehet nagyszerű, lásd pl. Bartók polimodális kromaticizmusát), hanem a hangok akárhogy viszonyulhatnak egymáshoz, a zene maga alakítja ezen viszonyokat, fittyet hányva olyan hagyományokra, mint hogy a fisz az f módosított változata, vagy hogy a gisz nem egyenlő az asz-szal; sőt voltaképp arra is, hogy egymástól oktávra lévő hangok rokonságban kell legyenek (ebben az értelemben nem is tizenkétfokú, hanem kb. 40).  kaján megelégedéssel tölt el továbbá, hogy a szöveg csak a zene részének tekinthető: nyelvtanilag talán egy épkézláb mondat sincs; a kifejezések, szavak néhol irodalmi, képzőművészeti alkotásokra céloznak, de inkább hangszerelési eszközként vannak jelen.  sok a halandzsa, ami ugyanúgy visszatérhet, mint az ,,értelmes'' szavak (egy-egy szó helyett néha az ellenkezője tér vissza, pl. première-dernière, le passé-l'avenir).

a darab könnyen befogadható, mert nagyon világosan tagolódik egészen rövid egységekre, sok az ismétlés, és a legbonyolultabb formaelemek fokozatosan jönnek létre ezen ismétlések során; továbbá a páros tételek kifejezetten pihentetők.

dallamok

mivel énekelendő dallamokról van szó, a terjedelem korlátozott térben és időben egyaránt, így nehezen dönthető el, hogy az oktávnak dallamilag van-e kitüntetett szerepe (periodizálja-e a hangkészletet, egymástól oktávra lévő hangoknak több közük van-e egymáshoz, mint másokhoz).  ha jól számolom, dallamlépésként az oktáv háromszor szerepel (visszalépéseket és ismétléseket nem számítva); nekem úgy tűnik, dallamépítés szempontjából az ,,elhangolt tiszta hangközök'' jóval fontosabbak: a tritónusz, a nagy szeptim és a kis nóna.  ezek (elsősorban a nagy szeptim és a kis nóna) nem föltétlenül szomszédos hangok közti távolságok, hanem inkább afféle stabil pillérhangközök: sosincs egymás után két tritónusz (ami ugye tiszta oktávot adna): az egyik helyett tiszta kvart vagy kvint áll, mint pl.

harmóniákban szintén fontosabbak ezek a hangközök (és a tritónusz + kvart vagy kvint felépítésű hangzatok), mint az oktáv, ami jellemzően női-férfi uniszónóként fordul elő.

nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem torzított, hanem stabil, természetes dallamokról van szó!

a ritmika változatos, avval együtt, hogy elsősorban két hanghosszúságot használ: nyolcadot és tizenhatodot.  érdekes adat: több dallam is egyszerűsített ritmussal (vagy ha úgy tetszik, ritmizálatlanul): csupa tizenhatoddal tér vissza.

a tempójelzések változatosak, általában variációk az élénk vagy mérsékelt-re (pl. Très vif, Bien modéré); a III. és V. tétel bevezetőjében és kódájában van lassú. metronómszám sehol sincs megadva.  bőven van egyéb utasítás is, mint dühös, hajlékony, stb.

hangszerelés

az előadóapparátus tizenkétszólamú (3-3-3-3) énekegyüttes. Messiaen a következő eszközökkel él: egy dallamot énekelhet szólista, több ember prímben, több ember oktávban; hoquetusszerűen egy-egy (vagy akár majdnem minden) hangot beénekelhet még egy-két ember; ilyenkor a kiegészítők esetleg nem ugyanazt a hangzót éneklik, hanem csak hümmögnek.  további lehetőség, hogy a dallamot különböző emberek-csoportok fölváltva éneklik, de itt már nehéz objektíven megkülönböztetni, hogy egy földarabolt dallamról van e szó, vagy egyszerűen csak egyik dallam után jön a másik.  a szöveg nélküli melizmák lehetnek nyitott vagy zárt szájjal énekelendők; végül vannak hangmagasság nélkül előadandó részek, köztük magánhangzótlan, ütőhangszerszerű hatást kiváltóak is (,,tktk'').

a tételek tagolása

most már mondani kell valamit a címről: azért cinq, mert a mű öttételes; de hogy miért rechants, az rejtély.  mind az öt tételben ugyanis couplet-k és rechant-ok váltakoznak, azaz evvel az erővel Cinq couplets is lehetne a mű címe, talán annál is inkább, mert az egyetlen különbség, ami couplet és rechant között mind az öt tételben fönnáll, az az, hogy a rechant rövidebb.  a szerkezeti leírást pontosítandó: minden tétel végén kóda van, és a páratlan sorszámú tételek bevezetéssel kezdődnek.  az egyes tételek tagolása tehát:
I: brcrcrk
II: crcrk
III: bcrcrck
IV: rcrcrcrk
V: bcrrck

a couplet-k sose teljesen egyformák (általában egyre bővülnek); a rechant-ok a középső három tételben egyformák, valamint az első tétel első két rechant-ja is egyforma; amikor nem egyformák, akkor az előzők bővítései.  a bővülés lehet új szólam(ok) hozzáadása, új ütemek beszúrása.  az I, II, IV. tételekben a couplet-k sokkal inkább szólisztikusak és befelé fordulóak, mint a rechantok; a III. tételben pont fordítva; az V. tétel becsapós (erről később bővebben).

I. tétel

az egysoros bevezetés in medias res kezdi a ciklust: egyetlen szólam (szoprán 3 szóló), halandzsa szöveg; a hangerő fokozatosan csökken fortisszimótól pianisszimóig, a hangok is alapvetően hosszabbodnak.  hogy pontos legyek: minden hang annyi tizenhatod, ahány félhangra van a kétvonalas e-től, a dallam maga pedig a következő:

a g-t azért különítettem el, mert nem vesz részt ebben a játékban, azonkívül beszáll a másik két szoprán is, csukott szájjal.  hangszerelési finomság, hogy az a hang hét tizenhatoda egyenként ki van írva, ,,la li la li la li la'' szöveggel, de ettől ez még egy hang: ugyanez a dallam az utolsó rechantban ritmizálatlanul szerepel (mind a tíz hang egy-egy tizenhatod).

a rechant (kedvenc dallamom!) élénk, harsány tutti; négysoros, a harmadik sor kivételével egyszólamú.  az első sor kétrészes, a részek határán oktávugrással (jó sokára vettem csak észre); a második sor azonos az első sorral, annak utolsó hangja nélkül; mindkét sor szoprán 2 3-basszus 1 uniszónó, de majdnem minden hangot beénekelnek hoquetusszerűen a többiek; a harmadik éneklés alkalmával ehhez járul kíséretként a bevezetés tíz tizenhatodnyi dallama a szopránban háromszólamú nyolcadeltolásos kánonként (a dallamot az alt 1 énekli ezúttal; hogy az első két alkalommal miért nem, fogalmam sincs).  a harmadik sor statikus, nem-diatonikus homofónia (kétszer (harmadszorra háromszor) három akkord), tutti, csupa nyolcad, kivéve a kitartott utolsó akkordot (ami a harmadik rechantban még több hangú, szólamátosztással); erre az altok-basszusok rávágják az uniszónó negyedik sort.

a couplet először kétszólamú (szoprán-alt), másodszor négy (szoprán-alt-tenor-basszus); minden szólam osztinátóként ismétli a maga (különböző hosszúságú) dallamát.  a couplet-nak pár ismétlés után vége, még jóval azelőtt, hogy a szólamok ismét együtt kezdődnének.
a dallamhosszok legnagyobb közös osztója egy tizenhatod, szóval akármi együtt szólhat bármivel (azaz szólhatna, ha végigénekelnék, amíg újra találkoznak); talán ezért is nagyon sokáig nem hallottam, hogy a szólamoknak bármi közük lenne egymáshoz; most már hallani vélem, de megfogalmazni még nem tudom.  a tenor pianissimo ,,tktk'', mindhárom énekes végig együtt mondja.  a többi dallamot szólisták éneklik egymást váltogatva; ez az az eset, amikor választhatunk, hogy egy többsoros dallamnak tekintjük, vagy több egysorosnak.  az alt dallama a legegyszerűbb: két hasonló sorból áll (a ritmus és szöveg (,,hayoma kapritama'') meg is egyezik).  a szopráné a legbonyolultabb: kétrészes; az első rész egy négyhangú, kilenc tizenhatod hosszú motívumot ismétel háromszor, a második rész egy-egy sor mindhárom énekesnek; fél hosszú hangok dominálnak (itt a repetált hangokat összevonva számítom).  a basszus kétsoros, oktávugrással kezd, náluk a pontozott negyed hosszúság az uralkodó (itt is összevonással).

a kóda a bevezetés pontos megismétlése.

II. tétel

a couplet először egyszólamú, változatos hangszereléssel; öt sor,  ebből a második az első ismétlése (alt 1 helyett basszus 1), a negyedik szoprán 1 melizma szöveg nélkül.  másodszor ehhez járul egy kétszólamú csak szöveges tenor-basszus háttér: tizenhárom negyednyi osztinátó (kicsit több mint kétszer), ami rákkánon (a szöveg is tükrözve van, szótagonként).

a rechant két rövid sor: az első alt-basszus uniszónó, a második egyfajta tonális kvintválasz a szoprán-tenorban: egy kvintre tritónusz válaszol, és a dallam vége is másképp alakul: az első sor nyit, a második zár, pont az első sor kezdőhangján.  ezt hangsúlyozandó, ezen a záróhangon máris elindul mégegyszer (és végig is fut) mindkét sor.

a kóda a couplet-ból idéz; a férfikari szavalókórusból hat negyedet (azaz kevesebb mint a felét), majd az utolsó sort egyszerűsített ritmusban.

a második couplet hátterétől eltekintve elmondható, hogy a tétel végig egyszólamú!

III. tétel

a központi tétel; a többinél is izgalmasabb, sokszínűbb. több olyan technikát is használ, melyet más tételek nem: csak ebben a tételben található diatonikus, orgonaszerű homofónia (no jó, a IV. tétel legeslegvégétől eltekintve): a bevezetőben és a rechantokban hümmögő kíséretként, a kódában önállóan, szöveggel (amiből majd egy csodálatos, érzéki szoprán 1 melizma bontakozik ki); további orgonaszerű vonás a mixtúraszerű szerkesztés: egy-két-három akkordnyi anyag transzponálva ismétlődik (transzpozíciós hangközként nagy szekund és nagy terc használatos); a bevezető első két sorának dallamában fontos szerepet kap az oktáv; a harmadik couplet egészen új módokon módosítja az első kettő anyagát, de erről majd később.

a bevezető viszonylag hosszú, kétrészes.  a kíséret fölött az első részben egy szólam van (szoprán 1, kivéve az utolsó sort, ami szoprán 2-3), a második részben szoprán 1-2 kvartpárhuzamban; ez a második rész inkább csak átvezetés a couplet-hoz.

a rechant négysoros; az első sorpár szoprán 1 szóló, a második sor az első ismétlése fél hanggal lejjebb; a második sorpár szoprán 2-3 uniszónó, a második sor az első ismétlése, de öt hang (a nyolcból) egy-egy tizenhatoddal hosszabb.

a couplet kétrészes; az első rész egy háromütemes sor variált ismétlése; az első és harmadik ütem (két-két nyolcad) hasonlít egymáshoz, az ismétlések során nem változik.  a középső ütem három hangú (a két szélső hang egyforma hosszú, a középső egy tizenhatoddal hosszabb); az ismétlések során mindhárom hang egyre hosszabbodik (az első és második couplet-ban), illetve rövidül (a harmadik couplet-ban) egy-egy tizenhatoddal; a legrövidebb alak mindháromszor a tizenhatod-nyolcad-tizenhatod. az első couplet-ban kétszer hangzik el a sor, a másodikban háromszor, a harmadikban négyszer.  mindezt a nőikar és az első két tenor énekli homofón, nem-diatonikus akkordokban; kíséretként a tenor 3-basszus 1 és a basszus 2-3 fölváltva szavalja ugyanazt a 2+3+4+5 tizenhatodos halandzsát.  a második rész az első két couplet-ban egyforma: mindenféle szempontból különböző atomok gyors egymásutánja; közülük említést érdemel az első (két, négy-négy hangból álló akkordot ismétel négyszer, mixtúraszerűen mindig egy nagyterccel lejjebb, így mintegy végigesik az egész együttesen) és az utolsó:

(tutti uniszónó -- idézet a Turangalílából).

az utolsó couplet-ban az első két atom elhangzik ugyanúgy, aztán az első részből a szavalókórus (ezúttal a teljes férfikarban), majd két molekula következik.  az első újabb variáció a tapasztós-növesztős játékra: három egyre hosszabb ütemben (3/4, 4/4, 5/4) negyednyi anyag (két tizenhatodon akkord az alt-tenor-basszusban, két tizenhatodon pedig szoprán szavalás) ismétlődik, az alt-tenorban félhangonként emelkedve, a basszusban félhangonként süllyedve, úgy, hogy a második ütem az első ütem második negyedétől kezdi újra, a harmadik ütem pedig az első ütem harmadik negyedétől.  ez beletorkollik a második molekulába, ami többféleképp is észlelhető-értelmezhető.  egyrészt mikropolifónia: tizenkétszólamú kánon (időben nyolcad-, hangmagasságban nagyszekundeltolással, belépések fölülről lefelé), melynek témája az első két couplet utolsó atomja, tizenhatod szünet kiegészítéssel; fölfogható úgy is, hogy a nőikar exponál egy hatszólamú osztinátót, amit a második megszólalástól a férfikar tizenhatod- (és oktáv-) eltolással utánuk énekel; de hallani leginkább valami szabadesést lehet, ugyanis (mivel az első három hang kromatikus skála lefele) minden szólam azon a hangon lép be, amire az előző szólam is épp lép, mintegy átveszi a váltóbotot, és mire ez a skála végigér a tizenkét szólamon, már még kétszer elindult közben.  végül az első két couplet-béli középső atom egy fölnagyított, továbbvadított változatával vége a couplet-nak, és jön az éteri szépségű, egyszerre végtelenül nyugodt és nagyon erotikus kóda (még egy idézet a Turangalílából).

IV. tétel

a rechant három sor, tutti uniszónó végig (pár előkétől eltekintve).

a couplet-k ravaszul elbizonytalanítóak.  azt se tudom, két- vagy háromszólamúnak tekintsem: van ugyanis egy monoton dallam az altban (egy ütem erejéig a tenorban) meg egy nagyobbívű basszus 2-3 hümmögés tritónuszpárhuzamban.  nem tudom továbbá, hogy melyik a kíséret, de inkább mindkettő, mint egyik sem.  az alt-tenor monotonitása a II. tétel couplet-jának kíséretére emlékeztet, a basszus meg egy V. tételbéli motívumra.  a tagolás is sokkal elmosottabb, mint bárhol másutt a műben.  ami világos, hogy először és harmadjára a basszus két részre osztható, ahol a második rész az első variációja, sőt a harmadik couplet első része megegyezik az első couplet második részével; de először a két háromütemes rész között van egy ütem luk, a másik alkalommal viszont 3+4 ütemes a tagolás.  a fölső szólamban az első és utolsó két ütem egyforma (minden ütem első hangja esz', a többi d', csupa tizenhatod), de zökkenőmentesen simul a középső három ütemhez, ami szintén valamiféle szimmetriát mutat, mozgalmasabb dallammal.

a d hang a rechantban is fontos, a kóda is azon zár, azaz nevezhetnénk a tétel tonikájának.  érdekes módon a couplet-ban a basszus néha föltűnően kerüli (majdnem kromatikus menetekből csak ezt hagyja ki); ha mégis használja, akkor olyankor, amikor az alt máshol van: a középső három ütemben, vagy épp első hangon (hogy valami fontosságot adjon ő is ennek a hangnak).

a kóda úgy kezdődik, mint egy couplet (két ütem, a basszusban új anyaggal, aminek a végen csakazértis együtt szól az alttal egy d), majd egy szoprán 1 melizma és a III. tétel végére emlékeztető zárófordulat.

V. tétel

talán ez a tétel különbözik legjobban a többitől - például abban is, hogy idéz másik tételből.

a bevezetés töredezett, hat atomból áll:
két egyforma hetyke férfikari kurjantás;
nőikari válasz;
misztikus alt-basszus uniszónó;
szoprán 2 szóló;
tktk a basszusban, sok szünettel;
a harmadik atom ismétlése lassabban (és az alt most csak hümmög).

a kóda a bevezetés módosított változata: a 2-4. atomokat elhagyja, az ötödiket kibővíti (tenor nyolcadkánonban a basszussal), a hatodiknak ellentétes a szövege.

a couplet kétrészes, és a két rész között élesebb a határ, mint akár a bevezetés és az első rész, akár a második rész és a rechant között; talán azért is van a tételnek ez a szokatlan hídformája, hogy egyértelművé tegye, hol vannak a couplet határai.  a couplet első része négysoros: az első sorpár alt 1 szóló két egyforma, csak szövegben különböző sorra, a második sorpár aszimmetrikus tagolású szoprán 1 szóló, melynek első sora az egész mű legszélesebb dallama:

kíséretképp a férfikar a dallam minden pontozott nyolcadának utolsó két tizenhatodára beszúr egy fanyar kéthangú motívumot (háromszólamú mixtúra nagyszekundlépéssel).
a második rész lendületesebb, tutti; annyi köze mindenesetre van az első részhez, hogy annak második fele itt is megszólal (szoprán 1-2, tenor 1-2 uniszónóban), de módosított második sorral (egy szó közepén átveszi néhány másik énekes), más szöveggel, minden hangon marcatóval.  s hogy végképp elrejtse, hogy ugyanazon dallamról van szó, ellenpontozza a III. tétel rechantja második felének (enyhén módosított) dallama, ami hol fölébe, hol alába kerekedik, majd egy tritónuszpárhuzam a basszus 1-2-ben (nyilvánvaló utalás a IV. tétel couplet-jára, ha nem is idézet: még dallamnak is alig nevezhető, sokkal egyszerűbb, mechanikusabb).

a couplet második alkalommal szólamok hozzáadásával bővül.  a bővítés kétrészes, de a tagolás nem esik egybe a fönt leírt tagolással.
az első bővítmény egy szúnyogzümmögésszerű motívum: hattizenhatodnyi szűkjárású nagyszekundpárhuzamos hümmögés a szoprán 2-3-ban (ami miatt ugyanúgy át kell osztani a szólamokat, mint az I. tétel rechant-jában).  hatszor hangzik el (az első rész első két sora elején egyszer-egyszer (azokban az ütemekben, ahol nincs férfikar), majd a második rész elején négyszer, szünet nélkül); érdemes odafigyelni rá, keresni!  a második bővítmény tktk a férfikarban (basszus kezdi, tenor befejezi).

a rechant egységesen vad, nem-diatonikus homofónia, hoquetusos fölrakásban, két részben.  az első statikus, a második mélyből fölmegy, majd visszajön.  második megszólaláskor akkordok beszúrásával bővül: a második rész elején egy háromakkordos ütemmel, a közepén két akkorddal: a végső kétlépcsős (nagyterclépéses) mixtúrát bővíti előlről háromlépcsőssé, a ritmust meg majdnem szimmetrikussá teszi.  az első bővítésnek nem találtam efféle magyarázatát.  mindennek van egy kétrészes kísérete, ami másképp tagolódik: a második betoldás elején.  az első részben a basszus hangokat szurkál be komplementer ritmusban (utalás a couplet elejére); a második részben a tenor tizenhatodokat repetál cisz'-en, és a végén rikkant egyet (ami meg a couplet bővítményének végére utal).