Swift ajánlja a Gulliver könyveket

J. Swift:

Egyébként nekem eszem ágában sem volt meséket írni, ezek leginkább felnőtteknek írt paródiák bohózatok, társadalmi karikatúrák. A könyveimben sok kaland, sztori, meseszerű elem van, de ha értő szemmel, füllel, fejjel olvassuk, akkor tele van társadalmi, sőt rendszertani vonatkozással, vagyis ez is az utópiák közé sorolható.  az A természetes olvasói összehasonlítás miatt pedig a jelen társadalmáról is szól.

Több Gulliver kalandot, azaz könyvet írtam.

És én is, ahogy Morus barátom egy új műfajt hoztam létre a Gulliver könyvekkel. Könyveim nyomán, kvázi ihletésemre több Gulliver, pontosabban gulliveri típusú könyv született a világon.

Az alaptéma, hogy egy ember, utazó egy ismeretlen, világba, országba, társadalomba kerül. Ez még nem új,….., de a három, sőt négy oldalról megjelenő társadalomparódia az már új.

Egyrészt bemutatja az adott országot, amely persze részben különbözik, részben hasonlít a földi országokra, mondjuk az 1720-s évek Angliájára. De az 1720-s évek Angliája tágabb értelemben, egy európai ország, még tágabb értelemben egy földi ország. Az új az ismeretlen ország és Anglia összehasonlítása zajlik a könyveimben, persze nem direkt hanem közvetve. Az új ország hasonlóságában is Anglia paródiája (hasonlóan esztelen), de különbségében is az, mert ezek a különbségek általában Angliára nézve hátrányos különbségek.  Ráadásul ebben a különleges ismeretlen országban néha nem egy, hanem kettő nép, kétféle társadalom él, tehát megduplázódik az összehasonlítás. És mindehhez adódik hozzá Gulliver beszámolója a saját országáról, mely azért válik parodisztikussá, mert egy kívülálló hallgatja ezt a beszámolót. Aki a kívülálló szemével, rendkívül furcsállva, hitetlenkedve hallgatja Gulliver beszámolóját a földi emberek életéről, szokásairól, társadalmáról. És mivel logikus okos hallgatóról van szó, ezekre az ellentmondásokra rá is világit. Ráadásul Gulliver, mint egy udvarias, de egyébként tipikus ember, csak ritkán érti a kritikát, többnyire sértésnek veszi.

Nevezzük ezt az egészet egyszerűen négyoldalú társadalomparódiának. Hát ez az én újításom.

Nem akarom dicsérni a könyveimet, egyébként akarom, de én is kiemelném 1720-s években írtam ezeket. Gondoljon csak bele a tisztelt olvasó, és még a 21. században is érdekes és aktuális írások. Na jó ez egyrészt abból adódik, h sajna a világ, társadalmi szempontból édes keveset fejlődött, de másrészt a könyveim nagyszerűségét dicséri, a megmaradó aktualitás.  

Egyébként hallgattam az előző elmélkedéseket, az utópiákról, ill. az utópiák kategorizálásáról.

Az egyértelmű, h a könyveim nem mesék, nem sci-fik, egyebek, hanem utópiák, mert nagyon erős bennük a társadalmi vonatkozás. Éppen az elmondott négyoldalú társadalomparódia miatt.

Sokkal érdekesebb problémának tűnik, legalábbis számomra, ez az utópia-disztópia kérdése. Egyáltalán az, hogyan ítélik meg az emberek az életmódokat, az élet jóságát, a társadalmakat. Engem őszintén meglepett, h az én könyveimet, sokan az elemzők többsége disztópiának tartotta. Nem azok. De miért csodálkozom, amikor Morus, utópiáját is sokan disztópiának tartották, tartják. Vagy Huxley, Szép új világ c. könyvét. Ez azért meglepő, mert ezek szerint ezek az emberek, a könyvértékelők a saját világukat, társadalmukat, életüket sokkal jobbnak tartják. És itt most eszembe jut például a 20. század összes borzalma. De a többi kor is csak fél fokkal jobb.

Valamint nekem is eszembe jut Pangloss mester, a Candide c. műből. Tulajdonképpen az emberek jelentős része amolyan Pangloss mester, vagyis nagyjából jónak legalábbis szükségesnek tartja a körülötte levő rendszert, társadalmat, legyen az ilyen, vagy olyan. Többnyire amolyan otthon morgolódó forradalmár az átlagos ember. Tulajdonképpen Gulliver is ilyen, az átlagnál udvariasabb, de amúgy nagyon is átlagos ember, aki mint az emberek többsége szinte büszke az emberi hüleségre. Ennek több oka van, kezdve a falkaszellemtől a tekintélytiszteleten át, a rövid távú kényelmességig, önzőségig, és ki tudja meddig. Még sok gondolatom van ezzel kapcsolatban, de előtte nézzük a könyveim rövid tartalmát.

Sokan az könyveimről is azt mondják, h. disztópiak, szerintük ezek az új ismeretlen országok, pl. Liliputi  szörnyűbbek, mint pl. Anglia. Nem lehet szörnyűbb, mint Anglia, mert a minta Anglia volt.    

Ezek az országok nem meseországok, inkább az ismert országok társadalmak különleges, furcsa, szélsőséges parodisztikus változatai, néha már meseszerű elemekkel vegyítve.

Szélesebb értelemben ezek utópiák, társadalomparódiák, egyfajta jövőelmélkedések.

Ugyanakkor más utópiák témája: milyen lehet a földi a jelen világ a jövőben, persze ez is irodalmi köntösbe.

Mind a két fajta utópia lényegében a társadalomról szól, ezekben a könyvekben az írók csak másodsorban akartak egy érdekes egyéni történetet elmondani, elsősorban a társadalomról elmélkedtek. Az érdekes egyéni sztori, inkább csak a társadalomról való gondolkodás eladható csomagolása.

A Gulliver könyvek tulajdonképpen az utópia egy külön kategóriája, mivel a felsorolt kategóriákba nem nagyon illeszthetők be. Még pontosabban: a Gulliver könyvek, mert a világon sok író követte a formációt, egy külön utópia kategóriát jelentenek.

Van amikor azt sem lehet megállapítani hogy pozitív utópiát olvasunk vagy disztópiát.  Leginkább a jelen kori társadalom paródiáját, karikatúráját látjuk (olvassuk). Könyveimben az „én társadalmam” paródiáját írtam meg,…… de minden követő író, természetesen a saját társadalmát gúnyolta ki.

Utópiának nevezhetjük, (nem mese, nem fantasy könyv), mert a társadalmi vonatkozás jelentősége átlép egy bizonyos határt.

Mindenek előtt látni kell, h. eme könyveket 1720 években írtam méghozzá a klasszikus korai kapitalizmus hazájában, Angliában. Ekkor ott már működött a mai napig is élő két párt-rendszer. És már akkor is megvoltak e rendszernek a hüleségei, csak úgy, mint manapság.  Ez valójában felettébb szomorú, hiába tettem nevetségessé a baromságokon vitatkozó pártokat. Azért felettébb szomorú, mert azóta eltelt több 250 év, de a rendszer hülesége lényegében nem változott.  Az pedig még szomorúbb, hogy a földön többnyire még ennél is rosszabb rendszerek vannak.

Gulliver tulajdonképpen udvariasság, béketűrés szempontjából egy átlagon felüli ember (eltévedt utazó), - abból a szempontból viszont átlagos, h. abszolút elfogadja, sőt lelkesen meséli, bizonygatja  kora társadalmának rendszerének (1720 Anglia) jóságát. És éppen ezek a lelkes bizonygatások leplezik le a „fura”  házigazdák előtt az emberek és az emberi társadalom kegyetlenségét, máskor a logikátlanságát.

Ugyanakkor a társadalomkritikának van egy másik forrása, mert gyakran éppen a házigazdák fura társadalmában fedezhetjük fel az emberi gyarlóságot.

Sőt van a társadalom-kritikának egy harmadik vetülete is, mert Swift néha pozitív országot is bemutat, Ilyenkor természetesen a magasabb szint (így is lehetne csinálni) hozza ki, láttatja meg az alacsonyabb emberi szintet.

A legnépszerűbb könyvem: Gulliver Liliputiban.

A történet egyszerű: az ember egy olyan országba téved, szenved hajótörést, amelynek lakói hüvelykujj méretűek. Egyébként az ország nagyon is hasonlít Swift korabeli Angliára. Az értelmes olvasónak minduntalan eszébe juthat: ha egy földi országba érkezne egy hatalmas, de szelíd óriás, egy kb. 100 méteres, akkor az emberek is hasonlóan viselkednének, mint a liliputiak Gulliverrel.

A könyv jellemző jelenete, az alap-humor, amikor a liliputi király Gulliver tenyerén szónokol, (hiszen a liliputiak akkorák, mint az emberi hüvelykujj) a saját és birodalma hatalmasságáról. A liliputiak magukat, ill. országukat büszke erős nemzetnek, hatalmas birodalomnak tartják,  miközben Gulliver, ha nagyon akarná, akár egymaga is le tudná igázni. Liliputi olyan, mint egy 1700–s években egy átlagos európai ország csak ötvenszeres kicsinyítésben. Gulliver nem is mer a városban járkálni, nehogy véletlenül leromboljon egy házat, vagy rálépjen egy emberre.

Ez a könyv alapvető emberi és társadalom-paródiája.

Az igazi társadalomkritika azonban, ahogy már említettem, az akkorihoz és a jelenlegihez hasonló kétpártrendszer kifigurázása. Pontosabban, ahogy a „tojást a hegyes végéről feltörők pártja” és a „tojást a tompa végéről feltörők pártja” viaskodik egymással.  Tulajdonképpen, ahogy jelenleg is sajnos a pártok csak ürügyet keresnek és találnak, hogy egymást nyüstölhessék, zéró fontosságú baromságokkal piszkálják egymást, miközben a valóban fontos dolgokra már nem jut idő, energia. Láthatjuk, nem az egyes pártokkal van elsősorban probléma, hanem pártrendszerbe van bekódolva az állandó értelmetlen pártcsatározás.

Ezután Gulliver óriásföldre téved.

Ezt a könyvet is úgy írtam meg, hogy állandóan az járhat az olvasó fejébe, ha az 1700-s korba tévedne egy hüvelykujj nagyságú emberke, akkor szerencsés esetben hasonló kalandokat élne át, mint Gulliver az óriások között. Szerencsés esetben, mert az emberek egy fokkal kegyetlenebbek, mint az óriások.

Amúgy egy fordított liliputi, helyzet alakul ki, Gulliver szónokol az óriás-király tenyerén Anglia nagyságáról, és haderejéről.

Valójában az óriáskirály tisztelné Gullivert (nem nagyság határozza meg az eszet), ha Gulliver jó szándékból nem állna elő borzalmas háborús, hódító tervekkel. De előáll, bizonyítván hogy a földlakók felettébb kegyetlen, és mentális értelemben primitív fajt képviselnek.

Ezután több érdekes országba téved Gulliver, mely országok abban zajló életek, a figyelmes olvasó előtt ugyancsak felidézik a földi emberek, a földi társadalmak bizonyos általános gyengeségeit, furcsaságait. Van olyan ország melyben kiderül h. a tisztelt történelmi nagyságok önző, piti, vagy éppen nagyravágyó, de mindenképpen tehetségeteken gazemberek voltak. Van, amelyikben a tudományos akadémia elismerését, nem a tehetség, tudás, valós hasznos teljesítmény alapján osztogatják, hanem ezek ellenkezője alapján. 

Számos utazást, kalandot, országot kihagyva ugorjunk most a becsületes lovak országába. Gulliver utazása a Haunhnm országba.

Avagy; utazás a nyihahák országába.

E könyvemet tartom a legfontosabbnak, annak ellenére, hogy talán a legkevésbé ismert.

Talán ez az egyetlen igazi utópia, vagyis pozitív társadalmat bemutató, a Gulliver könyvek közül. De ez sem a rendszerről szól úgy, mint Morus utópiája, hanem egy erkölcsös, jóravaló, békés, becsületes, értelmes népségről.

Illetve eme országban két nép él, az egyik mint mondtam a jók és velük mellettük a rosszak, a yehuk. Pontosabban a yehuk, az idomított yehuk mint egyfajta vademberek szolgálták a nyihahákat vagyis a jó, okos lovakat. A nyihahák valójában egyfajta fura, ravasz, agresszív, de némely szolgálatra alkalmas állatoknak tartották a yehukat. A Yehuk lényegében a korai embereket, az ősembereket, de tágabb értelemben, alaptulajdonságaikban az emberi fajt jelenik meg. A Yehuk a koszos vadállatok, valójában külsejükben és sok másban is, mentalitásban is nagyon is hasonlítottak Gulliverre tehát az emberre. Pontosabban a kulturálatlan ruhátlan emberre.

A nyihahák ezzel szemben értelmes, bölcs nemes lelkű lények, pontosabban lovak, mivel külsejük, fiziológiájuk szerint lovak. Vagyis a lovak a „bölcs emberek”, és az emberek az „állatok”.

Amikor tehát nyihahákról beszélek, tulajdonképpen arról elmélkedem, hogy milyennek kellene lenni az embernek, hogyan, milyen irányba kellene változni. Tudom, mert nyilván ismerem az írótársaim könyveit, h Szathmáry barátom hin emberei nagyon is hasonlítanak a nyihahákra. Egyébként is már többen el kezdték fejtegetni ezt a témát.  Milyennek kellene lenni az embernek, hogy egyre békésebben, boldogabban, jobban éljen. Az egyik, hogy értelmes békés, nemes lelkű legyen, vagyis a kellemes egészséges életre törekedjen, de ne önző agresszív módon. De ezen kívül fenn is kell maradni, sőt fejlődni is kellene. Vagyis a kazo ösztönön kívül rendelkezni kell a lét és fajfenntartás, sőt a fejlődés ösztönével is. Ugyanis az egyik gyakorlati társadalmi törvényszerűség, h aki stagnál, nem lép előre, az előbb-utóbb a hanyatlás lejtőjére kerül.

De ez sem elég. Az is fontos h. az egyének többsége, akiknek a képessége engedi, a természet és a társadalom asztaláról is egy kicsit kevesebbet vegyenek le, mint amit rátesznek. Ugyanis ha többet vesznek le, akkor kifosztják a természetet, vagy, és a saját közösségüket. Vagyis azért lépnek a pusztulás útjára, mert a saját életterüket teszik tönkre. De a gyengéken (pl. gyerekek, idősek, stb.) vagy az éppen gyengélkedőkön való segítség is fontos, mert csak csapatban, közösségben, társdalomban képes az ember az itt felsorolt elvárásoknak megfelelni.

Szóval, ha jó belegondolunk akkor azért nem is olyan egyszerű nyihahának, vagy hin embernek lenni. Legalábbis a tényleges embernek akiből hiányzik a kazo ösztön, nem egyszerű.

Visszatérnék azonban a konkrét könyvhöz.

Tulajdonképpen kialakul a klasszikus Gulliver könyvek szerkezete.

Az egyik szerkezeti elem az, hogy az ember, akit Gulliver képvisel, észben viselkedésben, sőt külsőre is valahol középen van a jó okos nép és a buta, vad, logikátlan nép között. A „gulliver” könyvekben (mert több ilyen szerkezetű könyv van) a jók, a bölcsek tulajdonképpen eleinte maguk is bizonytalanok, h. az embert, (Gullivert) hová is sorolják.

De mint arról már szó volt, Gulliver akaratlanul éppen maga járatja le magát, vagyis az embert, azáltal hogy lelkesen, mintegy dicsérően mesél az emberről, az emberi társadalomról. Pontosabban a korabeli 1700-s Angliáról és Európáról Ezekből az egyébként reális leírásokból az derül ki a jó, bölcs nép számára, h. az ember végső soron mégis egy primitív, ostoba agresszív faj.  Ráadásul egyre gyakrabban derül ki, h. a vad buta nép, ez esetben a yehuk nagyon is hasonlóan viselkednek, mint az emberek, köztük Gulliver. És a történetekben van még egy vicces csavar, nevezetesen az, h Gulliver az ember, nem, vagy csak néha ismer magára, - persze az értelmes olvasó feltehetően érti miről van szó. Kérdés viszont: a nem éppen okos olvasó érti e? Gulliver bár néha szégyenkezik, soha nem jut el addig, h az emberi fajt ne tekintse művelt felsőbbrendű fajnak. Egyébként itt is eszünkbe juthat Voltaire – Candide c könyve.

Gulliver többek között mesél a bölcs, nyihaha házigazdának az emberi háborúkról és még sok mindenről. De mielőtt ezt kifejteném, nézzük meg legalábbis vázlatosan, hogy élnek a nyihahák, vagyis én az író hogyan képzelem el az ideális életet, azt az életet, amit jó lenne elérni. Amit jó lenne elérni, de kétséges, h az ember el tudja érni.  

Ahogy már mondtam, a nyihahák racionális erkölcsös, szenvedélyektől mentes lények.  Egyszerű jó kellemes életet élnek, nem is akarnak másmilyent. Amolyan egyszerű idilli falusi, természet-közeli életet élnek.  Nem azért mert nem tudnának komolyabb technikát kialakítani, hanem azért mert ez az élet, a boldog élet a céljuk. Nem is igénytelenségről van szó, inkább arról h. ez az élet számukra a boldog és legmagasabb rendű élet.  Eszünkbe juthatnak pl. az Amisok. Technikai, tárgyak iránti, anyagi dolgok iránti igényük szerényebb, viszont egyszerűbben boldogabban élnek.

A  józan, pragmatikus szenvedélymentes élet mellett a nyihahák valahogy különösebb tanítás nélkül is  érzik mi a helyes erkölcsös viselkedés,  - érzik-tudják mi az erkölcstelen helytelen, mindez valahogy a természetükben van nem okoz nekik problémát. Tudom, h Szathmáry barátom hin emberei nagyon is hasonlítanak a nyihahákra. Ezt nem rosszallóan mondtam, csak kénytelen voltam megjegyezni, de majd írótársam erről többet fog mondani.

A nyihaha fiatalokat elsősorban Mértékletességre, szorgalomra, ügyességre, tisztaságra, egészségre oktatják, ezek a legfőbb tantárgyak, na meg a sport. Fiuk, lányok oktatása között nincs különbség. A nyihaha gyerekek, fiatalok többnyire otthon a szüleik által, ill. a szüleik példáján keresztül sajátítják el a szükséges tudnivalókat.

A nyihahák évente egy mezőn népgyűlést rendeznek, itt beszélik meg a legfontosabb problémákat.

Az országgyűlésben kevés, de értelmes vita van.

Nagyon érdekes például a nyihaha házigazda és Gulliver beszélgetése.

kiderül, h. a hatalomra, uralkodásra, háborúra, törvényre, büntetésre, - nincs szó az ő nyelvükben.

Gulliver nagy nehezen elmagyarázza neki mi a háború, melyek a háború „okai”.

Legalább 50 háborús okot pontosabban háborús ürügyet felsorol,

többek között a vallásháborúk „okait”.  Aztán felsorolja a fegyvereket, és a háborúk borzalmait. Ráadásul én J. Swift nem ismerhettem a két legborzalmasabb háborút.

Itt jegyzem meg, h az 1720 években álmomban sem gondoltam, h. kétszáz évvel később sokkalta borzalmasabb világ, és ennyire szörnyű háborúk jönnek létre, mint amit nekem kellett átélnem. 

Visszatérve: a gazda arra jut, hogy ez emberi értelem nem igazi értelem. Szerinte, amit az ember értelemnek tart, az inkább csak valami ingerlő szerve az emberi természetnek, természetünknek, mely arra való, hogy eredeti bűneinket fokozza.

Ezután Gulliver a jogról az akkori angliai, európai jogról beszélt.

És tudjuk, hiszen belelátunk Kivaghy fejébe, h. sajnos a jog, és főleg az igazságszolgáltatás baromságai mind a mai napig érvényesek, ami nem csoda, mert a mai 2020-s igazságszolgáltatás, ahogy az 1700-s is, - a romai jogra, illetve az angolszász igazságszolgáltatásra alapul. Nemcsak a pártpolitika baromságai, de az igazságszolgáltatás baromságai is több száz évesek, vagyis alig van fejlődés e területeken. Megjegyzem már Morus kétszáz évvel korábban is hasonlókat ír az angol igazságszolgáltatásról. Szóval Gulliver elmondja h. évekig totojázó, (amitől eleve nem lehet igazságos), külön nyelvezetű, logikátlan akármi az emberi igazságszolgáltatás.  Amit pont azok nem értenek, akik érdekében történne, szóval pont az ügyfelek, nem értenek. Ezen kívül rendkívül korrupt, szubjektív, egyáltalán nem életszerű. Nem igazságot, hanem jogot szolgáltat, ami gyakran messze van az igazságtól, ill. az igazságosságtól. A fő baromsága az, amiről már szó volt, hogy évekig tartó fölösleges rituálékkal teleaggatott látszatokoskodó eljárások malmába kerül a kisember, akit az eredeti igazságtalanságon felül, még az adott jogi eljárás logikátlansága is sanyargatja. Természetesen így az igazságszolgáltatás csak részben nehézkesen és fölösleges lélekgyötrés mellett szolgáltat igazságot.

Aztán Gulliver beszámol a pénzről és a társadalmi egyenlőtlenségről, a gazdagság-szegénység igazságtalanságairól.

Aztán a szenvedélybetegségekről, alkoholizmusról, bűnözésről,

a hiúság vezérelt szórakozásról. Beszámol a bor illetve a tudatmódosítók imádatáról.

Persze mivel átlagos a saját rendszerét elfogadó ember, minderről nem kritikusan beszél.  Hanem úgy, mint szükséges, szinte természetes dolgokról.

Akaratlanul is kifejti, h a bűnözés (kártevés) nagyobb része a társadalmi egyenlőtlenségből ered.

Elmondja, h a miniszterelnök az alkalmatlanok közül kerül ki és általában hazudozik.

Többek között elmondja, h bár az emberek kapzsik harácsolnak, élvezeteket hajszolnak, de minél gazdagabb valaki annál boldogtalanabb, jellemzően a  depresszióba esik.

Szóval elmondja az emberre jellemző szinte összes értelmetlen önpusztító „baromságot”.

Természetesen mindez a nyihaha házigazdában, a bölcsben (és remélhetőleg a bölcs olvasóban) sokféle gondolatot vált ki.

Többek között, ahogy yehukban, az emberekben is működik az elkényeztetési aspektus. Vagyis hiába, harácsolnak, soha nem elégedettek, sőt a vágyaik a meglevőhöz képest, mindig duplán növekednek.

Az emberek is, ahogy yehuk is már természetükbe kvázi genetikailag egy sor lelki zavartsággal küszködnek: a kapzsiság, irigység, stb., hiába adnak nekik elegendőt vagy annál is többet, a harcnak az agressziónak nincs vége.

Persze az elkényeztetési aspektus ennél összetettebb. Az önzőség, a rendkívüli érzékenység, sértődékenység éppen úgy benne van, mint a pökhendiség, mások lenézése, adott esetben átverése, leigázása.

Egyébként a nyihahák a megvetés helyett inkább szánakoztak az embereken és persze a yehukon is.

Végső soron megtörténik; a jó, (ez a nyihahák jelleme, élete társadalma), és rossz ez a yehuk illetve az emberek (jelleme, élete, társadalma) szembeállítása.

Részben tehát utópiáról, részben disztópiáról van szó, de ezt mondtam már.

Orwell:

Nem kötekedésképpen mondom, de én azért a nyihahák társadalmában is látok gyengeségeket, hibákat, ellentmondásokat.

Ahogy a többi utópiában leírt társadalomban is. Ha jól olvastam a nyihahák társadalma urakra és szolgákra oszlik, ez nekem nem tetszik. Sőt, nem értek vele egyet. Már az sem tetszik, ahogy a yehukkal bánnak, de ezt még értem. De ez az úr-szolga felosztás? Ez már Morusnál sem tetszett. Úgy látszik, mi britek nem tudunk ezen felemelkedni, nekünk ez a természetes. Pedig e nélkül, mármint az úr-szolga viszony megoldása nélkül nincs magasabb rendű társadalom.

Swift:

Oké, de azért ez nem amolyan lenéző kizsákmányoló szolgaság. Egyébként nyihaha országban igen csekélyek a társadalmi, hatalmi vagyoni különbségek. De valahogy azért ki kell alakulni a jobb tehetségesebb okosabb, hasznosabb, és a kevésbé jobb, tehetségesebb, okosabb, hasznosabb emberek megkülönböztetésének. Tulajdonképpen ez inkább amolyan munkaköri szolgaság. Na és azt se felejtsük el, h. vannak emberek, Ill. ez esetben bizonyos nyihahák, akik kifejezetten szeretnek szolgálni.

Orwell:

Azért ez mégsem ennyire egyszerű, ha benne van a közfelfogásba, ill. a rendszerbe az úr-szolga felosztás akkor az állandóan elfajul. Mi britek amúgy kedélyesen, a fél világot gyarmattá tettük, azaz szolgává tettük, miközben magunknak is azt hazudtuk, ez csak egy kis kultúraexport. Valójában felsőbbrendűnek hittük magunkat, és a felsőbbrendűnek sok mindenre joga van, legalábbis a saját elképzelése szerint. Egyébként ezt a szolgaság kérdés lekezelését, érzem Huxley barátom vonatkozásában is.  Egy kicsit mindenkinél. Én mint szocialista érzelmű ember azért nehezen lépek ezen túl.

Swift:

Rendben, de akkor, hogyan lehet megoldani, azt, h az egyik ember nem szeret tanulni, de nincs baja a takarítással, a másik ember pedig szeret tanulni, de utál takarítani?

Orwell:

Semmiképpen sem szolgálói státusszal. És miért is utál valaki takarítani, vagy bármilyen munkát végezni? Azért itt lelki torzulás is felfedezhető.

Egyébként más bajom is van ezzel a könyvvel és a többivel, amellett, h. remekműnek tartom őket.

Többek között bajom van ezzel az érzelemhiányos, szigorúan ésszerű jellemmel, ill. viselkedéssel. Mert az rendben van, h, a szeszélyes, hüleségre ösztönző dolgokat, cselekvéseket csökkenti az érzelemmentes ráció, de a boldogító dolgokat is lassan eltünteti. Mint pl. a művészetek. Vagy a szerelem. Tudom erre az a válasz; valamit valamiért. Egyébként is abban Kivaghy barátom véleményét osztom, h. maga a gondolkodás, az állati gondolkodást meghaladó magasabb rendű pl. beszéd alapú gondolkodás, sem jöhetett volna létre  érzelmek nélkül.

Tehát kétséges h. lehetséges e érzelmek nélküli ésszerűség.

Ami viszont engem ennél is jobban érdekel az a társadalmi rendszer.

Csináljunk egy kis rendet. A legtöbb könyvben, de a Gulliver könyvekben biztosan, a társadalmi rendszer, (pl. az intézményrendszer, stb.) csak másodlagos, az alkotó tagok pl. az emberek sokkal fontosabbak. Hiszen az alkotó tagok csinálják a rendszert. Morus én és néhányan azért másképp gondoljuk.

Egyrészt az alkotó tagok, pl. az emberek egy kisebb része valahogy a többségre nyomhatja (erőszakkal, sunyin) az általa preferált rendszert. De más kényszerítő tényezők is lehetnek. Tehát az emberek többsége valahogy, akaratán, tudatán kívül bekerül egy verembe, karámba, ami aztán fogva tartja, szabályozza. Ezért kell ezzel a veremmel, karámmal, azaz a rendszerrel foglalkozni. És egyszer talán a többség is tudatosan alakítja majd a saját rendszerét, de ne zárjuk ki ennek a lehetőségét.

Morus, Swift és sokan mások egyfajta demokratikus szocialista, vagy ideális kommunista rendszert vázolnak fel, ha nem is direkt, de indirekt.

Nem árt a társadalmi rendszereken elgondolkozni, nézzük csak:

Elméletileg lehetséges, h. Pénzen a kereskedelem szabályain keresztül szabályozzák a társadalmat, legalábbis jelentős részben. De csak elméletileg, mert az emberi döntéshozó mechanizmus, a társadalmi hierarchia mindenképp kialakul, vagy eleve fennáll.

Az ideális kommunizmusban nincs a pénznek jelentősége, tulajdonképpen a tagok önkontrollja és a mások iránti szolidaritása, vagyis az egyéni jóindulat szabályozza a társadalmat. De azért ez nem ennyire egyszerű. De mielőtt erre rátérnék, nézzük a továbbiakat. Amikor szinte minden szabályozva van, - van pénzszabályozás is, de az nem annyira jelentős.

Ennek is két formája lehet, elméletileg az is lehet, h. ezeket a szabályokat a közösség hozza. Eddig azonban ezeket a szabályokat egy szűk uralkodó kisebbség hozta, ezek kifejezetten diktatórikus rendszerek.

A diktatúra ellentéte a demokrácia, minél kevésbé diktatórikus egy rendszer, annál demokratikusabb, azonban van anarchikus kiskirályi diktatúra is. Visszatérve, mikor a közösség hozza a szabályokat, az demokratikus, és az is demokratikus, ha nincs szabályozás csak az önkontroll jóindulat szolidaritás szabályoz. Csakhogy ez utóbbi nem nagyon jellemző az emberre, és ha az emberek önzők, rosszindulatúak, akkor bizony a szabályozás nélküli világ átfordul olyan káoszba, amelybe az erős erőszakos, ravasz, érvényesül, ők hozzák a szabályokat, ez lesz az anarchikus kiskirályi diktatúra.

A pénz általi szabályozás, általában enyhe diktatúrával jár együtt, ugyanis a szabályok nem kötöttek, és nem egy kisebbség hozza őket rövid távra,  de azért a közösségi, ill. jóindulat hozta szabályozásnál diktatórikusabb. Diktatórikusabb, mert a diktatúra másik jellemzője: kevesek érdeke érvényesül, ill. aránytalan az elosztás, ill. nem a tehetséges, békés, hasznos tagok érvényesülnek.

A diktatúra ellentéte a demokrácia. Szóval fel kellett vázolnom az alapvető rendszereket (egyéni jóindulatra alapozott demokrácia, közös szabályozás általi demokrácia, uralkodói diktatúra, kiskirályi diktatúra, pénz általi szabályozás, ill. ezek valamilyen ötvözete), h lássuk egyáltalán, elméletileg milyen társadalmak jöhetnek létre. Sőt az uralkodói diktatúrának is legalább két fajtája és számos alfaja van.  Az egyik fajta az erőszakra épülő uralkodói diktatúra. A másik fajta, a manipulációra, vagyis átverésre és félelembetartásra alapuló uralkodói diktatúra. Mostanában ez a második a gyakoribb és erősebb. Veszélyesebb is, mert a jónép szinte önként fogadja el a diktatúrát. Ugyanakkor a diktatúra-demokrácia skála legalább harminc fokra osztható.

Eddig nagyjából ilyen társadalmi rendszerek alakulhattak ki.

Viszont mi utópiaszerzők a jövőről gondolkodunk, sokszor az ideális jövőről, de abból sem hagyhatjuk ki a társadalmi (politikai, gazdasági) rendszert.

Sok írótársam egyéni jóindulat által szabályozott ideális rendszerbe gondolkodik, vagyis szinte nem is szükséges rendszer, szabályozás, pénz egyebek, mert a tagok tudják mi a helyes, mi helytelen. Ennek egyik akadálya, h. az ember jellemileg nem ilyen, sőt ettől messze van. A másik probléma, h. hiába lenne jóindulatú valaki azért útmutatás (szabályozás) nélkül könnyen eltéved. Vagyis jóindulatúan is lehet pazarolni, lehet káros munkát végezni, és még sorolhatnám. Vagyis kell egy tudományra, statisztikára, társadalomtudományra alapozott logisztika, ill. szabályozás. Pl. hogy jelenleg melyek a hasznos munkák. Vagy hogyan kell takarékosan természettudatosan élni, stb.. Még azt is aláírom, h ez a szabályozás jó esetben nem szigorú büntető, hanem inkább magyarázó, de ez sem lehet határtalanul enyhe, megengedő.

Mindent összevetve szerintem a kétféle demokrácia közül, az egyéni jóindulatra alapozott demokrácia aligha lehetséges, ami talán-talán megvalósítható az a közös döntésre alapozott demokrácia.

Swift:

Köszönöm Orwell írótársam kimerítő, szó szerint kimerítő megjegyzését. Aminek az a lényege, hogy az emberek nem képesek olyan jók lenni, mint a nyihahák, de ezzel sok újat nem mondott mert én is ugyanezt mondom. Elismerem, ha egy könyv végső mondanivalója az, h „hát sajna ilyenek az emberek, nincs mit tenni” az nem sok. de………

De talán nem haszontalan, ha felsoroljuk; mi mindenben kellene még változni.

Akár azt is taníthatnánk, hogy valamiféle közös döntésre alapozott rendszert, vagyis demokráciát kellene létrehozni……., de sajnos nagyon kevés a remény. Azért annyi haszna van a könyvemnek, és írótársam könyveinek, h. az emberek naivabb hiszékenyebb felét, illetve a gyanakvókat meggyőzzük a szomorú valóságról. Megmutassuk, hogy komoly alapvető problémák vannak, amik alapvető változtatást igényelnek. Már az is előrelépés, ha az emberek kisebb része (jelenleg legalább a fele) lesz átverhető „Pangloss mester”. Illetve eredmény, ha kevesebben lesznek a bajokat, hazugságokat elfogadók, ezzel a bajokat, hazugságokat legalizáló megalkuvók.

Visszatérve a könyvemre, mármint az ideális, nyihaha ország leírására, a befejezés is a szokásos. Tulajdonképpen egy bizonytalan patthelyzet alakul ki a tekintetben, h az emberiség mennyire alantas népség, mindenesetre a fejlett házigazdák és Gulliver közös megegyezéssel elválnak.

Ennek is, ahogy minden emberi sorsnak válás a vége, hiszen a halál is egyfajta válás. Viszont az emlékezet mindig összeköt. És mi, az itt összegyűlt írók is elválunk nemsokára. Vagyis én itt és most befejezem a mondanivalóm.

Kivaghy:

Mint a könyv szerkesztőjének, valahogy le kellene zárnom ezt a vitát, tulajdonképpen nem is vita csak különböző szempontok felvetése. Szerintem a pozitív változáshoz mindkettő szükséges, az emberi jellem nemesedése is, és a társadalmi (politikai, gazdasági) rendszer átalakítása is. Persze a kettő, egyébként is kölcsönkapcsolatban van.

Bennem egyébként felvetődött egy másik gondolatsor, megoldási vonal. Első lépcsőben Madách jutott eszembe az Ember Tragédiája, - pontosabban a végső tanulság: Ember küzdj és bízva bízzál.

Az emberi természet, az emberi jellemgyengeség, megjavíthatóságáról van szó.  Milyen mértékű ez az általános emberi jellemgyengeség, és ha jelentős mértékű, akkor egyáltalán megjavítható? És ha megjavítható, akkor hogyan? Először is talán tisztázni kellene, hogyan képzeljük el az emberi életet.

Nézzük a hasonlatokat.

Az ember egy kellemes langyos tóban úszkálgató lény, akinek csak az lenne dolga, hogy lebegjen, fennmaradjon a víz színén, amihez kell némi erőfeszítés, de nem sok. Viszont az ember erre sem képes, ilyen-olyan esztelensége, szeszélyessége miatt inkább elsüllyed.

Vagy az élet az inkább egy áramló folyó, mely az embert a zuhatag felé sodorja, tehát kénytelen az árral szembe úszni. Ráadásul nemcsak a víz áramlik szembe, hanem kisebb-nagyobb problémadolgok is jönnek, ha nem vigyázol, orrba vágnak és sodornak a zuhatag felé.

Elnézve például a 21. század probléma halmazát, többek között a klímaválságot, inkább ez a hasonlat állja meg a helyét. Ha viszont így van, akkor az emberi jellemgyengeség kisebb, csak annyi h. nem bír megbirkózni a komoly nehézségekkel.  Ha ez a helyzet, akkor egyrészt a boldog kényelmes élet nem nagyon hozható létre, az embernek az életben maradáshoz, az elviselhető élethez is állandóan küzdeni kell. Talán nem árt, ha ezzel tisztában vagyunk.

De most időrendi sorrendben H. G. Wells írótársunk következik.