A szombathelyi Fő tér felett úgy lebegett a specialty kávézókból kiáramló pörkölt kávé meg a kézműves pékség fenséges, fahéjas csigáinak illata azon a kora őszi reggelen, mint valami láthatatlan, jóságos paplan, amely betakarja a belvárosi utcákon suhanó elektromos rollerek halk süvítését, a premontrei gimnázium udvaráról áthalltszó cipőcsikorgást és a sarki virágos néni rekedtes köhögését. Ebben a sűrű, életszagú, modern kisvárosi zsibongásban Márk tanár úr úgy mozgott, mint egy kissé túlhúzott, de végtelenül kedves falióra. Nem volt ő hideg szörnyeteg, dehogyis volt! A piacon minden kofa ismerte, hiszen amikor a biosárgarépát kétszer is méretre mérette a vén Erzsi nénivel – mert szentül hitte, hogy a zöldségnek is megvan a maga természeti egyensúlya –, a végén mindig széles mosollyal adott egy jókora borravalót, mondván, a gondos mérlegelésért és a kedves szavakért jár a juss.
Otthon, a konyhában sem valami mérnöki steril izoláció uralkodott, hanem a sütőből kiáramló friss pékáru édes gőze meg a frissen főtt eszpresszó fanyar, meleg illata. A konyhapulton a laptop képernyője halkan durmuzsolt, s amikor a sarokban álló öreg falióra elütötte a hármat, Adél, a felesége egy halk félmosollyal igazította meg a kötényét. Tudta ő jól, hogy a férje mániája – amivel a vajszeleteket szinte mérnöki gondossággal próbálta a meleg toast kenyér közepére igazítani, miközben a laptopján a másnapi óravázlatot csiszolgatta – nem más, mint egy ártalmatlan kisvárosi hóbort, amolyan pedagógusi szeszély, amit egy jóasszony szelíd türelemmel elnéz, amíg a kávé meleg, és a gyerekek jókedvűen csapkodják a hordozható táblagépeket a hátizsákban.
– Márkym, ne kínozd azt a szerencsétlen vajat – jegyezte meg Adél, miközben a gőzölgő feketét töltötte a kedvenc, kopottas szélű kerámiabögrékbe. – A végén még megolvad a nagy igyekezetben, s mi lesz akkor a szombathelyi fegyelemmel meg a digitális tantervvel?
Márk csöndesen felnevetett, bajsza alatt elmorzsolt egy morzsát, felhajtotta a laptopja fedelét, s szelíden Marci fiára nézott, aki már alig várta, hogy elszaladhasson az iskolaudvarra a barátaival a legújabb telefonos játékról beszélgetni.
– Látod, Adélka – mondta a tanár úr, miközben a kést a szalvétára fektette –, a világban minden az egyensúlyon múlik. Ha a vaj elcsúszik, a napunk is elferdül, akár a legszebb prezentáció!
A gimnázium patinás, ódon szagú falai között, ahol a régi tölgyfa bútorok illata keveredett a dobozból frissiben kibontott laptopok meg az interaktív táblák finom melegével, Márk tanár úr nem szigorú kinyilatkoztatásokat tett, hanem szinte rajongott. Amikor Szent István államszervezéséről beszélt a diákoknak, miközben a laptopjáról vetítette ki a korabeli vármegyék térképét, a szeme úgy csillogott, mint a jó gazdáé, aki a tavaszi napfényben büszkén tekint a szépen felásott, egyenes barázdájú veteményesre.
– Gondoljátok csak el, gyerekek! – áradt a szava, miközben a kurzorral gyengéden rajzolta körbe a képernyőn a megyerendszert. – Nem sivatagot épített ő, hanem kertet! Ahol addig bozót volt meg vadcsapás, oda kerítést húzott, kiirtotta a gyomokat, s beültette a fegyelem szép, piros pozsgás palántáit. A tized meg a vármegye nem béklyó volt, hanem a jó kerítés, ami megvédi a termést a kósza vadaktól!
A hátsó padban azonban ott ült Eszter. Ő nem valami elvont tanfelügyelő-szimbólum gyanánt érkezett Pestről, hanem amolyan szeleburdi, szellős ruhájú, csipkés sálat viselő fiatal nőként, aki körül mindig finom kávé- és levendulaillat lebegett, s aki a saját táblagépén jegyzetelés helyett szinte végig a szombathelyi lombkoronákat rajzolgatta. Eszter nem rosszaságból, de még csak nem is a hivatali szigor okán piszkálta a tanár urat, hanem abból a túláradó, pesti szellemi pezsgésből és csupasz kíváncsiságból, ami nem bírta megülni a fenekét a szombathelyi csendben.
– De tanár úr! – szólt közbe Eszter halkan, miközben a laptopja mögül kicsi mosollyal kacsintott. – Hát nem kár volt azokért a vad virágokért, amiket Koppány rétjén kaszáltak le? Hátha azok is szépen virágoztak volna a maguk módján, mindenféle előre megírt algoritmus nélkül!
Márk kicsit megütközve, de a korosabb férfiak atyai elnézésével mosolygott vissza a pesti kisasszonyra. Szerette ő ezt a vitát, élvezte a szellemi csipkelődést, mert a kisvárosi monotonitásban Eszter olyan volt, mint egy váratlanul bedobott kavics a csendes tóléptékű vízbe.
A katasztrófa nem valami kimért mértani egyenletből fakadt, hanem abból a nehéz, fülledt nyári délutánból, amikor a szombathelyi püspökkert felett úgy megállt a meleg, hogy még a kabócák is rekedten hallgattak a lombkoronában. A szellő sem mozdult, a platánok alatti árnyékban sűrűn kavargott a por meg a száraz virágszirmok illata.
Márk és Eszter a sétaúton haladtak. Eszter szokása szerint vibrált, pörögött, a vászontáskája pántját tekergette, a telefonját forgatta a kezében, s a pesti kávéházak szabadabb levegőjét próbálta rátukmálni a tikkadt szombathelyi tanár úrra.
– Maga csak a kereteket imádja, Márk! – nevetett fel Eszter, s hirtelen, egy kissé teátrális mozdulattal felé nyúlt, hogy megigazítsa a tanár úr félrecsúszott nyakkendőjét.
A fülledt hőség, a folytonos szellemi csipkelődés, a megfáradt idegek meg ez a hirtelen, félreértett mozdulat egyetlen szerencsétlen pillanatra összekuszálta a világot. Márk nem gyilkos szándékkal, hanem egy hirtelen, védekező, megriadott mozdulattal rántotta el a kezét, amiben az imént a táskájából elővett, kisvárosi uzsonnázókés volt – az a finom kis bicska, amivel a piacon a szilvát szokta megkóstolni. A szerencsétlen véletlen, a fülledt parki természet, a madárcsicsergés közepette bekövetkező rossz mozdulat egyetlen pillanat alatt elmetszette a lebegő csipkesál alatt a hajszálereket.
Eszter elnehezedett, s a parki fűre rogyott. A madarak egy pillanatra elhallgattak, s a tanár úr ott állt a szörnyű, felfoghatatlan emberi szerencsétlenség dohos, bódító hangulatában, mint aki álmában elbotlott egy láthatatlan gyökérben. A vér eláztatta az inge ujját. Nem mértani logikából letépte azt, hanem a rémülettől s a tiszta kisvárosi polgár kétségbeesésétől vezérelve a kútban elmosta a kezét, az ingujjat elrejtette, s mint aki kábult álomban jár, hazatántorgott a megszokott falak közé.
A park távoli zugában, ahol a lombos ágak alatt a galambok búgtak, Balázs ült a padon. Balázs nem volt semmiféle megtagadott filozófus, de nem ám! Egy csendes, sörkedvelő, öregedő volt gyári szerszámkészítő volt ő, akit az egész város ismert, s aki megelégelte a gépek egyforma zúgását, s inkább a platánok alatt etette a madarakat a zsebéből kihalászott zsemlemorzsával.
Ugyanebben a városban élt Kesztölczy rendőrtiszt is. Nem volt ő sem gonosz, sem hidegen korrupt bürokrata, csupán egy fáradt, adósságokkal küzdő kisember, akinek a felesége folyton a devizahitel és az elmaradt közüzemi számlák miatt panaszkodott, s akinek a cipője tönkrement a sok járőrözésben. Kesztölczy csak a saját esendő bőrét próbálta menteni, amikor a két évvel ezelőtt Balázs által beszolgáltatott, gazdátlanul talált bőrtárca tartalmát nem iktatta be a kapitányság digitális rendszerébe, hanem csendben kifizette belőle a sarki péknek meg a mészárosnak a felhalmozott tartozást.
Amikor a szegény Balázs – aki a tragédia estéjén a vérbe fagyott Eszterre rátalált, s kétségbeesésében véres kézzel próbált segítséget kérni a részvétlen járókelőktől – a bíróság elé került, a modern kisvárosi igazságszolgáltatás Mikszáthi gépezete lendült működésbe, alaposan megspékelve a legújabb technológiai csodákkal.
A rendőrség ugyanis büszkén vetette be a legújabb, országos tesztelés alatt álló AI-profilozó szoftvert. A csillogó monitron villogó algoritmus – amely nem ismert se embert, se kisvárosi hóbortot, csupán az adatbázisok száraz számait rágta – gyorsan kidobta az eredményt: a gyanúsított személyisége tökéletesen illeszkedik a "magányos, antiszociális elkövető" kategóriájára. A gép nem tudta, hogy Balázs csak a galambokat szereti; a gép csak a rendszerben hagyott hiányokat meg a statisztikai valószínűségeket látta!
A tárgyalóteremben fojtogató volt a tikkadt levegő. Kesztölczy tiszt ott állt az egyenruhájában, izzadt a gallérja alatt, s amikor a bíró úr megkérdezte tőle, hogy ez a jóravaló, galambetető Balázs valóban behozott-e két éve egy pénztárcát – amit most az AI profilozó jelentése mint korábbi "be nem bizonyított hivatali kontaktust" jelölt meg –, Kesztölczy kénytelen volt füllenteni. Mert ha nem füllent, s a gép eléri a korrupciós adatokat, a felesége s a gyerekei utcára kerülnek!
– Nem hozott ez be semmit, kérem tisztelettel – mormogta Kesztölczy, s a tekintetét a padlóra szegezte, miközben a háta mögött a számítógép halkan csippant egyet. – Zavart elméjű ember ez, mindig is a parkban kószált, az algoritmus is megmondta, hogy kiszámíthatatlan.
A törvény betűje meg az AI csalhatatlannak kikiáltott logikája pedig a maga vak, humoros-tragikus ostobaságával sújtott le arra, aki a legvédtelenebb volt. Ha a mesterséges intelligencia által feldolgozott profil azt mutatja, hogy a vádlott viselkedése eltér a normálistól, s a rendőrségi adatokban sincs nyoma a jótevésének, akkor nyilván a gyilkosságot is ő követte el! – okoskodott a tekintetes bíróság. Balázst elítélték, s ő csendben, a sorsába belenyugodva bólintott, mint aki tudja, hogy a kisvárosi életben s a csúcstechnológiás világban a balszerencse éppúgy megtalálja az embert, mint a nyári zápor.
Aznap este Márk tanár úr a konyhában ült, s a nyitott laptopja mellett a híreket böngészte. Amikor bemondták a parki tragédia ítéletét s a rendőrségi AI sikerét, elégedetten sóhajtott fel.
– Látod, Adélka – mondta, miközben a konyhai órát pontosan a laptop kijelzőjén villogó digitális időhöz igazította –, a világban a dolgok végül mégiscsak elrendeződnek, a technika meg a rend mindig győz. Bár a szegény pesti kisasszonyt sajnálom... cserfes egy teremtés volt, Isten nyugosztalja.
Adél nem válaszolt. Egy halk mosollyal igazította meg a férje féloldalas ingét, a laptopot gyengéden lehajtotta, s a késeket csendben elrakta a fiókba. Odakint, a szombathelyi éjszakában halkan pottyantak a platánfa levelei a szegény Balázs üresen maradt padjára, s a Fő tér felett elült a specialty kávé meg a friss fahéjas csiga illata.
Rádli Róbert