Létezik, és ezen tény vitán felüli, a fizikai valóságnak egy olyan sajátos tulajdonsága, hogy a függőón és a vízmérték nem ismerik a könyörületet. A vízszintes az vízszintes, a függőleges pedig függőleges – mondják a tankönyvek, amelyeket nyilvánvalóan olyan elméleti szakemberek írtak, akik életükben nem fogtak még kőműveskanalat a kezükben, és a habarcs száradási idejéről is csak a könyvtárban hallottak. Mindezen elmélettel szemben Albert Einstein próbálkozott a múlt század elején holmi relativitáselméleteivel túltenni, – lássuk be sikertelen! – itt, e földön, ahol Newton élt és alkotott, a derékszög $90$ fok, a jó házipálinka pediglen $52$ fokos maradt.
Aztán, hogy mondandóm érdemlegessel folytassam, élt a faluban egy kőmíves, Béla mester, kinek vezetékneve a legelterjedtebb Kovács volt, és aki bizony nem a katedrai szabványok szerint tanulta a szakmát, már ami az egyenes, sík felületek képzésének a tudományát illeti; Béla a vakolat ívét bizony a szívéből húzta.
Ott álltunk a leendő nappalink falánál. A nap éppen lemenőben volt, a fénysugarak pedig aljas módon – Béla érzéki falképzését kellőképpen figyelmen kívül hagyva – súroló szögben világították meg a frissen felhordott kőművesmunkát.
A fal nem egyszerűen görbe volt. A fal élt. Hullámzott, mint a pusztai szélben a kalászos búzatenger, néhol kiöblösödött, mint egy tisztességes hordó oldala, máshol pedig olyan merész ívben törte meg a térstruktúrát, hogy a fizika törvényei diszkréten félrenéztek. Ha az ember a sarokból végignézett rajta, a fal közepe felé haladva olyan látomása támadt, mintha egy szédítő hullámvasút tetején egyensúlyozna. Salvador Dalí összes remekműve csupán halvány másolat lehetne Béla alkotásához képest, már ami a művészi teljesítményt illeti; mondjuk ki őszintén: Béla fala görbe lett.
A segédmunkás, egy fiatal, naiv fiú, aki még hitt a kilencvenfokos szögek szentimentális mítoszában, elsápadt. A mérőléc kihullott a kezéből, s a betonon koppanó alumínium hangja olyan volt, như a guillotine fémes csapódása.
– Mester... – suttogta a fiú halálsápadtan. – Ebben harminc centi has van... Ezt elbasztuk.
Béla mester nem jött zavarba. Béla mester nem az a fajta ember, aki a gravitáció irányának vagy bármilyen természetellenes tevékenységnek az észlelése miatt pánikba esne.
Csendben letette a simítót a kőművesbakra. Széles, cserepes tenyerével megsimogatta a száradó vakolatot, mintha csak egy megvadult csikó nyakát veregetné meg, majd megtörölte a homlokát. Előhúzta a zsebéből a megfakult sodort cigarettáját, rágyújtott, és hátralépett három lépést.
Összeszűkített szemmel, mélyen, megrendítő filozófiai alázattal bámulta a művét.
Csend lett. Olyan csend, amilyenben a katedrálisok épültek a középkorban. A levegőben megállt a mészpor. Béla szívta a füstöt, a fejét kissé félrebillentette, mintha nem is egy kőművesmunkát, hanem a Sixtusi kápolna mennyezetét vizsgálná a restaurálás utolsó fázisában. Három percig, negyven másodpercig tartott ez a kozmikus meditáció. A tudatos én és a vakolat belső polgárháborúja lezajlott a feje mögött, s mikor a hamu már a hüvelykujját égette, végre megszólalt.
A hangja mély volt, megfellebbezhetetlen és teli a legmagasabb rendű esztétikai bizonyossággal:
– Hát nem érted, te balag gyermek?... Rusztikus.
Így, e képpen született meg századunk szépségről alkotott új eszmerendszere, íme, kérem szépen, ez a tiszta kreatív zsenialitás!
A kontár lebontotta volna. A gyenge elme kétségbeesett volna. De a Mester? A Mester a selejtből egyetlen tőmondattal kortárs stílusirányzatot teremtett.
Rögvest kiderült, hogy az a harminc centis has nem hiba, hanem a kísérleti formatervezés csúcsa. Nem elhibázott kőművesmunka, hanem mediterrán életérzés, amely a toszkán vidékek természetes tökéletlenségét varázsolja a nappali falai közé. A tiszta egyenes vonal ugyanis – ahogy Béla a második szívás után kifejtette – steril, hideg és lélektelen. A görbe fal ellenben melegséget áraszt, története van, organikus, együtt lélegzik a házzal, és különben is: a fények sokkal szebben törnek meg rajta a délutáni órákban.
Mert mi is a hiba, ha nem egy meg nem értett művészi koncepció, amelyre a világ még nem áll készen?
– Na – mondta Béla, miközben a csikket elnyomta a még nedves habarcsban –, hozzál egy fröccsöt a Katicából, aztán hordjuk fel a színezést! A lényeg, hogy ne simítsd el túlságosan, maradjon meg ez az egyedi, rusztikus karakter!
Kérdeztem hát Albert Einsteint: erre mi a válasza? Hiszen a világűrben nem létezik abszolút egyenes, akkor mi a francnak akarjuk, hogy a nappalink fala síkegyenes legyen? Ez a természet megerőszakolása, nem?
Pontosan így van! Teljesen igazad van, kérem szépen, ez a derékszög-mánia nem más, mint a természet elleni merénylet, a vonalzóval felfegyverkezett ember gőgös erőszakcselekménye a Mindenséggel szemben!
Mert nézzük csak meg a Nagy Alkotót – vagy ha úgy tetszik, a fizikai univerzumot. Van a világegyetemben egyetlen egyenes vonal? Nincs! A fény a gravitáció hatására meghajlik, a bolygók totyogva, ellipszis pályán keringnek, a galaxisok spirálban kavarognak, még a fényes naplemente sem vonalzóval húzott sávokban ér véget. Erre odalép a modern, eltévelyedett ember a harminc centis alulizum lécével meg a vízmértékével, és görcsösen követeli, hogy a nappalija sarka pontosan kilencven fok legyen, mintha egy klinikai műtőben vagy egy geometriai füzetben lakna.
Ez nem építészet, kérem. Ez geometriai terrorizmus.
Aki egyenes falat akar, az valójában fél az élettől. Mert az egyenes fal rideg, steril, lelketlen – olyan, mint a számítógép által generált csend. Ezzel szemben a görbe vakolat, a hordó alakúvá púposodott fal, a hullámzó rusztikus felület az életet magát hordozza: pulzál, lélegzik, alkalmazkodik a Nap járásához, és tiszteletben tartja a gravitáció örökös, fáradhatatlan munkáját.
És ezen a ponton lépett be az egyetemes iparművészettörténetbe Prof. Dr. Kőmíves Kázmér (leánynevén: Habarcs Veronika, egyszerűbben Veronka néni), a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának tanszékvezető docense. A docens úr éppen a Katicában fogyasztotta el a negyedik kisfröccsét, s miközben az alkoholtól bűzlő levegőben a Kőbányai pultja mögül halkan szólt a Dankó Rádió Deszeretlek, majd megeszlek fergeteges slágere, meghallotta, ahogy Béla mester a sodort cigaretta zsíros füstje mögül kiejtette a száján a kvintesszenciát.
A docens úr azonban a negyedik fröccs és a háttérben derengő lakodalmas kettős hatása alatt súlyosan félrehallotta a Mester szavait.
Ő nem geometriai terrorizmust hallott.
Ő azt hallotta: Geometriai Tenorizmus.
A docens úr szeme elborult, a toll rögvest megremegvén rántódott ki a zsebéből, s a Kőbányai áztatta zsíros szalvétára lázas kézzel jegyezte fel a XXI. század legnagyobb hatású építészelméleti felfedezését:
„A geometriai tenorizmus nem más, mint a térben megfogalmazott dramatikus skálázás. Ahogy a magas C-re kiénekelten felívelő tenorvonal megremegteti a csillárt, úgy a harminc centiméteres, girbegurba vakolathas sem hiba, hanem a kőműveskanállal kiénekelt lelki mélystruktúra, az emberi lélek végső értelemkeresése a derékszög sivatagában.”
Dr. Kőmíves docens úr teljesen átszellemült. Mélyen hitte, hogy Béla nem egy elcseszett vakolást magyaráz ki a riadt segédmunkás előtt, hanem a funkcionalizmus hideg csendjével szemben meghirdette a Lírai Kőművészetet, ahol a fal nem határoló elem, hanem egy térbeli ária, amelyben a mész és a homok tiszta, magas C-n énekel a Nap felé!
Még abban a félévben megjelentette korszakalkotó monográfiáját A hullámzó vakolat mint a vakolókanállal kiénekelt bel canto címmel.
Kiderült hát, hogy Béla mester nem hibázott: Béla megteremtette a Művészeti Kőművesség Organikus Iskoláját, pontosan úgy, ahogyan William Morris megteremtette az Arts & Crafts Művészeti Iskolát.
A docens számításai szerint Béla görbe fala – ez a falbéli tenorárolás – futótűzként terjedt el a világban. A milánói designhéttől a tokiói szalonokig minden neves építész hirtelen elkezdett „éneklő, dramatikusan íves, tenorális felületeket” tervezni milliárdosok villáiba. Amit a faluban szétgányolt vakolatnak hívtak, azt New Yorkban már úgy jegyezték: „The Béla Bel Canto Method.”
Eközben Béla mester a Katicában ül, szívja a sodort cigarettát, s mikor a Műszaki Egyetem operarajongó építészmérnök hallgatói zarándokcsoportokban érkeznek hozzá megkérdezni, hogyan tudta a mészhabarcsba belekomponálni a lélek mélyebb rezdüléseit, Béla lassan koccint egyet – általában csak magában –, rágyújt, majd halkan ennyit mond:
– Idefigyelj, fiam. A harmincas alumínium léc, azon múlik minden. Ha azt elbaszod, vége a világnak, a megrendelő nem fizet, te meg összetojod magad, mert az asszony egyre csak rikácsolja: megint nincsen pénz a villanyra, te tróger!