Verseink

Hab

Hallom a hangokat 

Látom amit mondasz 

Fehér hab bugyog ki a szádon

Mindegy kihez csak gazdát találjon

A szem fennakad majd megpördül

Te jó ég, én ezt nem fogom föl

Diagnózis: a páciens nem hall

Vagy talán csak nem akar?

A gondolatok csak jönnek ki a szádon

Én szegény pedig érteni próbálom

Fáj a színe és a szaga

Nem értem hogy merre haladsz.

Kétségben a legbiztosabb az ember

Ez legalább ne hagyjon el

Folyik a fehér hab le az állon

Kétség, düh, vagy lehetetlen álom.

Kollár Kíra

Égkékje

Merengett, borongott
Kerengett, szorongott
Kacagott, mosolygott
Szólt, s álmodott.

Álmodott egy lényről,
egy Bolgyó nevű ,,kékről” .
Akit betakar, s óv az óceán a tenger
Átöleli, körülfogja, minden erdő őt elrejtve.

Védi a világmindenség
a csöppnyi lényt.
Hagyja, hogy lélegezzen,
az élet dalát énekelve.

Szép álom ez,
Apró gyermekember kincse
Ágyában a párnák közé
kismackó ölébe helyezte.

Felnőttvilágba riadt álmából
Pár évvel később, kis párnájáról.

Kilépett és találkozott a világgal,
az emberek arcára formált ,,sivárral” .
Ahol mindenki felejt, és senki se vigyáz
Ami mindent elnyel, rátemetve sokezer sziklát.

Megijedt mind ettől a felnőtt ,,boldogságtól”
Cipőjét ledobva csak rohant, amerre látott.
Futott, tüdeje már majd kiszakadt (mígnem)
Szólt neki az Égbolt: ,,Állj meg, ez parancs!”

Felnézett az emberke,
A kékbe beletemetkezve
Lábával hirtelen a zöldbe
Mozdulatlan belegyökerezve.

Ahogy állt, miközben életét
a kéklény kezébe helyezte
Nem tett mást csak sírt,
gyermeklelkét a világba zokogta.

Minden szörnyű felnőtt tettét,
a két kezébe tépte.
Álmát a mackó öléből a helyére emelte
Két kezéből fájdalmát a széllel elengedte.

Visszatért a zűrös, zajos világba
Arcán hatalmas mosollyal
Szíve telve vággyal
Egész életében a kéklényre gyerekként vigyázva.

 Lukács Lujza