Beszélgetés Amyval

Görgeiné Kósa Annamáriával beszélgettem, aki iskolánk egyik matek tanára, valamint a 2023/’24-es tanévtől az egyik kilencedik osztály osztálykísérője. Legtöbben Amy néven ismerjük. Kérdeztem gyerekkoráról, régi tanárairól, szemléletéről mint pedagógus és kapcsolatáról a Waldorf-pedagógiával. 

• Honnan jössz, hol nőttél fel? Milyen családi közegből érkezel?

Szekszárdon születtem - mint Babits Mihály - és ott is nőttem fel. Óvodába egy közeli kis faluba jártam, iskolába már Szekszárdra. Ott is éltem, az egyetemi évek után is oda mentem vissza dolgozni.

A szüleim első generációs értelmiségiek, apukám mérnök, anyukám pedig tanár. Az ő nyomán lettem talán én is pedagógus.

Óvodában óvó néni akartam lenni, aztán az osztály fokkal növekedett, változott az elképzelés is. Mikor volt egy jobb tanárom, például ötödik-hatodikban, akkor törit akartam tanítani. Aztán ő elment, jött a helyére egy sárkány, akkor már nem azt akartam. Valaki elüldözött matekversenyre, és úgy jött a matek. 

Ott jártam gimibe, az nekem nem volt jó. Érdekes az, hogy mikor már Waldorf alapítóként érettségi találkozón meséltem, mondták a többiek, hogy “hát azt hittük legalább neked jó volt”. Én voltam a kitűnő tanuló, jó kislány, és így azt gondolták azok, akiknek voltak kudarcaik, hogy nyilván nekem jó a rendszer, mert én a végén ötöst kapok. Ott felnőtt fejjel próbáltam nekik elmondani, hogy ez annak se jó, aki legalább a végén ötöst kap.

• Volt olyan tanár az évek alatt, akire pedagógusként példaként tekintesz? Mi az, amit hozol tőle? 

Ez is változott. Gimiben a matek tanárom volt az isten. Ő egy hihetetlen jó szakember volt, ha a matematikát tekintjük a szakterületének. Rettentő szigorú volt, nagyon következetes, és akkor azt gondoltam, hogy én ilyen tanár akarok lenni. Én azért jöttem Pestre egyetemre, mert ő is ide járt. Aztán egyetemi évek alatt kellett menni órát nézni. Bent ültem az óráján, és kérdezett valamit egy gyerektől. Én tudtam rá a választ, meg persze nem tőlem kérdezte, de akkor figyeltem meg, hogy összeugrik a gyomrom, ha ő kérdez. Még nekem is, aki ötös voltam, faktos és versenyeztem. Nekem se volt jó. Akkor indult el bennem, hogy talán mégsem így kéne. 

Egyébként meg az egyetemen volt - akinél aztán a szakdolgozatomat is írtam - egy Pósa Lajos nevű matematikus, matematika tanár, aki A matematika alapjai címen tartott nekünk egy tárgyat, és jártam hozzá plusz órákra, meg tehetséggondozó táborokba is. Ő csinálta ezt a felfedeztető matematikát, amit én is próbálok belevinni abba, amit csinálok. Tehát nem a klasszikus tényközlés, ahol “úgy kell csinálni” aztán gyakoroljuk, hanem inkább fordítva. Amire aztán a Waldorf-pedagógiában is ráismertem. A tapasztalatból a következtetést, ahogy tulajdonképpen születnek a felfedezések.

• Ha már a Waldorf-pedagógia: hogyan ismerkedtél meg vele? Mi fogott meg benne leginkább?

Elég gyakori út az enyém, mert a gyermekeimen keresztül találkoztam vele. A legnagyobb lehetett olyan 1-1,5 éves, még otthon voltam vele, de úgy voltunk vele, hogy már mindjárt oviba megy. Az anyukák között terjednek azért horror sztorik. Talán egy játékboltban találtam egy szórólapot, hogy “Találkozzunk, csináljuk másmilyen ovit”. Szekszárdon alapítottunk Waldorf óvodát és iskolát, a saját gyerekeinknek. A nagylányom még csak ovis volt, a fiaim már az iskolába is tudtak járni. Mire a nagyobbik fiam iskolába ment, addigra úgy voltam vele, hogy én is ezt szeretném csinálni. Eleve nem állt tőlem távol pedagógusként ez az egész. Akkor kezdtem a képzést, mikor az iskola indult Szekszárdon. 

Volt egy nagyon klassz alapító óvónőnk, aki az ünnepekről nagyon sokat mesélt. Az nagyon sokat jelentett, ahogy ő beszélt. Mai fejjel semmi különös, csak olyan szép volt az egész. Minden amit hallottam, olvastam az a napi életnek a próbáját kiállta. Láttam, hogy a gyerek tényleg olyan, amilyennek az óvónő mondja. Aztán nőttek bele a gyerekeim.

Meg hát Vekerdy Tamás.  Szerintem szülő generációk nőttek fel az ő cikkein a Nők lapjában. Olyan finoman, teljesíthetően és emberszabásúan mondta el ezeket a dolgokat. Egyszer eljött hozzánk Szekszárdra az oviba, és olyan volt, mintha mindig ott lett volna - olyan közvetlen és őszinte ember volt. Nekünk még a képzésen is ő tanított, amíg ő bent volt a teremben, addig érthető volt az antropozófia. 

Mikor elkezdtem tanítani - 23 évesen - és először kimondtam az osztályomba járó, egyszer már bukott és egyébként is évvesztes, tehát 17 éves gyereknek  valami olyat, amit én mindig is hallottam a tanároktól: hogy “majd akkor mehetsz edzésre, ha kijavítottad a jegyeidet”. Ennek a gyereknek pedig semmi más nem volt, mint a foci. Mikor ezt kimondtam, és a gyerek szemébe néztem, akkor megértettem, hogy az a fajta pedagógia, amiben én felnőttem az kuka. Akkor indult el bennem, hogy keressünk valami mást. 1-2 év múlva pedig már saját gyerekem volt, és bennem élt, hogy én sem akarom így csinálni, és a gyerekemmel se csinálják, ha lehet. Innentől meg egyszerű volt, mert szembe jött a Waldorf-pedagógia, és tudtam, hogy ez az, amit csinálni szeretnék. 

• Mit szeretsz a legjobban a tanításban?

Most épp azon gondolkodom, hogy nem matekot kéne tanítani. Beültem a gépterembe, és az egyik oldalon Petra tartott biológiát, a másikon pedig Karcsi földrajzot - nagy nevetések, lazaság, eleve olyasmiről beszélnek, amiről mindenkinek van valami tapasztalata. Múlt héten például törit meg magyart akartam tanítani, mert akkor történelem epochája volt az osztályomnak. 

Azt szokták kérdezni tőlem a gyerekek, hogy “de nem unod, mindig ugyanazt?”. Azt hiszem nekem mindegy, mit tanítok. Én voltam osztálytanító, szóval tanítottam 6 évesektől felnőttekig sokféle embert, mindenféle tantárgyat. Azt érzem, hogy ugyanott tartok, mint 10 évesen: mindegy, hogy milyen tantárgy, nem tantárgyat tanítok, hanem gyereket, embert. Ilyen szempontból nyelvet tanítani sokkal könnyebb. Tehát nem a Pitagorasz-tétel a kedvencem, hanem maga a tanítás. 

• Hol, melyik munkahelyeden találkoztál a legnagyobb kihívással?

Osztály tanítóként. Nekem nem valók a kicsik. Megcsináltam, de ott mindig nagyon kellett koncentrálnom. Hatodik-hetediktől vagyok jó.

• Mi jellemez szerinted egy jó pedagógust?

Nagyon sok jó pedagógust ismerek, többek között ebben az iskolában is, de nem vagyunk egyformák. Egy olyan munkahelyem volt, ahol hasonló volt a légkör, egy állami gimi volt. Ahol mindenki másmilyen volt, és ezt nem csak elviselték, hanem értékelték is egymásban azokat az értékeket, amik bennük esetleg nem voltak meg. Én ott például angol olvasókört tartottam gimiseknek, és minden szerda délután vittem a kosaramban a vízforralót, teáskannát meg a könyveket. Ezen mindenki nagyon jól szórakozott, de soha nem mondta senki, hogy milyen “marhaság már”, “csinálj valami értelmeset”, “hagyd a gyereket elmenni” vagy “minek kell ehhez tea?”. Mindenki csinált dolgokat, csomó olyat amit én sosem csináltam volna, de tudtuk látni azt, hogy az egyébként klassz dolog.

Nem hiszem, hogy van egyfajta jó pedagógus. Most az Imre epochája volt az osztályomban, és Imrénél konkrét keretek vannak. Elmondja az elején a követelményeket és következetes. Nekem még két héttel az epocha vége után is hoztak matek füzetet. De nem hiszem, hogy csak az a jó, ha valaki annyira következetes, nem hiszem, hogy csak az a jó, aki nagyon nyájas. Az önazonos ember a jó pedagógus. Aki úgy áll oda, és azt csinálja, amiben ő hisz. Szerintem az működik is. 

• Szülőként és tanárként szerinted feladata a tanárnak nevelni a diákot?

Tanárkánt szerintem igen, szülőként meg remélem, hogy azért mégiscsak a család hatása az első. De szerintem feladata, mert olyan helyzetek vannak az iskolában, olyan helyzetekben kell a diáknak léteznie és dönteni, amik otthon nem fordulnak elő. A kamaszodó gyerek pedig közösség hatására egészen furcsa dolgokra képes. Amikor valaki azt mondja: “Az én gyerekem ilyet nem csinál.” - az igaz, mert otthon nem is. Közösségben lenni azonban másmilyen, mint a családban, és a közösségi életet valahogy muszáj formálni és irányítani. 

Az pedig, hogy az egyes gyerekkel mit tudunk csinálni, hogyan tudunk segíteni, az megint mást kérdés. Mert sokszor mi, tanárok látjuk, amit a szülő nem. Bemegy a gyerek a szobájába, magára csukja az ajtót, én meg elolvasom Vekerdy-nél, hogy ez normális, a kamasz gyerek ilyen. De akkor mit látok belőle? Az iskolában pedig azért csak szemelőtt van. Látjuk, ha egyedül ül, vagy ha mindig ott van, ahol épp történik valami. Mást lát a szülő és mást a tanár. Persze közben muszáj kommunikálni a szülőkkel. 

• Mennyit küzdesz magaddal tanítás közben, a mindennapokban, órák után?

Sokat. Az ideális tanár letenné a batyut az ajtó előtt - ahogy Vekerdy tanár úr is mondta - és bemenne az órára, ott pedig nagyon nyitottan, nagyon koncentráltan csak arra figyelne ami ott a feladat, semmi érzelem vagy fáradtság nem befolyásolná. De ahogy mondani szokás “A tanár is csak ember, csak nem az a dolga”.

Az egyszerű mindig a szélsőséges megoldás. Ami nehéz az az arany középút. Hogy mindenkinek jó legyen és mégis haladjunk. Mi is izgulunk azon, hogy a diákoknak jól menjen. Ez nehéz, és nagyon sokat gondolkodom ezeken. Főleg, most, hogy osztályunk is van, ott az egyes gyerek is ad feladatot, és az is nehéz, hogy egy csoportot hogy segítsen az ember.

A gyerekek jól ismerik a tanárt. Nekem 30 gyerekre kell figyelnem, a diákoknak csak az a dolga, hogy a tanárt kiismerje - jogos önvédelemből. 

• Mikor dőlt el, hogy osztályod lesz? Milyen gondolatokkal, esetleg tervekkel indultál neki velük az évnek? 

Én azt gondolom, hogy azért kell osztály. Az másfajta részvétel az iskola életében, másfajta pedagógiai feladat, mintha valaki csak órákat ad. Én terveztem, hogy legyen osztályom, és tavaly nagyon hamar el is dőlt, hogy kik visszük az osztályokat. 

Az osztály csinálás amúgy nagyon traumatikus feladat. Hiszen felvételiztetés, megnézni a 180 aranyos gyereket, akiből tudod, hogy csak 60 fog bejutni. Április végétől pedig ott van a 64 gyerek, egészen a gólyatáborig, és el kell dönteni, hogy ki melyik osztályba kerül. A végére már azt éreztem, hogy az is rendben lett volna, ha van egy csapat, akik megcsinálják az osztályokat, hogy “tessék, itt van, dolgozz vele”. 

Terveim nem voltak, de mégsem voltunk teljesen felkészülve, azt hiszem. Mert csomó minden van, ami - Waldorf iskola lévén - nincs leírva, csak szájhagyomány útján adódik át évfolyamonként, s így az ember kicsúszik határidőkből. De majd kialakul. Meg szerencsére vannak rutinos szülők az osztályunkban, akiknek már jár felsőbb évfolyamokba gyereke, és ők nagyon kedvesek és segítőkészek. 

A terv annyi volt, hogy legyen egy osztályunk, és a gyerekek legyenek egymással jól. Aztán már az is látszik, hogy hiába próbáljuk kiegyensúlyozni - fiú-lány, waldorfos-nem waldorfos, egyik vagy másik osztály - ezek emberek, akik léteznek együtt. És ezt nem lehet előre kiszámítani. Ez egy tagy tanulság egyébként. Az egyik óvónénink mondta annak idején, hogy “azért kell tervezni, hogy legyen mitől eltérni”. Körülbelül ez van.

• Köszönöm a beszélgetést!

Schwarcz Lili