Hol volt, hol nem volt, még az üveggyapot szigetelésen is túl, ott, ahol a technokrata ész megáll, és a józan paraszti logika is csak halkan szentségel a sarokban, élt egyszer egy digital craftsman, akit Róbertnek hívtak. Ez a Róbert nem kergette a délibábot, nem hódolt be a konzumidióta trendeknek, és szentül hitte, hogy a lakásdekoráció felesleges sallang a háznak szerkezetében kell tökéletesnek lennie, oszt kész, lévén több évtizedes bútorasztalos múlttal rendelkezett. Ugyanezt a tiszta, sallangmentes struktúrát várta volna el a világtól is. De a világ, úgy látszik, nem olvasta fent említett alapvetést.
Történt egyszer, hogy Róbert vitéz rátekintett a bűvös, folyadékkristályos képernyőre, hogy ellenőrizze becsülettel megkeresett garasait a „Lőrinci Aranybányában” – amit a városi nép csak banknak nevezett. Ám a képernyő nem számokat mutatott, hanem egy rideg, bürokratikus sírfeliratot:
„Adataidat archiváltuk.”
Megfagyott a vér a vitéz ereiben, mint télen a kerti csapban. „Vajon a pénzecském is ott pihen a digitális archívumban, a dédapa subája meg a molyirtó golyók mellett?” – tűnődött. Kérdezett ő szemüveges baglyot a mesterséges chaten, fűt-fát, sőt, még a modern technológiától rettegő prompt laggardokat is, de azok csak úgy tárogatták a karjukat a monitor mögött, mintha épp egy láthatatlan gumicsónakot fújnának fel az abszurditás tengerén.
Nem volt mit tenni, a személyes jelenlét hús-vér igazságára volt szükség. Róbert vitéz előrángatta rozoga, kétkerekű táltosát, melynek abroncsa olyan lapos volt, mint a Lőrinci bank morálja. Felpumpálta a hűséges acélvázat, batyut kötött a hátára, és behajtott a betondzsungelbe.
Ott azonban az öncélú digitalizáció újabb útonállója várt rá: az apró betűs, napelemes parkolóautomata. Szemüveg nélkül ez a bádogdoboz olyan volt, mintha rovásírást kellene olvasni vak sötétben. Mivel a gép nem a kézműves ember igényeit szolgálta, hanem a bürokrácia rejtett profitját, Róbert elkövette a „fekete parkolás” nevű főbűnt, bízva a szerencsében és a Mikulás-csomagok elkerülésében.
Belépett a Templomba, ahol az aranyat őrizték, de magát a névadó Lőrincet nem lelte. Talált viszont négy úrhölgyet a pultok mögött, akik olyan mereven bámulták a monitoraikat, mintha csak a Medúza feje villogna rajtuk – tudta jól, ha rájuk néz, a számlaegyenlege azonnal kővé válik.
A sarokban egy bizonytalan férfiú viaskodott egy hatalmas, álló totemoszloppal. Úgy bökdöste a pixeleket, mint egyszeri gyerek a bukásra álló matekpéldát. Amikor a másik vitéz elvérzett, Róbert lépett a bádog sárkány elé. Sorszám helyett azonban a Hét Próba rituális szívatása fogadta:
Vállalati vagy magán? – „Vállalati!” – dörögte Róbert, és a gép engedett, mint a megriadt paripa.
Prémium vagy Exkluzív? – Itt már rezgett a léc. „Miféle kasztba akarnak kényszeríteni?” – morfondírozott, majd leütött egy gombot találomra, mint Jóska a vakondot a búcsúban.
A Piroslámpás Dilemma: A kijelző ekkor arcátlanul rákérdezett: „Piroskához, Edithez vagy Szandrához jöttél?” Róbert megtorpant. „Hát bank ez, vagy valami kétes hírű, külvárosi mulató?” Vissza is lépett volna egy menüt, de az algoritmus hajthatatlan volt. „Legyen Piroska!” – gondolta, hátha a mesebeli név hoz valami megváltást.
A Név: „Ki vagy te?” – követelte a doboz. „Róbert!” – gépelte be büszkén, bár már várta, hogy a gép a horoszkópját és a dédnagyanyja lábméretét is bekérje.
És ekkor, a feszültség tetőfokán villant fel a kérdés, ami minden jóérzésű polgár méltóságát kerékbe töri:
„Ön fogyatékos?”
Róbert vitéz keze megállt a levegőben. Megvakarta a fejét, s a groteszk valóság rátelepedett a vállára. „Ha azt nézzük, hogy fél órája küzdök ezzel a nyomorult bádogdobozzal egyetlen fecni papírért, miközben a parkolóban már írják a mikuláscsomagomat, akkor e tekintetben biztosan az vagyok!” – gondolta keserűen. De aztán felszegte a fejét, összeszedte minden kézműves büszkeségét, és rábökött a NEM gombra.
A gép erre megkönnyebbülten felsírt, és kiköpött egy cetlit. A test végre elindulhatott Edit felé – hogy miért nem Piroskához, azt már csak a szoftverfejlesztő tudhatta, aki valószínűleg zsíros bónuszt kapott ezért az ügyfélélményért.
Ott állt hát Róbert vitéz Edit előtt, és mint egy bűvös, középkori ereklyét, mutatta okoseszközén a digitális pecsétet: „Lásd, leányom, ide van írva: archiváltak!”
Edit, az Aranykapu őrzője, egy pillanatra kiesett a technokrata szerepéből. A nevetés majdnem kiszakadt belőle, mint a gőz a kuktából. – Hát, vitéz uram! – mondta a prompt laggardok leereszkedő mosolyával. – Maga nem olvasta a december huszonharmadikai, esti üzenetünket? Amíg maga otthon a bejglit tekerte, a fát faragta és a szeretteivel volt, mi titkos futárt – vagyis egy tömeges körlevelet – küldtünk a régi weboldal sötét bugyraiba!
Róbert feje ekkor akkorát dobbant, mint a metszőolló a száraz akácágon. „Hát persze! Én oktalan, bűnös ember, aki karácsonykor a családommal törődtem, ahelyett, hogy a banki URL-címek változását vadásztam volna a virtuális térben!”
Edit végül megenyhült, és átadta a Szent Grált: egy új webcímet tartalmazó papírfecnit.
Róbert vitéz hazaügetett, bepötyögte az új kódokat, de a képernyő néma maradt. Az utalásnak nyoma sem volt. Hívta a vevőt, de az éppen halakat bűvölt valami távoli tóparton. Másnap csak a csöngés visszhangzott, de harmadnapra feltámadt a válasz: „Mi bizony már tizenhetedikén elküldtük az aranyat!” Még fényképet is mellékeltek a bizonylatról.
Újabb nap, újabb csata. Vitézünk ismét visszatért a templomba, egyenesen az őrzők szemébe nézett: – Hol a pénzem, amit december óta nyel el a rendszer?!
Ekkor hangzott el a válasz, ami a legvadabb szürrealista drámákon is túltesz: – Hát, vitéz uram, az a pénz az archivált felületen csücsül. A végösszegben benne van, de látni nem láthatja, mert azt a múlt ködébe veszejtette a rendszer.
A pénz tehát létezett is, meg nem is. Ott volt a dunsztosüvegben, de az üveg a pincében volt, a pince ajtaját befalazták, a tervrajzokat meg megette a fene.
Róbert vitéz ballagott ki a bankból, s a feje felett ott lebegett a gép kérdése: „Ön fogyatékos?” Megállt a verőfényes lőrinci napsütésben, és így szólt magában: „Lehet, hogy mégis azt a gombot kellett volna megnyomnom. Mert én vagyok a bolond, aki még személyességet, tisztességet és anyagias őszinteséget keres ott, ahol már csak algoritmusok és digitális falak laknak.”
A bádogdoboz nemhogy nem váltott ki semmit, de megduplázta a világban a felesleges munkát. Ott a gép, amit árammal kell etetni; ott az ügyintéző, aki az ideje felét az összezavart emberek nyugtatásával tölti; és ott vagy te, a felhasználó, aki kifizeted a benzint, a parkolást, elpötyögöd az életedet, hogy a végén ugyanúgy egy hús-vér ember előtt köss ki. Ez nem digitalizáció. Ez színtiszta, rituális digitális színház, ahol a néző fizeti a jegyet azért, hogy a színpadról leköpjék.
A vevőmtől persze sűrűn elnézést kértem – hiszen ő időben fizetett –, és e sorokba rendbe szedtem a történteket. Mementóul embertársaimnak: nincsenek egyedül, amikor a technokrata intézményrendszerben a józan észt felzabáló, bürokratikus sárkányt látják.
A számlát pedig – a parkolási büntetéssel együtt – küldöm Piroskának. Remélem, az ő archívumában van neki hely.
Eltelt két teljes hónap. A Lőrinci Labirintus emléke már-már halványulni kezdett, mint ócska laminált bútoron a fautánzatú matrica, amikor a gép ismét megrezzentette a postaládámat. Egy e-mail érkezett, benne az elmaradhatatlan, modern pótcselekvéssel: egy elégedettségi kérdőívvel. A bank arra kért, értékeljem a tevékenységüket.
Kis töprengés után úgy döntöttem, nem hagyom annyiban. Ha már kérdezik, megkapják. Leültem, és egy végtelenül objektív, ám szívélyes hangú, személyes kiegészítéssel ellátott elemzést küldtem vissza nekik. Építő jellegű, tiszta kritika volt ez, a kézműves ember egyenes beszéde, amely rávilágított a rendszer belső, strukturális hibáira. Úgy hittem, a túloldalon talán megmozdul valami emberi.
Hát, naiv voltam.
Bizonyos, hogy a bank magasan képzett munkatársai az értékelésemet azonnal a digitális kuka legmélyebb, legsötétebb bugyrába rejtették. Ahelyett ugyanis, hogy a jobbító szándékot megköszönték volna, vagy egyáltalán jelét adták volna annak, hogy egy hús-vér lény olvasta a soraimat, pár napra rá ugyanazt a sablonos kérdőívet küldték el ismételten. Mintha mi sem történt volna. Mintha az előző levelem felolvadt volna az algoritmusok közönyében.
No, most itt ülök, és csendben töprengek. Érdemes-e egyáltalán ebben a személytelen, bádogból és pixelekből ácsolt közegben az emberi méltóság és a józan ész mellett kardoskodni? Vagy a digitális színházban a nézőnek tényleg csak az a szerep jutott, hogy némán lenyelje a rituális szívatást, miközben a gép újra és újra megkérdezi tőle: „Biztosan nem fogyatékos?”
Ez úton, büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az itt leírt történet minden sora a színtiszta valóságot tükrözi, így mielőtt bárki is kétségbe vonná annak hitelességét, szeretném hangsúlyozni, hogy nem fikcióról, hanem egy fájdalmasan reális, bürokratikus kálváriáról van szó, amelynek dokumentált bizonyítékait – a banki levelezéstől a rendszer abszurd üzenetéig – bárkinek készséggel megmutatom, akiben kétely merülne fel a leírtak igazságtartalmát illetően.
Ez a lélekbe gázoló esszé a modern esztétika „nagy glettelése” ellen emeli fel szavát, kíméletlen őszinteséggel leplezve le a dekoratív szépség mögött húzódó ürességet. A szerző a nemesített nyárfák steril ültetvényeitől a műgyantával tapasztalt laminált bútorokig vezeti végig az olvasót azon a folyamaton, amely során a kényelem és a gyorsaság oltárán feláldozzuk a tárgyak és az emberek méltóságát, múltját és tartását. Az írás központi gondolata, hogy a tökéletesre retusált felszín valójában egy „digitális maszk”, amely elhiteti velünk, hogy a katarzis nélküli csillogás pótolhatja az igazságot és a természetes körforgást. Ez a naplórészlet nem csupán technológiai kritika, hanem egy mély ontológiai figyelmeztetés: ha megelégszünk a pusztulást elfedő mázzal, végül mi magunk is olyan gyökértelenné és „vágáséretté” válunk, mint az ültetvények néma fái.