Ez az anyag szervesen kapcsolódik a Vallás kontra vallásosság és az Istenképek című írásokhoz. Úgy is mondhatnám, hogy azok ismeretében válik teljesen érthetővé.

I.

Ennek a bejegyzésnek az alapötlete a spirituális kirekesztés témaköre. Mit is jelentsen ez? Például azt, hogy a szervezett egyházakhoz kapcsolódó hívek nehezen találják a közös hangot a szabadabb felfogású szellemi keresőkkel. Kiváltképp igaz ez a kereszténységre, melynek keményvonalas képviselői szerint a keleti szellemiség métely. De legalábbis kerülendő, vagy veszélyes.

Miért emelem ki épp ezt? Azért, mert az Örök Világtörvény (Tao, Dharma) vallásai – karakterükből fakadóan – ritkábban szoktak durván ütközni más rendszerekkel. A júdeo-keresztény hagyomány viszont – a maga rendíthetetlen monoteista alapállásával, és lineáris időszemléletével – lényegesen távolságtartóbban szokott viszonyulni a sajátjától idegen irányvonalakhoz.

Viszont most - amikor a modernitás korán túljutva beérkezünk a posztmodernitás előszobájába, és a különböző kultúrák egyre intenzívebb találkozásának lehetünk tanúi - már nem lehetséges, hogy egy vallás a többitől elkülönülten létezzen.

II.

Manapság - amikor olyan modellek kerültek be a köztudatba, mint Ken Wilber integrál szemléletének teljes spektruma - ez tulajdonképpen teljesen érthető. Hiszen azok a sémák, amelyek mentén a történelmi vallások szerveződtek, az emberiség tudati fejlődésének egy korábbi állomásán voltak érvényesek. Egyéni szinten pedig egyre többen ismerik fel, hogy a spirituális felsőbbrendűség, a kiválasztottság hamis mítosza, és az ehhez hasonlatos viselkedési minták korántsem egy bölcs, és kellően érett személyiség velejárói.

Ugyanakkor azok az embertársaink, akik kellő nyitottsággal felvértezve képesek a sajátjuktól eltérő hagyományok, létszemléletek felé fordulni, valóságos hídépítővé válhatnak Kelet és Nyugat között. Itt és most kizárólag arra van lehetőségem, hogy a kereszténység és a hinduizmus viszonylatában vizsgáljam ezt a jelenséget, mégpedig keresztény perspektívából.

A most bemutatásra kerülő szereplők folyvást hangsúlyozták a mély misztikus tapasztalat fontosságát, ami túlmutat a dogmákon, és lehetővé teszi a valódi egység átélését a keresztény és hindu spirituális utak között.

IV.

Tehát valódi megismerés és megértés csak alázattal teli odafordulással, és közvetlen tapasztalatok elnyerése által lehetséges. Ez utóbbira tökéletes példával szolgálnak azok a keresztény egyházi személyek (zömében szerzetesek), akik nem téríteni mentek Indiába, hanem tanulni, kapcsolódni és megérteni. Egyikük sem tagadta meg keresztény hitét, de azt mélyebb, univerzálisabb összefüggésbe helyezték. Munkásságuk jelentősen hozzájárult a vallásközi párbeszédhez, és inspirációként szolgál mindazoknak, akik a különböző spirituális utak közös gyökerét keresik. Úgy vélem, hogy Őket igazi szellemi fáklyavivőként tisztelhetjük.

Henri Le Saux (Swami Abhishiktananda, 1910–1973) francia bencés szerzetes, aki India déli részén élve felvette a hindu szannjászin életmódot is. Nevének jelentése: „A boldogságban megmerített”. Mély kapcsolatba került az advaita védantával (nem-kettősség tanítása). Annyira hitelesnek tartotta Ramana Maharsit, a huszadik század egyik legkiemelkedőbb indiai bölcsét, hogy a következő kijelentést tette:

„Ha a kereszténység képtelen belülről asszimilálni a hindu spirituális tapasztalatot, akkor elveszti jogát arra nézve, hogy a megváltás univerzális útjának tekintse magát.”

Jules Monchanin (Swami Paramarubyananda, 1895–1957) francia katolikus teológussal együtt alapította a Shantivanam Ásramot. Céljuk nem a szinkretizmus volt, hanem a spirituális párbeszéd mélységeinek kutatása. Törekedtek arra, hogy a keleti szemlélődő életforma gazdagságát összehangolják a keresztény misztikával.

Bede Griffiths angol bencés szerzetes különösen ismertté vált a keresztény-hindu párbeszéd területén. 1955-ben Indiába költözött, ahol egy keresztény ásramot (Shantivanam Ashram) vezetett Tamil Naduban. Itt próbálta integrálni a keresztény misztika és liturgia elemeit a hindu meditációs hagyományokkal és az indiai életformával. Elmélyült a védanta filozófiában, különösen a Ramana Maharshi és Sri Ramakrishna tanításaiban. Központi gondolata volt, hogy Isten minden vallásban ugyanaz a valóság, és az egyéni megtapasztalás a legfőbb út. Írásai a vallásközi párbeszéd alapműveinek számítanak. Dél-Indiában jelentős jógiként ismerték el. Még szerzetesi mércével mérve is a lehető legszerényebb életvitelt folytatták, hogy közel kerüljenek az indiai néplélekhez. Továbbá a megszokott monasztikus liturgiák helyett a világ különféle spirituális hagyományainak írásaiból állították össze a szellemi elmélyedést segítő anyagot. Reggel a Védákból olvastak fel, délben a Koránból és a szikhek szent irataiból, este pedig misztikus költők verseiből (Kelet és Nyugat házassága címen a Filosz Kiadó gondozásában magyar nyelven is megjelent az egyik könyve.)

Francis Acharya (1912–2002) flamand bencés szerzetes, aki Kerala államban élt, és alapította meg a Kurisumala Ashramot, ahol a keresztény szerzetesi életforma indiai kontextusban működött. Hangsúlyt fektetett a liturgia indiai adaptálására, például a szanszkrit és malajálam nyelvű zsolozsmák használatára. Az ásramban a földművelő életmód és a szemlélődő életmód ötvöződött. Írásai és tanításai hangsúlyozzák az imádság belső életének fokozatait, a „belső megtapasztalás” fontosságát. Kapcsolatot ápolt más keresztény hagyományokkal, valamint a hindu spiritualitással; együttműködött Bede Griffiths-szel. Alapvető megközelítése volt, hogy a teológiai élet és a misztikus dialógusban van.

Raimon Panikkar (1918–2010) spanyol-indiai származású katolikus pap, filozófus és teológus. Édesanyja katalán katolikus nő, édesapja indiai hindu volt. Ez a kettős vallási háttér egész életművét meghatározta. Kiemelkedően művelt személy volt. Doktori fokozatot szerzett fizikából, filozófiából és teológiából. Indiában hosszú időn át tanulmányozta a hindu vallást és a szanszkrit nyelvet, kapcsolatba került több hindu és buddhista tanítóval, köztük Swami Abhishiktanandával, akivel mély barátságot kötött, Előadó, majd professzor volt Rómában, a Harvardon, a Kaliforniai Egyetemen (Santa Barbara), valamint több európai egyetemen is.

A keresztény teológiát, a hindu és buddhista filozófiát integráló szemléletet képviselte. Kulcsfogalma a „ko-inherencia” – azaz a különböző vallások egymásba fonódása. Vagyis a vallásközi párbeszéd nem információcsere, hanem egymás belső világának átélt megértése. Vagyis, hogy az ember önmagán belül is megélheti a különböző vallási hagyományokat. Legismertebb műve: The Unknown Christ of Hinduism, amelyben azt állítja, hogy Krisztus nem kizárólag a kereszténységhez kötött, hanem egyetemes misztérium. (Legyen ez egy olyan zárszó, amivel kapcsolatban szintén megosztom egy ideillő blog bejegyzés linkjét.)

De hasonló vargabetűs utat járt be John Main - a keresztény bencés meditáció megteremtője - is, akinek először Keleten kellett „spirituális edzést” folytatni. Malajziában dolgozott, ahol találkozott az indiai Szvámi Szatjanandával, Ramana Maharsi és Sri Aurobindó tanítványával. Tőle tanulta a meditáció alapjait. Sok évtizednyi gyakorlás után pedig erre az alapra építette fel a keresztény mantra meditációs foglalkozásait. (John Main meditációs útmutatásai)

Hála az Égnek, olykor még ennél hétköznapibb szereplők életében is felfedezhető a globális ökumené gyakorlati megnyilvánulása. Amiként azt a Szent Mauriciusz monostor 2022 júniusi facebook bejegyzése alapján is láthatjuk:

„János testvér a Szent Gellért téren egy átutazó nepáli buddhista csoportra lett figyelmes. Behívta őket a kávézónkba egy monostori teára. Láma Migmár, Láma Sonam és európai kísérőik megtekintették az arborétumot és a gyógynövénypadlást. A nepáli buddhizmus hasonló vallási struktúrákkal dolgozik, mint a bencésség: stabilitást gyakorló szerzetesekkel a könnyen-gyorsan élmény helyett hosszú évek, évtizedek gyakran fáradságos munkájára épít. A vallásközi párbeszédben nyitottan és türelmesen vannak jelen.”

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.