Ez az anyag szervesen kapcsolódik a Vallás kontra vallásosság és az Istenképek című írásokhoz. Úgy is mondhatnám, hogy azok ismeretében válik teljesen érthetővé.

I.

Ennek a bejegyzésnek az alapötlete a spirituális kirekesztés témaköre. Mit is jelentsen ez? Például azt, hogy a szervezett egyházakhoz kapcsolódó hívek nehezen találják a közös hangot a szabadabb felfogású szellemi keresőkkel. Kiváltképp igaz ez a kereszténységre, melynek keményvonalas képviselői szerint a keleti szellemiség métely. De legalábbis kerülendő, vagy veszélyes.

Miért emelem ki épp ezt? Azért, mert az Örök Világtörvény (Tao, Dharma) vallásai – karakterükből fakadóan – ritkábban szoktak durván ütközni más rendszerekkel. A júdeo-keresztény hagyomány viszont – a maga rendíthetetlen monoteista alapállásával, és lineáris időszemléletével – lényegesen távolságtartóbban szokott viszonyulni a sajátjától idegen irányvonalakhoz.

Viszont most - amikor a modernitás korán túljutva beérkezünk a posztmodernitás előszobájába, és a különböző kultúrák egyre intenzívebb találkozásának lehetünk tanúi - már nem lehetséges, hogy egy vallás a többitől elkülönülten létezzen.

II.

Manapság - amikor olyan modellek kerültek be a köztudatba, mint Ken Wilber integrál szemléletének teljes spektruma - ez tulajdonképpen teljesen érthető. Hiszen azok a sémák, amelyek mentén a történelmi vallások szerveződtek, az emberiség tudati fejlődésének egy korábbi állomásán voltak érvényesek. Egyéni szinten pedig egyre többen ismerik fel, hogy a spirituális felsőbbrendűség, a kiválasztottság hamis mítosza, és az ehhez hasonlatos viselkedési minták korántsem egy bölcs, és kellően érett személyiség velejárói.

Ugyanakkor azok az embertársaink, akik kellő nyitottsággal felvértezve képesek a sajátjuktól eltérő hagyományok, létszemléletek felé fordulni, valóságos hídépítővé válhatnak Kelet és Nyugat között. Itt és most kizárólag arra van lehetőségem, hogy a kereszténység és a hinduizmus viszonylatában vizsgáljam ezt a jelenséget, mégpedig keresztény perspektívából.

A most bemutatásra kerülő szereplők folyvást hangsúlyozták a mély misztikus tapasztalat fontosságát, ami túlmutat a dogmákon, és lehetővé teszi a valódi egység átélését a keresztény és hindu spirituális utak között.

IV.

Tehát valódi megismerés és megértés csak alázattal teli odafordulással, és közvetlen tapasztalatok elnyerése által lehetséges. Ez utóbbira tökéletes példával szolgálnak azok a keresztény egyházi személyek (zömében szerzetesek), akik nem téríteni mentek Indiába, hanem tanulni, kapcsolódni és megérteni. Egyikük sem tagadta meg keresztény hitét, de azt mélyebb, univerzálisabb összefüggésbe helyezték. Munkásságuk jelentősen hozzájárult a vallásközi párbeszédhez, és inspirációként szolgál mindazoknak, akik a különböző spirituális utak közös gyökerét keresik. Úgy vélem, hogy Őket igazi szellemi fáklyavivőként tisztelhetjük.

Henri Le Saux (Swami Abhishiktananda, 1910–1973) francia bencés szerzetes, aki India déli részén élve felvette a hindu szannjászin életmódot is. Nevének jelentése: „A boldogságban megmerített”. Mély kapcsolatba került az advaita védantával (nem-kettősség tanítása). Annyira hitelesnek tartotta Ramana Maharsit, a huszadik század egyik legkiemelkedőbb indiai bölcsét, hogy a következő kijelentést tette:

„Ha a kereszténység képtelen belülről asszimilálni a hindu spirituális tapasztalatot, akkor elveszti jogát arra nézve, hogy a megváltás univerzális útjának tekintse magát.”

Jules Monchanin (Swami Paramarubyananda, 1895–1957) francia katolikus teológussal együtt alapította a Shantivanam Ásramot. Céljuk nem a szinkretizmus volt, hanem a spirituális párbeszéd mélységeinek kutatása. Törekedtek arra, hogy a keleti szemlélődő életforma gazdagságát összehangolják a keresztény misztikával.

Bede Griffiths angol bencés szerzetes különösen ismertté vált a keresztény-hindu párbeszéd területén. 1955-ben Indiába - a Shantivanam ásramba - költözött, amelynek vezetését 1968-ban megörökölte Abhishiktanandától. Itt próbálta integrálni a keresztény misztika és liturgia elemeit a hindu meditációs hagyományokkal és az indiai életformával. Elmélyült a védanta filozófiában, különösen a Ramana Maharshi és Sri Ramakrishna tanításaiban. Központi gondolata volt, hogy Isten minden vallásban ugyanaz a valóság, és az egyéni megtapasztalás a legfőbb út. Írásai a vallásközi párbeszéd alapműveinek számítanak. Dél-Indiában jelentős jógiként ismerték el. Még szerzetesi mércével mérve is a lehető legszerényebb életvitelt folytatták, hogy közel kerüljenek az indiai néplélekhez. Továbbá a megszokott monasztikus liturgiák helyett a világ különféle spirituális hagyományainak írásaiból állították össze a szellemi elmélyedést segítő anyagot. Reggel a Védákból olvastak fel, délben a Koránból és a szikhek szent irataiból, este pedig misztikus költők verseiből (Kelet és Nyugat házassága címen a Filosz Kiadó gondozásában magyar nyelven is megjelent az egyik könyve.)

Francis Acharya (1912–2002) flamand bencés szerzetes, aki Kerala államban élt, és alapította meg a Kurisumala ásramot, ahol a keresztény szerzetesi életforma indiai kontextusban működött. Hangsúlyt fektetett a liturgia indiai adaptálására, például a szanszkrit és malajálam nyelvű zsolozsmák használatára. Az ásramban a földművelő és a szemlélődő életmód ötvöződött. Írásai és tanításai hangsúlyozzák az imádság belső életének fokozatait, a „belső megtapasztalás” fontosságát. Kapcsolatot ápolt más keresztény hagyományokkal, valamint a hindu spiritualitással; együttműködött Bede Griffiths-szel. Alapvető megközelítése volt, hogy a teológiai élet és a misztikus dialógusban van.

Jabez Thomas Sunderland (1842–1932) unitárius lelkipásztor India nagy barátja, és kultúrájának elkötelezettje volt. 1895-96-ban látogatott először Indiába, később több évet töltött az országban. Első látogatása során találkozott a szellemi és politikai, valamint a vallási vezetőkkel. Szoros kapcsolatot ápolt olyan vezetőkkel, mint Mahatma Gandhi és Rabindranath Tagore. A Sunderland által támogatott misszionáriusi tevékenység a szektás felfogás fölé emelkedett.

„Több, mint negyven éve állandó tanítvány vagyok India nagy vallásaiban. Ennek az országnak kiterjedt irodalma, filozófiái, figyelemre méltó művészete, hosszú története van. De mindenekelőtt sürgető és létfontosságú mai társadalmi és politikai problémái... 

Sunderland India iránti érdeklődése soha nem csökkent. Többek között Gandhi folyóiratának, a Young Indiának a New York-i szerkesztője volt. Együtt dolgozott egy másik hindu reformmozgalom képviselőjével is: Lala Lajpat Rai az Arya Samaj vezetője volt. Sunderland Indiáról így vélekedett:

„India egy magasan civilizált nemzet, egy nemzet, amely gazdag kultúrát fejlesztett ki − sokkal korábban, mint bármely nemzet Európában, és még soha nem is vesztette el. India a világ legősibb nemzete, múltja több mint háromezer évre tekint vissza.”
Sunderland 94 évesen, baleset következtében halt meg. Indiában maharisiként, nagy tudósként emlékeztek meg róla, akire minden indiai büszkeséggel és tisztelettel nézhet.

Raimon Panikkar (1918–2010) spanyol-indiai származású katolikus pap, filozófus és teológus. Édesanyja katalán katolikus nő, édesapja indiai hindu volt. Ez a kettős vallási háttér egész életművét meghatározta. Kiemelkedően művelt személy volt. Doktori fokozatot szerzett fizikából, filozófiából és teológiából. Indiában hosszú időn át tanulmányozta a hindu vallást és a szanszkrit nyelvet, kapcsolatba került több hindu és buddhista tanítóval, köztük Swami Abhishiktanandával, akivel mély barátságot kötött, Előadó, majd professzor volt Rómában, a Harvardon, a Kaliforniai Egyetemen (Santa Barbara), valamint több európai egyetemen is.

De hasonló vargabetűs utat járt be John Main - a keresztény bencés meditáció megteremtője - is, akinek először Keleten kellett „spirituális edzést” folytatni. Malajziában dolgozott, ahol találkozott az indiai Szvámi Szatjanandával, Ramana Maharsi és Sri Aurobindó tanítványával. Tőle tanulta a meditáció alapjait. Sok évtizednyi gyakorlás után pedig erre az alapra építette fel a keresztény mantra meditációs foglalkozásait. (John Main meditációs útmutatásai)

A keresztény spiritualitás és a zen meditáció között folyó párbeszéd elképzelhetetlen Hugo M. Enomiya-Lassalle (1898–1990) személye nélkül, aki jezsuita szerzetesként, később pedig zen mesterként nagyon sok keresztényt és nem keresztényt vezetett a „tárgyat meghaladó” meditáció útján. Európában és Japánban egyaránt.

Niklaus Brantschen, svájci jezsuita szertzetes, és zen mester őszintén beszámol arról, hogy hosszú út vezet odáig, míg két ennyire eltérő hagyományt integrálni tudunk a szívünkben. Miért is? Erre a kérdésre talán Thomas Merton könyvében [A zen és afalánk madarak] találjuk az egyik legkézenfekvőbb választ.

„A zen nem az élet rendszeres magyarázata, nem ideológia, nem világszemlélet, nem a kinyilatkoztatás és az üdvözülés teológiája, nem misztika, nem az aszketikus tökéletesedés útja, nem miszticizmus, ahogyan ezt nyugaton értik, igazából nem illeszthető bele egyik kínálkozó kategóriánkba sem. A zen nem úgy foglalkozik Istennel, ahogyan a kereszténység, jóllehet nem kizárt, hogy valaki finom analógiákat fedezhet fel a zennek az ürességgel (súnjatá) kapcsolatos élménye és az apophatikus keresztény miszticizmusnak a „nemtudásban” való istenélménye között. Mindazonáltal a zent hiba volna puszta doktrínaként megítélni, mert bár vannak implicit doktrínális elemei, ezek teljesen másodrangúak a kifejezhetetlen zen élmény mellett.”

A kellő nyitottság, alázat, és őszinte vizsgálódás viszont olyan szavakat hív elő, amilyenekkel a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának elnöke, Michael L. Fitzgerald érsek küldött üzenetet 2006 májusában, a buddhizmus ünnepére.

„A veletek folytatott párbeszéd kapcsán láthattuk, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítotok a felebaráti szeretetnek, az úgynevezett metta fogalomban, amely kifejezi azt a szeretetet, amely nem birtokol, hanem a másik felé odafordul. Ez a szeretet képes feláldozni saját érdekeit és javait az emberiség javára. A metta – a buddhista tanítás szerint – nem egy jóérzésre redukálódó gondolat, hanem a szeretet cselekedeteire irányul, mások és mindannyiunk szolgálatára. Éppen ezért egyetemes jóindulat. Ugyanakkor nem felejtkezhetünk el a másik erényről sem, amelyet karun-nak neveztek, amely szeretetteljes együttérzés minden élőlénnyel szemben. Ebben a világban, amelyben a szeretet szót már teljesen elcsépelték, kívánatos lenne, ha a buddhisták és a keresztények felfedeztetnék a világgal a szeretet igazi jelentését és gyökereit, tiszteletben tartva egymás hagyományait, de megosztva másokkal mindazt, amit ebből megértettek.”

Hála az Égnek, olykor még ennél hétköznapibb szereplők életében is felfedezhető a globális ökumené gyakorlati megnyilvánulása. Amiként azt a Szent Mauriciusz monostor 2022 júniusi facebook bejegyzése alapján is láthatjuk:

„János testvér a Szent Gellért téren egy átutazó nepáli buddhista csoportra lett figyelmes. Behívta őket a kávézónkba egy monostori teára. Láma Migmár, Láma Sonam és európai kísérőik megtekintették az arborétumot és a gyógynövénypadlást. A nepáli buddhizmus hasonló vallási struktúrákkal dolgozik, mint a bencésség: stabilitást gyakorló szerzetesekkel a könnyen-gyorsan élmény helyett hosszú évek, évtizedek gyakran fáradságos munkájára épít. A vallásközi párbeszédben nyitottan és türelmesen vannak jelen.”

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.