Ez az anyag szervesen kapcsolódik a Vallás kontra vallásosság és az Istenképek című írásokhoz. Úgy is mondhatnám, hogy azok ismeretében válik teljesen érthetővé.

I. 

Ennek az írásnak az egyik kiindulópontja a spirituális kirekesztés jelensége. Vagyis, amikor egy személy a saját vallási hagyományának igazságát úgy igyekszik megerősíteni, hogy más szellemi utakat eleve érvénytelennek, vagy veszélyesnek minősít. 

Ez különösen akkor válik szembetűnővé, amikor valamely szervezett vallási közösség kizárólagosságot hangsúlyozó  szereplői találkoznak a nyitottabb, több hagyományból is merítő szellemi keresőkkel. 

A kereszténység bizonyos keményvonalas képviselőinek soraiban ma is rendszeresen találkozhatunk azzal a felfogással, mely szerint a keleti szellemiség métely. De legalábbis kerülendő, vagy veszélyes.

Természetesen a vallási kizárólagosság nem csupán keresztény sajátosság. Ugyanakkor az Örök Világtörvény (Tao, Dharma) vallásai – karakterükből fakadóan – ritkábban szoktak durván ütközni más rendszerekkel. A júdeo-keresztény hagyomány történelmi és teológiai irányzataiban viszont különösen hangsúlyos szerepet kapott az egyetlen, mindenki számára érvényes üdvözítő igazság igénye. 

Napjainkban azonban - amikor a különböző kultúrák egyre intenzívebb találkozásának lehetünk tanúi - egyre kevésbé tartható fenn,  hogy egy vallás a többitől elszigetelten létezzen. Ez a körülmény épphogy lehetőséget kínál arra, hogy a másik hagyományt ne előzetes ítéleteink, hanem saját tanításai, gyakorlatai és képviselőinek tapasztalatai alapján próbáljuk megérteni.

II.

Korunkban, amikor olyan átfogó értelmezési modellek is rendelkezésünkre állnak, mint Ken Wilber integrál szemlélete, a vallási hagyományok közötti viszonyt új perspektívából is megközelíthetjük. Wilber fejlődéselméletének fényében például a történelmi vallások egyes kizárólagosságra épülő szemléleti és intézményi mintái az emberi tudatfejlődés korábbi szakaszaihoz kapcsolhatók. 

Egyéni szinten ugyanakkor egyre világosabban felismerhető, hogy a spirituális felsőbbrendűség tudata, a kizárólagos kiválasztottság meggyőződése és az ezekből fakadó viselkedési minták aligha tekinthetők a bölcsesség és a szellemi érettség ismertetőjegyeinek.

Azok viszont, akik kellő nyitottsággal és alázattal képesek a sajátjuktól eltérő vallási hagyományok és létszemléletek felé fordulni, valódi hídépítőkké válhatnak Kelet és Nyugat között. 

A következőkben elsősorban a kereszténység és a hinduizmus - és érintőlegesen a buddhizmus - találkozását vizsgálom, mégpedig keresztény gondolkodók és szerzetesek életútján keresztül. A most bemutatásra kerülő szereplők közös vonása, hogy kiemelt jelentőséget tulajdonítottak annak a felismerésnek, hogy a különböző vallási utak képviselői a tanításbeli eltérések ellenére is mély, egymást gazdagító párbeszédet folytathatnak. 

Közülük többen hangsúlyozták a mély misztikus tapasztalat jelentőségét, amely túlmutat a dogmatikai és fogalmi különbségeken, és lehetőséget adhat a különböző hagyományok mögött meghúzódó mélyebb szellemi egység átélésére. 

A kellő nyitottság, alázat, és őszinte vizsgálódás olyan szavakat hív elő, amilyenekkel a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának elnöke, Michael L. Fitzgerald érsek küldött üzenetet 2006 májusában, a buddhizmus ünnepére.

„A veletek folytatott párbeszéd kapcsán láthattuk, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítotok a felebaráti szeretetnek, az úgynevezett metta fogalomban, amely kifejezi azt a szeretetet, amely nem birtokol, hanem a másik felé odafordul. Ez a szeretet képes feláldozni saját érdekeit és javait az emberiség javára. A metta – a buddhista tanítás szerint – nem egy jóérzésre redukálódó gondolat, hanem a szeretet cselekedeteire irányul, mások és mindannyiunk szolgálatára. Éppen ezért egyetemes jóindulat. Ugyanakkor nem felejtkezhetünk el a másik erényről sem, amelyet karun-nak neveztek, amely szeretetteljes együttérzés minden élőlénnyel szemben. Ebben a világban, amelyben a szeretet szót már teljesen elcsépelték, kívánatos lenne, ha a buddhisták és a keresztények felfedeztetnék a világgal a szeretet igazi jelentését és gyökereit, tiszteletben tartva egymás hagyományait, de megosztva másokkal mindazt, amit ebből megértettek.”

Lássuk, hogyan fogalmazza meg mindezt egy előadásában: 

„Vannak olyan katolikusok, akik más vallásokat rossznak, ártalmasnak, kártékonynak tartanak. Az ilyenektől mindig megkérdezem, hogy honnan származik az információjuk. Honnan tudják mindazt, amit állítanak? Nagyon sokan vannak, akik befeketítenek másokat, és rossz színben tüntetik fel más vallások képviselőit. De hogyha szemtől-szembe találkoznak Velük, akkor rájönnek arra, hogy egyáltalán nem rossz és gonosz emberek. Ötven éve vagyok jezsuita, 40 éve vagyok pap, 46 éve tanulmányozom a hindu hagyományokat. Mondják meg, hogy a hinduizmus tanulmányozása a káromra volt-e. Nőttek-e szarvaim, tönkre tettem-e az egyházat? A gyümölcseiről lehet megismerni a dolgokat. Jöjjenek el a misémre, hallgassanak meg beszélni. Ahogyan azt is kérem, hogy tanulmányozzák a jóga szútrákat, vagy a Bhagavad-gítát, és mutassák meg, hogy hol van benne a Sátán, hol van benne az ördög, amivel olyan sok katolikus ember vádolja ezeket a szövegeket.”

Francis Clooney professzor 2 előadásának felvétele itt érhető el.

A valódi megismeréshez és megértéshez nélkülözhetetlen a nyitottság, az alázat és a közvetlen tapasztalat. Erre különösen figyelemre méltó példával szolgálnak azok a keresztény egyházi személyek, szerzetesek és teológusok, akik nem elégedtek meg más vallások kívülről történő tanulmányozásával, hanem személyes kapcsolatba kerültek azok tanításaival, gyakorlataival és képviselőivel. Saját gyökereiket megőrizve, olykor saját vallási önazonosságukat is újragondolva keresték a különböző spirituális hagyományok közötti mélyebb összefüggéseket. Úgy vélem, méltán tekinthetjük őket a vallásközi megértés szellemi fáklyavivőinek.

1955-ben Srí Gnánánanda Giri személyében hindu mestert fogadott el, akinek tanítása és spirituális útmutatása tovább mélyítette a nemkettősség közvetlen megtapasztalására irányuló törekvését. 

Számos közösséget inspirált, például a C. Murray Rogers tiszteletes vezette bareillyi Jyotiniketan ásramot, a Sara Grant és Vandana nővérekkel közös púnai ökumenikus CPS ásramot. Komoly elismerésben részesült el a spiritualitás, a liturgia és a vallásközi párbeszéd területén, illetőleg az egyház inkulturációs törekvéseiben kifejtett munkájáért. 

Életének utolsó éveit nagyrészt a Himalája vidékén, visszavonult szemlélődő életet élve töltötte. 1973 júliusában egy súlyos szívrohamot követően olyan spirituális ébredésről számolt be, amelyet az élet és halál kettősségén túlmutató Önvaló-felismerésként értelmezett. 

Bár naplóbejegyzéseiből tudjuk, hogy komoly világnézeti kétségeken - úgymond keresztény identitásának tűzpróbáján - is átesett, szellemi útja különösen figyelemre méltó tanúsága annak, hogy a különböző vallási hagyományok találkozása a közvetlen misztikus tapasztalat révén a megszokott vallási és fogalmi kereteken túlmutató felismerésekhez vezethet.

„Ha a kereszténység képtelennek bizonyul arra, hogy belülről magába fogadja a hindu spirituális tapasztalatot, a keresztények ezzel elveszítik jogukat ahhoz, hogy a kereszténységet az üdvösség egyetemes útjának tekintsék ” (Saccidānanda: A Christian Approach to Advaitic Experience 49. oldal)

Elmélyülten tanulmányozta a védánta filozófiáját és India szent iratait. Különös tisztelettel tekintett Ramana Maharsira, akinek szemlélődő megvalósítását a keresztény misztika legmagasabb tapasztalataival állította párhuzamba. 

Meggyőződése szerint a különböző vallások misztikus hagyományai olyan mélyebb szellemi valóságra mutathatnak rá, amelyet egyik vallás fogalmi rendszere sem képes maradéktalanul megragadni. Munkásságának egyik legismertebb összefoglalása Kelet és Nyugat házassága címmel magyarul is megjelent.

A Shantivanam ásram három meghatározó alakjának sajátos szerepét Raimon Panikkar találóan foglalta össze: Jules Monchanint az alapítónak, Abhishiktanandát az átalakítónak, Bede Griffithst pedig a megújítónak nevezte. A három útkereső eltérő szellemi alkata és megközelítése egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy Shantivanam a keresztény–hindu párbeszéd egyik kiemelkedő központjává váljon.

A három szerzetes életútja ugyanakkor a vallásközi találkozás különböző mélységeit és ellentmondásait is szemlélteti. Mindhárman olyan keresztény teológiai közegből érkeztek, amely Krisztusban látta más vallások végső beteljesedését. A szaknyelv "beteljesedésteológia" néven említi ezt az alapállást. India légköre viszont fokozatosan fellazította bennük a keresztény kizárólagosság bizonyos korlátait. 

A három ember azonban annyira különbözött egymástól, hogy Monchanin barátai kritikusan tekintettek Abhishiktanandára, utóbbi követői pedig nem igazán tudtak ráhangolódni Griffithsre. 

Hogyan írhatóak le a legtömörebben, hogy milyen utat jártak be?

Monchanin volt hármuk közül az, aki megnyitotta az ajtót, de a küszöböt nem lépte át teljesen. A hindu bölcselet iránti mély tisztelete mellett is megőrizte a keresztény szentháromságtan elsőbbségébe vetett meggyőződését. 

Abhishiktanandát az advaita közvetlen megtapasztalása korábbi teológiai kereteinek radikális újragondolására késztette. Olyannyira, hogy kijelentette: az advaita élmény és felismerés a fontos, és minden mást el kell hagyni. 

„Jézus hasznos lehet a lélek felébresztésében – ahogy a guru is –, de soha nem létfontosságú, és a guruhoz hasonlóan végül neki magának is el kell veszítenie minden személyes jellemzőjét. … Aki személyes tapasztalatai során … felfedezte az Ént, annak nincs szüksége Krisztusba vetett hitre, imára, az Egyház közösségére.” (Henri Le Saux naplóbejegyzése, 1969. július 10)

Griffiths esetében talán a legszebben dokumentálható a hosszú fejlődési ív. A korai levelek alapján kezdetben még meglehetősen hierarchikusan gondolkodott a vallásokról. Későbbi műveiben a vallások kölcsönös gazdagításának és kiegészítésének szemlélete felé mozdult. Egyre inkább felismerte, hogy a hinduizmus nem egyszerűen a kereszténység hiányos előzménye, hanem a transzcendens valósághoz vezető önálló spirituális út. 

Sőt, a Kelet és Nyugat házasága c. könyvben Krisztust Isten kegyelmének és jelenlétének szimbólumaként értelmezi, amely a végső valóság teljes feltárulásakor meghaladhatóvá válik. Ez már szinte megszólalásig hasonlít Abhishiktananda kijelentéséhez. Bár lehet, hogy Bede atya nem pont ugyanolyan belső tapasztalás útján jutott el ehhez a felismeréshez.

Acharya számára a vallásközi találkozás elsősorban egy olyan életforma megteremtését jelentette, amelyben a különböző spirituális hagyományok értékei a mindennapi gyakorlatban is termékenyen kapcsolódhatnak egymáshoz. A hindu meditáció eszközei iránt is nyitott volt, miközben megőrizte a keresztény szerzetesi élet és a közösségi imádság alapvető kereteit. 

Írásaiban az Upanisadok és a keresztény misztika tanításait egymás mellé állítva vizsgálta a fogalmi megismerésen túlmutató belső felismerés lehetőségét. Különösen fontosnak tartotta a szív spirituális jelentőségét, amelyet mindkét hagyomány az isteni jelenlét megtapasztalásának helyeként ismer. 

1959-ben különösen jelentős találkozásra került sor: Swami Abhishiktananda először látogatott el a Jyotiniketan ásramba. A találkozásból életre szóló szellemi barátság született. A két szerzetesi lelkületű ember különböző keresztény felekezetekhez tartozott, de mindketten azt keresték, hogyan lehet a keresztény hitet az indiai spiritualitás mélyebb tapasztalatával gazdagítani.

Rogers későbbi visszaemlékezése szerint Abhishiktanandát kezdetben meglepte, hogy egy házas anglikán lelkésszel találkozott, aki ugyanúgy komolyan veszi az imádságot és a szemlélődő életet, mint ő maga. Barátságuk azonban hamar felülírta a felekezeti fenntartásokat. Közös imádságaik és beszélgetéseik során olyan szellemi közösséget tapasztaltak meg, amely túlmutatott a teológiai különbségeken.

Kapcsolatuk egyik legkülönlegesebb mozzanata a Gangesz partján közösen ünnepelt eucharisztia volt. Rogers visszaemlékezése szerint egy alkalommal egyszerű kőedényeket használtak kehelyként és tálcaként, az oltárt pedig Abhishiktananda maga választotta ki a folyó medréből. A szertartást az upanisadokból merített énekek és hosszú csendek kísérték. A keresztény liturgia így az indiai szent táj és szemlélődő hagyomány közegében kapott különleges kifejezést.

Barátságuk bensőségességéről Rogers egy kedves, humoros történetet is megőrzött. Egy alkalommal olyan elragadtatással beszélt Abhishiktanandáról, hogy a francia szerzetes tiltakozva félbeszakította:

„Murray, Murray, én egészen hétköznapi ember vagyok. Ne próbálj valami különlegeset csinálni belőlem!” (Rogers visszaemlékezése Christian Hackbarth-Johnson 2006. júliusi interjújában)

Rogers és közössége Abhishiktananda szellemi örökségének megőrzésében is fontos szerepet vállalt. Segítették műveinek fordítását és megjelentetését, és közreműködtek abban, hogy a hindu–keresztény szemlélődő tapasztalatról szóló írásai szélesebb olvasóközönséghez jussanak. 

Kapcsolatban állt a vallásközi párbeszéd más jelentős alakjaival, köztük Raimon Panikkarral, és Thomas Mertonnal. 1971-ben elhagyta Indiát, de a vallások és kultúrák közötti találkozás továbbra is életének központi feladata maradt. Később Jeruzsálemben, Hongkongban és Kanadában tevékenykedett, végül Oxfordban telepedett le. Élete utolsó időszakában is aktívan foglalkozott a vallásközi párbeszéd kérdéseivel.

Egyik látogatója felidézte, hogy Vandana esténként kámforlángot ajánlott fel egy Jézust és a szamáriai asszonyt ábrázoló festmény előtt, majd a Gangesz partjára ment, ahol a lángot a folyónak is felajánlotta. A keresztény és indiai vallási jelképek ilyen találkozása számára a saját spirituális életének természetes kifejeződése volt.

Később keresztényként így fogalmazta meg ennek új jelentését:

„Krisztus lángoló Szíve számomra a tűz megtisztító erejének belső jelentésévé vált – a Szeretet erejévé, amely számára semmi sem lehetetlen.”

Spirituális útjára meghatározó hatást gyakorolt Swami Abhishiktananda, aki segített neki újrafelfedezni az indiai szemlélődő hagyomány jelentőségét. Egy 1985-ös visszaemlékezésében így fogalmazott:

„Swamiji volt az, aki elsőként megtanított bennünket – engem –, hogy a csend imáját nemcsak gyakorolnunk kell, hanem fel kell ismernünk benne India egyik nagy ajándékát a keresztény imádság számára.”

Ishpriya Matajival együtt létrehozta a Jeevan Dhara ásramot a Himalája vidékén. A közösség a csend, a meditáció, az egyszerű élet és a különböző vallási hagyományok közötti találkozás helyszíne lett. 

Az ásram életében a keresztény hit és az indiai szemlélődő kultúra a mindennapi spirituális gyakorlat részeként jelent meg. Különösen fontosnak tartotta az isteni név ismétlésén alapuló imádságot, a náma-dzsapát, amelyben a hindu és keresztény gyakorlat között mély rokonságot ismert fel.

Saját szellemi útját egy sokat idézett kijelentésében így foglalta össze:

„Keresztényként indultam el, hinduként fedeztem fel önmagamat, és buddhistaként térek vissza, anélkül, hogy valaha is megszűntem volna keresztény lenni.” (The Intrareligious Dialogue, átdolgozott kiadás, 1990, 42. o.)

Panikkar számára a hinduizmus és a buddhizmus nem pusztán külső tanulmányozás tárgyai voltak, hanem saját belső szellemi tapasztalatának is részévé váltak. Életműve a vallásközi párbeszédet nem pusztán teológiai feladatként, hanem a személyes szellemi átalakulás egyik lehetséges útjaként mutatja be.

Filozófiájának egyik központi gondolata a kozmoteandrikus valóságfelfogás, amely szerint az isteni, az emberi és a kozmikus dimenzió nem egymástól elszigetelt létezők, hanem az egyetlen valóság egymástól elválaszthatatlan, ugyanakkor megkülönböztethető dimenziói. Ezzel a szemlélettel Panikkar a keresztény szentháromságtan, a hindu nemkettősség és más vallási hagyományok mélyebb összefüggéseit kutatta, anélkül hogy különbségeiket egyszerűen eltüntette volna.

Vallási nyitottsága később India önrendelkezésének határozott támogatásában is megnyilvánult. Kapcsolatot ápolt az indiai függetlenségi mozgalom több jelentős alakjával, köztük Lala Lajpat Raijal, akinek közeli munkatársaként részt vett a New Yorkban megjelenő Young India című folyóirat szerkesztésében is.

Sunderland 1936-ban, 94 éves korában, egy balesetet követően hunyt el. Halála után Indiában és az Egyesült Államokban egyaránt tisztelettel emlékeztek meg munkásságáról. New York-i gyászszertartásán az indiai Haridas Mazumdar maharisinak, azaz nagy bölcsnek nevezte őt, olyan embernek, akire az indiaiak büszkeséggel és csodálattal tekinthetnek.

V. 

Francis Vincent Tiso (1950–) katolikus pap, teológus és buddhizmuskutató. 

A keresztény–buddhista vallásközi párbeszéd egyik figyelemre méltó kortárs képviselője. A Cornell Egyetemen középkori tanulmányokat folytatott, a Harvardon teológiai végzettséget, a Columbia Egyetemen és a Union Theological Seminaryn pedig buddhista tanulmányokra szakosodva doktori fokozatot szerzett. 

1988-ban szentelték katolikus pappá Olaszországban. A római Pápai Gergely Egyetemen tibeti buddhizmust tanított, és 2004–2009 között az Amerikai Katolikus Püspöki Konferencia ökumenikus és vallásközi kapcsolatokkal foglalkozó titkárságának társigazgatójaként tevékenykedett.

Tudományos érdeklődése különösen a tibeti buddhizmus misztikus hagyományaira irányult. Több korai életrajzot fordított le a nagy tibeti jógi és költő, Milarepa életéről, és részletesen foglalkozott a buddhista szentség, a spirituális megvalósítás és a rendkívüli testi jelenségek kapcsolatával.

Kutatásainak egyik legkülönlegesebb területe a tibeti buddhizmusban ismert szivárványtest jelensége lett. A hagyomány szerint egyes magas spirituális megvalósítást elért gyakorlók halálakor fizikai testük fokozatosan összezsugorodik, majd részben vagy teljesen eltűnik, miközben különleges fényjelenségek, olykor szivárványok jelennek meg. Egyes beszámolók szerint a testből csupán a haj és a körmök maradnak hátra. A tibeti buddhizmus élő hagyománya számos ilyen, hitelesnek tartott esetről őriz beszámolókat.

Tiso érdeklődése a jelenség iránt akkor mélyült el, amikor mentora, David Steindl-Rast bencés szerzetes történeteket hallott tibeti mesterekről, akik gyakorlásuk révén a bölcsesség és az együttérzés magas szintjét érték el. Az elbeszélések szerint e mesterek halálakor szivárványok jelentek meg az égen, fizikai testük pedig rendkívüli átalakuláson ment keresztül. Steindl-Rast atyában ezek a történetek Jézus Krisztus feltámadását idézték fel, ezért arra ösztönözte a buddhista tanulmányokban jártas keresztény kutatót, hogy a helyszínen vizsgálja meg a beszámolókat.

Így 2000-ben Kelet-Tibetbe utazott, hogy felkutassa a Khenpo A Chö nevű buddhista mester 1998-as halálához kapcsolódó tanúvallomásokat. Kutatómunkája során:

• meghallgatta az esemény több közvetlen és közvetett tanúját;

• hangfelvételen rögzítette vallomásaikat;

• összevetette a különböző elbeszéléseket;

• megvizsgálta a helyi buddhista közösség történeti feljegyzéseit;

• olyan lámákkal is beszélt, akik személyesen ismerték az elhunyt mestert.

Tiso egyik legmerészebb gondolata az, hogy az emberiség különböző spirituális hagyományai esetleg ugyanannak az emberi tudatnak egy rendkívül magas transzformatív lehetőségét írták le, eltérő vallási nyelven és metafizikai rendszerben. Ebből a nézőpontból különösen figyelemre méltónak találta a tibeti szivárványtest, valamint a keresztény feltámadás közötti párhuzamokat.

A szivárványtest hagyományában olyan beszámolók is előfordulnak, amelyek szerint a megvalósult buddhista gyakorló környezetében már a halálát megelőzően különleges fényjelenségek mutatkoznak. Ezek óhatatlanul Jézus tábor-hegyi színeváltozását idézik fel, amikor az evangéliumi elbeszélés szerint arca ragyogni kezdett, ruhája pedig fénylő fehérré változott.

A színeváltozással vont párhuzam Tiso számára nem pusztán elméleti kérdés volt. Egy későbbi interjújában felidézte, hogy 2000. augusztus 6-án, Krisztus színeváltozásának ünnepén, éppen kelet-tibeti kutatóútján tartózkodott. Azon a napon misét szeretett volna bemutatni, különös jelentőséget tulajdonítva annak, hogy miközben a buddhista szivárványtestet kutatja, a keresztény hagyomány Krisztus fénylő testének megnyilvánulására emlékezik. Az egybeesést mélyen személyes spirituális élményként élte meg.

Ugyanakkor teológiai vonatkozásban különbséget tett a hagyományok között. Nem állította, hogy Krisztus feltámadása és a tibeti szivárványtest bizonyítottan azonos jelenség volna, hanem arra hívta fel a figyelmet, hogy a két hagyomány beszámolói között figyelemre méltó strukturális és tapasztalati párhuzamok mutatkoznak. A tibeti tanúvallomások történeti vizsgálata sem jelenti önmagában a fizikai test fénnyé alakulásának tudományos bizonyítását.

Kutatásainak eredményeit a Rainbow Body and Resurrection: Spiritual Attainment, the Dissolution of the Material Body, and the Case of Khenpo A Chö című, 2016-ban megjelent könyvében dolgozta fel. A keresztény és más vallási hagyományok találkozásának krisztológiai jelentőségét később is vizsgálta, többek között a Christology and the Catholic Encounter with World Religions című, 2025-ben publikált tanulmányában.

Munkássága a vallásközi párbeszéd különösen izgalmas lehetőségét képviseli: a másik vallás misztikus hagyományának olyan komoly, személyes és tudományos igényű tanulmányozását, amely saját hitünk legmélyebb kérdéseinek újragondolásához is elvezethet. 

David Steindl-Rast (1926–) osztrák származású bencés szerzetes, spirituális író

Bécsben született, ahol művészetet, antropológiát és pszichológiát tanult, utóbbiból doktori fokozatot szerzett. 1952-ben az Egyesült Államokba költözött, majd 1953-ban belépett a New York állambeli Mount Saviour bencés kolostorba.

1965-ben apátja megbízta a keresztény–buddhista párbeszédben való részvétellel, amelyhez 1967-ben hivatalos vatikáni jóváhagyást is kapott. Ezt követően több jelentős zenmester vezetésével gyakorolt, köztük Hakuun Yasutani, Sōen Nakagawa és Shunryū Suzuki tanítványaként. 1968-ban a kaliforniai Tassajara zen-kolostorban mélyítette el meditációs tapasztalatait.

1968-ban buddhista, hindu és zsidó vallási képviselőkkel közösen megalapította a New York-i Center for Spiritual Studies intézményt. A kezdeményezés a különböző spirituális hagyományok képviselői közötti személyes találkozást és közös tanulást szolgálta.

A keresztény–buddhista párbeszéd egyik különösen értékes dokumentuma az 1994-ben megjelent The Ground We Share: Everyday Practice, Buddhist and Christian (A közös alap – A buddhista és keresztény mindennapi gyakorlat), amely Robert Aitken zenmesterrel folytatott beszélgetéseit tartalmazza. 

A két szerzetesi lelkületű tanító 1991-ben egy héten át együtt tartózkodott Hawaiin, és a vallási tanítások elméleti összehasonlítása helyett a mindennapi spirituális élet kérdéseit vizsgálta: a félelmet, a szenvedést, az együttérzést, a figyelmet és a belső átalakulást.

Steindl-Rast gondolkodásának középpontjába fokozatosan a hála mint egyetemes spirituális magatartás került. Ezt a szemléletet fejtette ki a Gratefulness, the Heart of Prayer (A hála, az imádság szíve, 1984) című könyvében is.

A zen csendje és közvetlen tapasztalatra épülő gyakorlata saját bencés szemlélődő hagyományának mélyebb megértésére ösztönözte. A különböző vallásokkal való találkozás saját keresztény önazonosságára gyakorolt hatásáról egy interjúban különösen beszédes hasonlattal vallott:

„Rendkívüli lehetőségeket kaptam arra, hogy más spirituális hagyományokat közelről megismerjek, különösen a zen buddhizmust. Ez arra ösztönözte keresztény hitemet, hogy valóban mindent átfogóvá, vagyis a szó teljes értelmében »katolikussá« váljon.”

Thomas Mertonnal is kapcsolatban állt, és részt vett a keresztény szerzetesi élet szemlélődő megújításában. Később a vallások közötti párbeszéd nemzetközi találkozóin is jelentős szerepet vállalt, többek között az 1996-os gethsemani buddhista–keresztény szerzetesi konferencián.

2000-ben társalapítója lett az A Network for Grateful Living kezdeményezésnek, amely a hála gyakorlását vallási hovatartozástól függetlenül kívánja hozzáférhetővé tenni. Írásaival, előadásaival és személyes példájával széles körben ismertté vált; 2013-as TED-előadása különösen sok emberhez jutott el.

Steindl-Rast a vallásközi párbeszéd egy másik jelentős kutatását is útjára indította. Ő ösztönözte spirituális tanítványát, Francis V. Tisot, hogy vizsgálja meg a tibeti szivárványtest-jelenségről szóló beszámolókat.

Hugo Makibi Enomiya-Lassalle (1898–1990) német jezsuita szerzetes.

A keresztény spiritualitás és a zen buddhizmus közötti párbeszéd története elképzelhetetlen az Ő személye nélkül. Nem elégedett meg a buddhista tanítások elméleti megismerésével: maga is évtizedeken át gyakorolta a zent, és később elismert zenmesterként keresztények és nem keresztények sokaságát vezette a szemlélődő meditáció útján.

1929-ben érkezett Japánba misszionáriusként, ahol hamar felismerte, hogy a japán kultúra és gondolkodás mélyebb megértéséhez a buddhista hagyományok megismerése is nélkülözhetetlen. Hirosimában 1945. augusztus 6-án maga is átélte az atomtámadást, és megsebesült. A pusztítás tapasztalata egész későbbi életére hatással volt. Jelentős szerepet vállalt a hirosimai Béke Világemlék-templom létrehozásának kezdeményezésében, amelyet 1954-ben szenteltek fel.

A zen gyakorlásában több japán mester irányítása alatt mélyült el, köztük Harada Daiun Szógaku és Yamada Kóun tanítványaként. A Szambó Kjódán zen iskola hagyományában végül zenmesteri elismerést kapott, miközben katolikus papi és jezsuita identitását mindvégig megőrizte. Az 1960-as évek végétől nagyon sok embert vezetett a „tárgyat meghaladó” meditáció útján, Európában és Japánban egyaránt. Jelentős szerepet vállalt abban, hogy a zen meditáció a keresztény szemlélődő élet megújításának egyik lehetséges útjává váljon.

Lassalle meggyőződése szerint a zenben megvalósuló közvetlen spirituális tapasztalat nem szükségképpen kötődik egyetlen vallás kizárólagos fogalmi rendszeréhez. A zen gyakorlása ezért a keresztény ember számára sem jelent feltétlenül vallási önfeladást: ellenkezőleg, elősegítheti saját hitének és misztikus hagyományának mélyebb megtapasztalását.

Niklaus Brantschen (1937–) svájci jezsuita szerzetes

Lassalle szellemi örökségének egyik legjelentősebb továbbvivője. 1976-tól rendszeresen tanult Japánban Enomiya-Lassalle és Yamada Kóun rósi irányításával. Utóbbitól 1988-ban zenoktatói felhatalmazást kapott, majd 1999-ben Bernard Tetsugen Glassman amerikai zenmestertől teljes mesteri elismerésben részesült.

Brantschen személyes tapasztalatból ismerte fel, hogy a keresztény hit és a buddhista zen együttes gyakorlása nem egyszerűen két módszer összeillesztését jelenti. Hosszú belső érlelődésre van szükség ahhoz, hogy az ember mindkét hagyományt komolyan vegye, miközben nem mossa el a közöttük fennálló különbségeket.

A svájci Bad Schönbrunnban működő lelkigyakorlatos központot 1993-ban Lassalle-Haus néven szervezte újjá, a meditáció, a spiritualitás és a társadalmi felelősségvállalás találkozóhelyévé alakítva. Pia Gygerrel (1940–2014) együtt 1995-ben megalapította a Lassalle Intézetet, majd 2003-ban a Via Integralis szemlélődő iskolát, amely a zen meditációt és a keresztény misztikus hagyományt kapcsolja össze.

Brantschen saját vallási önazonosságát különösen figyelemre méltó módon fogalmazta meg:

„Keresztény vagyok, és egyre inkább azzá szeretnék válni azáltal, hogy mind teljesebben engedem magamat Jézus Krisztus által megragadni. Ugyanakkor a sokéves intenzív zengyakorlás során olyan tapasztalat és világlátás adatott meg nekem, amely jellegében hasonló a Buddháéhoz. Ebben az értelemben buddhista vagyok.” (Auf dem Weg des Zen – Als Christ Buddhist, 2002.)

Ez a kijelentés egy sajátosan kettős spirituális otthonosság lehetőségét fejezi ki. Brantschen számára a keresztény Krisztus-követés és a zen gyakorlása nem egymást kizáró utak, hanem egymást mélyítő tapasztalatok lehetnek.

Thomas Merton (1915–1968) amerikai trappista szerzetes.

Misztikus gondolkodóként a 20. századi keresztény szemlélődő spiritualitás, egyúttal pedig a keresztény–buddhista párbeszéd egyik legnagyobb hatású alakja. Franciaországban született, 1938-ban áttért a katolikus hitre, 1941-ben pedig belépett az Egyesült Államokban működő Gethsemani-apátságba. Az 1948-ban megjelent Hétlépcsős hegy című önéletrajza nemzetközi ismertséget hozott számára.

Miközben elmélyülten tanulmányozta a keresztény misztika hagyományait, egyre nagyobb érdeklődéssel fordult az ázsiai vallások, különösen a zen buddhizmus felé. Élénk szellemi kapcsolatot alakított ki Daisetz Teitaro Suzukival, a zen buddhizmus egyik legjelentősebb modern értelmezőjével. Párbeszédükben Merton különösen a zen tapasztalati szemlélete és a korai keresztény sivatagi atyák bölcsessége közötti összefüggéseket kutatta. 

1968-ban ázsiai utazásra indult, amelynek során Dharamszalában három alkalommal találkozott a XIV. dalai lámával. Beszélgetéseik mély kölcsönös tiszteletet ébresztettek bennük. A dalai láma később önéletrajzában úgy emlékezett vissza, hogy Merton segített neki megérteni, mit jelent valójában kereszténynek lenni.

Utazása során Merton más buddhista mesterekkel is találkozott, és tovább mélyítette a keleti szemlélődő hagyományok iránti érdeklődését. 1968. december 10-én Bangkok közelében, egy szerzetesközi találkozó idején, tragikus balesetben hunyt el.

Merton életműve annak tanúsága, hogy a saját vallási hagyományban való mély meggyökerezettség és a más vallások spirituális bölcsessége iránti radikális nyitottság nem zárják ki egymást. A zen és a keresztény szemlélődés találkozása olyan belső út, amely mindkét hagyomány mélyebb megismerését és a saját előfeltevések újragondolását kívánja meg.

Arra a kérdésre, hogy miért vezethet ilyen hosszú út a két hagyomány belső összeegyeztetéséhez, A zen és a falánk madarak című könyvében találjuk az egyik legkézenfekvőbb választ, miszerint:

• A zen nem értelmezhető egyszerűen nyugati filozófiai, teológiai vagy misztikus kategóriákkal.

• Nem pusztán tanrendszer vagy világnézet, és nem is a keresztény istenkapcsolat valamely keleti változata.

• A zen megértéséhez a közvetlen, fogalmi megragadást meghaladó tapasztalatnak van elsődleges jelentősége.

William Johnston (1925–2010) ír származású jezsuita pap, teológus és spirituális író. 

Belfastban született, 1943-ban lépett be a jezsuita rendbe, majd 1951-ben Japánba küldték. Életének hátralévő részét nagyrészt ebben az országban töltötte, ahol a tokiói Sophia Egyetemen tanított. 1957-ben szentelték pappá.

Japánban egyre mélyebben foglalkoztatta a keresztény szemlélődő hagyomány és a buddhista meditáció kapcsolata. Különösen nagy hatást gyakorolt rá Hugo Enomiya-Lassalle jezsuita szerzetes, akinek zen elvonulásain maga is részt vett. Később pedig Yamada Kōun mester vezetésével gyakorolt.

Szellemi érdeklődése azonban nem korlátozódott a buddhizmusra. A középkori keresztény misztika, különösen a XIV. századi angol A nemtudás felhője (The Cloud of Unknowing) című mű ugyanolyan meghatározó volt számára. Doktori kutatásában ennek a névtelen szerzőtől származó írásnak a misztikus teológiáját vizsgálta. A műben olyan szemlélődő utat ismert fel, amely a fogalmi gondolkodáson túlmutató istenismeretet helyezi előtérbe.

Johnston számára a zen és a keresztény misztika találkozásának egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy miként viszonyul egymáshoz a meditáció tapasztalata és annak vallási értelmezése. A két hagyomány között jelentős hasonlóságokat látott a csend, a belső összeszedettség és a fogalmi gondolkodás meghaladásának területén, ugyanakkor nem tekintette őket egyszerűen azonosnak. Keresztényként a szemlélődés végső horizontjáttovábbra is az Istennel való szeretetkapcsolat jelentette számára.

E törekvését számos könyvében fejtette ki. (The Still Point: Reflections on Zen and Christian Mysticism, Christian Zen, Silent Music: The Science of Meditation, The Inner Eye of Love: Mysticism and Religion). 

Johnston szellemi életútjának különösen figyelemre méltó fejezete Thomas Mertonhoz fűződő kapcsolata. Rendszeres levelezést folytattak, amelyben a keresztény misztikáról, a zenről és a vallások közötti párbeszéd lehetőségeiről esett szó. A két szerzetes 1965-ben személyesen is találkozott Merton amerikai remetelakjában. 

Életének későbbi szakaszában is kitartott amellett, hogy a vallási hagyományok közötti párbeszéd nem pusztán tudományos vagy teológiai feladat, hanem az emberiség közös jövőjét érintő szükségszerűség. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után megjelent írásában különösen nyomatékosan fogalmazta meg ezt a meggyőződését:

„Korábban azt mondtuk, hogy a vallások közötti párbeszéd szükséges a világbékéhez. Most már azt mondhatjuk, hogy a vallások közötti párbeszéd szükséges a világ fennmaradásához.”

Elaine MacInnes (1924–2022) kanadai katolikus szerzetesnő és zen-tanító.

Moncton városában született, és fiatalon tehetséges hegedűművészként indult. A New York-i Juilliard Schoolban is tanult, később zenekarokban játszott és zenét tanított. 1953-ban belépett az Our Lady's Missionaries katolikus szerzetesközösségbe, majd 1961-ben Japánba küldték. 

Hugo Enomiya-Lassalle jezsuita szerzetes ismertette meg a zen meditációval. Lassalle személyes példája meggyőzte arról, hogy a zen gyakorlása összeegyeztethető keresztény hitével. Később így emlékezett vissza találkozásukra:

„Amennyire emlékszem, akkor hallottam először bármit is a zenről. És nagyon örülök, hogy éppen tőle hallottam róla.”

Amikor Lassallét kérte fel tanítójának, a jezsuita inkább megfelelő buddhista mestert keresett számára. MacInnes kívánságára a kiotói Fukagai Gichū apátnőhöz irányította, akinek vezetésével éveken át gyakorolta a zazent. Később Yamada Kōun mester vezetésével élte át első kenshō-tapasztalatát, 1976-ban pedig befejezte a kóanképzést, és zen-tanítói felhatalmazást kapott. 

1976-ban a Fülöp-szigetekre került, ahol a Manila San'un Zendo tanítójaként keresztényeknek és buddhistáknak egyaránt vezetett meditációkat. Munkásságának különösen jelentős fejezete volt a Ferdinand Marcos diktatúrája idején bebörtönzött politikai foglyokkal végzett tevékenysége. A meditáció révén igyekezett segíteni nekik belső egyensúlyuk és emberi méltóságuk megőrzésében.

1992-ben Angliába költözött, ahol az oxfordi Prison Phoenix Trust igazgatójaként folytatta munkáját. A szervezet meditációs és jógaprogramokat juttatott el brit börtönökbe; irányítása alatt több mint nyolcvan büntetés-végrehajtási intézetben vált elérhetővé ilyen foglalkozás. Később Kanadában is létrehozott egy hasonló kezdeményezést Freeing the Human Spirit néven. Munkásságát 2001-ben a Kanadai Érdemrend tiszti fokozatával ismerték el.

Spirituális tapasztalatait több könyvében is megosztotta, köztük a Light Sitting in Light: A Christian's Experience in Zen (1992), a Zen Contemplation for Christians (2003) és a The Flowing Bridge: Guidance on Beginning Zen Koans (2007) című művekben.

Saját életművének lényegét egy 2017-es interjúban így foglalta össze:

„Remélem, sikerült másoknak is megmutatnom a meditáció, az elmélyülés és a bennünk rejlő spirituális erők értékét.”

Robert E. Kennedy (1933–) amerikai jezsuita pap, teológus, pszichoanalitikus és zenmester.

New Yorkban született, 1951-ben lépett be a jezsuita rendbe, majd Japánban folytatott tanulmányokat, ahol 1965-ben szentelték pappá. Itt került közelebbi kapcsolatba a zen buddhizmussal. 

Az 1970-es évektől Yamada Kōun zenmester vezetésével gyakorolt Kamakurában, később pedig Los Angelesben Maezumi Taizan, New Yorkban pedig Bernard Glassman tanítványa lett. 

Kennedy számára különösen meghatározó volt buddhista mestere, Yamada Kōun hozzáállása. A zenmester nem kívánta, hogy tanítványa elhagyja keresztény hitét, sőt kifejezetten annak elmélyítésére bátorította. Kennedy visszaemlékezése szerint így fogalmazott:

„Nem akarok buddhistát csinálni belőled. Azt szeretném, hogy Krisztust követve te is kiüresítsd önmagadat, ahogyan ő tette.”

1976-ban egy ötnapos elvonulás különösen meghatározó élményt jelentett számára. Amikor társaival kiléptek Yamada mester kamakurai meditációs terméből, Kennedyben megszületett a felismerés, hogy a zen gyakorlata a keresztények számára is értékes ajándék lehet. Emlékezése szerint ekkor így kiáltott fel:

„Ennek helye van az Egyházban!”

A felismerés későbbi életművének egyik vezérgondolatává vált. Meggyőződése szerint a zen nem kívánja meg a keresztény önazonosság feladását, hanem a közvetlen tapasztalat, a csend és az önmagunktól való megszabadulás révén mélyítheti el a keresztény szemlélődést.

1991-ben Bernard Glassman zen-tanítói felhatalmazást adott neki, 1997-ben pedig a végleges tanítói elismerés átadásával rósi címet kapott. Ezzel a katolikus papság és a zenmesteri hivatás egyaránt életének meghatározó részévé vált.

Számára a kereszténység és a buddhizmus egyik legmélyebb találkozási pontját az önkiüresítés jelentette. A buddhista ragaszkodásmentesség és a keresztény kenózis, vagyis Krisztus önkéntes önkiüresítése között lényegi spirituális rokonságot ismert fel. 

A New Jersey-i Saint Peter's College teológiaprofesszoraként, valamint gyakorló pszichoanalitikusként is tevékenykedett. Megalapította a Jersey Cityben működő Morning Star Zendót, és különböző vallású, illetve vallási kötődés nélküli érdeklődők számára vezetett meditációkat és elvonulásokat.

Spirituális szemléletét több könyvben is bemutatta: Zen Spirit, Christian Spirit, Zen Gifts to Christians. Utóbbiban a zen hagyomány tíz ökörpásztoroló képének segítségével mutatja be a belső átalakulás útját, és annak lehetséges kapcsolódásait a keresztény spirituális élethez.

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.