Itt nyugaton egy kizárólagosan monoteista világképet kaptunk örökül az elődeinktől. Mégpedig egy túlságosan emberszerű tulajdonságokkal felruházott teremtő Istenét. Ugyanakkor ebben a posztmodern korban a Földön élő emberek jelentős része idegenkedik attól, hogy a Végső Valóságot kizárólagosan egy antropomorf, autoriter transzcendens lény képében fogadja el. A buddhizmus és az advaita védanta azért is talált remek táptalajra a világ nyugati fertályán, mert illeszkedni tud egy agnosztikus alapálláshoz. Ezt az írást jó szívvel ajánlom mindazoknak, akik képesek belátni, hogy mindazt, ami túl van a szavakon és az emberi képzeleten, nem lehetséges becsomagolni semmiféle ideológiai keretrendszerbe.

I.

Amúgy pedig ez a monoteizmus-monizmus témakör egy nagyon izgalmas dolog. Mégpedig azért, mert ha alaposabban szemügyre vesszük, akkor ráébredünk, hogy a látszat csal. Felszínesen úgy vélhetnénk, hogy a kereszténység az oszthatatlan isteni egység szószólója, szemben a „pogány Kelettel”. De ahogyan Bede Griffiths atya – a keresztény szerzetesből lett indiai szannjászi – mondja, ennek épp a fonákja igaz.

Ugyanis a kereszténység a dualista - kis túlzással pluralista -, akinek Istene megszámlálhatatlanul sok ént teremtett, akik örökké különbözőek maradnak Tőle. Ezzel szemben Kelet a monista, az EGY bajnoka, ahol az Egyetlen Valós Létező a Brahman, vagyis semmi nem létezik a Brahmanon kívül. Az elkülönült énségünk egyfajta illúzió (májá). Hiszen éppen ez a monizmus lényege, ahogyan az magából a szó jelentéséből is következik (Monosz: egyetlen, egyedüli). Azért azt említsük meg, hogy a monoteista vallások misztikusai (szúfik, kabbalisták, katolikus misztika kiválóságai) sokszor kifejezetten a monizmus irányába mutató leírásokat hagytak hátra.

II.

De a teljesebb megértés kedvéért tekintsünk vissza egy kicsit a judeo-keresztény vallások istenképének fejlődésére. A zsidóság ugyanis nem egy készen kapott monoteizmussal indult. A legrégibb isteni név az „Él” [sémi], illetőleg az „Eloha” [származtatott héber alak]. Az Ótestamentumban viszont az „Elohim” már az „Eloha” többes száma, és a Teremtés Könyvének különböző nyelvű átirataiban gyakran mind az egyes számú formát, mind pedig a többes esetet egyszerűen ÚR-nak fordítják. Tehát az „Elohim” a zsidó vallás többistenhitű időszakából való, és általánosságban sokféle transzcendens lény jelölésére használták. Akárcsak Indiában a „Déva” terminust, ami Fénylő Lényt jelent, tehát az asztrális sík korlátozott tudatú entitásaitól a legragyogóbb isteni síkig bezárólag sok minden belefér. A Biblia korai részei számos erre utaló nyomot tartalmaznak. (pl. Bírák könyve, Királyok könyve, Zsoltárok könyve, Kivonulás könyve, Józsué könyve).

Végül Izraelben egy helyi istenség lett a neve a Legfelsőbbnek. Ez köztudottan a „Jahve” név. (Vagyis hát nem tudjuk, hogy mi volt a pontos kiejtés.) Az izraelita Jahve-isten eredetileg valószínűleg egyike volt a kánaáni istenségeknek, akinek a mennydörgéssel és a felhőkkel való szoros kapcsolata utalhat arra, hogy a védikus Rudrához hasonlóan viharisten volt. Továbbá létezik egy igen sötét, haragvó arculata is, gondoljunk csak az egyiptomi elsőszülöttek elpusztítására, vagy a kánaáni mészárlásra. Kézenfekvő a párhuzam Indiával, ahol Siva egyidejűleg képviseli az Abszolút Tudatosságot, ugyanakkor Káli, ill. Durgá formái által a pusztítást és a kíméletlen vérengzést is. De emlékezzünk arra, hogy Paramhansza Rámakrisna első megvilágosodás élményét Káli rettenetes formájának imádatán keresztül nyerte el. Tetten érhető egy további érdekes egybeesés Indiával, ahol Siva-Sakti, Vagy Krisna és Rádhé isteni párosokról tudunk. Néhány régészeti lelet azt igazolja, hogy Jahve nem mindig volt kizárólagos, magányos Isten. A népi vallásosságban Jahvét gyakran párban tisztelték Asérával, egy női istenséggel. A Biblia is utal rá, hogy volt idő, amikor Jahve templomában is állt Aséra-szobor, mielőtt a reformok idején eltávolították.

Tehát egy sokrétű istenképpel találkozunk, ami az eltérő történelmi korszakok lenyomata. (Harcos isten, teremtő isten, király, Jézusnál már a szerető atya stb.), Az ókori izraeliták vallása tehát fokozatos fejlődésen ment keresztül, amelyben a politeista, henoteista és végül monoteista fázisok egymásra épültek. A teológiai trónfosztás következményeként a többi istent először alsóbbrendűnek, majd pedig semmisnek és üldözendőnek nyilvánították. Erre vonatkozóan is találunk utalásokat a szentírásban.
Illés próféta (Kr.e. 9. sz.): harc a Baál-kultusz ellen.
Ezékiás és Jósiás királyok (Kr.e. 8–7. sz.): templomi reform, bálványimádás elleni fellépés. Hozzávetőlegesen ekkor kezd megszilárdulni az egyistenhit.
Ézsaiás (Kr.e. 6. sz.) már egyértelmű monoteizmust hirdet: „Én vagyok az ÚR, nincs más, rajtam kívül nincs isten.” (Ézs 45:5)

III.

Ez nem ritka eset. Más vallásoknál is megtörtént, hogy a kezdetben törzsi istenségként jegyzett entitások nevével kezdték jelölni az Egyetlent. Krisna a korai védikus szövegekben szinte elenyészően kevés alkalommal fordul elő. Ott sem úgy, mint istenség, inkább történeti/hősi név. Az upanishadok korában (i.e. első évezred) már gyakrabban szerepel, a puránikus korban (i.sz. első évezred) viszont már Visnu inkarnációjaként jelenik meg. Sőt, a Gaudiya Vaisnava hagyományban a Legfelsőbbként tisztelik. Arábiában, még az iszlám előtt az „Allah” nevet a mekkai pogány panteon egyik tagja viselte..

Azért tartom fontosnak ezt a témát, mert manapság a kifejezetten erős keresztényi elkötelezettséggel bíró emberek vagy egyáltalán nem tudnak erről, vagy természetesnek veszik, hogy ennek a szakrális evolúciónak csak a legutolsó állomása tekinthető legitimnek. Ebből viszont az is következik, hogy minden ettől eltérő jelenséget (pl. az ind kultúrát) minimum gyanakvással figyelnek, rosszabb esetben elutasítással kezelik.

Márpedig az az ősi szellemiség, amely a Közel-Keletnél távolabbi Keletről származik (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) vagy nem vall egyöntetűen monoteista istenképet, vagy megengedőbb ebben a kérdésben. Úgy is mondhatnánk, hogy ugyanannak a megnevezhetetlen, leírhatatlan Forrásnak a jelenségek világában számos formája, alakja lehet. Ezekben a vallásokban/kultúrákban a különféle úgynevezett istenségekre mindig is úgy tekintettek, mint az Egyetlen Örök Létező számos megtestesülésére, tulajdonságára, arculatára. A „murti” kifejezés szó szerint ezt jelenti.

Gyakorta elhangzik az a példa, miszerint egy embernek is számos szerepköre lehet a hétköznapi életében, és ezek mindegyikében egy kicsit másképpen viselkedik. Másképp viszonyul a munkatársaihoz, mint a barátaihoz, másképp van jelen otthon családi körben, mint a templomban, és így tovább. Mintha különböző személyiségeket vetítene ki a világba, mintha rendelkezne egy perszóna gyűjteménnyel.

IV.

A judaizmus vagy az iszlám Isten különféle arculatait nem konkrét alakokkal formázta meg, hanem nevekkel írta le. (Pl. Fenséges, Győzedelmes, Seregek Ura, stb.) Indiában viszont - és úgy általában azokon a vidékeken, ahol a hinduizmus tért hódított - a politeista, henoteista, monoteista, illetőleg monista megközelítést egyaránt elfogadhatónak tartják. Mégpedig azért, mert ott magától értetődő, hogy amint egy egész nép történetében beszélhetünk vallásfejlődésről, az egyes emberek életében/életeiben éppúgy létezik egy tudati evolúció. Ennek a folyamatnak a különböző lépcsőin egészen eltérő világkép lehet ajánlott, vagy netán ideális.

Ennek nem értése vezet oda, hogy még látszólag komoly tudományos fokozattal bíró kutatók is többistenhitként tekintenek a hinduizmusra. Ami így általánosságban egyáltalán nem állja meg a helyét. Keresztény berkekben meg olykor egyenesen bálványimádással vádolják. Nos, a tisztánlátás érdekében vizsgáljuk meg egy kicsit, hogy mit is mondanak a katolikusok a szentek tiszteletéről, a szentképekről és a kegytárgyakról.

1) A katolikus felfogás szerint a szentek élnek Krisztusban, vagyis a hívők kérhetik őket, hogy járjanak közben értük Isten előtt. Tehát a szentekhez való fordulás hasonló ahhoz, mint amikor a hívő a földi barátait kéri imára. Más-más latin kifejezéssel is illetik ezeket a dolgokat. Az „Adoratio” a tényleges imádás, ami csak Istennek jár, a „Dulia” pedig a szenteknek járó tisztelet.

2) A kegytárgyak szentségi jelek: segédeszközök, amelyek emlékeztetnek a láthatatlan valóságra.

3) A szentkép „ablak az égre” – segíti a hívőt a figyelem összpontosításában.

Már csupán egyetlen kérdésem maradt. Ezt a szemléletet vajon miért nem képesek kiterjeszteni a kereszténységen kívülre is? Miért nehéz azt megérteni, hogy egy indiai ember számára az úgynevezett istenségek olyanok, mint egy katolikus számára a szentek, vagy az angyalok. A spirituális mester pedig – akinek a képét kiteszik a házi oltárra, vagy a lakás kiemelt helyére – a Végső Igazság hús-vér reprezentánsa. Nem egy személyt imádnak istenként, hanem egy közbenjárót illetnek kiemelt tisztelettel. Óriási különbség.

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.