A kezdeti időkben autodidaktaként kísérleteztem agykontrollal és autogén tréninggel, illetőleg egyfajta ösztönös jógát alkalmaztam. (Utóbbit nyilván azért, mert a szakrális gyökereim vélhetően a világ keleti fertályához kapcsolódnak.) Később elkezdtem a meditáció rendszeres gyakorlását. 1995-ben - nem minden mellékhatástól mentesen - tapasztaltam a kundalini emelkedését, és ezzel együtt érkezett a késztetés, hogy egy rövid látogatást tegyek az energetikai munka háza táján. A csikung volt a belépő, amelyet reiki beavatás és gyakorlás követett.
A keresés egyik nagyon fontos mérföldkövének tekintem találkozásomat Dr. Szász Ilmával, kinek átfogó létszemlélete módfelett megérintett. Szintúgy meghatározó állomás volt életemben a Szant Mat [más néven Szúrat Sabd jóga], egy indiai eredetű ösvény. Nagyon sokat köszönhetek Sirio Carrapa Mesternek, és a ribollai ásram felemelő légkörének. Alkalmam nyílt arra, hogy teljes mélységében megtapasztaljam a szakrális dalok és mantrák átütő erejét. Ugyancsak itt élhettem át életemben először a spirituális erőátadás [saktipáta, darsana] példátlan csodáját. Talán itt fogtam fel annak a mondásnak az abszolút igazságát is, miszerint:
„A szellemiség olyan, mint egy ragályos betegség. Nem lehet előidézni, csupán el lehet kapni a fertőzést egy olyan személytől, aki már vírusgazdának számít.”
Ebben a folyamatban szintúgy javamra szolgált Braco, a kiemelkedő képességű horvát spirituális közvetítő is, akinek találkozóit sok-sok évig látogattam kitartóan. Ugyancsak fontos állomásnak tekinthető a Loyolai Szent Ignác Házában tett látogatás, ahová kilenc év kivárás után sikerült eljutnom. Számomra kivételes tapasztalatot jelentett az ottani szellemi közeggel való találkozás. Egészen különös, és nem várt módon, viszonylag későn lépett be az életembe a tibeti buddhizmus. Nem hagyhatom szó nélkül azt sem, hogy milyen finoman és fokozatosan lopta be magát a szívembe Ramana Maharsi, akinek időtlen lénye oly sok ember ébredési törekvését segítette már elő.
Az utóbbi években erős igény él bennem a teljes egyensúlyhoz vezető út kikövezésére. Ebbe beletartozik a személyes árnyékkal végzett munka is, tehát a tudattalan rögös útjain való bukdácsolás. Ennek az integratív törekvésnek a gyümölcse a Manergia kezelés, illetőleg azok a foglalkozások, amelyeknek némelyikéről felvétel is készült. (Utóbbiak elérhetőek a Videók oldalon.)
Óhatatlanul eszembe jutnak Germanus Gyula professzornak, az iszlám kultúra és a közel-keleti nyelvek kiváló ismerőjének szavai:
„Sok mindent le kellett tennem az elsajátított tudásból, hogy a belső tapasztalat által vegyem fel újra, a szenvedés tüze által megnemesítve, mint a nyers érc, amely a hirtelen nagy hideg hatására változik rugalmas acéllá.”
Ez a gondolat azért áll közel hozzám, mert saját utamon is újra és újra szembesülnöm kellett azzal, milyen nagy különbség van valamiről tudni és valamit megismerni között.
Az évtizedek alatt számos tanítással, módszerrel, közösséggel és figyelemre méltó emberrel találkoztam. Voltak közöttük olyanok, amelyek hosszabb időre meghatározták az utamat, mások csak egy-egy fontos felismerést adtak. Némelyikről idővel az is kiderült, hogy szerepe egy bizonyos életszakaszra szólt.
Ha nagyon röviden kellene összefoglalnom, mit tanított nekem mindeddig ez a vándorlás, talán a következőket emelném ki:
A személyes gyakorlást semmilyen mennyiségű spirituális információ nem helyettesíti. A térkép fontos lehet, de mégsem azonos a bejárt tájjal.
Sokszor szükségünk van segítségre. Egy megfelelő tanító, mentor vagy tapasztaltabb útitárs olyan dolgokra mutathat rá, amelyeket egyedül nehezen vennénk észre. Ehhez ugyanakkor megkülönböztetőképességre is szükség van: nem mindegy, kitől fogadunk el iránymutatást.
Nem minden módszer való mindenkinek. Ami az egyik ember számára eleven és átalakító erejű gyakorlat, a másik számára lehet teljesen idegen. Sőt, nem feltétlenül ugyanaz szolgál bennünket saját életünk különböző szakaszaiban sem.
Idővel egyre fontosabbá válhat az összefüggések felismerése. Nemcsak az egyes tanítások megértése, hanem annak meglátása is, hol kapcsolódnak egymáshoz – és hol kell tiszteletben tartanunk valódi különbségeiket.
A külső tájékozódás mellett fokozatosan érzékenyebbé válhatunk a belső iránymutatásra is. Megérzések, álmok, váratlan felismerések olykor olyan összefüggésekre világítanak rá, amelyeket pusztán racionális mérlegeléssel nehezen pillantanánk meg. A hagyományok ezt sokféleképpen nevezik; számomra a Belső Mester kifejezés áll hozzá közel.
Mindezeket nem általános receptnek tekintem. Inkább olyan felismeréseknek, amelyek a saját utam során újra és újra igazolódni látszottak.
Az érlelődés ritmusa
Egy másik felismerést külön is kiemelnék: a spirituális érlelődésnek nincs előírható üteme.
Más háttérrel, más adottságokkal, más terhekkel és másfajta fogékonysággal indulunk. Nemcsak értelmetlen, de olykor kifejezetten félrevezető is lehet saját utunkat másokéhoz mérni.
Francis Lucille egy számomra különösen kedves hasonlattal világítja meg ezt:
„A spirituális útkeresés hasonló egy égési folyamathoz. A tűz akkor alszik ki, amikor az éghető anyag teljes mértékben elégett. Az égési folyamatot nem siettetheted, a maga ritmusában történik. Van, akinek kevesebb, és van, akinek több tűzifája van. Az útkeresés lezárása és Önvalód felismerése természetes módon zajlik, mindenkinél más-más ütemben. Vannak olyan emberek, akik tűzifája szinte azonnal ellobban és hamar felébrednek, nem szenvednek sokat; vannak viszont olyan emberek, akiknek rengeteg fájuk van, és azok csak hosszú kínok között égnek el. Mihelyt azonban a tüzet tápláló üzemanyag elfogy, a tűz magától csendesedik el és lesz parázzsá, majd hamuvá. A keresésre irányuló törekvés megszűnik, az ego elég a tisztítótűzben és felragyog az Önvaló. De újra elmondom: ez a folyamat egyénfüggő. Nem lassítható/gyorsítható – Isteni Rendben és ütemben történik.”
Talán éppen ezt a türelmet az egyik legnehezebb megtanulni: komolyan venni az utat anélkül, hogy erőszakkal megpróbálnánk előidézni annak gyümölcseit.
Bár sokáig ódzkodtam attól, hogy bármiféle fotót szerepeltessek magamról, végül mégis úgy döntöttem, hogy megosztok néhányat. Kifejezetten olyan képeket választottam, amelyek a szellemi útkeresés valamely állomásához kötődnek.
Számomra ezek nem annyira portrék, mint inkább egy hosszú vándorút apró dokumentumai.
A ribollai ásramban
(Szant Mat hagyomány)
Braco találkozón
(Vösendorf)
Brazília
(Loyolai Szent Ignác Háza)
Szász Ilma lakásában
Karmapa ház
(Gyógyít Buddha meghatalmazás)
Interjú
(Beszélgetőtársam Malik Tóth István)