Ebben a témakörben kedvencemmé vált az a mondat, amelyet D. E. Harding világvallásokról írott könyvében olvastam. „Mit tud Angliáról az, aki csak Angliát ismeri?”

A vallási exkluzivizmus képviselői ugyanis saját hagyományuk kinyilatkoztatását tekintik az igazság kizárólagos vagy végső mércéjének. Ebből a nézőpontból más vallások tanításai és spirituális tapasztalatai szükségképpen csak e mércéhez viszonyítva értelmezhetők. 

Ennek a hátterében nem csupán teológiai értelemben vett merevség állhat. Megtörténhet akkor is, amikor emberek bármiféle metafizikai felkészültség, vagy vallástörténeti, filozófiai alapképzettség nélkül esnek át komoly világnézeti pálforduláson. Ha mindehhez még karizmatikus képesség is adatik, akkor előállhat az a tipikus helyzet, hogy a lánglelkű prédikátorok, vagy hitgyógyítók kijelentik, hogy „bár sok isten van, de csak egy Jézus”. 

I.

A címben szereplő „heterodox” jelző némi kiegészítésre szorul. Semmiképp sem a szokványos skolasztikus teológiai jelzőként alkalmazom, tehát nem eretnekséget vagy tévtant jelent, sokkal inkább egy rugalmas, átfogó, a Philosophia Perennis [Örök Filozófia] irányába mutató szemléletet. Továbbá hangsúlyozni szeretném, hogy a most következő sorok nem a keresztény értékrend elleni támadásként értelmezendők, csupán egy alternatív szemléletmódot igyekeznek bemutatni. 

Természetszerűleg Jézus Krisztus személye egészen más képet mutat a kereszténységen belülről, mint kívülről. Egy keresztény úton járó ember számára igazából megkerülhetetlen Jézus közvetítő szerepkörének kizárólagossága. 

Ez az alapállás lényegében érthető, és azt mondanám, hogy bizonyos fokig teljesen jogos. Minden hagyomány rendelkezik olyan doktrinális keretrendszerrel, amelyek a formák világában elengedhetetlenek. A kereszténység nem egy személytelen tanítás köré, hanem egy esemény köré szerveződik. (Testetöltés, kereszthalál, feltámadás.) 

Ha azt mondjuk, hogy csupán Jézus - mint személy - tekinthető egyszerinek, de a Krisztus valójában egy tudatszint, vagy alapelv, akkor épp azt a fundamentumot vonjuk kétségbe, amely a kereszténység egész felépítményét hordozza. Kissé furcsa megfogalmazással úgy is mondhatnánk, hogy a kereszténység túl sokat tett fel egyetlen lapra. Ha Krisztus nem az, akinek vallja magát, minden összeomlik. 

A hagyományos keresztény értelmezésen belül tehát nehéz Jézus személyét úgy elfogadni, hogy közben az evangélium krisztológiai igényét elutasítjuk. Középút ritkán kínálkozik. Az már más kérdés, hogy ez a teológiai kizárólagosság mikor marad saját hagyományának következetes megvallása, és mikor fajul más tradíciók értékének teljes tagadásává.

Megfordultam már olyan kolostorban, ahol a kerengő falán a következő transzparens díszelgett: „Jézus Krisztus a világ egyetlen megváltója.” Szerintük ugyanis az Újszövetség lényegi üzenete alapján Jézus az egyetlen közvetítő Isten és az ember között, akinek kereszthalála a bűneinkért kifizetett önkéntes áldozat, valamint Isten határtalan kegyelmét kinyilvánító megváltó aktus. 

Szemlélhetjük ezt akár úgy is, hogy a Könyv Népeinek (júdaizmus, kereszténység, iszlám) mindhárom vallási ága valami számára alapvetően szentet véd: a judaizmus Isten radikális transzcendenciáját; az iszlám Isten szuverenitását és küldöttének méltóságát; a kereszténység pedig az önmagát odaadó isteni szeretet misztériumát („mert úgy szerette isten a világot hogy egyszülött fiát adta...”). 

II.

Ha pedig Jézus vitathatatlan szellemi nagyságát és jelentőségét úgymond a pályán kívülről szemléljük, akkor az előzőektől egészen eltérő megállapításra juthatunk. Az indiai univerzalista szemlélet egyik markáns példája Sri Chinmoy megfogalmazása, „Az Isten-élet csúcsai” [84. oldal ] c. könyvében: 

„Ti itt nyugaton sajnos egyedül Krisztust ismeritek el avatárnak. Ha elfogadjátok, számotokra nem létezhet más avatár. De ebben tévedtek. Krisztus, Buddha, Krisna és mások ugyanonnan jöttek. Ha Krisztust a Végtelen Isteni Tudatnak tartod, nem különítheted el tőle Krisnát, Buddhát vagy Srí Rámakrisnát.” 

De ha már Sri Chinmoynál tartunk, akkor elmondok egy személyes történetet. Egyszer az Ő egyik tanítványa előadást tartott egy művelődési házban. Egy fanatikus keresztény csoport pedig - eléggé gyalázatos módon - megkísérelt partizánakciót végrehajtani ellene. Az intézmény bejáratánál röpcédulákat osztogattak az érkező vendégeknek, mindezt persze a szervezők engedélye nélkül. Sőt, a szemközti ház falára egy hatalmas transzparenst feszítettek, a következő bibliai idézettel:

 „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet,
Senki sem mehet az Atyához, csakis általam.”

A végén a hallgatók közül valaki megkérdezte az előadót, hogy van-e tudomása erről a háttér-hadműveletről, és mit gondol róla. A következőképpen válaszolt: „Tudják az a kérdés, hogy ez a kijelentés Jézusnak, a názáreti ács fiának a szájából hangzott el, vagy a megdicsőült, krisztusi tudatállapota nyilvánította ki nekünk.” Heterodox nézőpontból tehát feltehető a kérdés: a kijelentés kizárólag a történeti Jézus személyére vonatkozik-e, vagy a Jézusban megnyilvánuló Krisztus egyetemes princípiumára is?

A saját kortársaival kapcsolatban is csak úgy lehet helytálló, ha elfogadjuk azt a tradicionális felfogást, amely szerint egy Mester a beavatás és a hosszú együttműködés során tényleges spirituális kapcsolatot létesít a tanítvánnyal, amely a földi élet határain is túlmutathat. Ebben az értelemben Ő egyfajta kapuvá válik a tanítvány számára.

Ha azonban a fenti kijelentést perenniális nézőpontból nem kizárólag a történeti Jézushoz, hanem a benne megnyilvánuló krisztusi tudatminőséghez kötjük, akkor ebből egy egészen más Krisztus-kép bontakozik ki. Ebben az értelmezésben a Krisztus nem sajátítható ki egyetlen történelmi személy vagy vallási intézmény által sem. 

Egy kis körültekintéssel - vagy mondjuk úgy, hogy heterodox alapállásból - beláthatjuk, hogy ha Jézus Indiában született és ténykedett volna, akkor alakját az indiai vallási kultúra számos képviselője vélhetően a Tökéletes Isteni Küldöttek egyikeként értelmezné. 

Amiképpen Krisna mondja a Bhagavad-gítában:

„Óh, Bhārata leszármazottja! Bárhol legyen a vallás gyakorlása hanyatlóban, s kerüljön fölényes túlsúlyba a vallástalanság, alászállok Én Magam.” (B.G. 4.7.) 

[Megjegyzés: az avatár, vagy avatára szó isteni testetöltést, alászállást jelent. Ugyanakkor azt is érdemes szem előtt tartanunk, hogy ezt csupán az ind kultúrkör szemszögéből tekinthetjük így. Csakis ciklikus időszemlélettel lehet elfogadni. A keresztény teológia keretei közé ez az értelmezési lehetőség nem fér be egykönnyen. Vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy Jézus alakja és messiási szerepköre olyannyira eltér a szokványos avatár modelltől, hogy ennek túlhangsúlyozása már-már a kereszténység hinduizálásával lenne egyenértékű. Mindazonáltal az is tényszerű, hogy az avatár "definíció" még Indián belül sem tűnik annyira egyértelműnek. Ez abból is kiviláglik, hogy a történelmi buddhát beemelték az avatárok láncolatába, ami lényegében a buddhizmus térhódítására adott purāṇikus válaszreakció. Vagy itt van pl. Paramhansza Rámakrisna esete, avatāra-státusza már életében felmerült egyes követői körében. Tehát ilyen értelemben az isteni testetöltések szerepköre kitágult.] 

Néhány keresztény apologetikai szerző szereti ezt a kérdést úgy beállítani, hogy Jézus Krisztus mivoltával és szerepével kapcsolatos egyéb elképzelések – mármint hogy egyes hindu értelmezésekben avatárként, bizonyos buddhista megközelítésekben pedig bódhiszattva-szerű alakként jelenik meg – csupán modern kori, erőltetett torzítások. Egyvalamit azonban érdemes tisztán látni. A New Age ugyan jelentősen hozzájárult a keleti spirituális rendszerek nyugati népszerűsödéséhez, de maga az alternatív értelmezés jóval korábbi. Ramakrishna és Vivekananda például már a 19. században avatárként tekintett Jézusra. 

A következőkben példákkal igyekszem majd alátámasztani, hogy nagy múltú tradicionális irányzatok tekintélyes képviselői miként beszélnek erről a témáról. 

III.

Jézus különleges, emberfeletti megnyilvánulásai - úgymond csodái - a klasszikus jógahagyományban ismert transzcendens képességekkel, az úgynevezett sziddhikkel mutatnak erőteljes hasonlatosságot. 

[Megjegyzés: A két hagyomány természetesen eltérő teológiai nyelven értelmezi e jelenségeket. A kereszténységben bizonyos rendkívüli képességek és megnyilvánulások a Szentlélek kegyelmi ajándékai, illetve a szentekhez kapcsolódó csodák körében jelennek meg; ilyen például a prófétálás, a nyelveken szólás, a gyógyítás vagy a csodatévő erő. Az ind hagyományok a jógikus megvalósítás bizonyos fokozataihoz kapcsolódó rendkívüli képességeket sziddhiknek nevezik. A két fogalom teológiailag nem azonos, jelenségszinten azonban több figyelemre méltó párhuzam mutatkozik közöttük.] 

Számos indiai nagymesterről jegyeztek fel hasonló eseteket, a vízen járástól a halottak feltámasztásáig bezárólag. Ilyen volt többek között Nitjananda, Mahaprabhudzsi, Sirdi Szai Baba, Lahíri Mahászaja, Bengáli Baba, Rámdász Katja Baba, Bhaskaránanda, Gambhiránanda, Mahávatár Krija Baba, Troilanga Szvámi. A róluk fennmaradt életrajzi és hagiografikus beszámolók szerint közülük jó néhány már kisgyermekkorában rendelkezett ilyen rendkívüli képességekkel. 

Szvámi Ráma az Élet a Himalája Mestereivel című könyvében [XII. fejezet] leírja a paramguruval [mesterének mesterével] történt találkozását. Ez a nagy jógi állítólag képes volt a szeme láttára feloszlatni és láthatatlanná tenni a hús-vér testét, majd visszaépíteni azt. Az eseményről készült beszámoló kísértetiesen hasonlít Jézusnak a megdicsőült testben történt megjelenéseihez. Szvámi Ráma saját hagyományának intézménye ma is közöl tőle olyan beszámolót, amelyben azt állítja, hogy személyesen látott jógikat tudatosan meghalni, illetve egy jógit, aki szerinte halottat tudott életre kelteni. 

Egy gyönyörű legenda azt mondja nekünk, hogy Kabir - a középkor nagy indiai szentjének - halála után muzulmán és hindu tanítványai vitatkoztak a test sorsáról. A muzulmánok el akarták temetni, a hinduk pedig elégetni. Miközben vitáztak, Kabir megjelent előttük, és azt mondta nekik, hogy emeljék le a lepletet, és nézzék meg, ami alatta fekszik. Ők ezt tették, és a holttest helyén egy halom virágot találtak, amelynek felét a muszlimok eltemették Maghárban, a másik felét a hinduk Varanasi szent városába vitték, hogy elégessék. (Újfent csak érdekes párhuzamok Jézussal.)

De említhetem a sziddha hagyományt is, amelynek szentjei gyakorta úgy távoztak ebből a világból, hogy a fizikai testüknek még a nyoma sem maradt utánuk. Rámalingam Sziddha esete is ilyen. 1874-ben közölte a tanítványaival, hogy el fogja hagyni fizikai testét, azért hogy még inkább az emberiség javára lehessen. Valadurban, egy kicsiny dél-indiai faluban belépett egy aprócska szobába, követői kérésére rázárták az ajtót, és soha többé nem látta senki. Amúgy állítólag azon a helyen, ahol az ő életében készítették az ételt a rászorulóknak, azóta sem aludt ki a tűz, és a hagyomány szerint ma is őrzik az általa meggyújtott lángot. Nyomozati értelemben nyilván soha nem lehet bebizonyítani, hogy a fizikai teste nem hagyta el a szobát.

Ezen megdöbbentő furcsaságok körébe tartozik a Szivárványtest jelenség is, amely bizonyos, magas megvalósulási szintet elért, megvilágosodott gyakorlók halálakor lép fel. Amikor meghalnak, húsvér testüket ragyogó fénnyé oldják fel, amely a szivárvány színeiben tündököl. Testükből bizonyos esetekben csak a körmük és a hajuk, más esetekben pedig semmi sem marad hátra. A tibeti buddhizmus élő hagyománya a szivárványtest igen nagy számú, hitelesnek tartott esetéről őriz beszámolókat. 

***

Francis Vincent Tiso érdeklődése a szivárványtest jelenség iránt akkor kezdődött, amikor a mentora, David Steindl-Rast bencés szerzetes különböző történeteket hallott tibeti mesterekről, akik gyakorlásuk révén a bölcsesség és az együttérzés magas szintjét érték el. Az elbeszélések szerint, mikor ezek a mesterek meghaltak, szivárványok jelentek meg az égen. E történetek arra késztették David Steindl-Rast atyát , hogy Jézus Krisztus feltámadására gondoljon, ami hitének központi tárgya. Ezért szorgalmazta, hogy a magasszintű buddhista képzésen átesett keresztény tanítványa utazzon a helyszínre, és végezzen kutatómunkát ebben a témában.

Így hát Francis 2000-ben Kelet-Tibetbe utazott, 

• az esemény több közvetlen és közvetett tanúját hallgatta meg,

• magnóra rögzítette vallomásaikat,

• összevetette az elbeszéléseket,

• megvizsgálta a helyi buddhista közösség történeti feljegyzéseit,

• beszélt olyan lámákkal, akik ismerték az elhunyt mestert.

Francis Tiso egyik legmerészebb gondolata az, hogy az emberiség különböző spirituális hagyományai esetleg ugyanannak az emberi tudatnak egy nagyon magas transzformatív lehetőségét írták le, de más nyelven, más metafizikai rendszerben. Olyannyira, hogy a szivárványtest jelenség azon megnyilvánulásait, amelyekben a buddhista gyakorló környezetében már a test halála előtt szivárványszerű fények jelennek meg, óhatatlanul összefüggésbe hozza Jézus tábor-hegyi színeváltozásával. 

Ugyanakkor teológiai vonatkozásban óvatos marad, és csupán annyit állapít meg, hogy a keresztény feltámadás és a tibeti szivárványtest között figyelemre méltó strukturális hasonlóságok vannak. Megjegyzem, ez az Ő keresztény beágyazottsága okán érthető is. [Francis V. Tiso: Rainbow Body and Resurrection: Spiritual Attainment, the Dissolution of the Material Body, and the Case of Khenpo A Chö. North Atlantic Books, 2016.] 

IV.

Az előző gondolatmenet folytatásaként előbukkan egy megkerülhetetlen kérdés.  Járt-e Jézus Indiában? Van-e ennek bármiféle kézzelfogható nyoma? 

A Nyikolaj Notovics kutatásaira épülő variáns szerint létezik egy eredetileg páli nyelven írt kézirat (és ennek tibeti fordítása is), amelyben az áll, hogy Jézus India földjének szent helyszínein töltötte fiatalkori éveit. Többek között megfordult Kasmír és Kis Tibet környékén is, és beavatást nyert számos ezoterikus rendszerbe. Akkoriban bombaként robbant a Jézus ismeretlen élete c. könyv, bár sokan kétségbe vonták a szöveg hitelességét. 

A későbbiekben már szinte felettébb gyanússá vált, amikor is újságírók, és kutatók ellátogattak abba a ladakhi kolostorba, amelyet Notovics a szent iratok forrásaként megjelölt. James Archibald Douglas - brit akadémikus és történelem professzor -, aki személyesen is felkereste a Hemis kolostort, interjút készített a fő lámával. A kolostor hivatalos nyilatkozatát is közölték, amelyben a tudós lámák nem csupán a szkriptúra létezését tagadták, de még azt is, hogy az orosz író valaha is járt volna náluk. Önmagában persze egy kolostori tagadás sem bizonyítja valamely kézirat nemlétét; titkos vagy korlátozott hozzáférésű szövegek vallási közösségekben létezhetnek. Douglas vizsgálata mindazonáltal komoly ellenérv Notovitch történetével szemben. 

Ugyanakkor Szvámí Abhédánanda [Paramahansza Rámakrisna közvetlen tanítványa] 1922-ben utazott Kashmiron és Ladakhon keresztül Tibet felé, és kifejezetten foglalkoztatta Notovitch állításának ellenőrzése. Állítása szerint a lámák megmutattak neki egy Issa-szöveget, és ő részleteket közölt a Journey into Kashmir and Tibet című könyvében. 

Érdemes még említést tenni Nicholas Roerich, festő, író, régészeti érdeklődésű kutató és expedícióvezetőről. Közép-ázsiai útjai során Jézus [Issa] indiai és tibeti tartózkodásáról szóló helyi hagyományokat jegyzett fel.  Ugyanakkor fontos azt látni, hogy Roerich narratív gyűjtést és népi legendákat rögzített. Nem hozott nyilvánosságra semmilyen eredeti, kritikai hitelesítésű „Issa-kéziratot”. Maguk a hemiszi kolostor szerzetesei pedig soha nem mutattak be ellenőrizhető forrásanyagot a tudományos közösségnek. 

Nem kívánok állást foglalni, hiszen képtelenség kétezer év távlatából megítélni a bizonyítékként emlegetett iratok eredetiségét, vagy tartalmi hitelességét. Annál is inkább, mert az ilyen kivételes testetöltések - bármiféle külsődleges tudás megszerzése, vagy külhoni kalandozás nélkül is - képesek kinyilvánítani a legmélyebb bölcsességet. Magyarán szólva Jézus egy esetleges indiai tartózkodás esehetőségétől függetlenül is eljuthatott a krisztusi állapotba.

Annyit mindenesetre tényként könyvelhetünk el, hogy India számos spirituális nagysága adózott kiemelkedő tisztelettel Jézus személye és földi pályafutása előtt. Jól dokumentált az is, hogy közülük néhányan erőteljes, Krisztussal kapcsolatos misztikus látomásokról számoltak be, egyesek pedig a vízióik alapján Jézus egyes indiai tartózkodási helyeit is tudni vélték. Erről tanúskodnak az alábbi videók:

V.

Talán érdemes itt megállnunk egy pillanatra, és szemügyre vennünk az alapvető ontológiai különbségeket. 

India szellemi örökségét az időtlenség, és a kozmikus távlatok jellemzik. Ezért hát ne csodálkozzunk azon, hogy Ramana Maharsi azt mondja, hogy a Krisztus tudat egyenlő az Átman (Önvaló) realizációjával [Talks with Sri Ramana Maharshi, Talk 88.]. Amikor különböző vallású emberek jöttek el Hozzá, és dicsérték a saját vallási vezetőiket, Bhagaván rendszerint így szólt: 

Az, ami Van, csak Egy. Egyesek Saktinak, mások Sivának hívják, megint mások Visnunak, Jézusnak vagy Allahnak. Az emberek úgy nevezhetik, ahogy tetszik nekik. Mit számít, ha a nevek különböznek? Az, ami Van, csak Egy.

Azt is kinyilvánítja, hogy a keresztény szentháromság szanszkrit megfelelői a következők [Talk 90]: 

Isvara-személyes Atyaisten;
Átman-Szent Szellem,
Guru-Fiú.

Ha ezt a megfeleltetést továbbgondoljuk, és abból indulunk ki, hogy a Szentháromságból a Fiú minőség a Mester, akkor a jézusi kijelentés úgy értelmezendő, hogy mindig volt, van, és lesz a világban a lelkek hazavezetésére alkalmas isteni küldött. Ezen a módon lenne érdemes értelmeznünk a másik, gyakran idézett jézusi mondatot is, miszerint: „...és Én veletek leszek minden nap, a világ végezetéig.” 

A szúfi hagyományban ugyancsak hangsúlyos a közvetítő személy szerepe. A Korán szerint „aki engedelmeskedik a Küldöttnek, Allahnak engedelmeskedik” (4:80), Rúmi pedig arra inti a keresőt, hogy ha a Pír elfogadta, bízza magát vezetésére, miként Mózes Khidrre. [Dzsalál ad-Dín Rúmi: Masnavi, I. könyv, 2969–2973.] Ebből a szemléletből érthető az a szúfi alapelvként is megfogalmazható gondolat, hogy az isteni Valósághoz vezető úton a kereső számára a Próféta, illetve az ő szellemi örökségét közvetítő Mester válik kapuvá. 

A spirituális nagymesterek kijelentik, hogy végső értelemben Isten, Önvaló, Guru és Kegyelem, ezek szinonimák. Ha Ramana fenti kijelentéseit perenniális értelemben következetesen továbbvisszük, akkor aki visszajutott önnön lényegi természetéhez, az isteni kútfőhöz, az számunkra a Krisztus tudat megtestesítője. 

[Megjegyzés: Itt természetesen nem egy névleges, vagy önjelölt gururól beszélünk. Kizárólag egy istenrealizált mester, egy Paramszant Szatguru jöhet szóba.]

Vagyis az ind tradíció megközelítésében a krisztusi tudat ilyeténképpen egy ideaszintű minőség. Hívhatjuk ezt mestererőnek, vagy guru-elvnek. Egy keresztény szent ezt Krisztusnak nevezi, egy vaisnava Krisnának, a saiviták meg Szadásívának. Az indiai spirituális hagyomány számos irányzatában ez egyáltalán nem idegen gondolat.

Olyannyira, hogy a krija-jóga egyik hagyományvonala hivatalosan azt tanítja, hogy a Christ Consciousness [Krisztus-tudat] = Kutastha Chaitanya, vagyis az egész teremtésben immanens egyetemes isteni tudatosság. Jézus ezt tökéletesen megnyilvánította, de ugyanezt a tudatot Krisna és más avatārák is megvalósították. 

Ez tehát nem pusztán teória, vagy szinkretizmus, sokkal inkább a világ jelentős misztikusainak, jógijainak, szellemi embereinek közvetlen átélése. Ha úgy tetszik, akkor mondhatnám azt is, hogy a Krisztus misztikus testéről szóló tanítást nem lehetséges pusztán doktrinális szintről helyesen megérteni. 

Nos, akkor ezek után lássuk a másik oldalt. A sémita gyökből fakadó két nagy világvallás (kereszténység és iszlám) a történelmi időben mélyen gyökerező vallások, amelyekben a kinyilatkoztatás meghatározott személyekhez és történeti eseményekhez kapcsolódik. A keresztények istenképe a végletekig személyes, ezért számukra Isten Fia is éppúgy következetesen személyként értelmezendő. 

Ennek nyilvánvaló folyománya, hogy Jézus személye és történelmi szerepe egybemosódik Krisztus, mint Kozmikus Létező alakjával. Vegyük hozzá ehhez a judo-keresztény hagyomány időszemléletét (egy teremtés, egy bukás, egy megváltás), és máris ott tartunk, hogy nem létezhet más hiteles üdvözítő. 

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.