Ebben a témakörben kedvencemmé vált az a mondat, amelyet D. E. Harding világvallásokról írott könyvében olvastam. „Mit tud Angliáról az, aki csak Angliát ismeri?” Értelemszerűen ezzel azokra céloz, akik a neveltetésük, vagy erős intellektuális beállítottságuk okán gyökeret eresztenek egy vallási keretrendszerben, és a beszűkült szemléletük által akadályoztatván képtelenek a sajátjuktól idegen szakrális hagyomány(ok) értékeinek tükrében látni a saját tradíciójukat. 

II.

Egy kis körültekintéssel - vagy mondjuk úgy, hogy heterodox alapállásból - beláthatjuk, hogy ha Jézus Indiában született és ténykedett volna, akkor csupán egyike lenne a Mahá Avatáráknak, az úgynevezett kiemelkedő isteni testetöltéseknek. [Megjegyzés: az avatár, vagy avatára szó isteni testetöltést, alászállást jelent.] Amiképpen Krisna mondja a Bhagavad-gítában:

„Óh, Bhārata leszármazottja! Bárhol legyen a vallás gyakorlása hanyatlóban, s kerüljön fölényes túlsúlyba a vallástalanság, alászállok Én Magam.” (B.G. 4.7.) 

Sri Chinmoy Az Isten-élet csúcsai c. könyvében bővebben is kommentálja: 

„Ti itt nyugaton sajnos egyedül Krisztust ismeritek el avatárnak. Ha elfogadjátok, számotokra nem létezhet más avatár. De ebben tévedtek. Krisztus, Buddha, Krisna és mások ugyanonnan jöttek. Ha Krisztust a Végtelen Isteni Tudatnak tartod, nem különítheted el tőle Krisnát, Buddhát vagy Srí Rámakrisnát.” 

De ha már Sri Chinmoynál tartunk, akkor elmondok egy személyes történetet. Egyszer Gunagriha, az Ő közvetlen tanítványa előadást tartott egy művelődési házban. Egy fanatikus keresztény csoport pedig - eléggé gyalázatos módon - megkísérelt partizánakciót végrehajtani ellene. Az intézmény bejáratánál röpcédulákat osztogattak az érkező vendégeknek, mindezt persze a szervezők engedélye nélkül. Sőt, a szemközti ház falára egy teljes emeletnyi transzparenst feszítettek, a következő bibliai idézettel:

     „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet,

Senki sem mehet az Atyához, csakis általam.”

A végén a hallgatók közül valaki megkérdezte az előadót, hogy van-e tudomása erről a háttér-hadműveletről, és mit gondol róla. A következőképpen válaszolt: „Tudják az a kérdés, hogy ez a kijelentés Jézusnak, a názáreti ács fiának a szájából hangzott el, vagy a megdicsőült, krisztusi tudatállapota nyilvánította ki nekünk.” Mert amennyiben Jézusnak, az embernek tulajdonítjuk mindezt, akkor nyilvánvaló, hogy a kijelentés hibádzik, és nem címezhette a 2000 évvel később élő személyekhez ezt az ominózus mondatot. A saját kortársaival kapcsolatban is csak úgy lehet helytálló, ha elfogadjuk, hogy egy Mester a beavatás - és sok éves együttműködés - során ténylegesen összekapcsolja a tanítványt a saját fénytestével, ezáltal a jelen földi életen túlmutató összeköttetés jön létre. Ő egyfajta kapuvá válik a tanítvány számára.

 Tehát ha tényleg értjük, hogy ezeket a szavakat nem Jézus, az ember mondta, akkor az is világos, hogy Krisztus - mint tudatszint - nem rögzíthető egy történelmi személyhez, és nem sajátítható ki semmiféle vallás, vagy filozófiai irányzat által. Ahogyan Richard Rohr minorita szerzetes mondja, ha egy kicsit figyelmesebben megvizsgáljuk a Szentírást, akkor lehetetelen nem észrevennünk, hogy létezik egy Lételőtti Kozmikus Krisztus, aki az Univerzumban mindenhol jelen van. 

Ezt azonban csakis ciklikus időszemlélettel lehet elfogadni, lineárissal semmiképp. Körkörös időfelfogással ugyanis könnyen érthetővé válik, hogy Jézus egy kozmológiailag kiemelt időszakban érkezett erre a Földre (a Kos-Halak korszak határán), mindazonáltal nem Ő az egyetlen, kizárólagos küldött. 

III.

Talán érdemes itt megállnunk egy pillanatra, és szemügyre vennünk a kétfajta szemléletmód alapvető különbségét. A sémita gyökből fakadó két nagy világvallás (kereszténység és iszlám) a történelmi időben gyökerező, és alapvetően individuális. Nagyon is hús-vér személyek állnak a kinyilatkoztatás mögött. Ehhez képest India szellemi örökségét az időtlenség, és a kozmikus távlatok jellemzik. Ezért hát ne csodálkozzunk azon, hogy Ramana Maharsi azt mondja, hogy a Krisztus tudat egyenlő az Átman (Önvaló) realizációjával. Amikor különböző vallású emberek jöttek el Hozzá, és dicsérték a saját vallási vezetőiket, Bhagaván rendszerint így szólt: 

„Az, ami Van, csak Egy. Egyesek Saktinak, mások Sivának hívják, megint mások Visnunak, Jézusnak vagy Allahnak. Az emberek úgy nevezhetik, ahogy tetszik nekik. Mit számít, ha a nevek különböznek? Az, ami Van, csak Egy.”

Azt is kinyilvánítja, hogy a keresztény szentháromság szanszkrit megfelelői a következők: 

Isvara-személyes Atyaisten; 

Átman-Szent Szellem, 

Guru-Fiú.

    ...és hogy ezt mennyire komolyan gondolja, azt jól érzékelteti egy párbeszéd, ami Ramana asramban zajlott.

Kérdező: Ha Ramana lábánál ülök, akkor nem lehetek keresztény?

Ramana: Ellenkezőleg, akkor leszel lényeg szerint keresztény.

Ha ténylegesen elfogadjuk, hogy a Szentháromságból a Fiú minőség a Mester, akkor a jézusi kijelentés úgy értelmezendő, hogy mindig volt, van, és lesz a világban a lelkek hazavezetésére alkalmas isteni küldött. Így kellene értelmeznünk a másik, gyakran idézett jézusi mondatot is, miszerint: „...és Én veletek leszek minden nap, a világ végezetéig.” A szúfiknál is találunk egy hasonló mondást: „Senki sem találkozhat Allah-hal, aki nem találkozott előbb a prófétával.” Ami igazán lényeges, hogy a „próféta” itt egy általános jelző, nem Mohamed személyére utal. Tudniillik a mondat úgy értelmetlen lenne, hiszen a szúfi rendek jócskán Mohamed után alakultak. A „próféta” szó itt a mindenkori mester titulusa. Maulana Rúmi, a mevlevi rend alapítója, az iszlám misztikus költészetének egyik legragyogóbb ékköve még ennél is továbbmegy. Ilyeténképpen beszél a Mesterről, mint Isten reprezentánsáról.

„Ha a Mester elfogadott, személyében benne foglaltatik Isten és a próféta is.”

A spirituális nagymesterek kijelentik, hogy végső értelemben Isten, Önvaló, Guru és Kegyelem, ezek szinonimák. Így hát bárki, aki visszajutott önnön lényegi természetéhez, az isteni kútfőhöz, az számunkra a Krisztus tudat megtestesítője. (Megjegyzés: Itt természetesen nem egy névleges vagy önjelölt gururól beszélünk, kizárólag egy istenrealizált mester, egy Paramszant Szatguru jöhet szóba.) 

A krisztusi tudat egy ideaszintű minőség, hívhatjuk ezt mestererőnek, guru-elvnek, vagy bármi másnak. Egy keresztény szent ezt Krisztusnak nevezi, egy vaisnava Krisnának, a saiviták meg Szadásívának. Indiában – ahol egyébként mindig is tényként könyvelték el Jézus Krisztus Megváltó szerepét – teljesen magától értetődő ez az összefüggés. Olyannyira, hogy a krija-jóga egyik hagyományvonala az istenrealizációt elért tagjait krisztusi mestereknek nevezi. Bennük sohasem lakozott kétség emiatt. 

Ez tehát nem pusztán egy teória, hanem a világ legnagyobb misztikusainak, jógijainak, szellemi embereinek egyértelmű és közvetlen átélése.  (Mielőtt még az a vád érne, hogy szinkretista nézeteket terjesztek.) Ha úgy tetszik, akkor mondhatnám azt is, hogy a Krisztus misztikus testéről szóló tanítást nem lehetséges pusztán doktrinális szintről helyesen megérteni. 

IV.

Annyit mindenesetre tényként könyvelhetünk el, hogy India számos spirituális nagysága adózótt kiemelkedő tisztelettel Jézus személye és földi pályafutása előtt. Ahogyan az is tagadhatatlan, hogy közülük néhánynak nagyon erős látomásban jelent meg a Feltámadott Krisztus, egyesek pedig a misztikus élményeik alapján Jézus egyes tartózkodási helyeit is tudni vélték. Erről tanúskodnak az alábbi videók:

V.

Jézus különleges, emberfeletti megnyilvánulásai - úgymond csodái - a hiteles jógahagyomány magas fokának természetfeletti képességeivel, az úgynevezett szidhikkel tökéletesen összhangban voltak. [Megjegyzés: a kereszténység ezeket a Szent Szellem kegyelmi ajándékainak nevezi. Közéjük tartozik a nyelveken szólás, prófétálás, materializáció, ételszaporítás és transzmutáció, gyógyítás, gondolatolvasás, a múlt és jövendő tisztánlátása.] Számos indiai nagymesterről jegyeztek fel hasonló eseteket, a vízen járástól a halottak feltámasztásáig bezárólag. Ilyen volt többek között Nitjananda, Mahaprabhudzsi, Sirdi Szai Baba, Lahíri Mahászaja, Bengáli Baba, Rámdász Katja Baba, Bhaskaránanda, Gambhiránanda, Mahávatár Krija Baba, Troilanga Szvámi. Közülük jó néhány már kisgyermekkorában rendelkezett ezekkel a különleges erőkkel. 

Ezen megdöbbentő furcsaságok körébe tartozik a Szivárványtest jelenség is, amely bizonyos, magas megvalósulási szintet elért, megvilágosult gyakorlók halálakor lép fel. E gyakorlók, amikor meghalnak, húsvér testüket ragyogó fénnyé oldják fel, amely a szivárvány színeiben tündököl. Testükből bizonyos esetekben csak a körmük és a hajuk, más esetekben pedig semmi sem marad hátra. A tibeti buddhizmus élő hagyománya a szivárványtest jelenség igen nagy számú esetének hiteles leírását őrizte meg.

David Steindl-Rast bencés szerzetes érdeklődése a szivárványtest jelenség iránt akkor kezdődött, amikor különböző történeteket hallott tibeti mesterekről, akik gyakorlásuk révén a bölcsesség és az együttérzés magas szintjét érték el. Az elbeszélések szerint, mikor ezek a mesterek meghaltak, szivárványok jelentek meg az égen. E történetek arra késztették, hogy Jézus Krisztus feltámadására gondoljon, ami hitének központi tárgya. Amikor ugyanis Ő meghalt, az evangéliumok szerint a fizikai teste eltűnt.

Szvámi Ráma egyik könyvében leírja a paramguruval [mesterének mesterével] történt találkozását. Ez a nagy jógi állítólag képes volt Szvámi Ráma szeme láttára feloszlatni és láthatatlanná tenni a hús-vér testét, majd visszaépíteni azt. Az eseményről készült beszámoló kísértetiesen hasonlít Jézusnak a Tábor-hegyen történt színeváltozásához.

Egy gyönyörű legenda azt mondja nekünk, hogy Kabir - a középkor nagy indiai szentjének - halála után muzulmán és hindu tanítványai vitatkoztak a test sorsáról. A muzulmánok el akarták temetni, a hinduk pedig elégetni. Miközben vitáztak, Kabir megjelent előttük, és azt mondta nekik, hogy emeljék le a lepletet, és nézzék meg, ami alatta fekszik. Ők ezt tették, és a holttest helyén egy halom virágot találtak, amelynek felét a muszlimok eltemették Maghárban, a másik felét a hinduk Varanasi szent városába vitték, hogy elégessék. (Újfent csak érdekes párhuzamok Jézussal.)

De említhetem a sziddha hagyományt is, amelynek szentjei gyakorta úgy távoztak ebből a világból, hogy a fizikai testüknek még a nyoma sem maradt utánuk. Rámalingam Sziddha esete is ilyen. 1874-ben közölte a tanítványaival, hogy el fogja hagyni fizikai testét, azért hogy még inkább az emberiség javára lehessen. Valadurban, egy kicsiny dél-indiai faluban belépett egy aprócska szobába, követői kérésére rázárták az ajtót, és soha többé nem látta senki. Mikor hónapokkal később a hatóságok kinyittatták ezt a szobát, mindössze egy mécsest találtak itt. Amúgy állítólag azon a helyen, ahol az ő életében készítették az ételt a rászorulóknak, azóta sem aludt ki a tűz, és még mindig ég az a mécses, amelyet valaha a szent gyújtott meg. 

VI.

A Kozmikus Krisztus (Misztikus Krisztus, Archetipikus Krisztus) gondolata valóban jelen van a kereszténység mélymisztikus hagyományában. Bár nem mindig ezzel a modern kifejezéssel illették, sok szent, misztikus és teológus tett tanúságot arról, hogy Krisztus lényege nem pusztán Jézus történelmi személyében, hanem az egész teremtésben, minden emberben, sőt minden létformában is megnyilvánuló isteni princípiumként érthető.

Eckhart Mester szerint: a Krisztus-születés belső, örök misztérium – minden ember lelkében megtörténhet. Eckhart tanítása az Egyetemes Krisztus egyik legmélyebb kifejtése.

„A lélek csak lényének durvaságában különbözik Jézus Krisztus Urunktól, másban nem, mert Jézus léte az örök személlyel van egybeszövődve. Amennyire leveti durvaságát – s bárcsak egészen le tudná vetni –, egészen ugyanaz lehetne (ami Jézus); akkor mindaz, ami Jézus Krisztusról elmondható, a lélekről is elmondható volna.”

Angelus Silesius azt vallja, hogy a Krisztus-születés belső, spirituális esemény. Minden emberben meg kell történnie.

„Születhetik Krisztus ezerszer Betlehemben,

ha benned nem, maradsz örökre elveszetten.”  (A kerubi vándor I. 61.) 

Bede Griffith atya, az angol bencés szerzetesből lett szannjászi - akit Dél-Indiában jelentős jógiként ismertek el - a következőket írja.

„Az a funkció, hogy mindent összetart, arra utal, hogy Krisztus nemcsak ember és Isten; rendelkezik egy harmadik aspektussal is - sőt, egy harmadik természettel - amely kozmikus.” (Bede Griffiths atyáról bővebben ezen a linken)

Teilhard de Chardin a „Kozmikus Krisztus” dolgozta ki, amely szerint:
Krisztus nemcsak az emberiség megváltója, hanem a világevolúció középpontja,
a tudat fejlődésének irányító princípiuma („Punctum Omega”).

Thomas Merton ciszterci szerzetes - aki a keresztény és keleti misztika közötti párhuzamokat tárta fel - Krisztust belső tudatként, az „igazi Én”-ként írja le.

„Hogyan találhatok rá arra, aki mindenütt jelen van? Ha mindenütt ott van, akkor valóban közel van hozzám, velem és bennem van: talán kiderül az is, hogy titokzatos módon Ő az én igazi énem. Ha viszont Ő és én egyek vagyunk, akkor létezem-e "Én", aki örülhet az Ő megtalálásának?”

Richard Rohr - Az Egyetemes Krisztus c. könyvében - azt hangsúlyozza, hogy Krisztus nem Jézus családneve, hanem annak a mindenütt jelen lévő isteni valóságnak a neve, amelyben élünk, mozgunk és létezünk. Ez az értelmezés egyházakon túli, és közel áll a keleti tanok – például az advaita vagy buddhista szemlélet – kozmikus tudat-felfogásához.

VII.

Nos, akkor lássuk, hogyan is festene egy nyitott szellemű keresztény világkép a globális ökumené nevében. 

Abhishiktananda [eredeti nevén Henri de Saux, bencés szerzetes] annyira hitelesnek tartotta Ramana Maharsi lényét, hogy a következő kijelentést tette:

„Ha a kereszténység képtelen belülről asszimilálni a hindu spirituális tapasztalatot, akkor elveszti jogát arra nézve, hogy a megváltás univerzális útjának tekintse magát.”

Továbbá:

„Én is éneklem az ÓM-ot, aminek forrása a Csend (az Atya), ami Fiúként felhangzik bennem, és elnyugszik a Szellemben.”

Francis Acharya [Robert Mahieu] flamand trappista szerzetes  1958-ban alapította meg a Kurisumala Ashramot (Kerala állam) keresztény–hindu stílusú kolostori közösségként. Mélyen hitt abban, hogy a kereszténység indiai környezetben is hitelesen élhető, ha az indiai vallási és kulturális hagyományokat tisztelettel beépíti a keresztény lelkiségbe. Fontosnak tartotta, hogy a kereszténység ne nyugati importként, hanem indiai gyökerekkel rendelkező élő spiritualitásként jelenjen meg.

Raimon Panikkar, spanyol-indiai származású katolikus pap a keresztény teológiát, a hindu és buddhista filozófiát integráló szemléletet képviselte. Kulcsfogalma a „ko-inherencia” – azaz a különböző vallások egymásba fonódása. Nem keveredés, hanem párbeszédes egység. Legismertebb műve: The Unknown Christ of Hinduism, amelyben azt állítja, hogy Krisztus nem kizárólag a kereszténységhez kötött, hanem egyetemes misztérium. Hangsúlyozta, hogy a vallásközi párbeszéd nem információcsere, hanem egymás belső világának átélt megértése.

De hasonló vargabetűs utat járt be John Main - a keresztény bencés meditáció megteremtője - is, akinek először Keleten kellett „spirituális edzést” folytatni. Malajziában dolgozott, ahol találkozott az indiai Szvámi Szatjanandával, Ramana Maharsi és Sri Aurobindó tanítványával. Tőle tanulta a meditáció alapjait. Sok évtizednyi gyakorlás után pedig erre az alapra építette fel a keresztény mantra meditációs foglalkozásait. (John Main meditációs útmutatásai)

A Párbeszéd Háza olykor nagyon komoly, nívós előadóknak ad helyet. Egyikük Francis Clooney SJ, katolikus teológus, képzett indológus, a hindu vallási hagyományok szakértője, a Harvard Egyetem professzora. A következőkben az Ő előadását láthatjuk, hallhatjuk angol nyelven, magyar tolmácsolással. Nem állhatom meg, hogy ne adjak ízelítőt a visszafogott, mégis kendőzetlenül őszinte stílusából.

„Vannak olyan katolikusok, akik más vallásokat rossznak, ártalmasnak, kártékonynak tartanak. Az ilyenektől mindig megkérdezem, hogy honnan származik az információtok. Honnan tudjátok mindazt, amit állítotok? Úgy hiszem, hogy minél műveltebb, minél képzettebb valaki, annál inkább érdemes megszorongatni, és rábírni arra, hogy bebizonyítsa azt, amit mond. Olvasott-e szövegeket, tanulmányozta-e az adott hagyományokat, vagy sem. Nagyon sokan vannak, akik befeketítenek másokat, és rossz színben tüntetik fel más vallások képviselőit. De hogyha szemtől-szembe találkoznak Velük, akkor rájönnek arra, hogy egyáltalán nem rossz és gonosz emberek.

Ötven éve vagyok jezsuita, 40 éve vagyok pap, 46 éve tanulmányozom a hindu hagyományokat. Vajon rossz hatással volt-e ez rám? Nőttek-e szarvaim, tönkre tettem-e az egyházat? A gyümölcseiről lehet megismerni a dolgokat. Jöjjenek el a misémre, hallgassanak meg beszélni. Mondják meg, hogy a hinduizmus tanulmányozása a káromra volt-e. Ahogyan azt is kérem, hogy tanulmányozzák a jóga szútrákat, vagy a Bhagavad-gítát, és mutassák meg, hogy hol van benne a Sátán, hol van benne az ördög, amivel olyan sok katolikus ember vádolja ezeket a szövegeket.”

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.