A fiatal Jézus beszélgetése testvérével, Jakabbal

A többnyire 13-14 éves fiúk a falu szélén levő réten, a senki földjén játszottak, egy gyerekökölnyi fadarabot neveztek ki „focinak”. Ez egy régi ókori játék volt, ami csak kicsit hasonlított a focihoz, de ez történetünk szempontjából, lényegtelen. A rét egyik oldalán a falu kőből, fából, vályogból épült házai álltak, a rét másik oldalán egy kisebb liget terült el, bokrokkal, fákkal.  

- Jézus,… Jézus nem jön? – hol van Jézus? – kiáltott valamelyik.

A fiuk körülnéztek, az egyik felkiáltott.

- Ott ül az olajfa alatt és ahogy szokott, elmélkedik.

- Vagy ámulkodik!  Ábrándozik.

- Vagy bambul – erre kitört a nevetés.

A fiuk tovább játszottak azonban Jakab Jézus testvére odament hozzá.

- Mit csinálsz Jézus, miért nem jössz közénk

- Gondolkodom testvérem.

- És ugyan min gondolkodsz naphosszat?

- Például most azon gondolkodtam, hogy az Úr a mennyei atyánk, aki nyilván igazságos és bölcs, mit gondol igazságosnak és bölcsnek.

- Ennek mi értelme van?

- Tudni kellene, hogy az Úr mit vár el tőlünk. Mi a neki tetsző viselkedés.

- Majd a rabbi megmondja. Te akarod megmondani, minek hiszed magad, messiásnak? Te akarod megmondani mi a jó,  mi az igazságos?

- Azt gondolom az Úr minden embertől elvárja, hogy  önálló meggyőződésből legyen jó, bölcs, igazságos. Hiszen a rabbi,… a rabbik is tévedhetnek. És ahol nincs rabbi? Szóval az Úrnak, szinte biztosan tetszik az önálló gondolkodás, az elmélkedés.

- És persze te olyan okosnak tartod magad, hogy kitaláld, mi a jó, mi a bölcs, mi az igazságos?

- Ki lehet találni, csak sokat kell rajta gondolkodni. csak a kérdésre figyelve, az elterelő érzéseket, érzelmeket ilyenkor el kell temetni. Te is ki tudnád találni.

- De én nem akarom, és ők sem akarják – mutatott a fiukra – ez unalmas, és olyan nyalizós.

- Én nem egy-egy embernek szeretnék megfelelni, hanem sokaknak, a népnek, és persze az Úrnak. Elismerem, hogy sokaknak el kell magyarázni az igazságot, például, hogy miért kell szeretni egymást.

- Te például tudod miért jó a szeretet?

- Persze, azt mindenki tudja, hogy szeretni és szeretve lenni jobb, mint gyűlölködni. Csakhogy…

- Igen, csakhogy….?

- Csakhogy, nem mindenki érdemli meg, hogy szeressék.

- Na erről van szó testvérem, látod ezen is el kell gondolkodni; hol legyen a szeretet, a megbocsátás határa. Én most helyettetek is gondolkodom, amikor pedig megtaláltam a válaszokat, elmondom, akinek csak tudom.

- Mondom, hogy messiás akarsz lenni

- Csak amit az Úr és az ember elvár tőlem.

Jézus életében nem volt sikeres.

Már szinte hallom a felzúdulást „pont ő”, de mindjárt megmagyarázom.

Sőt Van Gogh világbajnok címét is átadnám Jézusnak. Ő az aki életében a legsikertelenebb „ember” volt, és „halála” után a legsikeresebb lett. Több idézőjelet is ki kellett tenni.  Egyrészt nem egészen ember, főleg azért nem, mert a keresztény vallás szerint, mint Isten fia, ül atyja az Isten mellett. Életében viszont döntően emberként élt, annak ellenére, hogy voltak különleges tulajdonságai. Nekem ez a véleményem. Na és persze idézőjelbe kellett tenni a „halálát”, mert a hit szerint feltámadt. Bár a keresztény vallás és más vallások is hisznek az általános feltámadásban, szinte minden ember feltámad, vagy újra él, vagy máshol, máshogy, de él, viszont Jézus feltámadása egy kicsit más.

De nem szeretnék itt vallási értelmezésekbe belemenni.

Amit én állítok, első körben, hogy Jézus életében egy sikertelen, és kevéssé ismert szereplő polgár „ember” volt. Aki halála után lett népszerű-sikeres. Hogy ezt végső soron Isten, vagy maga Jézus intézte így, vagy csak így alakult, abba nem mennék bele.

Van Gogh és József Attila esetében is láthattuk, hogy éppen a halál módja is hozzájárult ahhoz, hogy haláluk után még ismertebbek lettek. Ez Jézusnál még inkább így van.

Mire alapozom a földi életére vonatkozó viszonylagos ismeretlenséget? (Újra ismétlem, ez nem vonja kétségbe az Ő nagyságát.)

Mindjárt elmondom, de előtte rövid mondatokban Jézus méltatása.

Jézus a világon az egyik legjobb ember.

Jézus a világon az egyik legnagyobb hatású ember, sőt a legnagyobb hatású.

Jézus élete, tanítása, megváltása, vallásalapítása után az emberiség sorsa, kegyetlen társadalma, ha nem is hirtelen, de lassan botladozva, de mégis javuló, igazságosabb békésebb tendenciába fordult át. Azért azt látni kell, hogy a rabszolgatartó társadalom a legkegyetlenebb társadalom és ez változott lassan, botladozva.  (Itt azért meg kell jegyezni, hogy Jézusnak voltak komoly társai, segítői.  Amikor Jézusról beszélünk, akkor meg kell hajolni Jézus segítő kortársai előtt is, de azok előtt is, akik halála (feltámadása) után tették ismertté.

Jézus egyfelől tanításaival tanít, másfelől életével, életének alakulásával tanít.

Jézus legfontosabb tanítása: szeresd embertársad, tehát minden embert. Tehát segíts nekik, válj a hasznukra. Ha lehet, bocsáss meg nekik. Tehát mindenkit, nemcsak a gazdagot, a hatalmast. Nemcsak azokat, akikkel azonos a hited, a nemzeted, a fajod, hanem mindenkit. Tehát minden ember egyenlőnek születik. Legyen békesség és igazságosság. Ezek a direkt tanításai.

De életével, sorsával is tanított.

Jézus a legjobb ember, akit mégis az embertársai a világ legkegyetlenebb módján öltek meg. Ami nyilván a világ legnagyobb igazságtalansága.

Jézus a szegény, „átlagos” egyszerű ember, aki „halála” után mégis a világ egyik legismertebb legnagyobb hatású embere lett. A szegénylegény, akiből nem egyszerűen király lett, de isten lett.

Jézus életének története önmagában is tanítás: sem a másvilágon sem a történelmi megbecsültségben nem számít a rang, a vagyon a hatalom, sem más. Mindenki előtt a szegények előtt is nyitott az út, akár a mennyországba, akár a közös pozitív emlékezetbe. Tehát egyenlőség van. Sőt Jézus tanításai szerint a gazdagok nehezebben jutnak a mennyországba, vagyis a gazdagodás általában nem megy teljesen bűn nélkül. Ami igaz is, ha elfogadjuk az aránytalanság, önmagában is igazságtalanság.

Jézus volt az első békés, nagy-hatású forradalmár (megváltó, vallásreformra, vallásalapító).

És végül Jézus, aki életében legsikertelenebb ember volt (úgy végezték ki, mit egyfajta bűnözőt), de élete, vagyis halála (feltámadása) után a legsikeresebb lett. Hiszen mind az a siker, amit itt felsoroltam, a halála után következett be. 

Ezek után csak azt kell bizonyítanom, hogy Jézus földi életében sikertelen, sőt inkább ismeretlen volt, mintsem népszerű.

Azt senki nem vitatja, hogy hatalomnak, pozíciónak, vagyonnak soha nem volt a birtokosa, tehát a klasszikus értelembe vett karrier szóba sem jöhet. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna ismert sikeres-népszerű életében. Ha nem is sok, de néhány embernek sikerült olyan népszerűséget elérnie, amely éppen abból eredt, hogy nem tartozott az elit rétegbe, vagy éppen az elit réteg ellen küzdött. Sok elbukott forradalmár volt népszerű, ilyen értelemben sikeres. Talán Gandhi az indiai „békés” forradalmár volt a legnépszerűbb közöttük.  Jézus akár olyan is lehetett volna, mint Gandhi, de szerintem nem olyan volt. Ez az én véleményem, végig is gondoltam, de nem szándékozom erről vitázni. természetesen a bibliát (evangéliumokat, szentírásokat) is olvasgattam tanulmányoztam. Én úgy látom, hogy az evangéliumoknak is többféle értelmezése lehet. Ráadásul a négy evangélium több esetben egymásnak is ellentmond. Úgy látom, hogy a tudósoknak, beleértve az ókort tanulmányozó történészeket, vagy éppen a teológusokat, sokkal szerényebbeknek kellene lenni. De hát ők is emberből vannak, szeretik okosnak gondolni magukat. A tudósoknak a tudomány, az igazi igazság érdekében kellene szerényebbeknek lenni, mert így „csak ez lehet az igazság” pökhendiséggel éppen, hogy gátolják a tudományok fejlődését.  Valójában a legtöbb tudományos tétel beleértve a fizikát, a csillagászatot, pl. az ősrobbanást is, csak 55%-s valószínűséggel bírnak. Nagy jóindulattal ez mondható el, az evangéliumok igazságáról is. A tudósok viszont a már említett önteltség miatt 95%-s igazságtartalmúnak hiszik a maguk kis elméletüket. 

A világ vallásai, tisztelet a kivételnek óriási erőkkel próbálják az alábbiakat bizonyítani:

Csakis az ő vallásuk az igaz vallás. A hozzájuk tartozó „szentírás” a valóságban, pontosan úgy történt, ahogy az le vagyon írva.

Szerintem ezek hamis, sőt értelmetlen állítások. Ezt a gondolatot még folytatom, de előbb elmondom, mit gondolok én Jézusról.

Én azt gondolom, hogy Jézus életében olyan volt (talán a életének utolsó hetében egy kevéssel ismertebb lett) mint egy átlagos vásári prédikátor. Mint egy utcai hittérítő, egy sétáló szónok. Egy önkéntes próféta.

De ez nem becsmérlés, mert először is, én nagyra tartom a vásári prédikátorokat. Szerintem mindenkitől tiszteletet érdemelnek, mert éppen a sikertelenséget, sőt a kinevetést is vállalva, szorgalmasan lelkesen hirdetik az eszméiket. Külön tiszteletet érdemelnek, ha bölcsességeket hirdetnek, úgy mint Jézus.

Akkoriban, sőt az egész ókorban és a középkorban is viszonylag sok utcai prédikátor járta a vásárokat, ünnepeket. Ez szinte egyfajta foglalkozás, vagy inkább hívatás volt. Érthetően, hiszen egy olyan világot kell elképzelni, amibe nem volt okos telefon, de még tévé, rádió, film se. Sőt még könyv sem volt.

Jézussal egy időben csak azon a környéken, például Jeruzsálemben és környékén legalább 10-20-30 vásári prédikátor „működhetett”. Ismerjük a nevüket? Állíthatjuk róluk, hogy ők sikeres-népszerű emberek voltak?

Ebben az időben, még többen gondolták, hogy változtatni kell, szükséges és ehhez már fel kell kelni a lócáról. Ezek is változtató idők voltak, -  a történelem során, voltak ilyen idők. Például a reneszánsz, a reformáció. Például, a felvilágosodás. Az embereknek elegük volt a régiből, újat, mást akartak. Mondhatnánk „forradalmi idők”, de nekem jobban tetszik a „változtató-idők” kifejezés. Ez a változtatás, általában nem törtetés irányzatú, hanem ellenkezőleg, a törtetés elleni küzdelem irányzatú. De erre még visszatérek.

Jézust az utolsó hetekben általában fél tucat híve, tanítványa kísérte egy időben. Mária Magdolna szinte mindig is vele volt, ő volt az egyik leghűségesebb híve, tanítványa, kísérője. Néha a mamája is Szűz Mária is elkísérte. Amúgy Mária inkább csak úgy messziről aggódót.  És még négy barátja, tanítványa, (apostol) kísérte átlagosan. Összesen egyébként, Mária Magdolnán kívül 12 barátja tanítványa volt, de ők csak ritkán, jeles alkalommal, ha Jézus szólt nekik, gyűltek össze mindannyian.  A szorosabb ismerősein kívül, ebben az időben, már volt nagyjából 40 olyan ember, aki névről is ismerte Jézust, aki egyetértett vele. Valamint talán 100-150 olyan ember is volt, aki csak úgy ismerte: tudod az a fehér köpenyes prédikátor, aki a szeretetről szokott beszélni, és aki állítólag, azt a csodát csinálta. Aki biccentett, ha az utcán találkozott vele. Összesen ez kábé 220 ember. Életének utolsó napjai előtt ekkora volt Jézus népszerűsége. Ez nagyjából akkora, olyan népszerűség lehetett, mint egy átlagosnál valamivel ismertebb vásári prédikátor népszerűsége. Igaz, a földi életének utolsó napjaiban újabb százak figyelhettek rá, és talán ezren is hallhattak felőle. Jóval „halála” után lett igazán népszerű. 

Egy nap Jézus életéből.

Rengeteg írás, film egyéb szólt már Jézus életéről. Eme írás megpróbál azok közé tartozni, melyek több körülményt figyelembe véve, a valóságot szeretnék követni.

Aznap Jézus egyedül indult a város szélén, a Getszemáni kert közelében levő szálláshelyéről, ahol ötödmagával lakott. Mamájával Máriával, Mária Magdolnával, és még három barátjával (apostollal). A többi apostol nem messze innen másik házban lakott. Ez már Jézus életének utolsó hetében, annak elején történt. Ki gondolta volna akkor, hogy egy hét múlva Jézus kereszthalálra ítéltetik. Talán egyedül Jézus sejtette, a szokatlanul éles pontos megérzései most vészterhes jövőt sugalltak, ijesztő, rémisztő látomások gyötörték.  Már máskor is előfordult, még mostanában is, hogy egyedül indult hitet téríteni. Ritkán, de előfordult. Mária Magdolna ma rozslisztért ment egy módosabb pártfogoltjukhoz, ugyanis egyszerűen elfogyott az eleségük, éheztek, nem volt mit enni. Mária Magdolna útközben határozta el, hogy egy kancsó bort is kér. A többi apostolnak is dolga akadt, talán ők is élelmet próbáltak szerezni. Az éhezés, a nyomor, a kilátástalanság nyomán meglehetősen rossz hangulat, veszekedős, széthúzó légkör uralkodott mostanában a csapatban.  Voltak, reménykeltő szebb napok is, de valahogy egészében nem akart haladni az ügy.

– Milyen ügy is?  - kérdezte mostanában magától gyakran Iskarióti Júdás: -  Azt gondoltuk, hogy csak úgy egy-két év alatt megváltoztatjuk az embereket…., - ez ostobaság, lehetetlen.

Szóval Jézus aznap egyedül lépdelt a városba menő üres úton. A bágyadt napfényben csak a szél kavargatta az út porát, szemébe csapódva annak a néhány embernek, akik Jézuson kívül még arra poroszkáltak. Két ember jött szembe egy férfi és egy nő, Jézus eléjük állt.

- Salom -  talán megismertek.

A két ember láthatóan nem értett semmit, csak bizalmatlanul laposan pislogtak – Legyetek jók, szeressétek egymást – folytatta Jézus.

- Ne bánts minket jóember - lépett hátra a nő – nincs nekünk pénzünk.

- Nem akarlak titeket bántani, csupán a menyei atyánk üzenetét mondom - mondta Jézus.

A két ember is, fej-ingatva, összebújva továbbment, de most már sietős léptekkel. A nő odasúgta a férfinak:

- Láttad milyen gúnyos mosoly volt az arcán, ez az ember, nem volt jó szándékú.

Jézus is továbbment, de csendben elmorzsolt két könnycseppet az arcán: - Már évek óta, sok áldozatot hozva, tanítom, az embereknek, szeressék és bízzanak egymásba, de úgy látszik elillan, mint a füstcsík, nyomtalanul. De aztán a szokásos módon, egyenes derékkal, nagy levegőkkel, megnyugtatta magát.

Jézus miközben a város centruma felé tartott végiggondolta az elmúlt napok eseményeit. Pár nappal ezelőtt jött vissza Jeruzsálembe, három barátja Mária mama, és Magdaléna kíséretében. Fájt a lába ezért őt ültették fel a szamárra, az egyik barátja talán Péter viccből még egy pálmaággal el is kezdte legyezni. Amiből jó móka kerekedett, az úton haladók odacsődültek viccelődni. Jó kis előadás volt, szeretem, ha nevetnek az emberek. De ezért nem lehet mindenből viccet csinálni, a templom például szent, legalábbis a kufároknak, kereskedőknek nincs semmi keresni valójuk, még az előtérben sem.

A templomhoz érve megdöbbenten látta, hogy az isten házának előterét, de meg az oszlopos előcsarnokot is újra elárasztották a kufárok. Kint az állatokkal kereskedők, beljebb pedig a pénzváltók alkudoztak hevesen ágálva.

- Istenem, de hiszen tegnap kergettem ki őket – mit lehet ezekkel tenni – mondta félhangosan.

Ekkor látta meg a messzebb álló embert, aki integetéssel hívta magához. Aztán közelebb jött és így szólt halkan

– Annás szeretne veled beszélni, kövess csendben, feltűnés nélkül.

Jézus követte.

Annás háttal állt hatalmas süvegében, bársony köpenyében a hatalma ébenfa asztala mellett, mikor Jézus belépett a márvánnyal borított, félhomályos terembe.

Szóval te vagy az a híres népmentő – szólat meg Annás, miközben lassan megfordult – és te el is hiszed, hogy a nép jobban, okosabban élhet.

- Én hiszem - válaszolta Jézus a maga rendíthetetlen nyugodt stílusában.

-  Naiv ember vagy, de én szeretem az ilyeneket, gyere közénk, felajánlom a segítségem.

- Közétek, vagyis bevesztek nagytanácsba?  A farizeusok közé? Netán szadduceus lehetek? – kérdezte Jézus ironikus hangsúllyal.

- Egyelőre csak segédpapnak tudlak beajánlani Kajafás kísérői közé. De ki tudja, ha jól szolgálsz, bármit elérhetsz.

Az biztos, hogy többet nem kell éhezned, sem neked, sem a családodnak.

- Köszönöm, de nem kérek a felszínen fénylő, de valójában rothadó szolgaságból, én a földi javakért nem árulom el az embereket, de a mennyei atyámat sem.

- Na jó, de nemcsak erről van szó, te szeretet bajnok,… vagy ezt választod vagy kínok között várhatod a halált, én magam intézem el.

- Vállalom a szenvedést - csak ennyit mondott csendesen Jézus.

- Vállalod? - Neked elment a józan eszed. Kiért, miért vállalod? Elhiszed e nékem, hogy az alja nép, és egy képzelt mennyei igazságszolgáltatás nem ér ennyit?

- Sajnálom, de nem hiszem el. Az eddigi és az ez utáni történelem is arról fog szólni, hogy az elit uralkodni akar, ahogy te mondod, az alja nép felett. És ez nagyon sokáig, több ezer évig sikerül neki, de mindig nehezebben, egyre több kiváltságáról kell lemondania. A nép pedig, bár sokan nem érdemlik meg, egyre több jogot, igazságot fog kapni, erről szól az emberi történelem. Nem tudom, hogyan, mikor, de valahogy az igaz törekvés eléri a célját, ahogy a hamis is megkapja, amit érdemel. És ha nem, akkor is itt van a legkíméletlenebb bíró.

- Ki az?

-  A saját lelkiismeretem

- Lökjétek ki a házamból!- kiáltotta dühtől torzult hangon Annás.

Jézus, ahogy az utca porából tápászkodott, újra elmorzsolt az arcán két könnycseppet, ma már másodszor. Aztán megint kihúzta magát.

Ezek után elkezdődött Jézus meghurcoltatása. 

Innen Jézus élete, szenvedéstörténet. Talán a legtöbb ember életében van szenvedéstörténet, de Jézuséhoz fogható kevés van. 

Jézus halála

Jézus a maga életét összességében boldogtalannak, sikertelennek, érezte. Az utolsó héten pedig sok kegyetlenül óriási testi-lelki fájdalom sújtotta. (Megjegyezem, Van Goghnak és József Attilának is illyes érzések jutottak osztályrészül.)

Utolsó vacsorával, majd az elfogatással kezdődött a szenvedéstörténet. Júdás csak azt árulta el, pontosan mikor és hol lehet Jézust elfogni. Ugyanis már kész volt a terv. De Jézus nem is akart elmenekülni, hiszen láttuk mit válaszolt Annásnak, hogyan gondolkodott.

Az ítélkezők, Annás, Kajafás, (zsidó főpapok), Heródes Antipas (zsidó bábkirály) és nem utolsó sorban Pilátus (római helytartó)  egymás karmaiba, tömlöceibe lökdösték Jézust. Mindegyik próbált szabadulni a felelősségtől. Amikor a népet megkérdezték, hogy Jézus, vagy Barrabás legyen szabad, akkor ott azért morogták többen Barrabás nevét, mert Jézust kevesebben ismerték. Majd megtörténtek, amik megtörténtek. 

Jézus beszélgetése Barabással a tömlöc-fogdában.

-  Na megint egy nyámnyila szócséplő – mondta Barrabás mikor belökték a vasrácsos fogdába Jézust, majd folytatta – Na megérte a jóságról prédikálni?!, Jóember,….. nevetnem kell, mégis idekerültél.

- Az én fegyverem a szó

- Az enyém pedig a kard, ezek csak a vágásból értenek.

- Nem olyan biztos, szerintem a szó az erősebb. Nem vetem meg a karddal harcolót, de vigyázz, aki kardot ránt, kard által vész el. Én szavakkal az értelemre, a szívre hatva harcolok, kitartok mellette.

- Teljesen mindegy szócséplő uraság, mert holnap meghalunk.

- Csak én halok meg, te életbe maradsz, legalábbis egy darabig.

- Honnan tudod?

- Ismerem az emberi természetet.

- Hátha így van, akkor duplán nem értem a fene nagy jóságod.

- Mindenképpen megéri jónak lenni.

- Miért is?....., hiszen megölnek, méghozzá kínhalállal ölnek meg a jóságodért.

- Sok ok miatt, érdemes jónak lenni, a másvilági megítéltetés miatt is. De leginkább amiatt, hogy néha feltöltődj a hála melegével. Mert igaz, az emberek többnyire hálátlanok, de azért nem mindig. Amúgy pedig az a lényeg, te tudd magadról, hogy jót teszel, de őszintén, nem ön-áltatva.

- Hát ez nekem nagyon nyálas, én csak azt tudom, hogy vannak az erősek, az uralkodók, és vannak a gyengék, a csicskák. Mindig is lesznek urak és szolgák.

- Mindig is? – azért erre ne vegyél mérget. Egyébként pedig az önáltató, önző urak nem kerülnek a mennyek országába.

- És az önáltató, önző csicskák bekerülhetnek?

- Mindent én se tudhatok.

- Szóval te is csak egy porszem-Jankó vagy.

Jézus erre már nem válaszolt. 

Jézust megkorbácsolták, talán azért mert csak ezt a büntetést szánták neki.

De végül is, sok szerencsétlen körülmény mélybe fordulása miatt, vagy talán az isteni terv miatt, kereszthalálra ítélték. Fejére tüskekoronát tettek, a majdnem mázsás keresztfát a vállára tették és szinte felkorbácsolták a meredek úton, ami a koponyák hegyére (dombjára) vitt, ahol szokás szerint végrehajtották a keresztre feszítéseket. Cél volt, hogy sokan lássák az elrettentő példát, az út szélére terelték az embereket, többen a hegyre is felmentek. 

Érdekes módon Jézus elfogása, meghurcoltatása elítélése, kálváriája, és maga keresztre feszítés, majd a kereszthalál ugyan növelte Jézus ismertségét, de népszerűségét, nem nagyon. Ismertségét sem növelte jelentősen, ugyanis ehhez hasonló események az akkori időben sajnos nem voltak kivételesek. Ezt jelzi, hogy aznap nemcsak Jézust feszítették keresztre, de még két „latort”. Akiknek még a nevét sem tudjuk. A népszerűségét pedig azért nem növelte jelentősen, mert, azon ezrek számára akik, nem tartoztak abba a hatvan emberbe akik, valóban Jézus hívei voltak, ez csak egy szokásos „lator” megbüntetés volt.  Tehát a nép, a tömeg akkor még nem volt tisztába, hogy itt egy hatalmas egyéniség, egy kiváló, jó ember mártírhalála történt.

A keresztre feszítés az egyik legfájdalmasabb hosszú, borzalmas szenvedéssel járó halál.

 Anyja Mária, Máris Magdolna és János apostol (tanítvány)  a keresztfa alól nézték a Jézus szenvedését. A többi ismerős, barát jelenléte, holléte bizonytalan. Legalább kettő római katona, valamiféle római elöljáró, és úgy harminc-negyven ember (egyébként többnyire gúnyolódó ember) szintén a keresztfa alatt volt. A leggyakoribb bekiabálás gúnyolódás arra irányult, hogyha Jézus olyan nagy csodatevő, messiás, akkor miért nem menti meg magát.

 És Jézus kereszten szenvedve felsóhajtott:

- Bocsáss meg nekik atyám, nem tudják, mit tesznek!

- Istenem miért alkottál olyan mértékű emberi szenvedést, amely ennyire gyötrelmes tud lenni?

- Hogyan lehet az ember ama gonosz lény, (az állatnál gonoszabb) aki arra fordítja az Isten által adott értelmét, és szabad akaratát, hogy minél nagyobb kínokat eszeljen ki?

- Hát így fogok meghalni, mint egy bűnöző?

Az első mondása, sóhajtása ismert, a másik három nem, de logikusan, az embernek, ebben a helyzetben ilyen gondolatai lehetnek.

Az utolsó kettő sóhajtás, tulajdonképpen a szeretet atyjának a számonkérése. Amire Isten talán ezt válaszolta:

- Nem én okozom a szenvedésed, hanem az emberek. Én pedig az embereknek szabad akaratot adtam.

Jézus erre talán ezt válaszolta: - Rendben van, de én, mint egyén nem tehetek az emberek gonoszságáról, nem érdemlem meg, nekem ez sorscsapás.

Mire Isten, talán: - Ezért kerülsz majd a mennyek országába.

 Jézus a keresztfán biológiai értelemben meghalt, megszűnt a keringése, az agya leállt, a sejtjei, szervei megálltak. Azonban az életsejtje, (a lelke) kiszállt az agyából, egy darabig még ott lebegett a test felett, majd eltávozott az atom alatti anyagi világba, annak is az lélek-érzelem mező részébe. Jézus lelke életsejtje a hit szerint, szokatlan utat járt be. Erre később, még visszatérek.

 Ekkor elsötétült az ég, egy meglehetősen erős vad, vihar söpört végig a tájon. Mely vihar azért kapkodóvá tette Jézus leemelést, rendbe tételét, eltemetését. 

(Mi a véleményem Jézus feltámadásáról? Mint eme írásból kiderül, az élet halál utáni, másféle folyattatást, én szinte természetesnek tartom. Vagyis valahogy mindenki feltámad.

A feltámadásról tehát abban az értelemben beszélhetünk, hogy Jézus földi „halott” teste eltűnt a sírbarlangból ahová ideiglenesen tették, majd később Jézus néhányszor, néhányaknak megjelent.

Ha ezt a történetet elmesélik egy nyomozónak, akkor legkevésbé sem gondol csodára. Nos erre a történetre én magam is adhatnék legalább öt-nyolc olyan magyarázatot, mely teljesen életszerűen, csoda nélkül vázolja a lehetséges történést.

Nem teszem, én ezt a feltámadási történetet nem cáfolom, de nem is tartom feltétlen igaznak. Egyszerűen elfogadom. Elfogadom, ami azt is jelenti, nincs kizárva, hogy Jézus lelke azon kivételesek, kevesek közé tartozik, aki személyesen is találkozott Istennel, továbbá aki képes néha a földre ellátogatni. Egyébként pedig nem tartom nagyon fontos részletnek.) 

Azon is elgondolkozhatunk: vajon mennyire tud elba.., romolni az egyén élete. Mert sok embernél, egyszer csak elkezdődik és jönnek-jönnek a sorscsapások, a testi-lelki bántások. Hát maximum annyira, mint Jézusé. Az ártatlan kínhalálnál nincs lejjebb.

Vagyis Jézus élet-példája szerint, nem elég jónak lenni, de türelmesnek, sőt szívósnak, kitartónak kell lenni. Kellene lenni.

De Jézus mártír-haláláról akkor még kevesen tudtak.

És a feltámadásáról is kevesen tudtak.

Jézust és tanításait, a szenvedéstörténete közben ismerték meg többen, sokan, de ez még mindig kevés volt ahhoz, hogy életében ismert, népszerű embernek lehessen nevezni. Másfelől a szenvedéstörténet nem karrierről szólt, arról hogy valaki vagyonnal, hatalommal rendelkező emberré válik, sőt annak az ellentétéről szólt. 

Jézus nélkül nem lenne a mennyei kávéház, az aminek lenni kell. 

Főhősünk, Jézus Krisztus összességében nézve sikertelenül, borzalmas fájdalmak között megcsalatkozva, elárulva, elkeseredve halt meg.

Azonban Jézus földi története se fejeződik itt be. Meglepő fordulatok sokasága következik be. 

Először is itt van, az ismert, hitbéli legendás feltámadás, és mennybe menetel. A hit szerint a halott (nem csak kómába eső, halottnak látszó) Jézus a sírbarlangban a halálából feltámadt. Minek jött ki a sírbarlangból, ha mindenképpen a mennybe ment, és van itt egyéb ellentmondás is. Lehet, hogy szentségtörés, de szerintem ez legkevésbé lényeges része Jézus életének.

Ugyanis mindenki valahogy, valahol megkapja a maga ítéletét, kvázi a maga mennyországába, vagy poklába köt ki, vagy közömbös mezőjén kóvályog.  És Jézus, mint a világ legjobb és igazságtalanul legtöbbet szenvedő embere nyilvánvalóan a mennybe, a csodás érzések országába jut.

Az hogy onnan fentről van a hatalma, hit kérdése, de az biztos, hogy Jézus tanításaira épülő keresztény vallásnak volt van, és lesz hatalma. 

Az igazi csoda azonban nem ez az állítólagos testi feltámadás, hanem a biztosan megtörtént szellemi.

„Igazi” feltámadás, csoda hogy Jézus szellemisége, tanításai feléledtek, terjedtek és terjedtek, létrejött a legtöbb embert megnyerő, a legerősebb hatású vallás.

Bár az evangélium és vallás szerint a tanítványok az apostolok, és még úgy tíz követő, útnak eredt és vitték a hírt, terjesztették az igét, Jézus életét, tanításait.  De még ez sem lett volna elég. Szerintem Jézus halála (feltámadása) után évekkel történt az igazi csoda: az hogy ehhez az eszméhez, (magához az eszméhez) egyre többen csatlakoztak, (közülük is ki kell emelni Szent Pált és még később az evangélistákat) és végül is a vallás elterjedt. Az igazi csoda, hogy a szinte nulla népszerűség, ismertség, és nagyon kevés kezdeti hívő ellenére, terjedt és terjedt az új vallás. Többször kihangsúlyozom, mert van jelentősége: azért mégis a legnagyobb vallásról van szó, a legtöbb hívőt érintő vallásról, az emberiség legismertebb és leginkább ható eszmerendszeréről van szó.

A kereszténység kialakulása azért meglehetősen erős bizonyíték Jézus életére.

Magamat és más szkeptikus egyéneket is az alábbi okoskodással szeretném meggyőzni, Jézus létezéséről. Kb. 33-ban „meghal” Jézus és 100-ban már az alábbiak létre is jöttek. (De az is lehet hogy már 70- ben. De ez sem nagy baj ha csak 120.- ban)

100-ban már volt:

A föld több akkori országában népében keresztény gyülekezetek vannak, vagyis kialakult az őskereszténység.

Pál apostol egy biztosan élő ember utazik, kereszténységet hirdet Jézust hirdető leveleket ír.

Megíródik a négy szentírás (evangélium, biblia) – Máté, Márk, Lukács, János könyve.

Itt hozzá kell tenni, hogy rengeteg részletes, konkrétnak ható történés, és kijelentés van eme könyvekbe leírva. A  legendák általában nem ilyenek.

Megjelenik Josephus Flavius római történetíró viszonylag pontos konkrét leírása Jézusról. Több más ismert római történetíró közvetve megemlíti a kereszténységet.

Vegyük csak eme tényeket.

Ha nem élt volna Jézus, ha csak az egész egy legendából táplálkozott volna, akkor nem tudott volna ennyi minden, 50-70-100 év alatt kialakulni. Akkor jó esetbe is egy legenda születik meg, vagy az is elhalványul. Vagy csak egy helyi legenda, rege jön létre.

Lehet, hogy a felsorolt bizonyítékok mindegyike egyenként bizonytalan, nem bizonyítanak sokat. Azonban együttesen a sokaságuknál és hasonlóságoknál fogva már komoly bizonyítékok.

Ugyanakkor az, hogy rövid idő alatt ennyi minden történt, elsősorban létrejött a keresztény vallás, egyfajta csodát is valószínűsít. Csodás szerencsét, vagy isteni beavatkozást.

Ahhoz hogy viszonylag rövid idő alatt kialakuljon a kereszténység, elterjedjenek Jézus tanításai, sok minden kellett. Először is az kellett, hogy azért legyen valóságalap. Bár Jézus nem volt ismert népszerű, leszámítva az utolsó hetet, a kálváriát, de ezért valóságalap (Jézus léte munkája) nélkül mindez nem jöhetett volna létre.

Továbbá kellettek a lelkes hittérítők.

És végül, de nem utolsó sorban kellett hozzá egyfajta csoda. A hit terjedésének csodája.

                                    1. oldal (Hitler)

És akkor következzen a világ egyik legveszélyesebb embere, Jézus ellentéte.

Adolf Hitler (1889-1945)

Hitler mindazoknak az ellentéte, akikről eddig szó volt. Hitler a rossz, a gonosz. Nem építette az emberiséget, hanem rombolta.

Ugyanakkor már itt elbizonytalanodom; mert olyan nincs, hogy van egy-két rossz, és sok-sok jó. Már azért sem lehet ilyen, mert akkor ama egy-két rossz nem tudna érvényesülni.  Elég sok rossz él és virul, ami azt jelenti, hogy még több rossz, vagy félig rossz támogatja őket.

Persze ez a „jó”, meg „rossz” elég dedósan hangzik, de végeredményben összefoglaló nevek. A jó: aki többnyire összességében, bölcs igazságos, önzetlen, stb., a rossz pedig ennek ellentéte.

Sokat vacilláltam, hogy Hitler legyen a példa arra az emberre, akit életében sikeres, szinte imádott, élete után, sőt már élete vége felé viszont az utálat és a sikertelenség megtestesítője. Mindenképpen valamelyik diktátor jöhetett szóba. Nem akartam Hitlert, mert róla már annyit beszéltek, róla már mindent elmondtak. Azután mégiscsak rá esett a választásom, egyrészt mert azért ő a „tipikus”. Másrészt, talán találok valami új szempontot, amit elmondhatok róla.

De ha diktátor, diktatúra, akkor valamilyen szinten általánosságban is ki kell térni a diktatúrákra.

Kitérés arra, hogy vannak e jó leigázók (diktátorok).

Minden hódító, leigázó, diktátor. A saját katonái a saját népe és sokszor a világ is (jelenleg még) hiába tartja némelyiket nagy hadvezérnek, - aki támadásból embereket gyilkoltat, aki saját, vagy más nép embereit, „önérdekből” megaláz, kizsákmányol, az diktátor és gazember.

Tulajdonképpen a meghatározás magáért beszél, de azért egy kicsit bővebben:

A legtöbb diktátor érdekes módon életében inkább sikeres, népszerű volt (van), mintsem sikertelen, legalábbis a bukásuk percéig.  Persze itt kategorizálni kellene: Van olyan diktátor, aki elsősorban saját népével szúr ki. Vagy olyan diktátor is van, aki elsősorban idegen népeket aláz, igáz. Vagy, is-is. Az idegen népeket leigázó diktátor azért a megalázott népek körében nem túl népszerű.

A saját népe körében azonban az első időkben népszerű és sikeres, szinte minden diktátor. Bizonyos fokú elfogadás, kvázi népszerűség minden uralkodáshoz szükséges.

De itt megint két kategóriát láthatunk:

Kevesebben, akik bár megtépázva, de haláluk után sem lesznek általában utált alakok. Valamint a többségük, akik életük végén és haláluk után megvetett alakokká válnak.

De ahogy már mondtam, ez így nincs rendben. Minden diktátort életében, és főleg halála után negatívan kellene megítélni. Nincs jó diktátor.

Azért sem lehet jó hódítókról, diktátorokról (csak a fejlődés érdekében, csak a kultúraterjesztés érdekében, csak a nép érdekében hódított, stb.) beszélni, mert minden diktátor erre fog hivatkozni, ill. eddig is erre hivatkoztak. Eddig is erre hivatkoztak, mert még most is vannak olyan eszement nézetek, hogy vannak, pozitív hódítok (elnyomók), vannak hasznos hódítások (elnyomások). 

Visszatérve, a diktátor kezdeti népszerűsége (sikere) sem igazi népszerűség, mivel többnyire félelemre alapul. És azért sem, mert szerintem nem lehet azt népszerűnek nevezni, akit akár csak ezer ember gyűlöl, még akkor sem, ha vannak imádói is. 

A diktátorokkal kapcsolatban rendet kellene végre tenni az emberek fejében. Mert most káosz van. Először is tisztázni kellene a diktátor, minden diktátor káros megvetésre méltó bűnös ember.

Nincs kettős mérce, a mi hadvezérünk jó, a ti diktátorotok rossz. Minden hódító diktátor, bűnös. Aki támadó, hódító, harcos hadvezér, lehet az Nagy Sándor, Julius Cézár, Napóleon, akárki, az mind bűnös diktátor. Emberi szenvedésekért halálokért felelősek, és erre nincs mentség. Mondhatjuk azt egy megölt gyereknek, vagy annak anyjának: semmi baj, téged egy nagy hadvezér ölt meg. Aki védekező háborúba, védekezésből harcol, csakis ő az ártatlan áldozat, ő a mártír.

Elvitte a kultúrát,- ez egy baromság. A kultúrák szelíden is tudnak keveredni, sőt igazán csak úgy tudnak.

Ő a nagy hadvezér, tehetséges, okos, - szintén baromság. A tehetségesen okosan ölő gyilkos, jobb, mint az ügyetlen?

A megelőző hódítás, ez is egy baromság, pontosabban, ürügy.  A visszavágásra való hivatkozás is csak akkor jogos, ha az, közvetlen visszavágás, és bizonyítható önvédelem.

A megelőző önvédelem pedig jogilag és gyakorlatilag is nonszensz, mert ha szenvedésről, halálról van szó (a hódítás, a háború ezzel jár), akkor nem lehet gyanúra, sejtésre építeni.

Például egy ezer évvel ezelőtti tisztázatlan hódításra való  „visszavágás” nyilvánvalóan csak ürügy.

Itt azért meg kell jegyezni; a nemzetközi jog, melynek feladata ezek tisztázása lenne, még napjainkban is tragikusan gyenge.

Nincs jó diktátor, legfeljebb puhább diktátor van amelyik, kevesebb kárt okoz és ezért kevésbé bűnös. A megtámadott népek utálják a hódítókat, a megtámadott népeket vetjük meg, ha egyes diktátorokat elfogadunk, sőt magasztalunk, másokat pedig elítélünk.

Az emberek fejében és utána a társadalomban is akkor lesz rend, jólét, ha szinte mindenki számára világos lesz: a diktatúra vonal, szintvesztés, rossz irány, - a demokrácia vonal, szinterősítés, jó irány.

Hitler kapcsán ki kell térni arra, hogy a hódító háború, az ember értelem legalja, az emberi ostobaság és gonoszság csúcsa, a kínzásokkal vetekedve.

Mert a „kínzások léte” talán még a hódító háborút is megelőzi az emberi gonoszság skálán.

De az emberi ostobaság, gerinctelenség teteje szerintem mégiscsak a diktatúra „elfogadása”. „Elfogadásról” akkor beszélhetünk, ha sokan kedvelik, éltetik a diktatúrát, és akik ellenzik, viszonylag kisebb áldozatot sem vállalnak átlagosan, a megszüntetés érdekében.

Az utóbbi tíz évben többnyire ez a téma foglalkoztat: miért fogadják el az emberek a diktatúrát, többnyire magukkal is megsziv…., bocs, magukat is büntetve. A többség átlagosan, már középtávon is ráfarag. Szóval erről már annyit írtam, vagy száz okot is felvázoltam, máshol, hogy itt nem akarok rá részletesen kitérni. A témáról egyébként nem tudok leszállni, de nem a szépsége nyűgöz le, hanem a rondasága. Valamint az érthetetlensége, mert bár száz okot is soroltam, de számomra éppen olyan rejtélyes, mint a születés, a halál, vagy a végtelenség.

Hitler kapcsán persze kénytelen voltam kitérni a diktatúrára, a hódító háborúra, a diktatúra elfogadására, a diktátorok kezdeti, sokszor sokáig tartó népszerűségére, sikerére.  Persze újra mondom, nem egyes népek zizzentségéről van szó, sok nép esett a diktatúra elfogadásába, mondhatjuk, hogy általános emberi tulajdonságról van szó. Azért tartsuk meg az értelem azon jogát, hogy értelmes gerinces ember és nép nem esik a diktatúra elfogadás gerinctelen baromságába. Vannak tehát kivételek, melyek fenntartják a reményt, hogy az „ember” okosodhat.

Azért Hitlerről és még néhány kiemelt diktátorról el lehet mondani, hogy ellentétei voltak Jézusnak. Nem hinném, hogy ezek az emberek sátánok voltak, vagy a sátán megszállta volna őket, de az tény, hogy Jézus ellentétei voltak.

Hitler, Jézussal ellentétben, életében a világ egyik legsikeresebb, legnagyobb hatalmú, legnagyobb karriert elérő és a hazai nép előtt hihetetlen népszerűséget elérő ember volt. Élete végén, de főleg a halála utána (élete után) pedig a világon a leggyűlöltebb ember lett. Jézus ennek az ellentéte volt. Eszméik is ellentétesek voltak. Hitler (és szinte minden diktátor csak néha rejtetten) fő eszméje nem az, hogy minden ember egyenlőnek születik, hanem pont az ellenkezője: vannak magasabb rendű népek, emberek és vannak alacsonyabb rendűek. Ugyanakkor az is igaz, még ezt az őrült „felsőbbrendűségi eszmét” is lehet olyan ál-logikus gondolatokkal hajlítgatni, aminek végén az jön ki, hogy ez az emberiségnek jó.  Egy fokkal tisztább lenne a helyzet, ha minden „felsőbbrendű” bevallaná: igen én magasról le….. az emberiséget, én önző vagyok. De sokan csak sumákolnak, hazudnak sokszor maguknak is.

Azt gondolom Hitler nem volt a lelke mélyén vallásos, keresztény, ahogy valójában egy diktátor sem lehet az, hacsak, nem a háború és az igazságtalanság istenét imádja. De az is tény, hogy keresztény egyházak nem ritkán támogatták, támogatják a diktatúrákat. Az egyházak is (nemcsak a keresztények) szintén bele szoktak esni abba az emberi borzadályba, hogy mi vagyunk a felsőbbrendűek. Tehát támogatnak minden olyan eszmét, ami a felsőbbrendűségről szól. De Jézus élete és Jézus tanításai nem erről szólnak, hanem ennek az ellenkezőjéről.

Na, például a „felsőbbrendűség” hamis eszméje olyan hamis motiváció, amiért sok ember a becsületét, családját, a jólétét mindenét feláldozza. Ez is egy nagyon erős diktatúra elfogadást magyarázó ok. De mint mondtam, itt nem akarok kitérni a száz okra.

De azt mindenképpen meg kell állapítani: a felsőbbrendűségi gőg is, és még egy sereg hitványság, végeredményben az önzőségből ered.  

 A másik téveszmét is el kell oszlatni, miszerint a diktátor a legfőbb, szinte az egyedüli felelős, ő vezeti a vonatot a szakadékba.

Nem, - a diktátor-vezető mellett van egy csomó segítő, (segédvezető), valamint  van egy sereg követő, szimpatizáns, ami azt jelenti, hogy az utasok jelentős része éljenzi, a diktátort, miközben az a vonatot a szakadék felé vezeti. Másképpen; a gépezetben vannak fő alkatrészek, közép-fontosságú alkatrészek és kis-csavarok.  Kis-csavarból néhány elgurulhat, de a gépezet nem működne kis-csavarok nélkül.

Tehát hiba lenne minden felelősséget, minden rosszat Hitlerre hárítani. Név szerint legalább a három főkolompost kell megemlíteni, akik Hitlerrel szinte egyenértékű aljassággal, bűnnel bírnak: Göring,  Goebbels, Himmler.

Minderre azonban még visszatérek. 

Hitler élete, de előtte kitérés a hatalom-függőségre.

Egy önmagamtól szerzett idézettel kezdem.

A diktatúrák általában arról szólnak, hogy a pszichés zavarokkal bíró, éppen ezért öntelt, magát eladni tudó diktátort a többség támogatja. Sokan, érdekből,  sokan naiv kábulattal, sokan pedig „engem nem érdekel a politika”, indirekt módján támogatják, a zakkant, az országot végső soron tönkretevő diktátort.

Hitler pszichés zavarodottsága fokozatosan alakult ki.

Egyáltalán milyen fajta pszichés zavarokról beszélünk?

Nyilvánvalóan a hatalmi szenvedélyről, (hatalom-függőségről, hatalom-mániáról). Csak van itt egy bibi, nem is kicsi. Megnéztem a neten ezeket a kifejezéseket, lehetséges szócikkeket és kiderült az orvostudomány, a pszichológia, a pszichiátria nem ismer ilyen kórós pszichés zavart. Miközben például munka-szenvedélyt ismer, és még rengeteg más szenvedélyt, függőséget, fóbiát. Ugyanakkor nyilvánvalóan, közismerten van ilyen ferdült állapot, mert amúgy rengeteg ilyen szócikket lehet olvasni, csak ezek nem „tudományosak”. És a hétköznapi életben is gyakran találkozunk ezzel, de a történelmet, az irodalmat tanulmányozva is.

De mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy a tudományt, beleértve a pszichológia tudományt is a hatalom (a politikai hatalom, kormányok, stb.) uralja, az egész világon.  Mert mi is lenne, ha hivatalosan is lenne ilyen betegség? Akkor hivatalosan is ki kellene vizsgálni például a legfelső vezetőket, és kiderülne, hogy jelentős részük hatalmi szenvedély rabja, vagyis nem alkalmas a vezetésre. Vagyis jelenleg ilyen szinten van a társadalmi fejlődés valamint a tudomány: mindent, a tudományt is többnyire a hatalom uralja. Csak kevés olyan terület van ahova hatalom, nem, vagy korlátozottan tudja a mocskos máskor ravasz mancsát betolni. 

De mi is az hatalmi szenvedély (hatalommánia, hatalmi függőség) ami már pszichés zavarnak kóros állapotnak tekinthetünk.

Mint a legtöbb szenvedély ez sem tekinthető jogilag betegségnek. Vagyis a bíróság nem veszi ezeket felmentő körülménynek. Viszont például a munkajog kimondhatja, hogy bizonyos pszichés zavarokkal ilyen-olyan foglalkozás nem űzhető.  Pl. igazság szerint a hatalmi szenvedéllyel nem lehetne valaki magas beosztású vezető.

Orvosilag onnan beszélhetünk a normálisság határát átlépő szenvedély-betegségről, amikor a beteg már potenciálisan ön és közveszélyes lesz, a szenvedélyéhez kapcsolhatóan. Még nem követ el komoly „bűnöket” csak kisebbeket, „többnyire jog alatti bűnöket”, de már benne van a nagyobb bűnök elkövetésének lehetősége. És már erősen zavarja a saját és mások életét. Nos, a hatalmi szenvedély olyan ritka zavar, amely elsősorban másokat károsít, nem önmagát. Ugyanis a legtöbb szenvedély elsősorban az illetőt, magát károsítja. A hatalmi szenvedély éppen ellenkezőleg, másokra veszélyes.

    A hatalmi szenvedély elég összetett pszichés zavar, felfedezhető benne pl. az üldözési mánia. Sok ilyen ember ráadásul infantilis. Bizonyos pszichopata vonások is felfedezhetők. A fő vonása a pszichés zavarnak, hogy nem tudja elviselni az ellenvetést, nincs önkritika. Ugyanakkor egyre több embert akar uralni. Természetesen az ilyen emberek, óriási ambícióval, óriási egoval rendelkeznek, ami akkor válik igazán károssá, ha rossz irányban, rossz módszerrel érvényesítik.

A kialakulása szinte törvényszerű, nagyon kevesen tudnak ellenállni, de ez függ a hatalom nagyságától és hosszától is. Hozzá kell tenni, kevés vezető (uralkodó) immúnis a hatalmi szenvedélybetegségre, már azért is, mert a vezető aspiránsokban is eleve erősebb a hajlam. Végeredményben, az állandó felelősség, egyfajta félelem, és a hatalmi dölyfösség kettős szorítása alakítja ki a pszichés zavart.  Egy másik írásomban ennél részletesebb elemzés található.

Nyilván az ilyen emberek elsősorban a szolgálatkészséget, lojalitást szeretik, nézik, és ilyen környezetet, országot építenek.

Jellemzője továbbá, az önkritika hiánya, a hatalmi gőg, a téves, elfogult önértékelés, és világlátás.

Természetesen, jelentkezik a világ torzult látása, bizonyos téveszmék megjelenése. Például a saját ténykedését túlzottan pozitívan, az ellenfelekét túlzottan negatívan ítéli meg. A kapcsolódó üldözési mánia (paranoia) azt jelenti, hogy túlzott védelmet épít ki, a büntetései igazságtalanok és túlzottak lesznek - ha valóságos hatalommal rendelkezik, akkor ezt meg is tudja valósítani. Általában egész életét gondolkodását elfoglalja, kitölti a hatalmának féltése, valamint a hatalmának növelése, egyéb dologgal alig képes foglalkozni. De éppen ezért, hatalomnövelési szempontból nagyon aktívak, ügyesek ezek a zavarodott emberek. Itt két csapdahelyzet találkozik: nem elég, hogy ezek az emberek rossz vezetők tönkreteszik a közösséget, népet (hiszen nem a népérdek, hanem hatalom a döntési szempont), még ráadásul ügyes taktikázásuk miatt viszonylag sokáig maradnak hatalmon.

Sok vezető és az összes diktátor ebben a szenvedélybetegségben szenvedett, szenved. Hitler pedig egészen biztosan. De még most sincs ilyen jellegű vizsgálat, Hitler idejében pedig pláne nem volt.

Hitler életét a hatalmi szenvedély kiteljesedésének tükrébe nézzük végig. 

Hitler élete, de néhány mondattal újra térjünk ki arra a történelmi korra amelyben élt.

Már többször elmondtam, és el is fogom elmondani, hogy az 1914-1945 évek az emberi történelem leghitványabb kora volt, legalábbis a mai napig nézve. Sok kérdés felvetődik ezzel kapcsolatba, de talán a legérdekesebb: Hitler mennyiben járult hozzá ehhez a történelmi gödörhöz? Ha Hitler élete másképp alakul, netán előbb meghal, vagy egyszerűen nem kerül hatalomra, akkor hogyan alakulnak a történelmi események?

Az én válaszom: kábé 10%-l alakulnak másképpen a történelmi események. A fasizmus kialakulása, több országban Hitler nélkül is megtörténik. Valószínűleg a német reváns (visszavágás) is valamilyen formában megtörténik. A gazdasági világválság is megtörténik. Valamilyen nagyobb háború Hitler nélkül is kitört volna. Valószínűleg akkor más diktátor jelent volna meg, de valamilyen megjelent volna. Lehet, hogy ez a másik diktátor például, egy kicsit józanabb, „félénkebb” lett volna, így nem fajult el volna ennyire a háború, vagy előbb történik meg a kapituláció. De a lényeg megmaradt volna. 

Szóval a tippem kábé 10%, vagyis ilyen arányban alakultak volna másképpen az események, vagyis a lényeges folyamatok kialakultak volna. Azonban ez a 10% egyáltalán nem kevés, tehát Hitlert és bandáját jogosan tartjuk világrontó „embereknek”. 

Hitler egy Németországhoz közeli osztrák kisvárosban született 1889-ben, ott töltötte a gyerekkorát, német anyanyelvű volt, mint az osztrákok általában. Én nem találok a gyerekkorában semmi különlegest, abnormálist. Bár négy testvére nem élte meg a felnőttkort, csak Paula húga, de ez sajnos nem volt akkoriban különleges. Mint ahogy az sem hogy az sem, hogy az apai szigor és fizikai fenyítés a nevelés megszokott része volt.

Az viszont érdekes, de nem különleges, hogy 11 éves koráig jó tanuló volt, majd egy iskolaváltás után rossz tanuló lett. 14 éves korában halt meg az apja.

Arról, hogy Hitler beleesett a normális gyerekek széles kategóriájába, eszünkbe juthat, hogy általában nem tudhatjuk, melyik gyerek mivé válhat.

A bécsi évek már izgalmasabbak, a személyiség alakulásának szempontjából. A fiatal 17 éves Hitler évekig 24 éves koráig Bécsben tengődött, mint igazságtalanul mellőzött festő. Legalábbis ő így élte meg. 18 és 19 éves korában is jelentkezett a Bécsi Festőművészeti Akadémiára, de nem vették fel. Azért elég sok képet (utcákat, tereket, házakat) rajzolgatott, festegetett, el is adott belőlük, de a „meg nem értett művész” helyzet, miliő határozta meg ezeket az éveket. A hatalmi szenvedély kialakulásában mindenképpen szerepe volt a bécsi mellőzött éveknek.

Egyébként érdekes találkozás lehetett Hitler lelkében a bohém művész és a merev katona találkozása. 

Rövid részlet Hitler életéből.

(A helyszín: Hitler és  Neumann hónapos szobája (albérleti szobája), meglehetősen egyszerűen szegényesen berendezve, asztak székek, két matracos ágy, egy kissé rozzant barna szekrény,  az ablak szürke, sivár utcára nyílik.)

Neumann: - Na hogy ment Adolf, sikerült? – kérdezte lelkesen a szobába belépő szobatársát.

Adolf Hitler:  - Hogy ment?! Sehogy, megint kivágtak a fajtársaid – válaszolta ingerülten Hitler, miközben az asztalra csapta rajzmappáját.

Neumann:  -  A fajtársaim?

Hitler: - Igen a zsidók, mindenhol ott vannak, a felvételi bizottság is tele van velük. Vagy, ha nem zsidók, akkor megfertőzte őket a zsidó szellemiség. Te is zsidó vagy, nem?

- Elméletileg, félig, de én nem tartom magam zsidónak. Én soha nem e szerint ítéltem meg az embereket, sem magam. Minden népben vannak ilyenek, és olyanok is.

- Ez csak a látszat az ősi természet, a gének számítanak. Nem látszik, de aztán egyszer csak előbukkan a kiválóság, ha például németről van szó, vagy előbukkan a hitványság, ha például zsidóról van szó.

- Szóval szerinted én is hitvány vagyok?

- Elismerem, te a viszonylag rendes zsidók közé tartozol, kölcsönadod a ruháid, fizeted a reggelimet.

- Igen, úgy hogy én az egyetem mellett dolgozom, te meg csak lébecolsz.

- Nem lébecolok, rajzolok, de senki sem értékeli a tehetségem.

- Tulajdonképpen a te szüleid gazdagabbak, mint az enyéim. Miért nem kérsz tőlük apanázst.

- Nem képzeled, hogy így lejáratnám magam előttük. Nekem meg kellene élnem a tehetségemből.

- És az nem lehet, hogy mégsem vagy eléggé tehetséges? Ne vedd sértésnek, de ez sem kizárt.

- Nem vagyok tehetséges! Miért mi baj van ezekkel?  - hördült fel Hitler, miközben, a mappából rajzokat ráncigált ki.

- Hát nem tudom, nem értek hozzá, de olyan fotósak. Amióta feltalálták a kamerát, már más a festészet lényege.

- Akkor mondjad, mégis micsoda, mondd hát!

- Talán a fantázia, talán, gondolom én.

- Fantázia?! Mert ti zsidók mindent jobban tudtok.

Ti okoskodó aljas összetartó lenéző természetű, … nép. A Kubizek sokkal kedvesebb ember volt.

- Kubizek aki előttem lakott itt. Jó, hát akkor elválunk, nem gondoltam volna, hogy ennyi gyűlölet van benned. Viszont amit a genetikáról mondtál, az egy nagy baromság. Onnan tudom, hogy éppen erről tanulunk az egyetemen. Legalább tíz ordenáré tévedés van benne.

- Legalább tíz tévedés? Nem mondod?!

- Mondom, mert ez a tudományos igazság. De aki nem akarja megtudni az igazságot, az nem is fogja megtudni.

- Vedd már észre, kiváló és alávaló népek, kvázi csapatok vannak.  A népem, a germánok, az árja nép tehetséges, tehát én is az vagyok, majd meglátod, mindent be fogok bizonyítani!

- És mi van, ha valaki minden szempontból kilóg a népéből és nem is akar odatartozni?

- Olyan nincs, az egyébként is áruló.

- Nem áruló, csak szabad, független, önálló egyéniséggel, akarattal rendelkező ember. Csak a saját tetteiért felelős az ember. Családja, népe, tetteiért nem felelős, azért sem dicséretet sem büntetést nem érdemel.   Észérvet mondj Adolf, ne frázist.

- Nincs olyan, hogy észérv, érted! Nincs olyan, hogy észérv! – ordította Hitler. 

A bécsi évek után 1913-ban Münchenben utazott, ott egy „boldog” évet töltött. Elbliccelte, megúszta az osztrák seregbe való belépést, de rögtön utána, mint önkéntes 1914-ben bevonult a Német seregbe, és már ment is az 1. világháborúba, a nyugati frontra.

A háborús évek 1914-1919 szintén jelentősen hozzájárultak a hatalom-mániájának kialakulásához.

Itt jegyzem meg Hitlernek öröklötten is hajlama lehetett a hatalmi szenvedélyre. Itt most én nem a torz nézeteinek (rasszizmus zsidó ellenesség, kommunista ellenesség, német felsőbbrendűség), a forrásait vizsgálom, ezek nyilván az akkori közhangulatból, közvélekedésből,   jöttek.  Persze voltak más vélekedések is, de azért ez a vonal lett a legerősebb. Minél zavarosabban rendezetlenebbül, éltek a németek, annál erősebben terjedtek ezek az ostoba nézetek. Ez igaz 1914-1945 időszakra. Vagyis a gyakorlati helyzet, élet és a gondolkodás kiindulása, összefügg, - de ez nem nagy felfedezés.

Én inkább a pszichés torzulást vizsgálnám, mert ez eléggé elfelejtett vonatkozása Hitler életének. Ugyanis pszichés (lelki, mentális) zavart a külső körülmények csak erősítik, alapvetően belülről fakadnak. A külső körülményekben „megkeresik” azokat az ürügyeket melyekbe bele tudnak kapaszkodni. Például egy hatalommániás, legyen az német kínai, brazil, orosz, bármilyen mindig fog „találni” olyan népet, közösséget, akit csak ő tud megmenteni, és azt a népet és csoportot is megtalálja, aki elől meg kell menteni, akit le kell győzni. A lényeg hogy maga előtt és mások előtt meg tudja indokolni a saját hatalmának fokozását.

Úgy is mondhatjuk, a torz psziché, és a torz külső körülmények, romboló irányú kölcsönhatásban vannak egymással.

Nézzük meg az 1. világháború hogy torzíthatta el Hitler pszichéjét, illetve hogyan növelte túl magsara az egóját, ambícióját

Először is öt évig szolgált nem is akármilyen beosztásba, kegyetlen körülmények között, a világ egyik legkegyetlenebb legvéresebb háborújába. Különösen veszélyes dolga volt, ő volt az a futár, aki vitte az üzenetet, mindenféle akadályokon, és gyakran géppuskatűz közben, a lövészárkok között. Minden második küldetése, minden második napja életveszélyes volt. Kétszer súlyosan meg is sebesült:

1916 októberében az észak-franciaországi harcokban sebesülés érte a lábán.

1918 októberében mustárgáz-támadásáldozata lett az ypres-i front közelében. Valószínűleg a harctéri sokk következtében kialakult pszichoszomatikus hatás miatt átmenetileg elveszítette látását.

Szóval öt évig, sorozatos lelki trauma érte, minimum kettő súlyos volt.

Naponta haltak meg mellette többen, elképzelhetetlen nyomorúságos, koszos körülmények voltak.

Természetesen belesett a háborús-elkegyetlenkedés pszichotikus, állapotába. Ezt a békés civileknek nehéz elmagyarázni.  A lényeg, hogy a borzalom, az erőszak a szenvedés a halál megszokottá válik, miáltal az érzelmek, (az empátia, a félelem, a bánat, a szégyen, a lelkiismeret) elsorvadnak. Talán csak a düh, a gyűlölet marad meg, na meg a vágyak és az ego. Ez szinte minden embert érint, aki ilyen helyzetbe kerül tartósan. Sokféleképpen zakkanhatnak meg az emberek, de az egyik leggyakoribb, az említett bizonyos érzelmek elsorvadása, az elkegyetlenkedés.

De miért növekedett az egója? Ne felejtsük el Hitler egy fontos embernek érezte magát, a katonai feladata bizonyos szempontból tényleg fontos volt. Közben megsebesült, de életben maradt, kitüntetéseket is kapott.

- Én kivételes ember vagyok, a sorsom is ezt mutatja – gondolat egyre erősödött benne. Ez a gondolat egyébként végigkísérte az életét, ahogy általában a diktátoroknak. Az ilyen típusú embereknek a háború több pozitívumot ad, mint negatívumot.

Ezután jött számára és a német nép számára is az óriási csalódás, a vereség megalázó helyzete, a tartós bosszúvágy.

Hitlernél ez fokozott erővel jelent meg, ez is hozzájárult a hatalmi szenvedély kialakulásához. „Minket, engem nem lehet legyőzni. Én leszek a fő bosszúálló, de ehhez hatalom kell”- gondolat már ott volt a fejében. A kialakuló közhangulatról máshol beszélek.

Aztán jöttek a Müncheni falkapaszkodó évek. Hitler ide-oda kóborolt, de már aktívan ténykedett a különböző pártok között, néha be is súgott. Spionkodott. Ugyanis a egyfajta besúgó szolgálat tagja volt.

Mígnem az egyik szélső jobboldali kisebb párt ülésein nem kezdett el beszélni, sőt szónokolni. Ilyenkor elkapta a hév, ami a németeknél eléggé szokatlan, talán ezért értékelik, és hevesen gesztikulálva, szinte rikácsolva kiabálta az egyik divatos elméletet. (A mi hős német népünk nem tehet a vereségről, a gaz zsidók, és a kommunisták az okai minden rossznak.) A lényeg, hogy az ismert tartalom, vele együtt Hitler, és ez a kis párt, valószínűleg a szokatlan előadás miatt egyre népszerűbb lett. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a nácik mindig is nagymesterei voltak a népet átverő propagandának, manipulációnak.

Lassacskán ebből a kis-pártból kialakult a Német Nemzeti szocialista Munkás Párt. (egyszerűsítve: náci párt)

Azért ennél a névnél álljunk meg: „szocialista munkás párt”,  - ez ismerősen hangzik. Sok kommunista párt futott hasonló néven. Vagyis ez a pártnév is mutatja az eszmék, elméletek zavaros katyvaszát, és azt, hogy a szélsőjobb és szélsőbal pártok, bár ellenségek (ellenségképek), de lényegileg sok mindenben azonosak. Még szélesebben; akkoriban és most is egyelőre ürügy-eszmék mentén, az ellenségeskedés mentén halad a pártpolitizálás. A pártpolitizálás, ami nem azonos a politizálással.

Ezután Hitler fokozatosan lépegetett a hatalmi ranglétrán,

ahogy a nácik hatalma, népszerűsége is fokozatosan  nőtt.

Hitler élete összefonódott a német történelem, valamint náci párt eme legalja szakaszával. De azért fel kell tenni a kérdést: minek köszönhette a hatalmi sikerét a náci párton belül?

Többnyire a szerencséjének. Kisebb részt, hogy tipikus diktátori alkat volt, tehát jól taktikázott a hatalmi útvesztőben. Annak is, hogy kialakított (állítólag sokat gyakorolt tükör előtt), egy szimpatikus, de erőt sugárzó viselkedést. Ez olyan, mint amikor egy színész kialakít egy szerepet, de azt nem a színpadon használja, hanem állandóan a mindennapi életben, lassan már el is tűnik a szerep, marad az átazonosult ember. De Hitler élete olyan szorosan összefonódott a német történelem ezen  keserves szakaszával, hogy a kor elemzése sem maradhat ki.

A lényeg hogy ez a korszak, a Hitler számára is meglepő siker, tovább növelte Hitler egoját, és hatalmi szenvedélyét. Minden további hatalmi előrelépése tovább növelte a hatalmi szenvedélyét. De az ilyen embereknél a „kisebb” kudarcok is növelik, pl. „a csak azért is megmutatom” gondolat jegyében.

A második világháború okai, menete, annak hatása Hitler jellemére.

A 2. világháború legfőbb okai: 

Az 1. világháború, illetve annak rossz, nem kegyes, veszteseket szívató lezárása.

Nyilvánvalóan, ha egy harc, háború nincs jól lezárva, akkor az folytatódik. Lehet-e egyáltalán jól lezárni egy harcot? Csak viszonylag jól, a 2. világháború viszonylag jól, a vesztesekkel kegyesen bánóan lett lezárva. Összességében 1945-től, az Arab konfliktus eszkalációjáig, mégis egy békés, progresszív kor jött.  Más kérdés, hogy az emberi természet, és főleg a hatalom természete állandó harcot igényel. Viszont az 1. világháború rosszul lett lezárva.

Második ok, a nagy 1929-1933-s gazdasági világválság. Például Németországban, amikor már normalizálódott volna, békésebbre fordult volna a helyzet beütött a gazdasági világválság, megint jött a nyomor, felfordult minden, és a nácik is ekkor erősödtek meg igazán. (A háttérben itt valóban a nagytőke probléma van, de ezt zsidó kérdéssé szűkíteni, erős torzítás.)

Egy kisebb okocskának elfogadom, amit mi tanultunk az iskolában. Az első és második világháború egyik oka: a németek, és a tengelyhatalmak újra akarták osztani a világot, a gyarmatokat, ez egy imperialista osztozkodási háború volt.

Negyedik ok, a hihetetlenül hatékony agymosó náci és általában a fasiszta propaganda. Tulajdonképpen egy hatékony diktatúra kiépítésről beszélhetünk, a nagy-gyűlésék, a népnek tetsző szólamok, az indulók, a táborok, a látszat-jólét. Mindezek általában a „sikeres” diktatúrák eszközei, részei.

  Ugyanakkor szerintem ezek sem elegendő magyarázatok, hiszen ne felejtsük el, ez az emberi történelem legaljasabb korszaka. Az én elméletem a következő: minden történelmi rendszernek van egy gödörbe tartó szakasza, amikor a válságok (gazdasági, erkölcsi, politikai, stb.) felerősödnek és összefonódnak. 1914-tól (vagy már előtte) a klasszikus kapitalista rendszer nagyon erősen befordult ebbe a gödörbe tartó szakaszba. A mélypont 1940-1944 körül volt, utána egy rendszerváltás, felfelé ívelés történt (új-kapitalizmus) még ha ez nem is annyira egyértelmű.

A főbb események vázlatszerűen:

1933-ban Hitler és az általa vezetett náci párt hatalomra, kormányra kerül. Módszeresen, de ravaszul, a többségnek tetszően (populista módszerekkel) elkezdi „kiépíteni” a 3. birodalmat, a kemény diktatúrát.

Szerencséje volt, mert a világválság után megint egy gazdaságilag prosperáló időszak jött a világon.

(Ez idő tájt komoly események történtek a Szovjetunióban, Olaszországban, Spanyolországban, a keleti országokat nem is említve.)

Németországban többek között erős fegyverkezés, hadseregfejlesztés történt, Hitler leszámolt a belső náci ellenfeleivel, és már elkezdődött a zsidóság üldözése.

Hitler hatalma népszerűsége egyre nő.

Már 1939 előtt is voltak olyan harcok, háborúk (pl. a Spanyol polgárháború, az olaszok észak-afrikai hódítása,  a japánok hódításai, a magyarok terjeszkedései (visszafoglalásai), a németek terjeszkedései (visszafoglalásai), stb., amelyekben sok ország vett részt. Ezért nehéz megmondani, hogy mikor kezdődött a 2. világháború. Ugyanakkor itt,1939 nyara, még meg lehetett volna állni.

1936-1939-1940 a Tengelyhatalmi Szövetség kialakulása.

Először a fasiszta Mussolini vezette Olaszország és a náci Németország kötött szövetséget, majd távolról csatlakozott a szintén diktatórikus, hódító (fasiszta jellegű) Japán. Több fázisba, egyre szorosabb szövetség alakult ki, legalábbis egy ideig.

A tengely további résztvevői később kétoldalú szerződéssel csatlakoztak az egyezményhez.

Így tett 1940. november 20-án  Magyarország,

1940. november 23- n Románia,

1940. november 24-n  Szlovákia, 

1941. március 1-én  Bulgária,

1941. március 25-én  Jugoszlávia,

1941. június 27-én pedig Horvátország.

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy eme országoknak csak a kisebb, rosszabb (fasiszta-jellegű) része csatlakozott önként, a teljes országokat, nemzeteket kényszerítették. Illetve ezek az országok később átálltak a szövetséges hatalmakhoz. Kivéve Magyarországot.

A másik szövetség: a Szövetséges Hatalmak. Szintén több fázisba alakult ki a szövetség. A szövetséges hatalmak magját a „Három Nagy” képezte: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia (Franciaország)  és a  Szovjetunió.

Ezeket és  Kínát együttesen Franklin D. Roosevelt amerikai elnök úgy említette, hogy a „Négy Rendőr”. 1939.-ben Lengyelország lerohanásával (a 2. világháború hivatalos kitörése) alakult ki lényegében ez a szövetség, de például az USA csak 1941- ben csatlakozott. Volt még három sokat emlegetett találkozó Teherán, Jalta, Potsdam - Churchill, Roosevelt (Truman) és Sztálin között. 1945.-ig kb. összesen 60 ország csatlakozott a szövetséghez, végül is ez lett az új világszövetség.)

Főbb történések folytatása:

1938.-ban megtörténik Németország és Ausztria egyesítése. Utána pedig Csehszlovákia részbeni bekebelezése.

1939. szeptember 1, megtámadja Lengyelországot, kirobbantja a 2. világháborút. Pár hét alatt lerohanja, ekkor még látszatszövetségben a Szovjetekkel szövetségben. Papíron több nyugati ország belép a háborúba.

1940. Dánia Norvégia legyőzése, majd Hollandián, Belgiumon át (őket is megszállva) másfél hónap alatt 1940. június 22. megszállja Franciaország nagyobb részét.

Közben az angolokat,  Londont, is bombázza.

1941. június a Szovjetunió megtámadása, három fő irányból széles harcvonal, gyors sikerek.

1942-ben gyakoriak az elakadások.

1943. február a sztálingrádi vereség – a lényegi, legfőbb fordulópont.

Innen már vereségek hátrálások sorozata.

Más frontokon is, pl. afrikai fronton, itáliai fronton is vereségek.

Illetve a tengeri csatákban is hasonlóan alakult a helyzet.

1944. június 6. a D. nap, Brit, amerikai haderők Franciaországi partraszállása. Ezután legalább három irányból (kelet, nyugat, dél) támadták a visszakozó németeket.

1945. május Németország kapitulál. 

A mellékelt térképek mutatják a fejleményeket. 

Itt térek vissza Hitler hatalmi szenvedélyére.  Minden ilyen történés, fordulat, és azok következménye Hitlerhez is köthető. Vagy úgy, hogy ő volt a döntéshozó az irányító, vagy úgy, hogy személyesen is érintette. A lényeg, hogy minden ilyen történés és azok következménye 1943-ig, növelte Hitler egóját, és növelte a hatalmi szenvedélyét is. Mint mondtam a siker a tényleges hatalomnövekedés egyenesen hatott, a kudarc a vereség pedig „azért is én győzök” hatáson keresztül.

               2. oldal (Jézus)

Újra Jézus, azaz a kereszténység tanításairól röviden.

A lényeg szerintem és Jézus szerint is:

1. Szeresd felebarátod.

Felebarátod, azaz tisztelj minden embert, tartsd magaddal egyenrangúnak, és egyenjogúnak.

2. Egy másik fontos, mindig aktuális tanítása: nem pénzre az anyagi javakra kell figyelni, hanem a szellemi, lelki dolgokra.

3. Egy harmadik: segíts a rászorultakon. Legyél jószívű, könyörületes,  empatikus.

Innentől kezdve viszont jönnek az értelmezésre szoruló tanítások. Amelyek felületesen értelmezve csak későbbi papság főpapság uralkodó osztály habitusát tükrözhetik.

Vagyis az alábbiak, szerintem nem Jézus, hanem az egyház tanításai. 

De mi is az a keresztény egyház?

Már ezzel a „keresztény egyház, ill. kereszténység” elnevezéssel is bajban vagyunk.

Ugyanis elég sok részre szakadt az őskeresztény hit, ill. egyház. A legtöbb szakadás éppen azon vita folytán alakult ki, amely Jézus eredetei tanításai körül zajlottak.

A legnagyobb vallás: a katolikus.

Vele szinte egy időben létre jött a görög katolikus, illetve a görög ortodox egyház.

Viszont a katolikus hitet részben vitatva, és átalakítva a  15-16. századtól létrejött egy sereg protestáns egyház és felekezet. Pl., evangélikusok, reformátusok, anglikánok. További hat, ha csak a nagyobbakat nézzük.

De itt jön a másik nagy gyökér, ugyanis a gyökérzet is két nagy részből áll. Az újtestamentumból, ezek az említett (Máté, Márk, Lukács, János) szentírások.  Másrészt az ótestamentumból, ami a zsidó vallással átfedésben van.  Mondhatjuk a keresztény vallás egyik fele megegyezik a zsidó vallás egyik felével.

(Érdekesség, hogy az iszlám vallás is féltestvére ennek a két vallásnak, a zsidó és keresztény vallásnak. Tulajdonképpen három féltestvérről beszélünk melyek sok mindenben hasonlók és sok mindenben eltérők, sőt néhány dologban ellentétesek. )

A zsidó vallással való rokonság, sőt részbeni azonosság nem véletlen, hiszen maga Jézus, zsidó révén, a zsidó vallást (az ősi egyistenhit) hitte, azt reformálta meg. Vagyis a nagyobb részét hitte, elfogadta, és csak azon részeit reformálta meg és tanította, amit nem tartott igaznak, jónak. Jézus tanításaiból ki lehet következtetni, mivel nem értett egyet, milyen kiegészítéseket hiányolt.

Lényegileg úgy tudunk rendet tenni, ha azt mondjuk.

Van az ótestamentumnak kb. 10 fő tanítása, és kb. 500 melléktanítása.

Van az újtestamentumnak (4 evangélium, stb. Jézus tanításai) kb. 10 fő tanítása (ebből 3 a legfőbb) és kb. 500 melléktanítása.

És van még 300 rituálé.

Na most ezek a felsorolt keresztény egyházak, felekezetek, a fő tanításokban nagyobb részt megegyeznek, de azért vannak hangsúlybeli, rangsorbeli eltérések. A melléktanításokban és a rituálékban viszont már lehetnek komolyabb eltérések.

Visszatérve a kereszténység újtestamentum, vagyis Jézus fő tanításaira.

A három legfőbb eredeti tanítást (elvet, stb.) már említettem.

Van további hét fő, átfogó tanítás, ami szerintem nem Jézustól, hanem az egyháztól jött.

Ilyen pl. hogy szinte minden megbánó, feloldozást találhat. Hát…..?

Továbbá, hogy Jézus, megváltotta az emberiséget, vagyis helyettünk is szenvedett. Hát….?

Továbbá hogy mindig mindenkivel legyünk megbocsátók, főleg ha a kizsákmányoló felsőbbrendűséget hirdető bűnökről van szó. Ugyanakkor, gyakran kegyetlenek is lehetünk, gondoljunk csak az inkvizícióra. Ugyanis a túlzott megbocsátás és kegyetlenség egymásból is eredhet. Például megbocsátok a hátborús gyilkosnak, vagyis jóváhagyom a kegyetlenséget.

Nekem a „bárányok vagyunk, nyájat alkotunk” dolog sem tetszik.

Valami olyasmi sül ki az egészből, hogy a jó nép, legyen szelíd beletörődő

Az sem tetszik, hogy a vallási rituálék betartásának túl nagy szerepet tulajdonítanak. Valamint az sem tetszik, hogy az egy igaz hitről beszélnek. Igaz ez utóbbi kettő, minden vallásra igaz.

Na és nem utolsó sorban, az egyház szépen sunyin, így, vagy úgy a három fő tanítást is kijátszotta és korunkban is kijátssza. Emlékeztetőül a három fő tanítás: szeretet, egyenlőség, igazságosság. Nem anyagi javak, hanem lelki javak. Valamint a rászorulók támogatása.

Még egy kicsit a Jézusi megbocsátásról is el kellene elmélkedni. Mi is ez a már-már túlzott megbocsátás, ha megütik az egyik arcodat, akkor…., stb.

Nem hinném, hogy Jézus a komoly bűnözőknek megbocsátott volna. Hiszen a templomba terpeszkedő kufároknak sem bocsátott meg, és sok más konfliktust is felvállalt.

Nagyon fontos momentum, hogy Jézus is nem sűrűn, de azért néha kiakadt, dühöngött, sőt fizikálisan is harcolt.

Például amikor a kereskedőket kiűzte, sőt szinte kidobta a templomból. Talán nem is egyszer. Ezek voltak a legemlékezetesebbek, de feltehetően máskor is elővette a harcosabb énjét. De mit is jelent ez?

Ennek az üzenete nagyjából ez: általában legyél szelíd, próbáld meg a problémákat szóval, meggyőzéssel megoldani. A legtöbb esetben a kard nélküli „békés”, de kitartó ellenkezés, a megbeszélés, vagy értelmes vita, többet ér, mint a tettleges harc. De vannak helyzetek esetek, amikor a szavak nem használnak, ilyenkor bátran, jogos haraggal a szívedben ki kell állni akár tettlegesen is.

A másik értelmezése, amint már utaltam rá, hogy a vétket és bűnt szét kell választani a vétket lehetőleg meg kell bocsátani, a bűnt pedig meg kell büntetni.   

A harmadik olvasata, pedig hogy ne essünk hosszasan a gyűlölködés rabságába.

Akár ismerősünkkel, családtagjainkkal szemben is kialakulhat harag, gyűlölködés, sőt ez általában kölcsönös.

Milliárdnyi ember volt, van és lesz így. Szóval mindkét szembenálló fél valami ilyesmit gondol: én megpróbáltam, én eredetileg békés jóindulatú lennék, de ő nyegle nagyképű, rosszindulatú, hálátlan, kötekedő, stb.. Vagy ezekből ez, vagy az. Nyilván már ez az állapot sem jó, de ha már kialakult, akkor legalább ne süllyedjünk a gyűlölködés vermébe. Főleg akkor ne, ha az ellenfelünk, csak kisebb vétkeket követett el, de nem biztosan. Nem biztosan, - mert gondoljunk csak bele, valamelyik „nekem van igazam, én vagyok a jó” fél biztosan téved. 

Ráadásul a gyűlölködés egészen komoly mélységekig képes elfajulni, önmagunknak is a másiknak is komolyan árthatunk.

Néha egy darabig semmit se tudunk a gyűlölködés ellen tenni, érzelmeink sodornak. Sőt lehet, hogy ideig-óráig jól is esik. De sokáig és erősen ne maradjunk a gyűlölködés vermébe, próbáljuk lelkünket kiszabadítani. Saját magunk miatt is.

Valami ilyesmiről (nincs a szívembe gyűlölet) szólhat a Jézusi megbocsátás.

Jézus nemcsak az Istenhitet tanította, de Isten országában (a szeretet, a béke, az igazságosság, a természet, a tudás, az egészség országa) való hitet is hirdette.

Vagyis, hogy Istent, nemcsak mint egy bálványt imádjuk, hanem az alkotását (természet, ember) és az akaratát (szeretet, béke, stb.) is tiszteljük. Legalábbis tisztelni kellene, Jézus tanítása szerint is.

Sajnos ez az ember számára nem is olyan egyszerű.

Vannak akik, nem akarnak békében, szeretetben, igazságosságban, stb., élni, ráadásul több okból.

Vannak, akik azt hiszik, hogy akarnak, de valójában nem akarnak, szintén több okból.

Valamint vannak, akik akarnának, de nem tudnak, szintén több okból.

Elég hosszú lenne az okok felsorolása, úgyhogy bele sem kezdek.

De azt azért jó lenne, ha minden ember látná, hogy ezek a legfontosabb isteni célok, és az emberi egyéni élet legfőbb lényege. Az alapkérdés: az egyén hogyan viszonyul ezekhez a célokhoz?

A kereszténység másvilágról szóló tanítása elfogadható, ha nem szó szerint, hanem szimbolikusan értelmezzük.

A lélek nem lebegő ember alakú szellem, nem is zombi, a másvilág nem a felhőkön üldögélő angyalok emberek, és nem ördögök üstjében kínlódó emberek, hanem „erőterek, anyagterek” molekuláris atomi illetve az alatti szinten megjelenő létezések. De a feltámadás, a másvilági ítélkezés, lényegében igaz.

Mi történik, ha egy valóban bölcsebb (magasabb szintű) lény bekerül egy kevésbé bölcs (alacsonyabb szintű) közösségbe?

És a magasabb szintű, valóban magasabb szintű, vagyis békés, nem akar erőszakkal, a szabad akaratot korlátozva uralkodni, - legfeljebb meggyőzéssel? Sajnos ez nem nagyon fog neki sikerülni, bár nem is ez a legfőbb célja, hanem az alacsonyabb szintűek tanítása, életük boldogítása. Nehézkesen akadozva tanulgatnak tőle az alacsonyabb szintűek, de az is benne van a pakliba, hogy megutálják és megölik. De az is benne van, hogy feladja és lemegy a többiek szintjére.

Mindez igaz, többek között Jézusra és az Istenre is.

Sajnos az emberek, főleg a vezetők, papok, uralkodók,  gyakran kiforgatják, és rossz szolgálatába állítják a szép és igaz eszméket.

Sajnos az igazi keresztény eszmékkel, Jézus valódi tanításaival is sokszor előfordult, és előfordul ez a megrontó átértelmezés. 

És itt térnék vissza, a tényszerű igazság szerepére a hitben, a vallásban. (A szentírás pontosan úgy történt, és nem szabad vitatkozni, stb..) Ahogy a tudományban sincs ésszerűség, (az emberokoskodó pszichéje nem ésszerűség) abban, hogy nem ismerik be; ez csak egy valószínű igazság, úgy a vallásokat sem lehet érteni, miért nem vallják be. Sőt itt még logikátlanabb a helyzet, mert a hitet akarják tényszerűen bizonyítani. De hát a hit lényege éppen, a tényeken túli remény, meggyőződés. Másfelől a logika elemei, valamint az ősi, isteni igazságosság elemei, is bizonyítékok.  Tulajdonképpen az evangéliumok, vagyis Jézus életének, tanításainak az eszmeisége, annak eredendő igazsága számít.  Nem a „tényeket” kell védeni, hanem azt, hogy keresztény hit igazi lényege, a valódi eszméje ne torzuljon el.

De mi is a keresztény vallás (eszme) igazi lényege, miért is tudott elterjedni, és fennmaradni?

Az emberiség az emberi világ egyik nagy problémája hogy gyakran elkanyarodik, eltorzul az „uralkodási keménység” irányába. Az uralkodási keménység szavai, fogalmai: uralkodás, törtetés, kíméletlenség, harc, háború.

Megjegyzem ez nemcsak társadalmi probléma, de az egyéni viselkedés problémája is; mennyire legyek kemény.

Az uralkodási keménységről beszéltem, mert van egy mások keménység, nevezzük ezt a szorgalmi keménységének. Ennek szavai fogalmai: igazságos verseny, szorgalom, kitartás, fegyelem, önvédelem, önkontroll. Valamint az uralkodási keménység elleni küzdelem. Ez a keménység, nem szeret harcolni, inkább versenyez, érvvel, küzd.

Az uralkodási keménység azért nem ezekről szól. Az uralkodási keménység, a harcon, háborún, kizsákmányoláson kívül magával vonzza az igazságtalanságot, a diktatúrát, a szenvedést.

Itt lép be a képbe a keresztény eszme (érték, kultúra, elv, hit), amelyik kimondottan az uralkodási keménység ellentéte: béke, szeretet, szelídség, megbocsátás. Minden ember egyenlő megítélésű, vagyis: igazságosság, a segítségre szorulók segítése. Áttételesen; a diktatúra ellentéte, vagyis a demokrácia.

A keresztény eszme ugyanakkor nem veti el a szorgalmi keménységet; szorgalom, önkontroll, fegyelem, igazságos verseny, stb..

A keresztény eszme az idők folyamán ide-oda torzult. Egy időben magam is azt tartottam, hogy már lejárt, elavult. Most inkább azt mondom, megvan benne a jó út követésének rugalmassága, feltéve, ha nem merevítik valamilyen torzulásba.

A történet tanulsága még mindig tart, és még sokáig tartani fog. Ugyanis sok tanulság van. Ráadásul vannak hamis tanulságok, amiket állandóan helyesbíteni kell. 

A három élettörténetnek (van Gogh, József Attila, Jézus) pedig van egy olyan közös tanulsága, hogy a földi ismertség, népszerűség karrier, siker nem minden. Nem minden, sőt elég kevés.

Mindhárom esetben a halál után következett be a siker.

De most nézzünk két olyan sorsot, amikor egy sikeres földi élet a halál előtt közvetlen és főleg a halál után fordult át sikertelenbe.

Akár Kajafással, vagy Pilátussal is kezdhetnénk a sort, hiszen ők életükben sikeres emberek voltak, de haláluk után éppen Jézus meggyilkoltatása miatt utált figurák lettek.

Én azonban valamelyik diktátorra gondoltam.

De előtte nem árt gondolkodni a sikerről.

Újra belegondolva az írás témájába, rengeteg szempont eszünkbe juthat.

Nem minden szempont szól a sikerről, van, amely inkább a boldogságról, de hát a kettő összefügg.

Persze az is fontos, hogy jól válasszuk ki a barátainkat,  kollégainkat, szerelmünket, vagyis általában a társainkat. Szélesítve a kört: helyesen ítéljük meg az embereket. Azt is helyesen ítéljük meg, ki akar nekünk, jót, ki van a segítségünkre, és ki az, aki nem. Szerintem ebben is gyakran tévednek az emberek. Nem mindig értelmi ez a tévedés, sokszor inkább érzelmi.  Hajlamosak vagyunk rosszakarónak beskatulyázni azokat, akikkel valamilyen konfliktusunk volt. Pedig belegondolva, csak azzal lehet konfliktusunk, aki közel áll hozzánk, aki segíteni szeretne.

Másképp kell megítélni, ha egy segítőkész emberrel (pl. valamelyik szülővel) kerülünk konfliktusba, mintha olyan emberrel, akitől nem kaptunk még segítséget.

Ugyanakkor az ismerőseink másik felét (pl. a családunkat) nem mi válasszuk ki, hanem sors, mondhatjuk szerencse kérdése. Még Jézus is beválasztott egy hamis barátot, Júdást.  Érdekes módon a kiválasztott szereplőknek (van Gogh, József Attila, stb.) nem az adott ismerősökkel, például a családjukkal volt gondjuk, hanem pont a saját maguk által választott ismerősökkel. De hát, sokféle variáció létezhet. Szükség van a helyes igazságos emberismeretre.

Továbbá arra is, hogy a konfliktusokat jól kezeljük, azok ne mérgesedjenek el, de ne is hunyászkodjunk meg. 

Talán az is szempont, hogy ne féljünk az élményektől, inkább keressük azokat, szóval éljük az életünk.

Mostanában elég divatos ilyeneket mondani: próbáld megvalósítani magad. Nekem ez már egy kicsit elcsépelt, és felületes, és valahogy az önzőségre biztató tanács.  Ugyanis nincs semmi utalás arra, hogy ez az önmegvalósítás ne törtetve, mások kárára történjen.

Fontos lenne, hogy az értelmi intelligenciánkon kívül odafigyeljünk az érzelmi intelligenciánkra is. Talán az empátia képesség az empátia legfontosabb része. Az, hogy mindig, képesek legyünk a másik ember, a többi ember helyzetébe érezni magunk.

Ki az igazán, a jelentősen sikeres alkotó? – erre is ki kell térni. A világ nagy alkotói.

Itt aztán több kérdés felmerül:

Például, hogy mit nevezhetünk alkotásnak?

Vannak tárgyi, de vannak szellemi alkotások is, illetve ezek alkotói.

De más besorolás szerint vannak művészeti alkotások, vannak közösségszervezői, tanítói, közös-munka alkotások és vannak tudományos, technikai alkotások, illetve ezek alkotói.

Megint másfelől pedig van a tervező, a kivitelező és a megrendelő. Bár szerintem a megrendelő (utasító, finanszírozó, stb.) érdeme napjainkban kissé túlértékelt a tervezőhöz és a kivitelezőhöz képest.

Ők mindannyian alkotók, amennyiben az emberek számára, hasznos testet, lelket, jólétet építő alkotásokról van szó.

Hozzá kell tenni, szinte minden alkotás csapatmunka, tehát én azt sem tartom igazságosnak, mikor egy-egy névhez kötünk bármilyen közös alkotást.

Itt mindjárt az elején tisztázhatjuk, a haszontalan romboló alkotásokat ne nevezzük alkotásnak (hírnevet, elismerést érdemlő produktumnak), még akkor sem, ha azok bizonyos szempontból csodálatra méltóak.

Szóval el kell merengeni az alkotások „nagyságán” is.

Az ókori piramisok, a kínai nagy fal, egy nagyon cizellált inka ékszer, vagy egy jól sikerült felhőkarcoló, egy nagyobb stadion ehhez hasonlók még alkotásnak tekinthetők bár „nagyságukból” hogy meglehetősen sok ember szenvedésébe, netán életébe kerültek, amihez képest a konkrét hasznosságuk, testet, lelket, jólétet építő mivoltuk igen csekély. Egy fegyver, például egy atomtöltetű ballisztikus rakéta, bármennyire is fejlett technikát mutat fel, nem tekinthető alkotásnak. Ugyanakkor egy holdra szálló rakéta, alkotásnak tekinthető.  Például egy sportteljesítmény ugyancsak hasznosnak tekinthető, mert a sport az igazságos verseny építi a testet, de a lelket is, például azzal, hogy építően szórakoztat. Például egy szép gyönyörködtető képzőművészeti, zenei, irodalmi, film, színházi stb. produkció is alkotásnak nevezhető, hiszen építi a lelket. De vissza is fordíthatjuk: akkor jó egy művészeti produkció, ha végső soron építi a lelket. Akkor jó egy tudományos technikai alkotás, vagy bármilyen alkotás, ha építi a lelket, testet, a jólétet, összességében a boldogságot.

Szóval elég sok kategória van, de az említett feltételek alapján elválasztható a fitogtatás és az alkotás egymástól.

Valójában elindult egy olyan tendencia, mely nem a csodálat alapján kategorizálja az alkotásokat, alkotókat, hanem a hasznosság alapján, és remélhetőleg ez a tendencia folytatódik. Ma még azért vannak kisiklott megítélések. Kétségkívül a lenyűgöző teljesítmény vonzza a figyelmet, akkor is, ha az alig hasznos.

Nézzük a szereplőinket, mint „nagy alkotókat”.

Természetesen például Van Gogh, József Attila illetve sokan mások nagy alkotónak tekinthetők.

Jézus is annak tekinthető, bár ő konkrét tárgyat, produkciót nem hozott létre. Úgy értve, hogy nem volt nagy stadionépítő, nem volt piramisépítő, nem volt rakétaépítő, és lehet még sorolni. Jézus alkotásai kevésbé kézzel foghatók, mert elsősorban a tanításait kell kiemelni. Amelyek azért áttételesen mégis sok minden létrehoztak, befolyásoltak.

Hitler, a következő szereplőnk viszont akkor sem tekinthető alkotónak, ha amúgy a nácik sok ámulatra, pontosabban elborzasztó ámulatra méltó dolgot csináltak. Összességében a nácik, az agresszorok, köztük Hitler is nem alkotó volt, hanem romboló. Márpedig egy romboló nem lehet alkotó.

A történelmi megítélés szerencsére egy fokkal okosabb, mint egyes emberek, csoportok értékelése.

Törekedjünk, törekedhetünk arra, hogy nagy alkotók legyünk? Persze csak közben két dolgot nem szabad elfelejteni. Az egyik, amiről itt az előzőkben beszéltem, vagyis hogy egyáltalán tudjuk mi az elismerésre méltó alkotás. A másik pedig hogy tudjuk; a kis alkotások is lehetnek nagyon jók, értékesek, tehát nem probléma, ha  nincs extra népszerűség, nincs szuperprodukció.

Hitler folytatása

                          2. oldal (Hitler)

Viszont Hitler a nácik és a németek belementek a 2. világháborúba, lerohanták Lengyelországot, utána egész nyugat Európát, Franciaországot, majd a Szovjetuniót és még vagy tucat olyan országba vandálkodtak, amihez egyébként semmi közük sem volt. Közben lakosságot irtottak, kifejezett népirtásokat rendeztek, romboltak öltek.  Szóval ez már az emberiség eddigi legnagyobb baromsága és borzalma. Baromsága annyiban, hogy nyilvánvalóvá kellett válni, 1943 nyara után pedig egyértelműen nyilvánvalóvá kellett válni, hogy ezt nem lehet megúszni.

Igaz, hogy már 1943. nyara előtt ezelőtt is voltak olyan jelek, amelyek, kellő önkritikával párosulva visszakozásra bírhatták volna Hitlert és a németeket.

Nagy-Britannia és főleg Amerika hadba szállása intő jel lehetett volna. Intő jel lehetett volna, hogy a britek egészen komoly ellenfélnek mutatkoztak, nem visszakoztak, ahogy azt Hitler elképzelte.

Intő jel lehetett volna, hogy sok népben sok ember, pl. a partizánok meglehetősen elszántan harcoltak.

De a saját szövetségeseik, pl. olaszok, magyarok, románok elszántságának a hiánya is intő jel lehetett volna. A japánok pedig magukkal voltak elfoglalva.

Kétségkívül a siker-kudarc fordulópont egyik állomása  1940. nyarán Franciaország, benne Párizs megszállása, ez volt a siker csúcspontja. Ekkor Hitlert és az elvakult német népet valóban a verhetetlen nép dölyfössége önthette el. Ez tartott nagyjából 1942. őszéig, ekkor volt a legnagyobb a 3. birodalom.

Ugyanakkor ez 1942 ősze, tele, egy érdekes időszak volt,

mert ez nevezhető a 2. világháború forduló szakaszának. Annak ellenére, hogy ekkor volt a legnagyobb a 3., birodalom, de ekkor már sűrűsödtek a baljós jelek, gyakoribbá váltak a megtorpanások, sőt a kisebb vereségek is. Mellesleg észak-Afrikát is ekkor vesztették el a németek.

A legfőbb fordulópont, a németek első leütése, pedig a sztálingrádi csata elvesztése volt.

Visszatérve, a szuper-hiper náci német baromság korát 1943 nyarától, a sztálingrádi csata után számíthatjuk, amikor a már a szovjet csapatok folyamatosan elpáholták a németeket.

1944 júniusa után a normandiai partraszállás után fokozták a fokozhatatlant, a biztos vereség tudatában sem kapituláltak.  Sőt folytatták a népirtást, a holokausztot.

(Itt jegyzem meg: sok ostoba azt mondja: á nem is voltak gázkamrák.  Én azt mondom annál rosszabb, mert ez lassú, nyomorúságos, kvázi kínhalált jelentett.)

Visszatérve, a háború utolsó szakaszában, a vereség biztos tudatában a németek szándékosan magukat is megkínozták, feláldoztak sok tízezer civil embert, nőt, gyereket, időst. Ez a teljes észvesztés. Nyilvánvalóan itt már nem egyszerű értelmetlenségről van szó, hanem valamiféle őrületről.

(Hasonlóan a Japánok.)

Mindez a német (a föld túlsó felén a japán) nép, a lakosság a nép együttműködésével. Együttműködés?  Nyilván a nép egy része meg volt tévesztve, egy másik része félt, és még több enyhítő körülményt lehet találni. De a megtévedés, a felületes hit is, a gyávaság is, bizonyos hitványságok. Ha tömeges tiltakozás, parancsmegtagadás, szökés lett volna akkor a hatalom nem tudott volna mit tenni. De ilyen nem volt. Szóval a nép…….

Persze én magam mondtam, hogy nincs kollektív bűnösség, de vannak tömeg-lélektani helyzetek. 

Ez szintén egy világcsúcs, a köznépi őrület történelmi világcsúcsa. Lám erre is képes az ember – világcsúcsa.

(Manapság tönkreteszi a földet és magát is – lehet, hogy ez lesz az új világrekord. )

Ugyanakkor újra és újra kihangsúlyozom: amikor Hitler diktátorról, a náci diktatúráról a 2. világháború borzalmairól beszélünk, bizonyos értelemben, minden diktátorról, minden diktatúráról, minden hódító háborúról beszélünk. Ez volt a csúcs, ugyanakkor éppen ezért ez egyfajta etalon is volt. A többi diktatúra puhább, de az alapelemek felfedezhetők. 

Hitler, mint a magasra kapaszkodó, de onnan lezuhanó ember.

A viszonylag új tanulság, amit én itt kiemelnék, hogy Hitler is, és általában a diktátorok is sodródnak. Vagyis még azoknak sem érdemes tisztelni a diktátorokat, akik eddig erős, meghatározó egyéniségük miatt valamennyire tisztelték a diktátorokat. Netán magukban dédelgettek olyan álmot, hogy nem bánnák, ha sokak felett tudnának uralkodni.

Visszatérve a sodródás azt is jelenti, hogy a diktátor alakja szerepe, felelőssége sokkal gyengébb, mint ahogy azt általában beállítják. Úgy is fogalmazhatunk, a diktátor egymagában semmire sem menne, ha nem lennének segítői, támogatói, hívei. És persze a szerencse is támogatja, legalábbis egy darabig. Illetve ahogy már pedzegettem, egyesek, sokak ravaszságból, félelemből előretolt verőembere lesz. Miközben ő, nagyhatalmú vezetőnek képzeli magát. Részben az is, de részben egy olyan bábú, mely a háttéremberek érdekét képviseli, akit a háttéremberek helyett az ellenség rugdoshat. 

Természetesen én nem életrajzokat írok, egy-egy sorsból megpróbálom kiemelni az általam vélt érdekes tényezőket, jelenteket, úgy hogy a sikeresség szempontja a középpontban legyen. Meddig volt Hitler sikeres ember?

Jó kérdés, mert kérdés, hogy saját népe körében, vagy a világszemében?  Az egyik fordulópont a második világháború elkezdése, Lengyelország lerohanása. A világ szemében ekkor vált utált diktátorrá, azaz sikertelenné.(Azt már korábban tisztáztuk, hogy a negatív ismertség a hírhedtség, nem siker, népszerűség, de éppen hogy sikertelenség, népszerűtlenség.)

Második fordulópont, vagy inkább szakasz, amikor látta, hogy bár a Franciákkal könnyen elbánt, de az Angolok már egy másik szintet képviselnek. És az amerikaiak is. És persze a szovjeteket se felejtsük ki.

A nácik valami ilyesmit gondolhattak: ezek fél-felsőbbrendűek (Angolok, Britek, Amerikaiak, stb.) majd hallgatólagosan elnézik nekünk, az abszolút felsőbbrendűeknek, hogy kinyírjuk az alsóbbrendűeket.  Majd rabszolgákká tesszük őket.  Azért az, nagy csalódás volt a számukra, hogy a „fél-felsőbbrendűek” nem így gondolták.

Hitler életének, megítélésének harmadik legnagyobb fordulópontja, amikor megfordult a háború menete, a győztesekből jellemzően általában vesztesek lettek.

Ez valahol a Szovjetunióban a Sztálingrádi csata ideje körül volt. Vannak, akik szerint előtte történt, vannak, akik szerint éppen a vesztés órájában (1943 febr. 2.) történt, vannak akik a következő időkre teszik a fordulópontot.

Azért az óriási törés lehetett Hitler számára, amikor ráébredt, hogy ez a háború már elveszett.

Egyébként a diktátorok háromnegyedének életében eljön a bukás, a fordulat napja. Ez így rendben is van. Ami nincs rendben, hogy az egynegyed megússza. Egynek sem szabadna a borzalmas (hiszen millióknak ártanak) bűneit megúsznia. Ezzel bátorítást adnak a kezdő diktátoroknak, ha neki sikerült, nekem is sikerülhet. 

1942 őszén ehhez hasonló beszélgetés zajlódott Hitler és Jodl tábornok között.

Azt tudni kell, hogy Hitler 1941 ősze és 1943 nyara között,  a fordulat idején, szinte minden tábornokával összeveszett.

Összeveszett? Inkább megharagudott rájuk, mert többé-kevésbé becsomagolva el merték mondani a véleményüket, ami nem egyezett Hitler véleményével. Hitler, mint a diktátorok általában, nem tudta elviselni az ellentmondást. Általában abból alakult ki a vita, hogy Hitler állandó álláspontja – ki kell tartani, mi nem veszíthetünk – egy nagy ostobaság volt.

A tábornokok viszont Hitler külön engedélye nélkül is visszavonták, vagy támadás helyett, védelembe vonták a haderőket.

Persze a szakembereknek, vagyis a tábornokoknak volt igaza, a német nemzet pedig szépen menetelt a szakadékba. Később egyébként néhány kivételtől eltekintve Hitler kibékült a tábornokaival.

Külön talány, hogy ezek a tábornokok, feltehetően okos emberek, vajon miért görbítették el a gerincüket, miért nyelték le Hitler baromságait. Erre még visszatérek. 

Hitler és Jodl beszélgetése:

(A helyszín: a német vezérkar előretolt bázisa, erdőben rejtve, több vastag betonfalú, lövegállások, puritán lakó és iroda épületek erődrendszere. Az épületek egyikében, egy egyszerű berendezésű szoba, dohányzó asztallal, egy nagyobb és négy kisebb karosszékkel.)

Hitler: - Jöjjön csak Jodl beszédem van magával én hívattam ide a farkasverembe.

Jodl: - Vezérem rendelkezzen velem.

- Mégis hogy képzelte ezt Jodl – mondta Hitler, visszafojtott ideges hangon, mozdulatait nehezen kontrolálva – hogyan mert a parancsom ellenére megállni, meglapulni.  Nem kapta meg a parancsom?

- Vezérem megkaptam, de nagy hiba lett volna támadni. A helyzet azt követelte meg, hogy beássuk magunkat a Kaukázus északi oldalán.

- Mi a németek, árják, a felsőbbrendű faj, soha nem ássuk be magunkat, mi nem hátrálunk.

- Természetesen vezérem, de ideje lenne finomítani az állásponton.

- Ezt hogy érti Jodl?.., mit merészel feltételezni.

- Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy óriási haderőt vonultattak fel. Ez egy hatalmas ország, borzalmas hideg telekkel, rengeteg emberrel, nem véletlenül vesztett itt Napóleon. És meglepően bátrak, mondhatjuk, vadak ezek a szovjetek.

- Ilyen nincs Jodl – ekkor már Hitler képtelen volt indulatait visszafogni, ideges elvékonyodott, szinte rikácsoló hangon folytatta – Az alsóbbrendű soha nem győzheti le a felsőbbrendűt, …. egy percre se……., az alsóbbrendű nem lehet bátor, az alsóbbrendű nem tud fejlett technikát előállítani. Érti Jodl?

- Igenis vezérem, ahogy parancsolja.

- Nem azért mert én parancsolom, nekem mindenki elmondhatja a véleményét. Vagy maga mégis azt gondolja – mondta lehalkulva, székére lerogyva – azt gondolja, hogy veszítünk.

- Dehogyis vezérem, dehogy, csak átmeneti taktikai visszavonulásokról van szó.

- Mindig így kezdődik Jodl, vallja be, nem bízik a németekbe és nem bízik bennem.

- Isten ments vezérem, nem erre gondoltam.

- Ennek semmi köze az istenhez csak én vagyok érti – pattan fel a székéről  -  ne merészeljen még egyszer, az engedélyem nélkül,… érti. Most leléphet! –  mondta megint fennhangon Hitler.

Jodl távozása után azonban újra leroskadt a székre, rátört egyfajta borzalmasan kellemetlen szinte fájó szorongó érzés.  Egyfajta félelem, amitől elkezdett reszketni az egész teste.

Hitler tábornokaival kapcsolatban két gondolat is eszembe jut.

Az egyik, hogyan lehetséges, hogy az okos, önérzetes ember, csicskázik a butábbnak?

A másik: talán nem ártana több önkritika, tisztelt öntelt tábornok uraságok. Senki nem kényszerítette magukat a gazemberségekbe. Sem a pojácának való engedelmességre.

Sőt felmerül; éppen ők használták karrier-ugródeszkának a pojáca-diktátort.

Hitler is sodródó ember volt, főleg 1943-tól. Innen már nem ő irányította a dolgok menetét csak sodorták az események. Sokan kihasználták előretolt verőbábunak, egyben ugródeszkának használták. De azért nem kell sajnálni, sem Hitlert, sem a tábornokait.

Egyébként rendkívül érdekes, egyben jellemző, hogyan viselkedtek Hitler fő emberei, tábornokai (Göring, Himmler, stb.)  a háború végén.

Szinte egyik sem tartotta magát bűnösnek. Szinte mindegyik úgy gondolta, hogy majd az amerikai, brit vezetőkkel valahogy lebratyizik és éppen őt fogják megbízni valamilyen vezető feladattal. Szinte mindegyik továbbra is lenézte a szovjeteket, és azt gondolta, hogy majd az amerikaiak, britek a németekkel összefogva a szovjetek ellen fordulnak. Egyébként volt ennek az elképzelésnek mondjuk 15% valóságalapja, hiszen egyes tudósokkal, egyéb nácikkal valóban megegyeztek az amerikaiak. A szovjetekkel való összeveszés is létrejött, egy kicsit később. Ugyanakkor ezekben az elképzelésekben van egy hatalmas adag, elvakult pökhendiség, önkritikahiány, valamint benne van a helyzet totális félreértése. 

Valószínűleg gondolkodásukban nem tudtak kilépni a náci logikából.

Ugyanakkor az is érdekes, hogy mai napig vannak olyan agyament vélekedések, hogy ezeknek a fő embereket jogilag nem lehetett volna felelősségre vonni.

Hitler bukása és halála

Hitler innen már nem a győzelem, hanem a vereség útján járt.

Innen 1943 tavaszától egyre gyakrabban kapott rossz híreket, egyre gyakrabban néztek át rajta, sőt komoly merényletet is elkövettek ellene. Egyébként Hitler ellen meglehetősen sok merényletet követtek el, élete során, de ezek többsége meglehetősen komolytalan volt. Ez a farkasveremben 1944. júliusban elkövetett tényleg komoly volt, Hitler csak óriási szerencsével menekült meg. Ha lassan is, de omladozott a dicsőségvára, naponta hullottak ki kövek belőle. És nem utolsó sorban, egyre gyakrabban egyre erősebben tört rá a testét, kezét, lábát reszketésbe rántó, fájó szorongás. Ha valakivel mégis találkozója volt, akkor irdatlan erőfeszítéssel ideig-darabig meg tudta fékezni. Talán belehalt volna a szégyenbe, ha így látják. 

Megint elfilózhatunk ezen siker-kudarc problémán. Nem tudhatjuk, mi járt pontosan Hitler zavaros fejében, csak azt sejthetjük, hogy általában mi jár az emberek fejében mikor a vereség útján járnak, amikor sikertelen korszakukat élik, amikor lefelé lépdelnek a gödörbe. Igaz, hogy az emberekben működik a boldogságkiegyenlítő rendszer, vagyis amikor sikeresek, akkor sem teljesen boldogok, sőt ….  Főleg a diktatórikus fazonok, hiszen ilyenkor a siker és a hatalmuk elvesztésének félelme fokozódik. És hát az ember olyan, a diktátorok főleg, hogy lejtmenetben is megtalálják a maguk kis reménységeiket, a maguk kis magyarázataikat, szóval működik az önáltató kompenzáció. Ezzel együtt a győzelem útja, az a győzelem útja, - a vereség útja, pedig a vereség útja, - ezt most jól megmondtam. Azt akartam mondani, hogy az önáltatásnak is van határa.

Szóval Hitler egyre betegebben lelki-testi betegségek összefonódásával, egyre elkeseredettebben valahogy csak érzékelte, hogy a vereség útján lépdel. Megjegyzem a vereség útján lépdelni mindennél rosszabb érzés.  Ezt sajna minden ember legalább egyszer megtapasztalja, mikor egyre betegebben, egyre öregebben lépdel a halál felé. Nem tudni mi a jobb fokozatosan hosszan lépdelni lefelé, vagy gyorsan, szinte zuhanni.

Hitler két év alatt fokozatosan ment, kóborolt, haladt lefelé, ami inkább lassúnak, fokozatosnak mondható. 

 Hitler és rendszerének végnapjai.

Utolsó napjait a berlini bunkerében töltötte.

Ez egy betonbunker volt mélyen a föld alatt, szűk szobákkal, egyéb helységekkel, melyekben rossz levegő, bűz terjenget, megtoldva a szellőztető berendezés zakatoló zörgésével, valamint a háború vészjósló morajával, mely azért ide is lehatolt. A napról-napra zavartabb, hol ordibáló, hol magába roskadó Hitlert, egy szűk társaság vette körül, élükön Bormann és Goebbels náci „alvezérekkel”. Ez egy fantomvilág, pontosabban egy rémálom-világ volt. Úgy tettek, mintha fontos, nyertes emberek lennének, miközben odafenn a német nép, nemzet megállíthatatlanul haladt a végzete felé. Hitler és emberei még ekkor is, csak tovább rontották az amúgy is elbaltázott helyzetet.

Hitler állapota még tovább romlott, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Naponta többször szurkálta magát injekciókkal, mindenféle kábító, és egyéb szerekkel. Amelyek már nem segítettek. (A drogok, tudatmódosító szerek problémája mindig előjön.)

Sokszor órákat ült magában és csak motyogott maga elé, ilyesmiket:  - Nem én vagyok a hibás. Miért is, miért is történt? Összeesküvés. Többet vártam a német néptől. Nem veszíthetünk, nem, még nincs vége. Nem én vagyok a hibás. Összeesküvés.

Körbe-körbe forgó gondolatokkal  ült és motyogott.

Még több rossz hír jött, „a Szovjetek már itt vannak Berlin alatt”. Máskor pedig jelentették neki, hogy szeretet alvezérei  Göring, máskor meg Himmler, át akarják venni a parancsnokságot, kapitulálni akarnak.  - A gaz rohadék árulók.

Valószínű mindenki, aki a bunkerben élt, voltak egy páran, Éva Braun is, Goebbels és családja is, pszichotikus állapotba került.

Végül is a háború utolsó napjaiban öngyilkos lett, főbe lőtte magát. A bunkerben levők legtöbbje szintén öngyilkos lett, de ők cián kapszulát haraptak el, egyébként ez volt a nácik kedvenc öngyilkossága.

Előtte azonban Hitler még kitüntette a gyerekkatonákat, és ezreket vitt halálba a feladást tiltó parancsaival. 

Hitler ott feküdt a bunker padlóján, mert leesett a pamlagról ahol főbe lőtte magát. Biológiai értelemben meghalt, megszűnt a keringése, az agya leállt, a sejtjei, szervei megálltak. Azonban az életsejtje, (a lelke) kiszállt az agyából, egy darabig még ott lebegett a test felett, majd eltávozott az atom alatti anyagi világba, annak is az lélek-érzelem mező részébe.  De az ő „lelke” nem a fény országába került, hanem a sötétség országába. De, hogy ez mit jelent, arról később lesz szó.

Hitler mindenképpen világbajnok a fentről a sikerből, a mélybe, a teljes kudarcba zuhanás tekintetében. Nem hiszem, hogy volt még egy ember, aki ekkorát zuhant.

Sajnálat helyett, azonban inkább káröröm tölt el. Elnézést mert amúgy elég csúnya dolog ez a káröröm, de néha jogos, érthető, ebben az esetben is.

Ha felülről nézzük akkor is, ez a háború a németek (és társaik, japánok, stb.) részéről a világ legnagyobb baromsága és gonoszsága.

Lehet, hogy egyes részletek elfogadhatónak, sőt okosnak

tűnhetnek, de valójában egy értelmetlen pusztítás rajzolódik melynek az indítéka is zavaros téveszme, a végrehajtása is tele van ostobaságokkal és értelmetlen pusztítással.

Mert mi is történt lényegileg?

Először is, 1943-tól egy nyilvánvalóan őrült vezetőt követett egy nemzet többsége a látható nemzethalálba.

Több történet mutatja, hogy a fenti állítás nem lufi, nem rizsa. De talán a legjellemzőbb, hogy a normandiai partraszállás (1944 jun.6. D nap) a háború egyik fordulópontján hogyan viselkedett Hitler és hogyan viselkedtek a németek. Reggel kezdődtek a harcok, délben már félig meddig sikerült a partraszállás, győztek a szövetségesek. Azonban a védekezők meglehetősen fejvesztve védekeztek, ugyanis Hitler aludt a bunkerében, és ahogy ez a diktatúrában lenni szokott, a fontos döntéseket féltek mások meghozni. Hitlert viszont nem merték felébreszteni. Miután délben felébredt elmondták neki, hogy mi van, de ő ahelyett, hogy odavezényelt volna egy sereg csapatot csak legyintett. Ugyanis ő már korábban „kitalálta” hogy hol fog történni az egyébként várható partraszállás, és az nem itt volt. Ezért volt viszonylag gyenge a védelem. Mi is történt? Ekkor is, általában is Hitler fals (dinka) elképzeléseit követte a hadsereg és a nép is. Durvábban: az őrült diktátort követték a nemzethalálba. 

Mi is történt felülről nézve?

A világ egy huszada, nagyságban, népességben, haderőben is csak 5%-a azt mondta: majd mi erőszakkal leigázzuk a világot. Mit nekünk a nálunk nagyobb gazdaságilag is erősebb, (némelyik csak nyersanyaga, területe, lakossága miatt) országok, majd mi tartósan leigázzuk őket.  Minket nem érdekel, hogy a népek nemzetek felettébb ragaszkodnak a függetlenségükhöz, és valószínűleg kitartóan elszántan harcolnak érte. Minket nem érdekel, hogy nemcsak el kell foglalni ezeket az országokat, gyakorlatilag a világot, de tartósan uralni is kellene. Közben viszont mi is sokat fogunk harcolni, szenvedni.

Itt azért meg kell jegyezni, hogy a korábbi állapotokhoz képest, pl. a napóleoni időkhöz képest is nagyot változott a világ. Már nem lehetett (most sem lehet) egy lokális birodalmat pl. fél Európa nagyságút, kialakítani. Vagy az egész világ, vagy semmi. Egyébként Napóleonnak sem ment már tartósan. Az egész világ pedig lehetetlen, úgyhogy marad a semmi.

1945 tavaszán, mikor már biztos volt a vereség, a nácik harcba, vagyis a valószínű halálba, szenvedésbe küldték a saját gyerekeiket. Ez azt mutatja, hogy a társadalomismeret, pl. a manipuláció-csapda felismerése nem értelmi alapon működik.

Visszatérve, ha nem elvakultan csak egy kicsit feljebbről kicsit józanul nézték volna a németek (és társaik, japánok, stb.), mibe is akarnak belemenni, rá kellett volna jönniük, hogy az egy óriási baromság.

Hitler diktatúrája terjeszkedő volt, ami gyorsan hatalmas károkat okozott, de a bukása is viszonylag gyors volt.

Mert diktatúrák mindig is voltak vannak, de talán egyszer majd eltűnnek.

Miről szólnak a mai, lassan, sunyin terjeszkedő, fenntartó fél-diktatúrák? Kezdetben arról szólnak, hogy szűk diktatórikus uralkodó kör, a hozzájuk csapódó alja népséggel (akár kitehetik a lakosság többségét) uralja, csicskáztatja, lefosztja, a rendes embereket. Mindez nem durván, gyorsan, hanem kiszámítva manipuláltan trükkösen történik. Azonban a rendes emberek egyszer elfogynak, ha másképp nem, úgy hogy elmennek. Ezután a szűk uralkodó kör, sunyin a saját alja híveit,  csicskáztatja, fosztja le.  

A mérhetetlen kegyetlenség okai.

Ez a 2. világháború, kérem egy leírhatatlan kegyetlenség sorozat volt, amire nem lehet szavakat, jelzőket, mondatokat találni.

Mert el lehet mondani, hogy ártatlan civileket, főleg időseket, nőket, gyerekeket, naponta ezreket aláztak meg, és öltek meg módszeresen,- de ez így nem sokat mond.  Vagy mondhatjuk: rohadt átkozott, aljas férgek, borzalmas, hányadék, vérgőzös, sakálok. De ez sem mond sokat, ráadásul a háborgóra vet rossz fényt. A fényképek filmek egy kicsit többet mondanak, de nem sokkal.

De mégis mi lehet a magyarázat.

Az egyik magyarázat, hogy mindig voltak, lesznek aljas pszichopata emberek. És ezek többen vannak, mint gondolnánk.

További okok, legalábbis magyarázatok:

Olyan helyet volt, amikor az átlagos emberi gyengeségek felerősödtek.

A háborús-elkegyetlenkedési pszichés betegséget sok ember elkapta. Ezt már Hitler jellemével kapcsolatban elemeztem. (A borzalom megszokottá válik, bizonyos érzelmek elsorvadnak).

A háborús propaganda, pl. „ezek nem emberek”, vagy „ha életbe hagyjuk őket, ők ölnek meg”, stb. virult és hatott.

Ugyanakkor van ennek a maximális kegyetlenségnek (nemcsak a 2. világháborúról van szó) egy megmagyarázhatatlan aspektusa is. A normális ember csak meghökkenve szörnyülködik, egyszerűen nem érti, fel sem tudja fogni.

Rendben van, de ott levő „emberek” hogyan voltak képesek ezekre az elképzelhetetlen kegyetlenkedésekre?

Azt sem mondhatjuk, hogy ősi ösztön, mert az állat sem öl, szükségleti ok nélkül (nagyon ritkán, de ott is találunk okot), de az biztos, hogy az állat nem kínoz.

A válasz viszonylag egyszerű; a kegyetlenkedő embert mások, önmaga is, meggyőzik arról, hogy akivel kegyetlenkedik az nem ember, hanem kártékony állat, egyébként is a kegyetlenkedés, ölés szükségleti ok.  Ja és még egy: sok ember alapból kegyetlen, és ha teheti, ha nem fogja vissza a félelem, akkor meg is teszi.

Mit kezdjünk a „parancsra tettem” védekezéssel. Érdekes módon mindenki parancsra tette a tábornoktól a közkatonáig, de azért itt sok minden sántít. Először is Hitler nem parancsolgatott egész nap, sokszor csak a stréber alsóbb parancsnokok találták ki, vajon mit parancsolhatna a vezér.

Legtöbbször rá is tettek egy lapáttal. Másrészt ez a parancsláncolat csak akkor megy szépen gyorsan lefelé, ha lelkesen hajtják végre. Ha tessék-lássék akadályozva, megmásítva hatják végre minden szinten, felvállalva az esetleges kisebb büntetést (mert a nagy büntetés csak a nyilvánvaló parancsmegtagadásért jár), akkor már akadozva halad a diktatórikus gépezet. Vagyis egyáltalán nem mindegy milyen lelkesen, (sokszor önként) hajtja végre az egyébként kötelező parancsot.  Pl. a németek többsége kiszámíthatóan lelkesen, sokan önként, vett részt a diktatúrában. Ennek pedig valahogy meg kellett látszani a büntetésben.

Az összbüntetés rendben volt, talán túl enyhe volt, de az egyének büntetése valószínűleg minden irányban igazságtalan volt.  

Ha egyértelmű a hatalmas ostobaság, akkor természetesen adódik a következő kérdés: mi, mik okozták ezt a kegyetlenséget és ostobaságot.

A diktatúrák kialakulásának néhány jelentősebb oka:

És természetesen ezt nemcsak Hitlerre és náci vezérkarra, hanem a több millió nácira is és valamilyen szinten a német népre is érvényes. Sőt a történelem tanulmányozása után, tovább tágíthatjuk a kört.

Először is nemcsak egy nép, egy nemzet bolondult meg. Itt fel lehet sorolni az összes fasiszta agresszív országot, népet. De még az eszme terjedése, és a szimpatizánsok száma ennél is szélesebb. Talán nem túlzás azt mondani ezekben az években 1914-1945 megzavarodott  a világ, egyfajta összetett világválság alakult ki. Hiszen nemcsak a két világháborúról beszélünk, hanem pl. 1929-1933 gazdasági világválságról is.  Több helyen olyan kemény diktatúrák alakultak ki, amelyek korábban, az ókor óta nem voltak.

Tehát az emberiség történelmében ez az eddigi legsötétebb kor.

A diktatúrák elfogadásán, (jelenleg is létező probléma), már rengeteget gondolkodtam.

Már ezer okot, előzményt, elméletet felvetettem le is írtam e témában.

Mi viszi rá az embereket, hogy az értelmüket félredobva, sokszor saját kárukra, szenvedést, bajt vállalva, elfogadjanak bizonyos diktátorokat, bizonyos diktatúrákat?

Most magamtól idézek, egy plakátszövegből.

A sikeres (a csúf véget leszámítva) diktátorok felépítenek egy álomképet, legendát: Hős népünk az én (a zseniális vezér) vezetésemmel, majd győzni fog, első lesz. És akkor a mi népünket tisztelni és csodálni fogja a világ.

Ez a lényeg, másodlagos, hogy ki ellen fog győzni, de azért kell ellenségkép. Másodlagos, hogy meddig tart a harc, milyen áldozatokat követel.

A „hős nép” pedig előretekintés nélkül, örömmel rohan a saját vesztébe.

Az egyik talán legjelentősebb ok, a fenti álomkép, legenda elfogadása.

Elemezzük ki, a fenti állítást, de előtte egy még egyszerűbb szinte profán indok: Sokan szeretnek diktatúrában élni. Ez első hallásra meglepő lehet, főleg a szabad, kételkedő, értelmes embereknek. Azonban az emberek jó nagy hányada bizonyos fokig szolgalelkű. Sok oka lehet ennek, a szolgalelkűek sem egyformák.  Vannak, akiket meg lehet és meg kell fizetni. Vannak, akik nem nyerészkedés miatt szolgalelkűek. Pl. mert biztonságosabb nekik az irányított élet, vagy agyilag nem állnak az önálló döntés szintjén.

Vannak, akik rajongásból, legendából szolgalelkűek. És itt visszatérhetek a legendáról szóló mondatokra.

Leegyszerűsítve ezekről szólnak mondatok: propaganda manipuláció, személyi kultusz, ellenségkép, rövid távú ostoba történelemlátás, meggondolatlan győzelmi mámor rasszizmus, sovinizmus.

Az állítás elmondható nemcsak Hitlerről, de többek között, Nagy Sándorról, Július Cézárról, Napóleonról és még másokról. Igen ezek is megszálló, leigázó diktátorok voltak, csak egy olyan korban, amikor ez kvázi megszokott volt, amikor nem számított nagy bűnnek. De folytatom: elmondható, Sztálinról, Rákosiról, Mussoliniról, Maoról, Kim Jong Un, és még sokakról.

A németek (a többség) úgy néztek Hitlerre, mint a zseniális vezérre. Egy darabig valóban hozta sikereket, győzelmeket. De fura módon azután is zseniális vezér maradt miután kiderültek a baromságai, ártásai. Csak a  teljes összeomlás előtt vesztett a népszerűségéből és persze halála után. Vagyis sajnos a hódító, leigázó diktátoroknak csak egy része kapja meg életében a méltó ítéletét, mások csak haláluk után és vannak kevesen akik, még akkor sem. A történelem viszont előbb-utóbb igazságot tesz. 

A 2. világháború legjelentősebb tanulsága, hogy a jó nép annak minden tagja, akik büszkén lendítették a karjukat, mások „nagyjából minden rendben van” állapotban voltak, igen komolyan pofára estek. Szenvedtek, nyomorékok lettek, meghaltak, családtagjaik haltak meg.

Isten a sors, azért tette ezt az elrettentő példát az emberek elé, hogy figyeljenek oda, egyszerre sokan, akár egyes népek is elveszthetik a józanságuk, ….. de az ember nem tanul. 

A diktatúra és a tömeghipnózis.

Rengeteg, meglehetősen sok erős okot lehet találni egy diktatúra kialakulására, de mégis keveset, gyengét. Először is van ez a kérdés: ha ugyanaz a nép, a diktatúra előtt, (vagy és után), nem tudott elviselni egy kisebb elnyomást sem, akkor miért változik meg?

Az is kérdés, hogy miért ennyin fogadják el, miért a többség? Mert az érthető lenne, a rengeteg ok magyarázná, ha 10-20-30% része az embereknek megzavarodik, de 50-60-70%, miért? Erre az arányra, még a rengeteg ok sem ad választ.

Vannak azok az előadások, melyekben egy mágus (egy hipnotizőr) szinte az egész színház közönségét megbolondítja (hipnotizálja). Először a színpadra hív fel vagy húsz embert azoknak szuggerál be mindenfélét, aztán lemegy a közönség közé és sorra kezdenek vetkőzni a nézők, például azt gondolva, hogy forróság van, és a strandon vannak. Nyilván vannak beépített emberek (már ez is fura, honnan lehet ennyi lefizethető embert összeszedni), de nem mindenki beépített. Sokan nem lefizettetek mondjuk a fele, akkor ők miért?

Sokan nem lefizetésből, érdekből, hanem önként követik a mágus nem túl értelmes utasításait. Nem gondolom, hogy ők teljesen a hipnózis hatása alatt teszik ezt. Akkor miért is?

Mert valakit követni kell? Mert a mágus olyan követni való ember? Mert mennek a többiek után? Mert jó játéknak, sőt bódulatnak, lélekutazásnak látszik? Mert nem akarnak mindig racionálisan gépszerűen viselkedni?

Talán mindegyik, - ezt nevezhetjük tömeg-pszichózisnak.

A baj az, hogy ennek a tömeg-pszichózisnak, ha egy diktatúra, egy diktátor elfogadását jelenti, drámai következményei lehetnek.

Egy további magyarázat lehet, az állatvilágból hozott falkaszellemet. Bizonyos elvadult helyzetekben az ember, az emberi közösség állati falkaként működik. 

A 2. világháború utáni helyzetről tömören pár mondat.

A győztesek okosan viszonylag kegyesen bántak a legyőzöttekkel, így gyorsan rendeződhetett a helyzet, sőt a két leginkább legyőzött ország (Németország, Japán) manapság a világ legfejlettebb országai között van. Talán éppen e két ország fejlődött a legnagyobbat, mert ők tanulták meg leginkább diktatúra-demokrácia leckét.

1945 után kialakult egy történelmi rendszerváltás, a klasszikus kapitalizmus átment a fejlettebb, demokratikusabb új-kapitalizmusba. Igaz manapság, 2020 körül, már ez az új történelmi rendszer is válságban van. Ugyanakkor 1945 után kialakult a kommunista-szocialista (keleti) blokk is, amely szintén már átalakult,  un. „kínai szocializmus” rendszerré, ami szintén csak átmeneti rendszer. Persze az új-kapitalizmus is átmeneti rendszer, hiszen szükségszerűen a közvetlen demokráciának kell jönni.  Egyébként minden rendszer szükségszerűen átmeneti, hiszen a változás, jó esetben a fejlődés nem áll le.

Ugyanakkor már közvetlenül 1945 után kialakult a szövetségesek ellenségeskedése, elkezdődött a hidegháború.  A 2. világháború nyilvánvaló, mindenkit érintő tanulságaiból sok minden pozitívan hatott, de azért a vezetések, emberek nem okosodtak meg annyira, hogy az ősi, hatalmi taktika szempontjából jól bevált, „ellenségképet” ne alkalmazzák. Valamint a nagyhatalmi politika sem tűnt el.  A nyugati erők a „kommunistákra” mutogattak, mutogatnak, a keleti erők az „imperialista nyugatra” mutogatott, mutogat ellenség gyanánt.  Persze a totális ellenségkép bármikor életre kelhet.

Valamint a jó megoldás hiányában, kicsit később elkezdődött, azóta is tart, az izraeli-arab konfliktus, ami szintén egy állandó fekélyes világháborús gócpont.

Kik győzték le a németeket, természetesen az arányokról van szó.

„A német veszteségek 1941 és 1943 között a nyugati fronton, az összes frontot figyelembe véve a veszteség mintegy 3%-át tették ki. 1944-ben ez 14%-ra ugrott, de a D napot követően is a német veszteségek mintegy 68,5%-a a keleti fronton következett be.”

Én azért, teljesen egyéni számításom szerint, azt mondom: kétharmad részben a Szovjetunió, Sztálin csapatai, a Vörös hadsereg győzte le a németeket, és velük szövetkező haderőket, egyharmad részben az amerikaiak, britek, és sok más erő, haderő.

Messze nem vagyok szovjet fan, és tisztelet minden nácik ellen harcolónak, de ezt a kétharmadot el kell ismerni.

Azért kell leismerni, mert azért szinte mindenhol, megy a történelemtorzítás, a saját dicsőség felértékelése, az ellenfél leértékelése.

A tekintetben is megy a hamisítgatás, hogy az egyes országok, népek (legalább negyven) milyen mértékben támogatták-gátolták a németeket. Viszont korrekt, részletes listát, „támogatás, mellette harcolás – gátlás, ellene harcolás” senki nem állít össze.  Sejtésem szerint, például a magyarok tekintetében háromnegyed támogatás, egynegyed, gátlás  arány jönne ki. Még úgy is, hogy bizonyos kényszer-körülményeket beszámítanánk.

Ugyanakkor a Japánokat döntően az amerikaiak győzték le, de itt is meg kell említeni, a brit, ausztrál, stb. segítséget.

Ugyanakkor szintén történelem-hamisítás, amikor a német haderőket, esztelen esetlen gyáva népségnek próbálják beállítani. De azt is látni kell; a rossz hatékonysága, nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény. 

A nácik (tengelyhatalmak) kudarcai képekben 1:   Az értelmetlen szenvedés és pusztulásokozás (még ha azt átmeneti győzelemnek is tartják) - kudarc az okozónak, tragédia az okozottnak.