9/22 Tiszta lábúak országa

Részlet a könyvből

Kivaghy Krisztián

 A tiszta-lábúak országa 

Kicsike regény

Ugyancsak kellemesnek ígérkezett a tervezett rövid tartózkodásom ebben az országban, melynek igazi nevét, jó okom van elhallgatni, mely ok a maga idejében nyilván ki fog derülni.

Én jobb híján a tiszta-lábúak országának neveztem el, és itt mindjárt elnézést kérek a kedves olvasótól a meglehetősen semmitmondó elnevezésért. Valamint elnézést kérek az írásom, irodalmi és nyelvtani elégtelensége és esetlensége miatt.

Szóval kellemes meleg, de nem tikkasztó nyári reggelen érkeztem eme kis országba, azon belül is a fővárosba levő szálláshelyemre. Egy kedves, szerény, majdnem szegényes, de tiszta motelba szálltam meg. Ráadásul Terezában, aki egy személyben volt a tulajdonosnő, valamint a motel ügyintézője, szobalánya, szakácsa, egy rendkívül csinos, kedves hölgyet ismerhettem meg.

Ő kísért a szobámba, mely kicsike, szerény, viszont rendkívül tiszta kis szobácska volt.

Rámutogatott a szokásos bútorzatra, ágyra, szekrényre asztalkára, két szék, ahogy ez szokott lenni, majd két lavórra, egyik fent a polcon a másik a földön:

- És itt vannak a mosdó lavórok, egyik, az alsó kizárólag a lábnak, ahogy az szabályos. És mellettük a két vizes kancsó, az alsó külön a lábnak.

Akkor még egyáltalán nem tűnt fel ennek a furcsasága.

Tereza pedig folytatta:

- A kizárólagos láb-törülközők pedig azon a fogason vannak, mindennap cserélem őket, a lábkendők viszont azon polcon vannak. A lábfertőtlenítő, ott található, a cipő-kalucsni pedig ott a sarokban. Nagyjából minden szabályos, kivéve a cipő-kalucsnit, mert az nem teljesen fehér.  De a biztonság kedvéért azt tanácsolom, hogy itt a sarki boltban vegyen új szabályos láb-tisztasági felszerelést. Ha csomagba veszi, akkor olcsóbb. Érezze jól magát, rendkívül örülök magának, ebben a hónapban maga az első vendégünk - és itt rám kacsintott – tudja milyen időket élünk manapság,……. most a legfontosabb a járvány legyőzése – e szavakkal, mosolyogva  fejezte be a szoba bemutatását.

Néhány mondatot nem értettem, pontosabban nem tudtam értelmezni, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget – majd kiderül – gondoltam, ezért megkérdeztem:

- Nincs esetleg valamilyen külön központi zuhanyozó? – kérdeztem.

Mire azt válaszolta, hogy volt, de sajnos a hatóságok bezárták, nem felelt meg az egészségügyi szabályzatnak, nem volt külön lábzuhany.

Mindezt talán egy picit furcsállottam, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Azt gondoltam, h. talán a kedves tulajdonosnő hóbortjáról van szó, vagy valamilyen népszokás-sajátosságról, vagy talán valamilyen helyi speciális szabályozásról. Ez utóbbi nagyjából igaz is volt, csak nem úgy, ahogy gondoltam.  

Ezután kipakoltam azt a kevés ruhámat, amit az utazásaimra mindig elviszek, lehevertem, az „ideiglenesen szerzett” ágyacskámra és jóízűen elaludtam. Szunyókálás után megmosakodtam, persze egy vízben, egy lavórban, miért is kellene kettőben, majd szépen a szokásos utcai ruhámban elindultam egy kis városnéző sétára. Bevallom azon kívül, h. néhány spanyol stílusú, hangulatú épület, templom megállásra és bámészkodásra késztetett, nem találtam különösen érdekesnek a várost, - egy kedves városka. A városka piacára érkezve azonban jókedvre derültem. A sokféle friss színes gyümölcs, zöldség, a különböző illatok, alma, dinnye, narancs, és mindenféle más, a hangos, de mégis kedves, mosolygó kofák perlekedése, invitálása, mindezek hangulata engem is magával ragadott, és mosolygásra késztetett.

Itt tűnt fel, hogy mindenkin, még a kofákon is szép fehér láb-kalucsni van, ahogy ők hívták, ezt a cipőre húzható műanyag védőcipőt – legalábbis szerintem így lehetne körbeírni, ezt a ruhadarabot. És ahogy jobban megnéztem a boka felett mindenkinek kilógott egy fehér vászon darab – ez lesz a lábkendő – jutott eszembe a szállásadónőm eligazítása. Azt is észrevettem, h. engem is megbámulnak az emberek, főleg a lábam tájékát, nem volt nehéz kitalálni; éppen a kalucsni s a lábkendő hiányán csodálkoztak.

Összességében egy kellemes szeretni-való nép és ország képe alakult ki bennem. Akkor még nem tudhattam, mit hoz a jövő.

A piaccal szemben meg is láttam egy kisebb boltocskát, eszembe jutott Tereza hölgy idevágó tanácsa: érdemes egy komplett lábvédő szettet venni, úgy olcsóbb.

Így be is tértem ebbe a boltocskába.

Meglepetésemre, nemhogy kapható volt mindenféle lábvédő felszerelés, de tele volt velük a bolt. Mindenféle típus, fajta sorakozott a polcokon, valamint összeállított szettből is volt vagy hatféle. Egy szett, egy láb-kalucsniból,  tíz lábkendőből, egy lábfertőtlenítőből és egy láb-törülközőből állt.  - Ez igen – gondoltam magamban – szerencsémre pont egy ilyen boltra akadtam rá. Akkor még nem tudtam, hogy az ilyesmi árukkal, és árusítókkal tele van a város. A kellemes meglepetésem azonban átcsapott kellemetlenbe, amikor megtudtam, h. mennyibe kerülnek ezek a lábvédő felszerelések.

Tereza hölgynek abban igaza volt, ha szettbe veszem, akkor viszonylag olcsóbb, de ez önmagában is azt jelentette volna, hogy az összes pénzem kétharmadát el kellene költeni. Ha pedig nem szettbe, csak külön szeretném megvenni, akkor pedig darabja kétszer annyiba kerül.

Például egy lábkendő árából egy közepes étteremben háromfogásos ebédet kaphatnék.

- Hát, akkor köszönöm, inkább most nem kérek semmit – mondtam mosolyogva az eladónak, egyben pénztárosnak, egy idősebb asszonyságnak.

- Pedig jobb lenne, ha vásárolna valamit, mert még baja lehet belőle  - válaszolta az eladó.

- Csak nem – mondtam vidáman, arra gondolván, hogy nyilván érdekében áll, ezért beszélne rá – majd megkérdeztem:

- A távolsági busz-pályaudvart merre találom?

- Az nem lenne messze, de most be van zárva. Onnan biztosan nem indul semmi. Amúgy pedig megkérném a kedves vásárlót, h ne sértegessen, nincs fontosabb a járvány legyőzésénél – válaszolta sértődött durva hangon.

Nem értettem, min sértődött meg, próbáltam felidézni azt a mondatot, szót, vagy gesztust, amit sértésnek vehetett, de nem sikerült.

- Elnézést, ha megsértettem volna, nem volt szándékos. Azért megkérdezném, tisztelettel, miért van bezárva?

Az asszonyság rosszallóan nézett rám.

- Honnan gyütt maga fiatalember? – nem halott a járványról? – Maga semmit sem tud a LGS-25 vírusról?

Be sem engedhettem volna a boltba, hiszen nincs sem láb-kalucsnija, sem lábkendője – mondta fejét ingatva.

Fejbe vágtak ezek a szavak, valóban akkor halottam először a járványról, és erről az akármilyen vírusról. De már gondolatba el is pöcköltem magamtól, így is beszéltem:

- Hát ez bizony óriási probléma lehet, de én azért jöttem ebbe az országba, hogy megnézzem a Surdarro vízesést, a világ egyik csodáját a nyolcvan méteres zuhatagot.

- Na, arról jobb ha lemond, oda most nem lehet eljutni, még a környéke is le van zárva - mondta még mindig rosszallóan, és így fejezte be – jobban tenné, ha most hazamenne, aztán valakitől tanácsot kérne, mert nagyon porul járhat, én csak ennyit mondok.

Elköszöntem és újra az utcán voltam, vegyes érzelmekkel és gondolatokkal. Leginkább azt gondoltam: ez a jó asszony jól át lehet itatva félelemmel, biztos van valami alapja a károgásának, de azért valószínűleg jócskán eltúlozza.

Folytatása a regényben 

Szerintem ezt a könyvet is érdemes megvenni.

Tovább sétálgatva, szinte észrevétlenül keveredtem a meglehetősen lerobbant, enyhén szólva nem túl bizalomgerjesztő környékre. 

Szegénynegyed, gettó, alvilág, ilyen szavak jutottak eszembe, ahogy néztem a romos lepukkant épületeket, a koszos utcát, és az út szélén beszélgető, embereket, többnyire fiatalembereket, csoportokat.  Pestiesen szólva; a többségük „ránézésre is öt év börtön”, de maradjunk inkább a „jobb elkerülni” szerényebb kifejezésnél. Nem sokáig gondolkodhattam, mert a következő percben már vagy négy ilyes forma fiatalember körbeállt és nem éppen kedves stílusban kezdtek faggatni:

- Hát rajtad miért nincs kalucsni, meg lábkendő,……. ki vagy te,……. mit képzelsz?

Akkor vettem észre, hogy még rajtuk is (ránézésre nem éppen törvénytisztelő embereken is), mindenkin volt fehér láb-kalucsni, és bokájuknál kifehérlett a lábkendő.

Ők persze folyatták:

- Jobb lesz, ha megdobsz bennünket egy kis pénzzel, mondjuk, ami nálad van, minddel,….. ja és az órád, meg a telód is adjad. Igen, ráadásul önként, mi pedig nem jelentünk fel, kicsi csíra, és még örülhetsz is.

Lázasan járt az agyam, hogy szabadulhatnék ebből a csávából, de akkor beindultak azon események, amelyek látszólag kiszabadítottak.

Először is a hangszórókból (a városban szinte minden oszlopra hangszórók voltak felszerelve) fülsiketítő szirénázás hallatszott, kb. két percig, majd egy kemény férfihang szólalt meg: figyelem öt perc múlva tizennégy óra, elérkezett a nappali lábmosás ideje, - kérünk minden állampolgárt, hogy haladéktalanul menjen a legközelebbi lábmosó alkalmatossághoz és mosson lábat. Ezt még kétszer megismételte. De már második ismétlés közepén, hangos üvegcsörömpölést halottam. Úgy ötven méterre valaki, pontosabban valakik bedobtak egy kirakatot és már másztak is be, hogy kifosszák, elvigyék a benne levő dolgokat. Messziről nem láttam h. miket, csak azt láttam, hogy a környékről mindenki odasereglett. Az „újdonsült barátaim” is faképnél hagytak és a kirakat felé szaladtak. Viszont ebben a pillanatba a boltból kijött egy ember, feltehetően a tulaj, vállához puskát szorítva kezdett kiabálni:

- Aki hozzá mer nyúlni, azt lelövöm, mint egy kutyát.

A fosztogató tömeg erre persze visszahőkölt, de aztán a kimerevített kép újra indult.  - Úgyse mered felkiáltással – néhányan újra elindultak, igaz csak amolyan lassított felvételbe. Mindenki feszülten figyelte a fejleményeket, és a tulaj valóban nem lőtt, amit nagyon is meg tudok érteni.

Már-már újra beindult volna a fosztogatás, amikor is újabb sziréna hangja repesztette a dobhártyákat, de ez nem a hangszórókból jött, hanem a közeledő rendőrautókból.

A tömeg szétspriccelt, mindenki futásnak eredt, ki fiatalosan, ki öregesen, ki olyan lányosan, de fél perc alatt kiürült az utca. A rendőrautók hangos fékcsikorgással pont mellettem álltak meg, a két autóból vagy hat rendőr ugrott ki és körülvettek, egyiküknél pisztoly volt.

- Földre – kiabálták – feküdj, kezeket tarkóra. Ha van magánál fegyver csúsztassa ide. Akkor próbáltam először megszólalni:

- Nincs nálam - mondtam, inkább hangosan nyögtem – én csak egy turista vagyok,…… engem is ki akartak rabolni.

- Álljon fel – mondta a fegyveres, és törött kirakatra mutatva megkérdezte – ezt maga csinálta?

- Dehogyis - válaszoltam izgatottan, miközben felálltam – arra szaladtak, többen voltak,…….talán még utolérik őket.

A rendőrök nevetni kezdtek:

- Az minket nem érdekel, arra majd kijönnek rablásiak, minket ez érdekel – mutatott rá a cipőmre, és felette a csupasz lábamra:

- Nincs magán láb-kalucsni, és lábkendő sem. Na tartsa csak a kezét, kap egy csinos karperecet – és már kattan is rajtam a bilincs, a következő percekben a rendőrautó már szirénázva robogott a járványügyi rendőrség felé, persze velem együtt. Később tudtam meg h. engem a Járványügyi Rendőrség tartóztatott le, amelyik egy külön részlege a rendőrségnek. Sőt helyesebb azt mondani, hogy az egyik fele – mert tulajdonképpen ebben az országban két részre szakadt a rendőrség, volt egy hagyományos fele, és a másik fele, Járványügyi Rendőrség név alatt működött.

 A fogdába, ahova bevittek, mindenféle rendű-rangú ember volt.  Volt, aki matematika tanárnak nézett ki, volt, aki pankrátor birkózónak, szóval mindenféle fazon, amibe viszont megegyeztek h. valamennyien valahogy megszegték a járványügyi előírásokat.  Legtöbbjüknek nem volt elég fehér a kalucsnija, de olyan is volt, akinek szakadt volt a lábkendője. Ezt a beszélgetésekből szűrtem le. A mellettem levő necc harisnyás, feltehetően nem éppen apáca életet élő hölgyet például azért hozták be, mert a nappali lábmosás idején, az utcán sétafikált. Ránézésre is én voltam a legelvetemültebb, hiszen rajtam egyáltalán nem volt sem kalucsni, sem lábkendő, így aztán még fogolytársaim is gyanakodva, méricskélve húzódtak arrébb, - hátha még tudták volna, h. a lábmosás idején, az utcán voltam.

Így aztán estefelé utolsónak kerültem a kihallgatóm elé, konkrétan Agust Lepold járványügyi nyomozó-dirigens elé.

A nevet és a hosszú rangot a mellén lógó névkártyáról olvastam le. Egy fáradt, ideges, de mégis fölényes ember ült velem szemben.

- Nincs semmi az aktájába – túrt a hajába – tudom-tudom, maga külföldi. – de hogy a francba engedhették be az országba?

- Nem tudom, én csak jöttem, nem szólt senki, semmit a határon.

- Tulajdonképpen maga akkora bűnt követett el, hogy rögtőn börtönbe kellene záratni. Viszont csak beoltottak LGS-25 vírus elleni védőoltással rendelkezők mehetnek börtöne.

- Akkor be kell, hogy oltsanak.

- Azt nem lehet, mert egyrészt az oltáshoz kell egy előzetes regisztráció. A regisztrációhoz viszont kell egy érvényes tartózkodási engedély.  Sőt kellene hozzá két negatív teszt is.

- Mi lenne, ha kiutasítanának az országból, őszintén szólva, amiért jöttem, hogy megnézzem a Surrdaro vízesést, de az le van zárva.

Lepold nyomozó újra beletúrt a hajába és rám szólt:

- Ne fecsegjen baromságokat, nem lehet kiutasítani, csak beoltottak léphetnek ki az országból, legfontosabb, hogy a járványt legyőzzük – mondta majd percekig így ültünk egymással szembe – aztán újra megszólalt:

- Tehát kellene magának egy oltás, ahhoz regisztráció, azt talán még el tudnánk sikálni, bár itt is túl vagyunk az időhatáron. Viszont, hogy a francba szerzünk két pozitív tesztet? És ha maga nem is fertőzött? Meg amúgy is csak a belépési engedéllyel rendelkezőket lehet tesztelni, a magának viszont ez sincs. Maga illegális határátlépőnek minősül. Oltás nélkül azonban nem zárható börtönbe.

Itt kezdett el zúgni a fejem, minden el kezdett hullámozni, Lepold nyomozó feje is, - felmerült bennem, hogy talán ez csak egy rossz álom, és mindjárt felébredek és felsóhajtok. De sajnos nem volt álom.  Nem tudom mennyi ideig ülhettünk ott, de Lepold egyszer csak megszólalt:

- Na, a következő lesz. Szigorú házi karantént írok elő,

az úgynevezett Tereza panzióba, - mert ott lakik most ugye, majd meg sem várva válaszom folytatta: - Egy tapodtat, sem léphet ki.  Illetve kivéve, ha a kirendelt járványügyi orvosához megy, tőle majd várunk egy szakvéleményt, de csak meghatározott úton, meghatározott ideig közlekedhet.

- És aztán? - kérdeztem szerényen nehogy még jobban felidegesítsem. De nem sikerült, mert ingerülten szólt rám:

- Aztán-aztán, maga jól bekevert nekünk, honnan tudjam, majd kitalálunk valamit.

Ezután eltűnt egy ajtó mögött, és úgy 10 perc múlva egy paksaméta papírral, pontosabban négyszer-három gépelt lappal jött elő, elém tette: – na ezekben minden benne van, akkor írja alá- felszólítással.

- Talán elolvasnám, ha lehetne?

- Ne szórakozzon itt, ne kötekedjen, majd otthon elolvassa, …… bevághatom a börtönbe, még nem késő,… ha nem írja alá, bevágom.

Így aztán aláírtam, azért én is kaptam egy-egy példányt, majd rendőrautó vitt vissza a panzióba. Késő este volt már, Tereza hölgy mégis a kapuba várt.

A következő napokba felkeni sem volt kedvem, magam sem tudom, még most sem, hogy mi az pontosan, ami ilyen mértékű levertséget okozott, ami ennyire megviselt, szinte már búskomorságba kergetett. Nagyjából sejtem, hogy az értelmetlen ostobaság, az igazságtalanság, főleg ha mindez kilátástalansággal keveredik, hat rám ennyire erősen. Sejtem, csak pontosan nem tudom, és azt sem tudom, h. mit tehetnék. Másnak talán nem fáj ennyire, ha általánosságban, ostobaságot, igazságtalanságot, fölösleges szenvedést tapasztal, - de nekem igen. Más, a többség - gondolom én – attól szenved, ami kimondottan őt érinti,……. nekem meg minden baromság fáj,…….. persze ami sokakat érint, az engem is, általában.

Tereza szerencsémre nagyon kedves volt, mindennap hozott tálcán ennivalót, reggelit, ebédet, vacsorát. Nekem viszont fogyóban volt a pénzem, ez is zavart, egyszerűen nem láttam át a jövőt. Háromszor is átolvastam a kapott iratokat, benne volt, hogy melyik orvosnál mikor kell jelentkeznem, az útvonal is, az is, h. hányszor kell naponta lábat mosnom, de nagyjából ennyi. Arra vonatkozóan semmit sem írtak, h. milyen jövőre számíthatok. Szóval egy nagyfokú, vagy talán teljes bizonytalanság vett körül. Mintha ködbe élnék, nem láttam semmit sem előre, sem oldalt.

Így aztán harmadik napon mégis átmentem a panzió (motel) közös várójába, halljába, egy nagyobb szoba nagyságú helység volt,- a sarokba volt a recepciós pult, - a másik sarokba asztal egy dívánnyal két kis fotellel, asztallal, - szemközt nyílt egy női és egy férfi WC, illetve volt még egy televízió és egy rádió. Ezek nagyon fontos szerepet töltöttek be az elkövetkező hetekben, jószerivel csak ezeken keresztül érintkeztem a külvilággal. Valamint volt még egy ajtó, ami az ebédlőbe és az abból nyíló konyhába vezetett, na és persze a bejárati ajtó. Azért írom le ilyen részletesen, mert hetekig ez a váró, hall lett az a helység ahol életem nagyobb felét töltöttem.

Tereza örült, h. végre kimozdultam, és átjöttem, úgy vettem észre, jól esik neki a társaságom. De Terezán kívül volt még két ember a motelbe, de ők nem vendégek voltak. Ők Tereza szülei voltak, név szerint, Clara asszony, a mama és Jozef bácsi a papa. Amikor először átmentem akkor is az a kép fogadott, ami általában, majdnem mindig. Jozef bácsi ül az egyik fotelba, újságot olvas, a tévé is bekacsolva, a rádió is szól, Tereza pedig a konyhába ügyködik, és nyitott ajtón keresztül társalog, akivel tud, aki éppen a hallban, vagy az ebédlőben van és válaszol, - akkoriban más híján, a papájával Jozef bácsival.

Clara asszony viszont csak ritkán jött át a hallba, most sem volt ott. Ők, a szülök, egyébként egy vendég-szobácskába laktak. Tereza ugyancsak, de egy másikba.

Természetesen bemutatkozással kezdtük:

- Szerintem legegyszerűbb, ha Matnak szólítanak, otthon is így hívnak - mutatkoztam be. Majd ők is. Szóval kedvesek voltak, - Jozef bácsi és Tereza is, - csak vonogatták a vállukat, mikor elmondtam minden búmat, bajomat. Azt hogy mennyire bizonytalan a helyzetem, hogy halvány fogalmam sincs mi lesz a jövőben, …… sőt azt is bevallottam, h. a pénzem is fogyóban van, és egyáltalán nem tudom, miből fogom fizetni a számlámat.  – csak annyit tudok megígérni, h. amikor majd hazakeveredek, akkor pénzesutalványon, vagy banki utaláson keresztül mindent, sőt még annál is többet kifizetek – fejeztem be a kesergésem.

Nagyon megértőek voltak. Tulajdonképpen mindezt sejtették, mert ők is kaptak a rendőrségtől egy hivatalos felszólítást, miszerint ők kötelesek biztosítani, egyben felügyelni, h. ne hagyjam el a motel területét, kivéve, ha orvoshoz kell mennem.

Ezután minden nap átmentem, egyre több időt töltöttem velük, ugyan mit is csinálhattam volna magányosan a szobámba, még olvasható könyv sem volt nálam.

Egész nap a tévét néztünk, rádiót hallgattuk, - Jozef és Tereza (mert később megengedték, hogy tegezzem őket) hol felerősítette, hol lehalkította ezeket a szóköpő készülékeket. Nem is értettem, mi a fenének szólnak, amikor állandóan ugyanarról beszéltek: az LGS-25 vírus járványról. És minden adó szinte ugyanarról szólt. Csak néha-néha szakította meg a járvány témát valami más.

Eleinte rendkívül zavart, idegesített, ez monoton, együgyű pampogás, de aztán valahogy megszoktam, amolyan háttérzajnak hallottam. Jozef és Tereza mondta el miért is hallgatják, és hogyan kell hallgatni.  

- Azért hallgatjuk, mert szinte naponta blöf……., szóval mondanak be valami új szabályt, amit másnaptól be kell tartani. Mindenféle okosságot, - itt azért elmosolyogta magát, - hogy hány tiszta lábkendőnek kell a polcon lenni, meg ilyesmiket. Ha pedig nem tartjuk be, akkor bármikor jöhet a járvány-rendőrség és súlyos büntetést varrhatna a nyakunkba. De őszintén szólva, már meg is szoktuk, amolyan háttérzajnak fogjuk fel – fejezte be Tereza az előadást.

A médiában három-négyféle szemszögből taglalták a járványt, hol a betegség tragikusságát emelték ki, hol a járványszabályok fontosságát, illetve h. mekkora kárt, bűnt követnek el, akik megszegik a szabályokat. De ez a három-négy féle szemszög nem bővült, az egészből egy unalmas ismétléshalmaz lett.   Szóval látszólag sokat beszéltek a járványról, de valahogy mégsem értettem miről szól ez az egész, valahogy lényegi információ soha nem hangzott el.

Valamint, amit még észrevettem, nem volt nehéz, mert szinte mellbe vágott, félóránként, vagy még sűrűbben elhangzott ez a mondat: legfontosabb, hogy legyőzzük a járványt.  Ez a mondat, (ehhez hasonló mondat), szinte mint egy általános jelszó, kvázi mint egy köszöntés állandóan elhangzott. Volt, aki hozzátette: jelenleg a legfontosabb a járvány legyőzése.   Volt, aki kibővítette: ezért be kell tartani a járvány-szabályokat. Volt, amikor harsogó reklámként hangzott el: le kell győzni a járványt, most ez a legfontosabb. Például a műsorvezetők, mert rengeteg műsor, beszélgetés szólt a járványról, így köszöntek el: és ne felejtsék. a legfontosabb, hogy legyőzzük a járványt.  

Kezdtem csodálni az itteni média-készítőket egy ilyen viszonylag egyszerű témáról hogyan lehet ilyen sokat beszélni. Egyszerűbben: hogyan lehet a semmit, ilyen színesen ragozni. Illetve van nálunk egy mondás: hetekig pofozgatja a sz@rt – elnézést kérek az illetlen kifelezésért az olvasótól, de ez a mondás fejezi ki leginkább azt az állapotot, amit ebben az országban tapasztaltam.

Minderről meg is kérdeztem először Terezát aztán az öregurat Jozefet,  de úgy tettek mintha nem értenék a kérdéseim.

Csak hümmögtek, kitértek a válasz elől, igaz ekkor kivételesen Clara asszony is ott volt a hallban. Mint említettem, ő többnyire a szobájába tartózkodott, csak ritkán jött át. Akkor kezdtem sejteni, h. Clara asszony egészen más véleményen van, mint Tereza és Jozef. Egyébként én még nem láttam olyan házaspárt melynek tagjai ennyire ellentétes jelleműek lettek volna.  Jozef egy kedves közvetlen öregúr, Clara asszony, viszont egy gőgős, hideg, rátarti idős nő volt.

Most is Clara asszony felelt, inkább kioktatott, pedig nem is tőle kérdeztem:

- Fiatalember hát nem tudja megérteni, h. most a legfontosabb a járvány legyőzése. Pedig annyit hallhatja, egész nap ezt hajtogatják. Hát akkor, mit nem lehet ezen érteni. Tudja, h. nekem mekkora fájdalmakat kell elviselnem, most hogy az orvosom, a kórházam ahol eddig a rákbetegségem gyógyították, már a járványbetegekkel foglalkozik. De megértem, a legfontosabb a járvány legyőzése, nekem is áldozatot kell hoznom.  Most megyek is a szobámba, - maga pedig vetkőzze le a mérhetetlen nagy önzőségét, és viselje el, azokat a kisebb kellemetlenségeket, amelyek semmik a járványhoz képest. 

Amikor Clara asszony elment, Tereza intett a fejével, és bemenetünk a konyhába, de ott is csak halkan mertünk beszélni. Tereza és Jozef felváltva elmondták, inkább elsuttogták, hogy ők másképp gondolkodnak, mint Clara, meg általában az emberek.  Mert a legtöbb ember úgy vélekedik, mint Clara, - akár a saját valóságos káruk rovására is képesek áldozatot hozni, egy valójában csak rejtetten létező ellenség (ez éppen a járvány) legyőzése érdekében.

- Csak rejtetten létezik a járvány? – kérdeztem.

- Persze állandóan hallunk róla, nemcsak a tévéből, úgy is, hogy a közeli ismerősünk beteg lett, de nem súlyosan. Továbbá olyan is van, h egy távoli ismerősünk, akit mi talán csak egyszer láttunk, súlyosan megbetegedett, meg is halt. De olyan alig van, h. mi, vagy a mi közeli ismerősünk súlyosan megbetegszik elsősorban az LGS-25 vírus miatt, és meg is halt. Ilyen értelemben, nincs konkrét közvetlen tapasztalat, tehát meglehetősen rejtett dologról van szó. De a felpumpáló propaganda valóban hatalmas – mondta Jozef

- Már három éve tart a járvány, azóta több ismerősöm, lett influenzás, sőt, mi is. Voltak olyan ismerőseim is, akik súlyosabb betegségen, de nem LGS-25 betegségen, mentek keresztül. Sőt olyan is volt, aki más betegségbe, pontosabban, rákban halt meg. De konkrétan, közvetlen súlyos LGS-25 beteg ebben a családban nem volt, és az általunk ismert egy családban sem – tette hozzá Tereza.

- Csak kevesen tudtak reálisak maradni – vette vissza a szót Jozef – ez a járvány alaposan fal van fújva. Nem mondjuk, hogy teljesen alaptalan, de az biztos, hogy túl van lihegve.

Megkérdeztem:

- Egyáltalán mióta tart ez a járvány? - mert a híradásokból az tetszik ki, mintha mostanában tört volna ki. A jelszó is az, „most a legfontosabb a járvány legyőzése”, amiből arra lehet következtetni, hogy ez egy hirtelen megjelenő katasztrófáról van szó.

Legnagyobb meglepetésemre elmondták, hogy ez csak a látszat:

- Már legalább három éve tart,……  alig észrevehetően kezdődött, aztán fokozatosan erősödött. Még mindig, egyre erősödik,….. bár hullámokról beszélnek, de erősödő hullámokról – mondta Tereza

- Igen van egy ilyen fenyegetettség bizonytalanságba tartás. Tulajdonképpen van egy libikóka folyamat, hol javul a helyzet, hol romlik - egészítette ki Jozef.

- És ez szándékos? – kérdeztem

- Szerintem abból a szempontból mindenképp, hogy rájátszanak. Itt is az van, h. a meglevő dologra ráerősítenek, kommunikációsan mindenképp. - válaszolta Jozef. Tereza még odasúgta:

- Néphülités, agymosás.

- Azért kell itt a konyhában beszélgetnünk, mert félő, hogy lehallgatnak? – kérdeztem.

- Nincs kizárva.

- Honnan tudjátok, hogy én nem valamiféle besúgó vagyok? – kérdeztem

- Nem tudjuk, de nem lehet állandón félni, mindenkivel szemben bizalmatlannak lenni.

Ezután szinte mindennap összejöttünk a konyhába egy kis csevegésre pusmogásra, - valójában ezzel erősítettük a lelkünket, és bármennyire is fura, ezzel tartottunk fenn egyfajta népi ellenállást. Tudom, hogy a konyhába való suttogó kritika nem sok, de a semminél azért több. És még bármi is lehet belőle.

Szóval a napjainkat, nappalainkat többnyire együtt töltöttük hármasban.

Eközben egyre gyakrabban és egyre hosszabban akadt össze a tekintetünk Terezával. Összeakadt a tekintetünk? Az én fiatalságom alatt az én országomban ez nagyon ment, - mi úgy hívtuk, hogy; szemezés.

Nem szólsz semmit, csak hosszan beszédesen elmerülsz a másik szemébe, azaz a lelkébe. És ha ez kölcsönös, akkor az már egy közös rokonszenvet jelent.

Mi Terezával nagyon sok mindent meg tudtunk beszélni, szavak nélkül, csakis a szemünkkel. Például, üzentem neki: ma nagyon kívánatos vagy. Ő pedig vissza: vigyázz itt van Clara és Jozef. Én meg: jó akkor visszafogom magam. Mire ő: azért ne nagyon fogd vissza magad, látod, h. gömbölyödik a hátsóm? És így tovább, mindezt a szemünkkel.

Aztán elcsattant az első csók. Elcsattant? Biztos van olyan is, de ez nem olyan volt. Inkább összeolvadtunk, szóval finom és izgató volt.  Aztán jött a többi is, egyre több, egyre intimebb. Ilyenkor szinte izzott, reszketett a levegő körülöttünk, legalábbis én úgy éreztem. Egyre gyakrabban mormogtam a fülébe: - most már bejöhetnél a szobámba. De Tereza nem válaszolt, csak csilingelően sejtelmesen nevetett. Sokasodtak a kérdőjelek.

Aztán eljött az a nap, amikor először meg kellett jelennem a kirendelt járvány-orvosomnál. Minden le volt írva azokban az iratokban amit Lepold nyomozó átadott nekem. Mikor hol, hogy hívják az orvost, milyen útvonalon mehetek, mit kell vinnem, többek között ezeket az iratokat is, h igazoljam magam, ha ellenőriznének.

Terezával és Jozeffel már előző nap mindent átbeszéltünk, melyik villamossal menjek, hol kell leszállni, és mindent. Még arra is figyelmeztettek, hogy indulás előtt mossak lábat, vegyek tiszta lábkendőt, valamint vegyem fel az új láb kalucsnit, amit direkt e célra vásároltak nemrégiben. Sőt, újra megmutatták hogyan kell a lábkendőt szabályosan használni. A tiszta lefertőtlenített lábra, balról jobbra rácsavarni, majd erre felhúzni a tiszta zoknit, cipőt, majd a cipőre a láb-kalucsnit.

- Először nagyon kényelmetlen lesz, de meg lehet szokni – fejezte be az oktatást Tereza.   

Murillo doktor, merthogy bemutatkoztunk, számomra nem volt más, mint egy ötven körüli csendes orvos, - nem alakult ki róla semmilyen benyomásom, mert szinte szótlanul, magában hümmögve, dünnyögve végezte a vizsgálatot. 

Megvizsgálta a lábam, mintát vett róla, aztán lázat mért, vérnyomást mért, meghallgatta a tüdőm, majd a torkomból, orromból mintát vett.

Aztán leült az íróasztalához, néhány szokásos kérdést feltett, majd írogatott, majd még mindig írogatott. Én meg nem akartam zavarni, úgyhogy csöndben voltam.

Aztán mégis elkezdetem kérdezősködni, mert az elmúlt napokban annyi kérdés torlódott fel bennem, orvosilag is, hogy nem tudtam nyugodni.

- S mi a helyzet velem doktor úr?

Éppen csak kilesett a szemüvege felett, dünnyögve, hümmögve válaszolt:

- Még ki kell értékelni az eredményeket, egyelőre semmit se tudok mondani. Majd a következő találkozónkon.

- Elnézést, h. mint laikus kotnyeleskedek, de az én országomban nincs ilyen betegség, és egy sereg dolgot nem értek. - Mivel nem válaszolt csak dünnyögött, ezért folytattam:

- Azt kivettem, hogy van ez a LGS-25 vírus, mely összefüggésben van a lábgombával, amely megtámadja az érfalakat és ezzel a tüdőt is,…… csak azt nem értem, hogy ez miért veszélyesebb, mint másik harminc hasonló vírus, mely hasonlóan mindig ott van az emberekben és hasonlóan képes néha elvadulni és tüdőgyulladást okozni. - Murillo még mindig írt és dünnyögött, én meg folytattam

- Jó talán, mert új, de állítólag nem is annyira új, mert már három éve tart. Azt sem értem, h. ennyi idő alatt miért nem alakult ki a nyájimmunitás, vagyis egyrészt az emberek immunrendszere már felkészült, másrészt, ahogy szokott lenni a vírus agresszivitása is csökken.

- Murillo itt felnézett:

- Csak nem kollégával állok szemben?

- Nem, csak a mi országunkban nagyon erős a biológia oktatása – válaszoltam, majd folytattam:

-  Szóval ezt a szokatlan vírus-viselkedést sem értem. Meg azt sem, hogy honnan tudják, h. azok a tüdőgyulladások ettől a vírustól vannak? Olyan pontosak a tesztelések?

- Pontosak, pontosak – dünnyögte, de nem túl meggyőzően.

- Rendben van, de ha más vírusra nem tesztelnek, akkor nem is tudható, hogy nem valami másik okozta magát a tüdőgyulladást, pl. az influenza. De lehet az baktérium is, vagy más.  Meg aztán itt van a halott számolás,……. sok mindenbe meghallhatnak az emberek. Nem értem, honnan tudják, kik hallnak meg pontosan ebbe a járványba? Hisz annyiféle halálok van, és az hogy a halottban van vagy harmincféle veszélyes vírus, köztük a LGS-25 nem sokat jelent.

Itt befejezte Murillo doktor az írást, és úgy állt fel, köszönt el, mint aki semmit sem hallott abból, amit mondtam:

- Kész is, akkor jövő héten találkozunk, viszontlátásra.

Szóval ugyanolyan tudatlanul és kétségek között rágódva mentem haza (haza, vissza a motelbe), mint ahogy jöttem. A visszautam már nem volt eseménytelen, bár nem velem történt, de a látott jelenet mély hatást gyakorolt rám.

A villamosról leszállva a járdaszélen ülő emberre lettem figyelmes, aki láthatóan totálisan be volt állítva, fölé hajolva pedig egy nő kiabált, szinte rikácsoló hangon:

- Te részeges állat, te disznó, hát téged otthon várnak a gyerekeid. Neked róluk kell gondoskodni.

De láthatóan a férfi, ha akart volna, sem tudott felállni, csak ültében imbolygott a járda szélén, az italos-üvegét szorongatva, és üres tekintettel, alig érthetően mintha ezt motyogta volna:  - Fogd be azt a lepcsest, nem érted, hogy most a legfontosabb a járvány legyőzése,……. el vagyok keseredve, nem érted.

- Még jó hogy van ez a járvány, van mire hivatkozni, éppen most kellene egy igazi férfi, nem ilyen szaradék – rikácsolta a nő, és azzal a lendülettel bele is rúgott.

Megdöbbentem, átfutott az agyamon - valamit kellene csinálni - de körülnéztem, senki nem állt, meg az emberek jöttek-mentek, mintha semmi se történt volna. – Hát akkor miért pont én, aki egyébként is karanténban vagyok, idegen is vagyok – gondolatokkal megnyugtattam magam, és folytattam utamat.

Hazafelé eltöprengtem, meg is értettem: ez a jelszó „most legfontosabb a járvány legyőzése” miről is szól. Többek között arra jó, hogy felmentse, sőt felhatalmazza az amúgy is gyenge, lusta, jellemtelen, vagy éppen agresszív embereket.

A motelbe érve természetesen a konyhába elmondtam Terezának meg Jozefnek a tapasztalataimat, Murillo doktornál történteket is, és az utcai eseményeket is.

Jól átbeszéltük, kibeszéltük magunkat, Tereza meg Jozef is, nagyjából úgy gondolkodtak, mint én. Mindhármunknak az volt a véleménye, hogyha van is járvány, azt a kormány, a vezetés, a saját céljaira használja fel, általában tévesen torzan kezeli, orvosilag is, egyébként is - és így a járvány sokkal nagyobb gazdasági, egészségügyi, valamint lelki károkat okoz, mint egy jó kezelés esetén.

Másnap éjszaka végre átjött hozzám Tereza.

Kopogtak, ott állt hálóingben kívánatosan a lámpafényben, eztán csak szó nélkül belibbent az ágyamba.

Mit mondhatnék egy olyan élményről, ami nem a szavakról szól és nem is lehet szavakkal elmondani. Már az első éjszaka is, ahogy a többi is, varázslatos volt.

Az utcai lámpa fénye átszűrődve a függönyön, hangulatos meleg mintákat rajzolt ágyunkra, testünkre. Valahogy ráéreztünk egymás testének, lelkének minden pozitív pontjára, mikor hol kell megsimogatni, vagy keményebben megfogni. Azért ebben Tereza volt a nagymester ő volt a tanár.

Kezdtem érteni, miről beszélt Einstein, amikor a tér, és idő egybeolvadását taglalta.

Woody Allen szavaival pedig: egyszer sem kellett elővenni a „szeretkezés alapjai” című kézikönyvet.

Hajnalban pedig csendben el is ment, ahogy jött.

A következő napok számomra a szerelemről szóltak, valahogy a világ Terezán kívüli része elhalványult. Persze minden folyt tovább, a dühítő, vagy éppen a lelket szorító események valójában nem csökkentek, nem halványultak, csak számomra.  - Az őrület közepén, egy kis lila álom - ahogy azt magamnak megfogalmaztam.

Pedig pár nappal később, a következő héten, újabb baljós események kezdtek kialakulni.Az egyik az volt, hogy Clara asszonynak romlott az állapota. Romlott az állapota, - ennek ellenére még egy vizsgálatot sem végeztek el rajta. Ahogy mondtam ez a fura helyzet volt az itteni egészségügyben, hogy aki nem volt járvány-beteg azzal gyakorlatilag nem foglalkoztak. Ide-oda küldözgették, a vizsgálati időpontot is tologatták, - húzták-halasztották, sokszor a telefont sem vették fel - szóval nem mondták ki nyíltan, de amolyan lepattintással ötvözött elkenés, elodázás folyt. Annak ellenére, h. Clara asszony számomra nem volt rokonszenves, nem is voltunk jóban, és valahogy saját csapdájába esett embernek tartottam,- mégis sajnáltam.

Viszont Clara asszony továbbra is szükségesnek tartotta a kormány intézkedéseit, a rezsim híve maradt. Ezért gondoltam néha: hát megérdemli. Máskor pedig szerencsétlen, átvert embernek tartottam.

Jozef és Tereza is hasonlóan voltak vele, persze az ő sajnálatuk, aggódásuk százszor nagyobb volt.

A másik lelket, hangulatot törő esemény, hogy elkezdett esni az eső. De úgy elkezdett, hogy abba se hagyta. Csak esett - esett, hol jobban, hol kevésbé, de nem hagyta abba, állandóan körülvett bennünket a nedves kopogó szürkeség, testünk-lelkünk átjárta a ködös páratartalom.

Persze ezeket az eseményeket is átbeszéltük a konyhába, miközben Tereza az ebéd elkészítésén fáradozott.

Clara asszony állapotáról beszélgetve megjegyeztem:

- Azért belegondolva, ez a járvány, illetve az abból eredő szabályok és a közhangulat miatt, egy sereg dolog visszafejlődik. Gondolok itt például Clara és a hozzá hasonlók egészségi állapotára. És általában mi van az egészségüggyel? És mi van a kultúrával? Mert tudom, ez egy pezsgő kultúrájú ország volt, tele híres művészekkel, tudósokkal. Most meg mintha eltűntek volna.

- Finoman fogalmaztál – mondta Jozef – mondjuk ki, a helytelen, rossz, és felpumpált kormányzati reakció hatalmas károkat okozott. Például azzal is, hogy minden más betegség, egészségügyi probléma elhanyagolttá vált. Általában minden a járványon kívüli probléma, a szegénység, tudatlanság, agresszió és még sorolhatnám,…… még inkább elhanyagolttá vált, vagyis erősödött.

- Igen azt én is észrevettem – mondtam – meséltem nektek a földön ülő alkoholistáról. Gondolom, az ő helyzete, meg a családja helyzete is romlott a járvány során.

- Nemcsak a problémák - kapcsolódott be Tereza – a hasznos dolgok is szépen elhalványulnak. Mi vendéglátósok, szerintem hasznos munkát végeztünk, de lassan tönkremegyünk. A motel üzemeltetése szerintem, hasznos, - és tudom csinálni? Nem. Vagy itt van apám korábbi munkája, ő ugyanis nyelvész, nyelvészeti tanulmányokat készít. És ki kér belőle manapság?.......Igen eltűntek, csendben vegetálnak a kiváló tudósok, művészek, ha nem is mind, de jó részük.

- Igen valahogy ezzel a -  „most a legfontosabb a járvány legyőzése, minden mást alá kell rendelni”, -  propaganda frázissal mindent, a kultúrát is, jelentéktelenné tették, félig eltüntették. Nemcsak a nyelvészetet, de minden művészetet. – vette vissza a szót Jozef - Persze ezt is hozzá kell tenni, h. a manapság kialakult hazugságvilág sem kedvez az igazi művészetnek, és tudománynak.

- Jobban belegondolva, minden hasznosnak és jónak elpárolgott egy része, az oktatásnak is, a gazdaságnak is, általában megrekedt a fejlődés. Nekem az jutott eszembe: nem is a jó emberek tűntek el, hanem maga az igazság,……. a sok hazugság kiszorította. Ha pedig nincs igazság, akkor nincs semmi – szólt Tereza, miközben a répát szeletelte.

- Van itt egy nagyobb baj is, egy konkrét baj – én is Tereza is Jozefre néztünk, ő pedig folytatta – ez az eső,- mutatott ki az ablakon – pontosabban, hogy szinte biztos, nemsokára kiárad a Surrdaro.

- Mármint a Surrdaro folyó? – kérdeztem

- Igen a Surrdaro folyó, ami többek között ezt a várost is kettészeli. Te még nem tudod, de ez a folyó átlagosan őt évente kiönt, kiárad, árvizet csinál az országban. És itt is a fővárosban is, elárasztja az utcákat, házakat. Ha pedig napokig, hetekig esik, úgy, mint most, akkor szinte biztos, h. kiönt.

- Mikor?

- Két hét, vagy még annyi se, én már hatvan éve itt élek, tudom, miről beszélek.

- De ha ez ennyire valószínű, akkor miért nem készül fel a kormány, illetve miért nem készíti fel a lakosságot.

- Bingó, ez a jó kérdés. De most eszembe jutott, hogy mi minden hanyagolódik el a járvány miatt. A járvány előtt már meg akarták erősíteni, magasítani a védőgátakat. Aztán jött a járvány, és ez is elmaradt – kapcsolódott vissza Tereza.

- Akkor a vezetésetek ezek szerint, hagyja katasztrófába sodródni az embereket,…… miért is csinálja ezt a vezetés? Még nem válaszoltatok – kérdeztem újra.

- Mi sem tudjuk, csak találgatunk. - válaszolt Jozef, s folytatta - az biztos a vezetés ritkán tesz olyant, ami az érdekével ütközik. Szóval keresd a vezetés hatalmi-vagyoni érdekét. De az is lehet, h. csak hiszik; ez az érdekük,….. szóval simán hülyék. Sőt az is lehet, érdekük ellen van, de nagyravágyásuk olyan erős, h. mégis az vezérli őket.

- Ezt nem egészen értem.

- Amikor az agresszív kismalac olyan dolgot tesz, amiről ő is tudja, hogy belebukhat, de mégis megteszi, mert ilyen a természete. De ezek az agresszív kismalacok nagyon jól meg tudják játszani, a bölcs disznót, jól hazudnak,…… a nép nagyobb részét képesek átverni – fejezte be Jozef.

      A kicsike regény folytatása jobbra fenn

  A kicsike regény folytatása

Akkor is zuhogott, mikor másodszorra kellett Murrilo doktorhoz mennem. A szürke eső fátylán át egy rosszkedvű kihalt város látványa tűnt elő.  Az emberek lehajtott fejjel magukba zárkózva siettek az utcán, a villamoson is ázott kabátjukban, egymásnak háttal álltak, látni sem akarták a másikat.

Ez a vizsgálat is szakasztott úgy zajlott, mint az előző, Murillo csendesen hümmögött, dünnyögött, én sem szóltam.

A végén Murillo, ahogy első alkalommal is, elkezdett írni, én meg csak jó fiúként, csendesen ültem az íróasztala előtt. Azután mégis megkérdeztem:

- Megérkezett a múltkori vizsgálat eredménye doktor úr?

Murrilo csak ennyit dünnyögött:

- Nem egyértelmű, egy tesztből nem tudunk ítélni - de miközben ezt mondta, ujjaival hívó mozdulatot tett, majd a háta mögött levő függönyre mutatott. Aztán felállt és elindult a függöny felé. Nem értettem, de aztán kapcsoltam, utána mentem.

A függöny mögött volt egy kisebb szoba, amolyan öltöző féle. Leültünk a padra, majd Murrilo beszélni kezdett halkan, de folyamatosan, áradt belőle a szó.

- Kedves Mat, a tesztelés pontatlan, szóval nem tudok pontos választ adni, de valószínű, hogyha van is önben ilyen vírus, pontosabban annak jele, akkor sincs fertőzött-beteg állapotban. De, hogy mi egyes betegeknél mit állapítunk meg, azt fentről is sugallják. Néha így szólnak ránk: túl kevés a felderítetlen beteg, ebből baj lesz. Néha pedig így: túl sok a beteg, ez problémára utal. Ráadásul a mi leadott számainkat valahol összesítik, ki tudja, h. ott hogyan számolnak.  Szóval, amíg magával kapcsolatban nem jön valami instrukciószerűség, én húzom az időt - itt egy kicsit megállt, majd folytatta - Teljesen jogos volt, amit a múltkor mondott. Ez a járvány tele van furcsasággal és kérdéssel. Több a kérdés, mint a válasz. Szinte a semmiből jött, csak egy kicsit volt súlyosabb, mint az influenzaszerű megbetegedések,…… majd a központi laborból jöttek a hírek, ez egy súlyos járvány - itt felállt, majd újra leült s folytatta:

- Aztán csak úgy, suttyomban jött a hír, hogy már hat éve itt van közöttünk ez a vírus. De aztán el is halt ez a hír, elhallgatták, sőt már azért is büntetés járt, ha valaki releváns kérdéseket tett fel.   És ráadásul itt van ez a hihetetlen erejű propaganda. Szóval az elmélet szerint van egy vírus, ilyen fajtából van egyébként vagy harminc, - de ezt a vírust állítólag a lábgomba erősít fel. Ezért nevezik Láb-gomba- SARS, vagyis LGS- 25 vírusnak. És lassan kitalálták ezt az egész lábkendő és a többi körítés őrületet. Fokozatosan merítették bele az embereket ebbe a hazugság-áradatba, és közben ment a szakszerű, intenzív agymosás, úgyhogy a többség észre sem vette, h. átprogramozták…… Szinte semmire sincs egyértelmű orvosi bizonyíték, ez a lábgomba kapcsolat is erősen kétséges,…… a kavarás és a felpumpálás szándéka viszont nagyon is egyértelmű -  azt hittem befejezte, de kis idő múlva folytatta:

- De maga nagyon jól mondta, van még vagy harminc olyan vírus, pl. az influenza, különböző SARS vírusok, amit ha ugyanígy, ilyen sokat és pontatlanul tesztelnének, és ugyanígy számolnák a betegeket, halottakat, akkor hasonló adatok jönnének ki.   Az adatok másik fele, valójában járványügyileg és orvosilag is lehetetlen. Ilyen adatok csakis hamis számolás mellett jöhetnek ki. De ennek ellenére nincs részletes tanulmány, nincs igazi tanulmány, ami a kérdéseket megválaszolná. Rengeteg vizsgálat tanulmány van, de olyan, ami a valódi kérdésekre valódi válaszokat adna, olyan nincs.

Azért itt közbeszóltam:

- De hát nem lehet teljesen csalás, hiszen vannak viszonylag egészséges fiatalok, akik a LGS – 25 vírus következtében kaptak komoly tüdőgyulladást, egyéb szövődményeket. Akkor mégis van egy bizonyos veszélyessége, még ha azt túl is lihegik.

Itt Murrilo, ha lehet, még csendesebben kezdett beszélni:

- TBC, Mat – suttogta.

- Nem értem?!

- A központi laborba dolgozó ismerősöm súgta meg, h.  tulajdonképpen a TBC egy újabb variánsa okozza ezeket a súlyosabb eseteket.

- De hát, mért titkolják, miért nem mondják el az igazat? Mi hasznuk van ebből?

- Nem tudom, talán a saját manipulátor szakembereik, a saját közvélemény-kutatásuk szerint, ez a mostani mese hasznosabb a számukra. Jobban szolgálja a hatalom megtartását.

Mikor ezt mondta, bármennyire is megdöbbentem, a lelkemet melegség járta át; egy új barátra találtam. A doktor úr egy kedves, becsületes ember, megérdemli, hogy a barátom legyen.

Persze ezt nem mondtam ki, csak annyit szóltam:

- Köszönöm az őszinteségét, ……. azt én is tapasztaltam, h. rendkívül sok a torzítás, a ferdítés, a hazugság a járvány körül. Bár nem vagyok orvos, sem tudós, de azért ezt a sok ferdítést, maszlagolást ellentmondást, túlzást, észreveszi a normális gondolkodó. A kérdést is fel tudja tenni: valami oka csak van ennek a hazugságáradatnak?

- Hát erről van szó, kedves Mat – mondta Murrilo – valamit tenni kéne. Nekünk normális gondolkodóknak valahogy össze kellene fogni.

- Hogyan?

- Nem tudom, de talán kezdetnek az is valami, ha keressük egymást, és beszélgetünk.

Hazaérve, persze alig vártam, h. elmondhassam Murriloval való beszélgetésem Terezának és Jozefnek.

Meglehetősen rémülten hallgatták, amikor a TBC-ről beszéltem. Hiszen a TBC valóban veszélyes betegség, főleg ha az igazi komoly járványt, a kirakat- járvány miatt, elbagatellizálják, félrekezelik.

De amikor Murillo szimpatikus viselkedéséről beszéltem, már kevésbé osztották a lelkesedésem.

Csak hümmögtek, ingatták a fejüket:

- Manapság semmibe sem lehetünk biztosak.

- Murrilo nem olyan, ő valóban egy megbízható, becsületes ember – mondtam az igaztalan vádtól felháborodott hangon.

- Azért óvatosnak kell lenni – morogta Jozef.

Egyikünk sem akarta élezni a konfliktust, úgyhogy témát váltottunk.

- Adott esetben mégis mivel győzhetők meg a járványdémon hívők, olyanok, mint Clara asszony? – kérdeztem.

-  Járványdémon hívők, ez találó, ez tetszik – nevetett Tereza – Igen, mert a normális emberek is tudják, h. van járvány, a démonizálásba viszont nem hisznek. Sajnos az anyám hisz a járványdémonba.

- Talán az a legfőbb bizonyíték, hogy az igazmondásnak, a járvány valódi magyarázatának, a járvány végleges megszüntetésének szinte semmi jele – kapcsolódott a beszélgetésbe Jozef, majd folytatta – tulajdonképpen sok bizonyíték lenne, de az emberek többsége, nagyon el van vakítva. Sok bizonyíték lenne, de a vak ember egyiket sem látja.

Majd ahogy máskor is, az okoknál kötöttünk ki. Újra megkérdeztem:

- Még mindig nem értem, h. a vezetésetek, meg a szolgáik miért csinálják ezt az egészet?

- Nem értjük őket és ők sem minket – válaszolt Tereza, majd folytatta - nem érhetjük, mert egészen másképp gondolkodnak, éreznek. Csak sejthetjük és találgathatjuk, mit, miért tesznek. És ami ennél is durvább, ők ugyanúgy, ellenséges érthetetlen alakoknak látnak minket, ahogy mi őket. Sőt ennél is durvább, hogy soha nem fog kiderülni, kinek volt igaza.

Két nappal később Tereza születésnapját ünnepeltük, csendesen meghitten, - csodálatosan finom süteményt sütött.

Este átjött hozzám, olyan íze, illata volt, mint az általa sütött friss meleg süteménynek.

Azt hiszem becsavarodtam volna, ha nincs Tereza, és nincsenek azok a varázslatos éjszakák.

Terezával nemcsak a szeretkezés volt különleges, de az egész vele töltött éjszaka.

Az utcasarkon világító lámba fénye alatt, sóhajok zenéjétől kísérve szeretkeztünk, majd egymás karjaiba duruzsoltunk, meséltünk életünkről, érzéseinkről.

Mikor vele voltam az egyik percben lágy meleg hullámok, a másik percben frissen sült sütemények vettek körül, majd rejtélyes barlangba hatoltam be, hogy aztán feldobogjon az ősi dobszóló, felzúgjanak a harsonák.  Minden pillanat más volt, de mindegyik ismerős volt, mint amit már átéltem. Amely pillanatok mindig is bennem, a sejtjeim mélyén voltak, csak most jöttek elő.  

Majd duruzsoltunk, évődtünk, Tereza csilingelően kacagott, aztán csak úgy jött a vágy, megint egymás testébe olvadva szeretkeztünk, majd kielégülten nyúltunk el,  és ez ismétlődött forgott, hol szelíden, hol vadabbul. 

Folyamatosan kívántuk egymást. Én férfinak érzetem magam mellette, ő pedig nőnek, mellettem.

Szeretkezés után csendben, végtelen nyugalommal feküdtem Tereza mellett és arra gondoltam:

- Csak a másik személyes testi közelsége és lelki közelsége adhat igazi boldogságot. A valóságos szemek melegségét, érintésének izgalmát, bőrének tapintását semmi sem pótolhatja, sőt meg sem közelítheti.

De az is igaz a távollét megkímélhet a hideg kegyetlen szemek megvetésétől. Aminek következményét az igazán jó lelkű ismeri, adott esetben akár a kínzás, - de az eredeti, mély okát soha nem képes megérteni.

Az emberi lélek, tudat egy nagyon bonyolult hangszer, gyakran jön ki belőle fals hang, amit legtöbbször nem is akar a hang kiadója, sőt gyakran észre sem vesz. Mások hangjait élesebben halljuk, a fals hangokat is, de azokat sem tudjuk elfogulatlanul objektívan értékelni. Olyan dolgoktól is megsértődünk, amit mi nyugodtan közlünk a másikkal. Szinte mindenki sértődékeny, legalábbis van túl-érzékeny pontja, több is.

Érdekes, mintha Tereza is hasonló dolgokon elmélkedett volna, mert megszólalt:

- A bölcs ember akár az egész világot annak, általa ismert minden részletét, dolgát reálisan igazságosan láthatja, kivéve egyet: saját magát. 

Én pedig így válaszoltam, talán nem is neki, hanem a sötétbe ringó világnak:

- A legtöbb ember nagyon kevés konkrét emléket hagy maga után. Néhány ember ködös, vegyes érzelmű emlékezetébe marad meg. Viszont a társadalomalakítás láthatatlan hatása ennél sokkal nagyobb. Ha van utódja, akkor rajtuk keresztül is alakítja a társadalmat. De utód nélkül is alakítja, ki csak közepesen, ki jelentősen.

Tereza pedig folytatta a gondolatomat:

- Ennél is fontosabb kérdések, h. jó, vagy rossz irányba alakítja, és ez az irány, mi mindentől függ. Az alapfüggés, hogy milyen alapcél alakul ki benne: Én másoknak hasznos ember akarok lenni. Avagy: engem mások nem nagyon érdekelnek. De a hasznosság elhatározása csak félig elég, a másik fele sok mindentől függhet. Akkor tehát mi az ember? Talán egy fontos sodródó porszem - mondta halkan, azután mindketten elhallgattunk.

Így duruzsoltunk, filozofáltunk az éjszakába. 

Nem szégyelltük a másik előtt feltárni sem testünk, sem a lelkünk.

Tereza megismerése előtt többször feltettem a kérdést magamnak: és mi értelme az életnek? Mi értelme ennek a hazugság-kavalkádnak, - egy céltalan és eredménytelen csapongásnak, - de a Terezával töltött éjszaka közben, után soha nem merült fel ez a kérdés. Pontosabban, tudtam a választ; Tereza, illetve a vele való kapcsolat önmagában is értelmet adhat az életnek,……. ezért érdemes, minden nehézséget és baromságot elviselni.

Három nappal később, estefele, egy rendőrautó állt meg a ház előtt, értem jöttek, a járványrendőrség.

Zuhogó esőben, viharos szélben szálltunk ki, a már ismert épület másik szárnyán, a börtön szárnyon.

A hatágyas fogdában négyen voltunk, szavaikból úgy vettem ki, mindjüket a mai napon hozták, be, amolyan magamfajta, megszeppent emberek voltak, szerencsémre.

A társalgás természetesen a járványról folyt: kit, mikor teszteltek,- ki, mikor esett át a betegségen, és milyen tünetekkel, - kinek a rokona lett súlyosabban beteg, - kit mikor mivel oltottak, és ehhez hasonló témákról.

Aztán belegondoltam, de csak magamban: valóban természetes, h. csakis ez az egyetlen téma?  Ha mást nem, de a manipulálók azt elérték, hogy a közbeszéd természetesnek veszi; ez az egyetlen téma, ez a legfontosabb téma – válaszoltam magamnak.

Másnap délelőtt vittek kihallgatásra,  Agust Lepold ült velem szemben, nem lepődtem meg.

- Hát nagyon súlyos vádak vannak maga ellen kedves Mat.

A járványszabályok szándékos megszegése, de ez a legkevesebb, mert van itt rémhírterjesztés – lapozott bele a dossziéba - na és nem utolsó sorban, életet veszélyeztető tevékenység és állam elleni összeesküvés.

- Nem értem, mi van – hebegtem elhűlve.

- Na jó ne húzzuk az időt – mondta Lepold – majd bekapcsolt egy  készüléket, melyből tisztán megszólalt előszór Murrilo doktor majd az én hangom. Szóval, egy az egyben lejátszotta azon beszélgetésünk, mely az öltözőszerű helységben zajlott, többek között:

 „- TBC, Mat

- Nem értem?!

- A központi laborba dolgozó ismerősöm súgta meg, h.  tulajdonképpen a TBC egy újabb variánsa okozza ezeket a súlyosabb eseteket.”

A végén pedig, szintén jól kivehetően ismételte a lejátszás, a beszélgetésünk: 

„- Azt én is tapasztaltam, h. rendkívül sok a torzítás, ferdítés, a hazugság a járvány körül. Bár nem vagyok orvos, sem tudós, de azért ezt a sok ferdítést, maszlagolást ellentmondást, túlzást, észreveszi a normális gondolkodó. A kérdést is fel tudja tenni: valami oka csak van ennek a hazugságáradatnak?

- Hát erről van szó, kedves Mat, valamit tenni kéne. Nekünk normális gondolkodóknak valahogy össze kellene fogni.

- Hogyan?

- Nem tudom, de talán kezdetnek az is valami, ha keressük egymást, és beszélgetünk.”

Csendesen hallgattam a felvételt, vitathatatlan, ez az eredeti beszélgetésről vágatlan felvétel. Egy idő múlva Lepold megszólalt:

- Tudja mit jelent ez kedves Mat,….. azt hogy a felsorolt összes vádpontot magára lehet húzni.

 Valójában engem nem ez a közlés vágott mellbe, hanem inkább az, hogy csalódtam Murriloban, akit én egy becsületes embernek, szinte a barátomnak tartottam.

- Akkor ezek szerint Murillo is spicli?  - kérdeztem.

Lepold elmosolyogta magát:

- Erről konkrétan nem nyilatkozhatok, de mit gondolt kedves Mat, a mi rendőrségünk előtt, bármi is titokba maradhat - majd így folytatta - mindenképp súlyos büntetés vár magára, de ha együttműködik, beszél, a bűntársairól akkor az a sok év felére csökkenhet.

- Nem voltak bűntársaim, és konkrétan nem követtem el semmit

- Na de kedves Mat, a mi törvényeink értelmében már az is bűn, ha valaki helytelen másokat izgató, gyűlöletet keltő, vagy a járványvédekezést gátló dolgokat mond. A rémhírterjesztéssel akár mások életét is kockáztatja.  Ha pedig a rendet forgatja fel, akkor szintén rossz káros tettekre buzdíthat másokat. Szóval újra megkérdezem; kivel, és miről beszélgetett mióta itt van? Nevezze meg a bűntársait.

Tudtam h. Terezáról, meg Jozefről akar hallani, már a fejembe fogalmazódtak, a védekezés mondatai, amikor megszólalt Lepold mobilja. 

A telefonbeszélgetés alatt Lepold arca percről-percre egyre fehérebbé vált, és egyre reszketősebb hangon, kérdezgette: - És ez biztos? Viselkedéséből arra következtettem, hogy a válasz mindig az volt: „biztos”.

Aztán Lepold egy percig a kezébe temette az arcát, aztán felpattant és kiment a szobából, persze az ajtót nem felejtette el rám zárni, halottam a kattanást. Szétnéztem a szobában, a rácsos ablakot egyre vadabbul verte a zivatar.

Aztán a szemem a velem szemben levő faliórán akadt meg, a szegélyét díszítő karikák közül az egyik láthatóan eltért – ott lesz a kamera – gondoltam magamban.

 A falióra miatt tudom, h pontosan nyolc perc múlva jött vissza Lepold, kezében bilinccsel, derekán pisztolytáskával.

- Tartsa a kezét – szólt keményen, és bilincselés közben hozzátette: - magát ezennel KEM fogolynak minősítem és átszállítom Modegába, a különleges vizsgálatok részlegébe. 

- Mit jelent, hogy KEM fogoly? – kérdeztem.

- Azt, amit elmondtam, különleges eljárást igénylő, akit Modegába szükséges vizsgálni. Modega egyébként egy kisváros, de ebben az esetben az ott levő speciális rendőrségi részleget jelenti – hadarta idegesen Lepold.

Az ezután történő eseményeket, nem átéltem, hanem azok sodortak magukkal.

Lepold bal kezében egy összehajtogatott irat volt, külső oldalán hologramos pecséttel, a jobb kezében levő pisztolyt pedig a hátamhoz szorította, kezem megbilincselve, így siettünk végig a rendőrségi folyósokon, Három kapuszolgálaton mentünk keresztül, Lepold csak felmutatta a papírt, és hozzátette: kemmes – az őr azonnal nyitotta a biztonsági kaput. Volt ahol még ennyit sem kellett tenni, az őr meglátta a papírt és ugrott kaput nyitni, közben megkérdezte: kemmes? Lepold pedig csak a fejével biccentett.

Az egyik folyosó-kereszteződésben találkoztam Murillóval mellette egy rendőr ment. Murrilo odakiáltott: -  engem is lehallgattak, - majd a kanyarban eltűntek. A mai napig sem tudom mi az igazság. De akkor és ott nem is volt időm gondolkodni, pár perc múlva már kinn álltunk a viharos szakadó zivatarban.  Akkor már az épület pinceablakán keresztül szivattyúzták vizet, minden jel arra mutatott, a pincét már elöntötte a víz, mi is bokáig érő pocsolyákon mentünk keresztül. Aztán beültünk egy rendőrautóba és elindultunk.

A rendőrautó arasznyi vízben gázolt, én törtem meg a csendet.

- Akkor most  Modegába megyünk? - kérdeztem

- Dehogy megyünk abba a koszfészekbe, most mi ketten szépen lelépünk ebből az országból - mondat Lepold.

Először azt hittem, gúnyolódik, de aztán folytatta és egyáltalán nem tűntek hamisnak szavai:

- Először is eltűnünk ebből a városból, három kilométerre lejjebb átszakadt a gát, most éppen özönlik a víz,……. árvíz van, érti Mat.

- És aztán?

- Aztán, nem délre Modega felé megyünk, hanem az nyugati határszélre. Nyugaton ugyanis felkelés van, két határátkelőt már el is foglaltak a felkelők.

- Ezt most nem értem, szóval maga nem sajátjaihoz az elvtársaihoz siet, hanem pont az ellenségeihez? – kérdeztem a meglepetéstől hebegve.

- Először is nem az elvtársaim. Valamikor jó társaság volt, de ma már mindenki elaljasodott, több ellenségem van ott, mint maguk között.

- Valaki mégis leadta a drótot, hogy gáz van.

- Tudja ki adta le?...... az egyik besúgóm, egy zsarolt ember.

- Akkor mi ez a papír, meg ez a kemmes szöveg?

- Ez az, ami most magának is leesett,….. ez egy illegális akció, ez egy hamis papír. Arra jó, hogy igazolja a szőkésünk, legalábbis egy darabig.

- De még mindig nem értem miért pont a felkelők felé megyünk, nem fél, hogy felismerik?

- Na, pont ezért megyek magával, maga fogja bizonyítani, hogy megmentettem és hogy megbántam a bűneim.

Szóval a maga segítségével fogunk kimenni a határon,….. magának is szüksége van rám,……. szükségünk van egymásra. Amúgy pedig a nyugati szakaszt kivéve, az egész határ totálisan le van zárva.

- Szükségünk van egymásra? - Ez nekem inkább zsarolásnak tűnik,…….. - itt megálltam, aztán folytattam – Rendben van, vállalom, viszont Tereza és családja nélkül egy tapodtat, sem megyek, és nem vagyok hajlandó semmilyen segítségre.

- Jóember, el kell tűnnünk, értse meg, bármikor jöhet az ár, és az orkán, nem ekkora, hanem ötször nagyobb, nincs időnk.

- Nélkülük nem csinálom.

 Így aztán, Lepold kénytelen volt Terezáék felé venni az irányt. Abban viszont igaza volt, hogy kevés időnk maradt, a víz utcáról-utcára emelkedett, és a szél is egyre vadabbul tépdeste a fákat, az esteledő fényekben, kavargó tárgyak ágak suhantak el mellettünk, néha az autónak csapódva. Szerencsére a rendőrautó jól bírta. Végre odaértünk, a két arasznyi vízben berohantam a házba:

- Gyerünk gyorsan, itt van kinn az autó – kiáltottam az ajtóból Terezának és Jozefnek.

- Jó három perc, csak összeszedünk ezt-azt, meg anyát is – kiáltotta vissza Tereza.

Aztán a három percből öt lett én pedig sürgettem őket:

- Sietni kell, most hagyjatok mindent, az életünkről van szó.

Aztán csak előbukkantak, de Clara asszony nélkül.

- Clara asszony?- kérdeztem

- Nem hajlandó jönni, azt hajtogatja, hogy ő csak a hatóságokban bízik, megvárja, amíg a katasztrófavédelem szakszerűen kimenti. Arról pedig hallani sem akar, hogy illegálisan utazgasson ide-oda.

A rendőrautó most már négyünkkel ment valamerre, magunk sem tudtuk, mert Lepold csak magában átkozódott, nem válaszolt a kérdéseinkre, csak ment kanyargott, szűk utcákon keresztül Aztán egy lejtős utcán mentünk felfelé, majd megálltunk.

- Szerintem a Nap-dombon vagyunk a folyótól nem messze - mondta Jozef

Először Tereza és Jozef is ki akart szállni, de már olyan erős esővel kevert orkán tombolt, hogy egy gyengébb fizikumú embert ledöntött volna a lábáról. Így Tereza és Jozef inkább a kocsiba maradt.

Mi pedig Leopolddal ott álltunk a dombon a viharban imbolyogva, és elképedve néztük az alattunk már sötét kavargásba merülő várost és a hánykolódó folyót. Az amúgy szelíd folyócskát, mely mostanra kavargó, hullámzó, örvénylő, hömpölygő medréből kiöntő, a part széli házakat romba döntő áradat lett.  Többek között láttam a börtön épületét is, amelyet már az első emeletig elöntött a víz,….. az egyik őrtorony éppen akkor omlott a vízbe,lassan, mint egy sebzett óriás.

Lepold a közeli hídra mutatott - és bár kiabált, de hangja alig hallatszott, elveszett a süvítő szélben a morgó, zúgó folyó hangjai között:

 - Ott kell átmennünk.

Visszakiabáltam, de én hangom is elnyelte a vihar, szakadozott suttogássá gyengült:

- Az nehéz lesz, a hídfő, már víz alatt van.

- Pedig csak arra tudunk eltűnni ebből a rohadt országból.

- Maguk tették rohadttá.

- Én nem, én is csalódtam.

- Dehogyis. Maga a kiszolgálója, a kialakítója volt ennek a romhalmaznak, láthatja ez a maguk műve, minden összeomlik, mint egy kártyavár - mutattam le a megtépázott, víz alatt álló, omladozó városra – maguk rendszere összeomlott.

- Én csak jót akartam – hallottam Lepold foszladozó siránkozó hangját.

- Most már árulja el végre, mi célja volt ennek az egész járvány-baromságnak, a járvány ürügyén létrehozott diktatúrának, hazugságvilágnak? – kérdeztem, kiabálva.

- A hatalom volt a célja, a hatalom nagyon édes tud lenni, de a szerelem féltékenységgel jár,……. a nép egy ezerfejű szörnyeteg, aki el akarja venni  a hatalmat. Kordába kell tartani, meg kell regulázni a népet, hogy ne tudja elvenni a hatalmat. Minden eszközzel, ha kell trükkökkel, manipulációval, ha kell erőszakkal, bármivel – hallottam Lepold szakadozott hangját

- Csak maga és a magához hasonlók gondolják így, maguk rengeteg szenvedést okoznak, el kellene már tűnniük – ordítottam.

Aztán visszaültünk a kocsiba, elindultunk.

Nem tudtam megállni, hogy az utolsó belém szorult kérdést, ne tegyem fel:

- Rendben van, elfogadom, a népet kontroll alatt kell tartani, de az olyan bugyuta, fölösleges dolgoknak, mint például a lábkendő mi értelme van?

- A lábkendő volt a manipulációs szerkezet legfontosabb fogaskereke, mert az mindenkit, naponta, sőt óránként figyelmeztetett arra, hogy félni kell, illetve be kell tartani a szabályokat - válaszolta Lepold szerintem gúnyos mosollyal a képén. Bár a kocsi sötétjében csak a képzeletbeli arcát láttam.

Lepold lefelé, a híd felé ment az autóval, majd a lejtő háromnegyedénél, a hídtól távolabb állt meg, mert a víz szintje már veszélyeztette az autó működését. Kábé ötven centis lehetett itt a víz. A hídfőt ellepte az áradat, a  híd szárazon levő része pedig nagyjából nyolcvan méternyire lehetett, az oda vezető út viszont víz alatt volt, aminek a mélységét, legfeljebb tippelni lehetett.

- Na, innen gyalog megyünk – mondta Lepold

- Csak maga, mi fölöslegesen biztosan nem kockáztatjuk az életünk. Ha minden rendben van, akkor integessen, akkor mi is megyünk.

Lepold elindult, a feltartott kezébe a nejlonba tekert kemmes papír. A kocsiból kiszállva néztem, - már úgy is mindegy szét vagyok ázva, örülhetek, ha ezt náthával megúszom – gondoltam. Lepold először térdig gázolt a kavargó hideg vízben, majd derékig, de egy idő után viszont már kifele ment. Aztán a hídon álló őrséggel kezdett beszélgetni, a lámpák fénye alatt jól kivehetően, sőt ez nem is beszélgetésnek inkább vitának látszott.

Majd integetni kezdett, de ebben a pillanatban valami váratlan borzalom vette kezdetét. Egy morajlással kezdődött, majd a híd tartópillérének, és a tartókábelek (ez olyan függő szerkezetű híd volt) lengésével folytatódott. Minden mozgott, lengett, recsegett- ropogott, szakadt, majd a híd szinte egész szerkezete a zúgó, rohanó folyóba zuhant. Az a rész is, ahol az őrség és Lepold állt. A híd lámpái persze kialudtak, a sötétbe, a robajba vegyült jajkiáltások kavarogtak.  Terezával, Jozeffel megdöbbenve néztük a történteket, mert a hangzavarra már ők is kiszálltak a kocsiból.

Néma csendben ültünk vissza, én ültem a volánhoz, Tereza és Jozef pedig irányított.

Visszakanyarodtunk és kelet felé kimentünk a városból. Nem délre, nem is nyugatra mentünk, hanem keletre egy faluba, ott lakott Jozef testvére, Dodo néni, reméltük h néhány napra ideiglenesen befogad, szállást ad.  Jól reméltük, a kedves néni átadta nekünk a vendégház, inkább csak házacska kulcsát, rádió televízió ott is volt.

Három nap alatt omlott össze a rendszer, az Ortega rezsim. Az első nap a felkelők, akiket most már forradalmároknak neveztek, az egész nyugati országrészt elfoglalták és létrehozták a forradalmi bizottságot.  Ráadásul az egész országban tüntetések alakultak ki. A rendőrség, katonaság egy része átállt a forradalmárok oldalára.

A második napon, Ortega miniszterelnököt, (ő állt a diktatúra élén) saját miniszterei, emberei (alvezérei) leváltották, bizalmatlansági indítvánnyal, házi fogságba helyezték, valamint megalakították az ideiglenes kormányt. Még aznap este, a két fél, a forradalmi bizottság és az ideiglenes kormány egymásnak feszült, ki jogosult a hatalom gyakorlására, az ország egy polgárháború szélén táncolt.  A harmadik napon azonban kiegyeztek, együttműködés jött létre, létrehozták a tényleges időszakos kormányt, kiadtak egy közös nyilatkozatot, továbbá a teljes rendőrséget, katonaságot, államapparátust az igazgatásuk alá vették, valamint új választásokat írtak ki.

A harmadik napon azonban Tereza Jozeffel egyetemben már nagyon ideges, volt Clara asszonyért aggódtak. A hírek is arról szóltak, hogy a fővárosból már félig elvonult az ár.

- Nincs mese indulnunk kell, ki tudja, mi van anyával  - szólalt meg Tereza.

- Elég biztonságos a helyzet szerintetek? – kérdeztem

- Reméljük,……. fantasztikus, ami a napokban történt, azt hittem, ez a rendszer mármint az  Ortega rezsim soha nem bukik meg, úgy  be volt betonozva – válaszolt Jozef

-  Én, mint idegen egyáltalán nem lepődtem meg, hiszen egy hazugság-világra épülő ingatag rezsim volt. – mondtam

- Apával értek egyet, én még most hüledezem, - szólt Tereza - hóvá tűnt a rezsim sok híve, a sok nyalóka, a sok koncleső? ……. nem is értem.

- Szerintem azok nagyobb része ilyenkor visszahúzódik a résébe, elbújnak, tudjátok, mint csótányok, mikor felkapcsolják a lámpát - mondtam.

- Azért nemcsak csótányok voltak, de ártatlan megvezetett emberek is - felelt Tereza

-  Megvezetett emberek, szóval balekok? – kérdeztem gúnyosan.

- A lényeg, hogy haza kell mennünk - zárta le a beszélgetést Jozef

Úgyhogy elköszöntünk Dodo nénitől, az állomásig rendőrautóval mentünk, az autót egy félreeső helyen ott hagytuk, majd vonatra szálltunk és meg sem álltunk a fővárosig. 

A városban sütött a nap, békés nyugis hangulat uralkodott, csak éppen nem lehetett közlekedni. Ugyanis a víz a legtöbb helyen még mindig húsz centi körül lehetett. Így azt találtuk ki, hogy biciklit bérelünk, szépen el is tudtunk karikázni a motelig. Több házat tönkretett az árvíz, egy részük összeomlott, a pincéje, földszintje szinte mindegyiknek elázott, más házaknak pedig a tetejét tépte le az orkán. Ennek ellenére én optimista hangulatot éreztem a levegőben, valahogy a város vidámabbnak tűnt, mint az utolsó hetekben.

Mindaddig, amíg haza nem értünk, mert sajnos a félelmünk beigazolódott,  Clara asszony holtan feküdt az ágyába, mely egyébként szintén a vízben állt, ahogy minden más.

Tereza, Jozef fájdalmát valamelyest csökkentette, hogy a jelek nem mutattak hosszas szenvedésre, azért a gyászos hangulat nehezen múlt. De lassan elmúlt, takarítgattunk festegettünk, a motel egész szerencsésen megúszta, csak közepes károkat, beázásokat kellett helyrehozni. Nemsokára ki is nyithatott, Tereza újra azt csinálhatta, amit szeret.   

A közélet is normalizálódott, a járvány-korlátozások jelentős részét feloldották, a kötelező lábkendőt, láb-kalucsnit, és hasonló baromságokat eltöröltek, az új vezetés, mint új seprő egészen jó sepert. 

Egyre többet gondoltam arra, h mi lenne, ha itt maradnék, elvenném Terezát, de akkor megjelent a férfi. Megérkezett a férfi, napsütötte bőrrel, borostásan, villogó fehér fogakkal mosolygósan, mindez rólam nem mondható el. Latin típus, mint Tereza. Állítólag Tereza fiatalkori szerelme volt, és most csak a munkája miatt jött a fővárosba. Állítólag elvált. Már elejétől fogva jól meg voltak Terezával, túl jól. Eleinte még örültem is, összejött egy jó hangulatú társaság, ami Terezának öröm, az nekem is. Aztán lassan észrevettem, hogy ebből a társaságból én nem nagyon hiányzok. Amikor beléptem, abbahagyták a nevetést, bár kedvesen bántak velem, de mégis egyre inkább kívülállónak éreztem magam. Ezek lelkem apró tőrdöfései voltak, szinte észre sem vettem, de azért az apró sebek is fájnak, főleg ha sokasodnak. Szerencsére Jozef inkább velem szimpatizált. De Jozef, nem Tereza. 

Az első nagyobb szúrás az volt, amikor ráébredtem, hogy Tereza már esténként nem jön át hozzám. Ugyanis korábban is volt, hogy néhány napig hanyagolt, de most már két hete, és minden nap, eggyel több. Nem mutattam, de ez már nagyon fájt – „ez pofára esés haver, miért is kellett neked annyira beleélned magad”- mondogattam magamban amolyan tehetetlen állapotban. Tehetetlen voltam, nem tudtam mit tegyek, nem találtam jó megoldást. Ha pattogok, féltékenységi jelenetet csinálok az is rossz, még inkább nyálas alaknak tűnök, a macsó mellett. Ha balekosodok és csendben tűröm a lelki bántásokat, az sem megoldás.

- Lehet, h. hozzá jár át, éjszakánként? – nyilallt belém a kétely, és innen kezdve az általam egyébként megvetett leskelődésre is képes voltam. Ő, a másik férfi, szintén egy motelszobában lakott. Éjszakánként leskelődtem, hallgatództam, amiért külön szégyelltem magam, de nem tudtam megállni. Amúgy sem tudtam aludni, gyakran az udvaron bóklásztam.  Nem láttam jelét átjárásnak, ami egyébként nem nagyon nyugtatott meg – „lehet, h csak ravaszul csinálják” – gondoltam. Szóval őrlődtem, - ez jó szó: „őrlődtem”. Azt is tudtam, hogy ez az őrlődés meglátszik a viselkedésemen és tovább rontja Tereza irántam való vonzalmát, ha egyáltalán van még ilyen.

Egyre csak azon járt az agyam, vajon Tereza mit érezhet, mit gondolhat? Az egyik közös beszélgetés alkalmával, már nem tudom milyen apropóból, azt mondta: 

- Van olyan, hogy az ember egyformán szeret kettőt, nem tud választani.

Ez megragadt bennem, talán hármunkra értette. Talán, de nem biztos.

A legnagyobb lelki tőrdöfés azonban egy pillantás volt.

Reggelinél történt, a másik férfival megint nevetgéltek, kialakult köztük a szokásos összhang, a férfi valamilyen bókot mondott Terezának,..... én pont felnéztem elkaptam Tereza tekintetét, de az nem nekem szólt,..... a csodálatos pillantást, jó hosszú pillantást a másik kapta. Még soha nem láttam ennyi meleg tüzet ilyen szerelmes felvillanást Tereza szemébe. Én még soha nem kaptam ilyent, sem nappal, sem éjszaka, pedig már mennyi mindent átéltünk.

Ez valóban tőrdöfésként hatott rám, - az a pillantás nagyon fájt, - nem mutattam, de szinte összegörnyedtem, elkezdtem könnyezni.

- Valami belement a szemembe – vettem elő a zsebkendőmet, szorítottam a szememhez – bemegyek a szobámba.

- Mutasd, megnézem – mondta Tereza, de én elhárítottam:

- Nem, majd én - és eltűntem.

Tudtam, ha az a másik olyan pillantást kap, amit én soha, akkor nagy baj van.

A következő napokban borzalmas érzelmi libikókán mentem keresztül. Ha nem is percről-percre, de negyedóránként változtak az érzelmeim, hol magamat láttam undorító senki alaknak, hol azt a másikat láttam ilyennek. Hol igaztalanul eldobott áldozatnak, láttam magamat, Terezát pedig igazságtalan, hálátlan kínzónak, hol igazat adtam neki és magamat okoltam. Sokat agyaltam azon is; hogyan lehet, hogy valaki imád valakit, aki nem viszonozza.  Az imádót sem lehet megérteni, de azt sem, akit teljesen hidegen hagy a szeretet. Próbáltam megfejteni ezt a rejtélyt, ami nyilvánvalóan lehetetlenség, mert ez nem ésszerűségi, hanem érzelmi kérdés.

De a keserű lényeget, a tanulságot minden nap, többször is levontam: akárhogy is van, bárki is a hibás, a Terezával való kapcsolatomnak már nincs jövője. Hiszen ha az a másik, pár nap alatt több érzelmet tudott kiváltani, mint én fél éves ismeretség után, akkor az már vesztett játszma. És akkor is veszett ügy, ha egyformán szeret minket, vagy talán engem még mindig egy kicsit jobban, mert az idő annak a másik férfinak kedvez. Amúgy is, ha csak ilyen ingatag elcsábítható szerelmet tudtam elérni, ennyi idő és együttlét alatt, akkor annak nincs jövője. Fájdalmas volt, de három nap alatt eljutottam az elhatározásig: elmegyek, visszamegyek a saját országomba. A következő napom a tervezéssel telt el.

Tervezéssel? Inkább csak elképzeltem a lehetséges történéseket.  Az is megfordult a fejembe, hogy Tereza szerelmet vall, nem enged, megkér, h. maradjak, beismeri a tévedését, -  tudtam, erre szinte semmi esélyem, de hát álmodozunk, ilyen az ember. Az is megfordult a fejembe, hogy még nagyobb megalázásban lesz részem; mondjuk, kapok a kapcsolatunkat degradáló megjegyezést. Megpróbáltam felkészülni.

Másnap vacsoránál jelentettem be. Tereza és az a másik szokásuk szerint jó elvoltak, én pedig egyszer csak megszólaltam:

- Holnap elutazom, hazamegyek, visszamegyek az országomba.

Csend lett, aztán Jozef szólalt meg:

- Muszáj, nem tud várni?

- Nem kedves barátom – mondtam, majd folytattam - jó pár ügyet el kell intéznem, így is rám égtek, a dolgok,…. na meg talán van, akinek hiányzok - az utóbbit persze Tereza miatt mondtam, pedig nem is volt igaz.

A másik férfi a szokásos nyegle stílusában szólt hozzá:

- Hátha menned kell pajtikám, akkor menj – szerintem tudta, h. ő győzött.

Tereza lehajtott fejjel egy pillanatra rám nézett és csak annyit mondott: - sajnálom. 

Még annyit sem kérdezett, hogy visszajövök-e, ebből tudtam, h. jól döntöttem. Utólag is azt gondolom: ha valaha is szerelmes volt belém, akkor ott, már biztos nem,  ……. akkor is, ott is  csak sajnálkozást láttam rajta, nem szerelmet.

Aztán felálltam:

- El is búcsúzom. Holnap korán indulok, nem akarok senkit felébreszteni - mondtam majd a másikkal kezet ráztam, Jozefet pedig megöleltem - mindig emlékezni fogok rád - súgtam a fülébe. Terezával pedig szintén megöleltük egymást, de az már nagyon furcsa mesterkélt ölelés volt, nem szóltunk egymáshoz.

Még aznap éjfélkor elindultam, úgysem tudtam volna aludni. Biztosan azon járt volna az agyam: hátha mégis átjön hozzám Tereza.  De nem akartam átélni ezt a hiábavaló várakozást. Jól van ez így, vagy ha nem is jó, így kellett lenni, nem rajtam múlt.

Hat és fél hónapja hagytam el a tiszta-lábúak országát (én már csak így nevezem, most már az olvasó is sejti, miért), és jöttem vissza saját országomba.

Akár nevén is nevezhetném e országot, két okból nem teszem. Egyrészt, bevallom kicsit félek, - félek az ország létező, vagy nem létező (ki tudja) titkos-szolgálatától. Ennél is fontosabb, s ez a másik, - érdektelen ezen ország neve, hiszen bárhol megtörténhettek volna, ill. megtörténhetnek a leírt események. A jelenségek és annak törvényszerű okai (hatalom, manipuláció, stb.) szerintem állandóan, mindenhol előmászhatnak a gödörből, - ha hagyjuk. 

Lelki sérüléseim, a szerelmi csalódás és a féltékenység okozta kisebb-nagyobb sebek lassan gyógyultak, de hétről-hétre könnyebb lett. Már a második hónapban átutaltam Tereza számlájára egy csinos kis összeget, a kaja, a szállás ki nem fizetett ellenértékét,….. akárhogy is van, a becsületem mindennél többet ér. Azt nem mondanám, hogy az idő mindent meggyógyít, de megszokottá, elviselhetővé teszi a sebeket,……. az én sebeim már nem sajgón élesen, csak tompán fájnak.  A kaland szerelmi részét egyre inkább belepi a por, a többi pedig egyre élesebben rajzolódik ki.

Mert mégis az a nagy kaland, az a nagy tanulság, hogy egy romlott, manipulációval, megfélemlítéssel, trükkökkel hatalmat bitorló uralkodó bandát, a nép képes volt elzavarni, ráadásul én is a részese voltam.

Azt gondolom ez a felemelő élmény mindent felülír, a szerelmi csalódást is elhomályosítja. A társadalom, sok ember, a többség emelkedése mindennél fontosabb, bárki, bármit mondjon.

                                                   Vége