9/21 Nagy Antal esete a járvánnyal



Részlet a regényből:

Kivaghy Krisztián

 

Nagy Antal esete a Covid-19 járvánnyal.

Avagy: a pesti kapualjak titkai

Kisregény

 

 

K. doktor, osztályos orvos, osztályvezető-helyettes odalépett Nagy Antal 62 éves beteg ágyához:

- Anti bácsi most egy kicsit haza kell mennie, egy kicsit elhalasztjuk a műtétjét, - csak néhány hétig.

Anti bácsi bár már halott mindenféle susmogást, pletykát, mégis meglepődött, sőt megijedt, erre a közlésre.

- De úgy volt, hogy holnapután műtenek, tudja doktor úr, ez már amúgy is hónapokig húzódott.  Három hónapig vártam a műtétre. És azt tetszett mondani, hogy most már nem lehet halogatni.

- Tudom Anti bácsi, de tudja, most helyzet van, beütött ez a Covid járvány. De nem lesz baj, egy-két hetet tud még várni az a vékonybélben levő fekély.

- De hát fáj és hányingerem van,….. enni sem nagyon tudok - mondta Anti bácsi kérlelő hangon.

- Tudom Anti bácsi - mondta K doktor magára erőltetett mosollyal és optimizmussal – ne aggódjon, nem lesz baj, menjen nyugodtan haza, majd adunk jó kis fájdalomcsillapítót, meg gyógyszereket. Valószínűleg két hét múlva visszajöhet. Akkor hát hazamegyünk, ugye Anti bácsi? Máris kezdhet öltözni – fejezte be K doktor a mondandóját, búcsúzóul még megpaskolta Anti bácsi vállát.

Anti bácsi, Nagy Antal pedig szomorúan, ugyan de belegyezett, mert nevével ellentétben szerény ember volt, szófogadó, szabálykövető életet élt világéletében.

 

Két nappal korábban

F doktor a sebészet vezetője és főorvosa, magában dúlva-fúlva jött ki az igazgatói eligazításról.

Azonnal magához kérette K. doktort, a helyettesét, jobb kezét.

- Ez nem igaz, öregem – vágott bele F. doktor, és szokása szerint idegességében ingatta fejét – a kupleráj ehhez az egészségügyhöz képest kaszárnya. Három nap alatt 2800 ágyat kell a kórháznak felszabadítani, minket neveztek ki az egyik járványkórháznak. Országosan 30 ezer, vagy még több ágy falszabadításáról van szó, ha jól emlékszem. De várjál, nincs vége, nekünk, a mi osztályunknak, a sebészetnek is 67 szabad ágyat kell abszolválnunk.

- Na ne, hogy a fenébe? Ez képtelenség. Nem lehet reklamálni?

- Kinél, kinek, és minek? Azt hiszed, ezek bárkit is meghallgatnak? A kórház-igazgatót sem. Ez van, parancs és kész.

- Valakinek azért kellene szólni, mert így műtétre váró betegeket kell kirúgni. És egyébként is mi a jó büdös lofasirtért kell ennyi ágyat,….. 30 ezret a jelenlegi helyzetben felszabadítani. A büdös életben nem lesz ennyi covidos beteg.

- Nem lehet szólni, ez van. Mennyi szabad ágyunk van? 

- Nagyjából harminc. És van még vagy 10 ember, aki műtét után vannak, de talán egy-két nappal korábban tudjuk őket hazaküldeni.

- Nem lesz ebből baj?

- Ki tudja, talán nem. Nagyobb baj h. így is 27 viszonylag halaszthatatlan műtétre várót kell hazaküldeni. Az otthonápolás persze nyista.

- Megcsinálod ezt, - mármint kiválasztod, aki leginkább halasztható?

- Hát felettébb nem szívesen, a felelősség pedig a miénk lesz.

- Igen, ez van.

K doktor pedig nekiállt, hogy kiválassza a betegeket, ahogy mormogta magában, a „halálra ítélteket”. 

Másnapra kész volt a lista K doktor, pedig szépen ment sorba. Azután elért Dobos Erzsi nénihez.

- Erzsi néni akkor egy kicsit hazamegyünk, jó?

- Jól van fiam, csak fölhívom a fiam, tudja ő a kerületi alpolgármester.

- Ne hívja fel Erzsi néni, majd keresünk valamilyen megoldást.

Aztán elért Lakatos Andráshoz, ő így reagált:

- Hát azt nem ajánlom, doktor úr, nekem mindegy, de tudja milyen gizda a családom - mondta rekedtes zsíros pihegő hangon – ezek bejönnek, - ha baj lesz, bejönnek.

- Jól van Lakatos úr, még körülnézek, hátha találunk megoldást.

Utolsók között ért el, Murányi Gézához.

- Doktor úr, mi ezt nagyon nem szeretnénk,…… ezért is adtunk a hálapénzt, tudja emlékszik.  Egyik rokonom egyébként újságíró.

- Remélem nem fenyeget? - kérdezte K. doktor

- Nem dehogyis, csak hangosan gondolkodtam.

- Na jól van, majd meglátjuk.

Mivel három ember kiesett így került a kiválasztottak közé, többek között Nagy Antal. Pedig Anti bácsinak valóban aktuális, sőt sürgős lett volna a műtét.  De K doktor nyelt egy nagyot, és hazaküldte.

Anti bácsi szép csendesen magában sziszegve a fájdalomtól elkezdett öltözni.

Kinga nővér már közel sem volt olyan türelmes, mint K doktor.

- Anti bácsi itt a ruhája, igyekezzen, mert még át kell húzni,….  nem kap mentőt, haza tud maga menni, ugye nem lesz baj. Jobban jár, ha gyalog megy.

- Nem lesz baj - sóhajtotta maga elé Anti bácsi. 

Így aztán Anti bácsi kénytelen volt gyalog, illetve busszal, villamossal hazamenni. Pontosabban hazavánszorogni, vagy hazabotorkálni.  Mert hastáji fájdalmai voltak, szédült, émelygett, gyenge volt. 

Amikor görnyedten, jó öreg aktatáskájával a kezében megállt az előszobában, Rózsi néni, összecsapta a kezét:

- Édes fejem, veled meg mi van? Hogy kerülsz ide?

- Ez van - mondta Anti bácsi, a gyengesége miatt is nagyon halkan, szűkszavúan - hazaküldtek a járvány miatt.

- Jól van, jól van, csak ülj le, mindjárt megcsinálom az ágyacskád, húzok neked tiszta cihát.

- Nem kell, csak lefeküdnék.

- Jól van, segítek, de miért nem szóltál, hazahoztalak volna. Csinálok neked pipi levest jó?

- Nem tudtam, nem kérek, fáradt vagyok.

- Feküdj le édes fejem, pihenj, én pedig betelefonálok, kiveszem a szabadságom.


Folytatása a könyvben.

Szerintem érdemes  megvásárolni a könyvet.

És a többit is.

 

Hazaérkezése utáni első napokban, első héten Anti bácsi egyre rosszabbul érezte magát.

Fokozódtak a hastáji fájdalmai, általában tompán kezdődött, de aztán átment görcsös állapotba, nyilallt markolt, szétsugárzott, hidegrázás kísérte. Ilyenkor Anti bácsi bevette a következő meglehetősen erős fájdalomcsillapítóját, ami ideig-óráig elviselhetővé tette a fájdalmat, de aztán újra kezdődött.  Az émelygés is erősödött, naponta egyszer-kétszer hányt.

De nem panaszkodott csak csendesen forgolódott nyöszörgött az ágyába, ha rátört a görcs, akkor csak arra tudott figyelni, akarta, vagy sem, de ilyenkor számolta a perceket – mikor múlik el.

„Rosszul érezte magát, fájt neki.”  Persze mindezek szavak, az érzéseket, érzelmeket nem lehet leírni. „Úgy hullnak eléd ezek a szavak, mint alvadt vérdarabok” – írta a költő.

Étvágya persze nem volt, hiába főzött minden második napon Rózsi tyúkhúslevest, abból sem tudott enni. Bár néhány kanálnyit mindig magába erőltetett, de csak Rózsája kedvéért. Lassan kiapadt az életereje. De más is elfogyott kihűlt benne.  A világ jóságába és rendezettségébe való hit. Eddig úgy voltak vele, Rózsi és ő, h persze vannak bajok, problémák, de a világ azért alapvetően mégis egy rendezett, logikus és kedves hely.

Ez az érzés, remény, ha nem is tudatosan, de lassan kihűlt benne. Ahogy Rózsiból is, hiszen szimbiózisban voltak. De már ez is felbomlott, Rózsi sem tudott erőt-reményt adni édes fejének, ez is zavarta. Gyakran csak ült Anti ágya szélén, de egyre többet a konyhába. Érezte, hogy inkább a terhére van.

 

Az elmúlt életben.

Anti bácsi és Rozsi néni egész életükbe csendes visszahúzódó kötelességtudó életet éltek.

Az egyik kedvenc mondásuk volt: aki szelet vet, vihart arat. Gyakran hozzátették: Jobb a békesség.

Meg: ne szólj szám, nem fáj fejem.

Meg: jobb ma egy tyúknyak, mint holnap egy lúdnyak – Anti bácsi költötte át az ismert mondást, ezt mindig olyan vidáman mondták egymásnak, viccesnek tartották.  Ahogy ezt is: sokat akar a tolvaj szarka, de nem bírja a farka. Meg ezt is gyakran mondogatták: nem lehet a széllel szemben pislogni. A kedvenc bibliai idézeteik is, mind a szerénységről szóltak.

Reggel mindennap korán keltek, majd csendben megreggeliztek, többnyire pirítóst teával, aztán ki-ki elment a maga munkahelyére, Antal a raktárba, Rozália az áruházba takarítani, de mostanában nevezték ki csoportvezetőnek.  Amit persze meg is érdemelt, mert életében csak kétszer késett, akkor is a gyerek lázasodott be. Antal is hasonlóan megbízható munkaerő volt. Munka után szépen hazamentek, Rózsi valamit főzött, gyakran tyúkhúslevest, mert azt imádta Antal.  Mikor kész lett akkor bekiáltott az olvasgató, vagy tévét néző urának: gyere édes fejem, mert elrepül a pipi, - ezen felderülve megvacsoráztak, többnyire csendesen, de néha beszélgetve. Igen Rózsi néni úgy szólította a férjét, hogy „édes fejem”.  Néha pedig csak úgy h „fejem”, - ez még fiatalkorukból jött, akikor egyszer véletlenül Rózsika úgy mutatta be Antalt a vendégeknek; - akkor itt a fejem, - persze férjemet akart mondani, de zavarában elszólta magát. Mindenki nevetett, Rózsika pedig annyira találónak tartotta, h, meg is maradt ennél a becézésnél.

Csendesen éldegéltek, bár volt egy lányuk, de az külföldön élt, és csak néha, úgy évente küldött egy képeslapot, néhány fényképet, de mindig megszidta őket:  - Vegyenek már anyukáék lap-topot  vagy okos telefont és lépjenek fel a netre, akkor könnyen tudnánk beszélgetni. De ebből Anti bácsi és Rózsi néni nem sokat értett, és őszintén szólva, nekik nagyon is megfelelt ez a jelenlegi állapot.

Egyszer a szomszéd Béla gyerek kicsit gúnyosan megjegyezte:- láttam a Zsuzsit, a lányukat egy felnőtt filmben. De nem értették teljesen, miről is beszél ez a Béla gyerek. Antal meg is jegyezte: - ennek a Bélának soha nem volt ki a négy kereke. 

Csendesen éltek és mindig betartották, amit a rádióban tévében halottak, az állami adásból. Többnyire csak az állami médiát hallgatták nézték, valójában csak azért, h tudják; mostanában hogyan kell viselkedni a rendes állampolgároknak. Persze ezt nem fogalmazták meg, még maguknak, sem, elég volt, ha elővették valamelyik kedvenc mondásukat, ami kiegészítették ezzel: a politika az urak mulatsága, - széllel szemben amúgy sem lehet pislogni.  Mindig korán reggel mentek szavazni, már amikor szavazás volt, és mindig arra, akiről a legtöbbet halottak, aki eddig is vezető volt. És általában győzött is, akire szavaztak, ilyenkor büszkén néztek össze, és Anti bácsi megjegyezte: niht ugri-bugri, langsam spaciren.

De ez a hazaküldés és szenvedés átírta a sorsukat, ez  egy igazságtalan fordulata az élettörténetüknek.

 

Vissza a jelenbe, a nyolcadik napon Rózsi néni nem bírta tovább:

- Ez így nem mehet tovább édes fejem, a végén itt fogsz meghalni nekem, én telefonálok.

- Kinek?

- Nem tudom, a kórháznak, vagy a háziorvosnak, még én se tudom, de valakinek.

- Várjuk meg a két hetet, nem kell ugrálni, ne zavarjuk őket, Kásás doki azt mondta, szerinte két hét, aztán visszahívnak. Nemsokára biztosan telefonálnak – mondta és még halkan hozzátette – amúgy sem lehet a széllel szembe pislogni.

 

Ugyanazon napon Anti bácsi hazaérkezésének nyolcadik napján.

Györkiné a szokásos rikácsoló hangján odaszólt a szegényes nem éppen higiénikus, káposzta szagú konyhában eszegető fiának, Bélusnak:

- Hallottad, hogy hazaküldték a kórházból a nagyságos balek szomszéd urat, az Antalt? Már egy hete itthon van.

- Valamit halottam, mi újság vele?

- Tudom én azt?, kivághatták vagy mi,  csak annyit tudok, hogy nagyon beteg a szerencsétlen,….. én nem sajnálom.

Bélus erre nem szólt semmit csak tovább kanalazta a levest, talán egy kicsit még jobban ráhajolva a tányérra.

- És azt halottad, h a cafka lányát is látták a környéken?

- Kit a Szuzit?

- Azt, a Zsuzsát, -  Zsuzsa az, nem Szuzi. Hogy vigye el azt is rossebb. Jól szét lehet neki már csinálva a micsodája.

- Haza is jött?

- Dehogyis, az Emkénél látták leszállni a buszról. A Gáspár Marika mesélte.

- A Gáspár néni, a földszintről?

- Az hát.

Aztán már nem szóltak.

Másnap Bélus látta, h. Gáspár néni sepreget az ajtaja előtt, gyorsan leszaladt.

- Segítek Marika néni, majd én tartom a lapátot.

- Köszönöm Béluska, nagyon kedves vagy.

- Na, ez direkt jól eset Marika néni, hallom egyébként h. látta a Nagy Zsuzsit?

- Igen. Mikor is, tegnapelőtt a Blahán, egy buszról szállt le.

- Biztosan ő volt, merthogy tetszik tudni, ez a maszk.

- Biztos, mert ahogy leszállt levette a maszkot és elővette a telefonját.

- Barna haja van, mint régen?

- Várjál csak,…….  nem szőke haja volt, igen méz-szőke. 

- Gondolom a hetesről szállt le, arról, ami a keleti felé megy.

- Ja, aztán a Rókus kórház irányába indult. Én meg pont ott vártam százharmincasra. De ő nem ismert meg, mert maszkban voltam.

- Marika néni is jól bírja magát, ilyen korán már buszozik?

- Nem volt az korán, úgy három óra felé lehetett.

- Pont háromkor?

- Talán tíz perccel később.

Még egy darabig beszélgettek, aztán elköszöntek egymástól. Bélus felment a lakásukba, és szokása szerint az ágyára heverve, a szoba sarkát bámulva gondolkodott.

A lerobbant józsefvárosi nyóckeres, gangos ház, 2 emelet 22 számú lakás tulajdonosa Nagy Antal, a 23 számú lakásban pedig már régóta Györki Istvánné, Sára lakik két fiával. Jobban mondva, a nagyobbik fia, Feri, de mindenki csak Frenknek nevezi, már csak úgy félig, néha lakik itt. Ő még Györkitől van, akivel össze is házasodtak, aztán el is váltak, mikor Ferike két éves lett. A kisebbik fia egy másik férfitől van, de hogy kitől, arra Györkiné sem merne megesküdni. Volt a terhesség alatt minden, rejtett elvételi kísérlet, majd mégis összejött egy férfival, egy szerelmes rendes embernek látszóval, aki bevállalta a gyereket. Aztán elromlott a helyzet, jött az újabb szakítás, Bélus akkor egy, Ferike hat éves volt.  Sára most már nem tépelődik azon, hogy ez az ő sorsa, vagy a természetéből ered, vagy csak sorozatos véletlen szerencsétlenségről van szó. Most már nem tépelődik, megkövesedett a lelke, teste, és a kőemberek, ha akarnának, akkor sem tudnának lelkizni.  A kisebbik fiú, a 25 éves Béla, de mindenki csak Bélusnak nevezi, viszont egészen itt lakik, itt él, anyjával.

Béla rendkívül utálja ezt a „Bélus” nevet, mert ezen a környéken ez nem kedveskedés,- inkább gúnyolódás. Bélust mindenki amolyan fura figurának tartja, Ő magát nem furának csak különlegesnek véli. Vagy ki tudja, mert Bélusban kavarognak a gondolatok a meggyőződések.  Még más embereknél is erősebben kavarognak a meggyőződések, - szinte egyenlő erősséggel jelenik meg az egyik gondolat, felfogás, majd például egy fél óra múlva hasonló erősséggel, jelenik meg akár az előző felfogás ellentéte.  Viszont ez már annyira a lényévé vált, h. ő maga természetesnek tartja, észre sem veszi, képes ezt valahogy annyira szinkronizálni,  h. a világ sem veszi észre. Talán, ha lenne, igazi barátja az észrevenné, de ilyen nincs neki.  Van néhány állandó bogara, de amúgy váltakoznak, pontosabban körbejárnak az elgondolásai, elvei.

Magányos lélek, a kocsmába is csak azért jár le, beszélget is, mert így tud legkönnyebben lerészegedni. De még nem nevezhető iszákosnak. Amúgy legszívesebben egyedül van, fekszik, ül, járkál, közben jár az agya, csak általában körbe-körbe, a nélkül h. észrevenné.  Többek között saját magát, hol szereti, sokra tartja, majd elkezdi utálni. Ilyenkor mindent utál magában, de leginkább a kissé kövérkés alakját, az inkább kicsike hímvesszőjét, és egyéb aránytalan testrészeit. Szóval van, mikor a kevélysége az égbe száll, és van, amikor az önbizalma a padló alatt van. De van még egy ennél is erősebb ellentmondás a lelkében.

 

12 évvel korábban

Bélus nem volt mindig ilyen, úgy 13 éves koráig, szerény csendes, inkább jó tanuló gyerek volt.  Meglepően sokat olvasott annak ellenére, h az öt évvel idősebb féltestvére Frenk sem biztatta erre, az anyja pedig kifejezetten rossz szemmel nézte.

A lelke mélyén akkor még egyértelműen irtózott ettől a környezettől az omladozó lépcsőháztól, a szürkeségtől, a portól, a káposztaszagtól, a szegénységtől, de főleg anyjának a barátaitól. Most 25 évesen hol undorodik, hol direkt büszke rá.

Anyja átlagosan úgy évente hozott új „élettársat” hol kissé bolondot, hol iszákost, hol kissé aljast.  Bár Frenk, - akinek már 17 évesen is komoly presztízse volt a környéken, téren - javítóban is volt, sőt börtönbe is,-  akkor futtatta az első lányt, és  a negyedik komolyabb bunyóján is túl volt,  - lerendezte a szemétkedő anya-barátokat, - de Bélus undora ettől nem  nagyon csökkent.

Volt néhány agyon olvasott könyve, - az iskolai tankönyvekkel együtt az ágya alatt tartotta őket, így nem tűntek fel anyjának, és elkerülték a kidobást. Ezek közül is talán a leginkább kedvenc könyve „Magyar Népmesék” című könyv volt, ennek már kijártak a lapjai. Ha bánata volt, akkor elolvasott egy mesét. Persze már kívülről tudta őket, de mégis megvigasztalták.

Leginkább azokat a meséket szerette, melyekben benne volt ez a mondat: „jótett helyébe jót várj”.  Imádta ezt a mondatot, mondhatjuk 13 éves koráig ez a mondat vezérelte. Mármint az a tudat, inkább érzés, h a világ végső soron eme egyszerű alapelv alapján működik.  Hiába lakik ő ilyen körülmények között, egyszer majd ez az alapelv „jótett helyébe jót kapsz, rossztett helyébe rosszat kapsz” fog érvényesülni, még az ő életében is.

Azután 13 éves kora után olyan dolgok következtek be az életébe, melyek megváltoztatták Bélust. És most már el lehet árulni a korábban említett legerősebb ellenmondást, ami 16 éves korától Bélus lelkében kavargott és most is kavarog: az egyik percben, órában ezt véli, jótett helyébe jót várj,  -  a másik percben-órában viszont ennek ellenkezőjét; jótett helyébe rosszat várj.

De ez a váltakozás nem tudatos, hanem amolyan lelki szinte zajlik. Sokan a lelket szívnek mondják, mások érzelemnek, megint mások pszichének, mi maradjunk a léleknél.

13 éves korában kezdett az utcára járni, és 13 éves korában lett igazán szerelmes a szomszéd lányba, Nagy Zsuzsába. Zsuzsa akkor nála egy évvel volt idősebb, Frenk pedig a 18-ba lépett.

Akkor már Bélus, mint más fiatal ebben a korban, már elkezdett rendszeresen maszturbálni. És a nőiesedő, kivirágzó Zsuzsa majdnem mindig ott volt erotikus képzelgéseinek fókuszában. Felettébb kívánta testileg, de más szemszögből is sokat gondolt rá.  Kedvesebb jelenteket is elképzelt kettőjük románcáról – nevezhetjük ezt szerelemnek? Kamaszszerelemnek mindenképp. Szólni azonban nem mert, elkapta őt is a szokásos vívódás, - szólni kéne, de hogyan. Ez azért nem jó, - az pedig azért, - amaz pedig égés.  Egyébként jobban is tette, mert el lett volna utasítva, akkor már ugyanis Zsuzsa  Frenkbe volt szerelmes. Frenk persze észrevette, de még hagyta érlelni a dolgot egyébként is 14 éves, az még liliomtiprás.

Ha nem lett volna szerelmes Zsuzsa Frenkbe, akkor is elutasította volna  Bélust, egyrészt a külseje miatt, másrészt nem talált semmilyen lelki azonosságot kettejük között. De ezt rosszul látta, ezt Bélus látta jól, mert volt hasonlóság.  Főleg abban hasonlítottak, h lelkük mélyén  mindketten lenézték,  és kamaszodva, egyre jobban megvetették Zsuzsa szüleinek Rózsi néninek, Antal bácsinak az életmódját.  Mindketten szabadulni szerettek volna ebből a környezetből.  Zsuzsa lenézte szüleit, főleg azok sótlan, egyhangú, élmények nélküli beletörődő életét.  Gyakran mondogatta magának: én nem leszek birka.  Ő is akkoriban kezdett maszturbálni, de ő Frenkre gondolt. Ilyenkor azt kérdezte magától kacéran mosolyogva: mit csinálsz te rossz kislány? A rossz-kislányság gondolata teljesen be tudta vadítani. Ilyenkor mikor maszturbálástól kipirult arccal, a fürdőszobából kiment a szüleihez, és anyukája kevergetés közben megkérdezte: megfürödtél aranyom?  - szégyen helyett inkább egyfajta elégtételt érzett.

 

Bélus akkor már egyre sűrűbben járt le az utcára, a bandába, nevezzük őket „kicsik bandájának”, mert volt nagyoknak is, tizenhéttől fölfele, bandája. Ezen a környéken nem volt szokás, hogy a bandák elnevezzék magukat, még ez a „banda” szó sem volt divatba. Főleg azért kezdett lejárni, mert otthon egyre rosszabbul érezte magát és persze Frenk példája is erre csábította. De ő, annak ellenére h. Frenk miatt befogadták, mindig is kilógott a bandából.

A haverok, a srácok a banda legtöbbször az elhanyagolt tér szélén levő ócska pad körül gyülekezett, aztán csak úgy vaktában elindultak. Nézegették a kocsikat, melyiket lehetne elkötni, és mindent figyeltek, honnan (üzletek házak, udvarok telephelyek, fészerek) mit lehetne ellopni. És a nézegetés néha átment tettbe is.

Egyik „trükkjük” az volt, h. öten-hatan benyomultak olyan kis üzletbe, ahol egyedül volt az eladó, ott rumliztak, ide-oda járkáltak, fogdosták nézegették az árukat, el is raktak néhányat, mire az eladó ment intézkedni, már ketten a pult mögött voltak, nyitották a kasszát, vették ki a pénzt, és emelték el a házipénztárt, ha megtalálták. Pár percig tartott aztán gyorsan kihúztak és elhúztak. Volt, amikor csak pár ezer volt a zsákmány, de volt, igaz ritkábban, mikor tízezreket, sőt százezreket vittek el. De annyi eszük volt, hogy nem vitték túlzásba, pontosabban nem lépték túl a lebukás határát. A nagyok a bátyjaik is erre intették őket. Amúgy sem a haszonszerzés volt a cél, ez számukra csak szórakozás volt. A károsultakkal való együttérzés pedig szép lassan kihűlt, eltűnt belőlük. Akkoriban kezdtek füvezni, inni, és persze dohányozni.

De Bélus kilógott a sorból, eleinte még tetszett neki, de aztán egyre kevésbé érezte jól magát. Úgy látszik a, „jótett helyébe jót várj” tanulság erősebben  belemaródott mint gondolni lehetett.

Mindig is kilógott és minden szempontból. Például amikor a fiuk szexszeltek, - találtak valamilyen „olcsó cafkát” ahogy ők mondták, - vagy házibuliba jöttek lányok, voltak ilyen esetek, - azokat is csak messziről a sarokból nézte, megjátszva a lezser közömböst. Pedig a lelke nagyon is háborgott, ment is volna, erekciója is volt, de a gátlásai is ágaskodtak, meg is vetette az ilyen lányokat, szóval keményen viaskodott magával.

Akkoriban a banda már egyre többször keveredett céltalan,  „csak bosszantás, a kártevés miatt csináljuk” fajta balhéba. De nagy törést a hajléktalan-sátor eset jelentette.

A banda nagyjából azon a környéken mozgott, mint a Pál utcai fiuk, persze ők nem olvasták a könyvet. Rákóczi tér, Blaha L. tér,  Corvin köz, felfelé pedig Baross utca,  Orczy-kert, gyakran benéztek még a kínai piacra, néha, ha kocsival voltak, a Népligetben is körülnéztek. Bár ott már mások uralkodtak.   Aznap az Orczy-kertbe sétáltak és park egyik eldugott sarkába, a fák alatt észrevettek egy hajléktalan sátort. Tele volt mindenféle holmival, nyilván a lakójának, mert lakottnak látszott, sokat számítottak ezek az ócskaságok.

- Ez még a múltkor nem volt itt – mondta Öcsike, aki termetre egyáltalán nem volt öcsike, nagydarab kövérkés, kreol fiú volt, de termetéhez képest meglehetősen fürge és erős volt. Az Öcsike nevet onnan kapta, hogy ő is egy öcs volt, akárcsak Bélus, Tuskónak volt az öccse, aki viszont Frenk egyik társa és haverja volt. De Öcsike mindenkinél még a bátyjánál is egy fejjel magasabb volt. Ő volt a kicsik bandájának, „nem hivatalosan választott, de elismert” főnöke, általában ő  mondta a tutit, most is:

- Mi a fa.t keres ez itt, nem szeretem az idegeneket, valami proli köcsög paraszt csöves ideköltözik. Tüntessük el ezt a kócerájt – mondta Öcsike és elkezdte rugdalni a tartókarókat – sőt egyszerűbb felgyújtani.

A többiek bólogattak, egyetértettek, Bélusba viszont valami, talán az igazságérzet, nagyon felhorkant, bevillant a tanulság: jótett helyébe jót várj.  Egy percig a legkisebb szegénylegénynek érezte magát, ez az érzés még Öcsike iránt félelmét is legyőzte:

- Hagyjuk a fenébe, nem ér annyit, még magunkra hozzuk a zsernyákokat.

- Engem nem érdekelnek a zsaruk, én nem majrézok tőlük, érted Béluska – válaszolt ingerülten Öcsike  – kinél van gyújtó?

De Bélus ez esetben nem hallgatott:

- Hagyjuk, nem ismerjük, nem ártott nekünk, semmi hasznunk. Frenk mindennap elmondja, ne csináljunk fölösleges balhékat. 

Öcsike keze már mozdult h. pofán vágja ezt a senki gyíkot, hogy merészel gizdáskodni, de előtte azért körülnézett,  - a többiek már inkább Bélus pártján álltak. Meg aztán ott van Tuskó meg Frenk, ez most nem venné ki  jól magát. Így aztán, visszafogta dühét, látszólag kedélyesen elcsapta a dolgot:

- Hagyjuk a szerencsétlent még egy darabig, de ha legközelebb meglátom, szétcsapom az agyát – mondta vészjóslón, miközben Bélusra villantotta a szemét.

Magában pedig megjegyezte: nemsokára haver, neked annyi, ami késik, nem múlik. 

Kábé két hét múlva jött el az alkalmas szitu a leszámolásra, legalábbis Öcsike szempontjából. Üres utca, üres kapualj, és csak ők ketten.

-  Menjünk be ide mutatott az egyik ismert ház nyitott kapujára.

Bementek, Bélus sejtette mi következik, pedig már reménykedett, hogy megússza.

Öcsike egy lépéssel közelebb lépet.

- Mi bajod van neked velem?

- Semmi, semmi, tudod te is.

Bélus hátrált volna, de egy sarokba voltak. Erre nem figyeltem, futott át az agyán. Öcsike persze folytatta:

- Akkor miért szidod a családomat, többen is hallották? Kitépem a májad szarcsimbók.

- Én nem, tényleg, nem….

Valahonnan tányércsörgést meg hangfoszlányokat halott.

Akkor jött az első ütés, egy gyomros, Bélus összegörnyedt, nem kapott levegőt, aztán jött a májas-bordás, aztán reccsent az arccsont.  Hasító fájdalom. A földön fekve még kettő nagy rúgást kapott.

Miközben a földön volt valaki belépett a kapun, de aztán gyorsan kifordult, eltűnt. Bélus csak egy árnyalakot látott.

Mire feltápászkodott és elindult, hazafele, botorkálva, minden lépéstől megkínlódva, addigra már Öcsike Tuskóval beszélgetett.  Ravaszul tervezetten, ahogy kell.

- Nem tudtam mit csinálni, egyszerűen nekem esett ez a Bélus, ráadásul szidta a családunkat, anyukát is, egyébként már régóta ugat rám, ránk, nem tudom mi baja. Mások is megmondhatják.

Tuskó nem nagyon hitte, de mit tudott csinálni, és ha csak a fele igaz, akkor is megérdemelte.

- Jól van, majd beszélek Frenkkel  -  mondta.

Bélus úgy négy hétig gyógyulgatott, két hétig otthon feküdt, egy hétig véreset vizelt, de aztán az elmúlt, - legtovább a repedt bordáinak gyógyulása tartott.

Györkiné kimondottan mérges volt a fiára, amikor az elmesélte mi történt.

- Nem mondtam, mondtam neked, hányszor mondtam, ha jótékonykodni akarsz, akkor csak a bajjal számolhatsz. 

Tulajdonképpen Györkinét az bosszantotta h. egy ismeretlen csöves miatt kapott verést a fia.

Frenk csak leült csendesen Bélus mellé, az ágya szélére:

- Hát téged szépen elvertek öcsi, mesélték, hogy történt, állítólag te kezdted - mondta sajnálkozva, majd hozzátette – de ha hazudik, genyáskodik ez a köcsög troll gyerek, akkor mondd el, nem fogja elfejteni.

Bélus nem mondta el, - pontosan magának sem fogalmazta meg, miért nem. Talán azért, mert az igazságos legkisebb szegénylegény, nem szokott a bátyjától segítséget kérni.

Nemcsak a bordája repedt meg Bélusnak, hanem a lelke is. Legalábbis lelkének a jobbik fele.   Még nem tört el, de megrepedt, mert be kellett ismernie, anyjának valahol igaza van: a jótett helyébe nem mindig a jó várható.

Akkoriban szerezte be az első pillangó kését.

 

Amikor Zsuzsa 15 éves lett, és már elkezdte a ruhaipari szakiskolát, Frenk elérkezettnek látta az időt h, leszakítsa a virágszálat. Amúgy is haverok voltak találkoztak a házban, a ház körül, Zsuzsának már régóta tetszett, tehát nem volt nehéz dolga Frenknek, h. bensőségesebb témákról beszélgessen, - majd egy intimebb beszélgetés után, a ház kapualjába megcsókolta Zsuzsát. 

Azt viszont egyikük sem akarta, h. kapcsolatuk kiderüljön, főleg Zsuzsa szülei miatt, ezért a házon kívül kellett találkozgatniuk. Két hét múlva került sor a szüzesség elvételére, Frenk egyik haverjának lakásán. Frenknek egyébként nem okozott nehézséget, üres lakást, illetve üres szobát találnia, főleg ha csak egy-két órára kérte azt kölcsön. Akár abba a lakásba is vihette volna, ahol az általa futtatott két lány űzte az ipart, de oda nem akarta.

Strici haverjai, főleg Tuskó kioktatta h, a legnagyobb gond abból szokott lenni, ha a lányok féltékenykednek egymásra. Márpedig, ha Frenk a lányok előtt szeretkezik Zsuzsával, biztosan előjött volna, a lányok közötti féltékenység, mert akkor éppen az egyik lánnyal élt együtt, többnyire Tuskó akkori lakásában.

„Akkor éppen” – ez a jó kifejezés, mert ha a lányok, stricik, hasonlók életére egy másik kifejezést kell keresni, akkor az „átmeneti, otthontalan, rendszertelen” szavak a leginkább találóak. Ha azt kérdezzük, a körülményeik, vagy a természetük terelte őket ebbe az életbe, ebbe a sorsba,  -  akkor azt a panel választ adhatjuk: „is-is”.  Ugyanúgy, „is-is”, ahogy szinte minden embernél. Igaz, az arányok is számítanak, legtöbbször fele-fele, de lehet eltérő is.

Soha nem használták sem egymás előtt sem a lányok előtt, a kurva, prosti, és ehhez hasonló szavakat. A fő cél az volt, hogy csendben, rendben, balhé nélkül hozzák a pénzt, és ehhez szükséges volt a tisztelet látszata.    Persze csak addig, amíg nem kellett rendet tenni, a szájalást nem engedhették meg.

Volt e kényszerített prostituált a nyóckerben?  Talán egy-kettő volt, -  kérdés, hová tesszük a kényszerítés határát. De Frenk és Tuskó biztosan a határ alatt maradt.

Tulajdonképpen a lányokkal való ügyes bánás is egyfajta középúton való lavírozás kérdése volt, mint sok minden az életben.  Tuskó egyébként jól ismerte a lányok bogarait, még úgy is, hogy melyik típusnak mi a heppje, és Frenket is kioktatta erre.

Szóval Frenknek volt már annyi tapasztalata, tehetsége, hogy kellemes, félig talán élvezetes legyen az első behatoló szex Zsuzsa számára.

- Már azt hittem soha nem du.sz meg – mondta vidáman Zsuzsa a szex után, és még hozzátette – ki vagyok lukasztva. Köszi.

Ezután átlagosan kétnaponta szeretkeztek, ahogy jött, akkor, nem nagyon terveztek. Zsuzsa elhitette a szüleivel h. aerobikra jár, erre hivatkozott, ha néha később ért haza. Egyébként is Rózsi néni, Anti bácsi a gyanús, rossz dolgokat nem vették észre. Mert nem akarták észrevenni, megzavarta volna a „nagyjából minden rendben van” világképüket.

Amúgy leginkább házon kívül jöttek össze, de ritkán előfordult, h amikor nem voltak otthon, Zsuzsa szülei, például amikor lógott a suliból, akkor Zsuzsáék lakásában, sőt  Frenk azaz a Györki lakásában is előfordult egy-egy gyorsabb aktus.

Frenk és Zsuzsa mint szeretők nagyon egymásra találtak. Frenk jó tanító, Zsuzsa, akkor már Szuzi, mert Frenk átnevezte, pedig jó tanítvány volt. Fokozatosan módjával, néhány hónap alatt, tökéletes mondhatjuk ideális „lány” és szerető vált Szuziból. Olyan, aki mindent bevállal, olyan aki testileg is szereti a férfiakat, általában a szeretkezést a szexet. Aki kívánós, belemenős, gátlástalan, aki viszonylag könnyen a csúcsra tud jutni. 

Frenk nemcsak a szex technikai részleteinek „átadásával” érte ezt el, hanem Szuzi érzéseire, tudatára is hatot Például kibökte, h. Szuzit  a rossz-kislányos stílus be tudja vadítani és ezt ki is használta. Arra is állandóan „oktatgatta” Szuzit, h.  bevállalós, kicsit nimfomániás, gátlástalan  állapot és szeretkezés tulajdonképpen természetes.  És éppen a sótlan, hideg kiszáradt, hazug, álszent felfogás és élet, ami természetellenes.  Erről mesélt neki, pornófilmeket is nézegettek, mondhatjuk ez irányba terelgette Szuzit. Az egyik szólása ez volt: - ha isten nem akarná, h az emberek élvezzék a szexet, akkor nem teremtette volna olyannak, aki képes élvezni. Egyébként is a szex senkinek sem árt.

Azt is gyakran mondogatta: - ha ilyen vagy, vállald be magad, egyébként sem ártasz vele senkinek. Sőt – folytatta vigyorogva – nagyon is ………..

Szuzi pedig jó tanítvány volt, ahogy már említve lett.

                        

Bélus, tizennégy-tizenöt évesen egészen másképpen élte meg ezt a kapcsolatot.

A féltékenység és csalódottság öntötte el minden porcikáját, lelkének minden rését-zugát.

Hatalmába kerítette a féltékenység. Vannak lelki betegségek, melyeket hasonlóan zajlanak le, mint egyes testi betegségek, csak nem a testet, hanem a lelket, betegítik meg. Az egyik ilyen a féltékenység. Az irigység és a gyűlölködés testvére. A szeretet és szerelem gonosz mostohatestvére.

Bélus, ha arra gondolt, és szinte állandóan arra gondolt,  h Szuzi nem vele van, hanem Frenkkel  szeretkezik, akkor először a lelki bánat, kerítette hatalmába. Mintha egy hatalmas követ gördítettek volna a mellkasára, aztán pedig valami leküzdhetetlen nyugtalanság uralkodott el rajta, körbe-körbe rohangált, ahogy a gondolatai is, „hogyan lehet, miért pont vele, szemetek, de hát szeretem, mit tegyek, hogyan lehet” és forgott-forgott a gondolati kör. Máskor pedig megnyugvás helyett jött az önszapulási fázis „hát én nem vagyok normális, ez egy cafka, egy riherongy, egyébként is éljenek boldogan, kit érdekel, le kell nyugodnom, nem érnek annyit, nem vagyok komplett”. De az önszapulási fázis sem volt kellemes, nem hozott megnyugvást, ráadásul nem is tartott sokáig,  - jött a még kellemetlenebb bánat, majd a tehetetlen düh fázis. A zöldszemű féltékenység-rém hatalmába kerítette. Ekkor kezdett inni, és dohányozni, vagy ami jött, leginkább a füves cigi. Amúgy, mint primer élvezet egyik sem jött be neki, kizárólag az átmeneti felejtés, megnyugvás miatt csinálta. Viszont a javára kell írni, a keményebb drogokat szándékosan kerülte, undorodott azoktól a zombiktól, akik a rabjává lettek. Lassan egy év alatt jobban lett, nem gyógyulás volt ez, inkább beletörődés, megszokás, de újabb lelki repedések vártak rá.

Abban az évben volt tizenöt éves.

Azért nehézkesen kettesekkel átcsúszva, unatkozva, félrevonulva, hátsó padban ülve, elvégezte az általános iskolát.

Az egyik tanár, Laci bá, ugyan megpróbálta összeszedni a Bélushoz hasonló fiukat, lányokat, „ping-pong-beszélgetések” szakkört (nevezhetjük klubnak is) alapított. Az iskola alagsorában volt egy kisebb terem, meg egy használatlan ping-pong asztal, szerzett még felszerelést, székeket, a terv nagyon egyszerű volt: pingpongoznak és közben beszélgetnek.

Laci bá, vagy más bedob egy témát és azt lazán csak úgy mintha büfébe volnának, megbeszélik. Laci bá otthonról vitt be poharakat, még saját pénzén üdítőket is vett. Elindulgatott a klubélet, haladt is, nem is rosszul, - öt-hat gyerek, köztük Bélus is, általában mindig összejött, - de aztán sokasodtak a külön-külön apró, de összességében elakasztó szalmaszálak. Tűzvédelmi előírások, meg néhány szülői panasz, az igazgató is egyre ferdébb szemmel tekintet erre az egészre. Segítség helyett, inkább akadályozást kaptak. Szóval befulladt.

Általános iskola után Bélus elkezdett egy szakmunkásképzőt, de pár hónap után abbahagyta,-  meg el is tanácsolták.

- Akkor menj dolgozni – mondta Györkiné – hozzál pénzt haza, tartsd el magad.

Persze azért mindennap főzött három személyre, ha másból nem, szokásból, elfoglaltságból.

Bélus akkor már magányos lélek volt, a bandát is elkerülte, Frenktől is eltávolodott, igazi barátja, de még haverja sem volt. Alkalmi munkákat végzett, néha egy-egy ismerős szaki, festő, kőműves, villanyszerelő felfogadta amolyan inasfélének. Néha pedig elment lomisok mellé segítőnek. Frenk is elvitte néhány balhéba, de csak könnyű megfigyelői feladatott kapott. Valahogy eléldegélt, elvolt.  A féltékenység réme helyett cserélt egy másik gonosz manóval, az önkábítás manójával, sőt ez nem is manó, inkább csak egy hamis árnykép  volt.

Lassan kigyógyult a féltékenységből, de van, akihez a sors nem kegyes.

 

Frenk a tízedik hónap után levitte a lányokhoz a  nem egészen 17 éves Szuzit.

Még Frenk is elcsodálkozott Szuzi mennyire könnyen illeszkedett bele az üzletbe. Akkoriban Tuskó és Frenk közösen, ott a nyóckerben „béreltek” egy meglehetősen szegényesen berendezett, két szoba konyha, fürdőszoba, lakást a lányoknak. Kicsit foltos, meglehetősen szétnyűtt ágy, dívány, persze minden szobában volt. Bérlés azt jelentette, h az idősebb tulaj, aki valaha maga is strici volt, általában pénzben vagy természetben kapott valamennyi jutalékot. Amúgy pedig ott is lakott, de napjainak, sőt estéinek is a nagy részét a kedvenc kocsmájába töltötte. 

Elvileg Szuzival együtt összesen hat lány űzte az ipart volt, de abból ilyen-olyan okból mindig hiányzott egy-kettő. A lányok nem dolgozó része általában a konyhába kávézgatott, beszélgetett, mert a két szoba többnyire foglalt volt. De volt két lány, aki inkább a kapu előtt vagy az utcában sétálgatott, ott vadásztak vendégre. Miért? Nem mindegyik emberi dilire adható értelmes válasz.

Talán már volt szó arról, h. sem Frenk, sem Tuskó nem tartozott a szigorú verekedős stricik közé, bár Tuskó megtiltotta a lányoknak, h fizetett menet alatt kielégüljenek. De Frenk nem, hülyeségnek tartotta, úgy sem lehet ellenőrizni, egyébként is miért ne. Frenk nem félt attól, h valamelyik lány elhagyja, lelép, annál  azért magabiztosabb volt. Bár ki tudja, hol van vége a magabiztosságnak és hol kezdődik az önteltség.

Szuzinak tehetsége volt erre a „munkára”, jó prosti lett belőle. Testileg is többnyire élvezte, úgy értve, hogy nem volt kellemetlen számára, de néha szó szerint is élvezte. Frenk egy mindenféle technikát ismerő, mindent bevállaló lánnyá nevelte.  De nemcsak testileg volt kellemes a számára, hanem lelkileg is.

Mert egyébként a lányok között volt olyan aki, testileg alkalmas volt erre a „munkára”, de lelkileg nem, - és volt olyan, aki lelkileg volt alkalmas, de testileg nem. Na meg olyan is volt, h. sem, testileg, sem lelkileg, de mégis ezt választotta, na és olyan is volt, aki kényszerűségből csinálta.

De Zsuzsa testileg is, lelkileg is alkalmas volt. Kalandosnak is érezte, szülei életénél mindenképpen izgalmasabbnak, változatosabbnak.  Ráadásul egy kicsit fontosnak is érezte magát,  a megvető oldalát ekkor még nem érzékelte. Lelkileg is jól kijött a vendég férfiakkal, általában jól elvolt velük, képes volt sokféle típushoz, fajtához alkalmazkodni. Az egyiket ezért kedvelte, a másikat azért.  Csak ritkán volt keményebb feszültség, de azok is megoldódtak komolyabb balhé nélkül. Neki úgy tűnt h a férfiak is kedvelik, sőt egyik-másik törzsvendég talán még többet is érez, - akkor még nem látott bele az emberek lelkébe, bár magát nagyon okosnak, tapasztaltnak tartotta. És hát jól keresett, mindenképpen jobban, mint takarítónő mamája.

Volt, akivel nagyjából összeilleszkedett a fogaskereke, azokkal szépen ment a szex, volt akivel kevésbé, akadozott a fogaskerék, de volt egy törzsvendég akivel nagyon összepasszolt a fogaskereke.  Ő még Frenknél is nagyobb élvezetet okozott Szuzinak. Frenknél is mélyebb, hosszabb kielégülést nyújtott, mert ez a férfi tudott egy dolgot, amit Frenk nem tudott. Pontosabban Frenk is sejtette, de nem alkalmazta tudatosan. Ez a vendég ugyanis tudta, h minden nő egy egyéni hangszer, amin meg kell tanulni játszani, aminek ki kell ismerni a trükkjeit. És ez a Frenknél idősebb, tapasztaltabb vendég képes volt minden hangszer sajátosságát kiismerni, és kihozni belőlük a bennük rejlő élvezetet.

Na meg Zsuzsa szex-életében is,  - ahogy szinte minden ember, legyen nő férfi, prosti, nem prosti életében   - megjelent a vetélytárs, és elkezdődött a harc,  a megszokott a biztonságos, de már unott, ismert, valamint az új, rejtélyes, kalandos között.  És Zsuzsa számára ez a vendég lett az új, rejtélyes, kalandos. Hiszen Frenk rendszeres megszokott lett, a félhavonta megjelenő vendég pedig titokzatos, lehetséges boldogító álom-köntöst kapott.

Ez egy kicsit megzavarta, persze nem szólt senkinek róla. Még a lányoknak sem, de magának a vendégnek sem. De várta h. újra jöjjön, és amikor eljött, mert amolyan törzsvendég volt, boldogság öntötte el, amikor pedig ment, elszomorodott. Ezt az érzést nem tudta hová tenni, zavarta őt, mert ahhoz látta hasonlatosnak, ahogy a mamája a papáját szerette.

Kénytelen volt otthon megmondani, h abbahagyta az iskolát. Azt hazudta, most Újpesten egy varrodában dolgozik. Az ottani igazgató nagyon tehetségesnek látta, ezért egy remek ajánlatot kapott, jó fizetéssel, és hogy itt jobban meg tudja tanulni a szakmát. Viszont sokat kell dolgozni, gyakran túlórázni ezért jár későn haza.  De már szépen halad a ranglétrán, lassan már részlegvezető lesz.

Tudta, h szülei nem fogják komolyabban leszidni, még soha nem szidták meg igazán szigorúan. Szülei elhitték, mert el akarták hinni. A békés szépen élő összetartó család képében rendületlenül hittek.

- Aranyos Zsuzsikánk, biztosan megtalálja a számítását – mondta Rózsi néni.

- Te csak ne féltsd a mi lányunk, megvan annak a magához való esze – mondta erre Anti bácsi.

 

 

Bélus kapcsolata a lányokkal, nőkkel meglehetősen furán alakult.

Elvileg sokat tudott, hiszen Frenk történetei, mondásai sok mindent elmondtak a nőkről. Azzal sem volt baj, h nem szerette volna a lányokat, hiszen ha egyedül volt sokat álmodozott róluk, és ezeket az álmokat önkielégítés is követte.  Csak a személyes kapcsolat során fagyott valami be.  Az is igaz, h az első személyes kapcsolatai szerencsétlenül alakultak. A hasonló korú fiuk, pl. a kicsik bandájában már mind dicsekedtek a kalandjaikkal, hódításaikkal, ő pedig még a szüzességét sem vesztette el. De kétségtelen ő érzékenyebb is volt,  mint azok. Azt, hogy ez az érzékenység, romantikusság volt, vagy csak finnyáskodás, nehéz eldönteni, talán mindkettő.  Az üzletelő téri lányok, nem jöttek be neki. Külalakra is válogatós volt, nem nagyon, csak annyira, h a nagyon ducik és a nagyon soványak sem jöttek be neki. De hogy ki a nagyon duci, ki a nagyon gebe, az meglehetősen szubjektív. Ráadásul jöttek sorba a lehangoló élmények. Az első legnagyobbat persze Zsuzsa és Frenk „árulása” okozta. De később jöttek más esetek is.

Volt egy lány, egy osztálytárs-lány, akivel  suli után találkozgatott, volt már tapi, smaci, igaz, csak olyan kamasz szinten, olyan langyos, sós, technikátlan céltalan. Nem volt szerelem egyik oldalról sem, nem is nagyon tetszett neki, mégis csalódás volt, amikor a lány közölte, h vége, mert egy másik fiúval kezdett járni.  Kiváltképp a másik fiú „győzelme” dühítette.

Jóval nagyobb düh és elkeseredettség lett rajta úrrá, mint amekkora indokolt lett volna. Igen Bélus másik problémája a nőkkel szembeni viszonyában az volt, h többet képzelt a kapcsolatba, mint amennyi abban volt.

A szimpátiát már hajlamos volt vonzódásnak, sőt szerelemnek látni, de szakítás oldalát is eltúlozta.  A siker és a szégyen oldalát is letúlozta. Pedig Frenk erről is beszélt, mesélt, mármint arról, h a lányok, nők amolyan fordított, dafke lények, - csak lazán haver.  De talán ez nem is a nők sajátja, hanem amolyan emberi gyengeség.

A harmadikon egy középkorú nő lakott, a jóval, idősebb élettársával. Jóban voltak, a nő gyakran felhívta Bélust, ebben-abban segíteni. A nő nem volt szép, de volt benne valami izgató, ráadásul állandóan selyem pongyolába járt. És még ráadásul, vele mindenféle témáról erotikus, sőt szex témákról is el tudott beszélgetni Bélus. Bélus egyre inkább úgy érezte, h ő is jó Jutkánál, (mert így hívták a nőt), és hogy Jutka nagyon is lefeküdne vele.

Csakhogy itt megakadt Bélus. Próbált visszaemlékezni, mit mondott erről Frenk. „Na igen, ehhez kell az érzék, …. de ha akarsz valamit hízelegj egy kicsit, dicsérd például a szemét, vagy valamijét, az általában bejön, de ne legyél nyálas és bizonytalan” – emlékezett Frenk egyik tanácsára. De ettől nem lett sokkal okosabb, mert nem volt mögötte saját tapasztalat. Szóval ott ültek az ágy szélén, Bélus rendkívül ideges volt, hosszú tépelődés után végre eltervezte mit fog csinálni,- megdicséri Jutka mellét, aztán szépen lassan megsimogatja. Nem így sikerült, idegességében elfelejtette megdicsérni, csak ügyetlenül hirtelen belemarkolt.

Jutka, ahogy mondani szokás, fél percig levegőt sem kapott, aztán felpattant és elkezdte mondani: - te kis hülye, mit képzelsz, hát ilyen pofátlan kis alakot - egyre hangosabban mondta a magáét.  Az élettársa is megjelent, pufók arccal, látszott, h. most ébredt fel, - Jutka kivágtatott az előszobába, kitárta a bejárati ajtót, és onnan kiabált, az egész ház hallotta: - takarodj te kis hülye, mit képzelsz, minek nézel engem, én nem vagyok ingyen pi..a. Bélus nem is hallotta pontosan, miket ordibál Jutka, szó nélkül hazament. A fiuk egy része, Frenk is, ezen az egészen jót röhögött volna. Másik része egy darabig szégyellte volna magát, aztán túllépett volna. Bélus egyiket sem tette, viszont a tudatába szépen bevésődött a szégyen és a sikertelenség.

Számára most már egyértelművé vált; a nőket nem lehet kiszámítani, a nők álnok kígyók.  Általában is álnok kígyók, de ő Bélus olyan férfitípus, akit a nők különösen szeretnek átverni. Álnokok és ráadásul kiszámíthatatlanok. És még hozzátette: tény h. én is egy szuper nagy lúzer vagyok a nőkkel szemben. Nincs érzékem hozzájuk.

Bélus sokat gondolt, a lányokra, nőkre,  - melyik kamasz, nem. Azonban a negatív élmények, és még hozzátehetjük a mamájával való „szeretem is gyűlölöm is” kapcsolatot is, kuszává ellentmondásossá tette ezeket a gondolatokat.

A megoldást  egy nem túl szép, de kedves eladónőtől, Évától várta Bélus, akivel a piacon ismerkedett össze.

Ekkor már Bélus 17 éves volt, Frenk 22, és Zsuzsa 18, de Zsuzsa eltűnt. Eltűnt, felszívódott,  bár Frenk hetekig kereste, de semmi. Később jött ilyen hír, meg, olyan hír, de most térjünk vissza Évához, a Tej-tejtermék boltocska eladójához, illetve Éva és Bélus kapcsolatára.

Kétszer már összejöttek egy presszóba, rövidet meg kólás bort iszogattak, egész jól elbeszélgettek. Ezután egyszer az Orczy-kertbe sétálgattak a tóparton, amit feltehetően Éva nagyon romantikusnak tartott, mert viselkedése megváltozott, ellágyult:

- Gyere fel hozzánk, itt lakom a lakótelepen, van egy külön szobám – mondta Éva, ahogy a padon üldögélve nézték a tó csillámlásait.

- Egyedül leszel otthon?

- Nem, de ha vendéggel vagyok, nem zavarnak, tudják, h ilyenkor foglalt vagyok – tette hozzá huncut mosollyal.

Bélus elmosolyodott, de magában egyáltalán nem örült. Nem örült annak ellenére, hogy naponta többször is a szexről, a nőkről fantáziát és ebbe Éva is beletartozott, de most ezt a kalandot valamiféle váratlan feladatnak érezte.

- Oké, akkor menjünk – mondta Bélus és elindultak.

Ahelyett h. a kalandnak és a várható élvezetnek örült volna, egyre gyorsabban kavarogtak a gondolatai. Eszébe jutott, a nem éppen nagy pénisze, azután a Jutkával való eset is felötlött benne, - mi van, ha ez a nő is valamilyen cirkuszt csinál. Azután arra gondolt, h. mi lehet ennek a kapcsolatnak a folytatása. Tulajdonképpen csak most gondolt bele, h ez nem szerelem, de az úgynevezett együtt járás sem jöhet szóba, hiszen túl nagy a korkülönbség. –  Egy jó kis kettyintés, haver, semmi más – szólalt meg benne Frenk hangja, de valahogy nem győzte meg. Akárhogy is, de a távlati céltalanság zavarta Bélust.

A kavargó gondolatai, meg kétségei ellenére, mindenféle közömbös témáról egészen jól elbeszélgetett Évával, miközben a lakótelep felé villamosoztak. Kiderült h az „itt”, nem is annyira „itt” van.

Egy átlagos lakótelepi lakásba érkeztek, egy szoba, két félszoba, és a többi.  Az egyik félszobából, egy nyolc év körüli kislány, a másikból egy tíz éves formájú srác dugta ki a fejét.

Anyjuk pedig odaszólt nekik: tudjátok, vendéggel vagyok, nem zavarni a mamát.

Bélus valahogy nem örült ennek a fordulatnak, nem tudta, h. Évának gyerekei vannak, pláne h. ekkorák.  Nem sokkal idősebb náluk. Az is zavarta, ismerve a lakótelepi hangviszonyokat, h. a gyerekek mindent hallhattak. Ő is hallotta, ahogy időnként jöttek-mentek a gyerekek.

Azután csókolóztak, de Bélus nem engedett fel. És Éván sem látta. Majd Éva szekrényajtó mögött elkezdett vetkőzni, Bélus pedig az  ágy szélén. Akkor tűnt fel Bélusnak a szekrény tetején levő három doboz, az egyik teljesen csálén, szinte le akar esni. Ezután kénytelen volt időnként odanézni, - legszívesebben megigazította volna, de az meg hogy vette volna ki magát?  Hirtelen felerősödtek a részletek, észrevett egy össze-vissza keringő legyet, hallotta amint időnként az ablakhoz csapódik. Azután Éva fekete fehérneműbe előlépett. Valahogy fiatalosabb testre számított.

Azután lefeküdtek egymás mellé és belekezdtek. Ez a szó „belekezdtek” jól kifejezi a történések hidegségét. Legalábbis Bélus szinte semmit sem érzett, mintha nem is ő lenne azon az ágyon, hanem csak az avatárja.

- Csak szexre, az élvezetre koncentrálj, felejtsd el a dobozt, a legyet, mindent – hallotta Frenk hangját magában. De képtelen volt.  A szeretkező pár nem volt összhangban, Éva olyanokkal próbálkozott, amik nem jöttek be Bélusnak, Bélus próbálkozásait pedig Éva utasította el. Így aztán nem jött az erekció, és azután, meg azután sem jött. Persze, ha Bélus tapasztaltabb, vagy talán Éva kreatívabb, odaadóbb, technikásabb, vagy mindketten azok, akkor a szex részét, például közös maszturbálás-nyitással meg lehetett volna oldani. De Bélus tudta, mindezek csak kifogások, gyenge védekezések. Ő a tér, a nyócker, és általában magyar valóság, sőt a világ megítélése szerint, impotento, puha pöcs, köcsög, - mert a jó pasi, szinte mindig mindenhol képes rá.  Kevés dolog van a világon, amit ennyire  egységesen ítélne el az ember, -  a lélek mélyén való ítéletről van szó,  - az impotenciát szinte mindenki megveti, -  a nők is, szinte kivétel nélkül. Ismétlem, nem a tudatos véleményről van szó, hanem a lélek mélyéről jövő, szájelhúzós, aprónak tűnő megvetésről. Aprónak tűnik, de hatalmas erővel bír.

Bélus, a sikertelenségtől megkeseredett szájízzel, elcsigázottan, de magára erőltetett lezserséggel ment el. Az eset után hetekig lelki beteg volt. Ami viszont bevésődött a tudatába, h.  ő egy érzékeny, de kétségkívül impotenciára hajlamos, alkalmatlan férfi, viszont különleges ember.  Magányos, meg nem értett ember, akihez kevés nő illik, annál is inkább mert a nők döntő többsége cafka, felületes, sőt kegyetlenségre is hajlamos. Éva után voltak még szexuális próbálkozásai, de most már a saját impotenciájától való félelme is előjött, belekerült ebbe az önerősítő örvénybe, és nem is mászott ki belőle.

Azonban a Zsuzsa iránti most már plátói (álmodozós, fiktív) vonzódása megmaradt, sőt megerősödött. Egyre inkább hitte, Zsuzsa az egyetlen nő, akivel boldog tudna lenni, Zsuzsa a nagy ő, az igazi, és a lelke mélyén Zsuzsa is szereti. 

 

Bélus, Éva esete után, úgy fél évvel találkozott először F. századossal.

F. kerületi nyomozószázados egy Frenkkel kapcsolatos ügyben, - betörés, orgazdaság - ügyben nyomozott.

A rendőrségen szinte mindenki tudta, h valójában mi folyik, persze F százados is. Voltak a kerületnek amolyan megtűrt ismert bűnözői, ezek között volt Frenk és Tuskó is. A kerületi nyomozók, rendőrök ismerték őket, nagyjából tudták is, h miben sárosak, - de volt egy pár kocsma, amibe ha bementek, hamarosan megjelent a pult szélén egy pénzes boríték, - vagy éppen egy cím, egy telefonszám, ahol nem pénzben, de természetben kaphatták meg az ajándékot. Így aztán Frenk, és a hozzá hasonlók szinte minden stiklit megúsztak.  Csak az „ismeretlen tettes” eredményű nyomozásokkal járó kellemetlenségeket, kihallgatásokat, fogva tartásokat kellett elviselniük.

F századost azonban nem lehetett lefizetni, sem pénzzel, sem természetben, ez utóbbit azért sem, mert neki más természete volt. Ezért F százados lenézte azt az egész bagázst, a bűnözőkkel és a rendőrtársaival együtt, de azért a bilit több okból, ő sem borította ki.

Sok mindent mérlegelt, többek között az általános vélekedést. Még mindig a fülében csengett a mondat, amit az egyik rendőrtársa mondott az utcán, vigyázva hogy ne legyen fültanú:  - Ugyan már, nézd meg mit csinálnak legfelül, milliárdokat síbolnak el, azért nekünk sem kell baleknak lenni.

Nagyjából ez volt az általános vélekedés, na meg az, hogy csak egy-két a tojásból biztosan kikerült embert lehet visszarúgás nélkül támadni. A megtámadott részéről könnyen előkerülhettek a pártkapcsolatok, az ilyen-olyan pártfogók. Szóval ebben a környezetben a becsületesség meglehetősen kockázatos volt.

F százados természetesen először Frenket hallgatta ki, Frenk után azonban Györkinét is elővette, de akkor már kész volt a terve.

 - Na kedves Györkiné, jól van, elnéző leszek magukkal szemben, Frenkkel szemben is, de azért szeretnék a Béla fiával is elbeszélgetni. Persze erre nemet is mondhat, mert tudom ő még kiskorú, de jobban tenné, ha beküldené, ha azt akarja, hogy elnéző legyek.

Így került Bélus F százados szobájába.

F százados elégedetten nézegette, ahogy ez a Béla gyerek feszengve mocorog az íróasztala előtti széken. Szerette az olyan szitukat, mikor érezhette a hatalmat, pláne ha az valahogy meg is jelent. Egy darabig még gondolkodott, h a szigorúbb fazonját adja elő, vagy a barátkozóst. A barátkozós mellett döntött.

Bélus nagyjából negyven perc után zúgó fejjel ment haza. Nem is értette mit akart tőle, F százados, rengeteget beszélt, meglehetősen össze-vissza, szimpatikus, vicces akart lenni, de nem kehet tudni, végül is mit akart. Kérdezgette Frenkről, - gyakran mondogatta, h. ő csak jót akar nekik, ha tudná mikor mit csinál Frenk, akkor még segíteni is  tudna,  - aztán a becsületes életről és a rendőri hivatásról is beszélt:

- Azért mi rendőrök, főleg ha tisztek leszünk, egy kicsit magasabb szinten állunk, mint az átlagember, nem gondolod? – mondta, de a választ már nem várta meg.

Utána pedig  Frenkről meg a bűnözésről beszélt.

- Tudod a bátyád, meg általában a hozzá hasonló csibészek nagyra tartják magukat, de valójában nagyon kisstílűek, olyan,…… olyan senkik, állandóan félnek, ők azok akik félnek, és tőlünk rendőröktől félnek, nem gondolod – mondta, de megint nem volt kíváncsi a válaszra.

Bélus csak egy-két mondatott tudott kinyögni, de nem is vágyott többre.

A végén pedig F százados a kezébe nyomott egy papírt:

- Tudod mit Béla én nem is idézlek be újra, mert azért még sok mindent nem mondtál el,…. csak megkérlek, h ebben az időpontban gyere el újra. Egy újabb, beszélgetésre. Úgy fogalmazok, hogyha jót akarsz Frenknek, meg magadnak akkor eljössz.

A papírra pedig egy jövő heti időpont volt ráírva.

A második beszélgetés után, ami nagyon hasonlóan zajlott le, mint az első, csak több konkrétum hangzott el,  már kezdett Bélusnak derengeni, mit is akar F százados.

Egyrészt be akarta szervezni Bélust beszámoló embernek, „beszélgető társnak” titkos ügynöknek, csúnyán szólva, spiclinek. Aki szépen elmesélgeti, mit csinált, merre járt  Frenk,  és egyáltalán mit látott, halott. Másrészt rá akarta beszélni, h. legyen rendőr, ill. felajánlotta, hogy pártfogásába veszi, segít neki bejutni a rendőrképző iskolákba, és általában is támogatja. A végén megint kapott egy időpontot.

Bélus, aki akkor 17 éves volt, komolyan elgondolkodott F százados szavain és a konkrét ajánlatain is.

A spicliskedés nem nagyon tetszett, de a rendőri munka, - főleg, hogy azért ad valamiféle hatalmat, rangot, - az félig tetszett neki. Félig, mert akkor már Bélusban kialakult ez az átfordulós tudat. Képes volt egyik óráról a másikra, sőt néha egyik percről a másikra, véleményt, felfogást és hangulatot is válltani. De gúnyosan szólva, az álomvilág építésben is „fejlődött”, ami persze képtelen fejlődés. A lényeg h Bélus el tudta képzelni, hogy ő és F százados, mint két filmbeli nyomozó-barát együtt oldanak meg rejtélyes ügyeket, miközben izgalmas kalandokon mennek keresztül.

A harmadik beszélgetést, szokása ellenére valódi kérdéssel kezdte F százados,

- Na, Béla mi a véleményed, amiről a múltkor beszélgettünk?

- Nem is tudom,……. még gondolkodom.

F századosnak nem tetszett ez a felelet, egyértelműen pozitív választ várt. 

-„Mennyit kell még agitálni ezt kis pöcst” - gondolta magába, de legyűrte megvetését, elővette a barátkozós arcát, annál is inkább, mert volt még egy célja.

Témát váltott, szokása szerint össze-vissza csapongó mesélésbe kezdett, a fiatalságáról a lányokkal való ügyetlenkedéséről. Aztán megállt:

- Na és te hogy állsz a lányokkal? – kérdezte, majd miközben Bélus határozatlanul válaszolt inkább csak nevetgélt, felállt Bélus mögé ment, és a vállára tette a kezét:

- Te sem szereted igazán a lányokat – mondta kérdezve és közben Bélus mellére csúsztatta a kezét.

Bélus lefagyott, soha nem került ilyen szituba, csak az agya forgott, de képtelen volt bármit is mondani, tenni.  Az undor és tanácstalanság egyszerre bénította le. F százados ezt biztatásnak vette, elkezdte markolászni a mellét, majd kezét lejjebb csúsztatta a pénisz irányába. Bélus szinte öntudatlanul piros arccal felpattant és csak ennyit tudott kinyögni:

- Mit csinál, maga meg mit csinál, én nem vagyok olyan.

Erre F százados merevedett le, de csak öt másodpercig.

- Szóval te nem vagy olyan, na jó, …. szóval nem vagy olyan, ez a te bajod lesz. Tudod mit, kis pöcs, felejtsd el amit eddig mondtam és ami itt történt. Egyelőre őrülj annak, h békén hagylak.  Azt tudod, ha arra kerül a sor, és a te szavad kerül szembe egy rendőr szavával, akkor egyszerűen kiröhögnek. Ha én most elkezdek kiabálni, h te rám támadtál, akkor már mehetnél is a börtönbe. Szóval takarodj, és kussolj, és örülj annak, ha nem veszlek elő - sziszegte F százados.

Az élet ment tovább, de Bélus lelkén egy újabb repedés, történt, vagy az is lehet, h. el is tört.

 

10 nappal később.

Györkiné odaszólt a paprikás krumplit kanalazgató Bélusnak:

- Mikor találkozol azzal a századossal,- a múlt héten voltál egyáltalán?

- Nem találkozom vele, végeztünk. – motyogta, mormolta maga elé Bélus

- Mi van?! – emelte fel a hangját Györkiné – nem arról volt szó, hogy bevesz maguk közé rendőrtanoncnak?

- Annak már vége, nem jött össze.

- Akkor ezt is elcseszted, akkor ezt is sikerült,…. hogyan lehetsz ilyen élhetetlen….

Bélus felállt a székről, és fojtott hangon, lehajtott fejjel csak annyit mondott:

- Fogja már be, fogja már be, fogja már be.

Tulajdonképpen az eset kapcsán kezdett olyan kérdéseken gondolkodni, hogy:

Kik érvényesülhetnek Magyarországon? Végiggondolva, hogy milyen milliárdos lopásokról hallani.  Meg azt, hogy ehhez képest a szegény becsületes emberek mekkora eséllyel érvényesülhetnek? Például Zsuzsa szüleinek, vagy éppen neki, vagy az itt lakók közül bárkinek mekkora esélye van az érvényesülésre?  Zsuzsa is biztosan valami gazdag csávóval lépett le. És F százados hogyan tudott érvényesülni, és neki Bélusnak mit kellett volna tenni, h rendőrtiszt lehessen? Végül is, ha nem is gyorsan és nem is tudatosan, de megerősödött benne a felfogás:

- Nagy ramaty ez az egész, nincs igazság, Frenk is megmondta. Jótett helyébe, ne várj jót. 

Volt még egy dolog, ami erősen hatott Bélus jellemére, mégpedig az amerikai akciófilmek. Jobban mondva az akciófilmek, de mivel ezek döntő többsége amerikai volt, ezért gyakorlatilag amerikai akciófémekről van szó.

Kedvelte még a krimiiket is a horrorfilmeket is, westerneket is, de az akciófilmek voltak a kedvencei.  Persze annyi esze Bélusnak is volt, h tudja, ennek fele sem igaz, már negyedannyi ütéstől is meg lehet halni, legalábbis komolyan meg lehet sérülni, ahogy ezt maga is megtapasztalta,  - meg mi az, h a főhőst  ezer golyóból egy sem találja el. Viszont mindegyikben volt egy-egy jelenetsor, ami megfogta.  De nem is maguk a filmek tetszettek, hanem az üzenetük. A magányos hős, aki a világgal szembeszáll, és a végén még győz is. Nem számíthatsz senkire csak magadra, végső soron a barátok is ellened fordulnak, talán egy barát marad, a társadalom, a törvények, a közösség, pedig végképp egy nagy nulla. Az üzenet ez: a világ, a társadalom, a rendszer becstelensége nemcsak átmeneti, hanem állandó, természetéből eredő, csak magadra számíthatsz, és ebbe beleférnek a rossz-tettek is. Egyre jobban imádta ezt a gondolatot, lassan ez a gondolat felváltotta a „jótett helyébe jót várj” felfogást.

Bár az amerikai akciófilmekben is volt egy halvány „jótett romantika”, de ez más volt, mint a népmesékben megjelenő.  És mindkettő más volt, mint az Egri Csillagok regényben megjelenő közösség-egyén jótett. Mert az is az egyik kedvenc könyve volt régebben.  De csak volt. De hát a saját tapasztalatai is inkább a „jótett helyébe jót várj” valótlanságát bizonyították. 

De leginkább rühellte, megvetette a mostani magyar filmeket, kiváltképp a tévé sorozatokat. Mert azok üzenete pont ellentétes volt az amerikai akciófilmekkel, de a magyar népmesékkel is, és az Egri Csillagok mondandójával is szembe ment.

Mert ezekben olyan lúzer magyarok szerencsétlenkednek, ripacskodnak, akik ráadásul önzők, gonoszkodók is. Önzők, tehát nincs semmilyen felfogásuk sem a közösséggel, sem jótettel kapcsolatban. Pancserek és bután önzők, szinte mindenki és szinte minden filmben.  Nem arról van szó, h nem kellenek ilyen vicces filmek, - de csak ilyenek? Nincs még egy nemzet  a világon, aki ennyire büszke lenne arra, h. hüle.  A magyarok erre komolyan büszkék, nemcsak viccből.

Bélus jellemét azonban az amerikai akciófilmek alakították meglehetősen rossz irányba, a magányos hős irányába, valamint, a cél szentesti az eszközt, irányába.

És még hány Bélus él Magyarországon? Olyanok is akiknek hatalom kerül a kezébe.

Bélus jellemére, lelkivilágára hatottak az akciófilmek, és a legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy ez a hatás pozitív irányú volt.  

"Lélek mélyén ott lapul a jó és rossz is. Mi tör a felszínre, mi lesz a domináns, - nos ez sok mindentől függ. Rendszerint mindkettő, egyik sem nagy dominanciával. Gyakori még az is ha egyik (jó, vagy a rossz) valamivel erősebb, mint a másik,  gyengén uralkodik a lélek felett." 

Bélus esetében azonban a rossz erősödött, tört a felszínre és szépen elöntötte Bélus lelkét. A legtöbb ember nem képes megváltozni, még azon cél érdekében sem, h hosszabb távon, jobban könnyebben élne, boldogabb lenne. Úgy él  amire rövid távon képes, ez sokszor kevés siralmas.

Az biztos h az eset után és az előző lélekcsavaró csalódások után kialakult Bélus átkattanó tudata: jótett helyébe jót várj,  -  majd hirtelen -  jótett helyébe rosszat várhatsz.

 

 Vissza a jelenbe, Anti bácsi tizedik napja van otthon

Bélus miután beszélt Marika nénivel, másnap, vagyis a mai nap, már ott dekkolt, háromnegyed háromtól a téren,  a Blahán, -   hol ücsörögve, hol sétálgatva ,  - nézte a buszról leszállókat,  - hátha köztük van Zsuzsa.

Méz-szőke hajú, középmagas, csinos fiatal nő, ahogy Marika néni elmondta, de ezt maga is tudta. És a Rókus kórház irányába megy. Ahogy telt az idő és már harmadik hasonló, de mégse stimmel nő is elpárolgott a ködbe, egyre idegesebb lett. Egyre idegesebben markolászta nyitogatta persze csak félig lehetett, a zsebébe levő pillangó kést. Az első a kését azután vette a téren (tér környékén), miután Öcsike megverte. Azután szinte mindennap gyakorolt vele, nemcsak kötelességből, de szórakoztatta is. Nemcsak a látványos forgatásokat gyakorolta be, hanem a gyors előkapást és a képzeletbeli hatékony használatot is. A szúrásokat is.  A szeme ellőtt ilyenkor, gyakorláskor megjelenik egy valóságos szitu, például ahogy Öcsike behívja egy kapualjba. Pillanatok alatt kikapja, egyet forog a kés, és csússz, már megy is a bordák közé. Vagy a gyomorba, vagy a nyakba. A mindennapos gyakorlat során meglehetős ügyességre, és gyorsaságra tett szert.

Ez már a harmadik kése, ez már egy erősebb márkásabb kés, szinte a barátja lett. Nemcsak gyakorol, de minden gyakorlás után meg is élezgeti, egy speciális fenőkővel, és szépen át is törülgeti a kést. „Szia egyetlen haverom”, mondta magában mormogva, miközben megsimogatta zsebében lapuló kést. Kábé egy óra múlva hazament, nem baj majd holnap. 

Három nappal később, Anti bácsi már 13 napja volt otthon.

Anti bácsi csak nyöszörgött az ágyban, halkan, már ha akart volna, akkor sem tudott volna hangoskodni, - fáj, nagyon fáj.

- Édes fejem,...... mit csináljak,....... csinálok neked pipi levest – sóhajtozta, siránkozta Rózsi néni.

De Anti bácsi csak intett a fejével, nem kérek.

A legrosszabb érzés a tehetetlenség, ez még fájdalomnál is rosszabb. Rózsi néni is tehetetlenül toporgott tépelődött, többnyire a konyhába. De most megállt párja előtt:

- Bármit is mondasz, fejem, én most telefonálok, engem nem érdekel, h. ki, mit mondott, meg mit fog gondolni.

Rózsi néni először a házi orvost hívta, de nem vették fel. Megint hívta, de foglalt volt. Aztán megint foglalt volt és megint – Engem nem érdekel - mondta egy óra múlva Antinak – én ráérek. Közben Antalt ki kellett támogatni, vécézni.  Foglalt és foglalt, akkor próbáljuk meg a kórházat. Hosszú szöveg, átrágta magát a hosszú menün, kérjük várjon,-  zene és zene, néha a szokásos; várni kell, és még mindig, és egy fél óra múlva is, zene és várni kell. Akkor másképp, egy másik kórházi számot hívott,  de ott meg nem vették fel.

Vissza a háziorvoshoz, egyszer csak, úgy három óra múlva felvették és még a doktornővel is tudott beszélni.

- Drága doktornő, nagy baj van, én komolyan attól félek, h. meg fog halni.

- Mit mondtak a kórházba?

- Hazaküldték, a párom, két hete, azt mondták, azt hiszem Kásás doktor, h két hét múlva visszahívják. Viszont most nagyon rosszul lett, nagy bajt sejtek.

- Nézze kedves Nagyné, ha a kórházba azt mondták, akkor én nem tudok mit tenni. Talán próbáljon meg a kórházzal, ezzel a Kásás doktorral beszélni.

- Már próbáltam, de nem veszik fel, nem tudok velük beszélni. És mi lenne, ha a mentőket hívnám?

- Először a kórházzal beszéljen, a mentőket nem egészen erre találták ki, most mennem kell, viszontlátásra.

De Rózsi néni, hiába próbálkozott, egyszer már eljutott a kórház központi ügyintézőjéhez,  de Kásás doktorig nem.

Anti bácsi csak gyenge kézzel, alig láthatóan intett, de Rózsi néni ismerte minden rezdülését. Odaült az ágy szélére.

- Késő van Rózsikám, Rózsám, majd holnap, pihenj te is, ma már nem veszik fel – mondta alig hallhatóan.

- Ez annyira igazságtalan édes fejem.

- Miért nem tőrödnek velem, talán nem érdemlem meg?

- Rózsi néni szeme nedvesen csillogott:

- Nem ezt érdemeljük.

- Te mond meg Rózsám, valamit valaha rosszul csináltam, hogy így bánnak velem?  Nem voltam mindig is rendes becsületes polgára ennek az országnak? Nem dolgoztam egész életemben szorgalmasan?

- Te is tudod a választ – mondta elvékonyodott hangon Rózsi néni, de akkor már hullottak a könnyei – most már én is azt mondom, ezek gazemberek, ezek nem érdemelték meg,….. már bánom, hogy csendesen robotoltunk, szolgáltunk.

- Gyere ide Rózsám, tubicám, simogasd meg a homlokom, azért ekkora ajándék nem minden férfinak jut, köszönöm.

- Ugyan menj már édes fejem, úgy beszélsz, mint aki meg akar halni, de arról szó sem lehet.

 Ugyanezen napon, miközben Rózsi néni telefonálgatott, Bélus újra elment a térre, a Blahára, most már negyedszerre. De most korábban indult, és hosszabban tervezte a maradást. Lehet,  h, árnyékra ugrottam, ma kiderül.

Bélus talán már egy órája is dekkolhatott a téren, egyre feszültebb gondolatok kavarogtak a fejében, miközben a pillangóját  nyitogatta, kicsit, amennyire tudta a zsebébe.

„Nem akarom bántani, nem akarom bántani. Miért is bántanám, nem vagyok én vadállat.  De minden nő cafka. Zsuzsa akkor is más, őt csak az élet sodorta, ahogy engem is. Vagy nem? Lehet, hogy ő is álnok kígyó? Nem akarom bántani. Dehogy bántom az igazit, azt egyetlen hozzám illő nőt.  De azért voltak gonoszságai, akkor sem bántom”

Végre meglátta Zsuzsát, Szuzit, legalábbis egy nagyon hasonló nőt. A maszk miatt nem volt benne biztos, de méz-szőke haj, a csinosság, a fekete macskanadrág az enyhén iksz, de formás láb, és a Rókus kórház felé megy, ez csak ő lehet. Követte,  a kórház előtt szólította meg, hátulról rászólt:

- Szuzi, szia,….. szia Zsuzsa, -  ismételte meg.

Eltelt pár másodperc, amíg Zsuzsa tudatába elért, h. neki szólnak, Megfordult.

- Nekem szóltál? Ismerjük egymást?

- Akkor te vagy az.

- Azt hiszem én, de te ki vagy?

- Apró ismeretség csak tizenhat éves - mondta Bélus, miközben lehúzta a maszkját. Zsuzsa gondolkodott, atyavilág legalább ezer férfi-ismerősöm van:

- Na mondjad, ki vagy?

Bélust mellbe vágta, h. Zsuzsa nem ismerte meg, de nem mutatta, megpróbált szimpatikusan viselkedni.

- József utca, második emelet 23.

- Atyavilág, Bélus te vagy az?

- Jelentkezem, hölgyem.

- Simán elmentem volna melletted.

- Én viszont megismerlek, mindenhol, mindenhogy megismernélek.

- Hát ez kedves, de ne haragudj, sietek.

- Jó lenne elbeszélgetni.

- Talán majd egyszer.

Közben Zsuzsa  a Rókus kápolnánál balra fordult.

Bélus szintén, egymás mellett mentek.

- Te is erre jössz? – kérdezte olyan lerázós stílusban. Zsuzsa , számára a gyerekkora inkább rossz, mintsem szép emlék maradt. Bélus persze hosszabb beszélgetést tervezett:

- Mikor tudnánk elbeszélgetni a régi dolgokról?  Ott van egy pad, gyere üljünk le, dumáljunk egy kicsit.

- Mondtam már, majd máskor.

- Mikor jöttél vissza, mert halottam, sőt láttalak is, h. külföldön dolgoztál. Apukád egyébként beteg, tudod?

- Nem olyan régen – mondta közömbösen, de magában kellemetlennek érezte, h Bélus, vagy bárki, pláne a szülei láthatják a filmjeit. Úgyhogy hozzátette:

- Majd hazamegyek, csak most a vírus miatt nem akarok, egyébként tartom apuékkal a kapcsolatot.

Bélus nem nagyon hitte, de amúgy is témát akart váltani:

- Gondolom, téged is sok csalódás ért, ahogy engem is.

Zsuzsa szaporábban kezdett lépdelni.

- Volt rossz is, jó is.

- De inkább rossz, ahogy nekem. Szerintem nekünk összefonódik a sorsunk, kevesen értenek meg minket.

Én sokat gondoltam rád.

Zsuzsa közben jobbra fordult a Stáhly utcába,

- Lehet, de nekem most van egy szuper-párom, piszok jól megvagyunk. Vár is otthon.

Bélust mintha arcon ütötték volna, eddig mindig úgy képzelete, hogy Zsuzsa magányos. De most: „cafka, mint anyám cserélgeti a szemétládákat.  De lehet, h csak hazudik, egy kicsit incselkedik, elvégre én is elhanyagoltam” – gondolta, de mást mondott:

- Ugyan már nem lehet neked komoly párod, ahogy nekem sem. Mi egyformák vagyunk, mi összetartozunk. Tudom Frenk átvert téged, nem érdemelt meg, de te is tudod, én más vagyok.

- Frenk nem vert át, én vertem át, és mi nem tartozunk össze, azt az egész nyomortanyát el szeretném felejteni,…. és  most már jó lenne,  ha te meg engem felejtenél el. Nem akartalak megbántani, de siralmasak vagytok, mindenki, aki ott él. Én megtaláltam az igazi párom…..Amúgy is hazaértem -  mutatott egy másik házra (ezek a trükkök azért benne maradtak) – szóval minden jót.

Bélus mormogott valami köszönésfélét, magában azt sziszegte - ezzel nincs lezárva - és elindult visszafele.

Zsuzsa direkt nem ment be, még sétálgatott, nem akarta h. Bélus megtudja hol lakik, megvárta míg eltűnik. De hát Bélus is a nyóckerben nőtt fel és a sarokról, már takarásból megleste h. hová megy be Zsuzsa.

Bélus egész délután, este is, éjszaka is (a rendőrautókat elkerülve), a házak tövében magában mormogva, végigjárta, sietve, loholva, néha bambán meg-megállva  szinte az egész kerületet. Többször is.

 - „Még hogy nyomortanya, meg siralmasak vagytok, mit képzel ez cafka?  Ez itt nincs lezárva, engem így nem lehet lerázni. Azért mond ilyeneket, mert szeret, de akkor miért titkolja. És mi az, hogy megtalálta az igazi párját, egy kurva? Ahogy anyám, lesz itt még pofára esés. De tőlem is, még hogy nyomortanya. Majd meglátja ki a siralmas. Én, én, vagyok a siralmas, a lúzer, az impotens, miért is csodálkozom.  De ezt már én sem nyelem be” - hasonló gondolatok forogtak a fejébe, körbe-körbe, legalább százszor.

 

Még mindig ugyanezen a napon.

Zsuzsát meglepte a Bélussal való találkozás.

Az igaz volt h. van egy tartós párja, de az nem várta otthon. Mert Miki általában később végzett, egy másik részlegnél, annak ellenére, h. egy  cégnél dolgoztak.

Zsuzsa sok kaland és csalódás után, visszajött Magyarországra, és most már hónapok óta együtt van az igazival. Igaz, sok igazi volt, de Miki azért igazibb, mert ez nem a szex-éhes szalmalángos kapcsolat, hanem tölgyfa parázsló, sokáig izzó melegítő kapcsolat.  Néha már megijed saját magától; csak nem olyan leszek, mint a szüleim?

Sok évig valóban külföldön, több országban dolgozott, mint pornó-színésznő, először Gáborral. Jobban mondva Gábor csak olyan menedzser féle volt. Egyébként ő volt az a vendég, aki még Frenknél is mélyebben tudta kielégíteni, és aki iránt Zsuzsa rejtélyes megmagyarázhatatlan és egyben zavaros vonzalmat érzett. Az egyik látogatása alkalmával említett, h olasz pornófilmesekkel vannak kapcsolatai, - Zsuzsát is be tudná nekik mutatni. Ezután gyakrabban jött ez a vendég, akkor már Gábor, és egész sokat beszélgettek, sutyorogtak szex közben, meg azon kívül is.

Majd jött a konkrét kidolgozott terv, és egyik reggel Zsuzsa nem a térre ment dolgozni, hanem Gáborral a repülőtér felé taxizott. Azután Milánó felé repült.

Gábor egyébként csak kicsit verte át, mert csak pár hónapig kellett prostituáltként dolgozni, azután valóban bekerült a pornófilmesek közé.

De Gáborral való kapcsolata is, ahogy későbbi látszólag komolyabb kapcsolatai is kudarcra voltak ítélve, mert nem annak látszottak, amik valójában voltak.

A kisebb-nagyobb csalódások, azonban bölccsé tették Zsuzsát. Most már több mint egy éve egy itthoni pornócégnél dolgozik, de nem, mint színésznő, hanem mint szerkesztő, válogató, meg ami jön. Ott ismerkedett meg Mikivel és most már több mint fél éve együtt élnek, klasszul, ilyen nyugis kapcsolata még nem volt. Sokáig tartott, amíg rájött h. szét kell választani, amit a férfiak a felszínen mutatnak,  - a hízelgést, a látszólagos szeretetet, időnkénti tiszteletet,  - attól, amit valójában a lelkük mélyén éreznek. Mert ott gyakran a látszólagos szeretet, tisztelet helyett a megvetés és a kihasználás szándéka lapul. Mindhárom komolyabb kapcsolata lényegében ezért romlott el, legalábbis Zsuzsa szerint. De ez most Mikivel más - gondolta.

Este mikor a tévéhíradó előtt kajálgattak, megint szóba került a találkozás.

- Szóval kivel is találkoztál? - kérdezte Miki

- Bélussal, ott lakott a szomszédban.

- Ja igen ő volt az első pasid.

- Nem, ő az első pasim öccse, amolyan fura alak. Ma is olyan furcsán viselkedett.

- És mikor látogatod meg a szüleid, még mindig haragszol rájuk?

- Majd meglátogatom, csak legyen vége ennek a cirkusznak,… ráadásul apám beteg is.

- Covidos?

- Nem, azt hiszem nem. De egyébként én soha nem haragudtam a szüleimre, csak nem értettem őket. Mondjuk úgy, h nem voltunk egy hullámhosszon, még beszélgetni sem nagyon tudtam velük.

Közben a tévé-híradóban a Covid helyzetről volt szó.

Megnézték bár tudták h. sokat manipulálnak, de azért egy kis átrendezéssel és hozzánézéssel, nagyjából tisztába jöhettek a helyzettel.

Miki egyik mondása:  a hivatalos álláspontot is meg kell ismerni, még akkor is, ha tudjuk, h. hazudnak. Most sem állhatta meg, hogy ne szóljon be:

- Én nem értem ezeket a magyarokat, miért tűrik ennek pojácának az uralkodását, Miért viselik el h. vacakul, még a többi országhoz képest is rosszabbul élnek.

- Mi is magyarok vagyunk.

- De mi legalább kinyitjuk a szánkat.

- Itthon.

- De a többség még arra sem képes h ellenük szavazzon. Pedig szegények, ellopnak tőlük szinte mindent, lenézettek, majd elgondolkodva hozzátette:

- Úgy, mint a szüleid.

- Igen, úgy mint a szüleim.

- Nem arról van szó, h. nem vennék észre a gazemberséget, az átverést, inkább arról, hogy ez a számunkra rossz, kizsákmányolt átverős állapot, nekik nagyon is megfelel.  Nem mindenki becsületességből, szerénységből alkuszik meg vállalja az igénytelen életet, mint a szüleid. Sok ok vezethet a megalkuváshoz, például az önzőség is.  De a lényeg, a végeredmény,…. ez nekik megfelel.  De hogy lehet így élni?

- Hát így.

- És nincs „legalább szólnom kellett volna” felelősség?

- Legfeljebb a másvilágon – mondta elgondolkozva Zsuzsa. 

 

 Egy nappal később, Anti bácsi a 14 napja van otthon.

Bélus ezen a napon is elindult fél három környékén, de most nem a Blahára ment, hanem a Stáhly utcába.

- „Ha haza jön, akkor ide kell jönnie”- gondolta és felnézet a belvárosi bérházra. Nagyjából mindent eltervezett, de kavarogtak a gondolatai, vagyis mégsem lehet pontos tervről beszélni.

Mindenesetre úgy helyezkedett úgy sétálgatott, hogy az érkező Zsuzsa nem vegye észre, csak az utolsó pillanatba.

Arra gondolt, ha beszélni akar Zsuzsával, akkor a vagy bejárati kapu előtt, vagy már benn a kapualjban lehetséges. Szóval e terv szerint figyelt, járkált, úgy, hogy ne legyen feltűnő. Ebben is jó volt, nemcsak a pillangókésben, mert nyóckeres élete sorén azért jó párszor ki kellett lesni embereket. Frenkéktől is kapott ilyen feladatott, például Vámosék mikor mennek el otthonról, akkor szabad a pálya. Többször Frenket és Zsuzsát is kileste, egyszer a másik szobából végighallgatta, hogy szeretkeznek, szinte beleőrült.  Szóval a feltűnés nélküli kilesésbe és a besurranásba volt gyakorlata.

Zsebében levő pillangókés hol megnyugtatta, hol felkavarta, minden késnyitási kísérletnél, jött a hang: „….nem akarom bántani,  - bár cafka,  - de ez most az én filmem, én vagyok a kemény, lezser, az ügyes, erős igazságosztó…….”

A következő percben meg: „……nem akarom bántani, - biztosan lehet vele beszélni, -  azért siralmas nem vagyok - hiába gizdáskodik ……”

Egyre idegesebb lett, majd az is elmúlt, mintha kiszállt volna belőle minden gondolat, érzés.

Aztán a nő hirtelen megjelent a sarkon, - de nem ott, ahol várta, és  a ruhája is más volt, talán a maszkja is  - de ez csak ő lehet, -  nem baj, pont egyszerre érünk a kapuhoz. Szinte egyszerre értek a kapuhoz, de Bélus elfordulva látszólag a telefonjára figyelve kivárt, amíg a nyílik a kapu és rögtön Zsuzsa mögött belépett a kapun, pont, ahogy százszor is elképzelte.

- Szia Zsuzsa csak én vagyok, ne ijedj meg - szólt magának is idegenül ható, fojtott hangon Bélus.

Egy ijedt szempár villant rá maszk felett,  a kapualj sötétjében. Aztán a nő elkezdett sietni, a bevezető lépcsősor elején, Bélus újra szólt  - Zsuzsa csak beszélni szeretnék veled, várj meg - utána futott, - ne játszd az agyad.  "De az nem áll meg még egy kis beszélgetésre sem képes, csak hátranéz és itt hagy."

A negyedik lépcsőfoknál érte utol, kezébe már ott volt a pillangó, nem is pörgetett csak szúrt. Az elsőt a hátba a szív tájra, a másodikat oldalról a bordák alá, aztán egyet megint felülre a nyakba. A nő összeesett, már az első szúrás is halálos volt, szinte spriccelt a vére. Bélus sarkon fordult és kilesett a kapun, két ember sétált, de messzebb és háttal voltak, így feltűnés nélkül kiosonhatott, elosonhatott, amúgy maszk és kapucnis pulóver volt rajta.  Egészen hazáig, tudta ilyenkor nem tanácsos bárkivel is találkozni. Otthon megfürdött a ruháit, maszkját pedig egy nejlonzsákba kötözte. 

Ugyanazon napon egy órával később.

 Anti bácsi ma már negyedszerre hányt, ráadásul nagyon furcsa hányások voltak, de nem mert szólni Rózsának, ezzel se rémisztgesse. Rózsa már reggel óta mondogatta magát is biztatva:

- Engem nem érdekel, én még ma kihívom a mentőket. Tojok rá, hogy mi szokás, meg mit mondtak az orvosok, most már telefonálok.

Anti bácsi azonban rászólt: 

-  Kicsit mintha jobban lennék -  és tényleg úgy érezte,  mintha jobban érezné magát, mintha könnyebb szebb lenne az élet, csak a dereka táján nyilallt sajgott. Aztán így fojtatta: - Ne telefonálj, gyere inkább summogasd meg a derekam, ahogy szoktad, a te csodás kezed biztosan rendbe tesz.

- Édes fejem, de örülök, ha jobban érzed magad, felteszek egy kis pipi levest. Ez most csinos kis pipi lesz, nem olyan öreg tyúk, mint én vagyok.

- Jól van, de most gyere és summogasd meg a derekam.

Rózsi néni, Antal rózsája pedig leült mellé és sok-sok érzéssel simogatta, masszírozta.

Anti bácsi hitelen valami nagyon furcsát érzett, az egész belseje meglódult, beleszédült, érezte, hogy ez most más, ez most a kaszás, száján barnás folyadék ömlött ki, tüdejét is elárasztva, „csak” két percig tartott, végül is megfulladt.

Rózsi néni eleinte fel sem fogva, de aztán kővé meredve nézte, ahogy édes fejének száján vér ömlik, ki, furcsa hörgő hangokat ad ki, karja lába ráng, majd lehanyatlik.

Aztán megcsapta a kezére ömlő barna folyadék szaga és ráébredt ez nem is vér, hanem véres bélsár. Pár percig meredten ült, aztán elkezdtek folyni a könnyei. 

- Jézusom telefonálni kell a mentőknek, lehet h. még megmenthető. De az édes feje ránézésre is egyértelműen halott volt. Mégis, hátha.

A mentők száma már oda volt készítve:

- Halló jöjjenek a férjem maghalt,…. haldoklik, nem tudom.

- Hölgyem először talán közölje, a nevét, és azt hogy honnan telefonál. Ön most sír?

- Persze hogy sírok, most halt mag a karjaimba a párom, siessenek, de lehet, hogy már késő.

- Akkor most döntse el, siessünk vagy már mindegy.

- Maguk, maguk az egész gonosz rendszerük elkésett, nagyon elkéstek, ezt már nem lehet helyre hozni, végérvényesen el lett,… érti.

- Hölgyem most menjünk, vagy ne menjünk?

- Jöjjenek a nevem Nagy Antalné, a címem Józsefváros, József utca x, második emelet huszonkettő, és elnézést kérek, kérem, hogy siessenek, emberéletről van szó. Még egyszer, elnézést kérek - szipogta Rózsi néni, bár tudta, h a feje, már soha nem szól hozzá.

- Nincs semmi baj hölgyem, sietünk. 

Ugyanezen a napon két órával később.

Miki és Zsuzsa sietősen lépdeltek, még nyolc előtt haza szerettek volna érni. Ma egy sürgős munka miatt tovább maradt Zsuzsa és Miki megvárta, mert bár egy cégnél dolgoztak, de más részlegnél. A házuk előtt álló két rendőrautó fura inkább kellemetlen érzéseket idézett fel bennük. Belépve a kapun, ez csak fokozódott, mert a kapualji bevezető lépcsősor rendőrségi kordonszalaggal volt elkerítve, éppen csak annyi helyet hagyva, h egy fel, vagy lemenő ember elférjen. A kábé tíz lépcsőből álló lépcsősor tetején, pedig egy rendőr állt, aki igazoltatta őket.

- Szóval maguk itt laknak a házban és eddig dolgoztak? – kérdezte a rendőr miközben az igazolványukat nézegette.

- Igen - válaszolta Zsuzsa majd megkérdezte – és elárulná, mi is történt?

- Megöltek egy fiatalasszonyt, a házból.

- Itt a lépcsőn? És ki volt az?

- Igen itt a lépcsőn, ….. azt hiszem Seres Kinga, a harmadik emeleten lakott.

- Azt a fiatal nőt a harmadikról, aki két gyereket nevelt egyedül?

- Azt hiszem, őt.

- És mikor, hogyan,….. és megvan a tettes?

- Ezekről nem beszélhetek, majd magukhoz is mennek a nyomozók.

Zsuzsának volt egy kellemetlen érzése, de arról inkább nem szólt. 

 

                                       vége