(Mese egy felvonásban, a felelősség hiányáról és a mértéktelen alkohol fogyasztás által benyújtott számláról)
A Havas-hegység lábánál, ott, ahol a zölderdő sűrűje átadja a helyét a falusi porták látszólagos békéjének, élt János bácsi, a falu öreg vadásza. János bácsi tapasztalt ember volt, de a fegyelmet és a belső struktúrát gyakran feláldozta a pillanatnyi élvezet oltárán. Egy őszi alkonyaton – miután úgy döntött, hogy nem sajnálja magától az élet apró luxusát, és legurított két aranylóan sárga sört – puskát ragadott. A falu határát egy hatalmas, veteményeseket pusztító kan disznó veszélyeztette, János pedig magabiztosan indult a szörnyeteg likvidálására.
Ám a sör köde és a felületes megfigyelés megtette a magáét: megfigyelőképessége csődöt mondott. A sötétedő bozótban János bácsi nem a kártékony kant lőtte le, hanem a fák védelmében gyanútlanul ugrándozó, fiait, Gerzsont és Gedeont békésen nevelő, tisztességes vadmalackocát. Amikor a fegyver dörrenése után odalépett, és meglátta a makkegészséges család romjait, a falu öreg vadászát elöntötte a bűntudat. A bokrok közül két csíkos, árván maradt kismalac visítása hasított a csendbe. János bácsi – mintegy egzisztenciális jóvátételként – megkereste és a kabátja alatt hazavitte a két árvát.
A kis vadmalacok eleinte teljesen értelhetetlen helyzetbe kerültek. Nem ismerték a kerítést, a zárt tereket, így szinte egész nap éktelen, fülrepesztő visítással követelték a zölderdő szabadságát. János bácsi azonban kitartott: ahelyett, hogy elengedte volna őket, intézményesítette a gondoskodást. Nap mint nap frissen fejt, zsíros kecsketejet tukmált a torkukba, amíg a két kis állat lassan, de biztosan meg nem szokta az új környezetet. Beilleszkedtek a kis gazdaságba: János bácsi gyapjas juhaival, a ritkán, de annál hangosabban nyerítő szamárral, a kecskével és a baromfiudvar népével egészen jól elvoltak a ház mögötti gazdasági udvaron.
Teltek a hónapok, mígnem egy tavaszi napon valami makacs vírus-féle söpört végig az udvaron. A két kismalac teljesen megbukott a napi aktivitási teszten: bágyadtan, petyhüdten feküdtek a szalmán. János bácsi is látta a bajt, és a falu tiszteletreméltó állatorvosa is megerősítette a klinikai kórképet: ez bizony komoly torokgyulladás amit a kis vadmalacpaciensek produkáltak. János bácsi ekkor, csakhogy a két kedvence mielőbb lábra álljon, a friss, kristálytiszta nánánpettyi forrásvíz helyett – aminek beszerzése túl nagy energiát követelt öregedő testétől – a saját készletéből sörrel kezdte el itatni a betegeket.
A sörterápia hozta is az elvárt eredményt, valósággal feltámasztotta a malacokat, jót tett a legyengült szervezetüknek. Ám a gyógyulás után a testvérpár két teljesen külön utat járt be, amit most itt röviden le is írok:
Gedeon, a józanabb fivér, amint kikecmergett a lázas kábulatból, megrázta magát, és visszatért a tiszta forrásvízhez. Gerzson viszont a sör alkoholtartalmának hatására olyan világba csöppent, amit esze ágában sem volt otthagyni. Ez a folyékony mámor erőt, nagyságot, társadalmi státuszt és hatalmat adott neki a saját szemében – cserébe csupán azért a kis napi adagért, amit ettől kezdve kíméletlenül megkövetelt János bácsitól.
Ha az öreg vadász megpróbálta visszaállítani a normális rendet, és vonakodott sörrel kiszolgálni, Gerzson azonnal bevetette a manipulációs arzenált:
Vagy olyan éktelen visításba kezdett, hogy a szomszéd makákók – vagyis a falusiak – is összefutottak;
Vagy előadta az „jaj de nagyon beteg vagyok Oscar-díjas haláltusa” című drámai színjátékot a sárban fetrengve;
Vagy ha ez sem vált be, elővette a maga kifordított logikai érvelését, és nyers érzelmi zsarolással kényszerítette térdre az öreg embert.
Gedeon eleinte benne volt a mókában. Imponált neki az a vitalitás és nyers energia, amellyel Gerzson a lehetőségekből a legjobbat kihozta, és felszabadultan túrta fel a virágoskert és a fák gyökereit. Az italozásnál néha ő is a testvérével tartott, de Gedeon számára a mámor nem okozott tartós elégedettséget. Sőt, a másnapok mindig elhozták a morális és fizikai csömört. Egyrészt rendkívül kavargott a gyomra, és a hányinger kínozta, másrészt pontosan tudta, hogy ilyen állapotában – még ha akaratlanul is – mélyen megbántja környezetét. Egyszer a szamár nagy füleit illette kéretlen karikatúrával, egyszer a birkák bolyhos, gyapjas mellényéből űzött gúnyt, másszor meg a kakas egészséges nemi gerjedelmének vörösen izzó taraját figurázta ki a baromfiudvar közönsége előtt. Gedeon érezte, látta, hogy a vadmalaci méltóságot hogyan dönti romba János bácsi kápráztatóan kívánatos itala.
A két testvér viszonya hétről hétre elhidegült. Két külön világban éltek: az egyik a józan valóságban, a másik a mesterségesen fenntartott, agresszív illúzióban. A vitáik egyre gyakoribbak és feszültebbek lettek. Gerzson viselkedése teljesen elvadult, a söradagját folyamatosan emelgette, sőt, követelte mellé János bácsi híres házipálinkáját is – azt a nehéz, tölgyfahordóban érlelt párlatot, amit messze földön ismertek a férfiemberek, mint ami igazán nagy, de vakmerő bátorságot ad.
A harmadik évben, miután János bácsi magához vette őket, izzani kezdett köztük a levegő, a feszültség elérte a kritikus pontot. Egy banális, mindennapi helyzet robbantotta ki a katasztrófát. Gerzson ezerrel pörgött, és agresszíven unszolta Gedeont, hogy igyon vele, tartson vele a züllésben. Gedeon azonban a korábbi tapasztalatokból fakadó csömör és a tiszta önvédelmi reflex miatt egy kurta de annál határozottabb nemet mondott.
A visszautasítás az alkoholtól túlfűtött Gerzsonból azonnali, vad tombolást váltott ki. A vita másodpercek alatt heves, véres verekedésbe torkollott az udvar közepén. Gerzson félelmetes előnye abból fakadt, hogy a rengeteg elfogyasztott pálinka és sör teljesen elnyomta a fájdalomérzetét; nem érzett se sebet, se ütést. Gedeonban viszont a hosszú évek alatt felhalmozott düh és tehetetlenség szabadult el. Azt érezte, hogy már nem is a testvérével, hanem egy teljesen eltorzult, manipulált vadállattal áll szemben, aki a torkán leengedte a közös múltjukat.
Az irdatlan, sárban és vérben zajló küzdelem eredménye megrázó lett. Amikor a por leülepedett, Gerzson halálos sebekkel, mozdulatlanul rogyott össze a fák gyökerei között. Gedeon még élt, de a teste szétmarva, vérző sebekkel teli, a végletekig kimerülten hevert a földön.
János bácsi ekkor rontott ki a házból. Amikor meglátta a végzetes összecsapás után megmaradt romokat, és a még élő, de a klinikai valóság szerint lábra állni már soha többé nem képes Gedeont, a szívébe hasított a felismerés. Odalépett a nehezen lélegző, megnyomorított kismalachoz, és a puszta, kíméletlen könyörületből, egyetlen gyors mozdulattal elvágta a torkát.
A gazdaságban csend lett. János bácsi pedig ott maradt az udvar szélén, a saját komfortzónájának és elhibázott döntéseinek néma, véres kulisszái között. Sóhajtott egyet, bement a házba, egyenesen a konyhába, kinyitotta szovjet ideiglenesen hazánkban tartózkodó katonáktól származó bizniszelt Szaratov hűtőjének bajonettzáras ajtaját, kivette a következő gút besser gösser prémium sörét és töltött magának.