ismerkedési tanácsadó szolgálat, 1. eset
Ez az eset pontosan így esett
Ez az eset pontosan így esett
A kiváló egyetemi hallgató esete a női nemmel és a spontán élethelyzetekkel
„Az iskola megtanított minket futni, de elfelejtette megmutatni, hogy ez a hajsza csak a létezésünk előszobája, nem maga az élet.”
Kovács Géza 1978 őszén kezdte meg jogi tanulmányait. Kiváló képességű, szorgalmas, rendszerető fiatalember volt. Már az első félévben kitűnt évfolyamtársai közül. A jogtörténeti előadásokon pontos jegyzeteket készített, a kötelező irodalmat hiánytalanul feldolgozta, és külön füzetet vezetett az oktatók által említett, de a tananyagban nem szereplő jogszabályhelyekről.
A vizsgáit kiváló eredménnyel teljesítette. A tanárok kedvelték, mert felkészülten érkezett, nem vitatkozott, és ha valamiben bizonytalan volt, inkább a vizsga után érdeklődött a helyes értelmezés iránt.
Géza számára az egyetem nem egyszerűen a tudás megszerzésének helye volt. Az életre való felkészülés intézményesített formáját látta benne.
Egyetlen jelentősebb hiányosság mutatkozott a képzésében: az emberi kapcsolatokra nem terjedt ki a tananyag.
Géza mindent megtanult. Tudott jogeseteket elemezni, paragrafusokat értelmezni, latin jogi kifejezéseket használni, és fejből idézte a Polgári Törvénykönyv több rendelkezését.
A nőkkel azonban nem tudott mit kezdeni.
Nem mintha ne érdeklődött volna irántuk. Ellenkezőleg. A probléma inkább az volt, hogy a női nemmel kapcsolatos érdeklődését is tudományos alapokra kívánta helyezni.
Ha egy lány rámosolygott az egyetemi folyosón, Géza először megvizsgálta, hogy a mosoly általános társasági gesztusnak vagy személyére irányuló érdeklődésnek tekinthető-e. Ha a lány esetleg meg is szólította, a válaszadás előtt rövid mérlegelést tartott.
A spontaneitást nem tekintette megbízható cselekvési formának. Véleménye szerint minden emberi helyzetnek van egy helyes eljárása, csupán meg kell találni.
A tanulmányi eredményei alapján egyébként semmi nem indokolta volna, hogy ilyen nehézségekkel küzdjön. A sors azonban, mint később kiderült, nem mindig veszi figyelembe az egyetemi indexet.
Géza számára az emberi kapcsolatok legnagyobb problémája az volt, hogy nem rendelkeztek megfelelően szabályozott eljárásrenddel.
Egy kávéházi beszélgetés például tartalmazhatott váratlan kérdéseket, indokolatlanul hosszú csendeket, félreérthető mosolyokat és olyan kijelentéseket, amelyeknek nem lehetett egyértelműen meghatározni a joghatását.
Ilyenkor Géza rendszerint a jól bevált módszerhez folyamodott: közhelyekkel és szakmai ismeretekkel töltötte ki a beszélgetés hézagait.
– Milyen tantárgyakat veszel fel a következő félévben?
– Polgári jogot, büntetőjogot, jogtörténetet.
– És mit szeretsz csinálni szabadidődben?
– Felkészülni a vizsgákra.
A válaszok nem voltak helytelenek, csak éppen nem vezettek sehová.
1979. október 16-án, kedden, délután fél öt körül Géza a hármas metró egyik szerelvényén utazott. Az egyetemi könyvtárból tartott hazafelé. Táskájában a római jogi jegyzetei, egy gondosan összehajtott büféárlista és a következő heti vizsgarend lapult.
Mereven ült az ülésen, tekintete a szemközti reklámplakáton pihent.
A következő állomáson felszállt a vörös démon.
Legalábbis Géza később így nevezte el magában.
A fiatal nőnek vörös haja volt, természetes mozgása, és olyan magabiztos fellépése, amelyhez Géza addigi tapasztalatai alapján nem talált megfelelő összehasonlítási alapot. Öltözéke egyszerre volt feltűnő és természetes. Mosolya pedig olyan hatást gyakorolt rá, mintha az addig gondosan felépített szellemi rendszere egyetlen pillanat alatt elveszítette volna az érvényességét.
A nő körbenézett, majd észrevette a Géza melletti szabad helyet.
– Bocsánat, leülhetek melléd?
A kérdés egyszerű volt. Nem tartalmazott jogi szakkifejezést, nem igényelt különösebb szellemi felkészültséget, és nem volt szükség hozzá egyetemi végzettségre sem.
Géza azonban lefagyott.
Egy átlagos fiatalember ilyenkor azt mondta volna:
– Persze, tessék!
Géza viszont először megpróbálta értelmezni a kérdést.
Leülhet-e? Természetesen leülhet. A hely szabad. De miért kérdezi? Udvariasságból? Vagy esetleg ismeretséget kíván kezdeményezni? Ha az utóbbi, akkor milyen választ vár?
Közben a nő továbbra is mosolygott.
Géza agyában különböző jogi és társadalmi kategóriák kezdtek ütközni. A helyfoglalás joga, a személyes tér, az udvariasság és a férfi-női kommunikáció kérdése egyetlen pillanat alatt megoldhatatlan jogértelmezési problémává állt össze.
A nő még egyszer megszólalt:
– Baj van?
Géza ekkor már érezte, hogy a helyzet kezd kicsúszni az ellenőrzése alól.
– Nincs – válaszolta. – Természetesen nincs.
A nő leült mellé.
Géza közben észrevette, hogy a lány milyen közel került hozzá. Érezte a parfümjét, hallotta a lélegzetét, és hirtelen rádöbbent, hogy az egyetemi tananyag egyetlen fejezete sem készítette fel erre a helyzetre.
Megpróbált beszélgetést kezdeményezni.
– Ön is gyakran utazik ezen a járaton?
A nő elmosolyodott.
– Igen. Egyetemre járok.
– Értem. Milyen karra?
– Bölcsészkarra.
– Az is egy felsőoktatási intézmény.
A nő nevetett.
Géza ezt biztató jelzésként értékelte, bár nem tudta pontosan, hogy a nevetés a kijelentés tartalmára vagy annak megfogalmazására vonatkozott.
– És te mivel foglalkozol? – kérdezte a lány.
– Jogi egyetemi hallgató vagyok. Másodéves.
– Az szép. Bíró szeretnél lenni?
Géza kihúzta magát.
– Igen. Mindenképpen. A büntetőjog érdekel.
A lány érdeklődve nézett rá.
– És azon kívül mi érdekel?
Géza rövid szünetet tartott.
– A jog.
A nő ismét elnevette magát.
Ekkor Géza úgy érezte, hogy végre sikerült megtalálnia a megfelelő kommunikációs csatornát. Elhatározta, hogy továbbviszi a beszélgetést, és egy olyan kérdést tesz fel, amelyből a másik fél számára is kiderül, hogy komoly érdeklődést tanúsít iránta.
– Esetleg megkérdezhetem, hogy milyen családi állapotban van?
A nő meglepetten nézett rá.
– Hogy mondod?
– Úgy értem, házas-e, vagy hajadon.
A lány néhány másodpercig hallgatott, majd elmosolyodott.
– Nem, még nem vagyok házas.
Géza bólintott. Ezt fontos információnak tartotta.
A szerelvény lassítani kezdett. A nő a következő megállónál készült leszállni.
Géza ekkor felismerte, hogy az ismerkedési lehetőség hamarosan megszűnik. Gyorsan kellett cselekednie.
Eszébe jutott, hogy az egyetemen az oktatók gyakran hangsúlyozták: a jogviszony létrejöttéhez megfelelő akaratnyilatkozat szükséges.
Úgy döntött, ő is tesz egyet.
– Esetleg a későbbiekben is találkozhatnánk – mondta.
– Miért ne? – válaszolta a lány.
Géza szíve nagyot dobbant.
– Akkor esetleg megadhatná a lakcímét, hogy szükség esetén kapcsolatba léphessünk.
A nő egy pillanatig nézte, majd hangosan felnevetett.
– Te mindig ilyen komolyan beszélsz?
Géza nem tudta, hogy ez dicséret vagy kifogás.
– Törekszem a pontos fogalmazásra – válaszolta.
A metró megállt.
A nő felállt, majd az ajtóból még visszafordult.
– Szia, jogász úr!
– Viszontlátásra – mondta Géza.
Az ajtók bezárultak.
Géza még percekig ült mozdulatlanul. A táskájából elővette a jegyzeteit, de a római jog helyett már egészen más kérdések foglalkoztatták.
Vajon miért nevetett a lány?
A lakcímkérés túl korai volt? Esetleg a megszólítás nem volt megfelelő? Talán a családi állapotra vonatkozó kérdés sértette az adatvédelmi szabályokat?
Aznap este külön lapot nyitott a füzetében.
Ismerkedési tapasztalatok – 1979. október 16.
A női mosoly önmagában nem jelent jognyilatkozatot.
A lakcím megkérése első találkozáskor nem feltétlenül célszerű.
A családi állapot tisztázása előtt indokolt lehet a név megkérdezése.
A spontán beszélgetésekre további felkészülés szükséges.
A lap aljára még egy megjegyzést írt:
Az ügyben további adatgyűjtés indokolt.
Géza később sikeresen befejezte jogi tanulmányait, és a magyar igazságszolgáltatás megbecsült tagjává vált. A nőkkel való ismerkedés területén azonban hosszabb ideig nem mutatott számottevő fejlődést.
Az 1980-as években már határozottabban kezdeményezett, bár továbbra is előnyben részesítette az előre kiszámítható helyzeteket.
1983-ban feleségül vette Szabó Ilonát, aki később maga is bíró lett, polgári ügyekre szakosodva.
Az 1979-es metróesetet később csak ritkán emlegette. Ha mégis szóba került, rendszerint azzal zárta a beszélgetést, hogy a fiataloknak manapság túl sok lehetőségük van, és túl kevés alkalmuk a megfelelő felkészülésre.
Az esetet a családi emlékezetben Pistike is megismerte. Apja azonban nem szívesen beszélt róla, különösen azután, hogy fia egy irodalmi írást készített belőle.
Utóirat
Ez volt a fiatal Kovács Géza első komolyabb ismerkedési kísérlete, és mindmáig az egyik legemlékezetesebb.
A történet tanulsága, hogy a budapesti metróhálózat zökkenőmentesen üzemel, a szerelvények gyorsan elérik céljukat, ezzel a kialakuló félben lévő emberi kapcsolatokat megszakítják.
Rádli Róbert