Ismétlés.

E tanulmányrész (helyes kisközösségi, nemzetiségi politika) előzetes kibővített összefoglalása. Elméleti rendszertényező.

(H 40-49 problémakörök és kategorizálások.)

Ez a fejezet csak akkor érthető meg teljesen, ha mellétesszük „A szabályozás, jog, problémaköre az önrendelkezési (önálló hatalmi) fok és a demokráciaszint vonatkozásában. Az önrendelkezési fok és a demokráciaszint összefüggései és megállapítása.” című elméleti rendszertényezőt. Ez a jogról szóló tanulmányrészben található meg.

Valamint úgy érthető meg, ha mellétesszük „Az egész tanulmány kiegészítése, a rendszer (társadalom, nemzet) hatalmi, önrendelkezési, szabályozási szerkezete. ABDK ábra” című elméleti rendszertényezőt. Ez a befejező tanulmányrészben található meg.

Miért is bonyolult ez az egész problémakör?

Különböző sokfajta közösség jön létre.

Ezek egy részét be kell tiltani.

Ezek egy részét részben át kell alakítani, különböző feltételekhez kell kötni.

Ezek egy részéről gondoskodni kell, támogatni kell, és átalakulásra kell őket ösztönözni.

Ezek egy részét változatlanul kell hagyni.

Ezek egy részét változatlanul kell hagyni, és támogatni kell.

A létrejövő közösségeket megfelelő kategóriákba, ill. szabályozási kategóriákba kell besorolni, és megfelelően kell a kategóriákat szabályozni. 

Mielőtt elmerülnék az elméleti dágványba, kievickélek abból és meghatározom a legfőbb kategóriákat, amelyek elválasztják a közösségek, kisközösségek önrendelkezését (önálló hatalmát) elsősorban közvetlen demokráciától. 

(H 40 problémakör.)

Abból indulok ki, hogy bizonyos demokráciaszint alatt, bizonyos diktatúra felett értelmezhetetlen az önrendelkezés (a népréteg, civilszféra hatalma). Talán az egyértelmű, hogyha néprétegnek tagoknak nincs semmilyen beleszólásuk a dolgok folyásába, nem dönthetnek semmiben, akkor nem beszélhetünk a közösség önrendelkezéséről.  Hiszen a közösséget javarészt mégis tagok, a népréteg alkotja és nem vezetés. Még akkor sincs önrendelkezése, ha a népréteg, a tagok többsége egyébként elfogadja diktátort, nem lázong ellene, és ha népszavazásra kerülne sor, akkor megszavazná. Tehát még ekkor sem lehet önrendelkezésről beszélni. Bizonyos demokráciaszint alatt értelmezhetetlen az önrendelkezés. De mekkora ez a demokráciaszint? Én abból indulok ki, hogy a jelenlegi demokráciaszint egy 10-es skálán kb. 5-ös szintű (50%-os), és ez az a szint, amely mellett már éppen, hogy értelmezni lehet az önrendelkezést. Természetesen e felett is lehet értelmezni. De ez alatt nem lehet értelmezni, legalábbis a közösség önrendelkezését társadalmi vonatkozásban nem lehet értelmezni.

Vázlatosan, a szélesebben értelmezett demokráciaszintet három tényezőcsoport határozza meg. Az egyik hatalomkorlátozó tényezők (a hatalmi fékrendszer) szintje, a másik közvetlen demokrácia szintje, a harmadik az egyéb hatalomgyakorlások lehetősége. Jelenleg a közvetlen demokrácia szintje: az elit vezetés egy részét, (jóindulattal a felét) a nép választja ki, demokratikus szavazással. Ezen kívül néha sor kerül népszavazásra, és a figyelembe vett közvélemény-kutatás is előfordul. A lehetségesnek ez mondjuk a 20%-a. Létezik valamekkora intézményi demokrácia is.

Jelenleg a népréteg gyakorolhatja az egyéb hatalomgyakorlás módjait, abban az értelemben, hogy az nincs tiltva, azért nem jár súlyos szankció, legfeljebb kisebb hátrányok érhetik a gyakorlót.  Lehetséges a (tüntetés, sztrájk, a hatalom ellenőrzése, bepanaszolása esetleg beperelése, stb.) hatalomgyakorlások, ezeket nem tiporják el hivatalosan, esetleg enyhén akadályozzák. Lehetséges a meggyőzés, a tudatformálás, a szólásszabadság által. És lehetséges a kilépés, az elutasítás, a passzivitás, „a nem vállalom el” hatalomgyakorlása is. És vannak választási lehetőségek is.

Mindez lehetséges, az, más kérdés, hogy ezek mennyire hatásosak, jelenleg, a rendszer mennyire biztosítja, hogy hatásosak legyenek. Úgy néz ki, hogy a jelen rendszer képletesen így áll ezen hatalomgyakorlásokhoz: ha nagyon akarod, ha töröd magad, gyakorolhatod ezeket, de azt már ne várd tőlem, hogy ebben segítsek, és azt se várd tőlem, hogy figyelembe vegyem az akaratodat.

Azért jelenleg már nincs szolgaság.

Ha azt vesszük alapul, hogy legalább kétszer ennyi vezetőt választhatna nép, ráadásul megalapozottabban, továbbá tízszer ennyi népszavazás, figyelembevett közvélemény-kutatás lehetne, és az egyéb hatalomgyakorlási módszerek is hatékonyabbak lehetnek, akkor az ötös szint (50%-os) megállapítása reális.

A hatalomkorlátozó tényezők (hatalmi fékrendszer tényezői) pedig az ábrán szerepelnek. Ezekről is meg lehet állapítani, hogy általában működhetnének, és érvényesülhetnének legalább kétszer jobban, mint jelenleg. Összességében tehát az megállapítás, hogy jelenleg egy 10-es skálán az 5-ös (50%-os) demokráciaszint van, nagyjából reális.

Azért jelenleg nincs szolgaság, mert nincs olyan jelentős réteg, amelynek a szélesebben vett demokráciaszintje pl. 25% alatt lenne. Nincs olyan jelentős réteg, amelyik ne gyakorolhatná pl. az egyéb hatalomgyakorlásokat, ne élhetne a kilépés, az elutasítás a passzivitás, a meggyőzés, a tudatformálás módszerével.

Visszatérve: szerintem a jelenlegi ötös demokráciaszint alatt nem értelmezhető a közösség, kisközösség önrendelkezése, hatalma. Azon önrendelkezése sem értelmezhető, amelyik a tagság, népréteg és vezetés együttes önrendelkezése, hatalma. Ugyanis alacsony demokráciaszintnél már nem együttes az önrendelkezés, csak a vezetés rendelkezéséről, önrendelkezéséről, hatalmáról van szó.

Pl. szükségszerűen nem értelmezhető egy katonai alakulat önrendelkezése, társadalmi szempontból. Egyéni szempontból viszont értelmezhető, ha biztosítva van a gyors, akadálymentes és önkéntes kilépés lehetősége. Ugyanis ekkor bennmaradás, mivel önkéntes, szabad is, tehát egyéni szempontból önrendelkező a közösség. Egyszerűbben: egy katonai alakulatban is jól, és szabadnak érezhetik magukat a tagok, egy speciális embercsoport. Viszont az emberek többsége nem érzi jól magát egy katonai alakulatban. 

Értelmezhető egy munkaközösség önrendelkezése? Általában a munkaközösség jellege (van egy katonai jellege) kisebb demokráciát enged meg, mint pl. egy lakóközösség. Azt gondolom, hogy a munkaközösségek demokráciaszintje átlagosan az ötös szint körül mozoghat. Azt gondolom, hogy egy átlagos munkaközösség szükségszerűen kb. ötös (50%-os) demokráciaszinten van.

Lehet, hogy a fejlettebb jövőben ez a demokráciaszint hatos, vagy hetes szint lesz. A lényeg az, hogy ez eggyel több ok, hogy a munkaközösségek problémáját külön taglaljuk. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ez csak az átlag, a különböző munkák nagyon eltérő demokráciaszintet engednek meg, ill. igényelnek.

De mindez csak társadalmi szempontból igaz. Egyéni szempontból a munkaközösség is, ahogy a katonai alakulat, lehet önkéntes, szabad, önrendelkező. 

Tehát a társadalmi szempontból önrendelkező közösség alatt, vagy magát a nemzetet kell érteni vagy valamilyen civil kisközösséget, vagy valamilyen lakóközösséget (kisebbet, nagyobbat, még nagyobbat), vagy valamilyen nemzetiséget (etnikumot).  Igazából ezek vonatkozásában értelmezhető az önrendelkezés, ezek lehetnek biztosan az ötös demokráciaszinten vagy a felett. Ötös (50%-os) demokráciaszint alatt legfeljebb a vezetés önrendelkezéséről beszélhetünk és nem a közösség önrendelkezéséről. (Az világos, hogy diktátor önrendelkezése nem azonos közösség önrendelkezésével. A közösséget pedig nyilván a tagok, a népréteg alkotja.)

Az ötös (50%-os) demokráciaszint felett viszont kettényílik az önrendelkezés.

Önrendelkezés, amely a közvetlen demokráciaszinttel azonos. Tehát akkora az önrendelkezés amekkora demokráciaszint (elsősorban a közvetlen demokrácia szintje), ha az legalább ötös, vagy annál magasabb szintű.

És önrendelkezés, amely a közösség vezetésének és tagságának (néprétegének) együttes önrendelkezése, függetlensége önállósága egy felsőbb hatalomhoz viszonyítva. (Már az ötös demokráciaszint biztosítja, hogy vezetés és népréteg együttes önrendelkezésről lehet beszélni. Innen kezdve, az önrendelkezés szempontjából (a vezetés és tagok együttes önrendelkezése) már alig számít, hogy mennyivel nagyobb a demokráciaszint az ötösnél.) Az önrendelkezés nagysága ebben az esetben egy olyan skálán képzelhető el, amelynek egyik végpontja a teljes függetlenség önrendelkezés a lehetőség szerinti legnagyobb önrendelkezés. A másik végpontja a mindenre kiterjedő, nagyon részletes nagyon pontos egyáltalán nem limitált, alternatívált szabályozás, ekkor szinte nulla az önrendelkezés. Tehát lényegében az önrendelkezés nagyságát az határozza meg, hogy a felsőbb hatalom által mi van szabályozva, a szabályozás mennyire részletes és mennyire konkrét, mennyire limitált, alternatívált.   Ebben az esetben csak az számít, hogy a felsőbb hatalom és az önrendelkező közösség is az ötös demokráciaszinten, vagy afelett legyen, az már kevésbé számít, hogy melyik van magasabb szinten. Elvileg mindegyik lehet magasabb és alacsonyabb demokráciaszinten. A felsőbb hatalom egy civil kisközösség, lakóközösség, nemzetiség esetében a nemzet, a többségi társadalom, az állam, a nemzeti törvények, az állami és ország-vezetés. A nemzet, az állam esetében az elitvezetés, a világszövetség, a nemzetközi szabályzat. Az elitvezetés vonatkozásban a nemzeti törvények, ezáltal nemzet. Illetve a nemzet úgy, mint sztrájkoló, tüntető, bojkottáló és esetleg felkelő nemzet.  Valamint a világszövetség, a nemzetközi szabályozás.

És meg kell említeni még egy kiindulási, hatalmi pontot: a földrajzi és politikai régió statisztikai átlagát. A legfontosabb statisztikai mutatók átlagáról van szó. Világos hogy egyféle kényszerítő erőt jelent az, ha feketén-fehéren megmutatkozik: íme az átlag alatt vagyunk.

Felsorolom az alapvető kategóriákat. (H 40/a kategorizálás)

1.Bizonyos demokráciaszint alatt (ötös szintű 50%-os) levő értelmezhetetlen önrendelkezés.

2. Bizonyos demokráciaszint felett, a demokráciaszinttel arányos önrendelkezés.

3. Bizonyos demokráciaszint feletti, a közösség vezetésnek és tagságának (néprétegének) együttes függetlensége, önrendelkezése egy felsőbb hatalomhoz viszonyítva.

A második önrendelkezés nem pótolhatja ez első önrendelkezést, a minél magasabb demokráciaszintet. A közösség fejlettségét elsősorban a demokráciaszintje ezen belül is a közvetlen demokráciaszintje határozza meg.

Miért nem elég a demokráciaszint, miért szükséges a felsőbb hatalomtól való függetlenség önrendelkezés?

Először is látni kell, hogy hatalomcsökkentés (hatalmi fékrendszer), és ebből eredő igazságos és arányos hatalmi hierarchia egyaránt összefügg a demokráciaszinttel, és felsőbb hatalomtól való függetlenséggel, önrendelkezéssel is.

Az is látni kell hogy demokráciaszint és a felsőbb hatalomtól való függetlenség, önrendelkezés nem azonos, de nem is ellentétes. Ez talán még inkább kiderül. 

De visszatérek a címbeli kérdésre.

Azzal sok helyen, sokat foglalkoztam, hogy demokráciaszint fontos, a rendszer fejlettségének talán legfontosabb tényezője.  Ezért erre itt bővebben nem térek ki.

De miért fontos a demokráciaszint mellett a felsőbb hatalomtól való függetlenség önrendelkezés? (H 40/b kategorizálás.)

1 Azért mert másképpen közelíti meg az önrendelkezés, szabadság kérdését, és ez a megközelítés sem maradhat ki.

2. Azért, mert akár tetszik, akár nem, az is szabadság, az is a szabadság érzését adja, ha valaki viszonylagos rosszat, a viszonylagos rabságot választhatja, választja.

3. És leginkább, azért mert ez az önrendelkezés az adott demokráciaszintet nemcsak ronthatja, de javíthatja is, és a javítás lehetősége több okból pozitívabb, mint a rontás lehetősége.

Persze a rossz választása nem lehet határtalan, ezért limitálni kell azt. De a rossz választásával limitáljuk a jó választást is, mert nem tudva pontosan mi a jó, mi a rossz, a kettőt csak egyformán limitálhatjuk.

A lényeg, hogy a jó választásnak mindenképpen fenn kell állnia, meg kell lennie, e nélkül nem lehet fejlődés.

A felsőbb hatalomtól való függetlenség önrendelkezés előnyei és hátrányai. És mindez összehasonlítva közvetlen demokráciával. (H 40/c kategorizálás.)

A következő megállapításokat igazoló elmélkedések más fejezetben, vagy a korábbi fejezetrészekben találhatók.

A felsőbb hatalomtól való önrendelkezés előnyei.

1. Jelenleg a közösségszerveződés még olyan fokon áll, hogy csak vezetéssel tud kialakulni. Ha pedig van vezetés, akkor annak a vezetésnek fokozott döntési jogának, hatalmának, és felelősségének kell lenni. A jövőben gyakoriak lesznek a vezetés nélküli csak közvetlen demokráciára alapuló közösségek, mert ez is kialakítható. Nem mindig, de sok esetben kialakítható. Ugyanakkor, a legjobb változat mégis az, ha a kiválóbb (értelmileg és erkölcsileg) tagok nagyobb döntési joggal rendelkeznek, mint a kevésbé kiváló tagok. Ez pedig egyfajta, kvázi vezetés. Összességében nem a vezetéssel, hanem az aránytalan és igazságtalan hatalmú vezetéssel van baj.

2. A közösség vezetésnek (tagságának) döntése jobb is lehet, mint a felsőbb hatalom döntése. Igaz, hogy rosszabb is lehet, de „a jobb is lehet” aspektusa fontosabb.

(A népszavazás által hozott döntés, objektív tájékoztatás mellett, jelenleg, mikor nincs tudományos vezetés, viszont általában jobb, mint a vezetői döntés.)

3. A közösség vezetésnek (és tagságának) megnövelt hatalma (önrendelkezése) csökkenti a felsőbb hatalom, az elit vezetés hatalmát. Ez természetesen jó, mert csökken, arányosabbá válik az aránytalan hatalmi hierarchia. Ugyanakkor átlagosan nem, vagy csak alig növeli a népréteg, a tagság hatalmát, önrendelkezését.

(A közvetlen demokrácia, a népszavazás is csökkenti az elit vezetés hatalmát, ráadásul biztosan növeli a népréteg, a tagság hatalmát. Nem baj, ha az elit vezetés hatalma több oldalról van csökkentve. Úgy néz ki, hogy a sokféle hatalomcsökkentés ellenére még mindig túl nagy, aránytalanul nagy az elit vezetés hatalma.

4. A közösség vezetés és tagság együttes önrendelkezése egy közvetlen szükségletet elégít ki, a szabadság szükségletét, igényét.

(A közvetlen demokrácia, csak a tagság önrendelkezése, szintén kielégíti ugyanezt a szükségletet. Nincs ütközés, vagy a közvetlen demokrácia vagy az önrendelkezés esetleg mindkettő egyidejűleg elégíti ki a szabadság igényét. Legrosszabb esetben az egyik elnyomja a másik szükséglet-kielégítést, amely így fölöslegessé válik.)

5. A vezetés és tagság együttes önrendelkezése aktivizálja a vezetést és tagokat is.

(A közvetlen demokrácia a vezetést nem aktivizálja, de tagokat fokozottan még inkább aktivizálja. Ezek szerint mindkettőre szükség van. Legrosszabb esetben az egyik elnyomja másik aktivizálást, és így az fölöslegessé válik.

6. A helyi, (lakóhely, munkahely, stb.) kisebb, konkrétabb, speciálisabb problémákat helyben lehet leginkább átlátni és megoldani. Ezért (azért, hogy helyi problémákat ne felsőbb hatalom akarja rosszul szabályozni, megoldani) is jó, szükséges a felsőbb hatalomtól való függetlenség, önrendelkezés.

(A közvetlen demokrácia ugyancsak kielégíti a fenti igazságból eredő előnyöket.  Pl. dolgozók, (alkalmazottak) és még inkább az ügyfelek látják a konkrét problémákat, tehát az ö figyelembevett beleszólásuk tudja azokat leginkább megoldani. De ez talán nem egészen azonos azzal, ha pl. egy helyi (igazi) önkormányzati vezetés tisztábban lát egy helyi problémát, és ezáltal képes azt jól megoldani. Mindkettőre igaz: a távoli felsőbb vezetés messziről homályosabban látja a helyi, kisebb konkrétabb, speciálisabb problémát.)

Tulajdonképpen csak egy hátrányt tudok felsorolni.

Azt, hogy közösség vezetésnek (és tagságának) döntése akár rosszabb is lehet, mint a felsőbb hatalom, az elit vezetés döntése. Ezért kell az önrendelkezést limitálni, ami meghatározza, azt hogy az előnyök is limitálva vannak. Ez tehát egy közvetett hátrány.

(A népszavazásos döntésekre ez kevésbé igaz, azok általában jobbak, mint a vezetői döntések. A távolabbi jövőben, viszont amikor a vezetés tudományossá válik, már a közös döntések lesznek a jók, ekkor már limitálni kell a közvetlen demokráciát is. Jelenleg viszont a vezetés önérdekből kelleténél sokkal inkább korlátozza közvetlen demokráciát. )

E fejezetrész tanulsága. Mindkettő jó és szükséges, egymás mellett is. A közvetlen demokrácia természetesen jó és szükséges.  De a közösség (vezetésének és tagságának) felsőbb hatalomtól való önrendelkezése, mindent összevetve, szintén jó és szükséges, még akkor is, ha magas szintű a demokrácia. Ekkor egy kissé elhalványul a szükségessége, de nem szűnik meg.

Az optimális állapot az, ha egy kisközösségnek 80%-os az induló demokrácia szintje, és 20%-os az önrendelkezése, mely önrendelkezést arra használja fel, hogy 100%-os demokratikus szintet alakítson ki. (Arról, hogy mit jelent a 20%-os önrendelkezés más fejezetekben elmélkedem bővebben.) Ez jobb, mintha egy közösségre 100%-os demokratikus szintet erőltetnének, ami gyakorlatilag lehetetlen. Sőt az erőltetésnél még az is jobb, ha egy közösségnek 80%-os az induló demokrácia szintje, de a 15%-os önrendelkezését arra használja, hogy a demokrácia szintjét lerontsa 65%-ra.

A közösségek alapvető (teljes) kategorizálása. (H 41 kategorizálás).

1. Közösségek, melyek másoknak (külső vagy belső tagoknak) ártanak, amelyeket meg kell szüntetni.  Másnak ártás az is, ha valaki meg tudná termelni a saját fogyasztását, de nem termeli meg. Ilyenkor szükségszerűen más termeli meg az ő fogyasztását és ez a termelő, károsodik.

A belső tagságnak ártalmas, ha a demokráciaszint alacsony 50% alatti, bár lehetne magasabb is.  És az is ártalmas, ha éppen 50%-os de nincs mellette semmilyen függetlenség önrendelkezés a felsőbb hatalomtól, bár lehetne. És, vagy, ha nincs biztosítva a tagok önkéntessége, a gyors, akadálymentes, önkéntes kilépés lehetősége. Hozzáteszem, hogy ezen az ártalmasságokat a közösség maga, vagy még inkább a külső szabályozás okozza.

2. Közösségek, melyek szükségesek, melyekbe kötelező belépni bennmaradni.

A demokratikus fejlett társadalmakban egyre kevesebb ilyen közösség van, de azért akad. Kötelező munkaközösség, ha valaki többet akar fogyasztani, mint a termelése. Kötelező bizonyos esetekben a honvédelem. És kötelező a börtön. Mindegyik összefügg „nem szabad másnak ártani” alapszabállyal.

2/a. Az elesettek, rászorulók közösségei, pontosabban rétegei. A belépés kényszerű és önhibán kívüli.

3. Közősségek melyek szükségesek, és melyek csak egyéni szempontból adnak, adhatnak önrendelkezést (önkéntességet, szabadságot), elsősorban azzal, hogy biztosítva van a gyors, akadálymentes, önkéntes kilépés. Ilyenek pl. az önkéntes belépésű, kilépésű katonai alakulatok. De semmilyen esetben még a katonai alakulatoknál sem lehet demokráciaszint 40% alatti.

A legnagyobb csoportja azonban ezen közösségeknek, a munkaközösségek. A gyors önkéntes kilépéshez azonban hozzá kell tenni, hogy az is egyfajta kényszer, ha nincs olyan más munkaközösség, ahová átléphetne a kilépő. Ugyanis meg kell élni, életbe kell maradni, és ez csak munkával érhető el.

3/a. A magángazdaságban levő munkaközösségek olyan közösségek, amelyeknek demokráciaszintje 40% felett van, és felsőbb hatalomtól van bizonyos önrendelkezésük, függetlenségük. Ez a vezetés, és a tagság együttes önrendelkezése függetlensége, mely 40%-os demokráciaszintnél elsősorban a vezetés függetlensége, önrendelkezése. És természetesen biztosított a gyors, akadálymentes, önkéntes, kilépés.

4. Közösségek melyek társadalmi szempontból is önrendelkezők, szabadok (van megfelelő hatalmuk), mert a demokráciaszintjük 50% felett van. Önrendelkezés: a tagság önrendelkezése a belső és külső vezetéssel szemben. És természetesen, mert biztosított a gyors, akadálymentes, önkéntes, kilépés.

5. Közösségek melyek társadalmi szempontból is önrendelkezők, szabadok (van megfelelő hatalmuk), mert a demokráciaszintjük legalább 50%-os, és a felsőbb hatalomtól van egy bizonyos függetlenségük, önrendelkezésük. Ez a vezetés és tagság együttes önrendelkezése, függetlensége. És természetesen, mert biztosított a gyors, akadálymentes, önkéntes, kilépés.

6. Az ország-vezetés közössége. Erre még visszatérek.

Mielőtt továbbmegyek, ki kell térni a belépés problémájára.

(H 42 problémakör és kategorizálás.)

A belépés problémája sokkal bonyolultabb, mint a kilépés problémája.

Ha kihagyjuk azokat a közösségeket ahová kötelező belépni, akkor az állapítható meg, hogy a közösségekbe való belépés, már feltételekhez van kötve, tehát nem lehet olyan akadálymentes, gyors, mint a kilépés. De jogegyenlőségben a belépés feltételeinek mindenkinek egyformán kell megfelelni.

Ha 1. csoportba tartozik a közösség, akkor a felsőbb hatalom (jellemzően a többségi társadalom az állam) megtiltja belépést.

Ha 2. csoportba tartozik, akkor a kötelező belépést, a felsőbb hatalom határozza meg. Ajánlatos a sok feltétel, a részletes szabályozás, a nagyfokú szigorúság.

Ha 3. csoportba tartozik a közösség, akkor elsősorban a felsőbb hatalom határozza meg. Ajánlatos a közepesen sok feltétel, a közepes szabályozás, a közepes szigorúság.

Ha 3/a munkaközösségbe tartozik a közösség, akkor a belépés feltételeit elsősorban a közösség vezetése (a magánvállalkozók) határozza meg. De ekkor is van a felsőbb hatalomnak egy keretszabályozása, mely erre is kitér. Ajánlatos a közepesen sok feltétel, a közepes szabályozás, a közepes szigorúság.

Ha 4. csoportba tartozik, akkor elsősorban a közösség tagsága, határozza meg a feltételeket. De ekkor is van felsőbb hatalomnak egy keretszabályozása, mely erre is kitér. A demokrácia szabálya: akit viszonylag jelentősen érint az ügy,  az részt vehet a demokratikus közösségben. Ez a feltétel.

Ha 5. csoportba tartozik, akkor a közösség vezetése, és mellette tagság határozza meg a belépés feltételeit. De ekkor is van a felsőbb hatalomnak egy keretszabályozása, mely erre is kitér. Ajánlatos a közepesen sok feltétel, a közepes szabályozás, a közepes szigorúság.

Mindez az én egyéni pontatlan véleményem.

Kitérés a vezetés hatalmára, önrendelkezésére.

Ezzel a témával már sok helyen foglalkoztam. A felsőbb hatalom elvileg valamilyen törvényhalmaz, intézményhalmaz, gyakorlatilag azonban főleg a múltban és a jelenben a vezető emberek halmaza.

Én most így értelmezem az ország-vezetés közösségét.

6. Az ország-vezetés közössége, mint elit vezetők közössége. A felsőbb hatalma, a demokratikus világszövetség. Valamint a törvények, intézmények halmaza.

Az ország-vezetők közössége, mely társadalmi szempontból is önrendelkező, szabad (van megfelelő hatalmuk), mert a demokráciaszintjük legalább 50%-os és a felsőbb hatalomtól van egy bizonyos függetlenségük, önrendelkezésük. Ez a vezetés és tagság együttes önrendelkezése, függetlensége. És természetesen, mert biztosított a gyors, akadálymentes, önkéntes, kilépés. A közösség vezetése, és mellette tagság határozza meg a belépés feltételeit. De ekkor is van a felsőbb hatalomnak egy keretszabályozása, mely erre is kitér. Ajánlatos a sok feltétel, a részletes szabályozás, a nagyfokú szigorúság. Ilyennek kellene lenni az ország-vezetők közösségének.

Kitérés a liberális frázisokra, és e fejezet értelmére.

A liberális ideológia foglalkozik elsősorban a szabadság (önrendelkezés) problémájával. Ellenben én nem hallottam tőlük ehhez hasonló kategorizálásokat. Szerintem a liberális ideológia felületes frázisokra, féligazságokra épül. (Persze a többi ideológia sem jobb.) Minden hatalomnak, minden rendszernek van egy erős tudatformáló, tudatalakító hatása.  Még akkor is van, ha a hatalom, a rendszer őszintén és tudatosan arra törekszik, hogy minimális legyen ez a tudatformáló hatás. Már azt is lehet vitatni, hogy a liberális ideológia és politika őszintén és tudatosan arra törekszik, hogy minimalizálja a tudatformáló hatásokat. Jóindulattal mondjuk azt, hogy csak azért ágál, azért veszekszik, hogy más ideológiák ne erőltessék az emberekre a tudatformáló hatásukat. De közben minősíti is ezen más ideológiákat és ezzel már véleményt is mond. És az is egyfajta vélemény, és tudatformálás, ha azt mondja: ez nem kell, ez rossz. Viszont arról soha nem beszél, hogy talán a népnek, a többségnek kellene eldönteni, hogy mit akar. Számára az itt felsorolt kategóriák nem léteznek. A másik oldal pedig az, hogy amennyiben a liberális frázisok betelepülnek az agyakba, egy liberális életmód, egy liberális törvénykezés alakul ki, akkor a társadalom tudatát mégis a liberálisok határozzák meg. A harmadik oldal pedig az, hogy tételezzük fel, érvényesül: minden ideológia, minden hatalom, csak minimálisan akarja befolyásolni az embereket.   Mi történik ekkor?

Kétségtelenül kis arányban nőne az emberek önálló gondolkodása, önálló véleménye. Nagyobb arányban, még kevesebbet gondolkodnának a társadalmi problémákról. Még nagyobb arányban felnagyítanák azt a hatást, ami éri őket. Az emberi tudat, az önálló gondolkodásán kívül, jellemzően olyan, mint egy spongya mindent fel akar szívni, (meg akar tanulni) és azt szívja fel, ami környezetében található.

Első körben a kiegyensúlyozott hatásokat kell biztosítani. Aztán a népnek kellene kiválasztani, hogy ezen hatásokból ő mit tart jónak, mit tart olyannak melyet akár oktatni is szükséges, ez a demokratikus felfogás.

Tulajdonképpen e fejezet értelme azon kívül, hogy e tanulmány több részét is kiegészíti, az hogy ráébressze az embereket, de főleg a politikusokat, hogy a politika korunkban már tudomány, legalábbis tudománynak kellene lenni. Tehát túl kellene lépni a frázisokra épülő politizáláson és e politikára épülő rendszerszervezésen. El kellene jutni egy magasabb szintű politizáláshoz, amelyben kategóriák vannak, amelyben optimális mechanizmusok, szerkezetek, megoldások vannak.

A továbbiakban elsősorban erről az önrendelkezésről lesz szó: bizonyos demokráciaszint feletti a közösség vezetésének, és tagságának (néprétegnek) együttes függetlensége önrendelkezése egy felsőbb hatalomhoz viszonyítva. Másképpen, a továbbiakban elsősorban eme közösségekről lesz szó. Közösségek melyek társadalmi szempontból is önrendelkezők, szabadok (van megfelelő hatalmuk), mert a demokráciaszintjük legalább 50%-os és a felsőbb hatalomtól van egy bizonyos függetlenségük, önrendelkezésük.

És természetesen, mert biztosított a gyors, önkéntes, kilépés.

Zavaros fogalmak, zavaros elméletek. (H 43 problémakör)

Szeparáció, szegregáció, elkülönítés, elkülönülés, önállóság, függetlenség, önrendelkezés, autonómia, szabadság, asszimiláció, integráció, (mindezek lehetnek önkéntesek, és kényszerűek), továbbá kettős identitás, felzárkóztatás, stb., stb., repkednek zavaros fogalmak, és elméletek. Mindezek csak frázisok maradnak, ha nincsenek tisztázva. Márpedig jelenleg nincsenek tisztázva, egy kaotikus mellébeszélés, folyik általában.

Azt látni kell, hogy itt olyan rokon értelmű fogalmakkal van dolgunk, amelyek bizonyos vonatkozásban azonosak. Ha nem akar a gondolkodó elveszni a káoszba, akkor egyszerűsítenie kell.

Az erőszakos, vagy részben erőszakos elkülönítés azonos a szeparációval, szegregációval. 

Az önkéntes, vagy nagyobbrészt önkéntes elkülönülés (szeparáció) azonos a (részleges, nem teljes) önrendelkezéssel, autonómiával, önállósággal, függetlenséggel, szabadsággal. Ezt én egyszóval általában önrendelkezésnek nevezem. Azért az látni kell hogy az erőszakos elkülönítés és az önkéntes elkülönülés (önrendelkezés) között elég bizonytalan a határ, átfedés is lehetséges.

Az integráció azonos az asszimilációval, beolvadással, keveredéssel, elvegyüléssel. Ezt általában egyszóval integrációnak nevezem.

Ennek is lehet erőszakos, részben erőszakos és nagyrészt önkéntes változata, szintén bizonytalan határral.

A többi fogalomra is majd kitérek.

A zavaros fogalom-bűvölet helyett, valójában abból kellene kiindulni, hogy milyen valóságos helyzetek lehetnek. Lehet, hogy azért nem gondolják végig, mert kétségtelen nem éppen egyszerű a problémakör. A terhes végiggondolásnál kétségtelenül egyszerűbb felületes frázispuffogtatás.

Ezt én nagyjából végiggondoltam és ezek szerint kijött néhány alapvető kategória.

(Kisközösség ez esetben minden közösség a nemzeten belül, úgy, mint: lakóközösségek, munkaközösségek, eszmei, vallási világnézeti közösségek, kulturális közösségek, nemzetiségek, egyéb kisközösségek, stb.)

A kisközösségek, lakóközösségek nemzetiségek alapvető kategorizálása (elsőssorban alkalmassági kategóriák). (H 43 kategorizálás.)

1. A társadalom (többségi nemzet) szempontjából jelentéktelen kisközösségek.

A családot eleve nem számolom a közösségek közé. Lehet, hogy pár fős, vagy 20-30 fős közösségek, pl. baráti közösségek nagyon fontosak az egyén szempontjából, de a társadalmi fontosságuk megkérdőjelezhető. Igaz, hogy így is vizsgálhatnánk: a társadalom nemzet összes baráti közössége. Bár van ezeknek közös jellemzőik, de azért ezek különálló eltérő aktivitású, célú közösségek. Ezért nem így vizsgálom. Másfelől nem lehet jelentős közösségnek nevezni azokat az akár több millió fős „közösségeket”, amelyeknek nincs semmilyen összetartó erejük, nincs közös kultúrájuk, világnézetük, céljuk, stb.. Ilyenek pl. a dohányzók, a nem dohányzók, az egészségesek, a kalaposok, a kalapnélküliek és még ezerszámra lehetne sorolni, „közösségeket”. Tulajdonképpen ezek nem közösségek, csak valamely logikával egy csoportba tehető egymástól független emberek.   (30 pont alatti)

2. A társadalom szempontjából jelentős kisközösség, (lakóközösség, stb.), mely átlagos standard közösségnek nevezhető. Jellemzők: A többségi nép kultúrája vegyül egy keveredett kultúrával. És a többségi nemzethez kapcsolódó nemzeti érzés a jellemző, de ez sem erős. (A nemzeti érzés valamilyen közösségi érzés, ami jellemzően egy nemzethez kötődik, de kötődhet máshoz is. Kötődhet egy nemzetiséghez vagy egy közösséghez is.  Az egyén, a család szeretetén, tiszteletén kívül a nemzet, a közösség szeretete tisztelete is jelentős. Erős motiváció van a közösség érdekű cselekvésre.) A tagok feltehetően integrációt akarnak, és nagyjából arra alkalmasak is. (A pontos akaratot és a pontos alkalmasságot nem keverem ide.)

Ez egyben az integrált élet, integrált közösség. És ez egyben az alapfokú önrendelkezés (autonómia). (30-52 pont közötti) És ezt lehet lényegében a többségi nemzetnek, népnek nevezni.

3. Jelentős, kulturálisan önálló kisközösség (lakóközösség, stb.). Az előzőhöz hasonló kisközösség, azzal a különbséggel, hogy van egy viszonylag egységesebb (nem többségi, nem keveredett) önálló kultúra. Itt jöhet szóba kettős identitás, a nagyjából egyforma kettős nemzeti érzés. A tagok (nem pontosan mérve, csak az életmódjukból következteteve) nem tudják, mit akarnak integrációt, vagy önrendelkezést. Másképpen, ezt is akarják, azt is akarják. Másképpen, feltehetősen, egy kisfokú kulturális önrendelkezést akarnak.

Ezt én szűk átmeneti, önálló kulturális felhangú közösségnek nevezem. (A pontos akaratot és a pontos alkalmasságot nem keverem ide.) (52-60 pont közötti)

4. Jelentős önálló kisközösség.  Egyértelmű az önálló (nem többségi és nem keveredett) kultúra. Vagy, és, egy önálló, világnézet, vallás, eszmeiség. Vagy, és, a nem többségi nemzethez, hanem más nemzethez, nemzetiséghez kapcsolódó nemzeti érzés. Feltehetően közepes, vagy nagyobb önrendelkezést akarnak. (A pontos akaratot és a pontos alkalmasságot nem keverem ide.)

Ezek szerint ez kategória osztható tovább, közepes és nagyfokú önrendelkezésre (autonómiára).

Tehát 4/a. jelentős önálló közepes önrendelkezésű (vagy azt akaró) kisközösség (lakóközösség, stb.). (60-80 pont közötti)

Illetve 4/b. jelentős önálló nagyfokú önrendelkezésű (vagy azt akaró) kisközösség (lakóközösség, stb.). (80 pont feletti)

A 3, 4/a, 4/b alatti közösségek nevezhetők a többségi nemzet melletti, néha azzal szembeni kisebbségnek.

Van azonban egy 5. fajtájú közösség is, amelyről részletesen később beszélek.

5. Integrációra és önrendelkezésre is alkalmatlan kisközösségek (egyének), melyeknek állami irányítás mellett jöhetnek ki a sajátos nemzetiségi sajátosságaik, vagyis az önrendelkezésük. Másképpen: állami szakosított szolgáltatású, intézményű kisközösségek.

6. Az önálló államot alapító közösségek.

Az önrendelkezés aspektusai. (H 43/b kategorizálás.)

A nemzeti, nemzetiségi sajátosságok érvényesülése.

A teljesen önálló döntések aránya.

Egy másik vonatkozás.

A nép önrendelkezése, a demokratikus szint.

De a közösség önrendelkezése állhat a közösség vezetésének önrendelkezésből is.

(Integrációs módszer is felmerül az egyének alkalmassá tételére.)

(És persze vannak olyan alkalmatlan kisközösségek, amelyeknek nem szükséges létrejönniük, ezek a betiltott kisközösségek.)

A 6. változatot, a teljes elkülönülést, az önálló államalapítást nem veszem be ebbe a sorba, mert az már nem kisközösségi nemzetiségi politika, hanem önálló államalapítás. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy ennek igen sok feltétele van, pl. a lakók, az emberek háromnegyedes döntése, és még lehetne sorolni. 

Minek alapján jönnek ki ezek a kategóriák. (H 43/c kategorizálás.) Az egyszerűség miatt egy pontrendszert alakítottam ki. Nem állítom, hogy ez pontos elemzés, csupán egy olyan modell, amelyik szerintem, tisztázhatja a dolgokat.

11.A közösség nagysága 500 főig 0-5 pont. 1000 főig 5-10 pont. 5000 főig 10-15 pont. 10 000 főig 15-20 pont. 10 000 fő felett 25 pont.

12. A lakóközösség (lakóhelyi közösség) értéke eleve önmagában 25 pont.

13. A munkaközösségi aspektus 5-10 pontig.

14. A tagok önkéntes együttléte a kisközösségen belül (szabadidő eltöltés), 0- 5 pont.

15. Az együttlét, a kapcsolat komolysága (kölcsönös segítség, cselekvő tevőleges együttlét, közös célok, stb.) a kisközösségen belül, 0-10 pont. Másképpen: célzatos közös tevékenység, vagyis munkajelleg. Ez a pont és következő pont arról szól, hogy a munkajellegű kisközösségek, azok jelentősebb kisközösségek. Illetve arról szól, hogy a jelentős kisközösségek lényegében munkajellegű közösségek. Végeredményben a jelentős tudatformálás ill. a kultúra aktív művelése is jelentős célzatos közös tevékenység. A lakóközösség szintén munkajellegű közösség.

16. Közös kultúra, illetve a kultúra aktív művelése, a kisközösségen belül, 0-10 pont.

17. Közös világnézet, vallás, eszmeiség, a kisközösségen belül, 0-10 pont.

18. Közös nemzeti (vagy nemzetiségi), ill. közösségi érzés, a kisközösségen belül, 0-10 pont.

Tulajdonképpen ezeket nevezhetjük az önrendelkezés tényezőinek, de ezt még legalább négy ponttal ki kell egészíteni. Mert az alkalmasságnak két vonatkozása van. Egy hasonlattal. A fiatalember megérett a felnőtt életre, elég nagy, erős, eléggé öntudatos, eléggé önálló. De az is kérdés, hogy nem rekedt meg azon a szinten, hogy ártson másoknak, vagy magának. Eddig csak arról volt szó, hogy a kisközösség elég nagy erős elég jelentős, eléggé öntudatos és eléggé önálló.

Az alábbi tényezők a másnak ártás szempontjából nézett alkalmasságról szólnak. Illetve arról, hogy a kisközösség (fiatalember) a ráutaló magatartáson kívül mit választ pontosan, ha megkérdezik. Az akarat, a pontos akarat összefügg az alkalmassággal. A közösség akaratát csak pontosan mérve lehet megállapítani.

19. A kötelező minimális (természetes) integráció megléte.

20. A közösség pontos akarata. Pontosan hány százaléka akarja a közösségnek, hogy a felsorolt 2, 3, 4/a, 4/b közül melyik kategóriába akar tartozni. (A közösségek eldönthetik az önrendelkezésük nagyságát.)

22. Akkor alkalmas a kisközösség, ha kultúrája, világnézete, erkölcsi beállítódása, életmódja, demokrácia szintje, tudása nem ütközik jelentősen a többségi társadalom azonos tényezőivel. Függetlenül attól, hogy minősítve lenne az egyének, kisközösségek kultúrája, világnézete, életmódja, erkölcsi beállítódása, demokrácia szintje, tudása, ha ezek jelentősen eltérnek, ütköznek a többségi társadalom kultúrájától, világnézetétől, életmódjától, erkölcsi beállítódásától, demokrácia szintjétől, tudásától (normáitól), akkor az erős ütközés miatt az egyén és a közösség alkalmatlan az integrációra és egy határon túl az autonómiára is alkalmatlan.

(Ekkor csak az állami irányítású autonómia a legjobb megoldás.)

Az erős ütközés minimálisan jelentősen zavarja a többségi társadalmat, ha integrált az élet. Az elkülönült kisközösség egy fokkal kevésbé árthat (károsíthatja, zavarhatja) a többségi társadalomnak. De csak egy fokkal. De az elkülönült kisközösség sem teljesen független. A kisközösség sokfélén, végeredményben jelentősen kapcsolódik a többségi társadalomhoz, még akkor is, ha elkülönül. Ne felejtsük el, hogy nem önálló államról van szó, hanem egy önrendelkező kisközösségről.

23. Egyéb alkalmassági ill. alkalmatlansági tényezők.

A további alkalmatlansági tényezőkkel (nem tudja biztosítani az alapvető demokráciaszintet, a rajta múló minimális életszínvonalat, diktatúrát akar, stb.) más fejezetrészekben, fejezetekben foglalkozom.

Miért alkalmatlan egy kisközösség a nagyobb fokú önrendelkezésre, autonómiára vázlatosan. Általában azért, mert a belső tagságát jelentősen károsítja.

Kisebb részt, kevésbé jellemzően, mert árt a többségi nemzetnek, a többi kisközségnek. Olyan erős a közösségből kisugárzó károkozás, ellenségeskedés, hogy az árt másoknak, más közösségeknek.

Mivel egy közösség nem különülhet el teljesen, valamilyen szinten be kell illeszkedni pl. a nemzeti közösségbe, más közösségek közé, ezért a következők miatt alkalmatlan. Olyan erős a kultúrából, világnézetből, erkölcsből, stb. eredő elkülönülése hogy képtelen beilleszkedni a nemzeti közösségbe más közösségek közé.

Az egyének eldönthetik, hogy általában milyen közösségben akarnak élni, és többek között eldönthetik, hogy a felsorolt 2, 3, 4/a, 4/b közül melyik közösségben akarnak élni. Ezt sem a felettes hatalom, sem a nemzeti közösség, sem maga a közösség nem akadályozhatja meg.

A kisközösség pontos alkalmassága, (a felsoroltak közül 2, 3, 4/a, 4/b, 5, mely közösségre alkalmasak), amely végül is az egyének alkalmasságából jön ki.

A felsorolt tényezők (11-18. felsorolás) pontszámaiból jönnek ki az alábbi kisközösség fajták, melyek azonosak az alapvető kisközösségfajtákkal. Feltéve, ha alkalmas közösség a megfelelő önrendelkezésre. (H 43/d kategorizálás.)  

30 pont alatt nem jelentős a közösség, 1. kategória.

30-52 pont között, 2. kategória. Pl. olyan 1000 főnél nagyobb lakóközösség, amelynek nincs jelentős önálló kultúrája (vagy keveredett az, vagy nem művelik). A tagok szinte csak köszönő viszonyban vannak, csak a kötelező gyűléseken, döntéshozásokon, vesznek részt. Szinte alig van közös világnézet, ill. közösségi, nemzeti érzés. 

52-60 pont között, 3. kategória.

60-80 pont között, 4/a kategória

80 pont felett, 4/b kategória.

Mindez akkor igaz, ha a kisközösség nem árthat a többségi társadalomnak, vagyis 19-23 pont alatti tényezők teljesülnek.

A közösség értelmezése, és azzal kapcsolatos problémák.  (H 44 problémakör.)

Nem biztos, hogy ezek lakóközösségek. Lehetnek eszmei vallási, közösségek, pl. pártok. Jellemzően azonban lakóközösségben kell gondolkodni, de nem biztos, hogy ezek jelenleg tényleges lakóközösségek. A fejlettebb jövőben ezek tényleges lakóközösségek lesznek, jelenleg nem biztos, hogy azok.

Nézzünk pl. egy olyan 10 000 fős vallási közösséget (vagy pártközösséget), amely nagyon aktívan, minden szempontból összetartozó. Ez összesen 70 pontos. Tehát anélkül, hogy egy helyen laknának is egy nagy önállóságú közepes önrendelkezésű közösséget, alkotnak. Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy az ilyen közösség nagyon ritka, nagyon sok feltétellel jöhet össze, és még így is csak közepes önrendelkezésű. Vagyis az együtt lakás, a lakóközösségi vonatkozás nagyon fontos.

A lakóközösségi vonatkozás fontossága.

A városokban élők, legalábbis magyar városokban élők egy jelentős része azt gondolja, hogy lakóközösség nem fontos. Ez csak arra van, hogy van egy saját tulajdonú lakásom, és az, hogy mi van lakáson kívül az egyáltalán nem fontos.

De azért gondoljunk bele abba, ennek lakókörzetnek, (negyednek, településnek, kerületnek, városrésznek, stb.) vannak utcái, terei, közműve, közlekedése, amelyet gyakran használnak az ott lakók. Van egy gazdasága, amelyben jellemzően dolgoznak a közel lakók. Vannak üzletei, ahol vásárolnak. Van egy közbiztonsága, amely szintén elsősorban az ott lakókat érinti. Vannak óvodái, iskolái ahová gyerekeik járnak. Vannak egészségügyi intézményei. És vannak egyéb helyi hivatalok, ahol az ügyeket intézik. Vannak helyi állami szolgáltatások, intézmények. Ezek az ott lakók, természetesen mi is lehetünk.

Egyrészt ezek elég jelentősen érintik a lakókat. Másrészt ezek felett, valamilyen mértékben rendelkeznek, vagy legalábbis, rendelkezni kellene az ott lakóknak. Vagyis ez az önrendelkezés része. Ezek a közösségi önrendelkezés konkrét tárgyai, amelyek az együttlakásból következnek. Ezért mondom, hogy lakóközösség eleve, még akkor is, ha csak szükséges minimális aktivitás van meg, 25 pontos, szinte önmagában is jelentős közösség. Sőt egy 5 000 fős lakóközösség (35pont) önmagában is jelentős közösség. Az megint más kérdés, hogy magyar városokban gyakran még a minimális aktivitás sincs meg, mert az emberek nem látják át a dolgokat. Vagy, és, kényszerűen nincs meg az aktivitás, mert nem adnak elég önrendelkezést. Ezektől függetlenül a lakóközösségek a fejlettebb jövő szempontjából jelentős közösségek, vagyis arra kell törekedni, hogy azok legyenek.

Kitérés a munkaközösségek (munkahelyi közösségek) problémájára.

A direkt munkaközösségek egy másik jelentős vonulata az életnek, amely mind egyéni mind a társadalmi szempontból nagyon fontos talán még a lakóközösségnél, és minden más közösségnél is fontosabb. Azért hangsúlyozom ki hogy ki, hogy „direkt munkaközösségekről” van szó, mert minden jelentős kisközösség (lakóközösség, eszmei közösség kulturális közösség, stb.) munkajellegű kisközösség. E közösségeket azonban kisközösségeknek és nem munkaközösségeknek nevezem. Másfelől az ország-vezetés, az állami vezetés szintén egyfajta munkaközösségnek tekinthető. Sőt a család is egyfajta munkaközösségnek tekinthető. Még továbbmegyek: a nemzet is egyfajta munkaközösségnek tekinthető.

A H 27 kategorizálásból is az derül ki, hogy a demokrácia szintjét nem maga a munka határozza meg, hanem az, hogy milyen fajta munkáról van szó. Ahol azonnali gyors döntések szükségesek ahol nincs helye a vitának, azokban, munkaközösségekben alacsony demokráciaszint lehetséges. Más munkaközösségekben lehetséges, sőt szükséges is magas demokráciaszint, még akkor is, ha az valamennyire lelassítja a döntéshozást.  Másfelől viszont jobb döntések születnek, de erről más sokat beszéltem.

Szinte minden jelentős közösség munkaközösség, vagy munkajellegű közösség.

A felettes hatalomtól való, a tagság (alkalmazottak) és vezetés együttes önrendelkezése sem függ szorosan össze azzal, hogy a közösség milyen erősen munkajellegű. Pl. Az állami munkaközösségeknek a felsőbb hatalomtól (nemzeti törvénykezés, nemzet, illetve kisebb részt az elit vezetés, világszövetség) csak kis önrendelkezése lehet.  A vezetési, és állami munkaközösségek demokráciaszintjét a lehetséges legmagasabb szinten kell megvalósítani. Természetesen a rendőrség, katonaság vonatkozásában, csak alacsony demokráciaszint jöhet szóba. De például egy állami közlekedési vállalat demokráciaszintjének már viszonylag magasnak kell lenni, magasabbnak, mint egy átlagos magángazdasági közlekedési vállalat demokráciaszintjének. A kötelező magas demokráciaszint és kisfokú önrendelkezés (tagság, vezetés együttes önrendelkezése) összeillik.

A magángazdasági munkaközösségeknek a felsőbb hatalomtól (elit vezetés, állam, nemzeti törvények, nemzet) viszonylag nagyobb önrendelkezése lehet. A lehetséges alacsony demokráciaszint és a viszonylag nagyfokú önrendelkezés (tagság és vezetés együttes önrendelkezése) összeillik.

Azt gondolom, hogy a direkt munkaközösségek problémája egy külön problémakör. A lakosság, a népréteg, jellemzően, mint munkavállaló, alkalmazott vesz részt. Az egyén általában a legtöbb idejét, energiáját, tudását a munkahelyén adja le. Fontos a munkaközösség hasznos munkája. Az önkéntes érdekes munka már érinti az önrendelkezést. Ezek nagyon fontos dolgok. Ez a témakör azonban nem a helyes kisközösségi nemzetiségi (civil szféra) politikával függ össze, hanem inkább a helyes gazdasági politikával.

Tehát leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy kettő, vagy három fontos vonulata van a társadalmi életnek. Az egyik a lakóközösségi vonulat. A másik munkaközösségi vonulat. A harmadik pedig az egyéb kisközösségi vonulat. Ez harmadik nem minden egyén vonatkozásban létezik, és ha meg is van, nem biztos, hogy fontos. Az első kettő azonban általában megvan és jelentős.

De azért a munkaközösségnek is van kisközösségi aspektusa. A kollégák közössége egy kisközösséget alkot. Milyen kisközösséget alkot a felsoroltak közül, jelentős vagy jelentéktelen, vagy alap-önrendelkezésű, standard, vagy nagy önrendelkezésű közösséget? Szerintem ez változó. De az biztos, hogy egy kisközösség tovább önállósodhat, azzal, ha nemcsak együtt élnek tagok, nemcsak közös kultúrájuk közösségi érzésük stb., van de együtt is dolgoznak. Illetve, ha szűk munkakapcsolaton túl van egy civil kapcsolat is, a munkaközösségen kívül valamilyen kisközösséget is alkotnak.  És azzal még inkább, ha ez a munka a kisközösség, pl. nemzetiség hasznára, fordítódik.

És persze a szakszervezeteket se felejtsük ki, melyek lényegében a munkaközösségből alakult jelentős civil kisközösségek. Ezeket nevezem és a munkaközösség kisközösségi aspektusának. Vagy másképpen: a kisközösségek munkaközösségi aspektusának.

A kötelező, minimális (természetes) integráció (asszimiláció).

Természetes, hogy minden állampolgár, minden közösség betartsa a többségi nemzet ill. annak államának törvényeit. Természetes hogy alapszinten (elég jól) ismerje a többségi nemzet nyelvét kultúráját. Természetes, hogy kiemelten tisztelje a többségi nemzetet, de legalább annyira tiszteleje, mint ahogy bármely külföldit, külföldi nemzetet tisztelni szükséges. Természetes, hogy legalább a másodlagos nemzeti érzése a többségi nemzethez kötődjön.

Nyilvánvalóan a tiszteletet nem lehet erőszakolni, parancsolni. Sőt az erőszak inkább tiszteletlenséghez vezet. Ezért olyan politikát kell folytatni és az embereket, közösségeket különböző eszközökkel meggyőzni, hogy ez a tisztelet kialakuljon.

Mire jó ez az alapvető (1, 2, 3, 4/a, 4/b, 5) kategorizálás.

Ne felejtsük el, hogy az alapvető kategóriák a 11-18 pontok alatti tényezőkből állnak össze.

Egyelőre még ott tartunk, hogy a zavaros, az aktuális politikai érdekek szerint változó, illetve jelenleg jellemzően a „nincs más alternatíva csak az integráció” fajta kisközösségi nemzetiségi politikát jó útra kell terelni. Ezek az alapvető kategóriák hozzájárulnak, ahhoz hogy belássa mindenki lehetséges egy „több jó alternatíva van, és az emberek, közösségek döntsék el, melyiket választják” fajta politika.

Tehát az első lépcső hogy az emberek, vezetők belássák hogy lehetséges ilyen politika és ez a jó politika.

A második lépcső, hogy kijelölik ezt az irányt, „több jó alternatíva van” alapvető iránynak.

Ezzel párhuzamosan az első, második lépcső az lenne, hogy az emberek a vezetők belássák hogy általában közvetlen demokrácia jó dolog, érdemes minél magasabb szintű közvetlen demokráciát kialakítani. És hogy belássák a megfelelő nagyságú, de a lehetőségekhez képes a legnagyobb önrendelkezés jó dolog, és érdemes kialakítani. (A közvetlen demokrácia és az önrendelkezés összefüggéseiről máshol elmélkedem.)

A harmadik lépcső az lenne, hogy ez a politikai irány valamennyire konkrétan is kirajzolódna, megszületnének az alaptörvények, legalábbis azok tervei javaslatai.

A negyedik lépcső az lenne, hogy a közösségek a már meglevő viszonylag tiszta alternatívák alapján pontosabban döntsenek, hogy időszakosan melyik alternatívát választják.  (Erre is jó ez a kategorizálás, zavaros fogalmak helyett felvázol néhány gyakorlati alternatívát, persze ezeket részletezni, pontosítani szükséges. Időszakosan döntik el, hiszen a bizonyos feltételekkel a közösségek is átléphetnek másik kategóriába. Pontosabban ebben a negyedik lépcsőben még nem konkrét döntésről lenne szó, csak arról, hogy az emberek most már képesek az alternatívákon elgondolkodni, és azok között nagyjából dönteni. Persze ehhez társulhatnak közvélemény-kutatások, népszavazások.

Az ötödik lépcsőben elkészülnének a közösségekre vonatkozó szabályozások, melyeknek szintén meg lenne a maga sorrendje. A konkrét népi döntésekre itt van szükség elsősorban.

A hatodik lépcső pedig az lenne, hogy az egyének eldönthetik mely közösségbe, akarnak tartozni, és olyan szabályozások lennének, hogy ezen akaratuk minél inkább érvényesüljön.

Egyelőre azonban az első lépcsőre kell fellépni, még arra sem léptünk fel. Ez az elmélkedés egyelőre arról szól, hogy mi az, ami lehetséges, ami jó, és mi az ami rossz. Ehhez azonban valamennyire el kell merülni a részletekben.

Kitérés a kisközösség alkalmasságára és akaratára. (H 44/b problémakör)

Az alkalmasságba bele lehet venni az akaratot, ha viszont nem vesszük bele, akkor az akarat és alkalmasság egymástól független. Mert egy önrendelkezésre alkalmas közösség nem biztos, hogy önrendelkezést akar. Illetve egy önrendelkezésre alkalmatlan közösség lehet, hogy önrendelkezést akar.

Ha viszont az akaratot egyfajta alkalmasságnak tekintjük, akkor három aspektusa van az önrendelkezési alkalmasságnak. 

Alkalmasság az akarat alapján.

Alkalmasság az önállóság alapján.

Alkalmasság a másnak ártás alapján. 

A kisközösség nem árthat, jelentősen nem zavarhatja a többségi társadalmat, de jelentősen saját tagjainak sem árthat.

Az alkalmasság és az akarat kiderülhet, ha 11-23 pontokban felsorolt tényezőket felmérik. Előzetes, ráutaló magatartás alapján. Vagy, és, a megadott önrendelkezés utáni magatartás alapján. Vagy, és, konkrét közvélemény-kutatások, népszavazások alapján.

Szerintem mindháromra szükség van.

Kitérés a szabályozásra. (H 45 problémakör és kategorizálások).

Az alapvető kategóriáknak 1, 2, 3, 4/a, 4/b, 5, a konkrét szabályozáshoz nem sok köze van, mert annak részletesebbnek pontosabbnak kell lenni. Ezek, olyan alapvető kategóriák, melyek tisztázzák a problémakör elméletét. Ugyanakkor ezek alapvető alkalmassági kategóriák.

A szabályozás egyik módja: minden közösségnek adjuk meg a lehető legnagyobb önrendelkezést és majd a kisközösség eldönti, hogy ebből mennyit használ fel. De akkor is meg kell határozni néhány fokozatot az alkalmasság miatt. Nem minden kisközösség alkalmas pl. a nagyfokú autonómiára (önrendelkezésre).

Az alapkategóriák tehát csak átlag önrendelkezéseket adnak meg, melyek pl. így néznek ki.

Átlag önrendelkezések szabályozásnak lehetséges kategóriái. (H 45 kategorizálás)

A társadalomtudománynak ki kell dolgoznia a jövő függetlenségi (önrendelkezési, önállósági) fokozatait, kategóriáit.

Vázlatosan  a következőkre gondolok.

1. Pl. 0-5%-os (2,5%-os) önrendelkezés. 2. A társadalom szempontjából jelentős kisközösség, (lakóközösség, stb.), mely átlagos standard közösségnek nevezhető – szabályozása.

95%-os közösségbe olvadás, együttműködés, integráció elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából. 5%-os az elkülönülés, önrendelkezés, függetlenség.  A számszerűsített standardszabályozás átlagosan 5%-os határértékeket (limiteket) határoz meg. Ezt növelheti a kisközösség további saját döntésű 5%-kal.

Egyes, nagyon kevés terület, tevékenység, szolgáltatás vonatkozásában lehet 20-25%-os. Egyes területek, tevékenységek, az állami szolgáltatások vonatkozásban 0 lehet. Többnyire 5-15% között mozoghat. Ebből a szempontból átlagosan 10%-os függetlenségről beszélünk.

A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, stb. döntően e kategóriába, fokozatba tartoznának. A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 10%-ban (plusz, mínusz 5%-ban) térhet el az elméleti alapszabályozástól. Persze az önrendelkezés határait ki kell jelölni, mely területek, amelyek csak 0-5%-ba férnek bele.

2. Pl. akár 15%-os (10%-os) önrendelkezés. 3. Jelentős, kulturálisan önálló kisközösség (lakóközösség, stb.) – szabályozása.

85%-os közösségbe olvadás, együttműködés, integráció elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából. 15%-os az elkülönülés, önrendelkezés, függetlenség.  A számszerűsített standardszabályozás átlagosan 10%-os határértékeket (limiteket) határoz meg. Ezt növelheti a kisközösség további saját döntésű 5 %-kal.

Egyes, nagyon kevés terület, tevékenység az állami szolgáltatás vonatkozásában ez lehet 25-35%-os. Egyes területek, tevékenységek szolgáltatások vonatkozásban 0 lehet.

Többnyire 10-20% között mozoghat. Ebből a szempontból átlagosan 15%-os függetlenségről beszélünk.

A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, stb. kisebb része e kategóriába, fokozatba tartozna.

A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 10%-ban (plusz, mínusz 5%-ban) térhet el az elméleti számszerűsített alapszabályozástól. Persze az önrendelkezés, függetlenség határait ki kell jelölni, mely területek, amelyek csak 0-5%-ba férnek bele.

 3. Pl. akár 20%-os (10%-os) önrendelkezés. 4/a. jelentős önálló közepes önrendelkezésű (vagy azt akaró) kisközösség (lakóközösség, stb.). Illetve az 5. állami szakosított szolgáltatású, intézményű kisközösségek – szabályozása. Csak az utóbbinál az állam segítségével, irányításával jön létre az önrendelkezés.

80%-os közösségbe olvadás, együttműködés, integráció elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából. 20%-os az elkülönülés, önrendelkezés, függetlenség.  A számszerűsített standardszabályozás átlagosan 10%-os határértékeket (limiteket) határoz meg. Ezt növelheti a kisközösség további saját döntésű 10%-kal.

Egyes, nagyon kevés terület, tevékenység szolgáltatás vonatkozásában ez az önrendelkezés lehet 35-45%-os. Egyes területek, tevékenységek szolgáltatások vonatkozásban 0 lehet. Többnyire 10-25% között mozoghat. Ebből a szempontból átlagosan 18%-os függetlenségről beszélünk.

A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, főleg ez utóbbiak kisebb része e kategóriába, fokozatba tartozna. A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 15%-ban (plusz, mínusz 7,5%-ban) térhet el az elméleti számszerűsített alapszabályozástól.. Persze a függetlenség határait ki kell jelölni, mely területek, amelyek csak 0-10%-ba férnek bele.

4. Pl. akár 25%-os (12,5%) önrendelkezés. 4/b. jelentős önálló nagyfokú önrendelkezésű (vagy azt akaró) kisközösség (lakóközösség, stb.) – szabályozása. Illetve lehetséges a 5. kategória szabályozása.

75%-os közösségbe olvadás, együttműködés, integráció elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából. 25%-os az elkülönülés, önrendelkezés, függetlenség.  A számszerűsített standardszabályozás átlagosan 12,5%-os határértékeket (limiteket) határoz meg. Ezt növelheti a kisközösség további saját döntésű 12,5%-kal.

Egyes, nagyon kevés terület, tevékenység szolgáltatás vonatkozásában ez lehet 40-50%-os. Egyes területek, tevékenységek szolgáltatások vonatkozásban 0 lehet. Többnyire 10-30% között mozoghat. Ebből a szempontból átlagosan 15%-os függetlenségről beszélünk.

A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, főleg a nemzetiségek kisebb része e kategóriába, fokozatba tartozna. A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 20%-ban (plusz, mínusz 10%-ban) térhet el a közöstől. Persze a függetlenség határait ki kell jelölni, mely területek, amelyek csak 0-10%-ba férnek bele.

Itt azonban kitérnék egy fontos szabályra.

A függetlenség, önállóság egyben önfenntartást is jelent. Illetve azt is jelenti, hogy a közösség életébe, a függetlenség arányába szólhatnak bele. Vagyis a részben független közösség (a részben független tag) a támogatásokból is arányosan kevesebbet kaphat. Illetve azt is jelenti, hogy a közös döntéshozásokba arányosan kisebb a döntéshozási joga. Tehát az nem megy hogy egy közösség (egy tag) egyfelől élvezi a nagyobb függetlenség kiváltságait, másfelől élvezi a közös támogatás, és a közös döntéshozás kiváltságait. Legalábbis ezen elveknek kellene lenni a kiindulásnak, ehhez képest határoznák meg demokratikusan a támogatás mértékét, és a döntéshozási mechanizmust.

A jövőben demokrácia lesz, ami azt jelenti, hogy a nagyközösség, a többségi társadalom is demokratikusan dönt, és a közösség (a többség) akarata bármi lehet. Viszont demokratikus döntés először a kiinduló alapleveket határozza meg, és az azoktól való aktuális eltérés feltételeit, nagyságát. Tehát az aktuális döntés mégsem lehet bármi, feltételezve, hogy jó (legalábbis nem rosszak) kiinduló alapelvek alakulnak ki, és azok idővel javulnak (több esély van a javulásra, mint a romlásra).

Visszatérve, és ami eddig kimaradt, a nemzetek és világszövetség viszonya.

A nemzetek, államok 75%-os önrendelkezése a világszövetséghez viszonyítva.

(25%-os közösségbe olvadás, együttműködés, 75%-os a függetlenség önállóság, stb.).

A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 75%-ban térhet el a nemzetközi elméleti alapszabályozástól. Egyszerűbb megfordítva nézni. A világszövetség 25%-ban szólhat bele átlagosan nemzetek életébe, elég nagy 12%-os limitált szabályokkal, amelyekhez a nemzet, az állam hozzátehet további 12%-ot. Tehát sok terület lenne, amelybe nem szólhat bele, itt csak ajánlott standard szabályozás lehet. Kevés területbe, nagy mértékbe szólhat bele, és kevés területbe, kismértékbe, vagy egyáltalán nem szólhat bele. Az átlagos beleszólás, a kötelező rendelkezés 25%.

Mivel a nemezetek sem egyformán alkalmasak és nem egyformán igénylik a szövetségbe tartozást, lenne egy 86%-os nemzeti önrendelkezési függetlenségi fokozat, kategória is.

Kihangsúlyozom ez csak egy pontatlan saját, egyéni verzió. A jövő társadalomtudományának kell ezt pontosan kidolgozni.

A nemzeti nemzetiségi politika alapvető elemei. (H45/b kategorizálás.)

1. Az arányos tisztelet és adás a nemzet, nemzetiségiek vonatkozásában.

(Vagyis a nemzetedet, népedet egy fél fokkal, de csak arányosan tiszteld jobban, adjál neki többet, mint más népeknek, nemzeteknek. De itt is különbséget kell tenni a nemzetben élő autonóm ( pl. 20%-os önrendelkezéssel, függetlenséggel rendelkező nemzetiség) nemzetiség között,nekik egy kevéssel többet kell adni, mint az országon kívüli népeknek  A szomszéd nemzetekre, népekre  vonatkozik a fél fok különbség. És a távoli népek, nemzetek, nekik egy nagyon kevéssel kevesebb jár.)

2. A helyes kisebbségi, nemzetiségi politika, beleértve az autonómiát és a limitált, alternativált szabályozást.

3. A szabályozott, tisztességes nemzetek, népek közötti verseny. 

4. A közepes szorosságú, szabályozású (pl. 25%-os nemzeti önrendelkezés, függetlenség), demokratikus, tiszteletben tartott világszövetség.

5. A rasszizmus, a túlzott nacionalizmus az előítélet lecsökkentése.

6. Az igazi népkarakter tudomány. 

7. A történelmi múlt objektív feltárása.

Visszatérek a szabályozásra.

Az átlagon belül azonban pontosan meg kell mondani, hogy ebben és ebben a tevékenységben, területen ekkora önrendelkezéssel bír a kisközösség.

Ez már egy nagyon bonyolult, alapos átgondolást igényel. Az biztos, hogy némi kategorizálásra szükség van hiszen nem születhet annyi keretszabályozás ahány kisközösség van.

Ehhez legalább négy szempontból kell átgondolni a dolgokat.

A szabályozások lehetséges alapmódjai. (H 45/c kategorizálás)

A többségi társdalom az állam és kisközösség közös szabályozása döntéshozása.

1. A többségi társdalom az állam, ad egy minden területre érvényes keretszabályozást, és amellett, afelett,  lehetséges a kisközösségi szabályozás.

2. A többségi társadalom, az állam szabályozásnak egy részét lecserélheti kisközösség a saját szabályozásra.

3. Csak a többségi társadalom, az állam szabályozhat.

4. A többségi társdalomnak, az államnak tudatosan nincs szabályozása az adott tevékenységre, területre mondván, hogy ebben teljes az önrendelkezés. Pl. azért mert nem jelentős. Pl. azért, mert nem veszélyes, ha a szabályozás kikerül az állam kezéből. Akkor sem okozhat kárt a többségi társadalomnak, sem kisközösség saját tagságának, ha a kisközösség szabályozza. Szóval ezen veszélytelen területeken lehet tudatosan teljes az önrendelkezés.

5. A többségi társadalomnak, az államnak azért nincs szabályozása, mert kimaradt, mert pontatlan a szabályozás.

Hozzátéve, hogy a veszélyesség, a károkozási lehetőség talán a legfontosabb szabályozási tényező.  Nemcsak a teljes önrendelkezés tényezője, de minden szabályozásban elsődleges szempont.

A szabályozás két fő szempontja.

A veszélyesség, vagyis a károkozás megelőzése.

Mi az, ami főleg kisközösséget érinti, (kvázi a kisközösség tulajdona) és kevésbé érinti a többségi társadalmat, és mi az, ami a többségi társadalmat éppen olyan jelentősen érinti, mint a kisközösséget.

(A harmadik szempont a károkozás büntetése.)

Továbbá át kell gondolni, hogy mely terület, mely tevékenyég, mely szolgáltatás engedi meg a kisközösségi civil szférai működést.

Alapvetően három üzemeltető lehet. Az állam, a magángazdaság és a kisközösség civil szféra. (A keveredést lehetőleg el kell kerülni.)

Arról már sokat beszéltem, hogy mely szolgáltatások, ágazatok lehetnek az állam, és mely szolgáltatások lehetnek a magángazdaság kezében. Itt elsősorban arról kell gondolkodni, hogy azok a szolgáltatások (mindent felfoghatunk szolgáltatásnak) közül melyek az állam kezében vannak, melyek és hogyan kerülhetnek a kisközösség kezébe.

Van egy általános nagy állami területek szerinti megközelítési mód.

Általában jogalkotás, a törvénykezés, a döntéshozási mechanizmus (demokrácia szint), az igazságszolgáltatás, a rendvédelem, a katonaság, az oktatás, az egészségügy, a természetvédelem, a kultúra, a szociálpolitika, az építésügy (utcák, terek, közművek, középületek, stb.), a gazdaság, a pénzügy, stb., mennyire és hogyan kerülhet ki az állam kezéből.

És van egy konkrétabb megközelítési mód, amikor ezeket a területek felbontják konkrétabb szolgáltatásokra (tevékenységekre, feladatokra).

Nézzünk néhány példát. Az egészségügynek az államban (a nemzeti közösségben) van a helye és nem a magángazdaságban. A körzetben levő korházba sok helyről érkeznek betegek nemcsak körzetből, ez tehát evidensen állami kezelésű. A körzeti rendelőintézetbe azonban már csak a körzetben lakók járnak. Érdemes elgondolkodni, hogy akkor nem érdemes a körzeti rendelőintézet kezelését átadni, vagy közös döntéshozással átadni az igazi önkormányzatnak (lakóhelyi kisközösségnek). Úgy hogy pl. az egészségügyi adó egy része az igazi önkormányzatnál, marad. És azzal a feltétellel, hogy bizonyos színvonalat tartani kell. Az általános iskolai oktatásnak pl. az államban van a helye. De érdemes elgondolkodni, azon, hogy a tananyagot, a tanítási rendet bizonyos vonatkozásban nem módosíthatja az igazi önkormányzat. Vagy még inkább azon, hogy az állami iskolák mellett az igazi önkormányzat nem hozhat létre kiegészítő tanítást, oktatást. Pl. vasárnapi erkölcsi tanítást, vagy sok mindent. És ha ez hasznos, akkor e miatt is kaphat adókedvezményt. Pl. a főútvonalon sok az átmenő autó, annak tehát célszerű az állam kezében lenni. De a mellékutcák állapota, a közterek állapota már az ott lakókat érinti elsősorban, ezért azok kezelése, megfelelő adókedvezmény mellett az igazi önkormányzatok feladata. A példákat még lehetne sorolni a lényeg az, hogy minden lehetséges területet részletesen át kellene gondolni és az átgondolás után egy általános, de pontos szabályozást kell kialakítani. Pl. a mellékutcák, parkok közterek felújítása, ezekre vonatkozó szabályok meghozatala az igazi önkormányzatok feladata, a következő keretszabályozással. Az oktatás vonatkozásában pedig az igazi önkormányzatok kialakíthatnak, létrehozhatnak, stb.… És így tovább.

A keretszabályozás lenne a standardszabályozás. És itt jönne az, hogy az adott igazi önkormányzat vagy más kisközösség mekkora önrendelkezést akar és mire alkalmas. A mire alkalmas eldöntheti, hogy a standardszabályozástól mennyire térhet el. A mit akar, pedig eldönti, hogy ezen belül mennyire tér el a standardszabályozástól.

És persze vannak olyan területek, amelyek egyáltalán nem lehetnek a kisközösség kezében. Pl. a büntetéseknek, általában az igazságszolgáltatásnak szerintem országosan egységesnek kell lenni, veszélyes lenne, ha ezeket a kisközösség döntené el. Bár a kisebb vétségek (pl. tilosban parkolás) elbírálása akár át is ruházható. Tehát erről szólna a konkrét szabályozás.

A szabályozás két további aspektusa.

Ajánlott szabályozás, motivált betartás, meggyőzés.

Kötelező szabályozás, szankciók.

Továbbá.

Van bizonyos nagyságú állami önrendelkezés-adás.

És van saját önrendelkezés-adás, vagyis hogy az államilag biztosított önrendelkezésből mennyit használ fel a kisközösség, lakóközösség, nemzetiség. 

 Jó, vagy rossz az önrendelkezés.

A nagyfokú önrendelkezéssel bíró kisközösségek legjobb elnevezése: részben más jogokkal rendelkező kisközösségek, legalábbis a jövő fejlettebb rendszerében. Hibás azt gondolni, hogy ezek többletjogok, mert ugyanakkor a kötelességek is arányosan növekednek.  Arról van szó, hogy bizonyos feladatok, bizonyos közös tevékenységek, bizonyos területek kezelése, a többségi nemzettől, az államtól átkerülnek a kisközösség hatáskörébe. Ezzel a faladatai a kötelességei is növekednek kisközösségnek, a kisközösségben élőknek. (A kötelesség egyfajta jogkorlátozottság) De a jogai is növekednek, végül is ugyanott van ahol a többségi társadalom.

Induljunk ki a legfőbb célból és fordítsuk le azt így: az a cél, hogy minél több ember éljen jól, elégedetten, amihez hozzátartozik, hogy saját kedvére, saját akarata szerint él, de közben nem károsít, nem zavar másokat. Hiszen, ha károsít zavar másokat, akkor azok már nem élhetnek jól elégedetten. Ebből a kiindulásból jó az önrendelkezés, ha az nem károsít, nem zavar másokat. Márpedig ha jól van szabályozva az önrendelkezés, akkor nem károsít nem zavar másokat. Az önrendelkezéssel lehet élni és rosszul visszaélni. A jól felhasznált önrendelkezés nem károsít, nem zavar másokat, a többségi társadalom, nem károsodik, viszont az önrendelkezőnek jó. Sőt a központi hatalom (ország-vezetés) hatalomcsökkentő aspektusánál fogva, hozzájárul egy arányosabb hatalomelosztáshoz. Megfordítva még inkább kijön hogy miért jó. Ha nincs megfelelő önrendelkezés, akkor olyan elégedetlen egyénekkel, kisközösségekkel van tele a társadalom, amelyik már az elégedetlenségénél, ellenségeskedésénél fogva is árt a többségi társadalomnak.

Továbbá jó az önrendelkezés mert az önrendelkező, elkülönülő kisközösség egy fokkal kevésbé árthat a többségi társadalomnak, ha eltérő a kultúrája, életmódja, erkölcsi beállítódása, demokrácia szintje, tudása, mint a többségi társadalomnak.

A többségi társadalomnak is rossz, ha az integrációra alkalmatlan egyéneket, kisközösséget kvázi erőszakosan integrálják, ráerőszakolják a társadalomra. És persze ez rossz, az erőszakosan integráltnak is.

A lehetséges kisközösségi, lakóközösségi, nemzetiségi politika kategóriái. (H 46/a kategorizálás, H 46 problémakör)

1. Erőszakos, rossz integráció (erőszakos asszimiláció, beolvasztás, elvegyítés, stb.)

2. Nincs más alternatíva, mint az integráció. Szintén rossz.

3. Jó integráció. (Amennyiben az egyének döntő többsége és egyben a közösség integrált közösségben integrált életet akar élni, és arra alkalmas is.)

4. Erőszakos, rossz elkülönítés (szeparáció, szegregáció, stb.)

5. Nincs más alternatíva, mint az elkülönülés. Szintén rossz.

6. Jó elkülönülés (önrendelkezés, autonómia adása)

6/a. A kisközösség (lakóközösség, nemzetiség) önmagától lesz önrendelkező. Jó.

6/b A közösség  (lakóközösség, nemzetiség) állami segítséggel, irányítással, gondoskodással lesz önrendelkező (sajátosságok szerint működő). Állami szakosított szolgáltatású, intézményű önrendelkezés. Jó.

A felsorolásban benne van a jó és a rossz politika.

A jó politika legfőbb akadályai. (H 46/b kategorizálás)

1. Az emberek és a vezetők túlzott nacionalizmusa, rasszizmusa, előítélete.

2. A vezetésnek nem érdeke, sőt ellenérdeke a konfliktusok megoldása, a békés együttműködés, együttélés.

3. A liberális frázisra „nincs más alternatíva csak az integráció” épülő politika.

E tanulmány jelentős részében mást sem teszek, csak ostorozom a két szélsőséget: a túlzott nacionalizmust, rasszizmust, előítéletességet és a másik szélsőséget, a liberális frázisokat és annak gyakorlatát. Kihangsúlyozom mindkettő egymásnak ellentmondó, egymást gerjesztő szélsőséges, rossz hibás nézet. Sajnos az nem működik, hogy az egyik szélsőséget majd ellensúlyozzuk egy másik szélsőséggel és helyreáll az egyensúly. Nem áll helyre az egyensúly, sőt a két szélsőség gerjeszti egymást. Ezért a lehetséges megoldás, minden szélsőség csökkentése, a középen levő helyes alternatívák megtalálása.

Kitérés a 3. Jelentős, kulturálisan önálló kisközösség (lakóközösség, stb.) túlértékelésére és más téves elképzelésekre. Ebben a kategóriában fordulhat elő jellemzően a kettős identitás, a kettős nemzeti érzés, mikor szinte egyformán kötődik az egyén két nemzethez, nemzetiséghez. Ez egy viszonylag szűk, és a négy közül csak az egyik, kategória. És nemcsak azért mert, ha négy alternatíva van, akkor egy alternatívára csak egynegyed juthat.   Ezt az érzést elsősorban a kultúra, és nemzeti érzés határozza meg. Azt látni kell, hogy az emberi psziché, jellemzően úgy működik, hogy az ember elsődlegesen, és leginkább egy nemzethet, egy kultúrához kötődik. A másodlagos kötődés ennél jóval gyengébb, de ezt sem szabad lebecsülni. A másodlagos jóval gyengébb kötödés, azonban csak másodlagos kötődés. Nem mondom, hogy egyes emberek egyes helyzetek vonatkozásában nem jöhet létre kettős, szinte azonos erősségű kötödés, de ez nem általános, nem a többségre jellemző. Ez azt jelenti, hogy az emberek többsége vagy többségi nemzethez kötődik, integrálódik, és akkor jelentősen „feladja” a nemzetiségi kultúráját, kötödését, érzéseit, vagy mindezeket nem adja fel, és akkor elsősorban a saját nemzetéhez, nemzetiségéhez annak kultúrájához kötődik, oda húzza a szíve, közöttük akar élni.

Napjainkban van egy jellemző téveszme, amely arra épít, hogy ez a kettős (közel egyenlő) kötödés, kettős identitás, kettős nemzeti érzés, kettős kultúra általánossá válhat. És akkor létrejöhet, hogy meg is tartja a kultúrát, a nemzeti érzését, de integrálódik is, ide is tartozik és oda is, tartozik. Így nézve valóban létrejöhet egyfajta általános integráció. Csakhogy a kiindulás eleve hibás, mint ahogy azt kifejtettem. A valóság az, hogy az elmondottak miatt ez csak viszonylag szűk réteg lehet. A többségnek választani kell és választ is, elsődlegesen hová tartozik.

Természetesen téves nézet az is, hogy az önrendelkező részben elkülönülő közösség káros rosszabb, mint az integrált közösség. Ha ez normálisan jól működik, akkor nem káros. Sőt a lehető legnagyobb önrendelkezés elvéből adódódóan hasznos. 

A „felzárkóztatás” körül is elég sok téveszme kering. Az ember önálló akarata és az akarattól független külső körülmények egyaránt meghatározzák az emberi életet. Ez azt jelenti, hogy téves minden olyan nézet miszerint: mi nem vagyunk hibásak, csak a külső körülmények. És téves minden olyan elképzelés: csak ők a hibásak a külső körülmények nem számítnak. Egy nemzetiség hibái általában a kultúrájából ered és nem génjeiből. A felzárkózás lényege tanulás, a tudás, és a munka. Az első lépcső annak belátása, hogy azért mi kultúránkkal is baj van, legalábbis, ha fel akarunk zárkózni, mert nem respektáljuk a tanulást, a munkát eléggé. Kétségtelenül a felzárkózásnak lehet egy integrációs formája, vagyis az egyén, család úgy tanul, úgy dolgozik, ahogy a többség, feltéve, ha a többség ezt magasabb szinten teszi. De mint mondtam az integráció, megint csak korlátozott. Ezért nem szabad kihagyni az alternatívák közül azt a felzárkózást, amikor a közösség megmarad közösség, de az állam segíti, irányítja a felzárkózást. Az állam irányítja, vagyis irányítottság van, vagyis szükségszerűen csökken az önrendelkezés fő aspektusa. Viszont az önrendelkezés másik aspektusa: a közösség sajátosságai, kultúrája lehetőleg maradjon meg – teljesülhet, ha az irányított integráció jó.

De el kell azon is gondolkodni: mi felzárkózás? Van egy bizonyos szint, amire fel kell zárkózni, de nem szabad utánzásba gondolkodni. Az nem baj, ha egy nemzetnek nemzetiségnek megmaradnak a sajátosságai feltéve, ha azzal nem ártanak jelentősen nem zavarnak másokat, más közösségeket.

A fenti elmélkedéshez nem árt néhány konkrét gyakorlati példát felsorolni.

Egy másik fejezetben sokat beszélek arról, hogy miért nem lehet pl. egy baráti tekeklub jelentős kisközösség. Néhány ember erős barátsága, még ha nagyon erős is a kölcsönös együttműködés, segítség, vannak közös célok, azonos világnézet, stb., akkor sem lehet jelentős kisközösség, egyszerűen a létszám miatt, legalábbis társadalmi szempontból nem lehet az. (Igaz, e tekintetben is találunk kivételeket.) Természetesen az egyének szempontjából ez baráti társaság jelentős közösség.

Az integráció (asszimiláció, beolvadás, keveredés, elvegyülés) köznapi értelmezése. Tisztelt nemzetiségi polgártárs, mi a többségi nemzet tagjai ajánljuk, hogy gyere közénk lakni, gyere közénk dolgozni, a gyerekeidet hozd a mi óvodánkba, iskolánkba, járj a mi színházainkba, koncertjeinkre, stb., nem fogunk megkülönböztetni, teljesen egyenrangúként kezelünk.

A beolvadó, beilleszkedő oldaláról: én nemzetiségi polgártárs elmegyek közétek lakni, dolgozni, gyerekeimet elviszem a ti óvodátokba, iskolátokba, alkalmazkodom szokásokhoz, az erkölcsi normákhoz egyrészt, azért mert én is e nemzet tagjának tartom magam, a nemzeti érzésem azonos a többségi nemzet nemzeti érzésével. Másrészt, azért mert így nekem és családomnak jobb élete lesz.

A kirekesztő: ne gyere közénk lakni, dolgozni, stb., mert mi különböző okból ne látunk szívesen, zavarsz minket, tehát maradj, lakj, dolgozz a saját nemzetiségi közösségedben a gyerekeidet is vidd oda. Alakíts ki egy olyan szervezett nemzetiségi közösséget, amelyben jól élhetsz, jól érzed magad, amely a gyerekeidnek is jó, a ti dolgotok, minket nem érdekel, csak minket ne zavarj. (Figyelmesen nézve a kirekesztő is áttételesen egyfajta autonómiára ösztönzi a kirekesztettet, amennyiben a kirekesztő nem annyira elvakult, hogy még normális életteret sem adja meg. )

Az autonómiát akaró: különböző okokból, de elsősorban azért, mert a nemzetiségi érzületem, kultúrám, gyökereim, saját nemzetiségemhez húz, én a saját nemzetiségemben akarok élni, lakni, dolgozni, azt akarom, hogy gyerekeim is saját „fajtánk” között saját kultúránkban, nyelvünkben nevelkedjenek.  Elsősorban ezt a nemzetiséget akarom úgy megszervezni, fejleszteni, hogy jó legyen az egész nemzetiségemnek. A nemzeti érzésem nemzetiségemhez kapcsolódik.

Integráció beilleszkedés, beillesztés. Autonómia egyfajta békés, de mégis kiválás, elkülönülés. Mindezért kijelenthető, hogy a sor két végpontja (kvázi egymás ellentéte) a nagyfokú, vagy teljes integráció, és a nagyfokú autonómia. Persze vannak átmenetek. Tulajdonképpen az integrációt is feloszthatnánk így: szinte teljes, nagyfokú integráció, semmi autonómia, semmi nemzetiségi, semmi kisközösségi aspektus. Közepes integráció, közepes autonómia, közepes nemzetiségi, kisközösségi aspektus. Stb., és a végén gyenge integráció, nagyfokú autonómia. Az integrációt nem osztom fel, mert csak tovább bonyolítja az amúgy sem egyszerű elemzést.

A lényeg az, hogy szerintem csak így értelmezhető értelmesen az autonómia és az integráció viszonya. Lehet más értelmezés is, csak az szerintem nem értelmes. Az emberek többsége úgy értelmezi, ahogy én.

Két vonatkozás van tehát, az egyik a nemzeti, nemzetiségi érzület (ez nem nagyon változtatható), a másik pedig: hol jobb élni. Azt is látni kell, hogy az integrációt felajánló szempontjából kissé sértő és aggályos az autonómiára törekvő viselkedése, ami eltolhatja őt a kirekesztő magatartásba. Aminek a végpontja, akkor menj innen. Aggályos mert, megfogalmazódik a gondolat: lehet, hogy az a közösség árt nekünk, amely ilyen, velünk nem közösködő emberekből áll. Azért az intelligens ember megérti az autonómiára törekvőt is. Ellensúlyozná az aggodalmat valamennyire az, hogy az autonómiára törekvő kijelenti: elsősorban a saját nemzetiségem érdekel, de rögtön utána ott van a többségi nemzet iránt érzett szimpátia is.  Fokozza az aggodalmat viszont, ha az autonómiára törekvő ezt mondja: elsősorban a saját nemzetiségem, másodsorban az anyaországbeli nemzetem, és csak harmadsorban a többségi nemzet. Vagy, még harmadsorban sem, ha már elmérgesedett a viszony.

A kiindulás mégis az, hogy vannak nemzetiségek, és van nemzeti, nemzetiségi érzés. Ezeket nem lehet megszüntetni. Bármilyen sértő is, a többségi nemzet akkor gondolkodik helyesen, ha azt mondja: legalább harmadsorban mi legyünk a fontosak, szimpatikusak.  Az elmérgesedett viszony mindkét népnek, sőt az anyaország népének is árt, sok vezetőnek viszont hasznos. Az anyaországnak is azt kell üzenni: tisztelt autonómiára törekvő, legalább harmadsorban nézd azon többségi nemzet érdekét, amelyben élsz. A többségi nemzet nem lehet ellenséged, számodra fontosabb, mint bármilyen más ország, nemzet, kivéve az anyaországot. És persze mindhárom nép érdeke, az anyaország és a többségi nemzet országának jó kapcsolata. Talán sértő itt három népről beszélni, de az is tisztázáshoz tartozik hogy az anyaország népe és belőle eredő nemzetiség sok mindenben azonos, de a problémakör szempontjából mégis szétválasztandó. 

Az elemzés, és vele járó megértés primer haszna, az hogy a megértő, megértő lesz. A megértő lenyugszik a homályban botorkáló ideges marad.

A viszonylag spontán és problémamentes elkülönült együttélésre jó példa Amerika. Bár itt is volt és talán van is, négerkérdés.

Az Amerikába vándorolt magyarok egy része gyorsan és teljesen integrálódott. Már gyerekek is szinte teljesen elfelejtették magyar nyelvet, magyar kultúrát. Keveredett lakosságú helyen laktak, keveredett iskolába jártak a gyerekek, stb. Keveredett házasságokat kötöttek. Tulajdonképpen egy ötvözött kultúra, egyedi idegen népi felhangokkal, és egyedi saját felhangokkal (hamburger, felhőkarcoló, stb.), amerikai történelemmel, nemzettudattal alkotja az amerikai kultúrát is.

A kivándoroltak másik része egyes városok magyar negyedeiben telepedtek le. Itt sokan még angolul sem tanultak meg. A családon belül és a közösségben is nagyjából megtartották a magyar kultúrát. Voltak, vannak itt magyar üzletek, vendéglők, kultúrházak, magyar üzemek, tehát van magyar gazdaság. A magyarokon kívül vagy még száz nép élt hasonló közösségben. Ezek a 3. illetve a 4/b kategóriába sorolható közösségek, életmódok.  Mivel az ottani embereknek népeknek nem volt ez ellen kifogásuk (ők is hasonló cipőben jártak) és az ottani politikának sem volt érdeke a konfliktusok szítása ezek a közösségek spontán, és viszonylag problémamentesen alakultak ki.

Pl. itt közép-Európában, kelet-Európában azért nem ment ilyen simán ez a folyamat. Itt most lehetne elemezni pl. Magyarországon letelepedett népek integrációját, illetve a nem integrálódó, elkülönülő népek történetét. Sajnos objektívan ez sincs elemezve, nem tudjuk mennyire voltak ezek erőszakosak, spontánok, mennyi és milyen problémákkal, konfliktusokkal jártak. És mi a szerepe itt az időnek. Az biztos, hogy itt általában fennállt politikai vezetés azon érdeke, hogy szítsa az ellentéteket, és itt kialakult egy erősebb gyűlölet, előítéletesség, túlzott nacionalizmus. Azért az sem lenne objektív, ha a népek közé egyenlőségjelet tennénk. Az Amerikába vándorolt magyarok bizonyítják, hogy pl. magyarok, nem tartoznak a problémás népek közé. Egyes népek (pl. zsidóság, cigányság) körül több probléma alakul ki, mint más népek körül. Szerintem, ez elsősorban abból adódik, hogy e népek kultúrája (vallása, szokásai, életmódja, erkölcsössége, stb.) erősebben ütközik az ott élő más népek kultúrájával. (A kultúrát itt szélesen értelmezem.) Nem biztos, hogy ez a kultúra rosszabb, vagy jobb, csak az biztos, hogy jelentősebb az eltérés.  A jelentősebb eltérés miatt az elkülönülő népben is erősebb az elkülönülési hajlandóság, és a többiekben is erősebb az elkülönítési hajlandóság, de a kettő egymást is generálja.

A cigányság egy része azért nem alkalmas az integrációra, mert az eltérő kultúra miatt fellép az erősen zavarás. Az autonómiára pedig azért nem alkalmasak ezek az emberek, mert elsősorban saját népüket, tagságukat károsítanák.

Itt már hallom a felháborodást, miért ilyen emberek a magyarok és minden nép között is van. Ez igaz a magyarok között is vannak, akik, nem alkalmasak, sem az integrációra, sem az autonómiára. Átlagosan azonban kevesebb ilyen ember van, de nem is ez a lényeg. Az lényeg hogy az ilyen emberek számára, van egy jó megoldás, az államilag segített, irányított felzárkóztató elkülönülés. Ez sokkal jobb, mint a börtön.

A zsidóság egy részének, a külföldön élő magyarság egy részének, azok, akik nagyobb önrendelkezés autonómiát, elkülönülést akarnak, általában más a problémája. Itt arról van szó, hogy a többségi társadalom az emberek és vezetők is ellenségeskedésnek veszik a nagyobb autonómiára való törekvést. Ellentmondás, hogy ugyanakkor gyakran erőszakosan elkülönítik ezeket, az embereket. Úgy néz ki, hogy ennek az ellenséges politikának ez a lényege: csak nehogy az történjen, amit a nemzetiség akar. Ha nemzetiség integrálódni akar, akkor nehogy már integrálódjon, akkor erőszakosan, vagy kvázi erőszakosan elkülönítjük. Ha el akar különülni, akkor nehogy már elkülönüljön (micsoda szembenállás), akkor erőszakosan, kvázi erőszakosan integráljuk. A kvázi erőszakos elkülönítés azt jelenti, hogy a többségi társdalom kirekeszti ezeket az embereket. A kvázi erőszakos integrálás pedig azt jelenti, hogy az elkülönülő közösséget, mint ellenséges közösséget mindenféle állami és nem állami atrocitás éri. Tehát verjük, meg mert nincs rajta sapka, de ezért is verjük meg, ha van rajta sapka. Ez persze abból is adódik, hogy nincs rendesen végiggondolva problémakör.

Mindenesetre megint fel kell állítani két alapvető kategóriát. (46/c kategorizálás)

1. Az integrációra és önrendelkező közösségre alkalmatlan emberek problémája.

2. A rossz, az ellenségeskedő hozzáállásból és politikából eredő probléma.

Bármilyen nehéz is gyakorlatilag szét kell választani ezt a két problémát, mert ez két különböző probléma. A problémák problémája az, hogy amennyiben az 1. probléma áll fenn valóságosan, azt mondják: á dehogy, ez a 2. probléma. És amennyiben a 2. probléma áll fenn valóságosan, azt mondják: á dehogy, ez az 1. probléma.

A társadalomtudománynak ki kell dolgozni azokat a méréseket, amelyekkel meg tudja állapítani, hogy az 1., vagy a 2. probléma áll fenn.

Ha az 1. probléma áll fenn, akkor az 5. alapvető kategóriába kerülhetnek be az emberek, közösségek. Ha nem az 1. probléma áll fenn, akkor a 2, 3, 4/a, 4/b alapvető kategóriába kerülhetnek be az emberek, közösségek.

A pontos népakarat-mérés, ill. az alkalmasság problémája, ill. egyéb problémák.

A Köztársági elnök 2009. augusztus 20.–i beszéde kétségkívül az utóbbi évek egyik legjobb, legértelmesebb beszéde volt.

De még ebben is volt egy ellentmondás, mely ellentmondás a nemzetiségi politika (hazai és külföldi) gátja, feloldása nélkül nincs kibontakozás. Mindez az én szerény véleményem.

Egyfelől a külföldön élő magyarok autonómiáját (minden nemzetiség autonómiáját) propagálta ennek elveit fejtegette.

Másfelől a végén a cigányság szükséges integrációjáról beszélt.

Egy szlovák, román, stb. jogosan mondhatja: mi sem akarunk mást, mint magyarok integrációját. Számukra a magyar kérdés (szerintem is tévesen), sajnos hasonlatos a cigányproblémához.

Azért van egy alapelv, amely nem maradhat ki, amely így szól. Amely nemzetiség autonómiát akar, és alkalmas rá, annak autonómiát kell adni, amely nemzetiség integrációt akar és alkalmas rá, annak integrációt kell adni.

Vagyis az adott nemzetiség akarata nem hagyható ki ebből a problémakörből.

De itt jönne az elveken túli konkrét elmélkedés, hogy mi az autonómia, mi az integráció, mik a fokozatok. És mindez megvalósítható e, és hogyan valósítható meg?

A politikusok, politikával foglalkozók, gyakran hangoztatnak ilyesmiket: meg kell változni a szemléletnek. Az a baj, hogy az emberek így, meg így gondolkodnak, miközben úgy, meg úgy kellene gondolkodniuk. Meg kell változni az embereknek, a népnek. A közfelfogásnak kell megváltozni és így tovább. Azon kívül, hogy én ezekben, a mondatokban a vezetői felelősség népre való hárítását vélem felfedezni, a következő megállapítást tenném.

Hibás azon felfogás, miszerint: minek gondolkozzunk mi vezetők a konkrét megoldásokon, amikor még az alapelvek is messze vannak az elfogadástól. Majd ha az alapelveket elfogadják, ráérünk gondolkodni a konkrét megoldásokon. Ezzel szemben áll a másik oldal, a nép felfogása: minek gondolkodjak én ezen az alapelven, hiszen még csak nem is körvonalazódik a konkrét megoldás. Addig ezek csak szép szavak, frázisok, majd ha körvonalazódik a konkrét megoldás, akkor, annak tükrében ráérek gondolkodni az alapelveken. Tulajdonképpen a helyes sorrend a következő.

Az első lépcső, a helyes elvek megfogalmazása, elfogadása, de ezzel egy-időben a logikus megvalósítható gyakorlatnak, megvalósítható jognak is legalább körvonalazódni kell. Ugyanis, ha nem körvonalazódik az alapelv konkrétumokban, ha bizonytalan a megvalósíthatóság, akkor az alapelv szép, de rendszerint cáfolható, ellentmondásos szavak halmaza marad. A helyes sorrend tehát: a helyes alapelv (alapelvek) megfogalmazása, a konkrét megvalósítható gyakorlat felvázolása, az alapelv egyre nagyobb elfogadása, vele párhuzamosan a konkrét, megvalósítható gyakorlat pontosítása, az alapelv teljes elfogadása, a pontos megvalósítható gyakorlat és jog pontos kialakítása. Hiába tűnik okosnak a jog, az legfeljebb okoskodó, addig, amíg az alapelvek sincsenek tisztázva.

A teljesség igénye nélkül néhány kategória vázolása a problémakörrel kapcsolatban. (H 47 problémakör)

Mindenek előtt ezt a kérdést kell tisztázni. A kisközösségek, pl. a szétszórt kulturális kisközösségek, a települési kisközösségek általános önrendelkezése, mennyiben azonos és mennyiben különbözik a nemzetiségi önrendelkezéstől.

Pl. egy település demokratikusan, úgy dönt, hogy holnaptól kétnyelvű lesz (pl. angol és magyar), akkor nem biztos, hogy ezt respektálni kell a társadalomnak és az államnak. De respektálni kell, ha egy nemzetiségi (kérdés a lakosok aránya) település hoz kétnyelvűségi határozatot, az anyanyelv, a történelmi hagyományok és egyéb okokból. Tehát kulturálisan mindenképpen különbség van. Kijelenthető: általában egy fokkal nagyobb önrendelkezés illeti meg a nemzetiségi közösségeket, mint más kisközösségeket, kiváltképpen kulturális szempontból.

Hogy a fogalmak ne keveredjenek, önrendelkezésnek nevezem, ha bármilyen kisközösség, beleértve a lakóhelyi (települési) közösségeket is, önállóságáról, függetlenségéről van szó. És autonómiáról beszélek, ha egy nemzetiség önállóságáról, függetlenségéről van szó. Lényegileg azonos jelentésű fogalmakról van szó.

Mielőtt továbbmennék, meg kell állapítani, hogy van itt egy zavarosság, amely nem engedi az önrendelkezés kérdését sem elméletileg, sem gyakorlatilag tisztázni, ez pedig: jelenleg nincsenek valódi önkormányzatok. (H 47/b problémakör)

Itt ugyebár a települési, kerületi (nagyobb települések összetartozó részei), lakóhelyi közösségről van szó. Olyan lakóközösségek, amelyeknek vannak házai, (ezek kezelése többnyire a házközösségekre tartozik), de vannak utcái terei, középültei, közlekedése, rendelőintézetei, üzletei, kulturális szervezetei, stb..  Az igazi lakóközösség akár egy nemzetiséget, vagy annak részét is magába foglalhat. Így egyszerre lesz lakóközösség és kulturális közösség.   Mekkora lehet a valódi önkormányzat, mi tartozhat rendelkezése alá, erről itt nem elmélkedem.

A lényeg, hogy nincsenek, valódi önkormányzatok, mert pl. a pártok delegálják  a polgármestereket. (A polgármester párttag és gyakran parlamenti képviselő.) Nincsenek, mert az önkormányzatok (polgármesteri hivatalok) többnyire az állam kihelyezett hivatalai. Ahhoz, hogy létrejöjjön egy valódi önkormányzat, (szervezett települési civilszféra) legalább az alábbiaknak kellene létrejönni.

Szükség lenne egy teljesen független kisközösségi, lakóközösségi (települési) vezető-kiválasztási és leváltási rendszerre. Az állam feladatait és hivatalait el kellene választani az önkormányzat intézményeitől és faladataitól. És a jelenleginél szabadabb keretszabályozásnak kellene vonatkozni a valódi önkormányzatokra.  Ezek nélkül nem lehet megoldani az önrendelkezés, autonómia problémáját. Ezután jöhetne valódi önkormányzatok viszonylag nagy önrendelkezési fokának, és magas demokráciaszintjének megállapítása, beállítása.

Teljesen értelmetlen önrendelkezésről beszélni, ha nincs önrendelkezés, vagy az önrendelkezés nem viszonyítható semmihez. Márpedig ha az állam és önrendelkező közösség összemosódik, akkor nincs tiszta önrendelkezés, akkor valamilyen zagyvalék van. De akkor állami önrendelkezés-adás sincs tisztán. Akkor az állami önrendelkezés-adást sem lehet mérni.

A további elmélkedések alapja, hogy feltételezem, valódi önkormányzatok vannak.

Miért nem elég ha, egy nemzetiségnek van parlamenti képviselete, vagy más országos vezetésbe beintegrálódott vezetése? Sok minden miatt. (H 47/c problémakör)

Az egyik probléma, hogy ennek csak a keretszabályozásba van szerepe, ami fontos, de nem minden. A másik nagyobb baj, hogy ez is betagolódik az alapvető struktúrába és végül is a pártok, pártvezérek ill. egyéb hatalmi érdekek mentén működik. Itt már előjön az előző probléma (miért nem elegendők a polgármesteri hivatalok), minden beterelődik a pártok, pártvezérek vezette  országos politikába.

Ez az egész elmélkedés is arról szól, hogy egyszer majd, minél előbb, kell egy olyan kisközösségi nemzetiségi politikára vonatkozó világos elveken, viszonyokon alapuló világos keretszabályozás, amely a világosságon kívül megadja a lehetséges legnagyobb önrendelkezést is. A kisközösségek, nemzetiségiek önrendelkezése lényegében arról szól, hogy legyen az országos politikától, rendszertől (lehet az akár demokratikus is) független (részben független), másik hatalmi rendszer. (Az igazságszolgálást szokás leginkább másik hatalmi ágnak, rendszernek említeni, de ne felejtsük el az igazságszolgáltatás csak jogalkalmazó és nem jogalkotó. A kisközösségeknek, civil közösségeknek, nemzetiségeknek, ha korlátozottan is de lehet jogalkotásuk.)

Meg kell állapítani: van parlamenti képviselőjük, van országos képviseletük, de ezek is a sehová nem vezető, minden áron integráció mellett kardoskodnak. Hiába vannak a fentiek, ha a nemzetiségi politika alapvetései nincsenek tisztázva.  Valószínűleg azért nincsenek tisztázva, mert e vezetők legfontosabb érdekeltsége sem a jó kisközösségi, nemzetiségi politika.

De hiába vannak pl. Szlovákiában, Romániában erős magyar pártok, ezek is csak viszonylag erősek, mert kisebbségben, ill., ellenzékben vannak.

Magam részéről pl. több reményt, látok egy jó, független Köztársasági Elnök lehetséges ilyen irányú (jó nemzetiségi politika, jó külpolitika) ténykedésében, mint más hatalmi egység megtérésében. Egy kérdés, hogy kinek mekkora a ráhatása (hatásköre) és másik kérdés, ki mennyit akar tenni, pl., azért, mert nem gátolja annyira a függőség. Nem gátolja annyira a függőség, többek között azért, mert becsületes.

 Ne felejtsük el, a következő önrendelkezési nagy kategóriák lehetnek.

 Integráció, integráció, önálló kulturális felhanggal, közepes önrendelkezés, nagyfokú önrendelkezés.

Az előzőhöz hasonló, de mégis más kategorizálás. (H 47/d kategorizálás)

1. A szinte teljes integráció, egyes emberek, egyes csoportok vonatkozásában lehetséges, de korunkban és 30 éves távlatban szinte kizárható, hogy a teljes nemzetiség, vagy annak zöme teljesen integrálódjon.

2. Az általános országos szétszórt közösségű kulturális autonómia. Ez az általános alapfokú autonómia.

Az előző mellett is lehet, erősebb kulturális és oktatási autonómia kisrégiókban (településeken) és nagyrégiókban. Nevezzük ezt közepes autonómiának.

3. Az előzők mellett is lehet, erősebb kulturális és oktatási és gazdasági és közigazgatási autonómia kis régiókban (településeken) és nagy régiókban. Nevezzük ezt nagyfokú autonómiának.

4. A teljes, vagy igen erős nagyfokú autonómia már nem más, mint egy független állam kialakulása. Illetve a független terület, nép más államhoz is csatlakozhat. Tehát fogalmilag sem ajánlatos a független állam kialakulását az autonómiával keverni. A független állam kialakulása sem Istentől elrugaszkodott dolog, de kétségkívül tiszta lapokkal kell játszani, meg kell nevezni a mi a távlati a valódi cél. Az is igaz, hogy az erős autonómiából könnyebben létrejöhet egy független állam. Nyilván az önálló állam kialakításának vannak feltételei, amit a nemzetközi jognak kellene létrehozni. Az viszont biztos, hogy a területen élő lakosság többségének akarata a legfontosabb és nélkülözhetetlen feltétel.  Ez a feltétel meghatározza azt is, hogy szóba jöhet a független állam kialakítása, mint középtávú cél. (Tulajdonképpen nem biztos, hogy nemzetiségi kérdés, mert az azonos nemzetiség egy része is dönthet úgy, hogy független államot hoz létre.) Az viszont biztos, hogy egyértelműen meg kell mondani, mi a közvetlen cél és mi a távlati cél (független állam, közepes autonómia, nagyfokú autonómia, stb.).

Ehhez azonban az szükséges, hogy kisközösségek, lakóközösségek, nemzetiségek akarata, pl. az önrendelkezés, autonómia vonatkozásában, pl. népszavazással megállapításra kerüljön.

Először is meg kell nézni, van e, olyan földrajzilag összefüggő nagyobb terület, amelyben a lakosság többsége népszavazáskor a nagyfokú autonómiára szavazna. Mert, ha nincs ilyen, akkor fölösleges nagyfokú autonómiáról beszélni. Akkor ez a beszéd, csak konfliktusgerjesztő lufieregetés.

Amíg nincs tiszta beszéd, addig nem lehet megoldás.

Hozzátéve, hogy szavakban kinyilvánított akarat nem mindig azonos a tettekben kinyilvánított akarttal. Pl. egy adott cigányközösség azt mondja: mi integrálódni akarunk, de közben szinte minden cselekvése az elkülönülésre, az autonómia kialakítására utal.

Az nem baj, ha egy nemzetiség saját művészetében saját szokásaiban él, attól még integrálódhat. Az a baj, ha a kultúrájának azon részeit, amelyek összeférhetetlenek a többségi nemzet kultúrájával (pl. tanulásellenesség, másfajta erkölcsi értékrend, stb.) sem hajlandó megváltoztatni. Mert akárhogy is finomkodunk pl. cigánykultúrában pl. a csalás, nem számít bűnnek, amíg a többségi nemzet kultúrájában annak számít. De az talán már nem is az akarat, hanem az alkalmasság kérdése.

De van itt egy alapvető felfogásbeli probléma, zavarosság, ellentmondás. Jelenleg az általános elfogadott és követett (uralkodó felfogás, elv) trend ez: csak az integráció, közös, egységes állami szolgáltatások, intézmények, és lehetőleg keveredett lakosság a jó, mert ezen kívül csak a bűnös, erőszakos szeparáció (szegregáció) van.  (Ezt nevezem én a liberálisfrázis-alapú politikának.) De lehet értelmes, humánus, demokratikus szeparáció is, hiszen az autonómia is az.

Egyfajta részletesebb kategorizálás. (H 47/e kategorizálás)

Valójában a következő alapvető variációk vannak.

1. Valamely közösség alkalmas az integrációra is és a nagyfokú autonómiára is, de kvázi mégsem alkalmas az integrációra, mert autonómiát akar.

2. Valamely közösség alkalmas az integrációra és a nagyfokú autonómiára is, de kvázi mégsem alkalmas az autonómiára, mert integrációt akar.

3. Valamely közösség alkalmatlan az integrációra, de alkalmas a nagyfokú, közepes autonómiára.

4. Valamely közösség alkalmatlan az integrációra és a nagyfokú, közepes autonómiára is, de akkor még mindig ott van az állami szakosított intézményű és szolgáltatású, értelmes mindenkinek jó, humánus szeparáció. Erről később lesz szó.

5. És van a legjobb megoldásnak kinevezett, egyik legrosszabb megoldás, a mindenáron való (akkor is, ha nem akar, ha nem alkalmas) integráció.

6. És van a másik rossz megoldás az erőszakos (magára hagyott, elzárt) szeparáció.

De az első szükséges lépés, felmérése, hogy melyik közösség mit akar, jelenleg még ez sem valósul meg. A második annak a felmérése, hogy mire alkalmas, természetesen ez sincs felmérve.   

Az önrendelkezés alapvető elemzése.

Lehetnek különböző fikciók, de nagy valószínűséggel a világ e szempontból nem változik ötven éven belül, megmarad az önálló nemzetek, államok, országok rendszere. Még akkor is, ha különböző nemzetközi szövetségek is kialakulnak. Ezt a kiindulópontot is rögzíteni kell.  

Ha viszont az autonómiából kizárjuk a független állam létrehozását, akkor meg kell állapítani. Jelenleg minden autonómia, még a nagyfokú autonómia is a demokratikus főnők, demokratikus beosztott (vagy demokratikus szülő, demokratikus kamasz) viszonyáról szól. Vagyis a többség képviseletét ellátó jogalkotás és az állam a demokratikus főnök.

Az elkényeztetett gyermek, a követelő és semmit nem adó, önrendelkezése nem megy. Csak ez mehet? Tessék, ezt és azt önállóan, de önerőből megteheted, én a demokratikus főnök csak abban segítek, hogy kevesebb adót kérek. Továbbá én, mint demokratikus főnők meghatározhatom azokat a népérdekű színvonalakat, amely alá nem lehet lesüllyedni. Ez tehát az önrendelkezés egyik alapja.

Természetesen pontosan meg kell állapítani, mi az, amit megtehet (ami a többségi nemzet érdekeit nem sérti, legalábbis jelentősen nem sérti). Az adócsökkentés mértéke, pedig a hasznos, közérdekű munka költsége lehet nagyjából. 

Nyilván számít a lakosság aránya, ami az autonómia erősségét illeti.

Szeparáció, szegregáció, elkülönítés, elkülönülés, önrendelkezés, autonómia, önrendelkezés, asszimiláció, integráció, (mindezek lehetnek önkéntesek, és kényszerűek) kettős identitás, felzárkóztatás, stb., stb., repkednek zavaros fogalmak, és elméletek. Mindezek csak frázisok maradnak, ha nincsenek tisztázva. Márpedig jelenleg nincsenek tisztázva egy kaotikus mellébeszélés, folyik általában.

Mindezek frázisok maradnak, ha az emberek nem választhatnak a pontosan ismert gyakorlati kategóriák közül.  Én cigánynak tartom magam, cigányokkal akarok együtt élni, de magyarokkal is, csak azért, hogy jogtalan előnyökhöz jussak, ez nem megy. És nem is jó. Valójában az embereknek kell választani, de világos, egyértelmű alternatívák közül. Úgy repkednek ezek a szavak, hogy közben a minimális közvélemény-kutatás sincs. Megint elismételem. Először is fel kellene világosítani az embereket (ehhez a vezetésnek is tisztában kell lenni a dolgokkal), azután megkérdezni őket: mit karnak.

Adott esetben az sem nagy baj, ha egy településen belül kettő, vagy több önálló közösség (önkormányzat jön létre). A közösségek ill. települések egyesülésének szétválásnak szintén megvannak a maga demokratikus játékszabálya.

A demokrácia alapszabálya azonban: a többség dönt, még akkor is, ha van kisebbségvédelem. A kisebbségvédelem (a kisebbség véleménye, a ténylegesnél nagyobb arányban számít, a kisebbség érdeke nem sérülhet bizonyos határon túl) nem írhatja felül a többség, dönt szabályt.

Mi van akkor, ha a település többsége úgy dönt, hogy nem akar a település kisebbségével együtt élni és a fizikai szétválasztás lehetetlen, ill. a kisebbség ezt nem akarja. Akkor a kisebbségnek a többség akarata szerint kell élni, még akkor is, ha van kisebbségvédelem. Ez a demokrácia alapszabálya. Aki pedig a többség normáit megszegi az szankciót érdemel.

A jelen társadalom általános nagy problémája hogy a nép, nemzetiség, vagy akár kisközösség, települési közösség akarata nincs pontosan mérve. Egyrészt nincsenek tiszta alternatívák, de ettől függetlenül sincs igazi népakaratmérés. A kettő együttesen pedig azt jelenti, hogy nincs népakaratmérés. E nélkül nem oldható meg az önrendelkezés, autonómia problémája sem.

Sok vonatkozásban (milyen erősségű önrendelkezést ill. autonómiát akar, milyen közösségben akar élni, mi a véleménye a település-szétválasztásról, összevonásról, stb.) lenne szükséges a népakaratmérés, egyszerűbben a szavazás, vagy valós közvélemény-kutatás.

A többség dönt elv, azt jelenti, hogy ahol a nemzetiség kisebbségben van, ott gyakorlatilag csak kulturális, vagy kulturális és oktatási autonómiáról lehet szó.

Összefoglalva, a lényeget, a legális kisközösségeknek, lakóközösségeknek, függetlenül attól kik a tagok, lakosok, kell lenni bizonyos demokratikus önrendelkezésüknek. Ezen kívül kaphatnak plusz önrendelkezést (jogokat) a nemzetiségiek, elsősorban kulturális oktatási szempontból, ha kisebbségben élnek. Illetve, ha többségben élnek, akkor az alapjáraton meglevő, minden lakóközösségnek (önkormányzatnak járó) kulturális oktatási, a gazdasági és közigazgatási önrendelkezés valamelyest bővülhet, ha a lakosság demokratikusan így dönt.

Az egyik önrendelkezés a közösség által befolyásolt belépés, beköltözés, kilépés, kiköltözés lehetősége.

Néhány lehetséges szabályozás a beköltözéssel, kiköltözéssel kapcsolatban.   Aki ott van (ott lakik), de mégsem tud, vagy akar alkalmazkodni, beilleszkedni, azt a közösség békés törvényes módszerekkel felszólíthatja, rábírhatja az elköltözésre. Az elköltözésébe a közösségnek be kell szállnia pénzzel, jutányos cserelakás biztosításával, stb.. Lehetőleg közös megegyezésre kell törekedni. E közösségnek joga lenne arra, hogy az üres lakásokat, házakat megvásárolja (elővételi jog) és azokat csak olyanoknak adja el, akik aláírják közösségre vonatkozó szabályozás elfogadását.  

Még pontosabban mi a közösségek, nemzetiségiek önrendelkezésnek (autonómiájának) értelme és alapvetése.

A közösség egy kissé másképpen és a jelenleginél jobban, de legalább a jelen színvonalon működtet, csinál egy, vagy több állami területet (ágazatot). És kialakít egy demokráciaszintet (döntéshozó mechanizmust) mely ugyancsak nem lehet bizonyos szint alatt. Az optimális megoldás az lenne, ha egy nemzetközi szabályzat és testület mérné és döntené el a színvonal kérdését, de amíg ez nincs, csakis a többségi nemzet állama a felettes hatalom. Vagyis jelenleg az állam joga és feladata az ellenőrzés és a döntés. (Feltételezzük, hogy egy demokratikus igazságos államról van szó.)

Nyilvánvalóan annak nincs sok értelme, hogy a kisközösség (a többségi nemzeten belüli közösség) ugyanazt tegye, mint eddig, csak át vannak nevezve a táblák, kicserélődnek az emberek. Az pedig megengedhetetlen, hogy jelen színvonalnál jóval alacsonyabb rosszabb színvonalon működtesse az állami területeket. Rosszabb színvonalon, vagyis a jelenleginél erősebben károsodik a közösség belső tagsága, vagy a többségi nemzet, vagy mindkettő.

Az előzőből pedig az következik, hogy a különböző kisközösségeket fel kell mérni, és kategorizálni kell. Az egyik, hogy mit akar a kisközösség, erről már beszéltem. A másik pedig az, hogy a kisközösség alkalmas e, a közepes, vagy nagyfokú önrendelkezésre, autonómiára, vagy a közeljövőben alkalmassá tehető. Akár tetszik akár nem, itt mérni kell az átlagos általános műveltséget, a bűnözési statisztikát, stb.. És amint erről szó volt figyelembe kell venni azokat a fontos kultúrából eredő erkölcsi, szinte világnézeti különbségeket, amely különbségek kizárják az integrációt. De ezek a világnézetek nemcsak az integrációt zárhatják ki, de hozzájárulhatnak az autonómiára való alkalmatlansághoz is.    És persze azt is meg kell nézni, hogy a kisközösség milyen programmal indul el. Menet közben, pedig különböző objektív módszerekkel (statisztikai adatok, stb.) lehet elvégezni a színvonalmérést.

Erre a felvetésre is illik válaszolni.

Ugyan kérem, ez az egész hibás, hiszen a hatalom ezzel vissza tud élni. Pl. a hatalom, kategorizálja a kisközösségeket, nemzetiségieket, akkor fogja és a neki nem tetszőt, beteszi az alkalmatlan kategóriába. Szerintem jelenleg is van kategorizálás, ha nem is világos, nem is olyan mit az itt leirt, de van. Sajnos a hatalom jelenleg is sok mindennel vissza tud élni. Ennek az egyik ellenszere a pontos jog, sőt a többszörösen biztosított egymást átfedő jog. Pl. öt törvényt nehezebb kijátszani, mint egy törvényt. A másik ellenszere a demokrácia ill. a közvetlen demokrácia. Ez az elemzés nem tér ki arra, hogyan lehet egy olyan jogalkotó, jogalkalmazó rendszert létrehozni, amely meggátolja a visszaéléseket, többek között az autonómiák vonatkozásában. Ez egy másik hatalmas, szerteágazó téma. De hát azon logika is sántít: mivel hatalom mindennel vissza tud élni, ne csináljunk semmit.

Mi legyen azokkal a közösségekkel, nemzetiségekkel, amelyek nem alkalmasak, a közeljövőben nem is tehetők alkalmassá a nagyfokú, közepes önrendelkezésre, de direkt vagy indirekt módón nem is akarnak integrálódni? Indirekt módón azt jelenti, hogy nem mondják ki, de a tetteikből ez következik. Azt is meg kell jegyezni, hogy a többségi nemzetnek és a nemzetiségnek is az lenne a jobb, ha ezek az integrálódni nem akaró közösségek önrendelkezést kapnának. Vagyis inkább az önrendelkezés kialakítása felé kell törekedni, az államnak is, mintsem az integráció felé. De az a törekvés nem írhatja felül az objektív szabályozást (mire alkalmas és mit akar).

Itt jönne a szétválasztás, hogy mely állami területen nem akarnak, nem alkalmasak, képesek integrálódni. Ha a kultúra szervezése, a rendezvények szervezése, a művészetek területén önállóak, az nem probléma. Az oktatásnak azonban már el kell érni a jelen színvonalat. Ebből is kiemelkedik a társadalomtudományok oktatásának területe, a történelemoktatás és nyelvoktatás, mint problémás területek. Az önállóan kezelt „állami” gazdaság területe még problémásabb. (Megjegyzem a magángazdaság kezelése, nem igen térhet el az állami kezeléstől, hiszen az unión belül is szinte egységes.)  A közigazgatás területe pedig ennél is problémásabb. Pontosabb megoldásra jutnak, ha abból indulnak ki, hogy van vagy ötven-száz állami terület (egészségügy, szociális politika, közlekedés, közrend, stb..) és e területeket külön-külön átgondolják az önrendelkezés szempontjából.

A lényeg az, hogy rész-önrendelkezésben is lehet gondolkodni, az ötven-száz állami terület egy részének kezelésére alkalmas a kisközösség akkor azon területen önrendelkezést kaphat. Ezért minden közösség valamely mértékben alkalmas valamekkora önrendelkezésre, csak ez nem biztos, hogy eléri a közepes, vagy nagyfokú önrendelkezést. Ezért pontatlan az önrendelkezésre alkalmatlan kifejezés, és pontos, a közepes és nagyfokú önrendelkezésre alkalmatlan kifejezés.

Az államilag segített irányított (gondoskodó) önrendelkezés (a nemzetiségi sajátosságokhoz illeszkedő irányítás.). Erről már sokat beszéltem, de úgy látszik nem eleget. (H 48 problémakör)

Az viszont kijelenthető az önrendelkezés, autonómia problémája csak úgy oldható meg, ha rendkívül, sok időt, energiát, pénzt és főleg átgondolást fektetnek bele. Tehát a nagyhangú frázisok nem oldnak meg semmit. De probléma lényegét sem akarom kikerülni. Mit lehet kezdeni azon kisközösségekkel, amelyek nem akarnak integrálódni, de a nagyfokú, közepes önrendelkezésre is alkalmatlanok (egyes területeken alkalmatlanok)? Az én javaslatom, nem a kötelező integráció, és nem is erőszakos szeparáció, hanem állami szakosított szolgáltatás. De mégis van egy kötelező integráció vonatkozása abban az értelemben, hogy a végső cél mégis az, hogy az integrációra, és az önrendelkezésre is alkalmatlan kisközösséget, nemzetiséget átlagos normális kisközösségre, nemzetiségre alakítsa át, amelyik alkalmas az integrációra is és az autonómiára is. És annyiban kötelező, hogy az állam „kötelessége” lenne a szakosított szolgáltatás, tehát a közösségnek nemzetiségnek sincs választási lehetősége.

(Ne legyünk álszentek, ne veszünk el a liberális frázisokba, maga a jog nem más, mint az egyének, közösségek kötelező integrációja a társadalomba.)  A kötelező integrációnak az egyik, rossz megoldása a „nincs más alternatíva jellegű” lakosságkeverés. Ennek is két módja van a direkt lakosságkeverés, és az „erőszakolt” közös intézmények, szolgáltatások, ill. a kisközösségre szakosodott intézmények, szolgáltatások tiltása. Illetve a kettő ötvözete. Ezt az egészet én, „nincs más alternatíva” jellegű integrációnak nevezem. De ha létezik több alternatíva, és azt leszűkítik egyre, akkor az már egy erőszakolt megoldás. Szerintem az „erőszakolt” integráció rossz megoldás, már azért is, mert így sokkal nehezebb megvalósítani a kiemelt felügyelet és segítséget. Hozzátéve, hogy ez legalább ugyanolyan kötelező, mint a másik megoldás, csak mindenkinek rosszabb és a hosszú távon is kevésbé hatékony. Vagyis ebből nem jön ki a teljes integrálódás sem, de az önrendelkezésre való alkalmasság sem erősödik, ez csak fenntartja a konfliktusokat.

Az állami szakosított szolgáltatású, intézményű, nemzetiségi, lakóközösségi politika.

A másik megoldás, a jobb megoldás pedig, hogy az együtt élő közösség, amely nem alkalmas, de akarja autonómiát (közepes, nagyfokú autonómiáról van szó), nagyobb állami felügyeletet, egyben nagyobb állami segítséget, gondoskodást kap, pl. úgy, hogy a kisközösségre, lakóközösségre, nemzetiségre szakosodott állami intézményeket, szolgáltatásokat (szakosodott oktatás, egészségügy, közrend, szociális politika, stb.) alakítanak ki. Vagyis az oktatást, az egészségügyet, a szociálpolitikát, a rendőrséget, és még sorolhatnám, a kisközösség, lakóközösség nemzetiség igényeinek, kultúrájának, népkarterének megfelelően alakítják. Vagyis az adott közösségre (annak igényére, kultúrájára, karakterére szakosodik a szolgáltatás is, de az intézmény is. Ezt nevezem én állami szakosított szolgáltatásnak, vagy szakosított mindenkinek jó szeparációnak.  Ezt nevezem állami szakosított szolgáltatású kötelező integrációnak. Sőt talán ez az elnevezés a legtalálóbb: állami szakosított szolgáltatású, intézményű, viszonylagos autonómia. Ugyanis ez egy olyan szeparáció, amelyben azért érvényesülhet a kisközösség, lakóközösség, nemzetiség kultúrája, igénye, karaktere, és így megvalósul az autonómia egyik legfontosabb célja. Úgy is fogalmazhatunk, hogy így azok a kisközösségek, lakóközösségek, nemzetiségek, amelyek csak kisfokú autonómára alkalmasak elérhetnek egy kvázi közepes autonómiát.

Az önkormányzatoktól elválasztott polgármesteri hivatalok (az állam helyi hivatalai) például alkalmassá tehetők, arra, hogy a szakosított intézmények szolgáltatások alapintézménye legyen. Ugyanis itt is szükség van bizonyos fokú önrendelkezésre, önállóságra, szabadságra, adott helyhez, helyzethez illő döntésekre. 

 A liberális frázisokat felül kell írnia a mindenkien jó valóságos megoldásoknak.

Az előző elmélkedés választ ad arra is, hogyan lehet összeegyeztetni a szociálpolitikát és az önrendelkezést.  A szociálpolitika pontatlan elve: minden önhibáján kívül rászorult kapjon egyforma állami (társadalmi) segítséget, ellátást. A pontos elv ez: minden önhibáján kívül rászorult kapjon közel egy színvonalú, amely lehet más kivitelezésű, más módszerű is, segítséget, ellátást. Az önrendelkezés keretén belül az önrendelkező kisközösségnek kell adnia a segítséget, ellátást. Más esetekben pedig az államnak kell ezt adnia, hozzátéve, hogy adott esetben az államnak is a kisközösségre szakosított ellátást, segítséget kell adnia.

Kitérés a cigányproblémára.

Hát ez a probléma (a cigányprobléma is) is szépen összejött. Azt sem merik bevallani, hogy ezt (ezt is) a Kádár-rendszerben megoldották, a probléma nem lépte túl a felháborító, a megengedhetetlen, a kezelhetetlen határát. Jelenleg pedig szépen összejött a cigányság kultúrája, szaporodása, a liberális ideológia, a tisztességtelen rendszer kisugárzása, a gyenge, rendetlen rendőrség és állam és nem utolsó sorban, a rossz kisközösségi, nemzetiségi, politika. Szépen összejöttek és összeadódtak, összeötvöződtek ezek, és kikerekedett belőle a kezelhetetlen cigányprobléma. A rossz kisközösségi, nemzetiségi politika lényege: egy erőltetett (nincs más alternatíva), de éppen ezért is meghiúsuló integráció. Kisiskolás szintű logika: ami nem megy az nem biztos, hogy jobban megy, ha jobban erőltetik. Sőt az is lehet, hogy azért sem megy, mert erőltetik, bár az erőltető vakhitében ezt észre sem veszi.  

A cigányságnak amúgy is van egy a kultúrájából eredő az európai erkölcstől eltérő erkölcse. Ezt hizlalta a tovább a magyar rendszerváltozat tisztességtelensége, a vezetők lopása, a tisztességtelen magángazdaság, stb..  Persze vannak rendes cigányok, és persze mivel népről van szó, nagyon óvatosan kell fogalmazni, de azért a hallgatás, mellébeszélés sem jó megoldás.

(Ugyanakkor ne keverjük „az egyént soha nem szabad faji, nemzetiségi, vallási, stb. szempont alapján megítélni” azzal, hogy azért a közösségeket, népeket óvatosan udvariasan meg lehet ítélni.)

A megoldás első lépcsője hogy őszintén feltárják a probléma minden vonatkozását. Vannak rendes cigányok is – így szól a gyakori letorkoló frázis. Én cigányok helyébe megsértődnék ezen a kijelentésen. Bármely nép népkaraktere az átlagból, a többségből indul ki. Az átlagtól (többségtől) való eltérés természetes, jó és rossz irányban is. De nem is illik egy népet, egy kultúrát minősíteni. A lényeg, az hogy a népkarakterének, erkölcsének bizonyos részei oly erősen ütköznek egy jobb fejlettebb rendszer, rendszerváltozat eszmeiségével és gyakorlatával, hogy az visszahúzó erőt jelent. Tehát az, hogy itt tart ma hazánk, abban egy tényező a sok közül a cigányprobléma. Ha pedig előre akarunk menni, akkor többek között a cigányproblémát is meg kell oldani. A cigányprobléma pedig addig nem lesz megoldva, amíg a cigányság átlagában, többségében a csalás, lopás megítélése,  tanulás megítélése, a munka megítélése nem lesz  olyan amilyent egy fejlettebb rendszer igényel. Vagy legalább olyan, mint az átlagos magyar megítélés, amely eltér attól, amit egy fejlettebb rendszer igényel, de attól is, ami a cigányátlag hozzáállása.

De ahhoz, hogy elérje ezt az erkölcsi (világnézeti) szintet, állami szakosított szolgáltatás, gondoskodás, szükséges. A cigánysághoz alkalmazkodó oktatás, a cigánysághoz alkalmazkodó munkarend, a cigánysághoz alkalmazkodó közrend-védelem, a cigánysághoz alkalmazkodó szociálpolitika. Akár visszatetsző akár nem anyagi támogatásba kell részesíteni azokat a cigányokat, akik segítik, támogatják a gyerekeik oktatását. A jó tanulók szüleinek nagyobb anyagi támogatás szükséges. Az oktatás jelentős részének erkölcsi oktatásnak kell lenni. Az oktatást helybe kell vinni, stb.. Ugyanígy fel lehet sorolni, mi a cigányságnak megfelelő munkarend. Mi megfelelő közrendvédelem. Mi a megfelelő szociálpolitika.

Egyfajta összegzés. 

A nagyfokú és közepes integrációra és autonómiára alkalmatlan nemzetiségnek, a nemzetiség sajátságaihoz illeszkedő, állami szolgáltatást, gondoskodást kell kapni. Mely szolgáltatás, gondoskodás más, mint a többségi nemzeté, de összesített színvonala nem maradhat el attól.  Ez nevezhető, állami szakosított intézményű szolgáltatású mindenkinek jó, értelmes szeparációnak, ill. viszonylagos autonómiának is. Vagy, államilag segített, irányított önrendelkezésnek. A lényege az, hogy a nemzetiségnek a kultúrához, népkarakterhez illeszkedő oktatása, egészségügye, szociálpolitikája, stb. legyen, amihez önálló intézmények, intézményrészek szükségesek. Ill. hogy az elmaradottság nagyobb erőket, több embert igényel.

Másképpen: ahol nem jöhet létre autonóm nemzetiség, ott az állam kötelessége a szakosított szolgáltatást, gondoskodást és annak szükséges színvonalát nyújtani. Pl. a kétnyelvűség, a kétnyelvű hivatalok biztosítása az egyik ilyen szakosított szolgáltatás. Pl. a kultúrához, népkarakterhez igazodó (szakosított) oktatás, is ilyen szolgáltatás és még lehet sorolni.  A végső cél az, hogy egy viszonylag jó és szabad élet mellett a kisközösség, nemzetiség alkalmassá váljon az integrációra és a nagyfokú önrendelkezésre is.

Egy bizonyos színvonalat kell biztosítani függetlenül a ráfordított pénztől, munkától. Továbbá a módszer hatékonysága számít, és az hogy biztosítsa a színvonalat, és nem az, hogy az országosan egységes legyen.

Az optimális megoldás az lenne, ha egy nemzetközi szabályzat és testület mérné és döntené el a színvonal kérdését, de amíg ez nincs, csakis a többségi nemzet állama lehet a felettes.  

Ahol létrejöhet (mert akarják, és mert alkalmasak) az önrendelkezésre, autonómiára ott az államnak arra kell törekedni, hogy minél előbb létrejöjjön a normális autonómia, amely nem elszakadás.   Ott magának, az önrendelkező kisközösségnek, nemzetiségnek kell a színvonalat és a szakosított szolgáltatást, szabályozást, gondoskodást nyújtani. Az országos sémától való eltérés és a szükséges (jelenlegi, átlagos) színvonal felüllépése, pontosabban ezek lehetősége adja meg az önrendelkezés lényegét.

Lehetséges még, vannak kisközösségek, nemzetiségiek, akik nem akarnak különösebb önrendelkezést. Ekkor az országos egységes eljárásokat kell alkalmazni, ezeknek kell megadni az átlagos jelen (viszonylag magas) színvonalat, amihez a többi színvonalat mérni lehet.

A kisközösségeteket, nemzetiségieket kategorizálni szükséges, mi a valódi szándékuk az önrendelkezést illetően. Illetve, hogy milyen és mekkora önrendelkezésre alkalmasak.

A lehető legnagyobb önrendelkezés elvének, a rész-önrendelkezés elvének is érvényesülni kell. Vagyis, hogy az ötven-száz állami terület (kultúra, oktatás, egészségügy, természetvédelem, középületek, közutak, köz-közlekedés, a közösség gazdasági terve, a közrend, szociálpolitika, stb.) vonatkozásában, azon területeken, amelyeken akarják, és amelyre alkalmasak ott kapjanak a színvonalhoz kötött, lehetséges fokú önrendelkezést. Ezek szerint nem, három-négy, de legalább tízféle önrendelkezés, autonómia lehetséges. 

Meg kell adni az embereknek a jogot, és a pénzügyi lehetőséget (csökkentett adó), hogy önrendelkező közösséget, lakóközösséget alkossanak, hogy az ilyen emberek egy helyen lakhassanak. Amely közösségeknek lehetnek saját önálló „civil szervezésű” szolgáltatásaik, intézményeik. Az ilyen közösségek a demokratikus „többség dönt elv” és a „kötelező kisebbségvédelem” elv mellett működhetnek. Valamint a színvonaltartás elve mellett, vagyis a jelen színvonalát semmilyen vonatkozásban nem léphetik (legfeljebb 5%-kal) alul saját közösségükben és a többségi nemzetnek sem okozhatnak kárt. Az ilyen közösségekben élő egyéneknek családoknak csoportoknak alkalmazkodni kell a többséghez.

Az egyik önrendelkezés a közösség által befolyásolt belépés, beköltözés, kilépés, kiköltözés lehetősége.

Jelenleg ezen elvek még az érvényesülés közelében sincsenek. Pl. nincsenek igazi önkormányzatok. Pl. nincs mérve a kisközösségek, nemzetiségiek igazi szándéka. Jelenleg az általános elfogadott és követett (uralkodó felfogás, elv) trend ez: csak az integráció, közös, egységes állami szolgáltatások, intézmények, és lehetőleg keveredett lakosság a jó, mert ezen kívül csak a bűnös, erőszakos szeparáció van. Amíg ez a nézet uralkodik (nincsenek felismerve a további jó variációk) és amíg az alapelvek, és minimális feltételek, sincsenek biztosítva, addig biztosan nem lehet jó kisközösségi nemzetiségi politika. És a jó kisközösségi nemzetiségi politika hiánya konfliktusokat gerjeszt azon országok között, amelyekben jelentős nemzetiség él, ill., amelyek a jelentős nemzetiség „anyaországai”.

Felsorolom a tisztázatlanságokat. Az igazi önkormányzatok problémája. Nincs tiszta beszéd a távlati célokat illetően.   Nincs mérve és figyelembe véve a népakarat. Tisztázatlan mi a szeparáció, az erőszakos integráció és a szükséges integráció. Tisztázatlan mi az autonómia, mi az autonómia lényege. És az egyéb zavarosságok tisztázatlanságok kategóriája, amelyet a sokasága miatt nehéz lenne felsorolni. Mindez hazai tisztázatlanság, ezért nem okolhatjuk a szlovákokat, románokat.

Érdekes furcsaság, hogy a szélsőséges nacionalisták is kedvelik az „erőszakolt” minden áron való integrálást, és az elv-ellenfelüknek a liberálisoknak pedig ez az egyik vezérelvük. Tehát a két ellentétes ideológia, igaz más okokból, de ugyanazt kultiválja. Talán ezért is ez az uralkodó elv. Ugyanakkor megint elmerenghetünk a liberális eszmerendszer egy újabb ellentmondásán, amennyiben általában az önrendelkezés a szabadság élharcosai, de az erőszakos integráció hívei is.

Amennyiben Magyarország komolyan gondolja a nemzetiségi ügyek és egyben a szomszédos országokkal való konfliktusok megoldását, akkor egy világos alapelveken nyugvó, világos keretszabályozáson nyugvó a lehető legnagyobb önrendelkezést adó kisközösségi, lakóközösségi és nemzetiségi rendszert, politikát alakít ki. Olyant, ami példamutató, olyant, amelynek elméletével és gyakorlatával oda lehet állni a világ elé, az unió elé.

A jó kisközösségi, lakóközösségi, nemzetiségi politika nem gerjeszt konfliktusokat, a rossz konfliktusokat gerjeszt az országok nemzetek között.  Így függ össze többek között a belpolitika és külpolitika.

Kitérés arra, hogy az „egyetlen megoldás az integráció” hangoztatói hihetetlenül farizeus, álszent emberek.

Ezek az emberek, politikusok, liberális értelmiségiek, gazdag emberek, ülnek a maguk kényelmes a cigányságtól távoli otthonukba. A gyáraikba, a vállalkozásaikba egy cigánnyal sem engednek be többet, mint mások. Személyesen elzárkóznak a cigányság elől, miközben megy az álszent szövegelésük. Hogy is képzelik ezek az emberek? Mi sunyiban megmaradunk a felső kaszt, akik jól élünk, akik irányítunk, és ott lenn, a por nép legyen már tisztességes, legyen befogadó, viseljen már el egy kis megpróbáltatással még többet, mert mi így csitítjuk a lelkiismeretünket. Vagy, és, mert mi így látjuk jónak, a hatalmas okosságunk miatt nem is szükséges az átgondolás. Vagy, és, mert ha alul a marakodó, elégedetlen, alja nép van, akkor mi megmaradhatunk itt sutyiban felső kasztnak.

Az országok (jellemzően szomszédos országok) közötti konfliktusok alapvető elemzése.(H 49 problémakör és kategorizálások)

1. A szomszédos országok viszonya általában szükségszerűen rossz, rosszabb, mint a távolabbi országok viszonya, mert a történelem nem a békés egymás mellett élesről szólt, és még jelenleg sem arról szól, bár van némi fejlődés. És még az is fontos, hogy ez a rossz viszony többnyire a vezetésnek „köszönhető” és nem a népnek.

2. Az országok saját belső kisközösségi és nemzetiségi politikája is általában hibás. Az elmélet és a gyakorlat is zavaros, hibás. Ezért mindig kialakulnak a konfliktusok, ill. ennek rendezése nélkül nem szűnnek meg a szomszédos országok közötti konfliktusok sem.

3. Nem hiszek abban a párbeszédben, vitában, amelyben nem jelenik meg önkritika, amelyben nem jelenik meg a másik fél részigazságainak, jogos sérelmeinek elismerése, (az udvarias fél ezeket teszi előre), de az is gyanús, amelyben nem jelenik meg a másik fél kritikája.

A politika, külpolitika rendszerint a két szélsőségbe esik: szőnyegaláseprő eltussolás, hallgatás, megalkuvás (éppen a szövetség kihangsúlyozása az érdek), vagy átgondolatlan hangoskodás, és egyoldalú átgondolatlan cselekvések (éppen a konfliktus felerősítése az érdek). A szőnyeg alá sepert probléma általában kétszeres erővel tör a felszínre. A nagyhangúság (mi vagyunk az erősek, mert keményen megmondjuk), valódi eszközök nélkül, pedig csak a konfliktus kiélezésre jó. Megállapítható, hogy azon ország van előnyösebb helyzetben, amely területén a nagyobb számú nemzetiség él, mert ezek helyzete, zsaroló-pozíció. Meg kell állapítani, hogy a gyenge szegény ország, illetve a vesztes ország van hátrányosabb helyzetben.

Amíg nem lesz megfelelő vitakultúra, tárgyalási kultúra, kiegyensúlyozott külpolitika, addig kevesebb esély van a konfliktusok rendeződésére.

4. Az országok nemzetek vezetéseinek általában nem érdeke a konfliktusmegoldás. Az ellenségkép mindig jól jön. A nemzeti beállítódás kihangsúlyozása pedig népszerűség-fokozó, ezzel akár választásokat is lehet nyerni. Ha nincs konfliktus, akkor megszűnik egy fontos ellenségkép és népszerűség-javító mód. Természetesen nagy különbségek lehetnek a különböző vezetések között, de még az átlagos, normális vezetéseknek sem érdeke általában a konfliktusok teljes megszűnése. (És a médiának sem érdeke, hiszen akkor megszűnik egy érdekes nézettséget növelő téma.) Talán ebből vezethető le minden ok, pontosabban, az hogy még a viszonylag megoldható okokat sem oldják meg.

5. Általában az emberek, és a vezetők is, a megfontolt (csendes) többséget (a nemzet, nép többségének véleményét cselekvéseit) tévesen azonosítják egy hangos kisebbséggel, ill. a vezetéssel, (ezek véleményével, cselekvéseivel).

Meg kell állapítani a múltban és jelenben az ország elit vezetése 70%-ban meghatározza a nemzet ország tudatát és főleg a cselekvéseit, legalábbis a fontos cselekvéseit, a történelmi eseményeket. A nép többnyire a kiszolgáló munkás szerepét tölti be.  A nemzet tudatát, a vezetés közvetlen, vagy közvetve (pl. a közoktatás által) erősen befolyásolja. Az ország cselekvéseit pedig döntően, közvetlen, vagy közvetve (pl. a törvények, a nemzetiségi politika, a külpolitika, háborúkba való részvétel által és még hosszan lehet sorolni) a vezetés határozza meg.

Tehát amikor azt mondják ilyenek románok, szlovákok, magyarok, stb. az általában így igaz: ilyen a román, a szlovák, a magyar, stb. vezetés, illetve az a hangos kisebbség, amelyik megmutatkozik. És nem azt jelenti ilyen a román, a szlovák, a magyar, stb. nép többsége. Nem azt jelenti, hogy ilyen a román, szlovák, a magyar, stb. átlagember. Ellenben, általában a kijelentő tévesen mégis nép többségére, az átlagemberre gondol.

A „nem biztos, hogy azonos” azt jelenti, hogy nincs kizárva, hogy a többség véleménye nagyjából nem lehet azonos a vezetés véleményével, ill. egy hangos kisebbség véleményével, hanem azt jelenti, hogy többnyire nem pontosan azonos, és gyakran egyáltalán nem azonos. És mindezzel nem hangoskodást akarom lejáratni, mert az is lehet szükséges és jó. Csupán megállapítom, hogy a csendes többség, véleménye, amit nem mérnek, összegeznek, nem ismeretes, gyakran többnyire nem azonos a vezetés, ill. hangos kisebbség véleményével. Többnyire miért nem azonos, ha nem ismert, ha nincs rá konkrét bizonyíték? Ez logikailag is levezethető, amibe itt nem megyek bele.

De ez is helyes gondolatmenet: nem ismeretes, lehet hogy azonos, lehet hogy nem, de amíg nem biztos, hogy azonos, addig nem lehet kijelenteni, hogy azonos.

Amíg ezen téves azonosítás fennáll, addig nem oldódnak meg a konfliktusok.

(A nép alatt az országban élő emberek többségét értem.)

6. Annak ellenére, hogy szomszédos népekről van szó, a két nép ezer szállal összefügg, a népek alig elégtelenül ismerik egymás, történelmét, történelemfelfogását, a közös történelmet, a másik nép kultúráját, karakterét. És azt sem mi a szomszéd nép véleménye és miért az a véleménye a mi népünkről. És a jelen helyzetet a jelen konfliktust is csak felületesen ismerik. Amíg ez a hiányosság fennáll, addig nem csökkenthető a konfliktus.

7.  A nemzetközi jog hiányos és zavaros e tekintetben. Ezt a gyakorlat bizonyítja elsősorban. Itt van pl. a magyar verések, vagy pl. a nyelvtörvény, stb., események, és ezekre zavaros, semmit sem érő nemzetközi reakciók érkeznek. 

Hol a szankcionálás határa, mik szankciók és még sok minden tisztázatlan. Persze mindenek előtt kellene egy objektív helyzetfeltárás, ami szintén hiányzik.

Az országok közötti konfliktusok problémája jogi szempontból is egy különleges probléma.  Egyfelől a konfliktus elmérgesedhet, ha nem előzik meg. A fő-pofátlan ország teljesen elszemtelenedhet, ha hagyják. Mindennek nem az okozó vezetés issza meg a levét, hanem valamelyik nép, vagy néprész. A jognak nem az országot kell védenie, hanem a népet. A szankciónak sem az országra kellene irányulni, hanem a vezetésre. Az is különlegessége hogy a jog nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy mely ország vezetése a bűnösebb az elmérgesedési folyamatban. Az elmérgesedési folyamatot is értékelni kell. Így az ország esetleg egymástól elhatárolódó különböző vezetései mégis összekapcsolódnak. Az ország jelenlegi vezetését (elvileg csak ők szankcionálhatók) nemcsak jelen tettei miatt kell megítélni (pl. leváltani), hanem amiatt is, hogy nem határolódnak el, vagy csak szavakban határolódnak el a múlt vezetéseitől, lényegileg folytatják a hibás nemzetiségi politikájukat és konfliktusgerjesztő külpolitikájukat. Tehát a jelen tetteihez, valamennyire csökkentve, de hozzáadódik a múlt, vagyis a folytatás vétsége.

Az elmérgesedési folyamatot is vizsgálni kell. Pl. ki volt az eredeti kezdő. Menet közben ki ütött sűrűbben, nagyobbakat. Az utolsó konfliktus-sorozat kezdője ki volt. Az utolsó sorozatban ki ütött többet, nagyobbakat. És persze ott van a legutolsó aktuális konfliktus, amit vizsgálni kell. Ugye itt az a probléma, hogy az utolsó konfliktus esetleg nem jelentős, vagy önmagukban a vétségek, ütések nem jelentősek. De a nemzetközi jognak az elmérgesedés hatalmas károkozásával, és bűnével kell számolnia.

Az is kérdés, hogyan szankcionálható a vezetés, ha a nép nem váltja le. Vagy ekkor már szankcionálható a nép is. És mi a belügy, és mi a külügy?

Szóval nagyon sok itt a tisztázatlan alapkérdés, a nemzetközi jog még az alapelvek tisztázásig sem jutott el. 

Hiába tűnik okosnak a jog, az legfeljebb okoskodó, addig amíg az alapelvek sincsenek tisztázva.

Az is kérdés, hogy mi végre van pl. az EU, milyen fura szövetség ez, de ebbe most itt nem egyek bele. Ez is hosszú.

Amíg nem lesz megfelelő nemzetközi jog, addig nem lehet a nemzetközi konfliktusokat megoldani.

8. A közoktatás hiánya (általában mindkét ország vonatkozásában). Nem oktatják hogy a vezetés, ill., a hangos kisebbség nem azonos a néppel.  Nem oktatják, a szomszédos országok történelmét, a közös történelmet, a kultúrát, a népkaraktert, a konfliktusok történetét, jelen helyzetét. Pl., többet tudunk Angliáról, Franciaországról, Amerikáról, egyenként, mint a szomszédos országokról összességében. Nem oktatják a normális nacionalizmust, a túlzott nacionalizmust, a rasszizmust, illetve az utóbbiak ostobaságát, károsságát. Nem oktatják a hódító háborúk, az elnyomások ostobaságát, károsságát.  És még sok mindent nem oktatnak. Amíg nem lesz normális közoktatás, addig nem oldódnak meg a konfliktusok.

9. A konfliktusról, annak előzményeiről vannak elfogult részelemzések, de nincs egy objektív átfogó, (a népek közös történelmét, karakterét, kultúráját, felfogását, jelen helyzetét, stb. tartalmazó), összesített elemzés.  Ez is szükséges lenne a konfliktus megoldáshoz.

Mindenki hibás, legalábbis elégtelen működésű, aki nem készít objektív átfogó, de összesített helyzetfeltárást,  Azért felsorolom kik ezek. A nemzetközi szövetség a nemzetközi jog. A belföldi politika. A társadalomtudomány. A köztájékoztatás. A politikai (nem közszolgálati) média. Az un. tényfeltáró újságírás sem áll elő ilyen elemzéssel. A civil szektor tudománya pl., könyvkiadás sem áll elő ilyen elemzéssel. Senki nem áll elő.

Lehet, hogy itt egymásra mutogatásról van szó, nem az én dolgom, mondhatja minden felsorolt. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor legalább a hivatalos társadalomtudománynak lenne a kötelessége, az ilyen elemzés. Hiába van szólásszabadság, hiába van információrobbanás, a lényeges dolgok nem születnek meg.  Nagyobb esély van objektivitásra, ha a konfliktusban álló országok együttműködésével jön létre az elemzés. Legalábbis az eltérő állampolgárságú elemző emberek együttműködésével. Vagy ha egy pártatlan kívülálló készíti.

Kitérek néhány általános elemzői hibára. A szubjektivitás hibája, elfogult lesz (tisztelet a ritka kivételnek) az elemzés, mert mindenki saját helyzetéből, szemszögéből indul ki. A szétszedő analízis minden téren eluralkodott, az átfogó összegzés elsatnyult, szinte nincs.

Amíg nem lesz objektív átfogó összesített elemzés a konfliktusról, előzményeiről, a közös történelemről,  az elmérgesedési folyamatról, a vezetők szerepéről, a manipulációkról, a véleményváltozás történetéről, stb. addig  kevesebb esély van a rendeződésre.

10. A következő pedig a konfliktus és verseny összefüggése.

Amennyiben az emberek általában konfliktusfüggők, akkor fölöslegesek e tanulmány elmélkedései. Hiszen akkor az emberek keresnek és találnak okot a konfliktusra, akkor reménytelen a békés problémamentes világon gondolkodni. Én inkább így fogalmazok: elérhető, hogy általában az emberek ne konfliktusfüggők legyenek, hanem versenyfüggők. És amennyiben a versenyek békések, igazságosak és szabályozottak, akkor lényegében feloldódik a probléma.

A lényeg az, hogy míg nem lesz szabályozott igazságos országok közötti nemzetközi verseny és elbírálás, addig kevesebb esély van a rendeződésre.

11. Fokozza a konfliktusok kialakulást, ill. csökkenti rendezés esélyét a különböző és gyakori belső válságok és világválságok. A történelmi világfejlődés (rendszerfejlődés) ezen a válságokkal övezett gyenge szinten van.

12. Fokozza a konfliktusok kialakulását, az hogy a múltban még napjainkban is létrejönnek, „új” nemzetek, országok, (nemzetállamok), amelyek helyzete, identitása, politikája, kiforratlan. A történelmi világfejlődés (rendszerfejlődés) ezen a szinten van.

13. A vezetés (egyes vezetések a vezetők átlaga) nem ismeri fel a következőt, és megtéveszti a népet is. Az eddigi történelmi világfejlődés (rendszerfejlődés) arról szól, hogy a döntően saját érdeküket néző népek, országok, vezetések, csoportok, amelyek, jelenleg is, jobb esetben rövid távú érdekszövetséget kötnek. Vagy jobb esetben viszonylag békésen versenyeznek. Rosszabb esetben erőszakosan harcolnak, hódítanak, leigáznak.  A rövid távú érdekszövetség azt jelenti, hogy a felek viszonylag szelíden, de ki akarják használni a másikat. Gyakoribb változat, ha az erősebb fél sunyi rejtett módón, kihasználja a gyengébb felet. Tehát országok között eddig jellemzően nem jött létre az igazi barátság, az igazi szeretet, az önzetlen segítség. (A megoldás nem a barátság, szeretet kialakításának próbálgatása, hanem egy korrekt, demokratikus, igazságos hosszú távú világszövetség. Az EU messze van ettől, de az ENSZ is.)

Van itt azonban egy egyszerű logikai felismerés, ill. annak a hiánya. Más dolog az, ha valami nincs, de jó lenne, ha lenne, és arra törekszem, hogy létrejöjjön, de jelenleg nincs. És egészen más dolog, ha feltételezem, hogy valami már van, csak elő kell csalogatni. Más dolog, vagyis más cselekvést, más politikát igényel.

14. Az emberek és vezetők egy részében meglevő, túlzott nacionalizmus, rasszizmus, előítélet szintén gátolja konfliktusok megoldását

15. A liberális frázisokra (pl. nincs más alternatíva, mint az integráció) épülő kisközösségi, nemzetiségi politizálás ugyancsak gátolja konfliktusok megoldását.

Felsoroltam itt tehát kb. tíz-tizenöt olyan okot, amelyek szinte önmagukban is meggátolják, hogy rendeződjenek az országok közötti, jellemzően a szomszédos országok közötti konfliktusok. Ha pedig mind a tíz-tizenöt ok fennáll, márpedig többé-kevésbé fennáll, addig semmi remény nincs a megnyugtató, hosszú távú rendeződésre.

A jelen államkapitalista rendszerben általában nem lehetséges a nemzetközi konfliktusok megnyugtató rendezése, de persze a rendszerváltozat sem mellékes. Nem lehetséges pl. vezetés érdeke, a rendszerből eredő közoktatás, a nemzetközi jog hiányossága (mely hiányosság eredetében kimutatható a rendszer) és még sok minden miatt. És akkor még a szegény országokra, gazdag országokra felosztó politikáról nem beszéltem. És a direkt és indirekt elnyomásokról, kizsákmányolásokról sem, és még sok mindenről nem beszéltem.

A felsoroltakat itt nem tudom végigelemezni, de néhány gondolat, pl. 13. ponthoz.

Tulajdonképpen a szlovák-magyar konfliktus kapcsán ébredtem rá arra, hogy magyar vezetések (mondjuk 500 éve) nemcsak önzők, antidemokratikusak voltak, vannak (tisztelet a ritka kivételnek), de ostobán naivak is. Vagy nevezzük ezt idegenmajmolásnak, önállótlanságnak, hazafiatlanságnak és naivságnak? Vezetője váltogatja, de lényeg, a külső segítségben való túlzott bizakodás, ugyanaz.  A magyar vezetések, vezetők mindig hihetetlen erősen bíztak egy nem létező külső segítségben. Tehát nem ismerték fel a 13. pontban elmondottakat. Kezdjük, mondjuk a Habsburgokban való bizalommal. (De Rákóczi és Kossuth sem kapott külső segítséget.) A Habsburgokba, a monarchiába vetett bizalom vége  magyar szemszögből, az I. Világháború,és annak elvesztése, ennek következménye Trianon.  Aztán jött a Németek (a fasiszta német vezetés) iránti bizalom, (majd ők segítenek), ennek vége a II. világháború elvesztése. Aztán jött a Szovjetunióba vetett feltétlen hit. Hozzátéve, hogy 56-ban pedig elmaradt a nyugati segítség. És azt is hozzátéve, hogy 54 után a keleti blokkban talán mi voltunk azok, akik legkevésbé hittek a Szovjetunióban, de még ez a hitetlenség is kevés volt. De aztán jött a rendszerváltás, ekkor viszont igen erősen két vonalon is előjött az ostoba naivitás. Majd nagytőke megsegít (a nagytőkések Róbert bácsik) aminek a vége a jelenlegi eladósodott siralmas gazdasági helyzet.  A másik pedig, majd az EU segít. És napjainkban tapasztaljuk, hogy az EU nem segít, és ezt viszonylag nyíltan meg is mondja.

Tehát magyar vezetések, vezetők a súlyosan fájó előzményekből sem tanulva újra és újra elkövetik ugyanazt a hibát: egy nem létező külső segítségben bíznak, azt létezőnek gondolják.  (Természetesen itt nemcsak naivitásról van szó, hanem arról is, hogy az aktuális magyar vezetésnek e „szövetségekből” rövid távú haszna is volt, a nép érdekével pedig nem foglalkozott. De azért fennáll itt az ostoba naivitás aspektusa is.)

Ráadásul be kell ismerni: magyar nép, részben okkal, részben ok nélkül az átlagosnál kevésbé kedvelt népek közé tartozik. (Talán ehhez a népszerűtlenséghez hozzájárul, a Habsburgokkal, és a nácikkal való lepaktálás. Vagy éppen napjainkban a nagytőkéhez való vonzódás. Ugyanakkor a lepaktálások mellett  szavakban, külsőségekben mindig volt egy erős nemzetieskedés, ezek szerint  mi magyarok finoman szólva is ellentmondásosnak látszunk és azok is vagyunk. De megint kihangsúlyozom azt, hogy nincs elfogulatlan közös történelem. És azt hogy vezetés és a hangos kisebbség nem azonos a néppel.) Tehát az is illúzió, hogy a világ nem erről szól, de mi magyarok kivételek vagyunk.

Mikor ismeri fel a vezetés? Nincs külső segítség, döntően csak saját magunkra számíthatunk.

Gondolatok a következővel kapcsolatban „meg kell állapítani, hogy a gyenge szegény ország, illetve a vesztes ország van hátrányosabb helyzetben” .

Lehet, hogy a kevés nyelvű, kevés szokású ország gyenge. De az biztos, hogy gazdaságilag tönkretett, a gyenge demokráciájú, gyenge erkölcsű ország, vagyis gyenge és szegény ország, az minden szempontból gyenge.

Többen a rendszerváltáskor azt mondták (nagyon helyesen egyébként), hogy a legjobb külpolitika, egy erős, gazdag (jól működő, magas demokráciájú) ország létrehozása. Nos ez nem jött létre. És vesztesek is vagyunk, amennyiben lemaradtunk a rendszerváltó országok „versenyében”. Ez is befolyásolja, nem is kevéssé, pl. szlovák-magyar viszonyt. És Magyarország nemzetközi, és EU-s respektjét. Sajnos azt is meg kell állapítani, hogy ez „verseny” volt az eddigiek közül a leginkább szabad, kívülről legkevésbé befolyásolt verseny.  Az megint más kérdés, hogy a magyar vezetés gyorsan keresett egy külső leigázót, (a nemzetközi nagytőkét), így magyarok valójában már évszázadok óta nem szabadok. De erre senki nem kötelezte a magyar vezetést, maga a verseny viszonylag szabad, igazságos. (Lehetne sokkal igazságosabb amennyiben a nemzetközi jog saját vezetésétől is megvédené a népeket, így valóban népek közötti verseny jönne létre, és nem a vezetések versenye. De ez nincs, erre csak törekedni lehet. Egyelőre „a csak magunkra számíthatunk” jegyében, saját belső erős, szigorú, demokráciát kell kiépíteni, ez védené meg a népet.)

A lényeg az, hogy mindenki, pl. egy EU-s vezető is ezt gondolja: miről beszélnek ezek, hiszen sehol sincsenek, a leggyengébb ország az unióban.

De mit gondolnak a szlovákok. Most egyértelműen kiderült hogy mi népünk különb, mint a magyar nép. Az, hogy magyarok árnyékában éltek a szlovákok, csak hátrányt jelentett a szlovákság számára. A magyarok jobban teszik, ha ezek után csendben maradnak és behúzódnak a határaik mögé. Félő, hogy hozzánk is áthozzák saját gyengeségüket, erkölcstelenségüket. Mi a szlovákiai magyarságnak magas életszínvonalat tudunk nyújtani, nálunk magasabb az életszínvonal, mint Magyarországon. És az önrendelkezésük is magasabb, mint amit korábban ők nyújtottak a szlovákoknak. Az igaz, hogy vannak itt korlátozások, de ezt csak önvédelemből tesszük.

Mindez a gondolatmenet, abból ered, és az ad neki alapot, hogy jelenleg valóban gazdaságilag, pénzügyileg mindenképpen fejlettebb ország Szlovákia. De demokratikusan és erkölcsileg sincs lemaradva, kivéve a nemzetiségi politikát.  Valóban lehagyott minket a versenyben, valóban mi vagyunk a vesztesek. Ide is, e külföldi megítéléshez is, vezetett Magyarország minden vonatkozású lerontása. Innen nehéz felállni.

A magyar logika egészen más. Egyrészt a múlt az nem is annyira rossz, meg a jelent ne keverjük a múlttal. És egyébként mi is elnyomottak voltunk. Másrészt mindez másodlagos, mert ott vannak az emberi jogok, meg a nemzetiségi jogok, stb..

A két logika, merőben eltér egymástól. És a történelmi múlt értékelése is merőben eltér egymástól, mert mindkét fél (főleg a szlovákok), a másik ütéseit hangsúlyozza ki, a sajátját pedig önvédelemnek, vagy jelentéktelennek veszi. De talán ennek is ez az alapja: lám bebizonyosodott, mi vagyunk a különb nép.

Magyarországnak valahogy a jelenével, a közeljövőjével (nem a múltjával) kell bizonyítani, hogy hibáztunk, de értékes nemzet, nép vagyunk. Elsősorban saját magunknak kell megmutatni a jelen értékeinket. A másik része a megoldásnak, hogy a mi logikánk hangoztatása mellett, a vitában a szlovák logikához is alkalmazkodni kell. Egyébként egymás melletti elbeszélés folyik.

Miért nincsenek pl. szlovák vagy román kulturális napok? Vagy szlovák, vagy román filmhét? Azért mert ők sem – ez gyerekes. Ettől gyengének látszanánk –nem inkább erősebbnek? Vagy nem bíznak az emberek ítélőképességében. Az embereket inkább a homályosság zavarja.

Már rég megrendezhettük volna a szomszédos országok filmfesztiválját, kulturális fesztiválját, zenei fesztiválját. Vagy a szomszédos országok sportversenyét, vagy ipari, mezőgazdasági kiállítását. Minden szempontból hasznos lenne, még gazdaságilag is.

És van itt még egy dolog, a gyenge, szegény egy országtól, a külföldön élő nemzetisége is könnyebben elfordul. A szlovák politikában tehát van ráció, amikor ebben a helyzetben gyakorol nyomást annak érdekében, hogy elfordítsa pl. a magyar nemzetiséget az anyaországtól. Az már viszont vitatható, hogy egyáltalán a cél ésszerű: megszüntetni nemzetiséget, megszüntetni a normális önrendelkezést, a normális elkülönülést.  

Valójában az alapkérdést kell feltenni: vezetésnek érdeke a konfliktusok megoldása?

A következő egység emlékeztető címe:

Befejező és kiegészítő elmélkedések.

Befejező rendszertani kiegészítések, felsorolások. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

A rendszer egyfajta (megint másfajta) meghatározása. Az alkotórészek összeillesztése, összehangolása, egy rendszerbe ötvözése. Vagyis hiába lennének rendben az alkotórészek, (aki lehetnek akár emberek is), ha nem illeszkednek össze, attól még a rendszer rossz is lehet. Hiába jó a rendszer, ha az alkotórészek rossz minőségűek. De ez az utóbbi elv csak az első után következhet. Ha rendszeralkotó meggyőződött arról, hogy rendszer biztosan jó, de mégsem működik, akkor érdemes elkezdeni az alkotórészek hosszú és fáradtságos megváltoztatását.

A társadalmi alapvető ellentmondásai és azok feloldása. Mi a helyes nézet, és ebből adódó cselekvés. A természettudományos igazságok, és a társadalomtudományos igazságok (a jó, kellemes, az igazságosság) igazságai, ezekből is társadalomtudományos alapigazságok.

Kezdjük onnan, hogy kétféle igazság van, az igaz, igazságai, és a jó a kellemes, az igazságosság igazságai. Az igaz, igazságait nevezhetjük az érzékelés az érzékszervek igazságainak is. (És nevezhetjük természettudományos igazságoknak is amennyiben az emberek kívüli világra jellemzőek.  A jó, a kellemes, az igazságosság (a hasznos a szép, stb.) igazságait, nevezhetjük az érzések, érzelmek igazságainak. (És nevezhetjük társadalomtudományos igazságoknak amennyiben azon világra jellemzőek, amelyben az ember áll a központban.)

Az érzékszervek igazságai (a műszerek mérése is végső soron az érzékszerveinken keresztül hatnak) bizonyíthatóbbak, konkrétabbak. Ez abból ered (abból is), hogy az érzékelés megfoghatóbb, konkrétabb és egységesebb, mint az érzése, érzelem.

Ebben a tanulmányban azt állítom, sok módón bizonyítom, hogy mindkét igazság a természet, Isten igazságai. Vagyis, hogy nem az ember hozza létre az igazságokat, az ember csak felfedezi, bizonyítja, alkalmazza az igazságokat.  Ugyanakkor itt egy másik állítást is teszek: a jó, a kellemes az igazságosság igazságai (főleg az alapigazságok) részben természeti Isteni igazságok (bizonyíthatók és bizonyítás erősségével arányosan igazságok), részben a többség elfogadása és ebből fakadó cselekvése határozza meg az igazságot.

Nézzünk pl. egy természettudományos igazságot: a föld gömbölyű és forog a tengelye körül.

Ezt viszonylag könnyű konkrétan bizonyítna. Pl. valaki kinéz egy űrhajóból, vagy onnan filmet készít. Vagy elindul egy hajóval, repülővel egy irányban és megérkezik oda, ahonnan elindult.  A közvetett bizonyítékok is elég konkrétak, így tehető össze a nap a hold, a csillagok, a bolygók mozgása logikusan. Ez az igazság (pl. a föld gömbölyű), akkor is igazság volt, amikor az emberek azt hitték, hogy nem gömbölyű. És akkor is igazság volt, amikor csak egy ember, vagy néhány ember gondolta azt, hogy gömbölyű. De fel kell tenni a kérdést, mit ér az igazság, anélkül, hogy az emberek felismerik, elfogadják és alkalmazzák? Sajnos azt kell erre válaszolni, hogy az emberi felismerés, elfogadás és alkalmazás nélkül az igazság értelmetlen haszontalan. Árnyaltabban fogalmazva: az igazság, felismerés, elfogadás és alkalmazás nélkül valamennyivel értelmetlenebb, haszontalanabb, mint felismeréssel, elfogadással, alkalmazással, kiváltképpen a társadalomtudományos igazságok vonatkozásában. Azt mondom, az igazságnak ezek szerint két kiterjedése van: ez egyik az igazságtartalma, beleesik az igazság 30%-os mezőjébe. Az ember számára hasznos igazságnak tartalmazni kell az előző kiterjedést, feltételt, és tartalmaznia kell azt is, hogy az emberek felismerjék, elfogadják és alkalmazzák. Az ember számára hasznos igazság, magasabb rendű igazság, mint az egyszerű igazság. 

Most felsorolok néhány társadalomtudományos alapigazságot. Ezek az én véleményem szerinti alapigazságok de ez sem biztos.

1. Az emberi élet legfőbb célja, hogy minél több ember, (beleértve magamat is) és állat is, éljen, egyre jobban, kellemesebben, egészségesen, igazságosabban, boldogabban. (Talán növény is.)

2. Az ember önakaratából képes egyre jobban, kellemesebben, egészségesebben, igazságosabban élni, van ilyen fejlődési lehetőség. Valószínűleg mindig is lesz ilyen fejlődési lehetőség, de jelenleg és még sokáig biztosan van ilyen fejlődési lehetőség.

3. A jó, kellemes, igazságos, stb. élet ellen hat az indokolatlan másnak ártás.  Ezért az indokolatlan másnak ártást meg kell szüntetni, el kell ítélni, meg kell büntetni. (Ne ölj, ne lopj, stb. a tízparancsolat egy része is erről szól, nem szabad másnak ártani.)

Indokolt másnak ártás, ami önvédelmi jellegű. A közösség szerve az állam elítél egy veszélyeztetőt, de csak akkor, ha veszélyeztetés igen erős, vagyis igen nagy valószínűséggel, másnak ártásba torkollik. Vagy elítél egy másnak ártót, amit végső soron önvédelemből tesz. (Egyrészt visszaszerzi a visszaszerezhetőt. Másrészt a valószínűleg erősen veszélyeztetőt semlegesíti. Harmadrészt a többiek számára példát mutat: nem ártsatok másnak.)

4. A jó, a kellemes az igazságosság igazságai (főleg az alapigazságok) részben természeti Isteni igazságok (bizonyíthatók és bizonyítás erősségével arányosan igazságok), részben a többség elfogadása és ebből fakadó cselekvése határozza meg az igazságot. Az igazság, felismerés, elfogadás és alkalmazás nélkül valamennyivel értelmetlenebb, haszontalanabb, mint felismeréssel, elfogadással, alkalmazással, kiváltképpen a társadalomtudományos igazságok vonatkozásában.

Azért ezeket, az igazságokat nehezebb konkrétan bizonyítani, mint pl. azt, hogy a föld gömbölyű.

 De itt elém, vagy az emberek elé állhat, egy másik ember és azt mondhatja ezek a te igazságaid, de az én igazságaim egészen mások. Pl. ezek.

Nem minél több ember éljen egyre jobban, kellemesebben, egészségesebben, igazságosabban, stb. csak az emberek egy kiváltságos része csoportja (rétege, népe) éljen egyre jobban, kellemsebben egészségesebben, stb..– mondja a másik ember.

A második ponttal sem értek egyet, mert szerintem, az emberi fejlődés véges, pl. azért, mert egy bizonyos szint felett nem fokozható, a jobb, kellemesebb élet. És jelenleg már elértük ezt a szintet. És az önálló akarat sincs – mondja másik ember.

És egyébként nincs emberiségi többség. Az emberiség csoportokra, közösségekre, népekre, nemzetekre oszlik, ha van is „többség dönt” elv, akkor is csak ezen csoportok, közösségek, népeken nemzeteteken belül lehetséges.  A csoportoknak közösségeknek, népeknek, nemzeteknek pedig önrendelkezést kell adni, vagyis nekik kell eldönteni, (más nem szólhat bele) hogy többek között milyen társadalomtudományos alapigazságokat fogadnak el – mondja a másik ember.

A harmadik pont ezek szerint így módosul, Bizonyos emberek, csoportok, népek nemzetek pl. a felsőbbrendűségük miatt árthatnak másnak. Az indokolatlan másnak ártás nem mindig bűn – mondja a másik ember.

Tehát egy másik embernek ezek a nézetei. (Egy harmadik ember pedig azt mondja, egyiktőknek sincs igaza, mert ez, és ez az igazság. Egy negyedik ember pedig megint más, igazságokkal áll, elő és így tovább.)

Na akkor ezek a vitatkozó emberek, ha normálisak azt mondják: akkor érveljünk, bizonyítsunk, így döntsük el, kinek van igaza. És lehet is érvelni, bizonyítani még az ilyen elvont kérdésekben is. Vannak logikai érvelések, bizonyítások, vannak statisztikai érvelések bizonyítások, és talán egyebek is. De az is kétségtelen, hogy a konkrét bizonyításnak (itt a film, láthatod a saját szemeddel) alig van lehetősége.

5. Itt jön az én alapigazságom, amely negyedik pontból ered: akkor mindenki mondja el a saját igazságát, annak bizonyítását és az igazság az lesz, amit elfogadnak az emberek, méghozzá amit, minél több ember elfogad. Még pontosabban, az lesz az igazság (de ez elsősorban a társadalomtudományos, a jó, a kellemes, az igazságos alapigazságára vonatkozik), amit az emberek többsége elfogad és a többségen belül is, amit minél több ember elfogad, feltéve, ha a tájékoztatás egyenlő és egyenes, őszinte.

De miért is igazság, szerintem a fenti igazság. Valakinek, valakiknek el kell dönteni, hogy mi az igazság. Mert elmondnak kettő, vagy három, vagy négy, stb. igazságot, de ezek így önmagában csak elmondások lesznek. Ha senki nem fogadja el ezeket, akkor ezek csak üres szavak, pusztába kiáltott mondatok lesznek. Ha hatmilliárdból csak ketten-hárman fogadják el, annak sincs sok értelme. Ebből a logikából kiindulva: minél többen fogadják el, annál több értelme lesz az igazságnak, annál magasabb rendű lesz az igazság, amelynek azért van egy másik kiterjedése is: valóban a természeti, Isteni igazságot tartalmazza. Döntse el egy szűk (tudós, vagy más) csoport, melyik a nagyobb igazság – jöhet a felvetés. De ezzel csak egy újabb vitát nyitunk: kikből álljon ez a szűk csoport? Miért pont azokból és mi garantálja, hogy ilyen általános alapvető társadalomtudományos (a jó, kellemes igazságos igazságait) igazságokat bárki képes elfogulatlanul eldönteni. Ez a vita ugyanolyan eldönthetetlen lesz, mint az eredeti vita. Egyébként pedig mivel a kellemest, a jót kell eldönteni, tehát érzésekről, érzelmekről van szó, csak mindenki összesített érzése adhat ki egy átlagos általános egyben igaz megoldást.  Tehát marad az egyetlen megoldás a többség elfogadása, a többség döntése határozhatja meg az igazságot.

Tehát én előálltam ezzel a négy igazsággal, és e tanulmányban további ezer igazsággal, mások is álljanak elő, és aztán döntsön a többség.

6. Mielőtt tovább megyek, megint meg kell fogalmazni egy alapvető igazságot: a közvetlen demokrácia, a többség elfogadása, döntése, többek között egy alapvető igazság-meghatározó tényező. 

Az egy külön tanulmányt érdemel, hogy gyakorlatilag hogyan fogadhatja el, ill. fogadja el a többség az igazságot.  Mert itt a népszavazási rendszerről is szó van, az alkotmánymosósításról is szó van, és az emberi tudat alakulásáról is szó van.

A négy pontból a harmadikat tulajdonképpen már elfogadta az emberiség többsége.

Ismételt 3. pont. A jó, kellemes, igazságos, stb. élet ellen hat az indokolatlan másnak ártás.  Ezért az indokolatlan másnak ártást meg kell szüntetni, el kell ítélni, meg kell büntetni. (Ne ölj, ne lopj, stb. a tízparancsolat egy része is erről szól, nem szabad másnak ártani.)

Indokolt másnak ártás, ami önvédelmi jellegű. A közösség szerve az állam elítél egy veszélyeztetőt, de csak akkor, ha veszélyeztetés igen erős, vagyis igen nagy valószínűséggel másnak ártásba torkollik. Vagy elítél egy másnak ártót, amit végső soron önvédelemből tesz. (Egyrészt visszaszerzi a visszaszerezhetőt. Másrészt a valószínűleg erősen veszélyeztetőt semlegesíti. Harmadrészt a többiek számára példát mutat: nem ártsatok másnak.)

A másik három pontot nem egyértelműen fogadta el, csak részben esetleg jelentős részben. A harmadik pontot elfogadta az emberiség annak ellenére, hogy nem történt ez ügyben népszavazás, sok alkotmány nem is tartalmazza. És az emberiség fogadta el annak ellenére, hogy gyakorlatilag csoportok, közösségek, népek, nemzetek vannak. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy lehetséges egy elfogadás, amely nem népszavazással történik, amelyik lassú és kanyargós, de mégis egyértelmű és az egész emberiségre vonatkozó elfogadás. Tehát létezik ilyen, nem lehetetlen. (Ugyankor én azt mondom, hogy fel is lehet gyorsítani az ilyen elfogadásokat, de erre itt nem térek ki.)

Ha a harmadik pont jelenleg el van fogadva, akkor már van legalább egyetlen biztos pont, amiből ki lehet indulni.

A következő felfogás, mint „igazság”: egyébként nincs emberiségi többség. Az emberiség csoportokra, közösségekre, népekre, nemzetekre oszlik, ha van is „többség dönt” elv, akkor is csak ezen csoportok, közösségek, népeken nemzeteteken belül lehetséges.  A csoportoknak közösségeknek, népeknek, nemzeteknek pedig önrendelkezést kell adni, vagyis nekik kell eldönteni, (más nem szólhat bele) hogy többek között milyen társadalomtudományos alapigazságokat fogadnak el – mondja a másik ember.

Ezt az igazságot én hajlandó vagyok elfogadni. De ha el is fogadom (bárki elfogadja) akkor is utána kell tenni az emberiség által elfogadott harmadik pontot, amely ez esetben így szól. Rendben van minden csoport, közösség, nép, nemzet maga határozza meg az alapvető igazságokat, de másnak, más csoportnak, közösségnek, népnek, nemzetnek, indokkatlanul nem árthat. Beleértve a jövő embereit, akik most gyerekek és talán azokat is, akik ezután fognak megszületni. És mit jelent ez.

Azt, hogy mégis eljutottunk az emberiségig. És azt is jelenti, hogy az első pont is valószínűleg igaz. Ha senki nem árthat másnak, akkor azt sem teheti, hogy a másikat akadályozza abban, hogy jobb, kellemesebb, egészségesebb, igazságosabb élete éljen. Minél több ember, a lehető legtöbb ember éljen jól kellemesen, egészségesen igazságosan, ez csak azzal lehet összhangban, hogy tilos a másnak ártás. Nem minden embernek kell jól, kellemesen, egészséges, igazságosan élni, csak az emberek egy részének - ez azt jelenti, hogy lehet ártani azoknak, akik nem tartoznak a kiváltságos emberek közé. Mert mit mond, és mit tesz ez az önző társaság. Mi nem vagyunk senki ellen mi csak saját érdekeinket, követjük. Ehhez mindenkinek joga van, a gyengéknek is meg van adva az esély erre. A tolvaj a rabló, a gyilkos is vallhatja ezen „igazságot”, mindenki rabolhat, lophat, gyilkolhat, tehát egyenlőség van. De az igazságossági alapelv, a harmadik pont, amelyet viszont már az emberiség többsége elfogadott, ezért igazság, kimondja: nem árthatsz másnak.

Viszont gyakorlatilag harmadik pont sem érvényesül teljesen, mert, pl. érdemtelen jövedelemszerzéssel jelenleg is, lehet ártani másnak. Pontosabban, amíg nincs pontosan tisztázva, értelmezve mit is jelent a „tilos indokolatlanul mának ártani”, amíg jogi alapelvek nincsenek tisztázva (betartva pedig még kevésbé) addig ezek az alapigazságok csak részben hasznosított (hasznos) igazságok. Pl., addig nem lehet a másnak ártást elméletileg megszüntetni, amíg nem tisztázott az arányosság. Mert másnak ártás létrejöhet úgy is, hogy valaki a közös tartályba betesz X mennyiségű hasznos munkát, terméket, de annak az ötszörösét veszi ki. És akkor a másiknak, könnyen kiszámolható, a hasznos munkájának csak az ötödrésze jut. Ha pedig a hasznos munkát szinte lehetetlen pontosan megállapítani, akkor az arányosságot kell pontosan megállapítani. Tehát elég sok mindent kell értelmezni azzal kapcsolatban: mikor jön létre a másnak ártás.  Ha helyesen van értelmezve a „tilos másnak ártani” akkor a már szinte minden társadalomtudományos alapigazság jelentős részben bizonyított.

Tehát az emberiség számára hasznos igazságok, magasabb rendű igazságok ezek szerint nem kettő, de három feltételhez vannak kötve. Egyrészt legyen magas az igazságtartalmuk. Másrészt a többség, minél több ember ismerje, fogadja el, és alkalmazza azokat. Harmadrészt, az alkalmazás legyen szinte teljes, vagyis az igazság legyen helyesen kibontva, értelmezve és ezek szerint legyen megvalósítva.

De kétségtelenül a második pont, amely jelenleg legkevésbé elfogadott.

Vagyis, hogy van fejlődési lehetőség, lehet sokkal jobb, kellemesebb, egészségesebb, igazságosabb életet élni, főleg ha a jelen állapotaiból indulunk ki.  Ugyanis jelenleg mást sem hallunk, mint azt, hogy ez már a szinte tökéletes rendszer. Mert ezen állítás azt mondja, hogy fejlődhet pl. az autó, a mosógép, a gyógyítás, stb. tehát ebben az irányban van némi fejlődés. De pl. az igazságszolgáltatás, nem fejlődhet, a társadalmi igazságtalanságok is fennmaradnak, vagyis azért nem mindenkinek jár majd a legmagasabb fokú egészség. A jelen igazságtalan háborúi is fennmaradnak, mint pl. az iraki háború. Fennmarad az is, hogy bizonyos problémák, (mint pl. a természetpusztítás) megoldatlan kardként lógnak az emberiség feje felett. És még sorolhatnám a rendszerből eredő azon problémákat, amelyek miatt a jelen és sokak szerint a jövő élete is, megreked egy viszonylag rossz, kellemetlen egészségtelen, igazságtalan szinten. De sajnos ettől sokkal veszélyesebb a helyzet. Mert fel kell tenni a kérdést: miért jöhetett létre az emberiség történelmében az 1910-1945-ig tartó szakasz (vagy 1910 -1953-ig tartó szakasz), amikor nemcsak megrekedt a fejlődés, de az átlagosnál mondjuk kétszáz millióval többen oktalanul szenvedtek, és ennek a negyede meg is halt. És sajnos meg kell állapítani, hogy nemcsak stagnálás van, de létezik válság-láncreakció is, mély hullámvölgy is van. Sőt világ-katarzis is lehetséges.

Az 1910-45-ig tartó szakasz azért jött létre, mert nem volt elégséges a fejlődés. 

Ekkora katarzis nem jöhetett véletlenül össze, és az sem indok hogy megszületett néhány diktátor. És az sem indok hogy az emberek egy része előítéletes, soviniszta, rasszista volt. És az sem indok, hogy a szélsőséges politikai erőket nem korlátozták eléggé. Illetve ezek csak résztényezők voltak, a sok között. Az indok: a társadalmi és erkölcsi fejlődés nem volt elégséges, már jó ideje nem volt elégséges, csak ebben az időszakaszban erjedtek meg a problémák  

A fejlődést is értelmezni kell. Mert az rendben van, hogy szükséges változás, de a változás lehet rossz irányú is. Merre van a jó irány, ez az egyik kérdés.

És másik kérdés: hogyan menjünk a jó irányban lassan békésen, vagy gyorsan, esetleg erőszakosan? Egyenletesen, vagy ha megérett helyzet?

Mi jelent a szélsőségesség: erőszakos változtatást? Vagy csak gyors erőteljes, nagyarányú változtatást? Vagy rossz irányú változtatást? 

A jó irány arra van ahol a nagyobb, a magasabb rendű igazságok (célok) vannak.

Az előzőek értelmében, az a stratégiai jó irány, amit annak tart a nép.

„Döntsön a többség” elvnek azonban van egy feltétele, az egyenlő és öszinte (nem manipulatív) tájékoztatás. És ez sajnos jelenleg nincs meg. 

A nagyon lassú, békés változással az a baj, hogy az már stagnálás, amely nem tart lépést a természettudományos, technikai fejlődéssel, valamint az emberek igénynövekedésével. Jó példa erre: a természetrombolással nem tart lépést a természetrombolás rendszerbeli megállítása. Az államnak, a jelenleginél sokkal radikálisabb lépéseket, változásokat (anyagi fogyasztáscsökkentést, innovációs stratégiát, ez irányú oktatást, stb.) kellene tennie, hogy lépést tartson a fejlődés a szükséges fejlődéssel. Ugyanakkor a béke, a demokrácia, az igazságosság felé nem lehet erőszakkal haladni. A rossz irányú és az erőszakos változás: rossz változás. A nagyon lassú, békés változás: szintén rossz változás. A nagyon gyors, jelentős változás: rossz változás. Viszont ha lemaradás van, akkor sietni kell. Talán egyszer a társadalomtudomány meg tudja mondani, hogy milyen helyzetben mennyi kisebb törvényt, nagyobb törvényt kell meghozni, megváltoztatni, hogy az optimális fejlődés fennmaradjon.

Tehát a fejlődés alapigazságát is értelmezni kell, vagyis meg kell állapítani további fejlődési alapelveket.

Kitérés az alapvető társadalmi ellentmondásokra.

Pl., az előbb felvettetem, hogy majd a jövő társadalomtudományának kell megoldania, előtte viszont éppen a „többség döntése a jó” elvének fontosságát bizonygattam. Aztán a fejlődéssel kapcsolatos ellenmondásokat is felvetettem. Aztán ott van alapvető társadalmi igazságok és az önrendelkezés ellentmondása, melyet fel is oldottam. De hosszasan lehetne sorolni az ellentmondásokat is.

Tulajdonképpen a társadalmi ellentmondások döntő többsége nem feloldhatatlan ellentmondás, csupán egy nagyon kényes egyensúly. Vagy úgy is fogalmazhatok, hogy az optimális járható út, gyakran leszűkül egy nagyon keskeny, sok elemzést kívánó útra. Amely út szinte nincs (vagy az egyik szakadékba esünk bele, vagy a másikba), ha csak felületesen és elméletileg gondolja át a gondolkodó a problémát.

De kétségtelenül van egy alapvető ellentmondás, amelyen bármennyit gondolkodok, nem látok igazi megoldást. Ez pedig a következő: a vezetés egésze (többsége), amelynek meg kellene oldani az ellentmondásokat (a múltban és jelenleg csak ő van abban a helyzetben), nem tudja, és nem is akarja azokat megoldani.

Foglaljuk össze az eddig elmondottakat.

E fejezetben egyfelől az alapvető társadalmi igazságról elmélkedetem, másfelől az általam vélt igazságokat állapítottam meg és bizonygattam.  Hozzátéve, hogy ezen igazságok, igazát nem csak e fejezetben, hanem az egész tanulmányban bizonygatom.

Megállapítottam hogy négy, ill. hat igazság közül a harmadik, amely leginkább elfogadott, de itt is komoly értelmezési hibák vannak, ezért gyakorlatilag csak részbe realizálódik.  A többi igazság ennél is kevésbe elfogadott, és megvalósuló, kiváltképpen a második igazság.

Azt is hozzá kell tenni, hogy ezen alapvető igazságokból sok-sok igazság levezethető. Tehát az alapvető társadalmi igazságok nemcsak önmagukban levő igazságok, hanem kiindulópontok.

Az igazságról szóló elmélkedésem pedig azzal bővült, hogy megállapítottam ezzel kapcsolatosan két további igazságot, az ötödik, és a hatodik igazságot.

De két különálló egyfelől elmélkedés úgy kapcsolódik össze, hogy érdemes mindent az alapvetésektől kezdve elemezni, így tisztábban láthat az ember. Az én igazságaimat egészen az igazság elemzéséig vezetem vissza.

Másfelől úgy kapcsolódik össze, hogy ez a hat igazság (és a többi ezer) az én igazságom, és persze ezen kívül még sok-sok igazságnak vélt kijelentés létezik, de akkor döntsön (elfogadjon) a többség. Döntsön minden egyén, csoport, közösség, nép, nemzet külön-külön, de ezek a döntések is összegződnek, tehát dönthet az emberiség is.

A legfőbb célok egyike: a világ alapvető egyensúlyai felé törekvés.

Jelenleg nincsenek rendben az alapvető egyensúlyok, sőt, de erre még visszatérek. De mit is jelent, ha nincsenek rendben az alapvető egyensúlyok? Azt jelenti, hogy akkor a kisebb egyensúlyok sem lehetnek rendben, szinte semmilyen egyensúly sincs rendben. Azt jelenti, hogy az egy igatag bizonytalan világ, olyan világ, amelyben könnyen kialakulnak válságok, válság-láncreakciók. Olyan világ, amelyben nem érzik jól magukat az emberek. De miért, sőt? Jelenleg nemhogy az egyensúlyok irányában halad a világ, hanem pont ellenkező irányban halad, távolodik attól. Nem kell ahhoz matematikusnak lenni, hogy ezzel duplán növekedik az egyensúlytalanság.

Tehát akkor jöjjenek az alapvető egyensúlytalanságok, ill. egyensúlyok.

1. Nincs rendben gazdag fejlett világ, és a szegény fejletlen világ egyensúlya, túl nagyok a különbségek. A gazdag, fejlett világ (országokról van szó) át kell adnia erőforrásokat a középvilágnak és fejletlen, szegény világnak, hogy megfordítsa a különbségek növekedését.

Mi is ez az átadás. Meggyőzéssel és különböző nyomásgyakorlással (állami eszközökkel) való rábírása a szereplőknek, hogy csoportosítsák át az erőforrásaikat. Elsősorban, munka átcsoportosításról van szó, másodsorban pénz és fogyasztás átcsoportosításról van szó. A munkába természetesen beleértem, a szellemi munkát, az innovatív munkát. Ehhez pedig ilyen irányú tudomány és oktatás szükséges.

Hogyan kellene pl. ezt az átcsoportosítást megtenni. Pénzzel alig kell támogatni a fejletlen országokat. Inkább fogyasztási javakkal. De leginkább olyan innovációs támogatás szükséges, hogy az adott ország saját maga legyen képes az önálló innovációs fejlődésre, vagyis polgárai ne bérmunkások, ne segédmunkások legyenek. És persze úgy kell támogatni a fejletlen országokat, hogy az alábbi egyensúlyok felé haladjon.

2. Nincs rendben az egyének közötti vagyoni és hatalmi különbség. Túl nagy.  A gazdag és hatalommal rendelkező egyéneknek (elsősorban nagytőkéseknek) át kellene adni pénzt, fogyasztást a szegényebbeknek, és hatalom nélkülieknek.

Az átadás lényegéről már beszéltem.

Hogyan? A hatalom átadása (átcsoportosítása) elsősorban a közvetlen demokrácia útján történhetne.  A vagyon átadása (átcsoportosítása) pedig a hasznos munka arányában megszerzett jövedelmek útján történhetne.

3. Az anyagi, tárgyi szükségletekre fordított munkát át kellene adni (át kellene csoportosítani) az igazság (igazságszolgáltatás), a biztonság (többek között a közbiztonság, a munkabiztonság, stb.), valamint az önrendelkezés szükségletének kielégítésére. Tovább az anyagi, tárgyi szükségletek kielégítésére fordított munkát át kellene csoportosítani az egészség, a természetóvás (környezetóvás) a tudás, a kultúra (színvonalas szórakozás) szükségletének kielégítésére. Mivel túl sok az anyagi tárgyi szükségletre való termelés. És ezzel túl sok szennyezést, és szemetet termel az ember. Az igazságosság, biztonság, tudás stb. előállítása, fogyasztása sokkal kevesebb szennyezéssel, szeméttel jár.

És persze ezzel a fogyasztásnak is át kell strukturálódni. Hatalmas mértékben el van túlozva az anyagi, tárgyi fogyasztás, ebben még rengeteg tartalék van.

4. Az anyagi tárgyi szükségletekből kevesebbet kell fogyasztani (és termelni) és az így megmaradó pénzt, munkát a természetóvásra, a környezetóvásra, az ilyen irányú innovációra kell fordítani.

5. Mindez egy nagyobb és hatékonyabb államot jelent.  A munkát, a pénzt (adófizetés formájában) és a fogyasztást át kell csoportosítani, az állami munkára, állam által termelt fogyasztásra. Az igazságszolgáltatást, a biztonságot, az önrendelkezést, az egészséget, a tudást és részben a kultúrát is az állam (nem a piacgazdaság) tudja leghatékonyabban előállítani. Olyan állam szükséges, amely az árnyalt igazságszolgáltatással és elosztással szinte maximális igazságosságot tudja előállítani, de ezt úgy, hogy az állampolgárok idejét, munkáját (az ügyintézés csökken, az állam automatikusan jár el) nem veszi el. Ez nyilván az állami munka növekedését jelenti.

Ugyanakkor a magángazdaságnak (piacgazdaságnak, versenygazdaságnak) meg kell maradnia.

Megismétlem, ha ezek az lapvető egyensúlyok  nem jönnek rendbe (sőt egyre romlanak), akkor sehol sincs egyensúly, nincs fejlődés, csak egyensúlytanság van, és válság van.

Nem szabad, hogy a liberális frázisok elhomályosítsák az emberek gondolkodását. Fúj bürokratikus állam, az állam csak rossz lehet. A piacgazdaság mindent megold. Az anyagi, tárgyi magánvagyon, a rendszer és az egyéni boldogság alapja. Stb.. Szóval ezeket a tévedéseket meg kell haladni.  

A rendszer lényegesített vázlatos összefoglalása.

Minden társadalomtudományos gondolkodás, vita kiindulási alapja, jó esetben, az alábbi összefoglalás.

A rendszer és rendszerváltozat (a kettő nem azonos) azon elvek, törvények, mechanizmusok, módszerek összessége, amelyet az emberek (a társdalom, a nemzet, a nemzet vezetése) kialakít, ill., amelyben keretei között él. Ismétlem, a rendszer nem azonos az emberekkel. Komoly vitában, abban az összefüggésben lehet pl. a vezetésről gondolkodni, hogy milyen rendszert, ill. rendszerváltozatot követ, alakít ki, de ehhez tisztában kell lenni a rendszer lényegi tudnivalóival.

A történelmi rendszerek feloszthatók jó, közepes, gyenge stb. rendszerváltozatokra. Amikor a jó rendszerváltozat általánossá válik akkor egy viszonylag nagyobb fejlődési lépéssel, kialakulhat az új rendszer, amelynek közepes átlagos rendszerváltozata szignifikánsabban fejlettebb, mint az előző rendszer közepes ill. jó rendszerváltozata. A rendszerváltozat alapjaiban a jelen (a régi) rendszerrel azonos, a jó rendszerváltozat áll az új fejlettebb rendszerhez a legközelebb, de nem azonos azzal.

Legalább 10-15 alapvető fő jellemzője (elvek, mechanizmusok, módszerek, főtörvények) van egy történelmi rendszernek. Minden alapvető fő jellemző tovább osztható 7-10 további fő jellemzőre, variációra, vagyis összesen kb. 100 fő jellemzője van a rendszernek. Tulajdonképpen elvileg egyenletesen is fejlődhetett volna a rendszer, ekkor a rendszerek kijelölése, hasonlatos azon problémához, mint amikor az egyenletesen mélyülő vízbe mégis ki kell tenni határmegjelelő táblákat. Eddig tart a kisvíz, eddig tart a közepes víz, innen a mélyvíz, stb.. Az eddigi rendszerfejlődés azonban két ok miatt szakaszos. Az egyik ok a hullámlépcsős, válságvölgyekkel szabdalt fejlődés. A másik ok, az hogyha a jellemzők többsége nem lép át egy bizonyos változási határt akkor a visszarendeződési jelenség (negatív kölcsönhatás) érvényesül. Ha pedig a jellemzők többsége átlép egy bizonyos határt, akkor a pozitív kölcsönhatás érvényesül, vagyis ugrásszerűen (exponenciálisan) nő a változás.

A fejlődés és egyben a viszonylag fejlettebb rendszerek néhány alapvető fő jellemzője szerintem. 

Ne legyen semmilyen értelemben (sem felső, uralkodó, sem elnyomott, alsó) kiváltságos réteg.

Az emberek megítélése, érvényesülése, életszínvonalának szintje a társadalom számára hasznos munka alapján történjen, de ez is arányosan elosztva. (Az aránytalan elosztás egyszerűen: az első helyezet milliárdokat kap, az utolsó (aki pl. az ezredeik) pedig őt évi kényszermunkát kap. Ez tehát az aránytalan elosztás, ebből ki lehet következtetni mi az arányos elosztás.)

Az állam szerepe népet szolgáló és ne vezetést szolgáló legyen, és optimális nagyságú (se túl nagy se túl kicsi) legyen.

A törvények a tisztességet, becsületet szolgálják, és akadályozzák meg a másnak ártást.

A külföldi országok, népek viszonylatában se legyen sem nyílt, sem rejtett kizsákmányolás, leigázás.

Egy magasabb szintű munkaszervezettség és általános szervezettség.

Egy magasabb szintű természettudományos technika állapot, amely szolgálni tudja a magasabb életszínvonalat, a szükségletek kielégítését.

Egy magasabb színtű társadalomtudományos állapot.

A nép (bármely ember) érdemileg is képes legyen saját életébe és saját közösségének életébe, beleszólni.

Az igazságosság, biztonság, önrendelkezés szükséglete, továbbá az egészség, a tudás, az egészséges környezet és az anyagi jólét szükséglete is magasabb szinten legyen kielégítve.

A nemzet a társadalom egyre nagyobb hányada éljen jól, egyre jobban minden tekintetben, úgy hogy közben a jövő generációinak a még jobb élete is biztosított legyen. Stb..

Tehát az érvényes elvek, törvények, mechanizmusok módszerek olyanok hogy felsoroltak magasabb szinten valósulnak meg, akkor egy fejlettebb rendszerről, van szó. Ha alacsonyabb szinten valósulnak meg akkor egy elmaradottabb rendszerről van szó. A fejlettebb rendszer csak egy viszonylagosság. Hiába fejlettebb egy rendszer, ha az stagnál. Ha egyértelműen kitűnik, jobb is lehetne helyzet, a jelen rendszer már nem tudja kielégíteni az ésszerű elvárásokat. A jelen rendszer már nem tud előrelépni a problémák megoldásában, sokasodnak mélyülnek a válságok. A jelen rendszerben már ez emberek többsége elégedetlen, rosszul érzi magát. Ezen esetekben a fejlettebb rendszer, mégis kvázi fejletlen elmaradott rendszer.

A rendszerfejlődésnek még messze nincs vége.

Egyéb általános, össze-vissza, sok helyre illő kiegészítések. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

Mi a vakitfed demokratikus néptársaság nem állítjuk, hogy e tanulmány tökéletes, csak azt állítjuk, hogy nem kritikán aluli, vagyis érdemes elgondolkodni rajta. És állítjuk, hogy minden jelentős társadalmi problémával foglalkozik ezért ilyen hosszú.

Mi megtettük magunkét leírtuk és közöltük a magunk kis igazságait, a többi már az emberek felelőssége, minden olvasó felelőssége, (és a közügyektől elfordulók felelőssége), az hogy hajlandóak megérteni, vagy egyáltalán elgondolkodni pl. e tanulmány gondolatain. Szóval mi megtettük a magunkét, adtunk egy használható eszközt, az már az embereken múlik hogy használják e, ezt az eszközt.

Manapság rendszerünkben a liberális dogmák frázisok egyébként féligazságok összességében hamisságok, mint evidenciák (alapvető megkérdőjelezhetetlen kiinduló igazságok) uralják az elméletet és a gyakorlati politikát, a rendszerszervezést.

De ami leginkább kiakaszt (engem, mint egy tagot), a sokat emlegetett főelv: a jelen rendszer nem tökéletes, de nincs nála jobb. Tehát mégis ez a csúcs, a teljesség és a teljes demokrácia. És ezt oly rettenhetetlen magabiztossággal jelentik direkt, vagy indirekt (szinte minden elmélet kimondatlanul ebből indul ki), hogy elbizonytalanodok. És persze ez a hihetetlen magabiztos főelv uralja, torzítja el a gyakorlati politikát.

De akkor arra gondolok, hogy csak az én életemben legalább négyszer jelentették ki ugyanilyen magabiztossággal egyes emberek (jellemzően az elithez tartozók) ugyanezt, de mégis más rendszerről. A Horthy rendszer hívői, a nácik, a sztálinisták, a brezsnyevi szocialisták (Kádár rendszer) és végül most, a neoliberális kapitalizmus hívői.

És a korábbi korokban, rendszerekben is, mindig is, ez volt a magabiztos kiindulás (ennél jobb rendszer nem lehet, ezzel érveltek, a rabszolgatartók, a császárok, a nagyurak, a papok, és még sokan), és mindig megdőlt.

És arra is gondolok: de hát rengeteg baj, probléma van, nehogy már ez legyen a csúcs. Csak e tanulmány során kb. 700 komoly, jelentős megoldandó feladat, azaz, eddig megoldatlan probléma kerül megállapításra.

És arra is gondolok, de eme rendszer, fő megtestesítője, lényegi centruma (elsősorban az USA és az EU) már évek óta kisebb-nagyobb válságoktól szenved, összességében (szélesen vett életszínvonal, gazdaság, innováció, stb.) stagnál, sőt enyhén hanyatlik. És emellett viszont más, más rendszerekbe tartozó országok, legalábbis azok jelentős része, inkább fejlődik.

És arra is gondolok: ezek szerint, a gyerekeink unokáink nem élhetnek jobban, hiszen ez a csúcs. És ezer év múlva is ilyen rendszerben fognak élni az emberek, ha ez a csúcs.

És arra is gondolok: nem is lehet éles határokban gondolkodni, ez a jó, ez pedig a rossz rendszer, ez demokrácia ez pedig diktatúra. A fejlődés folyamatos és szinte végtelen, legalábbis annak kellene lenni. Amiből az is ered, hogy jelenleg csak valahol középtájon lehetünk.

És arra is gondolok: ha elveszik a fejlődés lehetőségét, akkor az olyan mintha levágnák a fél kezünket.

És arra is gondolok: ha megakad a fejlődés, akkor, csak a hanyatlás felé mehet a mozgás. (Ha fejlődés útját lezárják, mert olyan nincs, akkor oldalra, hátra haladhat a megállíthatatlan mozgás.)

És arra is gondolok: a fejlődés kétféle lehet: hektikus lehet (egy darabig a szőnyeg alá söprik a problémákat, majd az megerjed, felrobban, és ha nincs megsemmisülés, akkor károk után jöhet a nehézkes nagytakarítás), vagy folyamatos lehet (folyamatosan takarítanak, felújítanak, reformálnak). És persze az utóbbi, a folyamatos, megelőző, tervező biztosítja a gyorsabb és jobb fejlődést.

Tehát gyerekeink, unokáink, és a jövőben élő emberek nemhogy így élnek, de ennél rosszabban, ha nincs rendszerfejlődés.

Mert a technikai fejlődés csak egy kérdés. Ráadásul a rossz rendszer a technikai fejlődést is lassíthatja, vagy használhatja rossz célra. Tekintsünk vissza pl. a nácizmusra, és akkor értékelhetjük, mit jelent önmagában a technikai fejlődés, fejlettség.

És arra is gondolok: talán meg kellene határozni a fejlődés irányát is. De mi vakitfed ezt is megtettük: minél több ember (és állat, élővilág, természet) éljen egyre kellemesebben, jobban. Továbbá a fejlődés iránya, a demokratizálódás, a közvetlen demokrácia, és az igazságos arányos (hasznos munka, ill. ártás) vagyoni és hatalmi emberek közötti különbség. Mindez nem frázis, ha alaposabb elemzés követi, mely során az is kiderül, hogy jelenleg nem ezek az irányok. Továbbá a fejlődés iránya az arányos szükségletek kialakulása, kielégítése, úgy mint: igazságosság, biztonság, demokrácia, önrendelkezés, egészség, tudás, természetvédelem, kultúra, anyagi, tárgyi testi szükségletek. Továbbá a fejlődés iránya: erkölcsösség, becsületesség, önzetlenség.  Továbbá az irány, az optimális szerepek, arányok kialakítása, úgy mint: állam, nagytőke, hitelezés, ill. a hasznos termelés-fogyasztásstruktúra, stb.. 

És arra is gondolok: lehet, hogy ezek a kijelentők (e rendszernél nincs jobb) abszolút fantáziátlanok. Vagy oly görcsösen ragaszkodnak a saját előnyős helyzetükhöz, hogy még egy kisebb kockázatot sem tudnak elviselni. Mert a rendszerfejlődés a többségnek használ, de az elit kisebbség egy része (tehetségtelen, buta, de törtető része) valóban rosszabb helyzetbe kerülhet. Tehát a magabiztosság foka (ez a rendszer a csúcs) valószínűleg egyenesen arányos az önzéssel.

És arra is gondolok: ha ez az evidencia, a főelv (ez a rendszer a csúcs) hamis, akkor rengeteg sok minden más, elsősorban elvekre, elméletekre, törvényekre, módszerekre, mechanizmusokra gondolok, hamis ebben a rendszerben.

Nem kell mindent olyan komolynak lenni, mint a vakbélgyulladás, lépjünk át a nehézségeken egy kis humorral. Nevessünk az egészen egy jó nagyot.

Lehet kérem viccelődni, viccelődni, de van halál, betegség, (pl. fájdalmas vakbélgyulladás), éhezés, nyomor, testi fájdalom és lelki szenvedés.

Lehet, hogy van olyan ember, aki a zuhanó repülőgépen is vicceket mesél magának, de azért az emberek többségére ez nem jellemző. Rám sem.

Ugyanakkor vakbél-görcsökben szenvedő embert sem láttam még nagyon röhögni. De az sem mindegy, hogy egy-két óráig fetreng valaki vakbél-görcsben, mert gyorsan jön a mentő, gyorsan megállapítják, gyorsan megműtik, mert jó az egészségügy, vagy 10-20 órán át, esetleg perforálódik, mert rossz az egészségügy. És itt már meg is érkeztünk, a politikához, a közügyekhez, merthogy az egészségügy is az.

Másfelől, ha mindent elviccelünk, akkor mégis szinte azt mondjuk, de szép és jó ez a világ (ugyanis a kinevethető probléma azért szembe áll, a felháborító problémával), vagyis akkor a fejlődésnek smafu.

Szóval kérem, én értem a viccet, csak nem szeretem. Vagy fordítva? Én szeretem a viccet, csak nem értem? Valójában imádom a viccet, a humort, csak nem tartom elsődleges megoldásnak. Vagy már magam sem tudom, hogy mi van, ehhez az egészhez, hogy álljak hozzá. Mert itt be kell vallani, ez a sok okoskodás, csak a magam meggyőzése (felettébb bizonytalan ember vagyok) miatt jött létre.  És mi lenne, ha ebben a kérdésben, például bizonytalan maradnék. Egész jó érzés bizonytalannak és butának lenni. Csak akkor ne felejtsem el, nem szabad megjátszanom a tévedhetetlen okostojást. Egyébként én baromi szomorú és dühös leszek, ha egy kicsit sem szomorkodhatom és dühönghetek. És mi a helyzet a szerelemmel beleértve a szexet is. Hát többek között az is a világon a legfontosabb, mert az is nagyon jó. De szerelem közben is jöhet vakbélgyulladás. Aha, tehát itt egy édes-savanyú (és csípős és keserű, és ezer ízű) és mártásról van szó, de azért nem árt, ha inkább édes, mintsem savanyú.

Na és a politizálás, a közügyekkel való foglalkozás, mi? Akkor a politizálás legyen a tészta, meg a hús, amit nem árt ilyen-olyan mártással locsolgatni. És akkor a krumpli, a zöldség, a kenyér, a sajt, mi legyen? Ne jó elég volt ebből, de miért is volt elég?  Meg ne próbáld, folytatni.

Kétségtelenül, vannak emberek nem is kevesen, talán az emberek 20%-a, akik az adott világot, a lehető világok legjobbikának tartják. Függetlenül attól, hogy mikor éltek, élnek, a rabszolgatartó rendszerben, a feudalizmusban, a szocializmusban, vagy éppen a jelen rendszerben. És függetlenül attól, hogy ők személy szerint a szegények, a kizsákmányoltak, avagy a gazdagok, az elit közé tartoznak, sőt a szegények közt, nagyobb arányban vannak. Ők talán eljutnak az egyéni rosszaság felismeréséig, de addig nem, hogy a jelen rendszer is lehet rossz.

Őszintén szólva nem tudom, hogy kedveljem e ezen embereket, vagy inkább haragudjak rájuk. Kedveljem, mert azért általában ők a mosolygósak, az optimisták, akik panasz nélkül teszik a dolgukat, akik betartják a törvényeket. Vagy haragudjak rájuk, mert ők azok, akiket, a minden rendszer önajnározó propagandája megtéveszt, akikre a rossz diktatórikus, vagy egyáltalán az elégtelenül fejlődő rendszer (a rafinált vezetőkről, és egyéb érdemtelenül hasznosulókról van szó) támaszkodik. Tehát akár a fejlődés kerékkötőinek, legalábbis azok egy részének is tekinthetjük őket.  Őszintén, nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzájuk. Mert azért az ilyen ember még mindig kevesebbet árt, mint aki alapvetően tévesen politizál, teszi azt akár érdekből, akár ostobaságból.

Azt tudom, hogy valahogy egyesíteni kellene a mosolygós, szorgalmas, becsületes hozzáállást, a társadalomkritikával, a változtatási törekvéssel. Ugyanakkor belátom, ez felettébb nehéz dolog. Rendszertanilag erre való a közvetlen demokrácia, de személyesen eljutni ide, az már nehezebb ügy.

Nincs összeesküvés nincs összehangolt támadás, nincs manipuláció – mondják sokan, jellemzően az elitréteghez tartozók, a bennfentesek. Érdekes, az embereknek más a véleménye.

Persze, ha az összeesküvést, sötét barlangokba összesúgó és pontos terveket készítő társaságok tevékenységeként képzelik el, akkor valóban nincsenek.

Az érdekszövetség tartósabb szövetség, mint a konkrét szövetség.

Két-három, távolból küldött, konkrétumokat nem tartalmazó mondat is lehet komoly üzenet, a „szövetség” üzenete. A szövetség tagjai nagyon nagy tehetséggel dekódolják az üzeneteket. 

Valamilyen rendszer mindig kialakul. A rendszereket létrehozzák, de, és létrejönnek. Pl. a naprendszerből egyetlen kavics sem maradhat ki. Minden kavics valahová tartozik. Tehát nem egymástól független (a másikhoz semmi közöm) emberekből, csoportokból, osztályokból áll a társadalmi (gazdasági-politikai) rendszer. Nemhogy nincs, de kvázi minden összesküvés, összehangolt támadás, manipuláció. „Ez azért mégsem összesküvés, manipuláció” határvonala: az okos elfogulatlan, önzetlen, népérdekű, többségérdekű emberek véleménye, ténykedése. Ők nem ármányos összeesküvők, bár egy irányba tartanak. Ármányos összeesküvők, manipulátorok, még ha nem is sötét barlangokba szövögetik a terveiket, az elfogult, a buta, az önző, a népet lenéző emberek.

A közösség (sok ember) összesített érdeke nem sérülhet egyes ember, a kisebbség érdeke miatt. Egyszerűbb, ha károsodásról, hasznosulásokról beszélünk.  Tulajdonképpen a károk, hasznok egyfelől mindig egyensúlyban vannak, mert ha a közösség egyes tagja károsul a közősség javára, akkor a közösség összesített haszna (ebben benne van ama károsodott ember, kisebbség is) zéró. Ugyanakkor lehetnek általános romlások is, amikor mindenki károsul. A fejlődés pedig nem más, mint, hogy lassan, de mindenki hasznosul.

A következők arról szólnak, amikor a közösség összesített kárába, hasznába nem számítjuk a kisebbség kárát, hasznát. Úgy is mondhatjuk, hogy van a széles közösség, melybe a kisebbség is benne van, és van a szűk közösség, amely ugyan többség, de nincs benne a kisebbség. A kisebbség, amely akár egy ember is lehet. Az alábbiak arról szólnak, amikor szűk közösséget nézünk, ami azért a többség.

Tehát: a „szűk” közösség (többség) összesített kára nem lehet nagyobb, mint egyes ember, a kisebbség haszna, de egyedi kisebbségi hasznosulás egyáltalán nem engedhető meg, bármekkora is az, ha a „szűk” közösség (többség) összesítve 4%-on felül károsodik. Az egyes ember kisebbség kára, nem lehet nagyobb, mint a szűk közösség (többség) összesített haszna, de az egyedi, kisebbségi károsodás nem engedhető meg, ha az 8%-on felüli, bármekkora is a szűk közösség (többség) összesített haszna. Más kérdés, amikor az egyes ember, a kisebbség önként hoz áldozatot a többség hasznára.

Tulajdonképpen nagyon egyszerűen lehetne a demokráciaszintet, legalábbis egyes emberek, vezetők, vezetések demokratikus lelkületét mérni, amely azért kihat a cselekvésükre. Egyszerűen mérni kellene az öndicsérő, ill. önkritikus mondatok számát. Aki sokat dicséri magát, ill. saját oldalát, és nem kritizálja, az nyilván nem demokratikus lelkületű. Aki csak a másik oldalt, az ellenfelet kritizálja, magát dicséri az nem demokratikus lelkületű. Aki kevéssé dicséri és sokat kritizálja magát, ő demokratikus lelkületű. De azért bizonyos határ felett nézetváltásról van szó.

De csak azért ilyen határozott, egyértelmű, mert gerincesen, bátran kiáll a saját igazáért – mondhatják sokan. Bátran kiáll a maga igazért, de azért ebbe beleférhetne némi (pl. 33%-os) önkritika, az ellenfél igazának elismerése. Aki viszont átlép egy bizonyos határt (pl. 33%-ost) az önkritika ill. az eddigi ellenfél dicséretében, az megfordul, azaz nézetet vált. Ami önmagában nem baj, de nem mindegy, hogyan, miért.

Ezért mérni kellene a megalkuvás a gerinctelenség szintjét is, amely összeállhatna az önállótlanságból (mindig csak valakikkel ért egyet), és a hirtelen fordulásokból, pontosabban a fordulások számából és abból, hogy bizonyos fokú hiba beismerése (vagy kiderülése) után nem áll félre szégyenlősen. A nézetváltáshoz elvezető hiba biztosan akkora, hogy önként félre kellene állni, de már kisebb hibánál is ez lenne a helyes, főleg ha ország-vezetőkről van szó.

Rossz kiindulás egyénekből és főleg népekből kiindulni, e szerint értékelni.

A helyes kiindulás: a nézetekből, elméletekből, azok igazságából, hamisságából, valamint cselekvéscsoportokból, tevékenységekből, való kiindulás, ezek értékelése, méghozzá a népnek való ártalmasság, hasznosság szempontjából. Vigyázva arra, hogy a nézeteket, cselekvéseket képviselő csoportok, rétegek, osztályok minimálisan legyenek említve (személyek egyáltalán ne), és semmi esetre sem úgy, mint népek, fajok, stb.. Tehát, ha egy értékelésben, akár kétszer is előfordul egy személyre való, vagy egy népre való utalás, akkor ama értékelés valószínűleg rossz kiindulású.

Ki tudja, hátha a mindenható ilyen, merthogy sok ember a lelke mélyén ilyen.

Köszönöm mindenható (vagy mindenható testület) ki egy vagy a világon, mert nem lehet minden nép felett más mindenható, hogy igazságos és jóságos vagy hozzám.

Meg is köszönheted, mert ha erős vagy, akkor a nyerők, a boldogok közé kerülsz.

De én gyenge vagyok, rossz a szívem, rossz a térdem, és érzékeny vagyok.

Akkor is megköszönheted, hogy az „erős nyer, boldog, a gyenge veszít, elpusztul”, szabály szerint neked rövidebb ideig tartanak a szenvedéseid.

De én nem tehetek a gyengeségeimről.

Az irreleváns, egyébként pedig minden élőlény egy teljes egész, nincsenek külső okok, nem lehet külső okokra hivatkozni.

De én hosszan szenvedően élek.

Az a te problémád, tehetsz, amit tehetsz. A rendszer igazságos, legalábbis igazságosnak is magyarázható.

De tud meg, hogy mi emberek mégsem ilyen világot akarunk építeni, amelyben ez a főelv: az erős nyer, a gyenge veszít, elpusztul. 

Köszönöm természet, Isten, ki egy, azonos egész, vagy egy testület vagy a világon, hogy nem ez a főelved: az erős nyer, boldog, a gyenge veszít, elpusztul. Ez örökös harchoz, egymás akadályozáshoz vezetne, a nyerő is akadályozott nyerő lehet. Az emberiség így csak fogyna-fogyna, mert a vesztők fogynak, a relatív nyerők, és vesztők tábora egyre fogy. 

Hanem ez az elved: az embertársainak használó végső soron boldog lesz, az ártó boldogtalan lesz.

Mi emberek is olyan világot akarunk építeni, legalábbis én hozzájuk csatlakozom, amelyben ez a főelv: az embertársainak használó legyen boldog, az ártó legyen boldogtalan. És a másik elv: azért vannak esetek, amikor külső okok, határozzák meg az ember gyengeségét, beleértve most már a „kegyetlenséget” is.  E főelvbe belefér az igazságos, szabályozott, és kegyes díjazású verseny. És, ha a primer verseny (ki az erősebb, ügyesebb, okosabb) mellett, ott van a felettes verseny is: ki használ jobban embertársainak.

Kisiskolás szinten a társadalmi rendszerről.

Az egyszerű ember ezt gondolja: ezt vagy azt, vagy amazt a problémát nagy nehézségek árán megoldom, ha egyáltalán meg tudom oldani. A rendszer (a jobb rendszerre való törekvés) arról szól, hogy olyan a társadalmi, gazdasági jogi környezet, rendszer, amelyben ez, vagy az, vagy amaz probléma ki sem alakul, vagy ha kialakult, akkor is könnyen megoldható.

Ha jók a törvények, akkor a problémák ki sem alakulnak, ill. könnyen megoldhatók, tehát a jog talán a legfontosabb része a rendszernek.

Viszont a törvények csak akkor lesznek jók, ha jó alapelvekre épülnek ezért, az alapelvek, a világnézet is fontos része a rendszernek.

Viszont a törvények, csak akkor lesznek jók, ha megfelelő emberek, megfelelő időben, megfelelő módón hozzák azokat, ezért a döntéshozó mechanizmus is fontos része a rendszernek.

Viszont a törvények, csak akkor lesznek jók, ha a törvényhozók, (a népnek is részt kell venni a törvényhozásban, minimálisan a választási programok értékelésével) megfelelő társadalmi, gazdasági ismeretekkel rendelkeznek, ezért az oktatás, tájékoztatás is fontos része a rendszernek.

De az sem mindegy mit oktatnak, tehát a helyes társadalmi, gazdasági ismeretek, szintén fontos része a rendszernek, talán ez mindennél fontosabb.

A társadalmi rendszer egyszerűen, másképpen.

Rendszer egy bonyolult véderőmű, mely megvédi a lakosságot az emberek többségét (akik tisztességes emberek) mindenféle külső és belső rablóktól, gazemberektől, uralkodni vágyó, diktatórikus emberektől.

Hiába jó, jóindulatú, önzetlen, szorgalmas valaki, rossz rendszerben nem tud, vagy csak korlátozottan tud jó lenni, hasznos munkát végezni, mert a körülmények nem teszik lehetővé.  Ellenben a rosszindulatúak, önzők, másnak ártók egészen jól megvannak a rossz rendszerben. Ennek ellentéte a jó rendszer, a jók, jók tudnak lenni, hasznos munkát tudnak végezni, a rosszak pedig korlátok között senyvednek.  

A társadalomtudós áttanulmányozta X,Y,Z, stb., könyveket és abból összeállította a maga könyvét, tanulmányát.

Csakhogy ugyanezt tették, akik X, Y, Z könyveket írták. X könyv írója, pl. B, C, D, stb. könyveket tanulmányozta át. De ugyanezt tették, B, C, D, könyv írói is, és így tovább. Azért valakiknek, valaha voltak eredeti gondolataik, nem idézetek, nem utánzatok. Akkor viszont fel kell tenni a kérdést: az egykori eredeti gondolkodók biztosan tévedhetetlen emberek voltak? És még inkább kérdés: ha valaha (jó régen) igazak is voltak az eredeti gondolatok, nem avulhattak el a gyorsan változó világban? És még inkább kérdés: dicséretet, figyelmet, vagy inkább megvetést, elvetést érdemel, aki önálló gondolatait írja le? És még inkább kérdés: lehetséges e fejlődés, az igazabb igazságokhoz közelebb kerülni, úgy hogy nincsenek eredeti önálló gondolatok?

Az elvek, és a gyakorlat kiegészíti egymást, egyformán fontosak. Mit sem ér egy elv, ha az csak deklarált, nincs gyakorlati megvalósítása. A gyakorlati megvalósítás nem lehet jó, ha nem tiszta világos elvekből, kiindulásokból ered. Persze a legfontosabb az alapvető irány az elvek és a gyakorlat alapvető iránya, ami szerintem csak a demokratizálódás és az igazságosság iránya lehet, ha minderről rendszerszinten beszélünk.

Gyakorlatilag az alapvető elveket az alkotmány gyűjti össze, ha minderről rendszerszinten beszélünk.  Igaz hogy az alkotmány befogadóképessége kisebb, mint a valóságos elvek sokasága. A többi elvvel mi legyen? Ez is egy jó kérdés. Javaslom, hogy minden törvény kezdődjön elvekkel.

A gyakorlat pedig lebontható, alapvető feladatokra, és részletes feladatokra. Rendszerszinten ezt a gyakorlatot az alkotmány alatti törvények sokasága jelenti, mivel a törvény nélküli intézkedés inkább korlátozandó. Egyszerűbben azonban a gyakorlat, a kisebb törvények és intézkedések, és közlések sokaságát jelenti.

Bizonyos hatalom felett az agy logikáért felelős területe sorvadásnak indul. És ezt én teljesen komolyan gondolom, mivel tapasztalati tények 95%-ban ezt mutatják. Most már hosszú életem során, nem egyszer, de nagyon sokszor szembesültem ama ténnyel, hogy egyébként okos, értelmes, logikus emberek elbutulnak, amikor hatalom kerül a kezükbe, pontosabban a fejükbe. Mert pl. okos, értelmes, logikus emberek a hatalomba kerülésük után, elkezdik hangoztatni: na de mi beterelünk a munka világába félmillió, sőt egymillió embert, miközben ebben a „munka világában” nincsenek munkahelyek. Még egy kisiskolás is átlátja, hogy eme „munka világa”, munkahelyek nélkül, a munkanélküliek nyomorgó világa lesz. És ezek az emberek a hatalomba kerülésük előtt nem mondtak, gondoltak, ekkora logikátlanságot. És ez csak egy példa a sok közül, egy példa ama hihetetlen logikátlanságok sorából, melyek akkor jönnek elő, amikor a hatalom „megfertőzi” az embereket.

Éppen ezért egészen komolyan gondolom, hogy az ideggyógyászatnak, az agykutatásnak egészen komolyan kellene foglalkozni ezzel a problémával.

Ne felejtsük el, nemcsak ismert állami, politikai hatalmasságok vannak, de ismeretlen nagytőkés hatalmasságok is vannak.

Még az óvodás gyerek is tudja, hogy elfogult ama ember, aki egy emberben, dologban csak a rosszat, a hibát látja. Avagy, csak a jót látja. Még az óvodás gyerek is tudja, hogy önmagával elfogult, aki nem kritizálja magát.

A bölcs ember még a legrosszabb emberben, dologban is keres valami dicsérnivalót (mert ott van, csak meg kell találni), ha másért nem, azért hogy ne legyen elfogult. A bölcs ember még a legjobb emberben, dologban is keres valami kritizálni valót (mert ott van, csak meg kell találni), ha másért nem, hogy ne legyen elfogult. A bölcs ember önkritikus. A bölcs ember azért pontos különbséget tesz.

Elfogult, és nem bölcs, aki az egyik oldalt szinte csak dicséri, a másik oldalt szinte csak szidalmazza. 

Az elfogult (mással vagy önmagával elfogult) embernek viszont kétségbe vonható minden mondata, még akkor is, ha az a mondat kivételesen igaz.

Korunkban már egyértelműen kiderült, hogy nemcsak Magyarország és egyes országok vannak bajban, hanem egy sereg európai ország, az USA, a „fejlett” világ” jelentős része is. Ezért hamis, álnok, manipulatív minden olyan gondolat, vélemény, döntés, mely abból a hamis, álnok, manipulatív kiindulásból ered, hogy csak Magyarországgal, ill. egyes országokkal van probléma. Továbbá, hamis, álnok, manipulatív minden olyan kiindulás (és a kiindulásból eredő gondolat, vélemény, döntés), mely a jelenlegi nyugati rendszert, „nyugati demokráciát”, államkapitalista rendszert (a pénzpiaci pénzügyi rendszerével együtt), jónak, komolyabb változtatás nélküli rendszernek tartja.

Az is megállapítható, hogy a jelenlegi politikai vélemények, döntések 95%-a vagy az elfogultság, vagy, és a „a jelenlegi jó rendszer” hamis kiindulásából erednek, ezért ezek mind hamis vélemények, döntések.

Az emberiség történelme sajnos nagyobbrészt nem a jó és a rossz küzdelméből állt, áll. Sajnos nagyobbrészt, két rossz, kettő (vagy több) „gazember” oldal harca jellemzi a történelmet.

Az ember manapság már annak is örül, ha nagyritkán a jó és a rossz harcát látja. (De azért az önámítástól, azt szeretnénk látni, tehát azt látjuk, óvakodni kell.)  A rossz, érezvén, hogy a végső csatát úgyis elveszti, még aljasabb, még rosszabb lesz.

Megújításra, reformra, nem akkor van szükség, amikor már nagy baj van, akkor már késő, másrészt, bajban nem nagyon megy a megújítás. Előrelátó, tervező, a jobb rendszer célját látó, a kisebb bajok tendenciáját látó, és főleg nagyjából egyenletes fokozatos megújításra, reformra van szükség.

A gondolatból ered a vélemény. A véleményből ered a terv és a döntés. A tervből, döntésből ered a tett. A tettből ered a tett produktuma. Mindez lehet helyes, vagy kevésbé helyes, vagy kevésbé helytelen, vagy helytelen. Mindebből ered a jólét foka.

Minden adással, kedvezménnyel, segéllyel kapcsolatban felmerül: ha ő igen, akkor én miért nem. Ha ő sem, akkor én sem. Ha ő igen, akkor én is.

A demokrácia egyik alapelve, hogy demokráciának fokozatai, azaz szintjei vannak. Másképpen a demokrácia folyamatos növekvésű. Félremagyarázza, eltorzítja, értelmetlenné és értelmezhetetlenné teszi a demokrácia elméletét és gyakorlatát az, aki határvonalban gondolkodik: adott határ alatt diktatúra van, adott határ felett már demokrácia van. Márpedig a legtöbb politikus, közszereplő jelenleg határvonalban gondolkodik: ennyit a színvonalról.

A jelen csökevényes demokráciájában a választópolgárnak elfogulatlanul a pártok, (politikai erők) összesített teljesítményét kell értékelni. Ha egy párt, politikai erő teljesítménye elégtelen az nem jelenti azt, hogy ellenfele, ellenfelei jó osztályzatot érdemelnek. Gyakran az ellenfelek is csak kettes, gyenge osztályzatot érdemelnek. A választópolgárnak nem az a célja, hogy a  legkevésbé rosszat kiválassza, hanem az hogy pártokat rábírja a jó, de legalább közepes teljesítményre. Ha az indulók között nincs egyetlen közepes sem, mind rosszabb, akkor bojkottálni kell, nem kell szavazni. Ha viszont a közepesnél gyengébbek között megjelenik egy ismeretlen (még nem tudjuk a teljesítményét), akkor arra kell szavazni, ugyanis így biztosabb a közepesnél gyengébbek leváltása. A logika, hogy a sorozatos leváltás következtében egyszer csak megtanulják: közepesnél gyengébb teljesítményt nem szabad nyújtani. Jelenleg ez a logika csak részben, félig érvényesül. Ugyanis a nagy, de rossz pártok lehet, hogy négy vagy nyolc évre ellenzékbe kerülnek (jó pénzért), de tudják, hogy ezután megint hatalomra kerülnek. Valóságos kényszerítő erő az lenne, ha tudnák, hogy rossz teljesítmény után biztosan és teljesen eltűnnének, nemcsak lehetségesen és időszakosan. 

Ugyanakkor a jelen rafináltan kieszelt választási rendszerében arra van szükség, hogy a választópolgárok egységesen cselekedjenek, és ehhez azért sok mindent szükséges tudni. A jelen rafináltan kitalált választási rendszerében az előző útmutatás kevés.

Pl., általában megjelenik kettő olyan nagy párt, amelyik már leszerepelt és le kell váltani. És megjelenik három-négy kisebb (jobb, rosszabb, ismerős, kevésbé ismerős) politikai erő. A legbiztosabb leváltás, hogy kisebb politikai erők egyikére szavaznak az elégedetlenek, akik egyébként a relatív többséget alkotják. Tehát, csak egyre, ugyanis ha megoszlanak kisebb politikai erők között a szavazatok, akkor valamelyik csapnivaló nagy párt nyer a relatív többséggel. Ezért az elégedetleneknek egy (csak egyet a sok közül) kisebb politikai erőt kell választaniuk. A hallgatólagos megegyezés alapja talán ez lehet: olyan kisebb politikai erőre szavazok, melyről feltételezem, hogy legkevésbé népszerűtlen, azaz, amely a viszonylag leginkább népszerű.  Tehát az elégedetleneknek egy kicsit félre kell tenni a saját szimpátiájukat, és a többi elégedetlen fejével kell gondolkodni.

Kihangsúlyozom, minderre azért van szükség, mert a jelenlegi választási mechanizmus is antidemokratikus. A demokratikus mechanizmus megoldaná, hogy az elégedetlenek, leváltsák a rossz, a közepes alatti pártokat és kiválasszák a legjobb, minimálisan közepes feletti pártot.

Én itt kritizálom a vezetést, de valljuk be, mi becsületes kisemberek, valahol megérdemeljük a sorsunkat. Mert bár nagyjából becsületesek vagyunk, de a minimális segítséget sem vagyunk a másik becsületes kisembernek megadni. Ha csak egy hajszállal is sérülhet az érdekünk, mi már visszalépünk, és így persze a rossz oldal győz. A jobb világ eléréséhez, nemcsak a rossz vezetés leváltása szükséges, és a becsület sem elég, ha nem leszünk önzetlenebbek, akkor soha nem jön el, az általunk áhított jobb világ, akkor ott maradunk ahol vagyunk, sőt egyre rosszabb helyzetbe kerülünk. És főleg a jobb sorsra érdemes, még romlatlan unokáink kerülnek rosszabb, még nálunk is rosszabb helyzetbe.  

A hatóságok valójában azt szolgálnák, hogy az egyértelmű ügyeket a bíróságok helyett megoldják. Egyszerű, ésszerű munkamegosztásról lenne szó, egyértelmű (ezért egyszerű) ügyek hatóságok, bonyolultabb, nehezebb ügyek, bíróság. Az egyértelműséget viszonylag könnyű megállapítani: amennyiben világos, hogy ki a rosszhiszemű érdemtelenül károsító (egyben hasznosuló), és ki a jóhiszemű érdemtelenül károsított, akkor egyértelmű az ügy. Jelenleg azonban a hatóságok nem töltik be ezt a szerepüket. Sőt a bíróságok megléte, a bíróságok működése, jó ürügy számukra, hogy lerázzák az állampolgárt: lehet pereskedni, menjen pereskedni. Miközben ők is mindenki tudja, hogy ez az esetek többségében, az egyszerű állampolgárnak értelmetlen, és kvázi lehetetlen a pereskedés, mivel az többszázezer forintba  kerül és 2-4 évig tart, és akkor még mindig hátra van a végrehajtás, ami szintén pénzbe, intézésbe, idegeskedésbe kerül, és végeredmény is bizonytalan. Mindez egyébként azt jelenti, hogy a bíróság intézménye sem tölti be szerepét. Visszatérve, és persze a hatóságok sem töltik be a szerepüket, mert az elsődleges szempontjuk az állampolgárok lerázása (kevés munka sok pénzért -  elv alapján).

Mekkora ostobaság és manipuláció, hogy esetenként a szabadságjogokra hivatkozva, az autonómiát (részleges elkülönülést) éltetik, más esetekben az integrációt (az elkülönülés megszüntetését) éltetik. Valójában, az  szabad, akinek az akarata érvényesül, persze ez akkor lehetséges, ha közben másnak nem árt.  Pontosabban az egyének, tagok, a csoportok, kisközösségek, közösségek direkt és indirekt akaratának (ráutaló magatartásnak) kell dönteni a kisebb-nagyobb elkülönülés, vagy teljes összeolvadás (ez utóbbinak akár akarati akár megvalósítás szempontból a legkisebb az esélye) mellett.  A párhuzamos szempont, pedig az hogy az egyén, a tagok, a csoport, a kisközösség, a közösség mennyire képes a többséggel összeolvadni, együtt élni.   Bár, ha a ráutaló magatartást figyelembe vennék, akkor ki lehetne védeni az érdek hablatyolást, és akkor az együttélési akarat és képesség nem válna ketté. Mert sem az autonómia (részleges elkülönülés) sem az integráció, nem dráma, ha minden fél ezt akarja, kisebbség, többség, minden fél akkor jár jól, ha a tényleges akaratok érvényesülnek, és össze vannak illesztve.

Mindkettőnek (autonómia és integráció) vannak előnyei és hátrányai (pl. az autonómia nem egy fallal körbezárt magára hagyott kvázi börtöntelep, de nem is a környezetétől független annak ártani tudó szabad-telep). Egyesek, azonban csak mindkettő (autonómia és integráció) előnyeit szeretnék élvezni, ebből ered az érdek-hablatyolás. A többségnek sincs az ellen kifogása, ha valaki, valakik akaratilag tetteikkel, ráutaló magatartásukkal is be akarnak olvadni. Az ellen van kifogása, ha valaki, valakik mindkettő (autonómia és integráció) előnyeit akarják élvezni, a többség kárára. Ismétlem, minden fél számára az, az áldásos és akkor van szabadság, ha a tényleges akarat érvényesülése után (beszámítva a ráutaló magatartást is) akkora, olyan elkülönülési fokozat jön létre, amely a tényleges akaratból ered. Persze az alapvető igazságossági és jogelvet: másnak ártani tilos, és olyan állapotra kell törekedni, mely mindenkinek, minden félnek hasznos, kellemes, ill. van fejlődési lehetőség – nem írhatja felül semmi. Az előző elv „a tényleges akaratnak megfelelő elkülönülési fokozat” elve, jól illeszkedik a legfőbb igazságossági és jogelvhez. 

Hol az autonómia, hol az integráció éltetése, egy olyan ostobaság és manipuláció, mely mindenkinek ártalmas (kivéve a hablatyolókat). Pl. nehogy azt gondolja a tisztelt cigányság, hogy az erőltetett integráció, többek között nem arról szól, hogy hosszabb távon velük is ki lesz baltázva.

Elég volt a szövegelésből, lépjünk a tettek mezejére, építsük meg a békés egymás mellett élés (bemé) házait.

Először is a dogmatizmus, nagyon egyszerűen: vizet prédikálni és bort inni. Na most én azt állítom, hogy akik az integrációról papolnak azok vizet prédikálnak és bort isznak.  De rendben van, fogadjuk el, hogy eme embereknek a leghőbb vágyuk a cigánylakossággal integrálódni, csak a cudar körülmények ezt nem teszik lehetővé. Ezért minden faluban, városban, városrészben építsünk olyan lakóházakat, melyek egyébként normális lakóházak, csak a lakásokba felváltva élnének, a cigány és nem cigány családok. Ezek lennének a bemé házak. Mondjuk, minden első lakást cigányok vehetnék, meg vagy bérelhetnék meg viszonylag jutányos áron, és minden második lakást, nem cigányok vehetnék meg, vagy bérelhetnék szintén viszonylag jutányos áron. Azok a cigányok, és nem cigányok kaphatnák meg ezeket a lakásokat, akik akarják, akik jelentkeznek. Viszont, akik nem cigányok és integrációról papolnak, azoktól elvárja a társadalom, az állam, hogy ők bizony jelentkezzenek.  Ha nem jelentkeznek, akkor minimum közzé kell tenni, hogy ők mennyire szavahihető emberkék, de én még pofátlansági adót is kirónák rájuk. Továbbá, ha nem jelentkeznének, akkor sürgősen fogják be a szájukat.

A fejlődés egyik alapvető ellentmondása.

A probléma az, hogy az állapotjavítás csak úgy történhet meg, ha a meglevő állapot időszakosan romlik. Nézzük az egyszerű példát: a korszerűtlen egészségtelen, drága házat át kell alakítani egészséges korszerű olcsó házzá. De amíg tart ez az átépítés (ez a beruházás) addig még több munka szükséges, ráadásul addig az ideig az átépítés következtében romlik a ház állapota, kényelmetlenebb benne lakni.  De ha vége van, akkor egy darabig valóban létre jön a jobb (olcsóbb, kényelmesebb, egészségesebb) állapot. De csak egy darabig, mert egy idő után megint szükség lesz az állapotjavításra. Itt jön egyrészt az, fokozatos fejlődésre törekedjünk, vagyis részenként alakítsuk át a házat. De ez nem mindig lehetséges.

Kétféle diagramm rajzolható meg, az egyik a részenkénti fejlődés.

Ez úgy néz ki, hogy a ház háromnegyed része állandóan stagnál (javult állapotban van, de tovább nem javuló, relatívan romló) negyed része pedig X időszakig –Y mennyiségben romlik ezután 2X időszakig +Y mennyiségben javult állapotban van.  Viszont ez a +Y javult állapot, egy idő után már stagnáló állapotnak minősíthető.

A teljes nagylépcsős átalakítás, fejlődés: a ház teljes egészének grafikonja így alakul. A ház 4X időszakig stagnáló, már javult, de tovább nem javuló, relatívan romló (+Y) állapotban van. 2X időszakig, amíg tart az átalakítás, viszont (-Y) leromlott állapotban van.

Na most itt több probléma vetődik fel. Az egyik az, hogyha nagylépcsős a fejlődés, akkor szükségszerűen hullámzik a fejlődés, aminek további következményei vannak. A másik az, hogy egy egységnyi javító munka, csak félegységnyi javulást okoz, ugyanis a javító munka negatívumát le kell vonni a javulásból. Sőt egy egységnyi javító munka, csak negyedrész, javulást hoz létre, a következő számítás szerint. A harmadik probléma pedig e körül van: javult állapotba kerül, de ez egy idő után stagnáló, sőt relatívan romló állapot. Sőt még később ez már valóságosan (abszolút) is romló állapot.  Vagyis a javult állapot fele, ami tisztán javult állapot. Na de akkor zérón van az egyenleg, ugyanott vagyunk, mintha nem végeztünk volna javító munkát. Valójában nem zéró az egyenleg, mert a stagnáló, ill. relatívan romló állapotot is felfoghatjuk egy részben (félig) javult állapotnak, feltéve, ha az újabb felújítás nem késlekedik, nem futunk ki a 2X időből. Ez azt jelenti, hogy a kvázi a megtartás állapota (nincs átalakítás) legfeljebb kétszer annyi ideig tarthat, mint az átalakítás állapota.

Bármilyen kevésnek, reménytelennek is tűnik az átalakítás, átépítés matematikailag, szükség van az átalakításra, átépítésre. Mert végig kell gondolni, mi van, ha nincs átalakítás átépítés? Bizony akkor egy idő után már csak a relatívan és azután a valóságosan romló állapot van.

Fogalmazzunk így: ha állandóan értelmesen dolgozunk, akkor egy picikét fejlődünk. A munkához képest, a picike fejlődés valóban úgy tűnhet, hogy alig megyünk előre, ill. állandóan megszorítás van.  De az értelmes munka semmivel sem rosszabb állapot, mint a semmittevés. Másfelől, elvileg megtehetjük, hogy viszonylag lazsálunk, ill. nem szorítjuk meg magunkat, de ennek egy idő után meg kell fizetni az árát.

(Élünk a házban legfeljebb kitakarítgatjuk, nem újítjuk fel, de akkor annak állapota romlik, először relatívan, később abszolút módón, kényelmetlenné, drágává, egészségtelenné válik.

Egy másik példa a természeti népek példája. Ők kevésbé végeznek felújításokat, átalakításokat, mondhatjuk, csak élik a maguk stagnáló életét. De ez az élet összességében mégis rosszabb, mint a modern európai ember élete, és végső soron ők sem dolgoznak kevesebbet, ők is elvégzik napi 8 órai fáradságos munkát.  És újra mondom: az értelmes munka, nem kellemetlen. )

A félmegoldások, a hibás kísérletek veszélye, hogy lejáratják a lehetségesen jó megoldásokat.

A probléma egyik oldala, hogy valóban lehetnek rossz úton járó kísérletek. De a jó úton járó kísérletek is vannak és szükségesek, hiszen kevés oly dolog van, amelynek tökéletes megoldását azonnal megtalálja az ember. A kísérlet, kezdeményezés, a próbálkozás magában hordozza, hogy az még nem tökéletes. E probléma megoldása is a gondolkodásban, elemzésben van.

 1. Nem lenne szabad kvázi szándékosan, manipulációs okból lejáratni valamit.  Sajnos, amíg ez fennáll, addig a probléma alig oldható meg.

2. Nem lenne szabad olyan félmegoldásokat, rossz kiséleteket kreálni, amelyek igazi célja, hogy ürügyként (felmutatható, csak deklarált cselekvés) szolgáljon. Sajnos, amíg ez fennáll, addig a probléma alig oldható meg.

3. Nem szabad előítéletesnek lenni, és néhány félmegoldásból rossz, hiányos kísérletből arra következtetni, hogy az irány, az út is eleve rossz. El kell gondolkodni, vajon az út a rossz, vagy azon rossz kísérlet, mely egyébként a jó útról letérve az árokba köt ki.

4. Ugyanakkor, nem szabad a rossz kísérletet felmenteni, ill., abba belenyugodni, mondván: több mint a semmi. 

5. Nem szabad felelőtlenül kísérletezgetni.  Ha kísérlet is, akkor is próbáljunk a teljes, tökéletes megoldásra törekedni.

Mert az életszínvonal (a szélesen értelmezett életszínvonalra gondolok általában) valóságosan csak lassan képes növekedni. Mert valóságosan (nemcsak szavakkal) adni, teremteni, előállítani nem olyan könnyű, ahhoz idő kell.

Viszont ennél gyorsabban és erősebben képes csökkeni, pl. egy háború esetében. Ezek társadalmi, gazdasági törvényszerűségek.

Ezért a csak büntetés, ill. a büntetés-adás dominancia, képes arra, hogy valóságosan is lehúzza az életszínvonalat. Ezért működnek rosszul a kizsákmányoló jellegű társadalmak.

Minél igazságtalanabb az elosztás (minél inkább vagy-vagy elosztás van) annál inkább elvonó, megszorító, büntetés jellegű a társadalom. Igaz, az elvonó, büntetés jellegű társadalomnak van még egy aspektusa is- az elvonó, kizsákmányoló, megszorító, büntető szándék és annak gyakorlata.  Minél inkább elvonó, büntetés jellegű a társadalom, annál rosszabbul működik.

Egyesek egy szűk réteg ekkor szélesen értelmezett életszínvonal szempontjából relatíve jobban él, de abszolúte még ez a réteg sem él jobban, mintha a társadalom, normális igazságos inkább adakozó, jutalmazó jellegű lenne.  Viszont a társadalom döntő többsége egy igazságos, adakozó, jutalmazó társadalomban sokkal jobban él, mint egy megszorító, elvonó kizsákmányoló jellegű társadalomban. Mindez egyszerűen abból ered, hogy sokkal könnyebb kárt ártalmat okozni, rombolni, mint hasznot hajtani. Illetve, hogy az emberek sokkal könnyebben képesek egymástól elvonni, mint egymásnak adni.

Elismerve, hogy a történelmi társadalomfejlődés a kevésbé elvonó, megszorító, kizsákmányoló úton halad, de azért korunkban is itt lebeg az elvonás, a megszorítás, a kizsákmányolás szelleme.  Sokszor liberális köntösbe öltözve.

Az erkölcsi szabály pedig így szól: soha nem szabad rombolással, taposással, könyökléssel, csalással, mások kárára sikert elérni.

Vannak magasabb rendű emberek és vannak alacsonyabb rendű emberek – tulajdonképpen mindig ez jelenik meg sokféle köntösben. Egyén, csoport réteg, nép, ill. vagyon, hatalom, ill. szakmai gőg, születési gőg, elvi gőg, stb. köntösben.  Ez (vannak magasabb rendű és alacsonyabb rendű emberek) az erkölcs és a rendszer meghatározó jellemvonása. Pontosabban az, hogy ez a magasabb rendűség mekkora, és mi alapján megállapított.

Mert mi emberek nem vagyunk egyformák, vannak értékbeli különbségek, bár általában nem akkorák, mint az gondoljuk és éreztetjük. De egyforma rendűek vagyunk.  Nemcsak a jogban, de minden tekintetben egyforma rendűek vagyunk.

Nem akarok kárörvendő lenni, de kevés nagyobb öröm van, mint a nagyképűek, beképzeltek koppanása. Ugyanis a szerény, önkritikus nem nagyon tud csalódni, igazán nagyot, az öntelt tud csalódni, és így lényegében saját magának okoz csalódást.

Nagyon sokféle szellemi szemetelés van. Néha én is úgy gondolom, meg kell tiltani, legalábbis szelektálni kell a szellemi szemetet, de tévedek. A szellemi szemetelést nem lehet megtiltani. És azt sem, hogy bárki is a szellemi szemétben bóklásszon. Sőt, a tiltás felértékeli a szemetet. Sőt a tiltó is tévedhet. Egyet lehet tenni: ember vedd észre, mi a szemét. Ember vedd már észre, hogy hol jársz, a szellemi szeméttel elontott városban jársz, vagy a szellemi értékek, tiszta városában jársz.

És persze ne felejtsük ki a túlhitelezésből adódó óriási és szerteágazó hibát se: a túlhitelezés felbontja a helyes termelés, szolgáltatás és fogyasztásstruktúrát.  De erről már több fejezetben beszéltem, ezért itt bővebben nem térek ki rá.

Az állam elhitványódása (nem teljesíti a kötelességeit, faladatait, tisztességtelen,  korrupt, lenéző, basáskodó) tripla kárt okoz.

Egyfelől van a primer kár, amit pl. egy magánvállalkozó is okozhat.

Ezen felül van a kiemelt, a központi szolgáltatok gyengeségének kára, mert pl. a jogalkotás, az  igazságszolgáltatás, az oktatás, az egészségügy gyengesége, hiányosságai mindenre kiterjednek.

Ezen felül van a negatív példamutatás kára: ha ilyen az ország, ilyen az állam, ha ez van  legfelül, akkor én miért legyek jó, becsületes. Akkor én harcban állok az állammal, a rendszerrel, a társadalommal.

Inkább költözzön szerényebb épületbe az állam (beleértve a polgármesteri hivatalokat is) reprezentáljon kevesebbet, de az alapvető kötelességeit, faladatait a nép iránt alázattal teljesítse.

Sok helyre szóló megjegyzés, pontosabban utalás egy fejezetre.

Valójában nem teljes a rendszerváltások problémaköre, a történelmi fejlődés problémaköre, a nagytőke problémaköre, a vezetés problémaköre, az önrendelkezés problémaköre, a globalizálódás problémaköre és még sok problémakör, ha kimarad a harmadik tanulmányrészben található fejezet, melynek a következő a címe: 

A történelmi fejlődés másik vonulata: a természetes globalizálódás miatt egyre erősebb a világrendek alakulnak ki, következésképp az egyének, közösségek, nemzetek önrendelkezése (beleértve a demokráciából adódó önrendelkezést) csökken, legalábbis nem növekedhet. A nemzetközi (világ) vezetések kialakulása. A kapitalista (tőkés) világrend. Elméleti rendszertényező.

Nem érdekel a politika, mondják manapság sokan. Engem csak az érdekel, hogy jól keressek, olcsó és színvonalas termékeket, szolgáltatásokat tudjak vásárolni. És persze ne verjenek át. Lehetőleg az állam se zrikáljon. És ha megbetegszem, akkor jól képzett orvosok, jó műszerekkel magas színvonalon kezeljenek. Ismerősemmel, kollégáimmal, főnökeimmel szeretnék jól meglenni, de azért az utcán is nyugodtan szeretnék sétálni, a tolvajok, betörők is kíméljenek. Általában nyugis, jó hangulatú és szabad életet szeretnék élni.

Nos elárulom Önnek, kedves politikától elzárkózónak, hogy mindezt és még sok minden mást, jelentősen a politika határozza meg.  Ki vezeti az országot, a vezetés hogyan irányítja az országot, milyen törvényeket hoz, mindez politika. A politika jelentősen meghatározza mindazokat, amikre Ön is vágyik, még akkor is, ha Ön ezt nem ismeri fel, és nem kíván részt venni. Ha nem kíván részt venni, akkor az Ön beleszólása nélkül határozza meg.

A népbutító tényezők szépen felsorakoznak. A gyatra és hiányos társadalomtudomány és főleg annak még gyatrább oktatása. A gyatra és hiányos statisztikai adatok, mutatók és annak még gyatrább közlése. A gyatra, elfogult és hiányos politikai tájékoztatás. Az elhangzó badarságok áradata. A gyatra és hiányos közszolgálati média. Általában a médiák népbutító műsorai.  A politikai, gazdasági manipuláció. A rendszer individualista szellemisége. A törvénykezésből áradó szellemiség.  Összefoglalva: a nép, gyatra, hiányos, elfogult, nem a jóra ösztönző állami (rendszer), tudatalakítása.  Mindezek közös eredője: az ostoba nép könnyebben uralható.

Persze sokan megjegyzik: jó, jó ez az ember mindent kritizál. Nem lehet minden rossz.

Aki ért hozzá az sajnos látja, hogy minden rossz, legalábbis rosszabb a lehetségesnél.  Aki meg nem ért hozzá, ő azt sem tudja megítélni, hogy rossz, vagy nem. Én nem csak kijelentek, hanem hosszasan bizonygatok is. Sok fejezet szól e bizonyításokról, pl. e fejezet is.

Petőfi Sándor újra meglátogatott.

Jöhet a megérdemelt pihenés és szórakozás – mondtam, és bekapcsoltam a televíziót.

Ez egy óriási találmány - mondta Sándor, és hozzátette - ha van valami, akkor ezért irigyellek titeket.

Az adott csatornán egy nagymami kinézetű nénike ajánlott szexuális játékszereket. Gyorsan csatornát váltottam, nehéz lett volna megmagyarázni. A másik csatornán bugyuta reklámok mentek. Gyorsan átváltottam, nehéz lett volna megmagyarázni. A következő csatornán egy akciófilm ment, robbantások, lövöldözések, verekedések autósüldözések sorozatát bámultuk vagy negyedórán keresztül.

- Mi a történet? – kérdezte Sándor. 

- Az nem számít – válaszoltam - csak a látvány számít. 

- Értem, ez egyfajta tűzijáték, vagy inkább cirkusz.  - Én már egy kicsit unom - tette hozzá.  

- Pedig nagyon sokan, naponta órákig nézik - világosítottam fel. Egyébként nem cirkusz, mert trükk-felvételekből áll.

- És nem unják? 

- Ezek szerint nem, talán azt képzelik, hogy ők robbantanak, verekednek, száguldoznak.

Elgondolkodott, én pedig megint csatornát váltottam.  - Na ez már a való élet, ezek már dokumentumfilmek - mondtam, mert éppen a híradó adása kezdődött. Megölte két gyerekét, feleségét, majd magával is végzett. Hatalmas tűz a lakótelepi ház nyolcadik emeletén, ketten kiugrottak, tizenketten kaptak füstmérgezést. Óriási árvíz egy másik országban, a halottak száma több százra tehető. És ez így ment, szinte csak ilyen hírekből állt a híradó. - Manapság már nem is történik, jó, kedves dolog?  Nem születnek alkotások, felfedezések? - kérdezte Sándor.  - Dehogynem - válaszoltam - csak azt nem mutatják, az a szerkesztők szerint nem érdekes. - Érdekes? Érdekes, hogy nálatok ez a fő szempont. De azért az emberekből mégis félelmet, reménytelenséget, rossz érzéseket vált ki ez a tragikus egyoldalúság - jegyezte meg Sándor.  - Vagy talán kárörvendést is. És talán azt a gondolatot is: ehhez képest nekem nincs is rossz dolgom, nincs okom háborogni - mondtam én.  Megint csatornát váltottam.

Szavazattok rám - ordította az egyik fiatalember. A közönség felzúgott. - Nem, nem, rám szavazattok - pattant fel a másik fiatal. Hatalmas taps, hangorkán. A harmadik már térdreesve hörögte - rám szavazattok, mert én vagyok a vidámság. A közönség már önfeledten ordított.   - Rám szavazattok - így megint az első - ordítás, taps, kelepelés. - Ha én bekerülök - ugrott nagyot a második - akkor kő, kövön nem marad. A közönség már önkívületben tombolt.  - Rám szavazattok - mondta a harmadik. - Én vagyok a legjobb rám szavazattok - így a másik. Dehogy, énrám kell szavazni - sikította harmadik, és ez így ment tíz percen keresztül.  

Sándor meredten bámulta, majd felvont szemöldökkel rám nézett. - Most párbajoznak - mondtam. 

Elgondolkozva sorolta - párbaj, azaz vetélkedés az én időmbe arról szólt, hogy két ember összemérte erejét, ügyességét. Vagy, ha tudományos párbajról volt szó, akkor a tudományos érvek küzdelme dúlt. De arról szólhatott átvitt értelemben, hogy az élete során ki, mit tett le az asztalra, mit tett, mit alkotott. Vagy, egy adott feladatot ki végez el jobban, gyorsabban, ez is tárgya lehetett a vetélkedésnek.

Már vakargattam a fejem, hogy magyarázom meg neki, de az utóbbi megjegyzésbe végre belekapaszkodhattam. - Na ez az, itt az a feladat, hogy ki tudja meggyőzőbben mondani ezt a mondatot: szavazattok rám. Arra szavaznak, és az bekerülhet egy olyan játékba, ahol sok pénzt lehet nyerni.

-          Nyilván azért a végső győzelmet a legtehetségesebb a legokosabb, legbecsületesebb, a legproduktívabb ember nyeri.

-          Nem, láthatod, a kiválasztás sem e szerint folyik. A bennmaradásért is párbajoznak, és akkor is sokat számít, ki tudja szimpatikusabban mondani: szavazzatok rám.

-          De hát ordítanak, tetszelegnek.

-          Manapság ez a szimpatikus. Gyakran a legnagyobb bajkeverők nyerik a játékot, mert ők érdekesek, legalábbis az emberek szerint.

-          Aha, szóval ez egy bohózat.

-          Nem, ezt komolyan veszik az emberek.

-          Éértem – mondta, de láttam rajta, hogy nem érti.  – Szóval az dönti el, hogy ki a kiválóbb ember, hogy ki tudja meggyőzőbben mondani: szavazattok rám. 

 - Nagyjából erről van szó – válaszoltam. - És ráadás jópont, ha valaki aljas, fura, ostoba, ilyesmi, mert manapság ez az érdekes - tettem hozzá. 

 - Ez most egy tréfa, te be akarsz engem csapni - fenyegetett meg a mutatóujjával.

 - Dehogyis, ez egy közkedvelt gyakori, szinte mindennapos műsor. Sokmillión nézik. A párbajozók pedig sokáig készülnek.

Aznap este meg sem szólalt többet az én barátom, csak maga elé motyogta - dedós színvonal, dedós színvonal. Pedig arról még nem is tudott, manapság a politikusok is így kerülnek a székükbe.

Egy elcsípet telefonbeszélgetés.

 - Hello klubtárs.

 - Hello pajtás, hogy vannak a harmincas klub tagjai.

 - Nem nagyon beszélgetünk, elég, ha tudjuk, összetartunk, és mi vagyunk a világ urai. Igaz, rajtunk kívül van még legalább négy harmincas klub.

 - És amúgy, hogy vagy.

 - A szokásos, itt ülök a több hektáros földalatti szuperbunkeromban, képzeld, tovább bővítgettem. 

 - Á, ami ott van a kaliforniai házad alatt.

 - Ja, ja, az arany trezorom most már a legbiztonságosabb, és a legnagyobb a világon, dugig van, tonna számra, arannyal.

 - Na, na pajtás, még nem láttad az enyémet, he, he.

 - Az igaz, he, he, nagy kópé vagy. 

 - De éppen ez a baj, megint kétségeim támadtak. Tudod, csináltuk ezt az újabb pénzpiaci válságot.

 - Idegesek a piacok, he-he, ezen mindig nevetnem kell. Látod az emberek oly ostobák, még azt sem látják, mi néhányan vagyunk a piacok. Na meg azt sem veszik észre, hogy állandóan válság van, válságok sora követi egymást. Persze, mert mi csináljuk a válságokat, azokból jön a mani. Ők abban reménykednek, hogy egyszer csak megszűnnek a válságok és eljön a szép új világ, mekkora ostobaság.

 - Hát, igen, már ez szó is, hogy pénzügyi-válság, ez is egy hatalmas baromság. Ilyen nincs is, hogy pénzügyi-válság. Válság, ha például, jön egy súlyos világjárvány. De itt még csak lélektani járványról, tömeges agylázról, azaz válságról sincs szó, hiszen ezt mi páran csináljuk. A szakemberek, a termelőeszközök, de a természeti kincsek sem csökkennek, akkor milyen válság ez, he-he-he. Nehogy már a farok csóválja a kutyát. Legfeljebb a pénzügyi-műválság kifejezést lehetne használni.

 - Ez jó, találó: pénzügyi műválság, he-he-he. De éppen ez a lényeg, a farok csóválja a kutyát, ha a kutya engedi. Na de miért hívtál? - valamit elkezdtél.

 - Semmi különös, csak hát mégis, itt azért emberek milliói mennek tönkre, sokan nyomorig, az elkeseredésig, talán az öngyilkosságig süllyednek.

 - De azért te is szépen profitáltál ebből a válságból pajtás, ne tagad. Az emberek ostobák, még azt sem látják, hogyha vannak károsulók, akkor hasznosulók is vannak. Nekünk nem is kell megvezetni az embereket, szinte maguktól találnak ki mindenféle ostoba frázist, elméletet.  Saját maguknak csinálják, neked ne legyen lelkiismeret-furdalásod.

 - De mégis, egyre csak azon gondolkodom, mi értelme ennek. Itt ülők magányosan a pazar palotámba, és csak ritkán járok le a bunkerbe, és jár az agyam. Azért vannak ártatlanul szenvedő gyerekek is. És talán tényleg van másvilági igazságszolgáltatás is, azért egyszer mi is meghalunk.

 - Ne emészd magad pajtás, mint mondtam, az ember ostobák. Itt van pl. ez a baromság, ez a frázis: a hitel a gazdaság motorja. Jó rendben van, én találtam ki ezt még vagy negyven évvel ezelőtt, de nem én vagyok, aki állandóan ezt hangoztatom, propagálom, hirdetem, mint egy szent igazságot. Nem én, hanem sok ezer, sokmillió ember, közöttük az állítólagos közgazdászok, hozzáértők.

 - Hát igen ez elég különös, az emberek szerint nem a munka, nem a termelés, nem az innováció a gazdaság motorja, hanem a hitel. Elismerem, az emberek ostobák, de azért mégis: jogunk van-e nekünk kihasználni ezt?

 - Mondom pajtás az emberek ostobák, maguk sétálnak be a csapdába, hiszen ezt a válságot is egyszerű eszközzel megakadályozhatták volna: például fix árfolyamokkal.

 - Most azért a svájci miniszter azért lépett, igaz, addig mi már megtömtük a mackónk.

 - És ami ennél fontosabb, gyakorlatilag mi vagyunk a világ urai. Hát éppen erről van szó pajtás, a politikai vezetők, egyfelől ostobák, másfelől érdekszövetségben állnak velünk. Végül is az emberek benne vannak mindenféle spekulációba, átverésbe, de sírnak, átkozódnak, ha ők a vesztesek. Az emberek nemcsak ostobák, de önzők is, szóval nem kell őket sajnálni. A rendszerünk, alapvetően működik, kezünkbe van bankrendszer, a pénzpiac, a kereskedelem, a multik nagyobb része, legközelebb, pár hónap múlva majd más trükkel, műbalhéval állunk elő, bár az emberek még azt sem veszik észre, hogy csak pár trükk van, és azokat ismételjük. Egyébként éppen most dolgoznak az embereim, a huszonkettő legjobb koponya, a következő pénzügyi műválság részletein, hogy szavadat idézzem.

 - Nekem azért mégis kétségeim vannak, öreg vagyok utód nélkül, már pelenkát hordok, és nem látom a végső célt.

 - Te is pelenkát hordasz pajtás, na ennek örülök én már vagy tíz éve. Nincs gyerekünk, nem probléma, majd kinevezzük a kiváltságos utódainkat. Engem kielégít az a tudat, hogy a felszín alatt én, azaz, mi irányítjuk a világot. Öreg vagyok, de orvosok, szolgák hada nyüzsög körülöttem, azon fáradoznak, hogy minden órám élvezhető legyen és ez általában sikerül is nekik.  És hogy mi ennek az értelme, de ezt már többször megbeszéltük.

 - Azért mondd el újra, nyugtass meg, kérlek.

 - Pedig egyszerű, kezdjük ez első és főleg a második világháborúval. Óriási értelmetlen öldöklés és főleg a mi népünket kaszabolták. Az ostoba emberek, úgy látszik, mindig csinálnak maguknak valamilyen ostoba válságot. Méghozzá, meg sem állnak, amíg el nem jutnak a legostobább dologig, a háborúig. Mi csak lehetőséget adunk nekik, hogy az önzésüket, ostobaságukat kiélhessék a pénzügyi, gazdasági válságok szintjén. Vagy ahogy te mondtad, a pénzügyi, gazdasági műválságokban. És azért ezek a válságok még mindig sokkal humánusabbak, sokkal ártalmatlanabbak, mint a háborúk. Ha nem lennének pénzügyi, gazdasági válságok, akkor sem lennének boldogabbak, békésebbek az emberek, sőt, de így legalább kontrollált ez az egész folyamat. Úgy hogy mi csak jót teszünk, te is nyugodj meg pajtás.

 - Ekkora ökörséget már régen hallottam pajtás, de azért engem megnyugtatott.

 - Ökörség? De miért?

 - Ne felejtsd el, én harmincasok klubjába tartozom és nem az ostoba emberek közé. Az egyik rosszat, a spekulációs kizsákmányolást, nem lehet egy másik rosszal indokolni a hódító háborúval. Mindkettő rossz, mindkettőnek véget kell, legalábbis lehetne vetni. Az emberek ostobasága, önzése nem indokolja a spekulációt, mindkettő rossz, mindkettőt meg kellene szüntetni.

 - Rendben van pajtás, tételezzük fel, de azért azt te is elismered, hogy a politikusok, az állami vezetők még nálunk is nagyobb kaparnyékok. Legalábbis azok lennének, ha nem lennének szabályozva. Mi csak kontrolláljuk őket.

 - Megint csak azt tudom mondani, az egyik rossz nem magyarázza a másik rosszat. Tulajdonképpen szerencsétlen nép kettő, vagy inkább három fogaskerék között őrlődik. A mi fogaskerekünk, a politikai állami vezetés, és az ellenzék fogaskereke között. Vagy együttműködve darálják őket, vagy a fogaskerekek egymással torzsalkodva, ütközve, akadozva forognak, de azért darálnak.  

 - Hát te tényleg menthetetlen vagy pajtás, elferdült az agyad, majd értesítem a tanácsot.

 - Ne ordíts, mondtam már, megnyugodtam.

A pénzügyi válságról, a hitelválságról megint másképpen, egyszerűen.

Korábban azt mondtam, hogy valójában nem létezhet pénzügyi válság, hiszen a pénz nem termelőeszköz, nem szakmunkás, nem gép, nem nyersanyag, és ilyesmi. Ezt fenntartom, azonban gazemberek vitája, harca, megbéníthatja a gazdaságot, azaz a termelést. Az egyik fajta gazember, aki, ki tudja honnan szerzett hatalmas pénzt, ezt tisztességtelen hiteladással növelte, és ezt a pénzt továbbra is tisztességtelen hiteladással próbálja növelni. A másik fajta gazember, aki állandóan tisztességtelen hitelfelvételekből akar meggazdagodni, vagy politikai sikereket elérni, valójában nem érdekli a hitel visszafizetése, hiszen, ha érdekelné, akkor nem venne fel állandóan hitelt. Eközben persze lennének tisztességes hiteladók és felvevők, sőt ők lennének többen, csak őket belekavarják, a kevés ámde, annál nagyobb gazember harcába. Sajnos az európai, amerikai szemlélet nem az, hogy iktassuk ki a gazdasági gazembereket, hanem az, hogy azok a gazdaság szükségszerű, kiiktathatatlan, sőt szükséges szereplői. Valójában ki lehetne iktatni (a minimálisra lehetne csökkenteni) a gazdasági gazemberséget, de ezt a fehér ember manapság, általában nem képes felfogni.

Mindaz, amit eddig elmondtam a hitelezés optimális arányáról, persze csak a tisztességes gazdaságban igaz. Ugyanis a tisztességes gazdaságban is szükség van hitelre, a tisztességes gazdaságban is tudni kell, hogy hol vannak a határok.

Viszont egészen más a helyzet, ha a gazemberség törvényes, és gazemberek harca jellemzi a gazdaságot. Először is gazemberek nem tisztelik a határokat.

A gazemberek harcában persze egyik félnek sincs igaza, pontosabban mindkettő jogosan vádolja a másikat, ezért a vita eldönthetetlen, de ez úgy jön le, mintha a bonyolultság miatt lenne megoldhatatlan a probléma.

 - Mit akar ez a hiteladó, aki munka nélkül spekulációval, kamatokkal, trükkökkel szedte össze a hatalmas pénzét, aki most is trükközik, most is uzsorakamatot számít fel, kiszámított minden lépése – vádaskodok a tisztességtelen hitelfelvevő.

 -  Mit akar ez a hitelfelvevő, aki aláírta a szerződést, aki tudta, hogy mit csinál, de most meg akarja úszni a visszafizetést, zsebre akarja vágni a pénzem, fizesse csak vissza – vádaskodik a tisztességtelen hiteladó.

Erre mondtam, hogy gazemberek jogosan vádaskodnak egymásra, de ettől még gazemberek maradnak. Persze ők a gazember nagyok, mosolyogva, összekacsintva (és persze a kisember ne vegye le az igazságot) harcolnak, mert nekik akkor is marad, ha vesztenek, ellenben semmi sem marad azon kicsiknek, akiket belekevertek ebbe a harcba. A nagyobb baj, hogy a tisztességtelen harcukba egészen a gazdaság leblokkolásáig is elmennek, ezt nevezik pénzügyi válságnak. Az első lépés, jogilag minimalizálni, ellehetetleníteni minden gazemberséget, a tisztességtelen hiteladást, és a tisztességtelen hitelfelvételt, e nélkül nincs második lépcső.  

Végezetül: a profi nagy hitelnyújtó (pénz-nagytőkés) és a profi nagy hitelfelvevő (többnyire az állam) gazembersége, azért nem egyenlő. A profi hitelfelvevő ebben a játszmában többnyire a balek szerepkörébe kerül, a gazembersége többnyire a felületességgel, butasággal ötvöződik. A profi, nagy hitelnyújtó a tudatosabb, a ravaszabb, mert ha megkapja a magas kamatot, akkor is jól jár, de akkor is jól jár, ha nem kapja meg, mert zsarolási helyzetbe kerül.

De mint mondtam, az egész ügy problematikája, hogy a becsületes kisemberek sokaságát (lehetnek azok, akár kis-hitelnyújtók, betétesek, kis-hitelfelvevők, vagy egyszerű adózó állampolgárok) belekeverik a gazemberek harcába.

Teljesen átlagos tudású ember vagyok, sok, nálam sokkal nagyobb lexikális tudással rendelkező, sokkal jobban, gyorsabban fogalmazó, több nyelvet ismerő ember van. Bár szerintem a logikai képességem jó, a lényegesítő, a kategorizáló és a lényeges tényezőket számba-vevő képességem jó, de én mégsem ezeket tartom a legnagyobb erényemnek. Hanem pont azt, hogy átlagos vagyok, és átlagos életet élek. Mert a tudománynak az átlag embert kell tanítani, a tudomány és politika célja az átlagember életének javítása, és végül is az átlagemberek alakítják a világot. Tehát ha én átlagos, de gondolkodó ember vagyok, akkor mindezeket kvázi testközelből átéléssel tudom elvégezni. De úgy is megfoghatnám a kérdést, hogy az egyén sorsa, társadalmi helyzete, és képessége befolyásolja az egyén véleményét. Ha én átlagos sorsú, társadalmi helyzetű, és képességű ember vagyok akkor az én véleményem közelebb áll az átlagemberek véleményéhez, és talán jobban meg is értik ezt a véleményt. A médiában figyelem a nagy tudású és nagy dumájú embereket, nagyon okosakat mondanak, de valahogy mindig van egyfajta hiányérzetem. Most jöttem rá, miből is fakad ez. Abból, hogy ők nem az átlagember fejével gondolkodnak.

Milyenek vagyunk mi magyarok. Sajnos már országokban nem éltem huzamosabb ideig, ezért nincs összehasonlítási alapom, így azt sem tudom, milyenek vagyunk mi magyarok. Legfeljebb azt tudom megfogalmazni: milyen emberekből van kishazánkban (lehet hogy máshol is) a kelleténél több. Mert az én tudásommal ez sem lenne ferr megfogalmazás: ami a magyar emberekre jellemző. Mert azért a magyarok többsége, ahogy szerintem minden nép többsége, normális és becsületes. Ezért maradjunk ennél megfogalmazásnál, milyen emberek vannak kishazánkban, a magyarok között, sajnos a kelleténél többen, a teljesség igénye nélkül. A kelleténél többen vannak, azok, akik 90-95%-osan elvégeznek egy munkát, de azt az 5-10%-ot már lespórolják, odavágják. Nem veszik észre, hogy ezzel az 5-10%-nyi odavágással tönkreteszik a saját 90-95%-os munkájukat. Ugyanis ez az odavágás ezt eredményezi, vagyis a 90-95% munkából így csak 40-60%-os munka lesz.  Ha még egy negyedórát, félórát, órát rászánna, akkor mindenki áldaná. De nem, nem szánja rá, így aztán kialakul 40-60%-os félig kész Magyarország.

A magyar filmek szerint (és itt már van nemzetközi összehasonlítás), mi magyarok egzaltáltak, érzelmileg labilis, kissé habókos, sőt hülye emberek vagyunk. Gondoljuk végig, mondjuk az utóbbi 30 év magyar filmjeit (1980-2010), szinte mindből ez árad ki.  És hasonlítsuk össze más országok filmjeivel, azokból nem ez árad ki. A külföldi filmek inkább nagyra tartják a saját népüket. Na most vagy az van, hogy nem a magyar nép egzaltált, hanem a magyar filmrendezők, vagy ilyen filmeket propagálnak. Csak itt nagyon nagy az arány, ez már nem lehet véletlen. Vagy valószínűbb, hogy is-is, a magyar nép is egzaltált, de erre a filmesek (de az írók sem sokkal különbek) rátesznek két lapáttal.

Érdekes, hogy rendszerváltás előtti korban (1980-tól) és a rendszerváltás utáni korban készültek ezek a filmek. Ugyanakkor a jelen magyar kapitalista rendszerről szinte nem készült sem vidám, sem tragikus leleplező film. Annál több készült a szocializmusról, de főleg, utólag.  Nem a kapitalista rendszert leplezik le korunk filmjei, hanem a magyar népet, magyar nép egzaltáltságát. Ebből azért arra lehet következtetni, hogy a kelleténél több nálunk a megalkuvó, a jelen rendszert kritizálni nem merő, de a múlt rendszert rugdaló ember. És a kelleténél több nálunk, a régmúltba révedő, a dicsőségét a régmúltba kereső ember.

Visszatérve, egyébként ez az egzaltált népet mutató magas arány már káros, mert nem leleplezés lesz belőle, hanem útmutatás. És valószínűleg ebbe az egészbe az is belejátszik, hogy a kelleténél többen vannak olyanok, akik nem becsülik sem magukat, sem a másikat, és persze a népet sem tartják sokra. A kelleténél többen túlságosan pesszimisták, lebecsmérlők, lenézők, nemcsak más népekkel szemben, de saját népükkel, a magyarokkal szemben is.

A kelleténél több nálunk a bunkó, gyökér és a kisstílű csaló is. És a kelleténél több nálunk az önző, a csak magával törődő és esetleg a gyerekeivel törődő ember.

Na de az önzőségnek két alapfajtája van, az egyik a bunkó, a gyökér, a csaló. A másik fajta, pedig aki éppen amiatt, passzív, inaktív társadalmilag, sőt a segítőkészség, a közösségi szellemiség teljes hiányát  mutatja, mert önző. Nem tudom, hogy más országok, hogy állnak az ilyen emberekkel, de az biztos, nálunk a kelleténél több van az ilyen emberekből.

Ugyanakkor nincs visszataszítóbb annál, amikor a közszereplők, politikusok maguk átlagon felüli hatalmi, vagyoni, társadalmi helyzetéből (ez egy átlagostól eltérő, torz helyzet) kiindulva ócsárolják népet, annak véleményét, viselkedését. Egyébként pedig a nép véleménye „szent”, rövid távon nem leváltható, és általában, többnyire jó okai vannak.

Ugyanakkor a történelmünkből következteteve szinte feltétel nélkül megbízunk a felettes, erős, gazdag „szövetségesünkbe”, túlzottan jóindulatúak vagyunk. Persze erre azt is mondhatjuk: együgyűek, naivak, óvatlanok, tökfilkók vagyunk.

Nézzük pl. az utóbbi húsz évet. A kapitalistákat Róbert bácsinak tartottuk, az EU-t, (a fejlettebb tagországokat) egy igazságos, segítőkész szervezetnek tartottuk, a rendszerről is elhittük: ez a lehető világok, lehető legjobbika. Aztán csalódtunk. A csehek a lengyelek, és még sorolhatnám sokkal óvatosabbak, tartózkodóbbak voltak, jobban is állnak, mint mi. Előtte a másik rendszerrel és a Szovjetunióval voltunk így. Az osztrákokban, beleértve a Habsburgokat is, a történelem során már legalább ötször feltétlen megbíztunk, át is vágtak mindig, de szerintem ebből sem tanultunk, alkalomadtán megint dörgölődzni fogunk. Utoljára az osztrák bankok verték át a jó magyar népet és akkor még az ilyen MOL-féle átverésekről nem is beszéltem. Persze a rafinált „szövetséges” mindig segítéssel kezdi, főleg ígéret szinten, ettől el is ájulunk, azután persze többszörösen is megkéri a segítség árát. Utolsó csatlósa voltunk Hitlernek, és az első világháborúban is kitartottunk. Mások időben lepattantak, a hűtlenek hősök lettek, mi pedig az aljasok, akiktől mindent el kell venni. Nyitottak és jóindulatúak voltunk, vagyunk, ez a nálunk letelepedett népek, nemzetiségek számából (ezek szerint mégis megőrizték a nemzetiségüket) is kitetszik, de ez is fordítottan kerül a ló hátára, rasszistának, nacionalistának mondtak, mondanak minket.   Nem ajnározás, azután csalódás és azután felháborodás, ellenségeskedés szükséges, mert a magyar történelembe ezek váltogatták egymást, de meg kell tanulnunk folyamatosan óvatosnak, tartozódónak lenni.  Persze mindez elsősorban a magyar vezetőkre, az elitre vonatkozik.

A lényeg, hogy végre fogadjuk el, a világ nem szeret bennünket, csak magunkban bízhatunk.

Nem árt ismételten felsorolni milyen közösségek lehetségesek.

Persze nincsenek tiszta közösségek, átfedések vannak. És nemcsak az emberi társadalomra, közösségekre kell gondolni, de minden közösségre, rendszerre.

1. Amelyben a tagok egymással harcolnak. E közösségben szükségszerűen időszakos urak és szolgák vannak. (Anarchikus diktatúra)

2. Amelyben a tagok szinte közömbösen, lazán működnek együtt. Laza együttműködés, de a harc is gyakori. És azért gyakran megjelenik az anarchikus diktatúra is. (Individualista „liberális” közösség.)

3. Amelyben a tagok szabályozottan, békésen versenyeznek, illetve közepesen működnek együtt. Ez a kettő oksági összefüggésben van egymással. E közösségben azért megmarad a tagok önállósága.

4. Amelyben a tagok egy szorosabb együttműködésben vannak, részben elvesztik az önállóságukat. Az önrendelkezés (szabadság) szükséglete sérül. (Katonatársadalom)

5. Amelyben a tagok olyan szoros együttműködésben vannak, hogy teljesen elvesztik az önállóságukat. Az önrendelkezés (szabadság) szükséglete sérül. (Pl. az egysejtűekből kialakul a többsejtű önálló élőlény.)

Minél inkább haladunk a szoros közösség felé, annál inkább felmerül, hogy szükségszerűen kell lenni egy erős főnökségnek irányítónak, és ki az. Ez is egy további felosztás: a tagok önként, vagy kényszerből (esetleg manipulációból) választják a közösség típusát.

A 4. és 5. közösség szétbontható, úgy, mint: a közösség egy erős csoportja lesz a főnök az irányító.  Vagy egy megfoghatatlan irányító van (alkotmány, szabályzat, Isten, szentírás, természeti törvények, stb.), a közösség az „egyenlőség” módján lesz egységes. Erre jó példa, ahogy az egysejtűekből kialakult a többsejtű.

Mindez vajon a világnézet kérdése?

Az szerintem nem vitás, hogy az emberiség helyes útját valahol a 3. variáció körül kell keresni, hiszen az egyén nem vesztheti el az önállóságát, de azért minél több ember éljen kellemesen egészségesen, stb., ehhez pedig szervezettség szükséges. A 3. variáció az, amelyben kialakulhatnak az igazságos különbségek. Talán a 2. variáció az, amelyben a vezetés, az irányítás szerepe, a legkisebb, de ennek elég nagy ára van. A 3. variációban sem szükséges, hogy erős uralom, irányítás alakuljon ki. És ez ötvöződhet a tagok önkéntességével, és azzal hogy nem egy erős csoport lesz az irányító. És mindez kiadja a demokráciát, (a közvetlen demokráciát). 

Amin vitatkozni lehet, és ez már lehet világnézet és (és érzelmi hozzáállás), hogy a 3. variáció, a 2. variáció felé hajoljon el, vagy a 4. variáció felé hajoljon el. De azért ne hagyjuk számításon kívül: lehet egy optimális középút is.

Jelenleg sajnos még az is világnézeti kérdés, hogy legyen egy erős vezető, irányító, uralkodó csoport, vagy ne legyen.

Az eddigi történelmi fejlődés úgy is felfogható, hogy az 1.ill. 2. variáció átbillent a 4. variációra, majd visszabillent az 1. ill. 2. variációra. De ez a billegés nagyon hosszú távon egyre enyhébben alakult, alakul, a 3. variáció egyre inkább dominál. De ez a fejlődés nagyon lassú és hektikus.  Elsősorban a válság-láncreakciók miatt hektikus.

Van azonban egy ennél is lényegesebb történelmi fejlődési folyamat.

Az rendben van, hogy néha az anarchiából eredő kiskirályok uralkodnak, vagy éppen katonatársdalomból eredő nagykirályok (a maguk eszközeivel, társaságukkal) uralkodnak, de mekkora különbség van az uralkodók és az alattvalók (a kiszolgáltatott a vezetett emberek) között. Mennyire élnek vissza az uralkodók, a hatalmon levők a hatalmukkal. Az emberi lelkekben valójában mi van, és a valóságosan uralkodó világnézetben milyen felfogás él e kérdésben. E téren kirajzolódik egy lassú, enyhe, de hektikus javulás.

A harmadik történelmi folyamat lényege, pedig az hogy valóságos különbségeket, az uralkodói gőgöt, felsőbbrendűséget, mennyire vállalja fel a vezetés és a valóságosan uralkodó világnézet. A múltban nyíltan vállalták, sőt hivalkodtak a felsőbbrendűséggel, korunkban pedig titkolják, elfedik.  És persze ennek megfelelően változik a kizsákmányolás módszere is.

Az elfedésnek sok vonatkozása van. Ezért válik szét napjainkban (államkapitalista rendszerben) a deklarált uralkodó világnézet, és  a valóságos uralkodó világnézet.

Az elfedésnek sok vonatkozása van, de leginkább azt jelenti, hogy az idők folyamán, kevéssel csökkent a direkt, erőszakos, katonai kizsákmányolás, és nőtt a gazdasági, pénzügyi kizsákmányolás. Korunkban (államkapitalista rendszerben) már ez dominál.

Azt viszont mindenkinek és minden politikai erőnek tudomásul kell venni, hogy csak a felsorolt társadalmakból válogathat. Mert könnyű kritizálni: fuj levele. De eközben a kritizáló lényegében ugyanazt akarja csak más köntösbe. Pl. szélsőjobb, lényegében katonatársadalmat akar, akárcsak a szélsőbal, mégis utálják egymást.

Vagy a kritizáló nem akar semmit, halvány elképzelése sincs, de szépen megél a pocskondiázásból, mert ez sem ritka.

Kína kapcsán pedig már halottam azt, hogy az egy szocialista ország, kapitalista gazdasággal. Szerintem a rendszer egységesebb annál, hogy különböző mozaikokból lehessen összerakni. Ha össze is rakják az elemeket, akkor is számos vonatkozásban egymáshoz kell azokat illeszteni. Ha mondjuk egy házat X ház alapzatából Y ház falazatából, Z ház tetejéből, és így tovább. raknak össze akkor az össze rakás után nem X,Y,Z ház lesz hanem K ház, mert  az összeillesztés olyan sajátosságokat ad, hogy  végső soron sajátos ház alakul ki. A rendszer azért milliószor bonyolultabb, mint egy ház, ezért még inkább áll az előző okfejtés.

Petőfi Sándorral utazgatom.

Azután elindulunk haza. Én lazán, már rutinból vezetgetek, soha nem csináltam komolyabb galibát, 40 év alatt 3 kisebb koccanásom volt, azok sem forgalom közben történetek. Gondolataim kisimulnak, a vétkezés morzsája sincs bennem, vigadok, hogy itt van a barátom. De az út szélén sunyin ott áll a rendőr és mér. A rohadt életbe, sziszegem, most mennyivel mentem. Lehet hogy öttel-tízzel, mégis átléptem? Petőfi persze kérdez, én meg magyarázok. Nem értem – mondja, vagy inkább kérdezi – ha mérés van, akkor miért nincsenek mindenhol állandó mérőhelyek, miért kell alattomban elbújva tenni mindezt?  Mert akkor senki nem lépné át a sebességhatárt - válaszlom. És nem ez a cél?  - Jó kérdés, akkor mégsem ez a cél - válaszolom.   - Ezek szerint a cél, az, hogy vétkezzen az ember, és a vétkezőt rajtakapják, megbüntessék – állapítja meg szomorúan.  Ezek szerint így van, ismerem el.  Meg sem merem kérdezni, tetszik e barátom ez a szép új világ?

Persze valóságos életszínvonalról csak akkor beszélhetünk, ha az emberek értékrendi torzulása megszűnik.

Rájöttem, hogy manapság az embereket (az emberek jelentős részét) az nem érdekli, hogy valójában hogyan élnek. Jól, kellemesen, netán állandó kellemetlenségek, konfliktusok között. Ami érdekli őket: az a tulajdoni státuszuk. Az emberünk végignéz az öt, vagy tíz szobás „palotáján”, a szuper konyháján, a garázsban álló márkás autóin, és elönti őt a „boldogság”: ez az enyém. De ez a „boldogság” öt percig tart. Azzal már nem törődik, hogy egyébként milyen ennivalókat eszik a szuper konyhájában. Azzal sem, hogyan él a palotájában. Az emberi kapcsolatok is mellékesek számára. Alig jut ideje gyerekére, hát aztán. Az sem érdekli, hogy számára kellemetlen nyűgős munkát kell végeznie, hogy alig van szabadideje. És hogy a kevés szabadideje valóban kellemesen telik el. Bulizik, berúg, hogy feledje a valójában kellemetlen tartalmatlan életét, de azután jön másnaposság. Ez a bulizás, berúgás megint csak egy ötperces boldogság. Szóval minden, a minél nagyobb tulajdoni státusz, és ezért, ennek megszerzéséért, megtartásáért szinte mindent felad. Napi tíz perc vagy egy óra kétes boldogságért bevállal napi több óra boldogtalanságot.

Sőt, az is csak önámítás, hogy a tulajdoni státusz egyfajta társadalmi státuszt, megbecsülést jelent. Egyfelől manapság egyáltalán nem tűnik fel, ha valakinek tízszobás háza, a márkás autói, stb. vannak. Szinte senki nem tud arról kivéve a közeli ismerősöket, hogy kié ez a ház, ez az autó, ki ez a gazadag ember. Aki meg tud róla, ő pedig ezért nem fog felnézni a gazdag emberre, kivéve egy-két ostobát. Nem fog felnézni, mert tudja, hogy nála gazdagabbak is vannak, sokkal, de sokkal gazdagabbak is, ráadásul nem is kevesen. Egy érdekes ellenmondás alakult ki: az egyének számára egyre fontosabb lesz a saját tulajdoni státuszuk, ilyen értelemben tehát gazdagság általános (társadalmi) megbecsültsége nő. Ugyanakkor a gazdagság más emberek általi megbecsültsége (ez is egyfajta társadalmi megbecsültség) csökken. Semmi értelme az egésznek, akárhonnan nézzük.

Ezzel együtt mégis az a tendencia rajzolódik ki, hogy az ember egy öncélú tulajdonosi (létrehozó, felhalmozó, gyűjtögető, szeméttermelő) robottá válik. Akinek a célja az öncélú gyűjtögetés és nem a jó élet. Még akkor sincs értelme, ha minőségi dolgokat gyűjtöget, mert ezeket nem használja ki. Nem érdekel mások véleménye csak magam miatt csinálom - mondja önérzetesen a gyűjtögető. Önérzetesen, de ostobán, mert összesítve neki sincs öröme.  Ráadásul közben egyre több szemetet termel, rombolja természetet.

Néha felröppen a hír egy-egy nénikéről, aki a lakását teletömi számára jó minőségi szeméttel, kidobott holmival. De miért ítéljük el ezt, hiszen sokan ugyanazt csinálják, azzal a különbséggel, hogy nem a kukából veszik ki a dolgokat, hanem az üzletbe veszik meg. És nemcsak begyűjtik, de ki is dobálják a holmikat, de a lényeg ugyanaz. Sőt ez utóbbi gyűjtögető egy fokkal logikátlanabb, mint a nénike, mert dolgozik és pénzt ad ki, ráadásul ki is dobálja a gyűjteményét.

És sajnos ez is egy járványos, terjedő lelki betegség, olyan, ami már a normális egyszerű embereket is egyre inkább megfertőzi.

Nemrégiben részt vettem egy kisebb ház eladásában. Nagyon tanulságos volt, hogy mi érdekelte a vevőket. Elsősorban és majdnem kizárólag a tulajdoni státuszuk. Ennek javítása érdekében vették volna meg a házat, és nem ezért, hogy abban kellemesen éljenek. Mert, hogy ilyen irányú kérdések (milyen szomszéd vannak e szúnyogok, van valamilyen zavaró zajhatás, stb.) nem merültek fel. Általában látszott, hogy nincs elképzelésük a kellemes életről, és ha van is, az nem szempont.)

Visszatérve, amíg az emberek nem tisztázzák magukba, hogy valójában mi jó a kellemes élet, és amíg nem arra törekednek, addig a valóságos szélesen értelmezett életszínvonal fogalmát zárójelbe kell tenni. Vagyis itt már nem csak egy rendszerproblémáról van szó, de egy általános értékrendi problémáról is szó van, ami azért nemcsak egyéni, de társadalmi probléma is.  A vezetésnek, az államnak, az oktatásnak, a művészeteknek kellene e problémára rávilágítani. Ami fájó, a művészet passzivitása.

Talán bármit tesz az ember, élete felében problémákkal, konfliktusokkal küszködik, elégedetlen, netán szenved, rosszul érzi magát. Életének negyede pedig színtelen, íztelen, szagtalan, közömbös. Talán csak az emberi élet negyedében lehetséges örömet, elégedettséget? „boldogságot” érezni. De akkor legalább ezt a negyedet kellene elérni, mert átlagosan még ettől is messze van az ember. 

Szinte minden embernek van valamilyen komplexusa.

Egy kis kategorizálás nem árt.

Van konkrét cselekvéshez, tárgyhoz kapcsolódó komplexus.

A komplexus lehet mánia, túlzott, elvakult vágy, függés.

Lehet túlzott félelem, fóbia, de ennek többféle változata van.

Tulajdonképpen a komplexusok úgy is megfogalmazhatók, hogy azok nem mások, mint a rokonszenves, ill. ellenszenves, ill. zavarosan ellentmondásos a rokonszenvem, problémája. Komplexus, amikor túlzott indokolatlan és a józan észt felülíró a rokonszenv (pl. nagyos erős vágy) ill. ellenszenv (nagyon erős félelem) Illetve komplexus, ha erősen ellentmondás hol rokonszenves, hol ellenszenves az érzés és a megítélés. 

A hatalmi komplexust, hatalomvágyat nevezhetjük, akaratossági komplexusnak is.

És vannak általános komplexusok.

Az embernek jellemzően legalább két általános lelki zavara komplexusa van: az egyik a hatalommal, a birtoklással kapcsolatos komplexusa, a másik külalakjához kapcsolódó komplexusa.

Az embernek jellemzően vannak lelki zavarai, azaz az emberek többségének vannak olyan pszichés zavarai, lélektorzulásai, amelyek az értelmet, az erkölcsöt és ezekkel egyben a társadalmat is eltorzítják. A következő gondolatok vetődnek fel ezzel kapcsolatban.

Ez már erősen a pszichológiai szaktudomány problémái.

Ezt az egész tanulmányt zárójelbe teheti ez a mondat: az embernek jellemzően vannak lelki zavarai, azaz az emberek többségének vannak olyan pszichés zavarai, lélektorzulásai, amelyek az értelmet, az erkölcsöt és ezekkel egyben a társadalmat is eltorzítják.

Nem az a nagy baj, hogy a korrupt kincstárőr, a kincstárból, időnkét száz aranyat zsebrevág. Az a nagy baj ha, ha kincstárőr száz aranyért (vagy egy kis hatalomért) szabad bejárást biztosít a rablóknak a kincstárba, miáltal azok szép lassan kifosztják az egész kincstárt. Ráadásul, nem ritkán, a meggazdagodott, megerősödött rablók megvédik a kincstárőrt, sőt talán még királynak is kinevezik.

A szakértő leginkább azt a véleményt mondja, amit a vezető hallani akar. A vezető leginkább azt a szekértői véleményt fogadja meg, amely egyébként is egyezik a saját véleményével.

Nem árt elismételni: az, hogy sokan, akár mindenki, kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt elmondhatja véleményét, még nem közvetlen-demokrácia. Ez inkább a zavarosságot fokozza. A közvetlen-demokrácia: ha az elmondott véleményeket (szinte mindenki véleményét) összesítik, és ennek alapján hozzák a döntéseket, azaz a törvényeket, szabályzatokat.

Minden hagyomány, egyszer újítás volt.

Az utánzó hátrányban van az újítóhoz képest.

Ez a szerencsétlen ország, nemzet (de inkább a szószólókról van szó), állandóan a múltjával foglalkozik, ahelyett, hogy jelenével és a jövő építésével foglalkozna.

Mert egy normális ember, egy normális nemzet is foglalkozik a múltjával, de 10-20%-ban. És annak is úgy van értelme, ha abból megfogalmaz a jövőre vonatkozó gondolatokat. Ha a múltról szóló elemzésből a jövőre vonatkozó elemzés lesz. De mi magyarok (főleg a tudatalakító elit osztály) fordítva működünk, mi 80-90%-ban a múlttal foglalkozunk, ráadásul semmi jövőre vonatkozó hasznosat nem fogalmazunk meg. Mi Trianonon kesergünk. Mi magyarázzuk a nemzeti tragédiáinkat, amelyek szintén azért alakultak ki, mert már akkor is a múlttal foglalkoztunk. Mi az ellenzékkel foglalkozunk, kispártra zsugorodott, vagy letűnt politikai erőkkel foglalkozunk. És nem azzal: na akkor hogyan tovább.

Mi ez: politikai manipuláció, vagy a fantázia nélküliség és a gyávaság elkendőzése, vagy valamilyen nemzeti kulturális sajátosság?  Bármi is ez, komoly hiba, hátráltató tényező. Komoly hiba, mert nem a jelent elemezzük, és nem a jövőt építjük.

A politikusok, politikával foglalkozók, gyakran hangoztatnak ilyesmiket: meg kell változni a szemléletnek. Az a baj hogy az emberek így gondolkodnak, miközben úgy kellene gondolkodniuk. Meg kell változni az embereknek, a népnek. A közfelfogásnak kell megváltozni és így tovább. Azon kívül, hogy én ezekben, a mondatokban a vezetői felelősség népre való hárítását vélem felfedezni a következő megállapítást tenném.

Az első lépcső a helyes elvek, megfogalmazása elfogadása, de ezzel egy-időben a logikus megvalósítható gyakorlatnak, megvalósítható jognak is legalább körvonalazódni kell. Ugyanis, ha nem körvonalazódik az alapelv konkrétumokban, ha bizonytalan a megvalósíthatóság, akkor az alapelv szép, de rendszerint cáfolható, ellentmondásos szavak maradnak. A helyes sorrend tehát: a helyes alapelv (alapelvek) megfogalmazása, a konkrét megvalósítható gyakorlat felvázolása, az alapelv egyre nagyobb elfogadása, vele párhuzamosan a konkrét, megvalósítható gyakorlat pontosítása, az alapelv teljes elfogadása, a pontos megvalósítható gyakorlat és jog pontos kialakítása. Hiába tűnik okosnak a jog, az legfeljebb okoskodó, addig, amíg az alapelvek sincsenek tisztázva.

Sokak szerint ez az iromány, nem is tanulmány alacsony színvonalú banális. Szerintem pedig a jelenlegi társadalomtudomány beleértve természetesen az elit vezetés és a vezetés mondandóját és ténykedését elképesztően alacsony színvonalú, már-már rémálomba illő.

A jelenlegi társadalomtudomány a felszínen okoskodó, de nem okos. Van egy olyan mániám, hogy amennyiben nincsenek kisiskolás szinten elemezve a jelenségek folyamatok, amennyiben nincsenek lefektetve az alapelvek, az alapvető kiindulások, akkor az elemzések csak üres szövegelések, okoskodások.

Egyesek, kevesen egyszerűen felvettek a nép nevében egy elképesztő nagyságú hitelt, majd e hitel döntő részét egyszerűen eltapsolták, ezzel 20 évre (vagy még tovább, talán örökre) tönkre tették, hazavágták ezt az országot, ezt a népet. Pontosabban e hitelfelvétel csúcspontja és lényege 2002 és 2009 közé esik, egyelőre, mert e sorokat 2009 elején írom. Pontosabban e hitelfelvétel egy négy tagú családra számítva  8millió Ft, egy olyan helyzetben, amikor ez 8 millió Ft a kb. a 15 év alatt  összeszedhető vagyon, ha aktuális szegényes fogyasztást nem számítjuk, mindez a nép többségének vonatkozásában igaz. Pontosabban mindez csak az államhitel, (kormányhitel), mert ezen felül van ez egyének és vállalatok hitele. Pontosabban tették ezt az eladósítást egy szegény néppel, egy szegény országgal, úgy hogy közben a nemzeti vagyont is kiárusították, elherdálták. Pontosabban a felvett hitel 90%-át nem fejlesztésre, beruházásra, innovációra költötték, mert ez lenne hitel értelme. Hanem a hitel jelentős része, kb. 50% „rögtön” a külföldi nagytőkéhez vándorolt, kb. 25%-a magyar korrupt és arcátlan jövedelemmel rendelkező „vezetéshez” és bandájához vándorolt, kb. 10% a magyar nagytőkéhez vándorolt, kb. 5%-a néphez vándorolt, és kb. 10%-a ment beruházásra.

Pontosabban ezt az eladósítást nem lehet más korábbi adósságokhoz mérni, és nem lehet a külföldi országok adósságához mérni, mert egy lefosztott szegény kis országról van szó, és mert az adósság csak elenyésző része ment fejlesztésre, beruházásra, innovációra.

Még egyszer nagyon banálisan de nagyon igazan ez a történet így szól. Egyesek, kevesen egymillió család nevében, de azok megkérdezése nélkül felvettek annyi hitelt amennyi e családok 15 év alatt összegyűjthető vagyona. Ezután ezt a pénzt eltapsolták, magukra költötték, egyszerűen elherdálták, ill. az amúgy is pénzben fürdő külföldi nagytőkések vették el. Pontosabban a külföldi nagytőkések által a külföldi országok nemzetgazdaságába jutott a pénz harmada.

Ez azt jelenti, hogy ez az 1 millió család 15-20 évig nyomorogva, kiszolgáltatva fog élni mire visszafizeti a nevében felvett adósságot. Ez azt jelenti, hogy 15-20 évre tönkretették az ország gazdaságát. 15-20 évig pénzügyi zavarok sorozata várható. 15-20 évig az állam sem fog normálisan működni. 15-20 évig Európa legalján leszünk szinte minden tekintetben. 15-20 évig nyomorogni fog ez a nép. 15-20 évig emberek százezrei halnak meg idő előtt és milliói szenvednek kétszer többet a kelleténél.  15-20 évig a bűnözés és az erkölcstelenség lesz az úr. 15-20 évig ez lesz az ország hatalmas problémáinak elsődleges forrása.  És mindez a minimum, ennél sokkal rosszabb is várható. Hatalmasabb károkozás, és népellenes bűn ez, mint az I. világháborúba való részvétel, és annak következményei. Hatalmasabb károkozás és népellenes bűn ez, mint a II, világháborúba való részvétel és annak következményei.

Ez magyar nemzet III. vesztett világháborúja.

De ezután jön az elképesztőbb fele a dolognak, ami a rémálom borzalmasabb fele. Az hogy erről „senki nem beszél”.  Persze emlegetik, néha megjegyzik: és amúgy mellékesen el is vagyunk adósodva. Olyan ez, mint amikor el van törve egy ház alapja a ház szétcsúszik, de beszéd és cselekvés arról folyik döntően hogy mit csináljanak a repedező falakkal, és néha megjegyzik: ja és egyébként az alappal is baj van.

Az eladósodás súlyával nincs tisztában a vezetés és társadalomtudomány? Vagy tisztában van csak összesküvésszerűen, nem beszél, nem cselekszik? Vagy mindkettő?

B.G. ország-vezető úr kijelenti: még ez az év nehéz lesz de aztán már jönnek a könnyebb évek. A nehezén túl leszünk. Most felejtsük el, hogy a magyar nép ezt hallgatja, vagy ötven, vagy talán száz, vagy talán még régebb óta minden évben. B.G. úr kijelenti ezt akkor, amikor csak az államadósság 21 ezermilliárd forint. Nézzük csak ezt: eddig folyamatosan romlott magyar gazdaság és életszínvonal helyzete, annak ellenére, hogy befelé jött a pénz, most már kifelé áramlik és egyébként semmi sem mutat, arra hogy ez trend visszaforduljon, vagy megálljon. Vagy nézzük csak ezt: ezekben, az években (2008, 2009) nemcsak relatív hanyatlás (csökkenő növekedés) hanem abszolút hanyatlás is kimutatható. Ha ez a trend megáll, akkor még mindig csak a visszaesett életszínvonal és gazdaság stagnálásáról van szó. Vagy számoljunk elnézően csak így: minden évben, tíz évig visszafizet a magyar nép (az államon keresztül) egyezer-milliárd forintot (két komplett metróvonal árát) a hitelezőknek. Akkor is tíz évig padlón lesz magyar állam, magyar gazdaság és magyar életszínvonal.

De ezzel nincs vége a borzalomnak, úgy látszik, hogy az ostobaságnak, félrevezetésnek nincs alsó határa, mert mostanában a politikai elit egy része azt is kétségbe vonja, hogy baj van. B.G. úr legalább elismerte, hogy átmenetileg baj van, de sokan még eddig sem jutnak el. (Hogy juthatunk el a növekedéshez, amikor még azt is vitatják, hogy csökkenés van?) Hosszas és értelmesnek látszó gondolatsorokat engednek ki a szájukon melyek valójában zagyvaságok, mert hamis végeredmény az üzenet: tulajdonképpen minden rendben van.  kisebb problémák vannak, de nagyjából minden rendben van.

A nemzeti termelés a nemzeti jövedelem nemcsak relatíve, de abszolút mértékben is csökkent. Az átlagos reáljövedelem nemcsak relatíve, de abszolút mértékbe is csökkent. Egy sereg fontos mutatóban (halálozás, egészségügyi helyzet, tudásszint, közbiztonság, munkanélküliség és még hosszan lehetne sorolni) folyamatosan csúszunk vissza a világhoz, Európához, és a rendszerváltó országokhoz képest is. Ráadásul a világ, Európa és régió is stagnál.) Csússzunk vissza és már a legalsók között vagyunk. Kétségtelen sok baj van a jelenlegi statisztikai adatokkal és azok értelmezésével. De a jelenlegi, annyira egyértelmű helyzet hogy még a rossz statisztika sem képes más irányt mutatni. (Egyébként ezért lenne szükséges egy független statisztikai testület, alkotmánybírósághoz hasonló testület létrehozása, amelyik kijelentheti: jelenleg rendben van minden, vagy kisebb problémák vannak, vagy helyzet nagyon rossz, súlyos problémák vannak.)

A politikai elit jelentős része azonban mindezt félresöpri, meg sem látja. A valóságtól teljesen elrugaszkodott világban él, legalábbis úgy tesz, mintha ez a kitalált világ lenne a valóság. Úgy látszik nincs olyan borzalmas állapot, amire a vezetés egyértelműen, és nagyjából egyöntetűen ezt mondaná: hát ez már tényleg borzalmas, alapvető változásokra van szükség.  Ezt az egészet újra kell gondolni.

Fel kell tenni a kérdést, most ki a banálisan ostoba: én, az egyszerű kisiskolás módón gondolkodó, vagy a jelenlegi vezetés és társadalomtudomány? És ez a kérdés gyakran feltehető.

Bemutatják a szuper-gazdag embereket, a nagytőkéseket. Én a semmiből kezdtem, a hatalmas tehetségem és szerencsém miatt vittem ennyire – mondja lényegében mindegyik. (Ha nem ő, akkor a pénzt és tekintélyt imádó riporter mondja.) Egyébként pedig egy kedves, jóindulatú, tehetséges, ambiciózus, másnak nem ártó, sőt használó ember vagyok. Általában ez, eme bemutatások lényege. Erre én azt mondom: ugyan-ugyan. Általában azért nem ilyen rózsás a kép. De rendben van, akár még el is fogadhatom ezt a jellemzést. Csakhogy nem innen kell nézni a problémát. Itt az a kérdés hogy jóindulatú, tehetséges, ambiciózus egyébként egyénileg másnak nem ártó emberek, lehetnek e olyan társadalmi osztály, csoport tagjai, amely osztály, csoport társadalmilag mégis káros. És erre azt kell mondani: lehetnek. Jóindulatú, tehetséges, ambiciózus egyénileg másnak nem ártó emberek hozzák létre a tömegpusztító fegyvereket. Adott korban jóindulatúnak, tehetségesnek, ambiciózusnak egyénileg másnak nem ártónak értékelt emberek ítélték el Galileit, Semmelweist, Jézust és még lehetne sorolni.

Talán nem egészen pontosak a példák, de el kell fogadni, hogy lehetnek olyan osztályok, csoportok, melyek, szemlélete, ténykedése, hatása káros a társadalom számára miközben a tagok egyénileg nem akarnak károsak lenni, és látszólag nem is károsak a társadalom számára.

A pöszmögö liberális értelmiségi a lelke mélyén nem csodál, imád senkit és semmit. Nem csodálja, imádja az Istent. Nem csodálja, imádja a természetet. Nem csodálja, imádja a kiváló politikusokat. Kivéve egy csoportot: a lelke mélyén (a tudata mélyén) csodálja és imádja milliárdos üzletembereket, pénzembereket. Azért csodálja és imádja őket, mert számára a teljesíthetetlen teljesítményt és elérhetetlen példaképet testesítik meg.  Egyszerűbben azért imádja és csodálja őket, mert tudja, hogy ő ezt soha nem tudná elérni.

Nem szabad elfelejteni hogy nagytőkéseket (főleg a nemzetközi nagytőkéseket) mint óriási hatalommal rendelkező embereket, általános gazságirányítási és pénzügyi rendszer-irányítási hatalommal rendelkezőket, illetve egyes országok gazdaságát, sőt politikáját is erősen befolyásoló embereket, nem a nép választotta meg. Ők nem készítenek programot, nem tudjuk kik ők, mit akarnak, mégis kvázi vezető funkcióban vannak.

Mindig fel kell tenni a kérdést: mi a nagyobb igazságtalanság, az hogy a gyár tulajdonosának jövedelme ötszázszorosa a gyárban dolgozó takarítónak, vagy az, hogy a nem cigány takarító jövedelme másfélszrese a cigány takarítónak? És ezt a kérdést is fel kell tenni: amíg a legnagyobb, legjellemzőbb igazságtalanság, legalizálásra, elfogadásra kerül, addig miért csodálkozunk más igazságtalanságok (pl. a rasszizmus) létezésén?

Végül is a becsületes kisemberen, dolgozón csattan minden ostor (károkozás).

A politikai, gazdasági vezetés (beleértve nagytőkét) vezetés minden hibájának, rossz koncepciójának, a következménye, végül is a becsületes dolgozó réteg azok családja (akik jellemzően az alacsony és átlagos jövedelműek) szélesen értelmezett életszínvonal-csökkenése. Mivel végső soron csak két réteg van a becsületes dolgozó réteg, és az érdemtelenül hasznosuló, és mivel az utóbbi a neve szerint sem lehet porul járó, így marad a becsületes dolgozó réteg, mint károsuló.

Mégis hibás az a következtetés, hogy akkor nem érdemes becsületesen dolgozni, mert ha kialakul egy tisztességtelenségi verseny, akkor is a viszonylag becsületesek lesznek a nagyobb károsulók, csak akkor mindenki fokozottan károsul. Pl. az érdemtelenül hasznosulók egy fokkal, károsulnak, a viszonylag becsületesek (akik a természetüknél és hitüknél fogva nem tudják teljesen levetkőzni az önzetlenségüket, becsületességüket) három fokkal károsodnak.  Érdemes becsületesen dolgozni, de csak úgy érdemes igazán, ha közben a becsületes dolgozó egy jobb, igazságosabb rendszerért is küzd, tesz.

A becsületes munka, a becsületes tevékenység természetesen lehet szellemi munka is, de nem lehet a rossz rendszert direkt szolgáló munka. Természetesen, a magas jövedelmű, jól élő is lehet becsületes dolgozó (de ő is kevesebbet kap, mint amennyit ad) csak ez a múlt és jelen társadalmában nem jellemző. 

Tehát a normális, értelmes átlag ember (aki becsületes is) a saját valamint gyerekei, unokái érdekében és nemzet érdekében benyeli az érdemtelen károsulást, de közben fennmarad a reménye, mert tesz azért, hogy ez az érdemtelen károsulása csökken, ez az, amit ésszerűen tehet.

A jobb, igazságosabb rendszeren gondolkodni, mert ez a tevés első lépcsője, (ha nincs jó elképzelés, akkor a tevés is hibás), tehát a normális, becsületes embernek ésszerűségből, saját maga és családja érdekében is szükséges.

Kétségtelenül dilemma, hogy van e olyan pont, és hol van az pont, amikor a becsületes ember ésszerűen azt mondja: ez már annyira igazságtalan rossz helyzet hogy többet nem dolgozom becsületesen, csak a jobb, igazságosabb rendszerért küzdök.

Van egy egyszerű közgazdasági elv, igazság, amelynek mindig ott kell lenni eszünk első polcán, és amely mindig megsúgja, hogy normális, vagy hibás jelenséggel, folyamattal állunk szemben vagy normálissal. Ez pedig így szól: csak azt lehet elfogyasztani, amit megtermeltek. Hosszabb távon az egyes, bármelyik gazdasági szereplő, ágazat jövedelme és fogyasztása is az összes termeléshez igazodik.

Rövid távon egyesek (nemzetek, vállalatok, emberek) fogyaszthatnak többet, kevesebbet, de előbb-utóbb ez az eltérés kompenzálódik. Elvileg igazságtalanul is kompenzálódhat, de azért az igazságtalanságnak is megvannak a természetes korlátai vagyis az igazságtalanság is hosszabb távon kompenzálódik. Illetve a számszerű kompenzálódás azt jelenti, hogy megjelenik a hiány, a probléma, a világos igazságtalanság, és a kiegyenlítődés szükségszerűsége, és a gyors kompenzáció minden hátránya. 

Sok minden következik ebből, pl., hogy a pénzpiaci jövedelmek (kamat, hitel, hitelfelvétel, pénzbefektetés, banki jövedelmek, stb. és ebből adódó fogyasztások) ezek növekedése hosszabb távon a termeléshez, termelésnövekedéshez igazodhatnak. Ha mindez rövid távon nem a termeléshez igazodik, akkor előbb-utóbb megjelenik, az eltérés arányában, a hiány, a probléma, a világos igazságtalanság, a szükségszerű kiegyenlítődés és a gyors kompenzáció számos hátránya. Igaz hogy az ember képes a szükségszerű kompenzációt is átváltani, egy még hatalmasabb még világosabb igazságtalanságra.

Csak a hosszabb távra szóló gazdálkodás, a jó gazdálkodás, legalábbis nemzetgazdasági szempontból, erről már sokat beszéltem.

Kiegészítem azzal, hogy az egyes gazdálkodónak, vállalatnak is ez a hasznos, kivéve akkor, ha kapzsiságdeterminált ill. a hektikus gazdaság ezt üzeni: úgysem lehet hosszabb távra tervezni, ezért az a célom, hogy minél gyorsabban bárhogyan is minél jobban megszedjem magam.

Ha már a zöldségekkel példálózók, akkor még egy.

Mostanában veszünk paradicsomot, nagyon szép, de vízízű.  Eszem a főtt kukoricát minden rendben van, a külalak, az állag, csak vízízű, vagyis íztelen és még sorolhatnám. A mai fiatalok nem is tudják milyen az igaz paradicsom íz, kukorica íz, stb.. Eltekintve attól, hogy mindebbe részben benne van az öregkori „bezzeg az én időmben” elferdülés, meg kell állapítani, hogy az egész modern élet általában ilyen, kívül szép, látszólag minden rendben van, csak íztelen, tartalmatlan, felületes, és végső soron élvezhetetlen.

Persze a bölcs ember nemcsak másokat akar kiokosítani, hanem saját magát is, ezért gondolkodik.

Szeretet ide, szeretet oda néha az igazságos szigorúság is szükséges, ami senkinek sem kellemes, de nincs nélküle igazságosság, jólét, fejlődés.

Illik észrevenni és megköszönni a jót, a kellemest, a szépet, az örömtelit, a vidámat, a lelkesítőt, bárkit (természetet, Istent, embereket, vagy akár magunkat) is illet meg ez a köszönet.

Az is ésszerűen megokolható: miért rejtőzködik az Isten.

Egyszer (legalább egyszer) egyébként megjelent ember által, de tudjuk mi lett annak a vége.

De valójában képzeljük el, ha megjelenne egy csodálatos lény, (mondjuk, egy lebegő 10 méteres szakállas idős, de szép emberalak) és azt mondaná: én vagyok az Isten, és valóban ő lenne az Isten.

Micsoda nagyképű alak, mondanák sokan.  Azután jönnének a nyomorúságosak és a betegek, olyanok is akik saját hibájukból váltak ilyenné, hosszú sorokban és kérnének könyörögnének.  És jönnének azok is, akik nem is annyira nyomorúságosak és betegek. Mert mindig lehet jobb, legalábbis a képzelet szerint. 

És az Isten naphosszat magyarázhatná, értsétek, meg, én a természet törvényei által akarok irányítani, fedezzétek fel azokat. És nem is akarok teljesen irányítani, mert azt szeretném, hogy önállóak legyetek. Magyarázná, magyarázná, de sokan nem értenék meg. És akkor, valaki felkiáltana, és többiek ismételnék: ha nem akarsz segíteni, akkor miért jöttél ide? Akkor menje vissza, ahonnan jöttél, zúgná a tömeg. És akkor az Isten megjátszott vidámsággal, de szomorú szemmel búcsút intene, és újra örökre eltűnne.

A jelen helyzet kaotikus és ellentmondásos olyan amilyen gazdasági (magángazdasági és állami) és politikai irányítás, pontosabban irányítatlanság.

Még pontosabban a jelen helyzet, a múlt és a jelen irányítatlanságából, felületes és rossz irányításából ered.

Néhány ellentmondás a sok közül. Lenne termelési kapacitás (munkaerő, szakképzetség, gépek eszközök) de ennél kisebb a termelés. Ugyanakkor van egy csomó kielégítetlen szükséglet és van egy jelentős szegényréteg. Nincs elegendő termelés, de folyik a természetrombolás (energia, anyapocsékolás, szemétgyűjtés, stb.). Nincs elegendő termelés, de nyugalom sincs. Lehetne ugyanis egy szegényesebb, de kevésbé rohanós (kultúrára, emberi kapcsolatokra, pihenésre, egyészségre, stb. odafigyelő) élet, de sok okból ez sincs.  Van egy jelentős szegény, nyomorgó réteg, de a másik oldalon van egy dúsgazdag, a pénzével nem tud mit kezdeni, boldogtalan szűkebb réteg. Van egy jogosan kielégítetlen szükséglethalmaz (bizonytalanság van, igazságtalanság, van, az egészségi állapot sem jó, a természetrombolást meg kellene szüntetni, új energiákat kellene bevezetni, stb.) annak ellenére, hogy van fölösleges termelési kapacitás. És persze az unokák életlehetősége egyre romlik, bár van, lenne termelési kapacitás, és a szegényréteget leszámítva, túlfogyasztás, pontosabban fölösleges fogyasztás van. (A valódi szélesebb életszínvonalat emelő fogyasztás nem azonos fölösleges fogyasztással).

A szegényrétegből jön egy viszonylag jelentős elvadult, elvadított réteg, amivel már szinte nem lehet mit kezdeni. Van egy munkanélküli réteg, bár az előzőkből kiderült feladat, lenne elég. Egy csomó munkanélküli van, de az állam emeli a nyugdíj-korhatárt, betegeskedő embereket kényszerít munkára. (A fiatal „nem dolgozó”, nem azonos az idősebb „nem dolgozóval”.)

És sokan azért nem dolgoznak, mert a fizetésük kevés lenne. A fizetésük kevés lenne, ha dolgoznának, ugyanakkor a mások oldalon van egy hatalmas jövedelmű réteg, aki nem tud a pénzével mit kezdeni, de aki a beosztottai segítségével még többet harácsol, a bizonytalanság és a viszonylagos vesztesége miatt. Vagy éppen hatalmas vagyonának megmentésével van elfoglalva, úgy hogy azt kivonja a termelésből.

Van egy középréteg (bár fogyóban), amelynek lenne munkája, pénze, de nem annyi, hogy minőségi életszínvonal-ugrást tegyen. De nem is meri ezt megtenni, mert fél a jövőtől. Tartalékolna, de jogosan nem bízik bankokban, máshol pedig nem tud pénz tartalékolni. Ezért fölösleges vagyoni tartalékolásokat tesz. Vagy, és, nem tartalékol, életszínvonal-ugrás sincs, csak fölösleges költekezés van, fölösleges apró dolgokat, vásárol, csak rombolja a természetet. A középréteg tudna gyereket vállalni, de gyakran a bizonytalan jövő miatt nem mer vállalni. Így a jövő munkaerő szempontjából is kétségessé válik. 

És még sorolhatnám az ellentmondásokat. Senki nem tudja, mit tegyen igazán, mi lenne jó, a jövő teljesen bizonytalan. A jövő várhatóan ugyanolyan kaotikus, és ellentmondásos lesz, mint a jelen, de csak jobb esetben. Sajnos van rosszabb variáció is, abból kiindulva, hogy a helyzet nem marad, hanem romlik.

Elvileg nem feloldhatatlanok ezek az ellentmondások, mert az egyik feloldása megszüntetné a másikat.

E tanulmányban részletesen benne vannak a megoldások.

De egyszerűsítve kiindulhatunk a fenti felsorolásból is. Egy stabil erős államnak biztonságot kell garantálni (Az állam sem azért erős, mert rátelepszik az emberekre, gazdaságra, hanem azért erős, mert döntéseit, lehet az, kevés, de jó, lényeges, tiszteletbe tartják és betartják.) Olyan pénztartalékolás kell, amibe megbíznak az emberek, és ami visszaadja reálértéket, de ezzel a nyerészkedés is megszűnik. A termelés és fogyasztásstruktúrát meg kell javítani.  Ki kell emelni egyes fogyasztásokat, szükségelteket, termeléseket, tevékenységeket. Más fogyasztásokat, termeléseket, tevékenységeket pedig csökkenteni kell. A dúsgazdag rétegnek csökkeni kell ezzel pl., nagyobb fizetés jutna azoknak akik a kis fizetés miatt nem látják érdemesnek a munkát.   És még sorolhatnám.  Talán az utolsó óra, amelyben meg lehet tenni az alapvető és részletes változtatásokat.

Talán az utolsó óra, amelyben felülről nézve végig kell gondolni, újra kell gondolni ezt az egészet. 

Az embereknek elsősorban, főleg magukkal és a saját rendszerükkel kell foglalkozni, főleg magukat és a rendszert kell kritizálni, megváltoztatni, és nem más emberekkel, más rendszerekkel kell foglalkozni.

A jelenlegi államkapitalista rendszer nagyon messze van a tökéletestől.

Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyik egy erős természetpusztítást generál? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyik létrehozta a világtörténelem egyik legaljasabb háborúját, az iraki háborút? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyben lehetséges a kínvallatás? Lehet, az a rendszer szinte tökéletes, amelyben a társadalomtudományos oktatás csak egyharmada a szükségesnek? Lehet, az a rendszer szinte tökéletes, amelyik megengedi, sőt generálja, hogy a rendszerben élő emberek, néprétegek, népek „érdemtelenül” nyomorogjanak? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyben sok ezerszeres vagyoni, hatalmi különbségek vannak? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyik megengedte, sőt részben generálta, hogy egyes országok, ráadásul a leghívebb tagjai, pl. Magyarország (és vele a magyar nép) vissza fele haladjon, lecsússzon, válságba kerüljön? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyben fel lehet sorolni kb. 700 megoldatlan alapvető feladatot, és kb. 350 szükséges új (nyilvánvaló, de nem érvényesülő) rendszerelvet? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amely jelentős valószínűséggel halad egy világválság, egy válság-láncreakció, egy összeomlás felé? 

Szerintem, csak ezen kérdésekre válaszolva, csak ezen tényezőket vizsgálva:  itt nemhogy szinte tökéletességről beszélhetünk, de „messze nem tökéletességről” lehet csak szó.

A fenti felsorolás címe ez is lehet: miért viszonylag silány, miért messze nem tökéletes a jelenlegi államkapitalista rendszer.

A mélytudati eltérésből eredő hazugság, a hazugság, a manipuláció növekedése. 

Van a szándékos, tudatos, tervezett hazugság. (Létezik e jó hazugság? Talán létezik, csak felettébb ritkán. Az összes hazugság legfeljebb csak egy-két százaléka nevezhető jó, hasznos, ártalmatlan hazugságnak. Sokkal kevesebb a jó, az ártalmatlan hazugság, mint amit az ember, magát is becsapva vél, hisz.)

És van a mélytudati eltérésből eredő hazugság. 

Sok ember, vezető nem ismeri a tudata (lelke) mélyén levő, cselekvéseit meghatározó véleményét, felfogását, „végső” akaratát. Különböző okból (elsősorban a társadalmi elvárás miatt) nem merül le a mélységbe. Nem ismeri (nem akarja ismerni) és ezáltal a beszéde, közlése nem egyezik a tudata ( lelke) mélyén levő felfogásával, „végső” akaratával.  Ezt a hazugságot én: mélytudati eltérésből eredő hazugságnak nevezem. 

Ennek egyik következménye mégis az, hogy hazugság alakul ki, hiszen hazugság nem más, mint: az ember mást mond, mint amit cselekszik. Szélesebben a hazugság: a beszéd eltér a valóságos történésektől, cselekvésektől.  Sajnos kirajzolódik a történelmi tendencia, nő a mélytudati eltérésből eredő hazugság. Korábban az emberek, vezetők kimondhatták, amit a lelkük mélyén éreztek: én felsőbbrendű vagyok, én más kasztból való vagyok, stb.. Ez volt a lelkük mélyén, ezt mondták ki, és e szerint cselekedtek, mindez rossz, elitélendő, de igaz volt. Most is ez van lelkük mélyén, csak elfojtják, eltitkolják, legalábbis megpróbálják elfojtani, eltitkolni.

A társadalmi elvárás helyesen, (egyre inkább), légy jó, tiszteld a másikat, tiszteld a népet, légy demokratikus. (Ne légy önző, ne gondold magad felsőbbrendűnek.) Szavakban ez az elvárás, ugyanakkor a jelenlegi társadalom, rendszer, önző cselekvésekre inspirálja az embert. Ez az ellentmondás is összefügg a mélytudati eltérésből eredő hazugsággal, annak növekedéséből. Szóval szavakban nő a jó irányú elvárás, ami persze nem baj, sőt jó.  Az sem baj, az is jó, ha az emberek ehhez próbálnak igazodni. A baj az, ha az emberek jobbnak, önzetlenebbnek, demokratikusabbnak hiszik magukat, mint amilyenek valójában. A baj az, ha a jó társadalmi elvárásnak, csak felszínesen, az elismerés, a karrier, stb. miatt felel meg az ember. A baj az, ha kialakul, sőt nő a mélytudati eltérésből eredő hazugság, manipuláció. Hiszen hazugság, manipuláció, hosszabb távon, döntően káros, ártalmas. Ez a történelmi tendencia: a felszínen egy erős demokratizálódás, valójában egy nagyon enyhe, lassú demokratizálódás, és emellett nő a hazugság, manipuláció - komoly, megoldandó probléma az ember számára. A megoldás egyik fele: ha az emberek nemcsak felszínen javulnak meg, nemcsak a beszédük változik meg, hanem a lelkük (tudatuk) mélyén is változnak.

A közgyűlés.

Egy konkrét esethez való hasonlóság csak a véletlen műve.

(színhely a ház lépcsőháza.)

-          Egy kis csendet kérek tisztelt lakótársak. Mint köztudott az elmúlt évben már kétszer eltört a ház közös vízvezetéke, jelenleg pedig szivárog, sőt ez már nem is szivárgás. Napok, esetleg órák kérdése…

-          Köztudott? Én például, nem tudtam róla.

-          Egyáltalán ki állapította ezt meg?

-          Csináltassa meg az, akié. Mi közünk van hozzá?

-          Ez vezeték az egész házé. Ez fővezeték, műszakilag úgy néz ki..

-          Nem kell a sóder, egyáltalán hol vannak a bizonyítékok.

-          Én viszont egyetértek, valamit kell csinálni, de vannak ebben a házban sokkal súlyosabb dolgok is. Évek óta kérem a lakókat, hogy tegyenek ezzel a Szegőnével valamit, évek óta fejünkre rázza…

-          Maga csak nem beszéljen, jobb lesz, ha befogja a száját, nem maga volt az aki múltkor reggelig csapkodta a  ….

-          Nem, nem szólásszabadság van, mindenkinek joga van kifejteni a véleményét. Mellőzzük a rasszista megnyilvánulásokat.

-          A feleségem ne bántsd köcsög, mert letépem a füled.

-          Én meg azért hallgassak, mert magyar vagyok, ez nem fajüldözés?

-          Ez a következménye Trianonnak.

-          A fenéket, a kommunisták csesztek el mindent.

-          Tök ciki, hová keveredtem.

-          Egy kis csendet kérnék, elismerem, hogy sok megoldandó dolog van, de ez nagyon sürgős lenne, hiszen bármikor eláraszthat minket….

-          Tisztel hölgyeim, és uraim ideje lenne ennek a cirkusznak véget vetni. Ez a közgyűlés nem szabályos. Hol van a közös képviselő?

-           Valahová elutazott.

-          Na tessék, és egyáltalán volt előzetes értesítés. És ahogy elnézem a szükséges többséggel is baj van. Gondolkodjunk már komolyan.

-          Elismerem, hogy nem egészen szabályos, de egyre inkább folyik a víz. És mint tudják ez ügyben már kétszer összejöttünk, csakhogy egyre rosszabb a helyzet. Szóval a szükség…

-          Valaki hívja már ki Szabó urat, a többség miatt, biztosan otthon van.

-          Mindjárt csak most a legizgalmasabb – szól ki az ajtón.

-          Jaj de jó hogy jön Cseh szomszéd, éppen magára lenne szükség.

-          Baromságokba nem veszek részt. Mi számít az, az egy százalék szavazat. Vagy főnök vagyok, vagy semmi. Szerencsétlenek.

-          A főnök fenn van az égben, Ő vigyáz ránk.

-          A fenét kéne egy erős kormányfő, aki kivezetné ezt a szerencsétlen országot a..

-          Csöndet kérnék újra. Tehát most és itt lenne egy megoldandó probléma. Nem győzöm hangsúlyozni..

-          Elnézést én is hozzászólnék. Csak hallgatom ezt a parttalan vitát, és a lényegről nem beszél senki. Már évek óta ajánlgatom önöknek cégünk vagyon és életbiztosítását. Ez a helyzet sem alakult volna ki, de még nem késő..

-          Hagyja már ezt az ócska trükköt. A lényeg az, hogy el van cseszve ez az ország, és ez minden szinten előjön.

Szemüveges úr a szomszédjához: hát nem olyanok, mint a makogó, civakodó majomcsapat. A majomcsapat, amelyben állandóan kicsinyes presztízsharc folyik. A kicsinyes presztízsharc uram, higgye el az irányítja az embert. Az ember az állatvilágból örökölt ösztön-érzései miatt nem alkalmas a demokráciára. 

-          Rendben van hölgyeim és uraim, folytassuk ezt a beszélgetést a szavazás

után. Mert el kellene dönteni…

-          Egyáltalán ön milyen jogon szólít fel itt szavazásra, már mondtam hogy ez az egész szabálytalan. Kérném abbahagyni ezt a cirkuszt.

-          Mint tudják, én vagyok itt gazdasági, pénzügyi felelős. De nem is ez a lényeg.

-          Ez nem jogcím uram, előveszem magának a törvényt.

-          Ne jogászkodjon már itt, okostojás, letépem a fülét. Hadd beszéljen.

-          Nem fogok a két diplomámmal ilyen alakokkal vitatkozni.

-          Szóval el kellene dönteni, hogy pár napon belül kicseréltessük…

-          Én csak a legegyszerűbb javításba egyezem bele nekem nincs pénzem.

-          Szóval nem is kellene sok pénz, mert van a háznak tartaléka. Ha itt és most mindenki befizet ötezret, akkor abból és a magtakarításból kijönne az egész csővezeték cseréje. A többiektől meg utólag szednénk be. Ugyanis nem érdemes tódózgatni-foltozgatni…

-          Ez svindli, ez büdös valaki itt nyerészkedni akar.

-          Higgye le uram, most valóban…

-          A múltkor is elhittem aztán kiderült, hogy megvágták a lakókat vagy százezerrel

-          Az a közös képviselő már el lett küldve.

-          És akkor mi van, a csalás, lopás nem tűnt el. 

-          Kérem a lakótársakat, hogy saját szemükkel győződjenek meg róla, hogy tényleg folyik a víz.

-          Jó, de ez akkor sem ilyen egyszerű.

-          Én viszont azt mondom, hogy rendben van, ha a közgyűlés Horvátné ügyében is határozatot hoz.

-          Már megint szemétkedsz te tetű, én meg azt mondom, hogy nem. Nem kell csőcsere vagy mi.

-          Én is Nagynéval értek egyet.

-          És én is, utálatos egy népség ezek ott másodikon.

-          Én viszont azt mondom a bőrszíne miatt senkit ne szabad elítélni.

-          Én meg mindjárt valakit megkeresek, és elhajlítom a gerincét.

-          De hölgyeim itt most a vízvezetékről van szó.

-          Mióta itt tépjük a szánkat aztán még nem jutottunk sehová.

-          Már az is nagy lépés lenne, ha itt és most hozna egy határozatot a közgyűlés, hogy sürgősen szükséges az egész szakasz vízvezeték cseréje. Mária néni mit tetszik ehhez szólni.

-          Nem értek én ehhez fiacskám.

-          János bácsi?

-          Ötven évvel ezelőtt én magam is részt vettem ennek a háznak felújításban. Nincs itt szükség semmilyen felújításra.

-          Az én véleményem ismerik, ez az egész szabálytalan, sőt jogtalan.

-          Szerintem pedig sumákság.

-          Én pedig úgy szavazok, ahogy a többiek, nem vagyok egy kötekedő ember.

-          Én pedig még mindig nem látom, mi hasznom van ebből.

-          Szerintem pedig ez az egész hihetetlenül fárasztó mindenki össze-vissza beszél.

-          Hát Zsuzsika, te mint mondasz, tudjuk hogy a szüleid dolgoznak, helyettük jöttél. Elmúltál már 18 éves?

-          Ja, de ez az egész tök ciki.

-          Szabó úr jöjjön már ki egy percre, fontos dologról lenne szó.

-          Mindjárt, mindjárt, mindjárt vége lesz a meccsnek, tíz perc.

-          Akkor sajnos megállapítom ez a közgyűlés is sikertelen volt.

-          Magának nincs joga bármit is megállapítani.

És még egy darabig elvitatkoztak, a következő héten viszont eltört cső, elárasztott több lakást a víz. A javítás annyiba került, mint az egész vezeték cseréje. Két év múlva sikerült az egész vezetéket kicseréltetni. Az ár tisztességéről nincs pontos információ, csak sejtések vannak.

Eddig azt mondtam, szerencsés helyzetben van a Magyarországon élő elemző, főleg, ha átlagos helyzetben van, él, mert Magyarország, kvázi egy orvosi ló.

Most inkább azt mondom: tisztelt világ, vigyázó szemetek Magyarországra vessétek, ez vár rátok is, ha nem változtattok. Talán Magyarország történelmi küldetése: a negatív példa bemutatása. Mindezek ellenére, az utolsó mondatom: mi jóindulatú, becsületes emberek fogjunk össze.

Hungaria-titanic – álomkép.  Vagy, rajzfilm-ötlet.

A hajó dohogva halad a ködös hideg éjszakában. Mindenki alszik csak egy terem ajtaja világos, ki van írva: vezetőségi gyűlés.  Bent mindenki ide-oda dűl, szundikál, kókad, hol felébredve kiabál, vagy éppen röhög. A gyűlés eredeti témája talán ez: hogyan kerülhetjük el a jéghegyeket. De már senki sem emlékszik az eredeti témára, mert órák óta ilyen mondatok hangzanak el: aljas csúsztatás. Mire: képviselőtársamon egyszerűen kijöttek hatalomvágy elvonási tünetei. Mire: érdekes hogy pont maguk beszélnek erről, emlékezzenek csak. Mire: maguk emlékezzenek. Mire: miért baj, az, ha valamit egyszerűen akarunk megoldani. Nem maguk mondták, mindenki mondja, meg kell oldani. Mire: igen, csak nem így. Mire: pont maga mondja, emlékszik?

Egyszer csak rázkódást éreznek, de szinte észre sem veszik. Aztán berohan egy ember: jéghegynek ütköztünk, hatalmas luk van a hajó oldalán. Mire: hatalmas? Nem kellene hisztériát csinálni. Mire: ez már megint maguk hibája. Mire: akkor nem a maguké?  Ez így megy kb. 10 percig. Berohan az ember: mit csináljunk? Mire: először is ne zavarja a gyűlést, itt most fontos emberek beszélnek, fontos dolgokról. Mire: maga megint ködösít, elterel. Mire: ezt pont maga mondja, emlékszik? Mire: mi a lakosság érdekét képviseljük, Mire: ezt pont maga mondja.  Ez így megy kb. 10 percig. Megint berohan az ember egyre csapzottabb, vizesebb: már vízre eresztettük mentőcsónakokat, de nincs elég. Közben kintről hatalmas hangzavar rohangálás szűrődik be.  Mire: ugyan már, ez túlzás, ez pánikkeltés. Mire: ez is maguk hibája. Mire: akkor nem maguké, emlékszik. Mire: magának kellene emlékezni. Nagy nevetés. Ez így megy 10 percig, a víz kezd befolyni az ajtón.  A hajó az oldalára dől. Mire: akkor talán képviselőtársaim mi is indulhatunk. Kényelmesen felveszik a kabátjaikat kisétálnak és beülnek egy külön eldugott mentőcsónakba. Közben hajón olyan jelenetek zajlanak, mint a filmben. Seregnyi ember a jeges vízbe fúl. A vezetés pedig szépen nyugisan csónakázik a legközelebbi gyűlés felé.

A természet (beleértve az élettelen természetet, az élővilágot, az embert az ember biológiai szerkezetét, működését, az egyén életét, a társadalmat, a társadalom életét)  azért is logikus és szervezett ( nem kaotikus), mert a nagy változások, a nagy bajok, problémák, a nagy válságok (krízisek), a nagy betegségek, nagy összeomlások általában fokozatosan alakulnak ki. (A kaotikus természetben sokkal nagyobb arányúak lennének a gyors és nagyarányú összeomlások, a kiszámíthatatlan nagy változások.) Ezzel a fokozatos kialakulással, a természet mintegy figyelmezteti a gondolkodó embert, hogy eddig nem egészen mentek rendben a dolgok, figyelmezteti, hogy változásra, ill. orvoslásra van szükség. A gondolkodó emberen múlik, hogy ezt a figyelmeztetést felfogja és a megfelelő változást, orvoslást megtalálja. A természet általában annyi időt hagy ezekre a megfelelő reakciókra, hogy az gyors és jó reagálás, cselekvés esetén éppen elegendő. Ezért a kisebb, közepesebb bajokat, problémákat, válságokat, betegségeket, elsősorban jó szándékú, sürgős, de azért átgondolt reakciót igénylő figyelmeztetésnek kell tekinteni.

Tisztelt olvasó nem köszönöm meg, de megértem az ehhez hasonló hozzászólását: az egész egy nagy baromság, úgyis átvágnak mindenkit, de végül mindenki megdöglik. Vagy: rohadj meg te is, ezzel nekünk nem lesz jobb. Stb…

Megértem, mert engem is feszegetnek ilyen gondolatok. Tehetetlen dühünkbe csak szitkozódunk, káromkodunk.

Nem kell állandóan a külföld felé stréberkedni.

Bele kell nyugodnunk, pontosabban tisztán kell látnunk nekünk: mi magyarok nem tartozunk a népszerű nemzetek közé. Pedig stréberkedtünk, stréberkedünk a külföld felé eleget. Ebben jócskán van előítélet is.  És van benne egy jó adag tisztességtelen verseny is. És talán a stréberséget is ellenkezőleg értékelik. 

Nekünk nem szabad azon illúziókba ringatni magunkat, hogy szeretnek bennünket. Nem szabad utánzó, kiszolgáló, nyalizó, stréber nemzetté lennünk. Mindezek rossz stratégiák. Nekünk okos erős, ügyes, újító, vendégszerető, erkölcsös, demokratikus nemzetnek kell lennünk, akkor is, ha ezt nem értékelik. Nekünk tudni kell magunkról, hogy mi okos, erős, ügyes, újító, vendégszerető, erkölcsös, demokratikus nemzet vagyunk, és nem kell ezt állandóan reklámozni, fitogtatni.

Nagyon fontos tudni, hogy a nemzeti sajátos kultúra, amiért minket külföld érdekesnek tart, amiért valamennyire elismer.

Nem kell feltétlen másoknak (a külföldieknek) másoknak tetszeni, másoknak szolgálni.  Jelenleg mást se hallani: jaj ezt mondta rólunk a külföld. Meg, jaj ez a magyar ember vitte valamire külföldön. Vagyunk mi magyarok vagy 12 millióan, vagy többen is, szolgáljuk hát magunknak, magunknak próbáljunk tetszeni elsősorban. Egy centivel sem nagyobb dicsőség a külföld elismerése, mint a hazai elismerés.

Ha egy karakán, erős, összetartó, (nem stréber, nem is nagyképű) közösséget fogunk alkotni, azt a külföld is díjazza majd.

Ha kell százszor is elmondom, nem lesz itt a földön békés, jó élet, igazi fejlődés, igazságos társadalom, amíg szinte mindegyikünk (a döntő többségnek)  fejében és lelkében nem gyökeresedik meg a gondolat:

  Nem igényelek és követelek, se többet, se kevesebbet, csak azt, hogy a társadalom 40 fokú elismertségi létráján én a megérdemelt fokon álljak, mindenki a megérdemelt fokon álljon, és az egy fokkal alattam levők, csak egy kicsit több, az egy fokkal fölöttem levők csak egy kicsit kevesebb elismerésben (anyagi, hatalmi, erkölcsi) részesüljenek. Ezután jöhet a gondolkodás - mi az érdem?

Egyfajta konkrét, egyébként nagyon szerény, óvatos (minimalizált) számolás arra, hogy egy rossz vezetés (mint pl. 2002-2010 közötti magyar vezetés) milyen hatalmas károkat, veszteségeket okozhat a népnek, békeidőben.

Egy ilyen vezetés a csökkenő életszínvonal, az elégedetlenség, a növekvő félelem, és növekvő idegeskedés, a rosszabb egészségügyi ellátás következtében (egy 9-10 milliós népességnél) 1 millió ember átlag-életkorát rövidíti meg 1évvel.  Ez egyébként az egész népességre vonatkozóan kb. 0, 8 hónapi átlagéletkor-csökkenést jelent. (Tudjuk, hogy a magyar átlagéletkor kb. 5 évvel rövidebb, mint a fejlett nemzeteké. Valahogy ez az 5 év összejött. Leginkább úgy hogy nálunk a rossz vezetések következtében, előálló rosszabb helyzet miatt, lassabban nő az átlag-életkor, mint a jó vezetésű, jól működő országokban.)  A végeredmény, a konkrét helyzetben, mégis az hogy van itt  1millió emberi életév, ami legalább 10 ezer ember teljes életét, pontosabban halálát jelenti. Tehát nagyon-nagyon szerény, visszafogott számítás alapján egy 4-8 éves rossz vezetés (10 milliós népességnél) minimum 10 ezer ember életéért felel. Ha ezer vezetőre leosztjuk ezt a 10 ezer embert, akkor egy elit vezető minimum 10 ember halálát okozta. És nagyon visszafogottan mondjuk azt, hogy ez gondatlanságból előidézett emberölés. Mekkora büntetés jár a hatályos jog szerint annak, aki gondatlanságból 10 ember halálát okozta?  És ha ezt az ezer elitvezetőt rangsoroljuk, akkor mi jár annak a 10-50-100 legfelső vezetőnek, a jog szerint, aki fejenként legalább 50-100-500 ember gondatlanságból elkövetett emberölés bűnét követte el?

Amikor mérlegelünk, ki, mit követett el, mit érdemel, ki, mennyiben felelős, akkor ezt a számítást érdemes felidézni. Remélhetőleg a jövő statisztikai és jogrendszere egy pontos számítást és pontos törvényt, pontos szankciót fog létrehozni a vezetés felelősségének vonatkozásában.

A felelősen gondolkodó, politizáló azért rangsorolja bajokat, problémákat. Rengeteg baj, probléma van és ezek nem is lényegtelenek. Pl., megjelennek a rasszista, újfasiszta (Árpádsávos zászlót lengető) csoportok. Pl. parlamentben is, szinte naponta hangzanak el zagyva, ostoba kijelentések, és parlament ezt lényegében megengedi, elfogadja. ( Ha ezekből törvény lesz, akkor már valóban nagy baj van. De általában megmaradnak verbális ostobaságok kategóriájában.) És még hosszan lehetne sorolni a bajokat, problémákat. De hol vannak ezek ahhoz, hogy adott esetben emberek millióinak az élete romlik, nemcsak anyagi vonatkozásban, de minden szinten. Tehát milliók közérzete romlik, és emberek, ezrek, tízezrek pedig visszavonhatatlanul, végérvényesen elhaláloznak. Azt gondolom ehhez mérten, sok baj, probléma eltörpül.  

Néhány mostanában halott badarság.

A tervezőmérnök (pl. az ország 2009-ben regnáló vezetése) rossz tervei (és intézkedései) miatt összedől az épület, maga alá temetve több embert. Mire a tervezőmérnök kiáll az emberek elé, és azt mondja: rajta építsük újra, koncentráljunk a jövőre, én is így járok el felelősen. Itt valami orbitális csúsztatás van kérem. Egyrészt ha egyszer elrontotta mi garancia, hogy másodszor nem rontja el. De ez a kisebb baj, mert azért valahol van jog meg erkölcs. Minimum a tervezőmérnöknek sűrű bocsánatkérés következtében félre kellene állni, természetesen ő már nem lehetne benne, az újjáépítő csapatban. Legfeljebb adhatna egy szerény tanácsot: azt javaslom az utánam jövőknek, hogy elsősorban a jövőre az újjáépítésre koncentráljanak és velem, az elrontóval csak mellékesen foglalkozzanak.

A tervezőmérnök (vagy mások, teljesen mindegy) hivatkozása következő: azért itt, ebben az országban vannak emberek, van egy réteg, amely úgy gondolkodik, ahogy mi, akik velünk értenek egyet. Ezen emberek véleményét is tartsuk tiszteletbe, ez a demokrácia. Hűha, ez aztán a félremagyarázása demokráciának. A demokrácia lényege az, hogy mit akar a többség. Mindenki véleményét tartsuk tiszteletbe, ez adott esetben azt jelenti, hogy párszáz, párezer ember véleménye érvényesüljön.  Ez pont ellentétes demokráciával, ez a diktatúra. Még egyszer elmondom: a demokrácia lényege az, hogy mit akar a többség.  Ezen elv az, ami meggátolja diktatúrát.

A tervezőmérnök (vagy mások, teljesen mindegy) hivatkozása következő. Alkotmány szerint vagyok hatalmon, az alkotmány szerint járok el, tehát minden rendben van, minden igazságos, erkölcsös (minden jogszerű). Elnézést, de az alkotmányt nem emberek készítették?  Az alkotmány egy örök érvényű szentírás? Az alkotmány nem lehet rossz, esetleg hiányos, esetleg elavult?  Ezer év múlva eme alkotmány lesz érvényben? Vagy az alkotmány és a jog egy olyan dolog amit, mint mindent, állandóan meg kell újítani, jobbá kell tenni, a korhoz illeszkedővé kell tenni.

 És sajnos van még egy tényező a súlyos eladósodáson kívül amely kilátástalanná teszi Magyarország jelen és jövőbeli ( 10-20év) helyzetét, amely rögzíti, sőt növeli a lemaradását. Ez pedig az hogy hazánkban nincs és még csak kisem rajzolódok egy jó hatalmi ( vezetési) csoport. Jelenleg elégtelen, gyenge, gyenge-közepes hatalmi csoportok vannak és ennél nívósabb hatalmi csoport megjelenésének nincs jele.

Nem túl szép a természet, Isten részéről hogy nem árulja el mikor, hogyan fogok meghalni, és mi lesz azután.  Bár ha szembe mernék nézni az igazsággal, akkor nagyon is sejthetem, hasonlóan, mint édesanyám. Nemsokára elkezdődik a három-négyéves összeomlás (szív, máj, stb.) rengeteg fájdalommal, szenvedéssel. És mi lesz azután, valószínűleg semmi. De most eszembe jutott: mi lenne, ha mindezt közölné a természet, Isten. Hát akkor sem lennék boldogabb. És egyáltalán akkor megnyugodnák, mondván, most már mindent tudok. Dehogyis, újabb kérdéseket tennék fel: és mi lesz az azután, után?  Szegény természet Isten, most már értem miért bujkálsz, miért hallgatsz. Nem győznél az újabb és újabb kérdésekre felelni. Bár mi is válaszolunk a kisgyerekek kérdéseire. Na de az sem esne jól neked, ha válaszolnál és mi meg kételkednénk, merthogy kételkednénk, az biztos. Ismered a mondást: senki sem lehet próféta saját hazájában. Vagy: házában? Mindegy, szóval, ha megmutatnád magad már kapásból 50%-kal csökkenne a népszerűséged., és ezt te is tudod. Most már mindent értek. Most már csak azt nem értem miért nem teremtesz legalább egy fokkal boldogabb életet? Mert az sem lenne elég nekünk. Igazad van, úgy vagyunk mi, mint mesebeli halász felesége, aki mindig többet akar. De most az egyszer legyints egyet és próbáld ki, neked semmiből sem áll.  

A szeretet, gondoskodás nem lehet kényszerű.

A szabályozás mellett mindig ott kell lenni a meggyőzésnek.

A halál a szenvedés, a küzdelem az élet velejárója.

Ha mindig mindenki feláldozza magát, akkor mindenki áldozat lesz.

A jólétet, a kényelmet csak a szervezett munka tudja létrehozni. 

Nagyon fontos érzelem, amely az egyének és társadalom életét is befolyásolja: a lekezeltség a megvetettség érzése.

.

Nem győzőm hangsúlyozni, a legfontosabb (alapvető) tényezőnek a vezetés jóságát, minőségét tartom. A vezetés jósága pedig ez emberiség diktatórikus történelme során (erősebb-enyhébb, külső és belső diktatúrák sorozata, ill. nem volt, nincs tényleges demokrácia) jelentős részben véletlenszerűen alakul. (Hiszen véletlenszerű pl. a trónörökös alkalmassága tehetsége. De a jelen a rendszerben is még mindig jelentős a jó, rátermett vezetés (a kiválasztás és más okok miatt) véletlenszerűsége.) Ugyanakkor megállapíthatjuk, minél diktatórikusabb egy rendszer annál nagyobb a jó, rátermett vezetés véletlenszerűsége, minél demokratikusabb egy rendszer annál kisebb ez a véletlenszerűség, elsősorban a helyes kiválasztás miatt.

A jelen rendszer demokráciaszintjét meg kell vizsgálni ebből a szempontból is: mi garantálja, hogy nem látszat-demokrata, valójában a lelke mélyén diktátori hajlamú ember (vagy éppen vagyonharácsoló ember) kerüljön vezetői pozícióba? Úgy néz ki, hogy alig valami. Ha pedig az derül ki hogy jelen rendszerben, akkora számba kerülhet vezetői pozícióba látszat-demokrata,  (vagy éppen vagyonharácsoló) mint ahány valóban népérdeket néző ember, akkor nem sokat fejlődött a rendszer demokráciaszintje. Hiszen a véletlenszerűségben is egyenlő esélye volt a népnyúzó és népérdekű vezető hatalomra jutásának. 

Ugyanakkor kérdés: mi az eredeti, az elsődleges (alapvető) ok: a rendszer demokratikussága, vagy a vezetés véletlenszerűsége. Szerintem az eredeti ok a vezetés véletlenszerű jósága, ami nem jelenti azt, hogy a legfontosabb gyógyszer nem a demokratizálódás.

Megint megjegyzem: a feladatok valószínűleg akkor lesznek teljesítve, ha a vezetés törvényekkel, és meggyőzéssel a teljesülést biztosítja, és ha a teljesülést közfelfogás változása is biztosítja.  Nem arról van szó, hogy mindenki köteles egyformán vélekedni, csak arról, hogy bármi is a feladat, ha azt az emberek jelentős része nem fogadja el, a saját keretein belül nem érvényesíti, nem e szerint él, vélekedik, cselekszik akkor sokkal kisebb az esély a megvalósításra. Ha csak vezetés fogadja el feladatokat és az emberek nem akkor romlik a megvalósítás esélye. Ha a vezetés nem fogadja el, de az emberek jelentős része elfogadja, akkor megmarad az esély a megvalósításra, hiszen az emberek ezt várják el a vezetéstől, eszerint értékeik a vezetést és ez egyfajta kényszerítő erő. A lényeg az, hogy bármi is feladat ha azt az emberek nem fogadják el, nem képviselik, alig marad remény a teljesülésre.

Minden rendszertényezőnek van egy egyszerű alapfeladata, amely ha hiányosan helytelenül teljesül, akkor az kárt okoz. Ezeket majd be kell írni, a feladatok elé.

Vagyis egyszerű alapfeladata Pl. a költségvetés: minden szükséges állami szolgáltatásnak szervnek pontosan biztosítania megfelelő pénzt (munkaerőt, eszközt), ezzel biztosítani az állam jó működését. Ez a feladat nálunk (az államkapitalista rendszer szintjén is vannak problémák)  jelenleg nincs teljesítve és ez hatalmas kárt okoz.

Egy kis rendcsinálás, fogalomértelmezés.

Eddig egy sereg alapvető, fontos, legfőbb elvről, célról, stb. beszéltem.

Felsorolom.

A fontos társadalomtudományos törvényszerűségek, igazságok (még a fontosakból is sok van).

A legfőbb célok, elvek ( a világnézet szintjén, kettő-három van.)

Alapvető lényeges világnézet (de itt már kettő-három legfőbb cél, elv kinyílik, tovább osztódik, konkretizálódik 3 x 10-20-30 elvre, felfogásra.)

A világnézetnek van egy szubjektív aspektusa, az alapvető tudományos igazságoknak nincs szubjektív aspektusa.

A hosszabb távú, legfőbb társadalmi célok (pl. a  D/1, B/3/2 ábra.)

A jelenleg legfontosabb alapvető társadalmi irányok (pl. az ABC/1 ábra)

A hosszabb távú céloknak nincs szubjektív aspektusa, mégsem azonos teljesen a társadalomtudományos törvényszerűsekkel, igazságokkal. A hosszabb távú legfőbb célokból kevesebb van, és távolabbi jövőre vonatkoznak.

A jelenlegi legfontosabb irányok: amiket jelenleg fokozottabban kell fejleszteni.

Néhány alapvető (kiinduló) igaz megállapítás.

1. A modern állam, gazdasági része: a nemzeti közösségben szervezett szolgáltatások, gondoskodások.

Az állam önálló hasznos termelést, szolgáltatást végez, nem kolonc a termelés nyakán.

2. Még ahol minden feltétel adott a versenyhez, ott sem alakul ki magától, a szabályozott, igazságos, egyben hasznos verseny. Ahol pedig egy-két feltétel hiányzik ott még kevésbé, vagy egyáltalán nem alakul ki (megfelelő felügyelet mellett sem), a szabályozott, igazságos, egyben hasznos verseny.

3. Az állami korrupció tripla kárt okoz. Az egyik kár az érdemtelen jövedelmek kára, ill. az abból eredő károk. A másik kár: a korrupció azzal jár, hogy a rossz termékeket vásárolja meg az állam. Továbbá, rossz termékeket, rossz beruházásokat finanszíroz az állam. Az államnak rossz eszközei lesznek. További hatás: nem alakul ki szabályozott, igazságos, egyben hasznos verseny.

4. Ki lehet alakítani olyan hatékonyan működő államot, melyben a korrupció is csekély.

5. Szükség van a modern államra, nemcsak irányítási, felügyeleti, szociális, igazságossági szempontból, de gazdasági szempontból is, és szükség van a piacgazdaságra, versenygazdaságra is.

A rendszer megítélése, mint a kellemes élet, közérzet megítélése. Nekem egyik rendszer sem jött be.

Szegényebb, ámde barátságos igazságos közösségben jobb élni, mint gazdagabb, de marakodó, harcoló, kíméletlen, igazságtalan közösségben. Szabadabb légkörben jobb élni, mint gazdag, de kiszolgáltatott közösségében.

A termelés a szolgáltatás színvonala a fontos. A mosógép, a gépkocsi, az orvosi műszerek, az egészségügyi ellátás, a fűtött jól felszerelt iskola, stb. a fontos. A barátságos környezet nem fontos. A szükségszerű technikai fejlődés.

Fontosabb e az empatikus orvos tanító, ügyintéző, mint a jó műszerek, eszközök.

Szigorú de igazságos közösség. Laza de igazságtalan közösség.

Melyik rendszerben nagyobb a szorongás. A létbizonytalanságtól való szorongás. Az ávótól való szorongás.

A szocializmus áldozatai. Az ávósok áldozatai.  A külföldi utazás és más szabadságok szólásszabadság stb. A hivatalnok visszaélhet.

Direkt otromba kizsákmányolás, manipuláció, diktatúra.

A szenvedő kisebbség nagysága. Az igazságosság szükséglete.

Rejtett sunyi kizsákmányolás manipuláció, diktatúra.

A kapitalizmus áldozatai. A kiraboltak, becsapottak.  A munkanélküliek, a csövesek, a számkivetettek. A hivatalnok udvariasan nem foglakozik.

Én egyik rendszerben sem érzem jól magam.

A butaság is idegesít a hazugságok tévedések áradata.

Hamarabb elcsattan a pofon kirabolnak, stb. kíméletlenebbek az emberek, aztán itt vannak a pereskedések.

A korrekt, objektív tájékoztatás egy konkrét példája.

A vitatéma, egyben a tájékoztatás szóljon pl. az egészségügyi reformról. A tájékoztatás, az érdemi vita akkor kezdődhet meg, ha már legalább kettő, de inkább három-négy program (megoldás reformterv, stb.) ki van dolgozva. Az egyik program lépviselője, tudományos kiselőadást tart, a mindentudás egyeteméhez hasonló keretek között. Tehát ábrákkal, grafikonokkal illusztrált a tudományos tényekhez ragaszkodó kiselőadás lenne ez, mondjuk egy órás időtartamban. Majd közvetlen ezután a másik program képviselője tenné ezt, majd harmadik program képviselője tartana kiselőadást. A kiselőadásoknak kötött témakörei lennének, pl. ezek: általában az egészségügyi rendszer. A nemzetközi megoldások, a statisztikai adatok. A program lényege, és miért nem jók, az ettől eltérő megoldások. Miért jó, javasolt megoldás (program terv, stb.), ill. a konkrét vállalások elmondása. ( Konkrét vállalás: X időn belül mi lesz, és ha nem teljesül, akkor milyen szankciót vállalnak a programban rész vevők.) Ezt a „műsort” kétszer megismételnék és más médiában is leadnák. Ezután jöhetne a második forduló, ugyanígy, ugyanerről, de az előző előadások reakciók tükrében.

A szórakoztató média értékrombolása.

Először is kategorizáljunk. Vannak (kellenének) a valós politikai, tájékoztatási, (közszolgálati) „műsorok” (közlések, adások, tájékoztatások, stb., a műsor szó nem fedi teljesen a fogalmat, de nincs jobb).  Vannak (kellenének) a valós tudományos, kulturális műsorok, közlések. Ezeket akár nevezhetjük közszolgálati műsoroknak, közléseknek is.

Ezek normális esetben csak úgy készülhetnek, hogy tartalmuk az igazságot, valóságot akarja tartalmazni, készítőjük az igazságra, valóságra törekszik.

És vannak szórakoztató műsorok, közlések. Az illúzió, a mese, az elvonatkoztatás, a jelképesség a valótlanság a szórakoztatás elengedhetetlen eszköze.

Ezért ezt a három kategóriát a fejekben szét kell választani, de ehhez az is szükséges hogy műsorkészítők, közléstálalók is szétválasszák. Jelenleg inkább keverik, semhogy szétválasztanák.  Én pl. elfogadható megoldásnak tekinteném, ha minden műsor címe mellett feltüntetnének egy feliratot. Pl. ez komoly politikai műsor, a valóság, igazság kiderítésre törekszik. Pl. ez valós tudományos kulturális műsor, tartalma szándékunk szerint a valóságot, igazságot tartalmazza. (Pl. a sportadások ilyenek.)

Vagy: ez egy szórakoztató műsor, valótlanságok, hamisságok megtévesztések is lehetnek benne. (Természetesen nem a kandi-kamera, átverő műsorok ellen lázadozok. Azon műsorok problémásak, amelyek az igazság, valóság látszatát keltik, holott direkt, vagy indirekt megtévesztések.) Ezek a feliratok hasonlóan működnének, mint pl. a jelenlegi feliratok, természetesen megszegésük, bizonyos szankciókkal járna. Az legfontosabb, az első lépcső, tehát a komoly igazságról, valóságról szóló, és az un szórakoztató, megtévesztő  műsorok adások, közlések szétválasztása lenne.

Kétségtelenül van itt még egy kategória: amely műsorok, közlések szórakoztatva, a valótlanságot, az illúziót, az elvonatkoztatást, a szimbolizmust is felhasználva, tanítanak, építik a helyes értékrendet, világnézetet. Ez az igazi, nemes kultúra része. Vannak „igaz” mesék és hamis mesék. Nehéz megmondani, hogy egy mese mitől válik „igazzá”, de biztosan nem az illúzió, az elvontság, a jelképesség mértékétől.

A műsor, közlés célja, üzenete, építő, vagy romboló - e szerint is kénytelen a kiválasztó, elbíráló (a közönség, az előadó, a cenzúrázó), mérlegelni. Ez viszont már szubjektív (minden és mindennek az ellenkezője megmagyarázható) dolog.

Több megoldás is lehetséges, egyik sem tökéletes. Az egyik megoldás, hogy az ilyen műsorokat, közléseket a szórakoztatás kategóriájába helyezzük, és ezt a kategóriát osztjuk ketté: értékromboló és értéképítő szórakoztatás.

Ezután következik a szórakoztató műsorok, közlések problémája.

Hogy is rombolják jelenleg ezek a helyes értékrendet, világnézetet? Főleg, ha nincsenek szétválasztva, az igaz, komoly közlések látszata is párosul. De akkor is, ha ez nem párosul.

Azt üzenik, hogy a hazugság, csalás, természetes elfogadható dolog.

Sőt gyakran maga műsor szándékos csalás, vagyis megtévesztéssel anyagi kárt okoz. Pl. ön hatalmas pénzt, nyerhet, ha megfejti a következő egyszerű feladványt. Majd a nem kis pénzért telefonálóval (telefonálók ezreivel) közli egy gépi hang:  jelenleg a telítettség miatt nem kerülhet adásba, próbálkozzon újra. Eközben a képernyőn egy ember siránkozik: mi van, senki nem tudja, senki nem telefonál? Ez szerintem jogilag is, de erkölcsileg biztosan színtiszta csalás. De az ártalmassága inkább a jelképes üzenetében van: a hazugság csalás természetes, elfogadható.

Pl. a valóság-Shaw típusú műsorok üzenete is ez: a hazugság, csalás természetes elfogadható, mert egy megrendezett, valótlan dolgot valósnak állít be. Rengeteg az ilyen típusú műsor, közlés.

A másik értékromboló üzenet: sikereket (magas jövedelmet, ismertséget) értéktelen emberek, értéktelen tevékenységével is el lehet érni, sőt leginkább így lehet elérni. Minél nagyobb majom valaki, annál nagyobb sztár, annál többet szerepel. Természetesen itt az un. sztárokról, és azok megjelenéseiről van szó. (Ráadásul, mint láthattuk, ezek az emberek nem kevés pénzt kasszíroznak be.) Sőt az, a tendencia is szépen kirajzolódik, hogy az amúgy értékes embert (művészt, gondolkodót) lealacsonyítják, az értékes tevékenységével nem foglalkoznak, hanem az értéktelen oldalukat (magánélet, blőd játékok, stb.) emelik ki. A magánélet (kinek milyen a szerelmi élete, hogyan fogyókúrázik, milyen fehérneműt visel, stb.) is értéktelen tevékenység, legalábbis társadalmi szempontból az. Eközben pedig társadalmi szempontból rengeteg értékes ember, rengeteg értékes tevékenység van, amiről említést sem tesznek.

Az agresszió, a bűnözés természetes, elfogadható dolog. Ez az üzenete pl. az akciófilmeknek és más műsoroknak, közléseknek.

A társadalom nem képes az agressziót, a negatív jelenségeket megfékezni, erre esetleg csak néhány magányos hős képes. Ez is, az üzenete pl. az akciófilmeknek és más műsoroknak, közléseknek.

A jelenlegi szórakoztató média legalább 70%-ban a becstelenséget, a tisztességtelenséget, az erkölcstelenséget propagálja, terjeszti, gerjeszti és legfeljebb 5%-ban propagálja a becsületességet, a tisztességet, az erkölcsösséget. Az aránynak fordítottnak kellene lenni.

Itt nem a szexre és trágár szavakra gondolok elsősorban. Arra gondolok, hogy szinte minden (amúgy talán értékes) műsorba, közlésbe betesznek egy olyan részt, aspektust amelyik csalásról a trükközésről, az önzésről, a megalázottságról, a gúnyolódásról,  netán az erőszakról szól. Gondoljunk pl. a kvízműsorokra, vagy pl. valóságműsorokra.

Továbbá a műsorok, közlések egy része kapcsolódik, közvetve a politikai, társadalmi manipulációkhoz is. Pl. nyugodj bele, hogy te csak egy bérmunkás, vásárló automata vagy, nyugodj bele, hogy ilyen a világ, nem törekedj többre, jobbra, ne pattogj. És még hosszan lehetne sorolni.

Összességében lényeges és jelentős értékrombolásról van szó.

Van egy olyan nézet, hogy a szórakoztatásba minden belefér a nézőnek (olvasónak, hallgatónak vevőnek) kell dönteni a kiválasztásban. Van ebben némi igazság. Igen hosszas tanulmányt igényelne e problémakör elemzése. Az is kétségtelen hogy az un. szocialista kultúrpolitika ( minden szórakoztatás állami cenzúrázása) sem jó megoldás.

Minek köszönhetik a népszerűségüket az értékromboló szórakoztatások?

A könnyen elérhető ellenválaszték, sokkal kevesebb, mint az értékromboló választék. Pl. a néző ide-oda kapcsolgat és szinte mindenhol értékromboló műsort, közlést talál. Természetesen lehetséges értéképítő szórakozást is találni, csak sokkal nehezebben, mint értékrombolót.  

A gatyaletolás érdekessége: a hihetetlenül pofátlan, egyszerű és gúnynevetséges megbotránkozatás. Azt azért még az un. „sikeres embereknek, és közlőknek” is látni kell, hogy a kigúnyolhatóság és a kigúnyolás miatt nézik, olvassák, hallgatják, ezen műsorokat, közléseket. Borzasztó és nevetséges, hogy ilyen emberek ilyen állapotok vannak, én ennél magasabb rendű, értékesebb vagyok – állapítja meg a közönség. A népszerűség annak köszönhető, hogy e megállapítás (vagyis a szereplő lenézése, magunk felértékelése) csak az ilyen műsorok, közlések, nézettsége által jöhet létre. (Ez a bohóckodás legalacsonyabb foka, a bohóc saját magát teszi nevetségessé, ráadásul úgy, hogy ennek nincs tudatában, sőt értékesnek, humorosnak tartja magát, ami tovább fokozza a nevetséges voltát.) Mindezek ellenére is hatnak az értékrombolások, mert azért a negatív üzenetek is megfogannak.

A fáradt (bérmunkában, ügyintézésben és fogyasztásban elfáradt) közönség nem képes komolyabb dolgokkal foglakozni, csak az egyszerű blőd dolgokat bámulni.

Általában e műsorok, közlések szándékosan, tervezetten az emberek negatív tulajdonságaira hatnak.

Mindezek azonban természetesen nem mentik fel nézőt (hallgatót, olvasót) a felelősség alól, de azért ez a felelősség megoszlik.

Az értékrombolás okai, fontossági sorrendben. Miért is teszik ezt a közlők, műsorkészítők?

A nézettség (a közönség növelése) természetesen a haszonhajhászás miatt.

Persze a nézettségnövelés többnyire nem igazi indok. Ugyanis nem csökkenne nézettség, ha a műsorok, közlések nem az értéktelenséget, a becstelenséget, tisztességtelenséget, hanem az értékekről, a tisztességről, a becsületességről szólnának. A világirodalom és a filmművészet legnépszerűbb alkotásai erről szólnak. Ezért gyanítható, hogy a butaságon kívül egy szándékos rombolás is jelen van.

Jelen van a szándékos értékrombolás. Van olyan médiát, műsorokat meghatározó erő, amelynek célja az értékvesztett lakosság. Értékvesztett, manipulált, zavarosan, megosztottan látó lakosság. Csakhogy az utóbbiak a politikai közlések, tájékoztatások (manipulációk) által alakulnak ki, az értékvesztés a szórakoztatás feladata.

Valamint a tudatlanság. Vagy talán azt gondolják: ugyan ez semmiség. Erről az jut az eszembe: nem tudják milyen hatalmas károkat, ártalmakat okoznak. Jézus ehhez hozzátette: bocsáss meg nekik Istenem. Most már akár ebből az írásból is tudniuk kell, borzalmas ártásokat tesznek, az emberek szellemét lelkét rombolják, nincs bocsánat.

Az is megállapítható, hogy az értékvesztő műsorok, közlések sokasodnak, időbeli arányuk állandóan növekednek, természetesen az értéképítés kárára. Egyszerűen meg kell nézni, hogy közelmúltban, (10 évvel ezelőtt) vagy a távolabbi múltban (100-200 évvel ezelőtt) mekkora volt ezen arány és kitűnik, hogy a fenti megállapítás igaz.

Az értékrombolás (a negatív értékrend, világnézet kialakítása) folyamatosan dinamikusan nő (jelentős részben az értékromboló szórakoztatás által) az aránya is nő, és ez nem fejlődési szükségszerűség, hanem „szándékos”, ill. a rendszer hibája.

A fenti megállapítás, bizonyítása e fejezetrész értelme.  Ha a fenti megállapítás igaz, akkor valami nincs rendben, valamit ez ügyben is tenni kell.

Az egyik részmegoldás a szétválasztás lehet. A komoly igazságra, valóságra alapuló tájékoztatások (politikai, kulturális) szétválasztása a szórakoztatástól.

Az értékromboló szórakoztatás és az értéképítő kultúra szétválasztása nehéz ügy, de azért ezen is érdemes elgondolkodni. Részmegoldás lehet a közvetlen demokrácia döntése alapján, esetleges indirekt támogatás, korlátozás (adó, stb.).

Pontosabban ez azt jelenti, hogy egy torzítatlan (állami) közvélemény-kutatás mondaná meg, hogy mely közlések milyen mértékben  rombolják, javítják (pl. öt kategória) az értékrendet, becsületességet, tisztességet, és e szerint történne szankció ( pl. magasabb adó) és a jutalmazás.  Részmegoldás lehet az egyértelműen csalással ötvözött szórakoztatás törvényi szankciója. (A csalás bűntettének következetes alkalmazása ide is érvényes.)   A nyilvánvalóan értékromboló műsorok, közlések (nincs csalás)  törvényi szankciója, már nehezebb kérdés, de érdemes rajta elgondolkozni. Természetesen az oktatás, mindig egy részmegoldás.

A tudomány demokratizálása, avagy a tananyag, tankönyvek demokratikus alakítása.

Alaposabb átgondolás után rájöhetünk hogy a tudomány az nem más, mint az egyéni tudások, tudatok a közösség által kialakított, a közösség által  elfogadott összegzése. Ha nem lenne közös tudomány, akkor szinte nem lenne tudományos és egyben természettudományos, technikai, társadalmi fejlődés sem.

A meghatározás szerint eleve demokratizálni szükséges a tudományt. Más oldalról megközelítve: ha a tudomány nincs demokratizálva, akkor a társadalmi demokrácia nem lenne teljes, egy meglehetősen nagy lyuk tátong a demokrácia hálóján.

A tudomány demokratizálódása nem lehet az egységes, közös tudomány felbomlása, valamilyen tudományos káosz, tudományos anarchia kialakulása. Gyakorlatilag itt arról a helyzetről lenne szó, amelyben nincs egységes kötelező tananyag, nincsenek maghatározott tankönyvek, mindenki, ill. minden iskola, szabadon választhat a sok ezer saját maga által tudományosnak vélt ismeretanyag között. Ebben a helyzetben alakulna ki a tudományos káosz.

Egyrészt a tudomány az nem más, mint az ismeretek rendezése, tehát a káosz eleve nem lehet tudományos. Másrészt sérülne az a megállapítás, hogy a tudomány, a közös tudás összegzése, a közös tudás megjelenése. Tehát a tudománynak valamilyen szinten egységesnek kell maradnia. Pontosabban kell lenni egy valamilyen szinten nemzetileg egységes tudománynak is. Vagyis a tudománynak lehet egy anarchikus része, de kell lennie egy viszonylag egységes részének is.

A tudomány demokratizálódásának egy lehetséges megoldása.

Gyakorlatilag a tudományt az oktatáson keresztül, pontosabban a tananyagon, tankönyveken keresztül lehet a legegyszerűbben demokratizálni.

Minden tankönyvet háromévente újra kell írni. A nemzeti alaptantervet ötévente meg kell újítani.

Minden témában (minden tankönyvből legyen kétféle) legyen kétféle tankönyv, amelyből az iskolák választhatnak. A szakterületenként, két tankönyvet, legalább hat tankönyvjeleltből egy pl. ötventagú tudományos szavazócsoport, választaná ki szavazással.  A lehetséges tankönyvek (tankönyvjelöltek) egyharmada külföldi fordításból jönne létre. A másik kétharmad egyféle pályáztatás kapcsán íródna meg. A beérkező lehetséges tankönyveket, (név nélkül) elküldenék 50 a maga szakterületén elismert tudósnak, tanárnak, vagyis a kiválasztó csoportnak. A kiválasztó csoport (minden tankönyvnek külön, más kiválasztó csoportja lenne) tagjainak nem szükséges vitatkozni, megbeszélni, sőt a legdemokratikusabb megoldás, ha nem is tudják, hogy magukon kívül kik alkotják a kiválasztó csoportot. A lényeg az, hogy el kell kerülni a személyes ismeretségből, haszonszerzésből, vagy politikai hovatartozásból eredő elfogult ítélkezést, kiválasztást. A szavazócsoport fele lehetőleg tudós, a másik fele lehetőleg tanár legyen. Továbbá a fele lehetőleg fiatal, a másik fele idősebb legyen, vagyis minden korosztály arányosan legyen képviselve. További ajánlások. Vegyék figyelembe az érthetőséget, érdekességet. A közös tudománynak csak akkor van értelme, ha az a többség számára érthető, ha azt a többség megérti és alkalmazni is, tudja.

Fontos szempont még, hogy a tankönyvben (tankönyvekben) jelenjen meg az adott tudomány legújabb eredményei.

Ezen ajánlások mellett minden „zsűritag” tankönyvjelöltekből kiválaszt két tankönyvet, és az ötven kiválasztás összesítéséből alakulna ki a végeredmény, az adott szakterület két új tankönyve. Mindezt persze le kell bonyolítania. A lebonyolító testület akár lehetne az oktatást felügyelő testület is.

A tananyag pedig akár tankönyvek szerint is alakulhat.

Ez tehát a tudomány egy lehetséges demokratizálása. A lényeg az, hogy a tudományt szükséges demokratizálni, vagyis valamilyen közös kialakítás felé vinni. Ez egy fontos feladat.

Az emberek, az átlagember feladata pedig az autodidakta (a hivatalos oktatáson, tájékoztatáson kívüli) tanulás, művelődés. Ha abból indulunk ki, hogy hivatalos oktatás, tájékoztatás elfogult, torz, (elsősorban a társadalomtudományos oktatás, tájékoztatás), akkor az ördögi kört csak az autodidakta tanulás, művelődés képes megbontani.

(Az alábbi egyféle maghatározást, minden erkölcsről szóló fejezetben leírom, mint egyféle közös kiindulópontot. Az erkölcs (erkölcsösség) az erkölcstelenség hiánya, részben ellentéte. Az erkölcstelenség még nem bűn, legalábbis nem bizonyítható bűn, de másoknak (egyéneknek) ill. a közösségnek árt, azokat zavarja, sérti. Illetve a közösség normáit sérti. Az erkölcs a „jognak” nem a szervezet működési szabályzat oldalához kapcsolódik, hanem az általános bűn, erény, igazságosság oldalához. )

Kétségtelenül a látszatjog káros, van azonban egy terület, ahol szükséges a jog túlbiztosítása, ez pedig a vezetésre vonatkozó jog. A helyzet az, hogy vezetésnek sokkal nagyobb tudása, ravaszsága, lehetősége és igénye van a rávonatkozó jog kijátszására, mint az egyszerű embernek. Ezért itt többszörös biztosítás szükséges. A jog többszörös biztosítása nem okozhatja a szabályok egymásba ütközését. A többszörös biztosítás része, a vezetőkre, az államra vonatkozó egyre precízebb jognak.

A klikkesedésről egy külön fejezet fog szólni, de ha már szóba került, kénytelen vagyok kitérni rá. A klikkesedés egy olyan általános jelenség, amely végigkíséri az emberiség történelmét, melyet megtalálhatunk szinte minden háború, és minden ellenségeskedés hátterében. Sok író, gondolkodó foglakozott ezzel a témával, gondoljunk pl. Gulliver liliputi kalandjaira.

Akinek kedve van, az ragassza fel az ábrákat (az összes ábrát) egy nagy kartonra és kb. 6 négyzetméteren, megkapja a gazdasági, politikai, társadalmi rendszer nagy térképét.

A belső harmónia.

Ez a nagy vers, dal, melynek soha nincs vége. Ez a mondat, gondolat sem maradhat ki belőle, ezzel áltatom magam.  Hatmilliárdan írjuk és olvassuk ezt a verset. Mardos, szorít a félelem, én másokért aggódóm, de a félelem is félelmetes. Mert mi értelme vala, ha mindenki boldogtalan vala. Nem akarok a boldogság árulója lenni, legalább az egyenlegem legyen pozitív. 

Magányos harc ez. A hajnali villamos rövid csikordulása akár kellemes is lehet. De ha állandóan csikorog? Legyen csikorgó az én versem, az én versem.  Szépet nem is tudok, nem is tudok. Én csendesen morgolódva, magamba átkozódva békülök magammal is, a világgal is. Már ezer kapaszkodót kiaggattam, de nem elég, nem elég.  Jó kis mondatokat, mások verseit, dalait.  Példázatokat (ez semmi ahhoz képest) és gondolatokat. Újakat és régieket. Magamét és másokét. Jó kis munkákat, tevékenységeket, melyek érdekesnek hasznosnak tűnnek. Embereket, vicceket, hangulatokat. Meditációkat, imákat, életstílusokat. Szépségeket, örömöket. Gyerekkoromban még voltak példaképeim is, nagyfiúk, akiket csodáltam és megpróbáltam utánozni. Manapság a gyerekek és a kutyák, macskák a példaképeim. 

Boldog remete vagyok, aki kenyérrel, vízzel, gondolatokkal táplálkozik. De jó, hogy szép az autóm, és van mosógépem, nem kell teknőben mosni. De jó, hogy béke van. A természet szép.  A mozgás öröme engem már nem boldogít, boldogítsanak nemzet sportolói. Az ötödik helyezést is meg kell becsülni, de mi az, az első helyezéshez képest. Vannak jó kis céljaim, de sajnos lemaradásom állandóan nő, vagy csak az aggodalmam fokozódik.  Össze kell csipegetni az örömmorzsákat. És itt van a remény, ez az irracionális találmány, ami mindig ellentétes a boldogsággal. Mindenben lehet reménykedni, majd a jövő szebb, jobb lesz. Gyerekeim, unokáim a többséggel együtt, okosabb, szebb, egészségesebb, boldogabb emberek lesznek. Kevés a biztos, biztató jel, de van remény, de van remény.

Mindezek jó kapaszkodók, de már fáradok, de már fáradok.  Hiába van sok kapaszkodó, ha nem tudok kapaszkodni.

Én magamba morgolódva, átkozódva békülök, csak másokat ne zavarjak, másoknak nem ártsak, csak másoknak ne ártsak. De még ez sem elég. Mert örömöt és örömforrást kellene hintenem, de azt kényszerűen és kéretlenül nem lehet. És a rosszakat ki bünteti meg? A műmájer boldogság eltelít, mint a túlcukrozott krém. Ez az egész rizsa is műmájer és ráadásul csikorog. Ez is szar, tehetségtelen vagyok, nincs értelme. Ugye mi tehetségtelen (nem sikeres, nem szép, nem szerencsés) emberek összetartunk, és nem is vagyunk tehetségtelenek. Valamiben biztosan jók vagyunk és összesítve, általában hasznos munkát végzünk.  Ugye mi sokan, egységesen, összefogva kikérjük magunknak, hogy lenézzenek bennünket. Még ez elmebetegeket, és a lelki betegeket sem illik lenézni.

Harmónia, ha az élet sok ízű, legyen benne érdes, savanyú, sós és erős, ami marja torkomat. De az is csak egy kapaszkodó a sok közül. Elfáradok, nem tudok kapaszkodni. Az aggodalom egyre gyakrabban nyomja szívemet, tüdőmet, gyomromat, magam sem tudom mit. Lehet, hogy ugyanezt éreztem húsz, negyven, ötven évvel ezelőtt is?  És mi van az időskori szenvedéssel, betegséggel, csúnyasággal, lenézettséggel és halállal?  Vannak megszépült emlékek cserébe. Kilenc éves koromban egyszer ( többször is) félig bepisilve sírva, zokogva menten a süvítő hideg szélben a domboldalon. Nem emlékszem miért pisiltem be, és miért sírtam, de most már ez egy szép emlék. A hatalmas bömbölés (most már nem vagyok rá képes) megnyugtatott. Két hét múlva, hótól átázva, átfázva, hazaérve lekucorodtam a jó meleg vaskályha elé, amelyben pattogott, duruzsolt a tűz. Isten hideg, tiszta fehér, csendes dunyhája, borult a tájra. Ez még szebb emlék.  Csak legalább az egyenlegem legyen pozitív.

Miért rossz a jelenlegi államkapitalista rendszer, miért kell megváltoztatni? Felsorolás a teljesség igénye nélkül.

(Az alábbiak, gyakoriak jellemzőek, általánosak, gyakoribbak, mint az ellenkezőjük.)

Nem lehet jó az a rendszer, amelynek vezetése, égisze alatt (irányadó, példamutató, meghatározó mivolta alatt) a világ (emberiség, föld) egy válság-láncreakció egy világkatasztrófa felé halad. Ráadásul ezt jelentős részben, közvetlenül a nevezett rendszer okozza.

Nem lehet jó az a rendszer, amelynek az égisze alatt a világ lakosságnak legalább ötöde, kb. másfél milliárd ember, nyomorog, éhezik, betegeskedik, idő ellőtt hal meg.  Ráadásul legalább 500 millió ember nyomorát, a nevezett rendszer nyílt, de többnyire rejtett kizsákmányolása okozza. Jelenleg a világon többen nyomorognak, éheznek, betegeskednek, mint valaha. A hatalmi vagyoni különbségek világszinten nagyobbak és igazságtalanabbak, mint valaha.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyet az emberek (emberiség többsége) elutasítja, egyharmada, kimondottan gyűlöli.

Jelenleg a világ kettészakadása, gazdagvilágra-szegényvilágra, hatalmas, és folytatódik.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben a világ pénzének a fele mindössze 200 ember kezében van.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben a gyerekének kenyeret lopó nagyobb büntetést kap, mint az, aki érdemtelenül (de legálisan) milliárdokat, tulajdonit el. Amelyben, legálisan milliárdokat lehet keresni úgy, hogy az illető másoknak okozott haszna, ennek elérné, a jövedelem 5%-át. (Az okozott kár egyenlő az elfogyasztott munka-pénz (a megszerzett jövedelem) és a tényleges hasznos munka-pénz (amennyi jövedelmet érdemelne) közötti különbséggel. Tehát egymilliárd esetében, ha 5%-os a tényleges hasznosság, akkor a károkozás 950 millió egységnyi munka-pénz. )

Nem lehet jó az rendszer, amelyben ezek a főistenek: a pénz, a spekuláció, az anyagi javak fogyasztása. 

Nem lehet jó az a rendszer, amelynek az égisze alatt a természetpusztítás sokkal nagyobb, mint valaha. (A természetpusztítás jelenleg is nő, a csak nem fokozódva nő, hanem egyenletesen. Az eredmény csupán annyi, hogy nem fokozódó, mértani a növekvés, hanem egyenletes.) Ráadásul e természetpusztítás felét a nevezett rendszer okozza, a túlzott, ill. a fölösleges, káros fogyasztása által. 

Mert összességében ez a rendszer pusztítja természetet a leginkább.  Mert, ha nem is alakul ki világkatasztrófa, akkor sem nem látható a fejlődés fenntartása, inkább egyfajta visszafejlődés látható.

Nem lehet jó az a rendszer, amely létrehozta és fenntartja a világtörténelem egyik legaljasabb háborúját: az iraki háborút.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben a rendszer vezető nagyhatalma (USA) törvényesen  alkalmazza vízbefojtás kínzását, és persze más  válogatott kínzásokat is.

E rendszer égisze alatt a konfliktusok, a harcok nem csökkennek. A tömegpusztító fegyverek, bár csökkenő mértékben de még mindig sokasodnak, eszkalálódnak. Ráadásul ezek jelentős részét éppen nevezett rendszer okozza, állítja elő.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben társadalomtudományos oktatás egyharmada a szükségesnek.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben nem jön létre az egyenletes, de viszonylag dinamikus fejlődés. A melyben meg lehet állapítani legalább 500 olyan jelentős feladatot, amely a közeljövőben nem fog teljesülni, sőt amellyel nem is foglakoznak.

Nem lehet jó az a rendszer, melynél reálisan nézve, 30 év alatt, sokkal (30%-kal) jobb, demokratikusabb, fejlettebb, rendszert lehet létrehozni. De a nevezett rendszer bele sem kezd e változtatásba.

Nem lehet jó az a rendszer, melynek égisze alatt (irányító, példamutató, meghatározó mivolta alatt) nem tudott létrejönni egy megfelelő demokratikus világszövetség.

Nem lehet jó az a rendszer, amelynek a pénzügyi rendszeréből adódóan kialakulhatott a dollárválság, tönkretéve a kisemberek millióit.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben a manipuláció, a valóságtól való elszakadás a hazugság világban élés, a mű világban élés a tisztességtelenség minden korábbinál nagyobb. Amelyben a becsület, a munka, a tisztesség, az erkölcs, mint fogalmak, és mint cselekvések egyre kevésbé léteznek, szinte már nincsenek.

Nem lehet jó az a rendszer a rendszer, amely kíméletlen (rendszerek között az egyik legkíméletlenebb) azzal a jelentős réteggel, amelyik a legalsó réteg és az átlagos réteg között van, amelyik az átlagost emberektől kissé rosszabb képességű, szerencsétlenebb sorsú.

(Az államkapitalizmus azért megmaradt kapitalizmus. A kapitalizmus a pénz világa, a pénz által mozgatott világ.   A könyörtelen pénzgyűjtés, az anyagi javak gyűjtésének világa. Az anyagi szükségletek fogyasztásának világa.  A pénzügyi machinációk, spekulációk, a ravaszság világa. A kifinomult manipuláció világa. Mindez szemben áll a munka és becsület világával.)

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben megtörténtek (megtörténhettek) a 2006- 2007- 2008-as magyarországi események. Nem lehet jó az a rendszer, ha a rendszerbe tartozó ország (pl. Magyarország) 8 év alatt minden szempontból (szélesen értelmezett életszínvonal, demokratikus szint) jelentősen (kb. 16%-kal) visszacsúszik, visszafejlődik, diktatórikus irányba megy.

Nem lehet jó az a rendszer, ahol legegyszerűbb legnyilvánvalóbb igazság, sincs kimondva: az igazi demokrácia, a népuralom nem más, mint a többség közvetlen döntéshozása, vagyis a demokrácia lényege, a közvetlen demokrácia.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben két év alatt négy közepes pénzügyi válság van (többmilliárd ember károsul) és odáig sem jut el hogy kimondja: súlyos problémák vannak ezzel a rendszerrel, változtatni kell.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben, a vezetőt leváltják azért, mert megcsalja feleségét, mert nyilvánvalóan elsikkaszt ezer forintot, stb., de nem váltják le azért (még csak le sem váltják, nemhogy megbüntetnék), mert adósságcsapdába kergetve az országot, vagy másképpen, ezermilliárdos kárt okoz, milliók nyomorát, ezrek halálát okozza. 

Mert ez a rendszer nem biztosítja folyamatos e viszonylag egyenletes, de dinamikus fejlődést. Mert, meg lehet állapítani kb. 700 jelentős feladatot, amelyet a jelenlegi rendszer eddig nem oldott meg és a többségét igen kevés valószínűséggel fog megoldani. Mert reálisan létre lehet hozni egy jelentősen demokratikusabb, jobb fejlettebb rendszert, melyet a jelenlegi rendszer kevés valószínűséggel fog létrehozni.

Nem lehet jó az a rendszer, amelynek vezetése alatt (irányadó, példamutató, meghatározó mivolta alatt) kettőmilliárd ember (az emberek egyharmada) nyomorog és idő előtt hal meg. Ráadásul ebből legalább 500 millió ember, a nevezett rendszer rejtett kizsákmányolása miatt nyomorog.

Elmélkedés a kínálat-kereslet (szinte termelés-fogyasztás) egyensúlyáról, a teljesség igénye nélkül.  Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

Mint ahogy a B/23 ábrából kiderül, az egyensúly mindennel összefügg. E tanulmány gazdasági, pénzügyi része szinte másról sem szól, csak az egyensúlyról.  Azért a B/13/b, és a B/22 ábrák konkrétabban, de közvetve szinte minden gazdasági ábra és fejezet az egyensúlyról szól. Természetesen a növekvő (fejlődési) egyensúlyt kell létrehozni és nem stagnáló egyensúlyt.  

A B/23 ábra után fel kell tenni a kérdést: van e egyáltalán önálló aspektusa az egyensúlynak.

Önálló aspektusa az egyensúlynak nem más, mint az, hogy az egyensúlyt vizsgáló állami testületnek, intézménynek (szerintem ilyen most nincs), állandóan fel kell tenni egy rakás, kérdést, és persze azokra válaszolni sem árt. Pl. ilyen kérdéseket:

Mi fog történni az építőiparban (ingatlanpiacon) egy év múlva két év múlva, öt év múlva, tíz év múlva, a jelenlegi tendencia mellett? Milyen automatikus változás történhet? Pl. mi fog történni a gabonatermesztés ágazatában egy év múlva, két év múlva, őt év múlva, tíz év múlva, a jelenlegi tendencia mellett? És így tovább, végiggondolva az összes ágazatot. Fölteszik a kérdéseket, és válaszok nyomán kialakulnak a tennivalók, az állam a saját eszközeivel hogyan, mennyire avatkozzon be.

Az összes szövegelés, elemzés, az alábbi is, csak arra jó, hogy akik a döntést hozzák, azok nagyjából tudják, miről van szó.

Az első lépés pontosan megfogalmazni mi a kereslet-kínálat egyensúly-felbomlásának problémája, ezután jöhet a megoldás.

Első lépes, hogy szétválasszuk a két problémát.

Igényfelmérési és termelésstruktúra átállítási problémából adódik a hiánycikk, ill. többlettermelési probléma. Nevezzük ezt, röviden termelésstruktúra problémának.

(A termelésben benne van a szolgáltatás is.) 

Vagy: a vásárlópénz és a termékek, szolgáltatások árainak (végső soron összesítve) eltéréséből adódik a hiánycikk, a többlettermelés, stb. problémája.

Nevezzük ezt röviden: a kereslet-kínálat egyensúly, pénzügyi, vagy általános problémájának.

Mi is ez a probléma, a termékpiac, szolgáltatáspiac szempontjából.

A vásárlónak (vásárlóknak) van pénze, de a kívánt (igény szerinti) terméket nem tudja megvásárolni, bár korábban (jó helyzetben) meg tudta vásárolni. Mert a pénze viszonylag kevesebb, mint a termék, szolgáltatás ára, de az üzletekben, raktárotokon (piacon) ott van a termék, szolgáltatás.  A másik oldalon kialakul egy üzletekben, raktárokon heverő fölösleges termék, szolgáltatáshalmaz.

Vagy azért nem tudja megvenni, mert a másik oldalon elfogyott a kívánt termék, szolgáltatás, és ez a sok vásárlópénz miatt történt. Ez többek között felelőtlen fogyasztáshoz vezet, mert gyakran nem kívánt terméket, szolgáltatást vásárol meg.

(Nyilvánvalóan az első a súlyosabb probléma.)

Kereslet-kínálat egyensúlyának azt nevezzük, ha az előzőek (tömegesen, nagymértékben) nem következnek be, és eközben más ezt kompenzáló egyensúlytalanságok (pl. megtakarítás hitelezés) sem következnek be. Kereslet-kínálat egyensúlytalanságának pedig ennek az ellenkezőjét nevezzük.

Mi az amiből a kereslet kínálat-egyensúlyának felbomlása ered? Mi az, ami kereslet-kínálat egyensúlytalanságából ered? Vagyis a kereslet-kínálat egyensúlya ok vagy következmény? E kérdésekre akkor tudunk válaszolni, ha megállapítjuk, mi a kereslet-kínálat saját aspektusa. Itt már beleütközünk abba problémába, hogy kereslet-kínálat egyensúlyát fő problémának tekintjük, vagy nem. Szűken értelmezve a kereslet-kínálat saját aspektusa, a termékek, szolgáltatások, árainak problémája. (Azért hangsúlyozom ki, mert más értelmezésben, minden ár: a munka ára, a jövedelem, az adó is egyfajta ár, az infláció szintén az árakkal függ össze, a devizaárfolyam is, és még lehetne sorolni.

A termelésváltozás, az adóváltozás, a hitelezés, megtakarítás változás, a pénzkibocsátás, az infláció stb. ezek olyan tényezők, főleg, ha rossz irányba változnak, amelyekből ered kereslet-kínálat egyensúlyának felbomlása. És nem olyan tényezők, amelyek kereslet-kínálat egyensúlyának felbomlásából erednek. Tehát az okot és következményt ne keverjük össze.

Ugyanakkor azt is mondható, hogy az árak problémája (beleértve a munka árának, a jövedelmek problémáját) egy külön probléma, pontosabban két külön problémakör.  Ebben az esetben a kereslet-kínálat egyensúlyának problémája kizárólag következmény. Vagyis a jelenség létezik, de mint következmény, vagyis nem önálló problémakör.

A kereslet-kínálat egyensúlyának problémája tehát felfogás kérdése. Mennyi problémakört csatolunk hozzá, azt mondva, hogy ezek problémák nem önálló problémák, hanem a kereslet-kínálat problémái, ezzel a kereslet-kínálat problémáját középpontba helyezzük. Sok más bizonytalanság is tapasztalható e témakörben, pl. fogalmak, elnevezések kérdése is. Gondolok itt arra, hogy talán pontosabb, ha a vásárlópénz, és eladásra, fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások egyensúlyának problémájáról beszélünk.

Többek között azért, mert a kereslet-kínálat egyensúlyának van egy reálisan tervezett fogyasztás és álomvágy aspektusa is.

(Nagyon szűken és másképpen értelmezve a kereslet-kínálat egyensúlya a következő jelenség: sokan keresnek, vásárolnak egy terméket, mire felemelik e termék árát. Sok van egy termékből, kevesen vásárolják, mire leviszik e termék árát.)

Itt és most én az árak problémáját csatolom a kereslet-kínálat egyensúlyának problémaköréhez.

Itt is felvetődik a kérdés: azon kell gondolkodni, hogy a kereslet-kínálat egyensúlya ne bomoljon fel, vagy azon, hogyha felbomlott mit kell tenni.

Természetesen én annak vagyok a híve, hogy azon kell gondolkodni, az a feladat, hogy az egyensúly ne bomoljon fel.

Szűken értelmezve, tehát a kereslet-kínálat egyensúlyát úgy lehet fenntartani, ha a termékek szolgáltatások árai megfelelőek, és megfelelően változnak. Ez a saját aspektus, minden más felbomlás egy másik problémakörből ered.

Ettől függetlenül lesz olyan fejezet, amelyben, szélesebb értelmezésben vizsgálom a vásárlópénz és a termelés egyensúlyát.

Piacokra osztott kereslet-kínálat egyensúly.

Felfogás kérdése, hogy kereslet-kínálat egyensúlyát központi helyre tesszük és ezzel a piac, piacok szempontjából vizsgáljuk a gazdaságot, vagy másképpen vizsgáljuk a gazdaságot. Én az utóbbi híve vagyok. Ugyanis ha megvizsgálunk olyan fogalmakat, mint pl., termelés, termelésstruktúra, foglalkoztatottság, infláció, megtakarítás, hitelezés, stb., rájöhetünk, hogy ezekben többről van szó, mint a kereslet-kínálat egyensúlya, mint a piaci viszonyok.

A B/1 ábrán öt piac szerepel. A termelőeszközök, alapanyagok, természeti erőforrások, háttértermékek, szolgáltatások piaca. A késztermékek, szolgáltatások piaca. A pénzpiac. A munkaerőpiac. És a feketepiac. (Ráadásul a piacoknak van egy állammal kapcsolatos része, a lakossággal kapcsolatos részen kívül) Ebből a három elsődleges. A késztermékek, szolgáltatások piaca. (Elnagyolva ez alá tehető a termelőeszközök, alapanyagok, természeti erőforrások, háttértermékek,szolgáltatások piaca.)  A pénzpiac. A munkaerőpiac.

Az előzőkben a késztermékek szolgáltatások piacáról beszéltem.

Pénzpiaci szempontból gyakorlatilag nincs kereslet-kínálat probléma, csak optimális megtakarítási és hitelezési probléma van. Bár az optimális „árak” (kamatok, hozamok, kezelési költségek) problémája itt is felmerül.

A befektető szándékú bemegy bankba, és nem tudnak neki ajánlani olyan megtakarítást, befektetést, ami az igénye, és amit korábban tudtak ajánlani. Vagy hitelkérelmező bemegy bankba, és nem tudnak olyan hitel ajánlani, ami neki megfelel, és amit korábban tudtak ajánlani, miközben bankban ott hever a kihasználatlan pénz. Itt azt kell látni, hogy a pénzpiac jó ideje, egy állandó túlhitelezésben van, erre hajlamos a pénzpiac. Tehát egy-egy válság után a vázolt probléma ritkán létrejöhet, de az már egy túlhitelezés következménye.

Nagyon csekély arányban azonban a bankszektor túl magas árai, túl nagy nyeresége a probléma, ebben az értelemben beszélhetünk (megkérdőjelezve), a pénzpiac vonatkozásában a kereslet-kínálat egyensúlytalanságának problémájáról. Azért nagyon csekély ez az arány, mert a másik probléma, a túlhitelezés, (és a kevés megtakarítás) és annak következménye, elnyomja ezt a problémát.

Munkaerő-piaci szempontból a kereslet-kínálat egyensúly arról szól, hogy a dolgozó viszonylag rövid időn belül kap neki megfelelő munkát, olyant, amit korábban (jó helyzetben) tudott kapni. Illetve a munkáltató rövid időn belül tud kapni munkaerőt, olyant, amit korábban (jó helyzetben) tudott kapni.

Ha a munkakeresők nem kapnak nekik megfelelő munkát és közben a másik oldalon munkaerő-hiány, van, akkor kereslet-kínálat egyensúlytalanság van.

(Itt is meg kell jegyezni: a foglalkoztatottság több szélesebb problémakör, mint a kereslet-kínálat munkaerő-piaci problémája.)

Ennek is van egy strukturális problémája, ami elsősorban a szakképzés problémája. 

A saját aspektus azonban, itt és most az ár. (A többi, az adó, az állam, az oktatás, a termelésváltozás, a hitelváltozás, stb., ok, és nem következmény.)

Ha az árra koncentrálunk, azaz a jövedelemre (a munka ára a jövedelem, bér, fizetés, stb.), akkor a saját aspektusú jövedelemprobléma jellemzően a következő. A vállalkozás vezetése tulajdonosai túl nagy jövedelmet akarnak maguknak, miáltal a munkakeresőnek túl kevés jövedelmet ajánlanak, miáltal az a munka, a munkakeresőnek nem lesz megfelelő. (Tulajdonképpen megint előjön az igazságos arányos jövedelemelosztás problémája.)

Az árak (beleértve a jövedelmek problémáját) problémája elsősorban a tisztességtelen, túl magas, rövid távú hasznot leső árazásból ered.

A bárgyú felfogás.

Szerintem eleve bárgyú felfogás, ha kereslet-kínálat és piacok problémáját a központ helyre tesszük.

A bárgyú felfogás nem az egyensúly fenntartásra törekszik, hanem azt mondja, ha felbomlik az egyensúly, akkor a következő variációk vannak.

Ha nagyobb kereslet (marad, vagy nő) mint a kínálat (csökken, marad kevésbé nő): akkor csökkentjük a keresletet. Vagy növeljük a kínálatot. Vagy mindkettő részben.

Ha kisebb (marad, kevésbé nő, vagy csökken) a kereslet, mint a kínálat (nő, vagy marad): akkor növeljük a keresletet. Vagy csökkentjük a kínálatot. Vagy mindkettő részben.

A kereslet, a fogyasztási szándék magától nem csökken (gyakorlatilag minimális), csak azért csökken, mert nem elég a vásárlópénz.  A kínálatnak pedig mindig növekedni kell, ha termelésnövekedésben, termelésstruktúra javulásban gondolkodunk, márpedig abban kell gondolkodni. E szerint a kínálat-csökkentés kiesik, mint megoldás. Ugyanakkor a termelést (a kínálatot) nem lehet csak úgy gyorsan növelni. A termelés egy saját önálló tényező, saját aspektusokkal (innováció, hatékonyan és jó irányban működő állam, stb.) rendelkezik.  Pénzügyi válságok után, bizonyos helyzetekben viszonylag gyorsan vissza lehet állítani, ami egy relatív növekedés.

(Ráadásul ott van az a probléma, hogy a kereslet és kínálat egy irányba halad, csak különböző mértékben.)

Elsődleges problémának marad a vásárlópénz (reál-vásárlópénz) változása, de ez sem ilyen egyszerű. Rájöhetünk, hogy ez rengeteg okból nőhet, csökkenhet ill., térhet el a termeléstől, a fogyasztásra készen álló termékektől, szolgáltatásoktól, egyszerűbben a termeléstől. Van, amikor az ok megszüntetése megoldás, de van amikor más megoldások is szükségesek. A lényeg az, ha már felbomlott az egyensúly (könnyebb ezt megelőzni), akkor az adott bonyolult helyzetet kell megvizsgálni, és ehhez képest kell egy konkrét tervet, programot készíteni. De ez sem teljesen jó, igaz, ha a következőből indulunk ki: a normális gazdaságban a kereslet-kínálat egyensúlytalanság folyamatosan kis amplitúdóval hullámzik (hol egyik, hol másik irányba tér el, de nem jelentősen).

Az abnormális gazdaságban a kereslet-kínálat egyensúlytalansága (és más egyensúlytalanságok, aránytalanságok is) folyamatosan nagy amplitúdóval szabálytalanul rezeg (a jellemzően kétirányú eltérések, sűrűk nagyok, kárt okozók). Ez utóbbi esetben a következő problémák lehetnek az utólagos korrekciókkal. Utólag jönnek, (már történt károkozás) és mire hatnak, már más probléma merül fel. Vagy éppen a korrekció lendíti ki az instabil egyensúlyt pl. az ellenkező irányba. Mindig oda lukadunk ki hogy normális egyensúlyos gazdaságot kell csinálni, sok-sok alapelv, és több száz fontos feladat érvényesítésével.  

Ehhez az egészhez a következő megállapítás illik.

A kapzsiságdeterminált (tisztességtelen vadkapitalizmus) piacgazdaság csak csekély mértékben (pl. 30-40%-ban) tudja biztosítani a kereslet-kínálat egyensúlyát. (És más egyensúlyt is.) A normális piacgazdaság versenygazdaság is csak 70%-ban tudja biztosítani a kereslet-kínálat egyensúlyát. (és más egyensúlyt is) A normális piacgazdasághoz (már kialakuláshoz is) szükséges egy jó, okos, erős állam, amennyiben ennél nagyobb kereslet-kínálat egyensúlyt akarnak elérni. (És más egyensúlyt is) Azt kell mérlegelni, hogy mit tehet az állam az árak, jövedelmek szempontjából úgy, hogy az ne sértse a piacgazdaság szükséges minimális szabadságát. Természetesen az államnak a saját vonatkozásban, az állami területeken kell elsősorban példamutatóan ténykednie.) Minderről sok helyen bőven elmélkedem.

Háborgások egy sikertelen olimpia kapcsán, avagy egy nemzet lecsúszásának (rendszeren kívüli) receptje.  Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

Arról már sokat beszéltem, hogy kis hazánkban miért alakult ki a jelenlegi rendszer alacsony szintű rendszerváltozata. Beszéltem a kis és középvállalkozások nyüstöléséről, a nagytőke ajnározásról, a helytelen példaképek kiválasztásáról és még hosszan sorolhatnám.

Tulajdonképpen nincsenek példaképek.  Már a rendszerváltáskor ki kellett volna választani a jelenlegi rendszer legfejlettebb, ugyanakkor nagyságban hozzánk hasonló országait és azok irányában haladni. Nyilvánvalóan nem lehet szó pontos másolatról, csak irányadásról. Vagyis az irányadó alrendszereket, törvényeket, intézményrendszereket át kell alakítani a mi nemzetünk sajátságai szerint. Továbbá szükséges az új, saját, utak kialakításra, valamint a saját fejlődésünk kialakításra, hiszen aki mechanikusan másol, az csak valami után halad, vegyis hátul kullog. Szerintem már a rendszerváltáskor ki kellett volna jelenteni, hogy ami politikai rendszert illeti az irányadó Svájc (kiegyensúlyozott parlament, erős közvetlen demokrácia). Ami pedig az állam szerepét, viszonyát illeti az irányadó Svédország, ill. annak kellett volna lennie.  Ettől nagyon messze jártunk, és egyre messzebb járunk. Szépen csúszunk lefelé, igaz csak az utolsó helyig csúszhatunk, ami Európában nincs már messze.

Tulajdonképpen a 70 rendszertényező mindegyikében gyengén teljesítünk. Ha egyenként megnézzük a 70 rendszertényezőt, a kb. 700 fontos, alapvető feladatot, a kb. 350 fontos, alapvető elvet és Magyarország teljesítményét (mennyi megoldatlan feladat van, mennyi hibás elv van) így értékeljük, akkor pontosabban is meghatározhatjuk mi a baj.

E fejezetben azonban egy más megközelítésben a rendszeren kívüli (ha egyáltalán lehetséges ilyen) megközelítésben elmélkedek a lecsúszásról.

Sok tízezer, vagy talán többszázezer honfitársammal együtt, nekem is szinte lelki betegséget okozott az utolsó (pekingi) olimpia. Mi vagyunk a háborgók, kesergők. Nemcsak az olimpián látottak, hanem a reakciók is, sőt főleg azok, amelyek elkeserítők.

Már itt az elején leszögezem, mi háborgók, nem a sportolok ellen háborgunk, hanem ellenkezőleg, értük.

Érdemes lenne még arra is kitérni, hogy a több tízezer háborgó, kesergő (akiket az olimpiai szereplés komolyan érint) között mennyi a fiatal ill. az idősebb ember. Van egy olyan gyanúm hogy a háborgók, kesergők legalább 80%-a 50 éven felüli. Ennek elemzése, miértjének kutatása sem lenne fölösleges. Itt azonban ezzel nem foglalkozom, inkább ezzel folytatom.

A 3 aranyérem a 8 aranyérem (átlagos teljesítmény) felét sem teszi ki. A 3 aranyérem a 8 aranyérem (átlagos teljesítmény) felét sem teszi ki. A 3 aranyérem a 8 aranyérem (átlagos teljesítmény) felét sem teszi ki. A 3 aranyérem a 8 aranyérem (átlagos teljesítmény) felét sem teszi ki. A 3 aranyérem a 8 aranyérem (átlagos teljesítmény) felét sem teszi ki.

A 21. helyezés (összesített pontszám szerint, nemzetek közötti helyezés) legalább kétszer rosszabb, mint a 10. (átlagos teljesítmény) helyezés. A 21. helyezés (összesített pontszám szerint, nemzetek közötti helyezés) legalább kétszer rosszabb, mint a 10. (átlagos teljesítmény) helyezés. A 21. helyezés (összesített pontszám szerint, nemzetek közötti helyezés) legalább kétszer rosszabb, mint a 10. (átlagos teljesítmény) helyezés. A 21. helyezés (összesített pontszám szerint, nemzetek közötti helyezés) legalább kétszer rosszabb, mint a 10. (átlagos teljesítmény) helyezés. A 21. helyezés (összesített pontszám szerint, nemzetek közötti helyezés) legalább kétszer rosszabb, mint a 10.(átlagos teljesítmény) helyezés.

Ha valaki az átlagos teljesítményének a felét teljesíti, az rossz teljesítmény, akkor baj van, akkor változtatni kell. Ha valaki az átlagos teljesítményének a felét teljesíti, az rossz teljesítmény, akkor baj van, akkor változtatni kell. Ha valaki az átlagos teljesítményének a felét teljesíti, az rossz teljesítmény, akkor baj van, akkor változtatni kell. Ha valaki az átlagos teljesítményének a felét teljesíti, az rossz teljesítmény, akkor baj van, akkor változtatni kell. Ha valaki az átlagos teljesítményének a felét teljesíti, az rossz teljesítmény, akkor baj van, akkor változtatni kell. Ha valaki az átlagos teljesítményének a felét teljesíti, az rossz teljesítmény, akkor baj van, akkor változtatni kell.

A körülmények megteremtése is teljesítmény, az összes teljesítmény része. A körülmények megteremtése is teljesítmény, az összes teljesítmény része. A körülmények megteremtése is teljesítmény, az összes teljesítmény része. A körülmények megteremtése is teljesítmény, az összes teljesítmény része. A körülmények megteremtése is teljesítmény, az összes teljesítmény része.

A teljesítményromlást elfogadó felfogás szükségszerűen folyamatos lecsúszáshoz vezet. A teljesítményromlást elfogadó felfogás szükségszerűen folyamatos lecsúszáshoz vezet. A teljesítményromlást elfogadó felfogás szükségszerűen folyamatos lecsúszáshoz vezet. A teljesítményromlást elfogadó felfogás szükségszerűen folyamatos lecsúszáshoz vezet. A teljesítményromlást elfogadó felfogás szükségszerűen folyamatos lecsúszáshoz vezet.

A sport fontos, hasznos, mert jelentősen meghatározza nemzet egészségét, jókedvét, munkamotivációját, munkaképességét. A sport fontos, hasznos, mert jelentősen meghatározza nemzet egészségét, jókedvét, munkamotivációját, munkaképességét. A sport fontos, hasznos, mert jelentősen meghatározza nemzet egészségét, jókedvét, munkamotivációját, munkaképességét. A sport fontos, hasznos, mert jelentősen meghatározza nemzet egészségét, jókedvét, munkamotivációját, munkaképességét. A sport fontos, hasznos, mert jelentősen meghatározza nemzet egészségét, jókedvét, munkamotivációját, munkaképességét.

(Ráadásul a sport, mint a többi versenyhez képest igazságos szabályozott verseny, példát mutat, levezeti a harci energiákat, és igazságosan rangsorol.)

A fenti megállapítások egyszerű logikai megállapítások, olyanok, amelyekben nincs érzelem, nincs szubjektivitás.

Miért ismételgetek?  Vannak nagyon egyszerű megállapítások, amelyeknek kiindulópontot kellene adni, de manapság ilynek gyakorlatilag nincsenek. Már kiemelés aláhúzás sem számít. Egyszerűen olyan fokú a butaság, az öncélú fecsegés, a figyelmetlenség ötvözte, a téves mondatok halmaza, hogy nincsenek egyszerű igazságok. Gyakorlatilag nem létezik pl. azon igazság, hogy 2x3=6, a közbeszédben, a médiában, és köztudatban ez legfeljebb egy vélemény lesz a sok közül. Azt gondoltam az ismétléssel talán elérhetem, hogy ezen egyszerű igazságok, kiemelődjenek. Nemrégiben küldtem egy levelet a fogyasztóvédelemnek melyben  vastag betűvel, aláhúzva írtam a következőt: a reklamációm két hónappal ezelőtt történt, és választ azóta sem kaptam.  A válaszban ez állt: csak akkor fordulhat jogorvoslathoz, ha a válaszadás túlhaladja a 30 napot. Szóval a vastag betű, aláhúzás már nem számít. Ilyen mértékű figyelmetlenség, nemtörődömség ellen mit lehet tenni? Talán minden mondatot ötször meg kell ismételni.

Az olimpia után az egyik médiabeszélgetés. A riporter kérdése: lehet, hogy 3 aranyérem túl sok, ahhoz hogy változás történjen?  Nos nem történt semmilyen változás, és az ügy komolyságához képest hihetetlenül gyorsan elfelejtődött ez az egész fiaskó. (Egyáltalán fiaskó, hiszen csak 50%-kal csökkent az átlaghoz képest a teljesítmény.)   A politikusok a sportvezetés, a média is hihetetlen gyorsasággal helyezkedett persze nem nyíltan, hanem sunyin, a következő álláspontra: nincs itt semmi baj, nem kell változtatni. Sunyin, mert ezt nem mondták ki, csak azzal, hogy a viták befejeződtek intézkedés nem történt végeredményben kialakult az álláspont. Könyörgöm, az ostobaságot nem tetézzék sunyisággal. Mondják ki egyenesen: a sport nem fontos, nincs baj, nem kell változtatni.

Visszatérve a riporter kérdésére: ki merem jelenteni, hogy még az 1 aranyérem is túl sok lett volna ahhoz, hogy az álláspont ez legyen: baj van, változtatni kell. Sőt ki merem jelenteni ez a nemzet nem tud akkora pofont kapni, ( és itt nemcsak sportról van szó), hogy az mondja: baj van változtatni kell. Ez a nemzet (mindig a nemzet vezetése bűzlő hal feje)  oly mértékben hozzászokott, hozzászoktatták a pofonokhoz, a kudarcokhoz hogy mindent elvisel,  soha nem mondja: na álljunk csak meg, és változtassunk. Vereségre kódolva –ez lehetne a magyar nép rendszerváltás utáni történetének találó címe.   Lassan módszeresen, sók módón, szoktatták le nemzetet, az önbecsülésről, és alakítottak ki belőle egy pofozógépet.

Talán e mondás vezérel minket: nem az a legény, aki üt, hanem aki állja. Rendben van már kaptunk elég pofont, már kiálltuk azokat, de azért ez nem mehet a végtelenségig.

Ez az olimpia és annak utóélete is egy epizód ebben a történetben. Ha az átlagos teljesítmény felére csökkenése kevés, akkor feltehetően minden kevés. Itt kiderült, hogy természetesen nemcsak sportról van szó. Olyan sport, amilyen nemzet, szokás mondani. A részekből áll össze az egész. Egy jellemző részből, következtetni lehet az egészre.

Egy másik médiabeszélgetés. Riporter: nekünk magyaroknak (mint egy furcsa népnek) miért vannak sporttal, az olimpiával kapcsolatban túlzott elvárásaink? Az ott ülő értelmiségiek erre, kérdésre nem álltak fel és távoztak, de válaszoltak. A válaszuk ráadásul nem felháborodott elutasító volt, hanem egyetértő. Lényegében egyetértettek: igen mi magyarok egy furcsa nép vagyunk, túlzott elvárásaink vannak. Ez az a  kérdés, amire szokás mondani: még akkor is hazudik amikor kérdez. Mert miről is beszél? Túlzott elvárás az, ha valaki az átlagos teljesítményt, vagy annak alsó szintjét várja el? Túlzott elvárás, ha valaki azért háborog, mert az átlagos teljesítmény felét sem értük el? És ezért vagyunk mi furcsa nemzet? Egyébként nagyon sok nemzet él-hal sporttért, sokkal jobban, mint mi magyarok. Ez akár az eredményekből is látszik.  De tételezzük fel, hogy mi magyarok valóban nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a sportnak az átlagosnál. ( Sajnos nem így van.) És az baj lenne? Dehogy lenne az. Hiszen akkor legalább lenne egy pozitív nemzeti sajátosságunk.

Nem tudom, hogy megfigyelték a kedves olvasók a következő tendenciákat.   Ha a pöszmögö (fecsegő, okoskodó) értelmiség a külfölddel hasonlít össze minket, akkor szinte mindig ez az eredmény: mi magyarok egy furcsa negatív nemzet vagyunk. Az ángliusoknál ez a szokás, de bezzeg nálunk nem. Vagy nálunk ez a furcsa szokás bezzeg, az ángliusok sokkal egyszerűbben fogják fel. Vagy van rajta sapka, vagy nincs – esete.  Egyáltalán mi magyarok miért akarunk más lenni, mint az angolok (ők csúcsnemzet csak tudnám mitől), amerikaiak, németek franciák, stb.. Mi magyarok, a tehetségtelenségünk elismerve, miért nem kullogunk engedelmesen „a kiváló” népek mögött. Szóval ezek jönnek le az összehasonlítgatásokból.

Nem magyar nép furcsa, hanem azok, aki ilyen kérdéseket tesznek fel, és ilyen kérdésekre válaszolnak. Nem a  magyar nép furcsa hanem a pőszmögö értelmiség. Nem az egész értelmiség pöszmögö, csak annak egy része, sajnos jelentős része. A pöszmögö jelző, tehát elkülönítő jelző ez esetben. A magyar népre inkább azt lehet mondani, hogy megtört, és megtörtsége okán zaklatott.  Nem gondolom, hogy megtörtség furcsa negatív adottság lenne. Ez szerzett tulajdonság.

Már gondolatban elképzeltem a következő olimpia (ekkor már belenyugodva a tendenciába, már csak 1 aranyat szerzünk) utáni beszélgetést. A riporter: nekünk magyaroknak miért vannak túlzott elvárásaink a sporttal, az olimpiával kapcsolatban?  Majd öt-hat olimpia után, amikor már utolsók leszünk még mindig ez a kérdés: miért vannak túlzott elvárásaink? A másik riporter pedig megkérdi: vajon ez az eredmény, az utolsóhely, elég ahhoz, hogy változás történjen?  Ha azt gondolja a kedves olvasó, hogy ez rémálom, akkor gondoljon magyar labdarúgásra. Vagy gondoljon magyar gazdaságra, magyar életszínvonalra.

A pöszmögő értelmiség  kedvenc szava a „realitás”. De miközben ezt szót használják az elemi logikával sincsenek tisztában. Gondoljunk csak a fejezet elején, ismételgetett egyszerű igazságokra, ill. arra, hogy még ezek sem lettek felismerve. Szerintem egyszerűen nem értik, nem gondolták végig, hogy mit is jelent ez a szó.

Egyébként a fene nagy realitás közepette végigélhettük, hogyan csúszik le folyamatosan pl. magyar labdarúgás.  Az 1. helyről a 70.-dikre. Nem semmi, mi. Amikor lecsúsztunk az első helyről a tizedikre megszólaltak a szólók: valljuk be ez a realitás. Amikor lecsúsztunk tizedik helyről huszadikra, megszólaltak szólók: valljuk be ez a realitás. Amikor húszadik helyről lecsúsztunk a harmincadikra, megszólaltak szólók: valljuk be ez a realitás. Amikor húszadik helyről lecsúsztunk a harmincadikra, megszólaltak szólók: valljuk be ez a realitás. Amikor húszadik helyről lecsúsztunk a harmincadikra, megszólaltak szólók: valljuk be ez a realitás. Amikor harmincadik helyről lecsúsztunk a negyvenedikre, megszólaltak szólók: valljuk be ez a realitás. Amikor negyvenedeik helyről lecsúsztunk az ötvenedikre, megszólaltak szólók: valljuk be ez a realitás. Amikor az ötvenedik helyről lecsúsztunk a hatvanadikra, megszólaltak szólók: valljuk be ez a realitás. Most hogy valahol hatvan-hetvenedik helyen vagyunk még mindig halljuk: hát ez a realitás.

Egy kis logikaóra a pöszmögö értelmiségnek.

 A realitást nevezzük elérthető teljesítménynek.

Természetesen az átlagos teljesítményt el lehet érni, hiszen azt már sokszor elérték. Nem beszélhetünk realitásról, ha valaki az átlagos teljesítményét sem képes elérni. Ez nem realitás, hanem az elérhető teljesítmény hiánya, vagyis a realitás hiánya. Csak akkor beszélhetünk realitásról (elérhető teljesítményről), ha nem jön létre egy jelentős gyors teljesítménynövekedés.

Magas fokú butaság, ha valaki a jelentős teljesítménycsökkenés okán beszél realitásról.

A teljesítménycsökkenés okait fel kell tárni, de nem, azért hogy ezzel elfogadhatóvá tegyük a vereséget, hanem csakis a hibák kijavítása miatt, a teljesítménynövelés érdekében. Nálunk azért kutatják az okokat, hogy legyen mivel megnyugtatni a jó népet, és persze a versenyzőket: természetes, hogy vesztünk, ez a realitás.

Csak akkor fogadható el a teljesítménycsökkenés, ha egy másik sportágban fokozott teljesítménynövekedés jön létre. Ez az átstrukturálódás. Vagy a sportban teljesítménycsökkenés van, de más területen, pl. gazdaság, kultúra, stb. még nagyobb teljesítménynövekedés van. Jelenleg nálunk, szinte minden területen teljesítménycsökkenés van, vagyis egy általános lecsúszásban vagyunk. Minden szinten, szinte minden lefelé tendál.  Természetesen így nem fogadható el a rossz olimpiai szereplés. Elfogadható lenne a teljesítménycsökkenés akkor is, ha valamilyen emberen kívüli katasztrófa ért volna minket. De ilyen nem történt. Egyesek a körülmények alakulását úgy állítják be, mint az emberen kívüli katasztrófát. Nem az, a körülmények megteremtése szintén sportteljesítmény része, az igaz hogy ez nem a sportolók feladata.

Van itt még több eszement magyarázat. Pl. természetes, hogy lecsúszunk, mert más országok, a világ fejlődik. A világ halad, mert a világ tudja, hogy a folyamatos fejlődés a helyes és egyébként természetes út. Mi ezt nem tudjuk. A világ halad, de ezek szerint mi nem vagyunk a világ része. Mi a Marsról jöttünk. E logikai törvényt is meg kell jegyeznünk: természetes, hogy a világ az emberiség, a nemzetek, népek sokasága minden tekintetben (gazdaság, technika, sport, stb.) fejlődik az előző teljesítményét, túlszárnyalja.

Vagy a magyarázat: mert mi kis ország vagyunk.  Egyrészt nem vagyunk kis ország. Másrészt a kis országok saját magukhoz átlagosan nem csúsznak le. (pl. Izland 270 ezres lakosságával második lett a férfi kézilabdában. Pl. Ausztria, Norvégia, Finnország, stb. a téli sportokban jó.  Írország lehet, hogy nem jár elől a sportban, de elől jár gazdaságban. És még sorolhatnám. Sőt inkább azt tapasztalható, hogy viszonylag kis országok, kis sportnemzetek is sikereket érnek el. Miért nem ezekre hivatkozunk, amikor magyar teljesítményt értékeljük?

(A gazdasági problémák kapcsán is állandóan jön a púder: igen, mert mi kis, nyitott ország vagyunk. Nem vagyunk a  kicsik, Európában a kb. 10 nagyobb ország után a mi kategórián következik, és az országok többsége nálunk kisebb. Az un.  kis (és nyitott, hiszen korunkban minden ország nyitott) országok között vannak a leginkább fejletettebbek és stabilabbak. Ez már nem logikátlanság, hanem finoman szólva tévedés. Ha az értékelő tárgyilagosan akarna értékelni, akkor hozzátenné: mi a kis és nyitott országok között is hátul ballagunk.)

Mondjuk, e olimpián 10%-kal több versenyző indult mint az előzőn, akkor ez  matematikailag azt jelenti, hogy 5%-os romlás az átlagoshoz képest „elfogadható”, vagyis kérdőjelekkel elfogadható, hogy a 10. helyről a 11.-re kerülünk. De nem oda kerültünk.

Rendben van, a bíráskodás, valamint dopping probléma negatívan ér minket (minket is és még nagyon sok országot, keveseknek kedvez), de ezek a problémák a múltban is megvoltak.

Ismétlem: önmagunkhoz képest is lecsúsztunk úgy, hogy annak nincs új külső oka.

A teljesítményromlást elfogadó felfogás szükségszerűen lecsúszáshoz vezet. A folyamat a gyengébbek kedvéért: elfogadja teljesítményromlást, a leromlott teljesítmény lesz az átlagos, majd jön a következő teljesítményromlás, az is el lesz fogadva, átlagossá válik, majd jön újabb romlás, és így tovább.

Általános lecsúszásban az ország, vagyis a teljesítményromlás elfogadása általános. Az olimpiai csapat, a felkészülés, a sport csak egy tipikus, viszonylag egyszerű része az országnak, amelyből következtetni lehet az egész országra. Hiszen viszonylag egyszerű kiszámítani, hogy ez a szereplés legalább 50%-os teljesítményromlás.

A pöszmögö értelmiség hihetetlen leleményességgel találja meg a teljesítményromlás valótlan magyarázatát. Van itt egy érdekes ellentmondás, a részleteiben való „okosság” párosul a lényegi butasággal. Persze azért a lényegi butaság számít.

Amennyi szellemi energiát rászánnak arra, hogy megmagyarázzák a rosszat, azzal az energiával akár javulás útját is kitalálhatnák.

(A politikusok többsége olyan ember, aki a lényegi ostobaságot, hihetetlenül magabiztos, szakértelemként képes tálalni.)

Erről az egészről nekem a csöves gondolkodás, mentalítás jut eszembe. Ismerek egy csövit, aki hihetetlen logikusan magyarázta a saját lecsúszását. Ráadásul ez az ember nem is lusta. Naphosszat képes az útkereszteződésben kéregetni. Szerintem ez sokkal fárasztóbb, mintha egy fizetett segédmunkát végezne.  Azt látom, hogy az ország gondolkodása, mentalítása e felé tart. Persze a pöszmögő értelmiség, még így is jól él, az átlagemberhez képest. A megmagyarázást, elfogadást jól fizetik. Az más kérdés, hogy ennél is jobban élhetne, ha az ország felfelé haladna, de ezt nem fejtem ki, ez már olyan magas logika, ami talán meghaladja a logikai szintet.  

A célokról logikusan.

Hosszabb távon csak folyamatos teljesítménynövekedés, (egyre jobb helyezés) lehet a cél.

A kitőzött célt a kitűző, legfeljebb eléri, vagy az alatt marad. Ez a logikai törvény azt jelenti, hogy kitűzött célt a lehető legmagasabbra kell tenni.  Vagyis, ha valaki 25. pl. a világban, nem mondhatja azt, hogy az én célom a 25. helyezés. Mert akkor biztosan nem javul, sőt valószínűleg romlik, hiszen legfeljebb a 25. helyezést éri el, vagy annál rosszabbat.

De szabad e egyáltalán latolgatni, taktikázni.  Ha valaki latolgatva esélyszámításokat végezve áll oda versenyezni, akkor az nem a győzelemre törekedve áll ki. Ha pedig nem győzelemre törekedve áll ki, akkor sokkal nagyobb valószínűsége, annak hogy kikap. Itt is érvényes a kitűzött célt legjobb esetben el lehet érni.  Tehát, csak győzelemre törekedve lehet kiállni mindenkinek, minden versenyre. (Ha valaki nem győzni akar, az, szükségszerűen veszteni akar, de ekkor felesleges kiállni, egyszerűen nem megy el.) Már az sem jó hozzáállás: az ellenfél általában jobb, de hátha most gyenge lesz, vagy hátha szerencsém lesz. Csak ez a jó hozzáállás: én itt és most, a jó ellenfél ellen és szerencsétől függetlenül, győzelemre törekszem, a vereség elfogadása meg sem fordulhat fejembe. (Más kérdés, hogy ezt a logikai érvet a versenyző milyen lélektani hozzáállással tudja alátámasztani. Az érzelem nem mindig logikus.  Erre lennének jók a pszichológusok.) 

Ha mindenki győzelemre törekedve áll ki, akkor mit jelent az esélylatolgatás.

A versenyző, edző, és mindenki, aki az ügyön munkálkodik csak a verseny után, latolgathat de csak abban az esetben, ha nem jött létre teljesítményjavulás. Ha a teljesítmény az átlagos alatt van, főleg ha jóval alatta van, akkor csak egy konklúzió lehetséges: javulni kell, változtatni kell.  Létrejöhet esélylatolgatás, ha egy pártalan kívülálló szereplő gondolkodik versenyről. A verseny előtt, közben a közvetlen érdekeltek nem látogathatják az esélyeket.

Hogy illeszkedik mindez pl. ahhoz hogy nem a győzelem hanem  részvétel a fontos. Ez az  kívülállók, pártatlan nézők, bírók mondása, akik mégis kiteszik a döntő többséget. A verseny nemcsak versenyzőknek folyik. Hogy illeszkedik mindez a szabályozott igazságos versenyhez. Igazságos, vagyis sportszerű versenyben akarok győzni, ez a helyes felfogás.  Győzzön a jobbik (lehet, hogy nem én vagyok a jobb), ami már esélylatolgatás, szintén pártattalan kívülálló gondolata lehet. A verseny alapelvei részben mások, mint a versenyző és annak támogatói alapelvei.

Röviden az okosság, ostobaság fokozatairól.

Van az okosság. Aztán van az alig okosság, szinte határeset. Aztán van a kis butaság. És végül van a nagy butaság. (Persze vannak átmentek.) Ezt csak azért mondtam el, mert gyakorlatilag egyáltalán nem mindegy hogy melyik fokozatról, pl. kis butaságról, vagy nagy butaságról van szó. Minél nagyobb butaság annál kisebb gyakorlati siker, annál keservesebb az emberek, a lakosság élete.

Az 50%-os teljesítményromlás elfogadása, az nem kis butaság, hanem nagy butaság. Kis butaság lett volna, pl. a 10%-os teljesítményromlás elfogadása.

Megmondom őszintén én a sikertelen olimpia közben, és közvetlen utána arra számítottam, hogy megállapítják a bajt, csak aztán jön egy hosszú eredménytelen vita a megoldásról, és végül nem történik semmi. 5-10 évvel ezelőtt ez történt, volna. Rosszul számítottam, már egyet léptünk, igaz hátrafele. Már arra sem vagyunk képesek, hogy megállapítsuk bajt.

A sikertelen olimpia és annak utóélete, világosan megmutatta, hogy az  ország (mindig a politikusok, ill. az értelmiségiek a meghatározók) eljutott a legalacsonyabb értelmi szintre, (a legnagyobb butaság szintjére), a gondolkodás első lépcsőjét sem képes meglépni.

Egy kis logikai felsorolás.

Különösebb probléma nélkül is a folyamatos javulás megoldásainak gyors megtalálása. (Egyértelmű okosság) Miért szükséges az egyenletes, folyamatos fejlődés, ha momentán nem is jelentkeznek problémák? Félek, hogy ez már sokak logikai képességét meghaladja, ezért erről itt nem is elmélkedem.

Már a kisebb probléma felfedezése, az okok (nem gyors) megtalálása, a javulás (nem gyors) megtalálása. ( Ez még okosság)

Csak a nagyobb probléma felfedezése, az okokat és megoldást nagy nehezen megtalálják. (Ez határeset.)

Már a kisebb probléma felfedezése, az okokat és a megoldást azonban nem találják meg. (Ez már kisebb butaság).

Csak nagyobb probléma (kis probléma elfelejtése) felfedezése, az okokat és megoldást azonban nem találják meg. (Ez már nagyobb, de nem a legnagyobb butaság.)

Már a nagy problémát sem fedezik fel. Természetesen így szóba sem jöhet az okok és megoldás megtalálása. (Ez a legnagyobb butaság)

Szóval az ország eljutott az utolsó a legalacsonyabb szintre. Az ország számára kvázi nincs megoldás, mert elméletileg sincs probléma, vagyis még legnagyobb problémát sem fedezik fel. Persze azért gyakorlatilag van probléma, egy rosszul élő boldogtalan lakosság.

Ha megfordítjuk a sorrendet akkor a gondolkodás legalsó, legalacsonyabb lépcsője nagy probléma felfedezése. (Ezután jöhet a többi lépcső, a gyenge megoldás, a kisebb probléma felfedezése, a jó és gyors megoldás, illetve a probléma felvetődés nélküli fejlődés, stb.)

Az olimpia kapcsán az utolsó megállapítás valósult meg: már a nagy problémát sem fedezik fel. Természetesen így szóba sem jöhet az okok és megoldás megtalálása. (Ez a legnagyobb butaság) Ez is bizonyítja megállapítás igazát. A sikertelen olimpia és annak utóélete, világosan megmutatta, hogy az ország (mindig a politikusok, ill. az értelmiségiek a meghatározók) eljutott a legalacsonyabb szintre, (a legnagyobb butaság szintjére), a gondolkodás első lépcsőjét sem képes meglépni. Mi korunkban (a rendszerváltás után)  összességében egy okoskodó, de buta (logikátlan) ország vagyunk.

Persze vannak más problémák is, de azért ez sem elhanyagolható.

Elnézést kérek a banális, de helytálló logikai érvelésért, de mit lehet tenni ebben a helyzetben. Ha valaki nem ismeri fel pl. 6x6=36 igazságát, akkor annak nagyon egyszerűen addig kell magyarázni, amíg felismeri.

A sikertelen olimpia általánosítható. Itt van pl. egy másik nagy, alapvető probléma, amit szintén nem fedeznek fel. Vagyis itt sem jutottunk el a legalsó fokra. Ez pedig az ország, az állam eladósodása. És még lehetne sorolni a azon lényegi problémákat, amelyek még a felfedezésig sem jutottak el, nemhogy a megoldásig.

Természetesen a butaság nemcsak ezen tévedésekből, az okosság nemcsak  ezen logikusságok felismerésből áll. Rengeteg tévedés és rengeteg okosság van.

Országok, népek és mellesleg emberek alapvető viszonyai (és lehetséges optimális viszonyai) néha kisiskolás szinten. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

Ez a kisiskolás szint, banális, vagy alapvető? Szerintem alapvető, de tudomásul veszem, hogy sokan nem így gondolják. Ők legfeljebb mosolyogva kezükbe sem veszik e tanulmányt.

A felhúzó vonatkozás és a kizsákmányoló vonatkozás.

A felhúzó vonatkozás: A fejlettebb gazdagabb mintamutatással, jó tanáccsal, technikával és kevésbé anyagi segítséggel felhúzza, magához hasonlóvá teszi a fejletlent, a szegényt.

A kizsákmányoló vonatkozás: A fejlett a gazdag, kihasználja a fejletlen szegény munkaerejét, természeti kincseit, megakasztja a fejletlen szegény természetes fejlődését, elveszi annak önállóságát egyéniségét, leginkább bérmunkássá, kiszolgáló munkássá teszi a fejletlent, a szegényt.

Itt elsősorban országokról, népekről gondolkodok, de lényegében az egyes emberek között is fennáll a probléma.

A történelmi alakulásra és arra mi helyzet jelenleg, később visszatérek.

A megítélés ellentmondásossága. A gazdagok inkább felhúzásnak, a szegények inkább kizsákmányolásnak ítélik meg a kapcsolatot. Ugyanakkor magukkal is ellentmondásosak. A szegények sokszor szinte pitiznek: miért nem segítetek, miért nem húztok fel. Gyakran pedig morognak: mi ez a segítségadás ürügyén való kizsákmányolás. De gazdagok sem kevésbé ellentmondásosak. Gyertek, szívesen segítünk – mondják, mert tudják, nekik is előnyős, sőt inkább nekik előnyős az „együttműködés”. Máskor pedig morognak, a túl sok segítség miatt van minden bajunk.

A megítéléstől függetlenül valóban van egy inkább felhúzó jellegű hozzáállás, viselkedés, ténykedés és van egy inkább kizsákmányoló jellegű viselkedés.

Mi is a felhúzó hozzáállás, viselkedés, ténykedés jellemzője. Az optimális felhúzó kapcsolat módszere. Egyben az önállóság optimális aránya.

A fejletlent, szegényt képessé kell tenni, hogy önmagát fejlessze. Az olyan segítség, amely mellett elveszik az önfejlesztés képessége még a segítség hiányánál is károsabb. A probléma többek között a fiatalok nevelésének egyik legfontosabb problémája, ezért a gondolkodó ebből is kiindulhat: mit kell tenni ahhoz, hogy az általam nevelt fiatalkorú önállóan is megállja helyét. Nyilvánvalóan azért foglalkozni kell a fiatalkorúval, „majd az élettől való pofonok megnevelik” elv hibás.

A másik legrosszabb variáció, ha mindent kiveszünk a kezéből, mindent megoldunk helyette és még a döntéshozásba, se vonjuk be.

További alternatívák. Kellemetlenségekben bővelkedő, fegyelmezettséget kialakító szigorú katonás nevelés. Itt azért már megvan az irányított nevelés törekvése.

Az önállóságot kitörlő katonás nevelés biztosan rossz. Akár tudatos, akár jó szándékú ez a nevelés, ez mindenképpen szolgaságra nevelés, szolgaréteget kialakító ténykedés. 

De nem lehetetlen, hogy ebben a katonás nevelésbe önálló feladatokat, önálló próbákat, ill. képességfejlesztő feladatokat is beleszőjenek.

A következő alternatíva, pedig a sokat magyarázó, oktató, képességfejlesztő eszközök termelőeszközök, technika kézbeadása. Van ennek egy szelídebb önálló döntésekben bővelkedő változata, de mint mondtam, van ennek egy katonásabb, kötelező jellegű változata is. Nem akarom e témát kielemezni, a lényeg, hogy fejlett és fejletlen országok közötti viszonyt ebből a szempontból is mérlegelni szükséges.

Nemcsak gyereknevelő okolhat a társadalmi szabályokból, de társadalmi szabályrendszer is okulhat helyes fiatalkorúak neveléséből.

Az előző probléma innen is megközelíthető.

Az egyéniség a szakmai munkamegosztás, a gazdasági, kulturális specializálódás pontos aránya, az önállóság és az integráció és arany középútja.

A felsoroltak közül semmit sem kell túlzásba vinni. Legyen hasonulás, némi utánzás is, legyen némi integráció, legyen együttműködés, csak ne vigyük túlzásba. Se a felhúzó, fejlett se a követő, fejletlen ne vigye túlzásba. Pontos méricskélésre, arányokra van szükség. Maradjon meg az egyéniség, a specialitás, stb..

A vagy-vagy és az és-és elosztás vonatkozása ennek az egésznek.

Két társadalmi, gazdasági törvényszerűség ellentmondása.

Az egyik így szól: értelmetlen és káros, ha csak azért nem jön létre hasznos munka hasznos együttműködés, mert az egyik fél relatíve rosszabbul, jár. Mert azért ő is jobban jár, mintha nem jön létre hasznos munka, hasznos együttműködés.  Ha nem jön létre hasznos munka, hasznos együttműködés, akkor minden fél rosszabbul jár.

A másik így szól: pontos igazságos arányos elosztásra kell törekedni, ennek egyik módja az igazságos szabályozott verseny, mert e törekvés hiánya létrehozza kizsákmányolókat és kizsákmányoltakat. Mert e törekvés hiánya vagy-vagy elosztást, pontatlan és-és elosztást, egyúttal lassabb fejlődést, adott esetben visszafejlődést eredményez. Mert a pontos igazságos, arányos elosztás, az igazságos szabályozott verseny és-és elosztást és gyorsabb fejlődést eredményez.

Kétségtelen nem egyszerű a két törvényszerűség összeillesztése, ill. annak elérése, hogy mindkettő érvényesüljön. Mert mondhatjuk, hogy bizonyos határig engedni kell, a második alapelvből. De ha engedünk, akkor a „sok, kicsi sokra megy”, ill. „nyújtsd a kisujjad, ez egész kezed kell” elvek beindulnak.  Akkor elkezdődik az igazságtalan aránytalan elosztás elfogadása. Illetve, akkor már mindenképpen az optimálishoz képest romlik a helyzet.

Én mégis azt mondom, hogy bizonyos szűk határig, nagyon átgondoltan óvatosan engedni szükséges a második alapelvből. 

Azért meg kell állapítani: a jelen rendszerben a gazdasági társadalmi élet számos területén oly mértékű az igazságtalan, aránytalan elosztás, hogy egyértelműen a második alapelv érvényesítése a feladat.

Az országok, népek vonatkozásban is fennáll ez a probléma.

Konkrétabban kiindulhatunk pl. Németország, mint fejlettebb, gazdagabb felhúzó ország és Magyarország, mint fejletlenebb, szegényebb, követő ország viszonyából.

De ha egy fejlettebb gazdagabb felhúzó fél és egy fejletlenebb szegényebb fél áll szemben egymással, akkor talán egyérteműbb elvet is meg lehet állapítani. 

Ennek a lényege: a fejlett, gazdagabb félnek kell bevállalni a rövid távú relatív károsulást (azért ő is jobban jár) a hosszabb távú hasznos munka, hasznos együttműködés érdekében.

A felhúzó kapcsolat hasznosulásának elvi szabálya: hosszabb távon minden fél akkor jár jól, ha felhúzó viselkedés, ténykedés érvényesül addig a határig, amíg a kapcsolat okán felhúzó, fejlett gazdag fél nem károsodik, sőt valamennyire hasznosul. A komolyabb akár már a rövidebb távú arányos (egyenlő százalékú) hasznosulás már összességében káros, rosszabb helyzetet, lassabb fejlődést eredményez.

Az pedig, hogy az aránytalan (a kapcsolatból) fejlettebb, gazdagabb fél hasznosul jobban (nagyobb százalékban), mindenképpen rossz irány. Jelenleg viszont ez a jellemző.

Mit is jelent ez?

Sajnos ki kell jelenteni, a fejlettebb gazdagabb félnek viszonylagosan áldozatot kell hoznia rövid távon ahhoz, hogy a hosszabb távú közös fejlődés leginkább sima és dinamikus legyen. Rövid távon is csak viszonylagos áldozat, vagyis rövid távon sem jár abszolút vonatkozásba rosszul, csak kisebb lesz hasznosulása.

Még konkrétabban talán az még elfogadható, ha az abszolút, nominális hasznosulás közel egyenlő, a fejlettebb, gazdagabb fél egy kevéssel jobban hasznosul. Nézzünk egy példát. Az egyik ország 100-on áll, a másik 40-en. A jelen hasznosulás jellemzően ez: a 100-on levő ország pl. 10-el hasznosul az együttműködésből a fejletlen 2-vel.  Ez nemcsak igazságtalan de rossz is. Egyenlő százalékú hasznosulásnál a 100-on levő ország pl. 8-al hasznosul, a 40-en levő ország, 3.6-tal. Ez talán nem igazságtalan, de rossz.

Talán elfogadható, ha közel egyenlően pl. fejlettebb gazdagabb fél 7-tel, a fejletlen szegényebb fél 5-tel hasznosul általában. Persze ez attól is függ, hogy adott esetben ki mennyit tesz bele a hasznos együttműködésbe.

Ezért nézzük a még konkrétabban az elosztás számait. Általában a fejlett gazdag fél, felhúzó fél, 20-30%-kal többet tesz a kapcsolatba, már azért is, mert ő adja az észt. Ekkor az optimális arány, fejlett, gazdag, 7, fejletlen szegény 5. Másképpen 66-50%. Ha a fejlett gazdag 30%-nál többet tesz a kapcsolatba akkor a fejlett gazdag hasznosulása 66-80% között mozoghat, a betett érték arányába. Ha fejletlen szegény 40%-nál többet tesz a kapcsolatba akkor a hasznosulása 50-80% között mozoghat a betett érték arányába.

Mindez akkor jó, ha a különbség meglehetősen nagy, kétszeres, háromszoros négyszeres. Minél kisebb a különbség annál inkább közelíthet az elosztás a valóságos betett érték arányához.

Persze a jövő társadalom-matematikusai majd ennél pontosabb képletet fognak alkotni.

Nevezzük mindezt: az optimális felhúzó kapcsolat matematikai elosztási szabályának.

Még akkor is rossz a hasznosulás aránya (pl. 10-2 aránya) ha figyelembe vesszük, hogy az egyik ország adja az észt, a másik a nyers munkaerőt, ill. természeti erőforrásokat. Itt lehetne menni abban az irányban, hogy mennyivel ért többet az ész, pl. a nyers munkaerőnél.  De én maradok annál az érvelésnél, hogy a hosszabb távú, együttes fejlődés összességében akkor nagyobb, ha van felzárkózás, ha lejjebb álló fél, intenzívebben fejlődik, ha zárul az olló. És nem nyílik.

Ugyanakkor nyilvánvalóan nem lehet egyenlőségre törekedni, mert vannak, lesznek különbségek.

Kettő problémakör rajzolódik ki.

Az egyik: az országok közötti (és egyébként az emberek közötti) képességi és hasznos munkavégzés különbsége legyen közel optimális.

A másik: a képesség hasznos munkavégzés arányában való igazságos arányos elosztás.

Az országok közötti (és egyébként az emberek közötti) képességi és hasznos munkavégzés különbsége legyen közel optimális. Ne egyenlő legyen, hanem a jelenleginél kisebb különbségű, optimális legyen.

Itt bezárul a kör, mert elmondható: amennyiben létrejön az önállóság, specializálódás pontos aránya, amennyiben az optimális felhúzó módszer érvényesül, ha be van tartva felhúzó kapcsolat elvi szabálya, és ha optimális felhúzó kapcsolat, matematikai elosztási szabálya érvényesül, akkor kialakul az optimális képességi és hasznos munkavégzés különbsége. Főleg ha a motiváció is biztosított. Ekkor alakul ki a legjobb helyzet a leggyorsabb fejlődés.

Az előző példát folytassuk úgy, hogy adott lehetőleg kevés időn belül a 100-as fejlettségű, a 40-es fejlettségűt felhúzza pl. 70-es maximális szintre, az említett eszközökkel, módszerekkel. Persze mindkét félnek aktívan kell részt venni. Ez mindkét félnek jó, jobb, mintha megmaradna a nagy különbség. Ekkor az elosztás közel akkora, mint a betett érték aránya. Illetve a 100-as fejlettségű általában 10%-kal többet tesz a kapcsolatba, mint a 70-es fejlettségű, az elosztás ekkor kb. fejlett, gazdag 53%, a 70-es szintű fejletlenebb, 47%.

Azért ne felejtsük el, egyelőre elsősorban azt kell elérni, hogy a képesség, hasznos munka szerinti igazságos elosztás létrejöjjön melynek része, az igazságos szabályozott verseny.   

De ne felejtsük ki a legfontosabbat sem: a fejlett, gazdag felhúzó ország, akkor tudja a valóban optimálisan segíteni a fejletlen, szegény országot, ha ő maga is az optimális fejlődési pálya közelében halad. El kell gondolkodni: jelenleg, enyhén szólva nem az optimális fejlődési pályán mozog az emberiség. Mi az optimális pálya, mit kell változtatni.

Ennek kapcsán meg kell állapítani mi jó élet, és arra kell törekedni.

Miért lassul le a legfejlettebb, gazdag országok népek (mellesleg emberek) fejlődése. Miért nem a legfejlettebbek állnak az élre. Ez is egy sokoldalú probléma. XX ábra, kötelékben haladó bárkák (országok). 

A fejlett gazdag ország valószínűleg nem legerősebb (legnagyobb), nem a legagresszívabb.

A legfejlettebb gazdag országok azt mondják: köszönjük szépen, de ez a helyzet számunkra megfelelő, miért változtassunk rajta. A változtatás és az élre állás is, valószínűleg kárunkra lenne. 

A fejletlen szegény országtól oly messze van a legfejlettebb, hogy azt nem akarja és közvetlenül talán nem is tudja követni. A fejletlen abban is elmaradott, hogy ki tudja választani a követendő mintát. És abban is fejletlen, hogy meg tudja tervezni a fejlődését. De ha ezek a problémák nem is lennének, ha a fejletlen meg is világosodik, akkor is a fejletlennek egy sereg akadályon (a többi fejletlen és viszonylag fejlettebb megelőzése, a „fejletlen” rendszer legyőzése) kellene áthámozni magát.

A probléma arra is hajaz, hogy a vezetők az elit vezetés (ez esetben a meghatározó országok) kvázi véletlenszerűen, de semmiképpen sem a valódi kiválóság alapján van kiválasztva.

Ha a legfejlettebb országok népek az élre állnának, és nem lassulna le a fejlődésük – ez is egy tényező.

Az országok népek (egyébként emberek közötti) optimális viszony tényezői. Avagy az optimális felhúzó kapcsolat tényezői.

A jelen szubjektív ellenmondásos megítélésének meg kell változnia.

Az elosztás legyen pontosan arányos igazságos, többek között igazságos szabályozott versenyben jöjjön létre, de azért a pontos igazságosság csak bizonyos határig akadályozza hasznos munkát, hasznos együttműködést.

Minden félnek jobb, ha képességek és hasznos munkavégzés között nincsenek nagy különbségek - elv érvényesítése.

Az optimális felhúzó módszer (képes legyen önmagát fejleszteni, képes legyek önmagamat fejleszteni) kitalálása, alkalmazása. 

A fejlettnek, gazdagnak felhúzónak kell bevállalni a relatív, rövid távú károsodást. Amely hosszabb távon neki is nagyobb hasznosulás.

Az optimális felhúzó kapcsolat matematikai szabályai szerint kell elosztani.

Az optimális, pontos arányú önállóságot, specializálódást kell létrehozni.

Tisztában kell lenni, hogy mi az optimális fejlődési pálya, ill. mi a jó élet és ennek értelmében kell ténykedni.

Jó lenne, ha legfejlettebb országok állnának az élre, őket követnék, és nem lassulna le a fejlődésük.

A történelmi értékelést kezdjük a jelen helyzettel.

Ha megnézzük, hogy fenti követelményekből mi valósul meg a jelenben, akkor elég siralmas a kép. Mert még az alapvetés, az igazságos arányos elosztás sem jött létre. A jelen helyzetben többek között emiatt nincs és-és elosztás és nem amiatt, hogy felek a pontos elosztás miatt nem működnek együtt. Másfelől jelenleg a fejlett gazdag lehúzza a maga jó nagy részesedését és fejletlennek szegénynek, bár visszaad valamit, de az általában kevesebb, mint a betett érték aránya, a betett munka aránya, miközben ennek többnek kellene lenni.

És hát a többi felsorolt tényező is legfeljebb nyomokban található meg.

Ugyanakkor sajnos mégis van történelmi fejlődés, ami azt jelenti, hogy a múltban még rosszabb volt a helyzet. Mert a múltban a fejlett, gazdag elsősorban arra törekedett, hogy fejletlent, a szegényt kifossza, és hogy szolgát faragjon belőle. Ehhez képest van fejlődés. 

Kiegészítő elmélkedések a joghoz, az erkölcshöz. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

E fejezet nem változtatja meg, amit eddig elmondtam a jogról, erkölcsről, másvilági ítélkezésről, csak annyi derül ki: e témakörök még egy fokkal bonyolultabbak.

Az igazságosság (másnak ártás, másnak hasznosság, bűn, erény, stb.) társadalom ill. kultúrafüggő, továbbá egyéniségfüggő, továbbá gyakran észre sem veszik a sértést, ártást. Akkor van e igazságosság (másnak ártás, bűn, stb.)?

Az hogy az igazságosság, pl. mit tart a társadalom kisebb, vagy nagyobb bűnnek, az bizony koronként és társadalmanként népenként változik. Rengeteg példából, csak néhány. Korábban (pl. a középkorban) a megcsalást, a házasságtörést sokkal nagyobb bűnnek tartották. A paráználkodást is, amit itt szűkítsünk le a partnerek váltogatására. (Megjegyzem a nők tekintetében a közerkölcs sokkal szigorúbb volt, ami talán azzal indokolható, hogy a nőknek lehet gyerekük. A tízparancsolat azonban: ne kívánd a te felebarátod feleségét – a férfiakat kéri számon.  Van itt azért egy logikai bukfenc, mármint, abban, hogy a férfiaknak szabad a nőknek pedig nem: mivel hogy a dologhoz kell egy nő és egy férfi.)

Visszatérve: vagy itt van pl. a gyerekverés, a feleségverés, és általában a másik ember kisebb mértékű megverése, megpofozása, stb., ez még az én fiatalkoromban sem számított vétségnek. Hozzá kell tenni, hogy azért nem durva sérüléseket okozó elverésekről volt szó.

A korábbi korokban a hódító háborúk és általában azon elv és gyakorlat érvényesült: erővel (mivel te vagy az erősebb) megszerezheted magadnak, amit tudsz. Ez elfogadottabb volt jogilag és erkölcsileg is, mint manapság.  Ugyanakkor éppen ezért az önvédelem is másként volt megítélve.

Viszont, a ravaszsággal, trükkel, átveréssel való megszerzés megítélése szigorúbb volt. Kevesen tudják hogy a keresztény egyház elítélte a hitelezést, főleg az uzsorakamatos hitelezést.  Egyébként manapság is van ilyesmi törvény, csak nem érvényesül, ez pedig már a látszatjog problémája. Általában, korábban az adott szó megszegése ( hazugság) is sokkal nagyobb vétségnek bizonyult. Pl., hogy az adós főbe lőtte magát. Egyébként pedig volt adósok börtöne. Vagy, hogy a becsületsértésért kardot rántottak. A verbális sértegetés, főleg a hatalom az urak a király sértegetése is sokkal nagyobb bűn volt.

Szóval hosszasan lehetne sorolni példákat, de megállapítható: az igazságosság (a másnak ártás, hasznosság, stb.), társadalom, ill. kultúrafüggő. És ezzel a jog és az erkölcs is jelentősen változik.

Azzal folytatnám, hogy minden korban minden társadalomban meg voltak arról győződve, hogy az ő igazságosságuk, az igazságosság, de aztán kiderült, hogy mégsem az. Korunkban is meg vagyunk győződve arról, hogy nagyjából ez az igazságosság, a jelen igazságossága jár a legközelebb az abszolút igazságossághoz, de ez egyáltalán nem biztos. Vagy talán az még elfogadható, hogy valamivel összességében a korábbiakhoz képest közelebb van az abszolút igazságossághoz, de valószínűleg vannak olyan részei, amelyek viszont eléggé távol vannak az abszolút igazságosságtól (távolabb, mint korábban), de ezeket a részeket sem tudjuk megállapítani. És lehet hogy összességében az ember, emberiség közelebb kerül az igazságossághoz, de mennyire van távol, ez a közel?

De először is fel kell tenni a kérdést: van e egyáltalán abszolút igazságosság?

Ugyanis, ráadásul az igazságosság erősen egyénfüggő (szubjektív).  Mert még a társadalmi normákon belül is jelentős egyéni eltérések vannak. Gondolok itt arra, hogy egyes emberek bizonyos ártásokat, sértéséket szinte fel sem vesznek, másokat pedig túlreagálnak. Más emberek pedig éppen más sértések, ártások felett siklanak el (vagy éppen azok felett, amit az első csoport túlreagált) és megint másokat (vagy éppen azok felett, amit az első csoport fel sem vett) reagálnak túl.

Továbbá itt van azon probléma, hogy az ártások, sértések jó nagy részét közvetlenül észre sem veszi a sértett.

A ravaszság a trükközés, a csalás éppen erre hegyeződik ki: úgy ártani a másiknak, hogy az észre sem vegye. Ennek van egy vezetés-manipulációs oldala, ami önmagában is egy bonyolult téma. És van a köznapi oldala: pl., hogy megcsaltam ugyan a férjem, de ő nem tud róla. Vagy, ugyan becsaptam száz forinttal, de ő észre sem vette. Vagy, neki igazságosnak tűnik ez a szerződés, de összességében károsodik.

Ha nem tud róla, akkor nincs is igazságtalanság, nincs sértés, ártás? (Vagy ha tud róla, de nem veszi fel, nem törődik vele?)

E problémára mindjárt itt megpróbálok válaszolni. Általában mondjuk 98%-ban nem arról van szó, hogy egyáltalán nem veszi észre, hanem erről van szó: azonnal nem veszi észre, és amikor valahogy észreveszi a károsulását, ártalmát, akkor már nem tudja konkrétan összekötni az ártóval. Tehát az ártás, sértés nem szűnik meg, csak késik, részben átalakul, és a beazonosítás nehezül el. És ha az ártás, sértés nem szűnik meg, akkor nem lehet azt mondani, hogy nem történt, ha pedig van, akkor az elitélendő. De a konkrét igazságosság-mérést kétségkívül megnehezíti, ha sok az ilyen: de észre sem veszi. Akkor talán ki lehet jelenteni: bizonyos fokú felelőtlenség, ha valaki nem figyel oda az őt (vagy másokat) érő igazságtalanságokra. Ez az ártók malmára hajtja vizet.

Akkor ne legyenek becsületes, szolid, nagyvonalú kisemberek? Inkább fogalmazzunk így: nem legyenek olyan becsületes szolid, nagyvonalú kisemberek, akik mindent eltűrnek, akik közömbösök, akik nem tesznek semmit. Az igazságos egyéni és társadalmi küzdelmet fel kell vállalni és meg kell tanulni. 

Kis kitérés a sértő, ártó igazságosságára.

Egyénileg a sértő, ártó általában más szempontok szerint nézi az igazságosságot, mint a sértett, a károsított, de összességében nincs kétféle igazságosság. Visszatértem a kérdéshez: van e egyféle abszolút igazságosság? Akkor megpróbálok erre a kérdésre válaszolni.

Azzal kezdeném, hogy vannak felfogási, ítélkezési különbségek de azért ezek behatároltak. Mert azért az emberölés bűn, a lopás, rablás bűn, a megcsalás is vétség, a hazugság is vétség, stb.. az volt és az lesz, attól függetlenül, hogy a megítélés mértéke változik. Tehát az nem fordulhat elő, legalábbis hosszabb távon és népi, társadalmi mértékben, hogy a bűnből erény lesz, az erényből bűn lesz.

Tulajdonképpen a másnak ártást elvileg lehet mérni.

Három összetevője van, az egyik az anyagi károkozás. A másik a testi fájdalom ill. egészségkárosítás okozása. A harmadik a lelki fájdalom okozása. Általában a három együtt jár, de a bűnök feloszthatók úgy is melyik, van a központban.

Igen bonyolult okoskodással talán meg lehet állapítani, hogy ez a három, hogy viszonyul egymáshoz. Ezután jöhet a konkrét mérés. Az anyagi károkozást sem könnyű mérni, de ez még viszonylag könnyebb. (De itt felléphet: nem vette észre – vonatkozás.) A testi sértést és az egészségkárosítást is viszonylag könnyebb mérni. Ez a kettő, főleg az utóbbi, mellesleg elég komoly lelki fájdalmat is okoz, ezt is hozzá kell adni.

Viszont az okot és a cél-okot is figyelembe kell venni. Itt most arról beszélek, ha oktalan az ártás. A cél-oknak van azonban egy olyan aspektusa is, hogy azért tettem: neki később jobb legyen. Vagyis a hosszabb távú hatás, szintén szempont.

A lelki fájdalom okozását már nehezebb mérni, de azért valamennyire lehet. Ugyanis itt a többségből, átlagból lehet kiindulni. Például a házastársi hűtlenségre azt mondja a jelenlegi jog és talán a közerkölcs is, hogy az smafu. De azért az emberek döntő többségének komoly lelki fájdalmat okoz, ha megcsalják. De ha pontosan akarnánk ezt mérni, akkor bizonyos közvélemény-kutatásra lenne szükség.

Az abszolút igazságosság egyik mércéje a többség lelki fájdalma, feltételezve, hogy bár a jog és az erkölcs ide-oda torzul, és az egyének is különbőzek, de a természet, Isten által alkotott általános emberi természet, nem változik jelentősen.

A jog és az erkölcs fejlődése nem más, mint hogy az ember megpróbálja egyre pontosabban mérni az igazságosságot, így az út az abszolút igazságosság felé halad, ezek szerint van abszolút igazságosság.

Az ember számára sok minden relatív, nehezen mérhető (pl. az idő, a tér, stb.), de mégsem mondható, hogy akkor ezek nincsenek.

Nem mondhatjuk, hogy nincs abszolút igazságosság (lehet hogy a jelenlegi igazságosság igazságtalan, és az is marad), mert akkor az egész értelmetlenné válik. Az egyetlen helyes megfogalmazás talán ez: valószínűleg hogy a jelen igazságossága nem az abszolút igazságosság, de állandóan törekszünk, (és fokozatosan teszünk is) az abszolút igazságosságra.

Bizony-bizony az egyéni önálló akaratú, kritikus igazságosság-keresés egyfajta felelősség, annak elmulasztása felelőtlenség. Felelőtlenség, vagyis vétség, talán bűn.

A hatalom és hatalomstabilitás (társadalomstabilitás) igazságossága, vagy az igazságosság igazságossága érvényesüljön. Társadalmi szinten gyakran merül fel ez a kérdés az igazságossággal kapcsolatban. Mert azért a törvények nemcsak az igazságosságról, de a társadalom működőképességéről is szólnak. Ugyanakkor nincs olyan, hogy igazságtalan, de jól működő társadalom. És olyan sincs: igazságos, de rosszul működő társadalom.

A kérdés az: mi a stabilitás?

A vezetés nagy erőkkel „likvidálja” a rendetlenkedőket, de a csendes elégedetlenek sokasága csak nő és nő. A vezetés nagy erőkkel betapasztja a fal réseit, de mivel az alapok is rogyadoznak, a rések egyre sokasodnak.

A legáltalánosabb tévedés, hogy a stabilitás azonos a stagnálással, az állapotmegőrzéssel. Valójában a stabilitás egy fokozatos átépítés, újjáépítés.

A másik tévedés: azért a stagnálás nem fejlődés. 

Az ítélkezések (igazságszolgáltatások) fajtái. A földi és az általam elképzelt másvilági ítélkezés (igazságszolgáltatás).

Abból elvileg nem indulhatna ki az ítélkezés, hogy ki jelenti be a sérelmét, hiszen sokan be sem jelentik (talán nem is tudnak róla).  Abból sem indulhatna ki, hogy ki mekkora sérelmet jelent be, hiszen ez többszörösen szubjektív. A földi ítélkezés mégis kénytelen ezekből kiindulni, mert be van határolva. Szóval a földi ítélkezés első lépcsője hogy valaki bejelenti sérelmét, ezután kivizsgálják, hogy mennyire jogos. Most arra nem térek ki, hogy a kivizsgálás mennyire igazságos, de az, hogy a sérelmek (ártások, károsítások) jelentős része be sincs jelentve, már sérti az abszolút igazságosságot. Igaz hogy a földi keretek között is lehet erre törekedni, pl. veszélyeztetés elítélése, vagy az állam automatikus intézkedései, erről szólnak.

Az általam elképzelt másvilági ítélkezésben ez a gond megszűnik, mivel az nem sértett sérelmét, hanem a sértőt (minden embert, mint lehetséges sértőt vagy használót) vizsgál, mér.  Megszűnik azon igazságtalanság, hogy becsaptam száz, vagy ezer, vagy millió forinttal, de nem számít, mert nem vette észre. És persze az sem számít, hogy a sértettet mennyiben érdekli (alig, vagy túlreagálva) a sértés, amennyiben egyáltalán észreveszi a sértést. Igaz, hogy a jól működő földi igazságszolgáltatásnál ez szintén kiderül, ha egyáltalán beindul a gépezet.

A földi igazságszolgáltatás nem képes mérni, vizsgálni a kisebb ártásokat és hasznosságokat (sok kicsi sokra megy), az általam elképzelt másvilági, képes.

Az általam elképzelt másvilági ítélkezésre sok szempontból lehet mondani: ez vacak. Azt nem lehet mondani, hogy a természet szempontjából nem praktikus, mert praktikus. De azt lehet mondani, hogy fúj ez olyan, mint a gondolatrendőrség. Erre csak azt tudom mondani, ha a gondolatrendőrség tényleg képes volna a legbelső, őszinte, a valóban cselekvésre ösztökélő gondolatokat (a bojkott is cselekvés) mérni, abból szempontból, hogy azok önzetlenek, nemcsak a saját érdekről, de  a társadalom  fejlődéséről is szólnak, akkor ezen gondolatrendőrség nem is lenne olyan rossz.   A diktatórikus gondolatrendőrség nem erről szól. Az ember képtelen igazságos gondolatrendőrséget létrehozni.

Ugyanakkor a tudományos és művészi elismerések, talán egyre inkább erről szólnak. Ugyanakkor még sok a teendő. Ugyanakkor az ártást nem méri a tudomány, a művészet.

A jelenlegi vagyoni és hatalmi hierarchia (vagyonosodás és döntéshozó pozícióba kerülés) pedig nagyon messze van az igazságostól.

Visszatérve: jóindulat, önzetlenség, használni akarás mellett is lehet ártani, esetleg ritkábban, rosszindulattal használni.  Akkor mégis a konkrét ártást kellene méni és nem a szándékot? Igen ám, csakhogy máshol megállapítottam, hogy ez a jóindulatú ártás, döntően abból ered, hogy átgondolatlan, felületes. Vagy éppen az önteltségből ered (baromira okos vagyok, én tudom, hogy mi a jó), gondolatból, érzésből ered. És ezek azért nem nevezhetők önzetlen jóindulatú gondolatoknak, ill. érzéseknek.

Összegzésül azt tudom mondani, hogy a földi igazságszolgáltatásnak vannak természetes korlátai, de jelenleg még messze a természetes korlátai alatt teljesít. Talán az általam elképzelt másvilági igazságszolgáltatás nem 100, csak 95%-os. (Ez alapvetően a természetből ered, és ha Isten teremtette a természetet, akkor persze ez is Isteni eredetű.)

De talán arról szól ez az egész, hogy a jó, igazságos földi igazságszolgáltatás és az általam elképzelt másvilági igazságszolgáltatás kiegészíti egymást. A jó igazságos földi igazságszolgáltatás több szempontból is szükséges.

A problémakör másik vonulata: a természeti Isteni igazságtalanságok (pl. betegség, baleset, stb.) kompenzálása.

Ezt is már megpróbálja az ember kompenzálni, igaz ezt inkább úgy hívják: szociális rendszer. Ezt is megpróbálja, azonban még ez is messze van az abszolút igazságosságtól.  Ezt is lehet fejleszteni. Ugyanakkor az általam elképzelt másvilági igazságszolgáltatás ezt is kompenzálja. Jó kérdés: miért hoz létre a természet Isten igazságtalanságokat, ha azután azokat kompenzálja? Talán nem képes más működésre.  Lehet, más válasz is.

A társadalom-szempontú értékelés. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

Ezen elmélkedéshez, fel kell vázolni néhány életutat, életvitelt, azaz cselekvéssorozatot.

A soron kívüli ember életút, életvitel, talán celebnek nevezhető. Bár már volt, és lesz még más neve is. A celeb nagy jóindulattal, nagyon gyenge színvonalú szórakozást nyújt, nagy jóindulattal, ez se nem káros, se nem hasznos. Hozzátéve, hogy celebek egy része párhuzamosan más tevékenységet is folytat, de itt most a celeb tevékenységről van szó, tehát celebek, akik éppen celeb tevékenységet végeznek. Tehát jó indulattal nem végeznek hasznos tevékenységet, károsat sem, de ehhez képest jelentős anyagi megbecsülésben van részük, és a társadalmi megbecsülésük sajnos éppen napjainkban fordul át pozitív irányba, tehát manapság elmondható, hogy a társadalmi megbecsültségük is jó, magasabb, mint az átlagember megbecsültsége.

Első ember ill. életút, életvitel, talán önhibájú csövesnek mondható.

Már az iskolásban is rosszul tanult, bár a szüleivel, a társadalmi körülményeivel nem volt baj. Nem tanult, szakmát sem szerzett, néha segédmunkásként dolgozott de többnyire nem dolgozott, viszont ivott és ivott. Az egészsége korán megromlott, gyakran kezelték állami korházban, majd meghalt, vagy most is él.

A jellemzők: buta maradt, nem végzett hasznos munkát, nem vigyázott az egészségére, a társadalomnak sokba került a gyógyítása. A társadalom számára káros. A köztudati, ez emberek fejében levő értékelése negatív, de törvényi megítélése nem annyira, mivel képes ilyen életet élni.

Második ember, életút, életvitel, talán „negatív” nagytőkésnek mondható.

Jól tanult, és az egészségével sincs baj. Egy cigarettagyár tulajdonosa lett, hatalmas vagyont szedett össze. Vásárolt egy hatalmas erdős területet, azt körbekerítette az erdő közepére építtetett egy hatalmas palotát, hatalmas medencével, jóformán egyedül lakott itt. Természetesen a garázsai is tele voltak luxusautókkal a szobái pedig luxus bútorokkal, és értékes műtárgyakkal. A szórakozása az volt hogy ezeket nézegette. Természetesen volt saját reptere is és repülője is. Mivel ismert ember lett és jó dumája is volt kvázi közszereplő lett, és mint ilyen sok politikai zagyvaságot fecsegett a médiákban. Mivel nem keveredett balhékba, fizette az adóját, és néha még adakozott is (persze azért, mint látjuk neki is maradt elég) kvázi megbecsült közismert ember lett.

Jellemzők: dolgozik bár nem sokat, és végül is káros munkát végez. A szabadidejével, a fogyasztásával is hatalmas károkat okoz, pl. elvesz az erdő elől egy nagy területet. A zagyva, hamis közbeszédével és a „példamutatásával” is hatalmas károkat okoz. Ennek ellenére hatalmas vagyon és jelentős társadalmi megbecsülés.

Ezen ember egy másik változata. Ne legyen cigarettagyár tulajdonos, legyen bankhálózat tulajdonosa, vagy olajkitermelő cég tulajdonosa, egyébként pedig minden más stimmel. Azt mondhatja (mondhatják) jó de én hasznos munkát végzek, bankfeladatok ellátásban segédkezem méghozzá intenzíven.  Illetve én általam olaj és benzin kerül az emberek használatába, ami ugyebár hasznos. Most abba nem menjünk bele, hogy a túlértékelt bank, bankfeladat, avagy a túlértékelt olaj mennyire hasznos. (Sokkal tisztább lenne a természet, annak ezer előnyével, ha pl. napelemes autók, járnának.) Csak annyit említsünk meg, nem ő, hanem a természet és a munkásai adják az olajt, ő leginkább csak lehúzza hasznot.

Harmadik ember, életút, életvitel a többnyire rossz törvényeket hozó politikus, vezető.  Jellemzője: hatalmas károkat okoz a társadalomnak. Ennek ellenére a jövedelme, magas kiváló, és a társadalmi megbecsültsége sem biztosan rossz, összesítve.

Negyedik ember, életút, életvitel, amit nevezzünk átlagembernek.

Átlagos a tudása, a szorgalma, az egészsége. A foglalkozása legyen pl. közértpénztáros. Két gyereke van, átlagos családi élettel, a vagyona is átlagos, kis lakás, egy olcsó autó, stb.. A szabadideje, a szórakozása is átlagos, tévézés, beszélgetés barátokkal, családi kirándulások, múzeum,  színház, mozi, stb..

Jellemzők: összességében hasznos munka, a társadalomnak hasznot hajt, ehhez képest kevés vagyon és még kevesebb társadalmi megbecsülés. Sőt szinte a lenézet szürke kisember státuszában leledzik. Mert, amit nem mondtunk, azért az átlagembernek rengeteg küzdelme, problémája van.

Ötödik ember életút, életvitel, a kiváló közember.

A foglalkozása legyen pl. egy elismert nagy tudású orvos. Ebből eredően szorgalmas nagy tudású, hasznos munkát végez. Valamivel nagyobb vagyona van, mint az átlagembernek de ebből csak annyit tart meg, mint az átlagember, a többiből pl. egy szegényeket ápoló korháznak, vesz műszereket. Egyébként ő is bizonyos fokig közismert ember és kvázi közszereplő, de nem zagyvaságokat, hanem bölcsességeget beszél a médiában. Egyébként mindenben, pl. szórakozásában hasonlatos egy átlagemberhez. Ő is tisztességgel felnevel pl. két gyereket.

Jellemzők: felettébb hasznos munka, minden szempontból felettébb hasznos tevékenység. Ehhez képes kevés anyagi és erkölcsi, társadalmi megbecsültség. Kevesebb anyagi és társadalmi megbecsültsége van, mint a második (nagytőkés) ill. harmadik (rossz vezető) embernek. Illetve kevésbé megbecsült, mint az un. celeb.

Hatodik ember, életút, életvitel, a többnyire jó törvényeket hozó politikus, vezető.  Hatalmas hasznot hajt a társadalom számára. (Igaz, ugyan hogy az ilyen ritka, mint a fehér holló.) Az anyagi megbecsültség kiváló, de nem biztos a társadalmi megbecsültség is kiváló, talán jó, vagy közepes.

Elemezzünk a példák alapján, amely példák a jelen rendszerben lehetséges valós és nem kivételes példák. 

Azért a társadalmi kár, haszon alapján állapítsuk meg a sorrendet.

Legnagyobb kár, károsság, a harmadik ember, a rossz politikus.

Ennél valamivel kisebb, de még hatalmas kár, károsság, a második ember, a negatív (de inkább átlagos) nagytőkés.

Viszonylag legkisebb kár, károsság, az első ember, az önhibás csöves.

A legkisebb haszon, hasznosság, de hasznosság tehát a csöveshez képest is erősen pozitív ember, az átlagember, a negyedik ember.

Ennél nagyobb haszon, hasznosság az ötödik ember, a kiváló közember.

Ennél is nagyobb hasznosság, hatalmas hasznosság a  jó vezető, a jó politikus.

Ehhez képest már első látásra is látszik, hogy nincs rendben az értékítélet. Ha az okozott kár haszon mellé tesszük az anyagi vagyoni, társadalmi megbecsültséget, akkor hibás, torz értékítélet rajzolódik ki. Hiszen a károkozás, ill. hasznosság sorrendjében, és nagyságában kellene az embereket anyagilag erkölcsileg és társadalmilag megbecsülni.

Nagyon röviden gondoljuk meg: ha hasznos emberek elkövetnek egy viszonylag kisebb bűncselekményt, akkor az akár a hasznos életüket annulálhatja, és börtönbe zárt lenézett, anyagilag tönkrement emberek lehetnek belőlük, miközben az összesített életük mégis hasznos. Ezt a gondolatébresztő gondolatot itt le is zárom.

Visszatérve, bontsuk ketté a társadalmi értékítéletet: úgy, mint köztudati, emberek fejében levő értékítélet. És úgy, mint törvényi értékítélet. És van egy harmadik, a médiabeli értékítélet, amelyre még visszatérek.

Milyen a jelen rendszerben (államkapitalizmus) levő törvényi (törvények által előidézett) értékítélet? Ez egyértelműen kiderül abból, hogy ezen életutak, életvitelek a jelen rendszerben lehetségesek, nem kivételek, legálisak. A jövő fejlettebb rendszerében a károsító életvitelek szinte ki sem alakulhatnak, mert a törvények nem engedik. Tartósan nem lehet rossz törvényeket alkotó politikus, mert a törvény nem engedi. És a többi károsító életvitel is erősen korlátozva lesz. Arról nem is beszélve, hogy az életvitelhez képesti torz törvényi értékítélet pedig remélhetőleg el fog tűnni, ugyancsak a helyes törvények miatt. Kétségtelenül az igazságszolgáltatási törvények nem tudnak mindent megoldani. De én a törvénykezés egészéről beszélek, gazdasági törvények, adótörvények, különböző szabályozások együttesen képesek kialakítani a helyes törvényi értékítéletet, ha van politikai akarat.

A köztudati, az emberek fejében levő értékítélet talán egy fél fokkal helyesebb, kevésbé torz, hibás, mint a törvényi értékítélet de összességében ez is rossz, torz, hibás. Az önhibás csövest egy fokkal jobban elítélik, mint a törvény. De a köztudat sem ítéli el, sőt talán még magasztalja is a gazdag sikeres embert, függetlenül attól, hogy ő társadalmilag hasznos, vagy káros. És ez a gazdag és sikeres ember akár rossz törvényeket hozó politikus is lehet.

Talán a következő hibáktól kellene megszabadulni. Az emberek hajlamosak arra, hogy csak azt értékeljék, ami őket közvetve érinti. Ellopnak egy lapátot, ez felettébb felháborítja károsultat és törvényre, vagy akár ölre menne. A szomszédban ugat egy kutya, ez felettébb felháborítja a „károsultat” és törvényre, sőt ölre menne. Vagy: hát igen ez a gazdag sikeres ember, ill. ez a politikus egy alávaló ember, de nem azért mert társadalmilag káros, hanem azért mert elemelt egy órát az ékszerboltból, vagy tilosban parkolt, vagy elhagyta a feleségét, stb.. És még lehetne sorolni.

Viszont azzal, ami közvetlenül nem érinti az embereket, egyszerűen nem tőrödnek, holott közvetve hatalmas károkat szenvednek tőlük. Ha nem érinti az embereket közvetve, akkor hajlamosak azt mondani: ez az ő dolga, az ő gondja, egyéni szoc. probléma. Semmi közöm hozzá, azt tesz, amit akar, tőlem akár palotában is élhet saját erdejének közepén, amíg engem nem zavar, nem érint. És ez a gondolat még a rossz törvényeket alkotó politikussal kapcsolatosan is felmerülhet, még ekkor sem látják meg az összefüggést.

Nevezzük ezt a gondolkodási hibát, vagy felfogási hibát, vagy életszemléleti hibát: társadalomlátási vakságnak.

Én még azt se mondanám, hogy ezen emberek önzők, vagy buták. Bizonyos szempontból korlátoltak, csak ez a korlátoltság sajnos gátja annak, hogy ők és a gyerekeik, unokáik jobban éljenek.

Amíg a köztudati értékítélet nem javul meg, nem kényszeríti a politikusak arra, hogy a törvényi értékítéletet is megjavítsák, addig nem lesz változás.

Na de ez már aztán dogmatizmus – hallom a lelki füleimmel. Dogma: tan, elv stb.. Persze nekem is és mindenkinek vannak elvei. Azoknak is vannak elveik, van világnézetük, akik dogmatizmust kiabálnak, hiszen ha nem lennének, akkor nem foglalnának álláspontot, nem ítélnék meg az én elveim negatívan. A kérdés, hogy igazak az elvek, vagy hamisak.

A liberális pöszmögés sok mindent felhozhat: na de a szabadság, na de a tulajdon, na de a piacgazdaság, és hogy nincsenek jók meg rosszak, de mégis ki kell mondani: a jelen értékítélet rossz, torz, hibás. Torz, hibás, rossz a törvényi (törvények által létrejövő) értékítélet és torz hibás, a köztudati (emberi fejekben levő) értékítélet. És ami rossz, torz, hibás azt meg kell javítani. És ki kell mondani, messze nem tökéletes azon rendszer társadalom, amelyben torz, hibás, rossz az értékítélet. Az első lépcső, hogy ezeket kimondjuk, elismerjük, ezután jöhet a megjavításon való elgondolkodás.

A celeb jelenség kapcsán is érdemes elgondolkozni a szórakozáson, mint társadalmi problémán.

A szórakozás leginkább a kultúra témakörébe tartozik. És erősen kapcsolódik a magánszféra témájához is. A kultúra (és a magánszféra is) beleértve a szórakozást is kevésbé rendszer kevésbé állam kategóriájába tartozik. Kevésbé, ami persze nem teljes függetlenséget jelent. Nincs olyan területe a társadalomnak, amely független lenne az államtól, a rendszertől, de ez függőség kétségkívül különböző.

Az ember aktív idejének (nem alvással, teljes kikapcsolódással töltött idő)  10-20%-a szórakozással, aktív kikapcsolódással telik, szerintem ez sem maradhat ki egy több ezer oldalas elemzésből. Ha az emberek szórakozása rendben van, akkor 10%-ban rendben van a társadalom.

Néhány részigazsággal, féligazsággal kezdem.  A munka, a munkaidő arra szolgál, hogy elsősorban mások, másodsorban önmagunk szükségletét kielégítsük hogy mások (és önmagunk) testét-lelkét építsük, hogy másoknak (és önmagunknak) hasznos tevékenységet folytassunk. És arra is szolgál, hogy a közösséget építsük. Tehát erre való a munka, a munkaidő, ezzel szemben a szabadidő a szórakozás éppen ettől eltérő, ettől különböző tevékenységre szolgál. De mire is, arra hogy romboljunk, másoknak, vagy magunknak ártsunk?

Szóval ez az elképzelés, féligazság, mert a munka valóban arra szolgál, amit leírtam, abban is van igazság, hogy szórakozásnak sok tekintetben másnak kell lenni. Csakhogy ebből nem következik az, hogy a szórakozásunk ne építhetné, a saját testünk, lelkünk, ne elégíthetné ki a saját szükségletünk, ne építhetné a közösséget, és az is belefér, hogy mások számára is hasznos tevékenységet folytassunk. Vagyis a szórakozás és a munka között kétségtelenül van prioritásbeli különbség, de nem a több. Amíg a munka elsősorban mások szolgálatát jelenti és másodsorban magunk szolgálatát, addig a szórakozás éppen fordítva. Viszont mindkettőnek szinte egyformán építeni kell a közösséget. És mindkettő hasznosságról, az építkezésről szól. Annál is inkább, mert önrombolással nem tudjuk kipihenni magunk, nem tudjuk aktivizálni a lemerült elemeket. Önromboló szórakozással, leromboljuk magunk és elveszítjük a munkaképességünk is. Úgy is mondhatjuk, hogy az önépítés és a közösségépítés szórakoztató is tud lenni, ha valaki egészséges értelemmel és lélekkel rendelkezik. A kellemest össze lehet kötni a hasznossal.

Egy kis kategorizálás. Van aktívabb résztvevő szórakozás és van passzívabb szemlélődő szórakozás. Van közös szórakozás, és egyéni szórakozás. Vannak a szórakozók és a szórakoztatók. A szórakoztatók általában a munkájuk végzik, bár a munka és a szórakozás között gyakran elmosódik a határvonal. Van tehát színvonalasabb és színvonaltalan netán romboló szórakozás, és ez mind a két félen múlik, a szórakoztatón és szórakozón is. Nemcsak kereslet határozza meg a kínálatot, de kínálat is meghatározza a keresletet.

És még egy megjegyzés: nem a szórakozás formája, de annak tartalma határozza meg a szórakozás színvonalát. A formája lehet sokféle, bál, buli, rendezvény, netán ünnep. Azután a művészetek előadása, színház, hangverseny mozi, tévé, egyéb média, könyv, olvasnivaló, múzeum, sportversenyek, stb.. A felsoroltak lehetnek színvonalasak és színvonaltalanok, pl. a tévé is adhat testet, lelket, közösséget építő műsorokat. 

Egy kis történelmi elemzés.

A korábbi társadalmakban közös tánccal, énekléssel, beszélgetéssel kapcsolódtak ki az emberek. Ezek a „bulik” szórakozások építették a testet, lelket, a közösséget és kultúrát is. Ehhez képest a mai bulik (házibulik, diszkó-bulik, stb.) meglehetősen színvonaltalanok, tehát nem előre, inkább visszalépés történt. Nekem úgy tűnik, hogy az ünnepek is színvonaltalanabbak, kevésbé építik a testet, lelket, a közösséget.

Egy kicsit később, pl. a polgári társadalmakban, a közös „bulik” pl. bálok kiegészültek az egyéni önműveléssel, elővettek egy könyvet, leültek a zongora mellé, stb., mint szórakozással.  Szerintem ez az önművelő szórakozás is kezd elhalni, a mennyisége és színvonala is csökken.

Később, korunkba pedig előkerültek az új szórakozások a tévével az élükön, csak sajnos összességében ezek sem építik a testet, lelket, közösséget. Én a magam részéről a szórakozás területén sem látok történelmi fejlődést, márpedig ez lenne a lényeg. Pontosabban volt történelmi fejlődés, de ez éppen korunkban, pl. a XX. század negyedik negyedétől kezd megállni, sőt hanyatlani. Valójában az elektronikus média a tévével az élen egy óriási lehetőség lenne, de lényegileg (test, lélek, közösség hatékony építése) nem lett, ill. nincs kihasználva. Vagyis az ígéretes formát nem éppen jó tartalommal töltik meg. Általában a résztvevői szórakozást felváltja a szemlélődő szórakozás, mely azért általában kevésbé építi a testet, lelket, közösséget. A szórakozás hanyatlása nem független a kultúra hanyatlásától.

Akkor visszatérnék a „celeb” jelenségre, mert ez rámutat bizonyos tipikus folyamatokra.

Mindig is, a korábbi társadalmakban is voltak az un. falu bolondjai, akik leginkább a gatya-letolással szórakozatták a népet. Hozzátéve, hogy a gatya-letolás egy összefoglaló tevékenység, igen sok variációja lehet. A közös jellemzője e szórakoztatásnak, hogy rendkívül alacsony színvonalú szórakoztatás, leginkább a megrökönyödésre alapul. És, hogy bár ezen falu bolondok, bár ismertek voltak, bizonyos szemszögből ez népszerűségnek is nevezhető, de ez mégsem igazi népszerűség. Inkább gúnyról, kinevetésről volt szó.  Az anyagi és a társadalmi megbecsültsége e szórakoztatóknak (gatyaletoló falubolondok) meglehetősen kevéske volt. Ez korunkban egy hatalmas fordulatot vett ill. még tart ez a folyamat. Kétségtelenül eme jelenséget, szerintem problémát, a profitéhes és ezért nézettségéhes média hozta létre. Az a média, amely nem válogat az eszközökben, ha nézettség ill. profitszerzésről van szó. Azt viszont el kell ismerni, hogy a gatyaletolásnak hihetetlenül sok variációját képesek kitalálni.

Összesítve a celebség, celeb tevékenység inkább káros, mert ad ugyan egy alacsony színvonalú szórakozást, de ezzel elfoglalja a helyet, időt egy színvonalasabb szórakozás elől.  És ami ennél is károsabb, a rossz példa, az értékítélet rombolás.

Ez egy hihetetlenül ostoba és tragikomikus ügy, ugyanis az értéktelenből kvázi értékesnek tűnő dolog jött létre. Ez már egy külön kultúra-ágazat egy szórakoztató iparág, ez mai fiatalok jelentős részének pozitív, követendő dolog. A gatyaletoló falubolond tevékenység, ez a rendkívül alacsony színvonalú szórakoztatás, ez a státusz, egy megbecsült foglalkozás lett, szinte művészeti státuszt kapott. És terjed, terjeng. És persze mindez rombolja a szórakozás színvonalát, rombolja a kultúrát, rombolja a társadalmi értékítéletet. Ez a történet, hasonlattal élve olyan mintha valakik a kutyagumi evésről elterjesztenék hogy az valójában jó, és az emberek először mosolyognának, de aztán addig súlykolnák nekik, amíg maguk is elhinnék. És végül is kutyagumi gyűjtés és evés egy elismert, követendő dolog lenne.

De akkor tegyük fel a kérdést: a celeb jelenség az egyedüli dolog, amikor egy oltári baromságot divatba hoznak, iparágat csinálnak belőle, és addig sulykolják, amíg elismert dolog válik belőle? A válasz: nem, sajnos több hasonló jelenséget fedezhetünk fel, ha figyelmesen körülnézünk. Egyfelől erősödik manipuláció szándéka és javulnak az eszközök, másfelől mintha nőne a jónép manipulálhatósága. Nem, nem, azért mindennek, az ökörségnek is van határa, és ezeket a határokat nekünk embereknek, nekünk a jónépnek kell felállítani.

Az ember vajon „eredendően” zavaros, értelmetlen, logikátlan élőlény? Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

A „Kazohinia” c. könyv is ezt a kérdést veti fel.

E általam, általunk készített tanulmány az értelemről, az értelmes megoldásokról, melyek egyben a jólétet biztosítják, szól. Ha az ember eredendően zavaros, értelmetlen, logikátlan lény, akkor nem sok értelme van e tanulmánynak.

Mit is pellengérez ki, pl. az említett Kazohinia című könyv.

A divatot. A babonát. A misztikumot. A vallási és egyéb rituálékat.

Az értelmetlen ellenségeskedéseket, a klikkesedést, a harcot, háborút. Az erkölcsi, illemtani értelmetlenségeket, úgy, mint: bizonyos szavak miért sértőek. Bizonyos szavak, cselekvések miért illetlenek, elítélendőek más hasonló cselekvések pedig nem azok. De megjelenik benne a gazdasági és politikai logikátlanság is.

Én még hozzáteszem a következőket. Az illúziókat, az illúzióban élést, úgy, mint a mesterséges illúzió alkohol kábítószer, stb. És azért a filmeknek, könyveknek, és egyéb „művészeteknek” is van ilyen hatása. És azt is, hogy vannak normális emberek, nem is kevesen, akik egy a maguk teremtette a valóságtól messze álló (irracionális, illuzórikus) világban élnek. A művészetet azért tettem idézőjelbe, mert szerintem a jó, az igazi művészet akkor sem szakad el a valóságtól, ha netán fikcióról szól. Sőt a jó mese, a kitalált lényeivel, kitalált tárgyaival sem szakad el a valóságtól. Napjainkban azonban egyre több a valóságtól elszakadó „művészet”, és van is rá igény.

Továbbá hozzá kell tenni az agymosó reklámozást. A művi dolgok terjedését. A fogyasztásmániát. És még sorolhatnám. (Ezek már újabb hülyeségek.)

Azt is megállapíthatjuk, hogy általában a felsoroltak végig kísérik az emberi történelmet, nem halványulnak, sőt mintha egyre erősebben jelentkeznének. Azt is megállapíthatjuk, hogy mindez az emberre és nem egyes népekre, kultúrákra jellemző. Azt is megállapíthatjuk, hogy a felsoroltak teljesen természetesek, elfogadottak, bár felvetődik az ostobaság velük szemben, de egészében nem tarjuk őket ostobaságnak. Amit az is bizonyít, hogy csináljuk ezeket ( követjük a divatot, betartjuk a vallási rituálékat, stb.) márpedig a normális ember nem csinál értelmetlen dolgokat, mert akkor beviszik az elmeosztályra. Beviszik az elmeosztályra, ha harapdálja az asztal sarkát, ha ráver mások fenekére, ha szellemeket lát, ha valótlanságokat beszél, stb.. Illetve mégsem viszik be, ha sokan teszik ugyanazokat az ostobaságokat. A felsoroltak kvázi asztalharapdálások, fenékráverések, valótlan beszédek, szellemlátások, stb., vagyis óriási hülyeségek. Erre akkor ébredünk rá, ha a kívülálló értelem szempontjából nézzük a felsoroltakat. Ezt teszi az említett könyv.

Az egész kapcsán felvetődik: az ember szinte igényli, hogy átverjék, hogy manipulálják?

Át kell gondolni: ha az ember érzelmi lény, akkor nem természetes e az értelmetlenség?

E kérdésre azt tudom mondani, amit korábban megállapítottam: az értelemnek, és az érzelemnek van optimális kombinációja, amely nemhogy gátolná az értelmet, de inkább segíti. Az evolúció, többek között az értelmesedés, azért tudott létrejönni, mert ez élőlények éreznek, vannak érzéseik, érzelmeik, és ezek is erősödnek sokasodnak. Tehát nem az érzelem a probléma, de az is igaz, hogy ezt az optimális kombinációt nehéz megtalálni, és minél több az információ (a potenciális értelem) és minél több ez érzelem, annál nehezebb megtalálni.

Másfelől megint át kell gondolni, hogy az értelmetlenség mennyire befolyásolja jólétet. Vagy ezek egyszerűen másodlagos szükségletek, mellékesen, szórakozásképpen jelennek meg?

A felsorolásban szerepel, az értelmetlen ellenségeskedés, klikkesedés, harc, háború, amely egyértelműen több mint a szabadidő eltöltése.

De azt gondolom, hogy a többi felsoroltat sem lehet nagyon a szabadidő keretei között tartani. Bár jó lenne, ha az ember elérne egyszer egy olyan értelmi, tudatos szintre, amikor a felsoroltakról tudná: ezek nyilvánvaló ostobaságok, csak arra jók, hogy színesebbé tegyem vele a szabadidőmet. Arra jók, hogy kielégítsem az ilyen irányú szükségleteimet, de a kielégítés nem mehet a jólét, a munka, az értelem rovására. De egyelőre nincs meg ez az értelmi fok (és lehet, hogy nem is lesz meg), ezért sajnos a felsoroltak, és általában az értelmetlenségek nem egyszerűen a szabadidő színesebb eltöltéséről szólnak. Hanem befolyásolják a munkát, a gazdasági, politikai irányítást, az élet egészét, és a jólétet. Hiszen az irracionális logikátlan ember nem tud jólétet teremteni.

Néhány „feladat” benne van az elmélkedésbe. Az értelmetlen ellenségeskedést, klikkesedést, harcot, háborút szinte meg kell szüntetni. Ki kell alakítani a értelem és érzelem optimális kombinációját, legalábbis törekedni kell a közelítésre. A logikátlanságokat, valótlanságokat tudatosan be kell szorítani a szabadidő szórakoztató eltöltésének kategóriájába. És az is fontos, hogy az ember soha ne tartsa magát nagyon okosnak, de éppen ezért mindig törekedjen a valóságra, a logikára.

Nyilvánvalóan ezért ez nem ennyire egyszerű.

Nekem is az a sanda gyanúm támadt, ami a könyv szerzőjének, hogy a hülyeség, a valótlanság, a logikátlanság, értelmetlenség inkább lassan alattomosan rejtetten terjed, eláraszt, megfertőz mindent, a tudományt, a gazdasági, politikai irányítást, az életet. Mivel lassan rejtetten terjed, észre sem vesszük, pontosabban megszokjuk, természetesnek tarjuk ez lesz a kiinduló-helyzet, ez lesz a „tudományos”. A meglevő ostobasági szinthez mérődik minden újabb értelmes vagy értelmetlen dolog (közlés, cselekvés, viselkedés), ezért a kisebb, közepesebb hülyeségek normálisnak tűnnek.  Csak a nagy hülyeségek tűnnek fel. De a legnagyobb probléma az, hogy az értelmes dolgok, mivel elütnek az átlagos szinttől, már hülyeségként, jobb esetben tudománytalan banalitásként jelennek meg. Ha pedig ráadásul minden zavaros, akkor a hülyeségek összekeverhetők az értelmes dolgokkal.  Csak azt tudom mondani, hogy a nagyfokú (de nem teljes) reménytelenség ellenére szükség van olyan emberekre, írásokra, alkotásokra (látszólag abnormális emberekre, írásokra, alkotásokra) amelyek ezt a rejtett ostobasági szintet, megpróbálják a normális szint felé lökdösni. Ha ezek is megszűnnek, akkor elveszik minden remény.

A történelmi fejlődés (amik végigkísérték a történelmi fejlődést), vázlatos összefoglalása. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

1. A rendszerek, és az igazi világnézetek küzdelme folytatódik, talán soha nem fejeződik be. A világ megoldandó problémai nem csökkennek. Korunkban pedig különösen jelentős a deficit, csak sokasodnak a megoldandó problémák.

Igazi világnézetről beszélek, mert a vallásháborúk és az ideológia harcok, nem mások, mint rejtő-köntösbe öltöztetett hatalmi harcok.

2. Sajnos a hatalmi harcok nem fejeződtek be, még akkor sem, ha a megjelenésük megváltozott.

Jelenleg is gyakori a zsarnoki vezetés azon bárgyú tévedése, hogy a hatalmukat a diktatúra erősítésével próbálják növelni.

3. Szerencsére legalábbis Európában (kivéve a Földközi tenger keleti partját, ami vitathatóan Európa) jutottunk oda, (e felfogáshoz és politikához), hogy a kis ország is lehet fejlett, jelentős és boldog ország. Vagyis korunkra talán befejeződött a birodalmasítás, a külországi háborúk ideje. Remélhetőleg a területi és határátrendezési folyamat nagyjából befejeződött.

Valljuk be, hogy Európa rendkívül kaotikus, zavaros történelme, legalábbis ami a népek, határok, országok keveredést illeti napjaikra nagyjából, döntően rendeződött.  Most, hogy megtörtént a Német újraegyesítés, feloszlott a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia, nagyjából minden országhatár addig húzódik, ameddig benne élő egységes nép (egységes nyelvű, kultúrájú, történelmű, identitású nép) terjed. Sajnos, a kb. 5-10%-os rendezetlenség jelentős része éppen minket, Magyarokat is érint.  De ha onnan nézzük, hogy mily rettenetes káoszból alakult ki ez az 5-10%-os rendezetlenség akkor jelentős fejlődésről kell beszélni. Azt is mondhatjuk, hogy mi, Magyarok Európa kaotikus történelmének áldozatai vagyunk. És egy-két gatyába trotykolós külföldi és belföldi politikus áldozatai vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy a fennálló rendezetlenséget ne lehetne, és ne kellene rendezni, pl. autonómiákkal.

4. A társadalom, a nemzet kisebb egységekre való tagozódása mindig is fennállt, fennáll, és fenn fog állni, még akkor is, ha ezt megpróbálják eltüntetni, elrejteni, bagatellizálni. Soha nem voltak egységes birodalmak, csak összetákolt birodalmak voltak, mivel a diktatúra csak ideiglenes, kényszerű összetákolásra képes. Azért ideje volna, a korábbi egységeket (tartomány, kanton, hercegség, nemzetiség, megye, autonómia, település, kolónia, stb.) korunknak megfelelően szabályozni, nyilvánvaló és tiszta helyzetet teremteni.

5. A korai népvándorlások kora már régen lejárt, de a modern népvándorlások (személyes, kiscsoportos) kora még mindig tart és tartani is fog.

Néhány megjegyzés a felsoroltakhoz.

Jelenleg is gyakori a zsarnoki vezetés azon bárgyú tévedése, hogy a hatalmukat a diktatúra erősítésével próbálják növelni.

A zsarnokoskodás ill., a fent említett tévedés is végigkísérte a történelmet, és hát nem kell messzire menni, hogy lássuk, korunkban is tart. De miért is tévedés ez?

Minél erősebb a diktatúra annál nagyobb az ellenszenv, az ellenállás. Tehát a diktátor, azzal hogy le karja verni az ellenállást, éppen hogy növeli azt.

De van még ennél is jelentősebb folyamat, melyet így foglalok össze: az alvezérek (a hatalmi szövetségesek) lesznek a fővezér (a főhatalom) megsemmisítői. Tehát a diktátor, félvén a néptől és az ellenzéktől, hogy hatalmát megerősítse, saját híveit ültei az alvezéri pozíciókba és jó nagy hatalmat ad a kezükbe. Csakhogy idő kérdése, hogy a diktatórikus rendszerben mikor fordulnak az alvezérek (hatalmi szövetségesek) a főhatalom megszerzésének irányába. Igaz ennek többféle változata lehet. Általában az alvezérek fordulnak a főhatalom ellen. De lehet, hogy az alvezérek először egymás ellen fordulnak, káoszt, polgárháborút és végül a főhatalom bukását okozva. Lehet hogy a fővezérbe (a főhatalomba) bújik bele a gyanakvás ördöge, és ő kezdi leszámolást, persze az alvezérek sem hagyják magukat. A vége mégis az, hogy hatalmát megerősítésre betegesen vágyó diktátor elbukik. Sokkal gyorsabban és kegyetlenül bukik el, mintha a népben bízva, a nép érdekét nézve, uralkodna.

A klikkesedés, a hatalmi harc, a főhatalomra törekvés, a főhatalom leváltása, minden diktatórikus (antidemokratikus) rendszerben kialakul, legyen az egypártrendszerű, vagy többpártrendszerű. Minél erősebb a demokrácia, a közvetlen demokrácia annál kevésbé alakul ki. Korunkban sem szűnt meg ez a jelenség, folyamat.

Néhány gondolat a birodalmasításhoz.

Most hogy Európában remélhetőleg nagyjából véget ért ez a birodalmasító mizéria, visszatekintve, az ember nem is érti, hogy lehetett az ember ennyire ostoba. (És vannak kik még most is ostobán, visszasírják a birodalmasítást. És azért vannak még most is hódító országok és hódító háborúk.) Először is itt van a hódító háborúk ostobasága melyben azért a hódítók is meghalnak. Hosszabb távon a hódítóknak is nagy veszteséget jelent a háború. Más szelídebb eszközökkel nagyobb „hódítást” érnének el. Megint jelentkezik, hogy az erőszak csak növeli az ellenszenvet, az ellenállást. Elképesztő arra gondolni, hogy egyes hódító háborúkba, akár meghalni is, az emberek (nem a zsoldosok) önként dalolva mentek.

Ráadásul soha nem tudnak egy egységes, rendezett birodalmat (nagyhatalmat, nagyobb országot) kialakítani. Nagy veszteségek árán kialakítanak egy olyan országot, amelyben rendetlenség elégedetlenség ellenállás van. Ahol a hódítottak csoportokba, egységekbe tömörülve, illegálisan ugyan, de gyakorlatilag nagyobb függetlenségben élnek, mint egy átlagos országban. Ugyanis a függetlenségnek két vonatkozása van. Az egyik, hogy jogilag mennyire vagyok független a főhatalomtól, az államtól, az állami erőszakszervezetektől. A másik hogy én mennyire fogadom el a jogi főhatalmat, főhatalomnak.  Adott esetben, érzelmileg gondolatilag és ahol tehetem gyakorlatilag is a jogi hatalomtól, függetlenítem magam.

Szerény véleményem szerint, ezekre az emberekre nem mondhatja azt a főhatalom, hogy ők ugyanolyan alattvalóim, (felettük ugyanúgy uralkodok, őket ugyanúgy irányítom),  mint azok, akik elfogadják a hatalmam, elismernek irányítónak.

Talán ez egész folyamat így zajlik le, mert lényegében csak ez lehetett az egyetlen út. Valaha, egykoron, bármikor vannak (most is vannak) vezetők akik, leülnek a térkép elé és elönti őket a vágy: bár csak ekkora országra bővülne az országom, ennyi ember és föld felett uralkodhatnék, el is élveznék nyomban. Persze akkor jöhetne, bölcs meggyőző és megkérdezhetné: nem jobb e egy kisebb, rendezett, fejlett boldog országban uralkodni, olyanba ahol tisztelnek kedvelnek az emberek, mint egy nagyobb, de kaotikus, nyomorgó országban, ahol gyűlölnek az emberek? De akkor a beteg vezető azt mondja: a kis ország rossz, a nagy ország jó, majd úgy csináljuk, hogy tiszteljenek az emberek. Szóval lepattog róla az értelem (az élvezést nem pótolja az értelem). És akkor ő meggyőzi a többi nagyravágyó ostobát: kis ország rossz, nagy ország jó. És akkor ez a kis ország rátámad a szomszédos ki országokra és jól el is páholja őket, mivel már felkészült a háborúra. És nő a birodalom. De akkor a szomszédos kis országok már jogosan mondják: kis ország rossz, lám, minket is elpáholtak, leigáztak, nagy ország jó. És akkor beindul a háború és birodalmasítás folyamata. És ha néha abba is maradnak a háborúk, akkor mindig jön egy újabb vezető (nagy Sándor, Július cézár, Napóleon, Hitler, stb.) akinek a jelszava a többi nagyravágyó ostobával együtt: kis ország rossz, nagy ország jó. Ezért mondtam, szerencsére, az ember, korunkban már nem mondja: kis ország rossz (akkor is ha az fejlett, boldog, stb.), nagy ország jó (akkor is jó, ha az fejletlen, nyomorgó, kaotikus elégedetlen, utálja a vezetését és sokszor az országát is). Nem mondja? Hű, de mennyien mondják még most is.

Tisztázni szükséges a mostanában divatos felületes féligazságot (végeredményben badarságot), miszerint a jóléti társadalom válságának, (a rendszerváltás szükségességének), az egyik legjelentősebb oka, a népességfogyás, elöregedés. Keressük meg a valós problémákat. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

Elöljáróban felsorolom a valóságos problémaköröket.

1. A dolgozók és eltartottak számának, munkájának valóságos vizsgálata.

2. A népességsűrűség a területi eloszlás függvényében.

3. Idegenek jönnek lakni hozzánk – problémája.

4. A kiválók, viszonylag gazdagok, a közepesek, a szegények, legkevésbé kiválóak egy-egy helyen, (pl. egy-egy országban) tömörülnek.

Végkövetkeztetések.

A dolgozók és eltartottak számának, munkájának valóságos vizsgálata.

Mivel én okosan nem pénzben, hanem munkában, fogyasztásban, nézem a közgazdaságot, ezért elmélkedjünk a dolgozókról és az eltartottakról.

Egyébként az is fontos, hogy az „eltartott” kifejezést helyesen értelmezzük. Tulajdonképpen a gyerekek fiatalok, nem eltartottak, ők csak olyan hitelt kapnak (gondoskodásban, munkában) amit később visszafizetnek. Egyfajta beruházásról van szó. Az idősek még kevésbé eltartottak, ők csak lefogyasztják a megtakarításaikat. Én az egyszerűség miatt mégis az „eltartott” kifejezést használom.

Kezdjük talán a betegekkel és egyéb szociálisan támogatásra szorulókkal. És őket intézzük el egyszerűen ezzel a következőkkel: az ő számuk egy nyugodt békés társadalomban nem nő.  A rájuk fordított munkának (eszköz, termék, idő, stb.) pedig arányosan növekedni kell, és ennek nincs akadálya.

A tudományos, technikai haladás következtében nő a termelés és természetesen a fogyasztás is, több okból azonban ez pl. Európában csak igen mérsékelten növekedhet.

És elöljáróban még egy fontos megjegyzés: legyen munkahely, és értelmes munka, mert ha nincs, akkor filózhatunk a munkaidőről, az semmit sem ér.  

Tehát akkor mi a helyzet a dolgozók, a gyerekek (fiatalok, tanulók) és az idősek arányával és munkájával.

(Megjegyzem az első általános hiba, hogy arról általában egyszerűen elfeledkeznek, hogy az eltartottak között nemcsak idősek vannak, hanem gyerekek, fiatalok, tanulók is vannak.)

Egy korábbi korba pl. a XX század elején, egy ember átlagos ember élete: 15 éves korában elkezdett dolgozni, 50 éves korában csökkent munkaképességű lett, 55 évesig, mint félértékű dolgozó dolgozott, 65 évesen meghalt.  Összesítve: aktív munkaidő 35 év, félértékű munkaidő 5 év, eltartott idő 25 év. Az idősek félig inaktív ideje 5 év, az idősek teljes inaktív ideje 10 év volt.

Nézzük meg a jelenlegi (a közeljövő) helyzetet, kihangsúlyozva, hogy az átlagosról van szó: 22 éves korában elkezd dolgozni, 57 éves korában lesz csökkent munkaképességű, 65 évesig, mint félértékű (figyelembe kell venni, hogy a fizikai munkát felváltja a szellemi munka) dolgozó dolgozik, 77 évesen meghal.

Összesítve: aktív munkaidő 35 év, félértékű munkaidő, 8 év, eltartott idő 34 év.

Az idősek félig inaktív ideje 8 év, a teljes inaktív ideje 12 év.

Ha összehasonlítjuk a két számsort, akkor azt látjuk, hogy bár az eltartott idő nő, de a helyzet mégsem annyira drámai, mint ahogy lefestik. Az eltartott idő 9 évvel nő, de a félértékű munkaidő 3 évvel nő. És ez a folyamat (nő az eltartott idő) egyébként nagyon lassú fokozatos, évtizedek alatt változik, tehát ez nem most szakadt a jóléti társadalmakra. Összesítve azt mondhatjuk, hogy 100 év alatt 10%-kal romlott, romlik a természetes munkaidő aránya, vagyis évente ez 0,1%. Ha viszont azt vesszük, hogy évente a 2%-os növekedés nem sok, akkor ehhez képest a 0,1%-os növekedés-csökkentő tényező elég kevéske.

Kitérés a félértékű munkára. Kezdjük azzal hogy a időskor, a nyugdíjaskor nem arról szól, hogy valaki azt mondja: na most már dolgoztam eleget, akkor elmegyek pihenni. Hanem arról szól, hogy a természet az egészségen keresztül beállít bizonyos határokat: pl. jelenleg az átlagos ember 57 év felett egyszerűen fizikailag egészségileg nem képes a teljes értékű munkára, 65 év felett pedig a félértékű munkára sem képes. Ezért és azért, mert ez a fizikai, egészségi adottság igen eltérő szükséges a rugalmas nyugdíjrendszer. Egyébként pedig az emberek általában szeretnek dolgozni hasznos tevékenységet folytatni. A házi, háztáji, ill. alkalmi munka (pl. a gyereknevelés, pl. a kertészkedés, stb.) is hasznos munka.

Mert ha kijön a kertész és leszámlázza a kertrendezés munkáját, akkor az teljes értékű munka, de ha nagypapa teszi rendbe a kertet, akkor már semmi? Vagy az óvónő munkája, a kijáró gyerekvigyázó munkája természetesen  teljes értékű munka, de ha nagymama neveli a gyereket, akkor az semmi? A kérdésre a válasz: természetesen nem semmi. A félértékű munka abból ered, hogy az idős ember munkaidőben, munkaintenzitásban már nem képes azt teljesíteni, mint fiatalabb társa.

Sokféle logikai úton lehetne folytatni az elemzést, de az én utam: szétválasztom az elöregedés problémáját, a népességváltozás (Európában a népességfogyás) problémájától. Ugyanis a jelen felületes gondolkodás másik nagy hibája, hogy az említett kettő, különböző problémát összekeveri. A különbségekre még visszatérek.

Az elöregedés problémaköre.

Az elöregedés effektív nem népességcsökkenést, hanem népességnövekedést okoz. De térjünk vissza az előző számoláshoz pontosabban, ahhoz hogy 100 évvel ezelőtt kb. 10 év volt a teljesen eltartott időskori idő, jelenleg pedig ez 12 év. A növekedés (a romlás) 100 év alatt mindössze 2 év, ugyanis nemcsak az életkor növekszik, de nő az aktivitás ideje is, ill. a félértékű munka ideje is.

Egy másik oldalról, mondjuk 100 évvel ezelőtt élt középkorú párnak 1,5 teljesen inaktív idős embert, 0,5 félig inaktív idős embert kellett eltartani, most pedig 2 teljesen inaktív idős embert és 2 félig inaktív idős embert kell eltartani.

Tehát a teljesen inaktívak száma 0,5-tel nőtt. A félig inaktívak tekintetében pedig összességében alig romlott helyzet. Mert ugyan a korábbi 0,5 félig inaktívra, most 2 félig inaktív jut, de a félig inaktív idős ember által előállított munka 90%-ban fedezi a saját fogyasztását, csak a társadalom számára már nem képes termelni. És kihangsúlyozom, mindez 100 éves folyamat. És újra megemlítem ezt a számot, a dolgozók és az inaktívak arányából eredő romlás mindössze évi 0,1%. Így hát kijelenthető: a társadalom, egyébként szükségszerű elöregedése, egy viszonylag jelentéktelen munkaarány és életszínvonal-csökkentő tényező. A társadalom elöregedése egy jelentéktelen negatív gazdasági tendencia. A viszonylagos megoldása, a jó, rugalmas nyugdíjrendszer lehet.

Ugyanakkor a 100 évvel ezelőtti fiatal, középkorú pár eltartott vagy 4 gyereket, most pedig talán 1,5 gyereket kell eltartani. Összességében a dolgozóknak kevesebb inaktív embert kell eltartani.

Ez a beállítás hamis: az elöregedés egy jelentős negatív termelő tendencia.

Nem az elöregedés miatt szükséges a rendszerváltás, nem emiatt került válságba a jóléti társadalom, az államkapitalista rendszer.

A népességváltozás (Európában népességcsökkenés), pontosabban a gyerekvállalás problémaköre.

Az alapvető különbségek tehát: Európában az egyik népességfogyást, a másik népességnövekedést okoz. Az egyik, az elöregedés egy szükségszerű folyamat, a másik (a gyerekvállalás) az ember által választható folyamat, ill. jelenség.  A gyerekvállalás az ember által inkább válaszható dolog, vagyis e tekintetben létrejöhetnek akár erősen hektikus változások, adott esetben évized alatt is, jelentős változás történhet. Szerencsére azért egy-két évtizednél rövidebb tendenciák nem alakulhatnak ki, mert a hektikusság talán egy fokkal rosszabb, mint a népességfogyás, vagy akár a túlzott népességnövekedés.

De nézzük pontosabban a népességfogyást, azaz a kevesebb gyerekvállalás problémáját.

Az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, ha kettő dolgozóra jut kettő gyerek, akkor egyensúly van. Ha kettő dolgozóra jut 1-1,5 gyerek akkor népességfogyás van. A továbbiakban az egyszerűség kedvéért csak népességfogyásról (gyerekvállalás-csökkenésről) beszélek, ami azt jelenti, hogy kevesebb gyereket vállalnak be az emberek, vagyis kettő dolgozóra nem jut kettő gyerek.

Ha kettő dolgozóra három gyerek jut, akkor az elfogadható népességnövekedés. Ha kettő dolgozóra négy gyerek jut, akkor az már túlzott népességnövekedés.

Visszatérve népességfogyásra (gyerekvállalás-csökkenésre), itt megint van egy alapvető tévedés, miszerint ez egy munka-arányrontó, életszínvonal-csökkentő tényező. Nos ez tévedés. Önmagában, éppen az ellenkezője: a népességfogyás (gyerekvállalás-csökkenés)  egy munkaarány javító, életszínvonal-emelő tényező. Csakhogy ennek van egy folyamata, nézzük ezt. Úgy kezdődik, hogy az idősek száma, és a dolgozók száma nem változik, csak a gyerekek száma csökken. Ebben a kezdeti szakaszban a népességfogyás (gyerekvállalás-csökkenés) kifejezetten munkaarány-növelő, életszínvonal-emelő tényező. Hiszen egy dolgozóra (vagy kettőre) ugyanannyi idős (az idősek száma csak lassan növekszik), de kevesebb eltartott gyerek jut. Ha mondjuk 20 év alatt kettő gyerekről, egyre csökken az átlag akkor az akár évi 1%-os (pl. GDP) növekedést is okozhat.

A következő (második) szakaszban a gyerekek száma már tovább nem csökken, de a dolgozók száma csökken (ekkor kerül a kevesebb gyerek, dolgozó helyzetbe) és az idősek száma is marad. Mi történik ekkor? Kevesebb dolgozó tart el kevesebb gyereket, de az idősek száma marad (ismétlem, az idősek száma csak lassan növekszik).

Sokkal nagyobb baj van, ha ebben a szakaszban pl. nő gyerekvállalás (elkezd nőni a népesség), mert akkor kevesebb dolgozóra több gyerek jut és az idősek száma marad. A legrosszabb variáció, ha második szakaszban változik meg a trend, a legjobb variáció, ha még az első szakaszban változik, közepes, ha harmadik szakaszban szűnik meg a népességfogyás.

Ha viszont nem változik a trend, akkor marad a népességfogyás, amelynek hatásaira még visszatérek. Összességében a népességfogyás, gazdaságilag kevésbé, más szempontból inkább, negatív folyamat.

A tanulság, ill. a megoldás tehát az lenne, hogy ne bomoljon fel, az egyensúlyi állapot (kettő dolgozó kettő gyerek), de ha már felbomlott minél előbb álljon vissza, még az első szakaszban, amikor a gyerekek többségéből még nem válik felnőtt.  

A harmadik szakaszban a helyzet: kevesebb gyerek, kevesebb dolgozó és kevesebb idős ember, ugyanis a népességcsökkenés hulláma eléri az időseket. Ekkor már nagyjából visszaáll a munkaarány-egyensúly, de fogyó népesség mellett.

Megfogalmazom pontosan miről is, szól a népességfogyás (gyerekvállalás-csökkenés): A társadalom, (főleg a gyerektelenek és az egykések) előidéz egy mesterséges és érdemtelen pozitív hullámot, mely a második szakaszban lecseng, ill. visszafizetésre kerül. A továbbiakban pedig visszaáll a szűken értelmezett egyensúly, de azért a népességfogyás összességében negatív, ahogy a túlzott népességnövekedés is negatív.  A gyerekvállalás-csökkenés (népességfogyás) önmagában és gazdaságilag egy jelentéktelen hullámjelenség.

Ez a beállítás hamis: önmagában a népességfogyás gazdaságilag egy szükségszerűen jelentősen negatív gazdasági folyamat.

Nem a népességfogyás miatt szükséges a rendszerváltás, nem emiatt került válságba a jóléti társadalom, ill. az államkapitalizmus. Sőt ez inkább következmény és nem okozat.

De azért még röviden visszatérek: mi is történik.

Azért jelentéktelen, mert hullámjelenség, és mert csak visszafizetésről van szó.

Tehát nem stabil tendencia, és nem nettó kifizetésről, károsodásról van szó. 

Ugyanakkor adott esetben viszonylag sok embert viszonylag felettébb kellemetlenül érinthet. Vissza kell fizetni az évi 1%-os növekedést, ami relatíve 1%-os csökkenés. De mi is történik: a mai 20-55 éves korosztály (tisztelet a nem kevés kivételnek) azt mondja a jobb életem érdekében, nem vállalok be kettő gyereket, legfeljebb egyet, vagy egyet sem, de a másik oldalon azon siránkozik, hogy ki lesz, aki majd az én fogyasztásom előállítja, amikor megöregszem. A galádságot az növeli, hogy az önzőségének csak felerészben issza meg a levét, ugyanis a másik felét a mai gyerekek isszák meg, akik kénytelen lesznek megszakadni, hogy a saját és az önző idősek fogyasztását megtermeljék.

Ugyanakkor, természetesen a rendszer hibájáról is szó van, amely rendszer nem képes egy stabil, biztonságos jövőképet adni, és amelyik végeredményben önzőségre ösztönzi az embereket, vagyis lebeszéli őket a gyerekvállalásról. (Ettől függetlenül van a gyerekvállalás-ösztönzésnek egy önálló aspektusa is, csak ez az összeshez viszonyítva igen jelentéktelen aspektus.)

Természetesen a jóléti társadalom az államkapitalista rendszer nem az elöregedés és nem a népességfogyás miatt van válságban (az utóbbi egyébként is következmény), hanem sok más ennél jelentősebb tényező miatt. És itt sorolhatnám a jelentős tényezőket, úgy mint: természetrombolás, arányeltolódások, a túlzott anyagiasság nemcsak a fejekben, de a rendszerben is, a manipuláció, félrebeszélés, a sokasodó megoldatlan feladatok, stb..

Egy kicsit visszatérve a népességfogyásra.

Ez gazdaságilag tehát nem jelentős probléma, de lélektanilag igen kellemetlenül érinthet egyes népeket, nemzeteket, (azok tagjait), az a tény, hogy egyszer csak elfogyunk, eltűnik, az a kultúra, az a nemzet, amelyikért annyit küzdöttünk, amire oly büszkék voltunk.

Ugyanakkor a népességfogyás részben okozója lehet más problémáknak is, amiről a következőkben beszélek.

És még kitérnék a népességfogyásnak, népességnövekedésnek azon problémájára is, hogy ez lényegében azt jelenti, hogy nő, ill., csökken az egy főre eső terület, természeti erőforrás, és emberi alkotta tárgyi, technikai örökség.

Azzal kezdeném ezt a problémakört, hogy ez szintén nem új probléma, hiszen a népsűrűség, a terület, a természeti erőforrások, stb. eddig is hihetetlenül aránytalanul voltak szétosztva. Azzal folytatnám, hogy az ilyen fajta növekedésnek, csökkenésnek, van jó oldala és rossz oldala is.

Egyrészt eszembe jut itt a városok (sűrű népesség) és városok körzetének (ritka népesség) problémája. A kettő kiegészíti egymást. A sűrű népesség jó, mert minden helyben van, nem kell szállítani, utazni. A város egy koncentrált gazdaság. Ugyanakkor kevés a terület, a természeti erőforrás. A másik oldalon nagy terület, sok természeti erőforrás van, de nem képes az ember azt hatékonyan használni, kihasználni, főleg város nélkül. A szállítás is probléma, stb..

A ritka népsűrűség nem jó, ezt számos ország bizonyítja, a sűrű sem igazán jó, a közepes jó. Főleg, ha ez sok természeti erőforrással párosul.

Aztán eszembe jut, hogy pl. a népességfogyás, mit jelent Magyarország számára. Az egy főre eső termelés, fogyasztás nem változik. Több föld, épület, út, stb. jut egy ember számára, csakhogy ezt nem tudja kezelni, megművelni, karban tartani. Ezek elgazosodnak, elromosodnak, elromlanak, tehát inkább kolonccá válnak. Az átállás mindenképpen nehézséget okoz, mert azért más gazdasági struktúra szükséges a kisebb és a nagyobb népsűrűséghez. De azért mégis nő az egy főre eső természeti erőforrás mennyisége.

A legjobb mindenképpen az egyensúlyi állapot, ha enyhén nő a népesség. 

Összességében azt mondom, hogy mérsékeltebb népességfogyáskor (még mérsékeltebb népességnövekedéskor) és Magyarországhoz hasonló országban ez sem jelentős gazdasági tényező (a terület, stb. növekedése, csökkenése), a jó és a rossz nagyjából kiegyenlíti egymást.

Folytassuk azzal, hogy világviszonylatban nem a népességfogyás a nagyobb probléma, hanem ellenkezőleg a túlzott népesedés a probléma.

Anélkül hogy belemennék a túlzott népesedés részleteibe, felkínálkozik itt egy látszólag egyszerű megoldás. Onnan ahol túlzott a népesedés menjenek át az emberek oda, ahol népességfogyás van. Csakhogy, ez csak látszólag egyszerű megoldás.

A probléma lényege: a mi házunkba idegenek költöznek be, akik ráadásul itt dolgoznak.

A probléma igen szerteágazó. Most ez az idegen valóban itt akar lakni, be akar illeszkedni, kvázi velünk azonosul, vagy csak ideiglenesen lakik itt? Csak elvisz innen, csak zavar minket, csak ki akar szakítani egy részt? Vagy inkább hoz, jól járunk vele? De a beköltöző számára is felmerülnek kérdések. Sőt az anyaország számára is felmerülnek kérdések.

És itt elérkezetem a társadalomtudomány egyik legfontosabb problémájához, amelyik a jövőben is probléma lesz. Amely valahogy így szól: szabad vándorláskor szükségszerűen a gazdagok, kiválóak egy helyen (egy-egy helyen, egyes országokban), a közepesek egy helyen (egy-egy helyen, egyes országokban), a szegények, legkevésbé kiválóak egy helyen (egy-egy helyen egyes országokban) tömörülnek. 

A sportban pl., ez igen tisztán megmutatkozik, de más példákat is lehet hozni. Logikával is levezethető, hiszen a kiváló elmegy a többi kiválókhoz, ahol ráadásul jól keres. A közepesek is elmennek a szegények, és hozzájuk képest tudatlanok közül, de nekik már a közepeseknél marad hely. A szegények és tudatlanokat pedig nem fogadja be senki, sőt őket inkább elküldik, ők maradnak, illetve szintén összegyűlnek.

Miért probléma, baj ez?

Az egyik baj az, hogy a kiválóság összekeveredik a gazdagsággal. És mint tudjuk gazdagságot, a pénzt nem éppen a kiválóak szerzik meg általában.

A másik baj az, hogy így a közepes és szegény országok, nemzetek bizony be lesznek szinte örök időre skatulyázva, nincs reményük a kitörésre. Ha pl. Magyarországnak szerencséje van, akkor megmarad a közepes kategóriába, de mindig ott marad.

A harmadik baj az, hogy ekkor a közepes helyeken de leginkább a szegény helyeken jelentős számú ember érdemtelenül sérülhet. A hely itt leginkább ország, de lehet ez országrész és település is.  Ezeken, a helyeken azért szükségszerűen szép számmal maradnak olyanok, akik azért jobb sorsra érdemesek. Sőt a szegény helyeken olyan borzalmas állapotok jöhetnek létre, amelyek egy normális ember számára elviselhetetlenek. Ezek a helyeken az emberanyag is romlik, kialakul egy negatív irányú önerősítő kör. 

Az egyik részmegoldás a sokat emlegetett arányos és igazságos jövedelem ill. vagyonszerzés. A másik megoldás: szabadság ide, szabad vándorlás oda, a kiválóak elmenetelét bizony (nemzetközileg is) korlátozni, szabályozni szükséges.

Én pl. el tudom képzelni a következő szabályozást: a külföldre távozó, orvosok mérnökök fiatal értelmiségiek, diplomások, sportolók, stb. menjenek szabadon, általában azonban gazdagabb, jobb helyzetben levő országokba mennek. Szóval mehetnek, csak ha öt éven belül nem jönnek haza, akkor öt év múlva kezdjék szépen visszafizetni neveltetésük, taníttatásuk költségét. Ha hazajönnek, akkor megszakadhat, akár befejeződhet ez a visszafizetés. Ha újra kimennek, akkor folytatják a visszafizetést.

Visszatérve oda, hogy népességfogyás, túlnépesedés egyfajta népvándorlást generál. De ebben a modern népvándorlásban ez is (a kiválóak, közepesek és kevésbé kiválóak tömörülése) is probléma.

A természetrombolás vázlatos összefoglalása. Speciális rendszertényező.

A probléma az, hogy még mindig nem elég komplex módón kezeljük a problémakört. Mintha a természet Isten ultimátumot adott volna: tisztelt emberek vagy átszervezitek a társadalmat, a rendszert, vagy bajba kerültök. Az itt felsoroltak mindegyike vonatkozásában, minden fronton szükségesek átalakítások, intézkedések, törvények.

Már most is baj van, ha nincsenek sürgős intézkedések, akkor visszafordíthatatlan helyzet, netán összeomlás alakul ki.

Ha a jelenlegi helyzet fennmaradna (nem lenne termelés-fogyasztás növekedés), akkor is baj lenne. De van, és lesz termelés-fogyasztásnövekedés, mert: az emberiség száma nő. Egy fő fogyasztása (és termelése) nő.

Ebből következő stratégiai feladatok:

Az emberiség népességnövekedését mérsékelni, szabályozni kell. Az anyagi tárgyi fogyasztást (termelést) mérsékelni kell, ez csak igen kis léptékben növekedhet. A lelki és minőségi anyagi szükségletek kielégítése (igazságosság, biztonság, demokrácia, tudás, stb.) azonban jelentősen növekedhet.  Át kell értékelni az életszínvonal és a gazdasági verseny mibenlétét. Át kell szervezni a rendszert pl., az állam nagyságát szerepét.

Továbbá, a jelen termelést, fogyasztást úgy kell átalakítani, hogy az ne rombolja a természetet. Talán célszerű lenne addig befagyasztani az anyagi, tárgyi növekedést, amíg ez nem jön létre. Az új növekedésnek már nem szabad rombolnia a természetet.

A természetrombolás egy komplex fogalom.

Az energiahordózók fogyása. Az alapanyagok fogyása, erről sokszor elfeledkeznek.  A légkör, a vizek, a földek, a növényzet és az állatvilág fogyása, ill. szennyeződése. A szemét és a veszélyes hulladék növekedése. A természet egyensúlyának felborulása.

Mielőtt elfelejtem, az egyik fontos különálló, negatív tényező: a természet egyensúlyának felborulása. Ez nem egészen azonos a fogyással és a szennyezéssel. Egy példa: jó lenne, ha lennének elektromos, akkumulátoros autók. Az akkumulátorhoz azonban lítium kell. Nem probléma, mert lítiumot még a tengerből is ki lehet vonni. Csakhogy a kivonás további energia és anyag szükséglettel jár. De nem ez a fő baj, hanem az, hogy kivonás valamilyen mértékben felboríthatja a tenger egyensúlyát. Még nyilvánvalóbb, a folyami vízerőművek példája. Miután felépült látszólag nincs szennyezés, minimális anyag szükséglet van, stb.. Csakhogy felborul a folyó egyensúlya, megváltozik, lelassul a folyása, és ez problémákat okoz.  Persze vannak pozitív hatások is: árvízvédelem hajózhatóság stb.. Komplex módón kell kezelni az ügyet. Sajnos szinte nincs olyan termelés-fogyasztás, mely ne borítaná fel többé-kevésbé a természet egyensúlyát.  Ha a felborítás mellett odafigyelnek az egyensúlyjavításra is, akkor az összesített negatív hatás minimalizálódhat.

A természetrombolás kialakul a termelés (előállítás), a kereskedelem, szállítás és fogyasztás közben is. Egy termék rombolja a természetet, miközben előállítják, miközben szállítják, eladják, miközben a fogyasztók használják, és amikor eldobják. A termeléshez pedig szükséges az energiatermelés, amely szintén anyagigényes és természetromboló.

A termelést szervezettséggel és tudással, ötletekkel, kell fejleszteni, mert ezeknek nincs energia és anyagigényük.

El akartam kerülni, de sajnos részletesebben kell foglalkozni a természetrombolás káraival két okból:

Egyrészt most a már valóban el kell dönteni, hogy mennyire fontos ügy a természetrombolás.

Másrészt ideje lenne létrehozni, első lépcsőben elvileg, az összesített emberi természetrombolás-kár mértékegységet.

A károkat én így osztanám fel:

Jelenlegi, biztosan keletkező károk (bár a pontos mérés nehéz).

A bizonytalan arányú jelenlegi károk.

A veszélyeztetés kárai, a valószínűsíthető jövőbeli károk.

Jelenlegi biztosan keletkező károk (bár a pontos mérés nehéz).

Biztos kár, hogy az energiahordozók, és alapanyagok, kitermelése megnehezül, a szállítás is nehezedik, kvázi ezek több munkát, pénzt igényelnek. Ezzel a termelés, fogyasztás több munkát, anyagot, energiát igényel, kvázi drágul.

Nem ez a fő baj, hanem az hogy egyszer, ezek majd elfogynak – mondják sokan. Nos erre, mint jövőbeli kárra visszatérek.

(Van még egy jelenlegi kár, erősödik a vagy-vagy elosztás, de ezzel itt nem foglalkozok, de ez is egy jelentős kár. A lélektani, és a félelemből, bizonytalanságból eredő károkat szintén nem számítom, de ezek is jelentősek. )

Biztos kár a közvetlen levegő, föld, víz (vizek) szennyezése (amit biztosan az emberi tevékenység okoz). Ennek van egy állati élőhelyre (és növényire is) való kihatása, csökken az élőhely, sok faj kihal, felborul a természet ilyen irányú egyensúlya. A szennyezésnek van egy az emberi egészségre való közvetlen károsító hatása, pl. városok levegője, ill. a hulladékok, és veszélyes hulladékok egészségromboló hatása, az élelmiszerek szennyezettségének hatása, stb..  És van egy a mezőgazdasági termelést csökkentő, a mennyiséget és a minőséget károsító hatása.

És mi van pl. felmelegedéssel, stb. pl. azzal, hogy nyáron hűteni kell az energiát, anyagot, munkát igényel? Nos ez már a következő kategóriába kerül.

Azért mert ezek a károk pontosan nehezen mérhetők attól ezek a károk biztosan vannak. Nevezzük e károkat B károknak.

A bizonytalan arányú jelenlegi károk.

Az időjárás és a földi természetre való hatások sokasága egyre szélsőségesebbé válik, ez számos kisebb-nagyobb természeti katasztrófát hozhat létre. Hatalmas esőzések, viharok, árvizek. Erdőtüzek, szárazság, aszály, stb.. Hurrikánok, szökőárak, stb.. A nagy hideg fűtést, a nagy meleg hűtést igényel, stb.. Különböző a világűrből érkező káros, veszélyes sugárzások, stb. – ez a föld légkörével van kapcsolatban.

Mindezek persze hatnak az élővilágra, az emberi egészségre, persze gazdaságilag is károkat okoznak. 

Nos ezzel a fajta kárral kapcsolatban elég sok vita van. Merthogy, sokak szerint ezt döntően nem az ember okozza. Nos szekértelem és pontos számítások nélkül egyszerű logikával is kijelenthetők a következők. Az szinte biztos, hogy ezen károkat bizonyos arányban nemcsak az ember az emberi tevékenység okozza. De az is biztos, hogy ezen károkat (pontosabban a károk növekedését, mert most már vannak arra adatok hogy korunkban növekednek e károk) bizonyos arányban az ember, az emberi tevékenység okozza. Mert az, teljesen valószínűtlen, hogy az emberi tevékenység egyáltalán nem hat a felsoroltakra. Egyszerűen, például azt is mondhatnánk, hogy felezzük el, és mondjuk azt ezen károkat (a károk növekedését) 50%-ban az emberi tevékenység okozza. De ennél még objektívabbak is lehetünk, de akkor kijelenthető: az emberi tevékenység aránya bizonytalan, de ettől függetlenül van egy emberi tevékenység emberi természetrombolásnak egy olyan károsító hatása, mely ebbe a kategóriába, esik. Ezt pedig nevezzük el C károknak.

A veszélyeztetés kárai, a valószínűsíthető jövőbeli károk (a jelen tendencia mellett).

A földi természet rendszere lassabban, vagy gyorsabban összeomolhat. Van tehát itt egy kényes és bonyolult rendszer, amit az ember csak részben ismer, és ne tagadjuk, fennáll annak a veszélye, hogy ez összeomlik.

Ha nem is omlik össze a földi természet, de a természetrombolás azt jelenti, hogy könnyebben indulnak be, indulhatnak be a kisebb-nagyobb válság-láncreakciók.  Mivel erről már sokat beszéltem az összetevőkről (gazdaság, pénzügy, irányítás, egészség, szociális, háborús, erkölcsi, és természeti) a lezajlásról is, ezért itt erre bővebben nem térek ki. Vannak kisebb válság-láncreakciók és nagyobbak. Kisebbeket, közepeseket már átéltünk és átélünk. Egyszerűbben fogalmazva, a természetrombolás erősödése, mint egy új válság-láncreakciós tényező jelentős károkat okozhat.  Ha most is átélünk kisebb válság-láncreakciókat, akkor miért nem a jelenlegi károk közé teszem. Nos azért mert nem akarok elfogult lenni, semmiképpen sem akarom túlértékelni a természetrombolást.

És végül jöjjön az, hogy a jelenlegi tendencia mellett, egyszer el fog fogyni, nemcsak az energiahordozó, alapanyag, de az élhető víz, föld, levegő, stb.. azért kétséges ezt így betenni a károk közé, mert ezeket az előzőkben már említettem, és nem akarok elfogult lenni. A teljes elfogyás amúgy is kétséges, de az erősen valószínű, hogy fogyással nem egyenes arányban, de egyre fokozódva jelentkeznek a károk. Ezért a jövőbeli kárt fogalmazzuk meg így: a természetrombolás (jelenlegi) kárai nem egyenes arányban, hanem egyre fokozottabban nőnek, progresszíven (hatványozottan) emelkednek.

Szintén nehéz kiszámítani hogy ezek a károk pontosan mekkorák. Nyilván az, hogy ezek nem konkrét létrejött károk, csökkentik e károk mértékét. Azonban a jog és a tudomány is ismeri a veszélyeztetés, a kockázat kárait. És ezek olyan veszélyek kockázatok, melyeknek a jelenlegi tendencia mellett nagy a kockázatúak. És ha létre jönnek, akkor viszont hatalmas károkról van szó, akár egy világ-katasztrófa is létrejöhet. Tehát óriási, hatalmas károk elfelezéséről van szó, (azért felezzük, mert ezek csak lehetséges, valószínű, kockázati károk).  E kategóriába eső károkat pedig nevezzük D károknak.

Az összesített emberi természetrombolás kára (ÖETK), jelenlegi értéke pedig így áll össze: B+C+D károk = ÖETK X (1X). Tehát van egy, összesített emberi természetrombolás kár, amelyről pontosan nem tudjuk, hogy mekkora, csak azt hogy jelentős, és az egyszerűség miatt a jelen mértékét nevezzük 1X-nek.

Azt is kijelenthetjük a károk felsorolása után, hogy a természetrombolás egy nagyon jelentős, fontos tényező, probléma, a megoldása sok-sok humán erőforrást, gondolkodást, munkát igényel. És a javításra sok természeti erőforrást kell fordítani, nyilván úgy, hogy beruházás végén, a természeti erőforrások többszörösen visszatérüljenek.

Ezek után pedig nézzük a következő számításokat.

Induljunk ki abból, hogy szerény számítások szerint a föld lakossága (jelen tendencia mellett) évi 1%-kal nő.

Az egy főre jutó fogyasztás-termelés pedig évi 2%-kal nő. A következőkből kiindulva. Egyrészt nagy népes országok (Kína, India, Brazília, stb.) fogyasztása-termelése dinamikusan nő. Másrészt a jelenleg nyomorgó országokra sem mondhatjuk azt, hogy azok fogyasztása-termelése ne növekedjen. Sőt igazságosság szerint nekik az átlagosnál gyorsabban kellene fejlődniük. És azért a fejlett, gazdag országok fogyasztásnak és termelésnek is növekedni kell. Valójában elvileg talán ez a növekedés lenne optimális, gazdag fejlett országok évi 0,5%-os növekedés, Kína, India Brazília, stb. évi 2%-os növekedés, szegény nyomorgó országok évi 3,5%-os növekedés. (A későbbiekből kiderül, hogy az optimális sajnos ennél is alacsonyabb.) A valóságos tendencia nyilván nem pontosan ez, de az átlagosság, a lehetségesség, a törekvés és gyakorlati tendencia összesítéséből kijön az egy főre jutó 2%-os növekedés. (Jelenleg ez inkább 3%, de számítsunk 2%-ot.) A népességnövekedés és az egy főre jutó fogyasztás-termelés növekedéséből kijön az évi 3%-os fogyasztás-termelés növekedés, és ezzel arányosan az évi 3%-os növekedése a természetrombolásnak, ha jelenlegi állapotokban történik mindez. Ez azt jelenti, hogy a jelen X természetrombolás mértéke, 33 év múlva 2X-re nő, azaz megduplázódik.  A 2X már egy hatalmas szám, a jövőbeli károk már nemcsak valószínű károk lesznek, hanem valóságosak.

A fogyasztás-termelés mértékét pedig nevezzük Y-nak ez 33 év múlva 2Y-ra nő. De ez nem igaz. Az egyszerűség miatt mondjuk, azt hogy a 2Y növekedés amiatt, hogy a természetrombolás kára fokozottan nő, (a természetrombolás csökkenti), emiatt a 2Y növekedés csak 1,2Y növekedés lesz. Tehát szinte értelmetlen és rossz hatásfokú és veszélyes fogyasztás-termelés növekedés jön létre, a jelen tendencia mellett, pusztán amiatt, hogy a természetrombolás kára egyre fokozódva (progresszíven) nő.  Vagyis kijelenthetjük a következőt, ahhoz hogy értelmes munka értelmes növekedés jöjjön létre (és más okok miatt is), a természetrombolásnak szinte nem szabad növekednie, legfeljebb 33 év alatt 1,2X re növekedhet. A természetrombolás problémája nemcsak a természetrombolás, hanem a hatékony termelés problémája is.

Na de mi van a másik oldalon, a csökkentés oldalán. Ne felejtsük el, hogy a jelen csökkentés, csökkentő intézkedések mellett (ha minden így marad, csak fogyasztás-termelés nő) számítottam a számításaim.  További csökkentés szükséges, pl. minden új fogyasztás-termelés már csak 0,2X (szinte 0) mértékben, rombolja a természetet, akkor a növekvés mellett fennmarad a jelen helyzet. De nyilván ez lehetetlen. Akkor a másik megoldás: a jelen fogyasztás-termelés természet-romboló hatását X/1,5-re csökkentjük szinte elfelezzük, és a növekedés csak X/2,5 (szinte egyharmad) természetrombolással jön létre. Ekkor, fogyasztás-termelésnövekedés mellett 33 év alatt 1,2X-el nő a természetrombolás, ez még ésszerű és jó. De könnyű ezt leírni, a valóságban azonban lehetetlen létrehozni. Mert ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy szinte minden termelési és fogyasztási környezetszennyezést 10 éven belül, szinte a felére kellene csökkenteni, és minden fogyasztásnak, termelésnek, anyag és energia felhasználását 10 éven belül, szinte felére kellene csökkenteni. Ez pedig szinte lehetetlen, de mégis nagyon sürgős és erős intézkedésekre van szükség. Manapság a vita, az elmélkedés már kevés, konkrét és jelentős tevésre van szükség.

Vagy, szinte alig jön létre népesedés és fogyasztás-termelés növekedés. De ez is lehetetlen. Egyrészt, ezt még annyira sem lehet szabályozni, mint a természetrombolást. Másrészt akkor nincs fejlődés, vagyis az élet értelme és motivációja szinte megszűnik.

Az is biztos, hogy a világ és főleg a fejlett, gazdag világ nem úszhatja meg az egész ügyet, anélkül hogy az anyagi, tárgyi fogyasztás-növekedését nem minimalizálja (gazdag fejlett világé legfeljebb 0,2%-os lehet), illetve, hogy az értékrendjét, a fogyasztásstruktúráját ne rendezze át jelentősen.

A technika technológia feladata: olyan termékek és szolgáltatások (gépek, lakás, közlekedés, élelmiszer, ruházat, stb.) melyek takarékoskodnak az energiával, anyaggal, nem szennyeznek, természetkímélők. 

A hulladékhasznosítás feldolgozás, illetve ennek magas szintje szintén szükséges.  Illetve maga az előállítás is energia és anyagtakarékos és természetkímélő legyen.

Az energia előállítása, és általában a termelés is legyen anyagtakarékos és természetkímélő (ne szennyezzen, stb.). 

A szállítás, kereskedelem miatt is a felhasználási helyen működő kisebb berendezésű energiatermelés és termelés. Kisüzemi technika, technológia. 

(A takarékos nemcsak azt jelenti, hogy keveset fogyaszt, hanem azt is, hogy abból fogyaszt, amiből több van, amiből nagyobb tartalékok vannak. A természetkímélő pedig nemcsak arról szól, hogy ne szennyezzen, hanem arról is, hogy ne borítsa fel a természet egyensúlyát.)

A természet (növényzet állatvilág, levegő, vizek, földek, stb.) közvetlen regenerációja, tisztítása, védelme, újratelepítése, stb.. 

A természeti, időjárási, ill. energiahiány katasztrófák megelőzése, ill., ha be is következik, a károk mérséklése. A megelőző, előrejelző, és kármérséklő technikák, technológiák.

Ugyanakkor a tudomány melynek két feladata van az új kitalálása (az innováció) és a tervezett fejlődés, hozzon létre minél több újat, de az új kitalálása és a megvalósítás közé tegyen be még több kontrollt, még több tervezett fejlődést.

A luxusfogyasztás, luxustermékek kvázi megszüntetése.

Szükségszerűen rombolja a természetet, hiszen egy ember használ sok energiát, anyagot, és szennyezi a természetet. Pl. a gazdag ember a saját strandján uszikál egyedül. Függetlenül attól, hogy erre van pénze, pazarol és rombolja a természetet. (a luxusfogyasztás problémája természetesen összefügg az igazságos arányos jövedelmi vagyoni különbségekkel.)

A humán erőforrások problematikája.

A humán erőforrások pótolhatnák a természeti erőforrásokat, csakhogy ezt gátolja pl. a munkanélküliség, a tudáshiány, a célszerű, értelmes innováció (hozzáadott szellemi értéktöbblet), stb.. Mindezért át kell szervezni a foglalkoztatottságot, az oktatást, a kutatás-fejlesztést, stb.. Azt nem gondolom, hogy a gépeket váltsa fel az emberi fizikai munka, de bizonyos helyeken, mértékben ennek is van realitása. Pl. bicikliközlekedés. Vagy elgondolkoztató, hogy az emberek sportolnak, testet építenek, ugyanakkor undorodnak a fizikai munkától, mely fizikai munka kvázi egyfajta testedzés is lehet.

Vannak viszonylag rejtett hatások is, mint pl. a vagy-vagy elosztás (egyének és országok között). Ha hiányoznak az alapvető tartalékok, akkor nem lehet termelésfejlődés. A természet teljes vagy részleges összeomlása egyfajta válságtényező, növekednek az alapvető válságtényezők, könnyebben kialakul a válság-láncreakció.

A természetrombolás globális probléma és ebből sok minden ered.

Egyfajta rejtett kizsákmányolás a természetromboláson keresztül.

Nemzetközi együttműködés szükséges. Stb..

Persze a technika, technológia csak közvetett tényező. Az államnak államoknak (politikai vezetéseknek) van itt legjelentősebb feladata. A magángazdaságnak, többek között a bankoknak is van feladata. A fogyasztóknak, a magánembereknek is van feladata.

Mert az elején felsorolt stratégiai feladatok mindenképpen a politikai vezetés feladatai. És az állam a politikai vezetés tudja potenciálisan megoldani a humán erőforrás, valamint a luxusfogyasztás problémáját. Valamint a nemzetközi együttműködés problémáit.

A jelenlegi kapzsiságdeterminált (rövid távon maximális profitra törekvő) magángazdaság  csak ront a helyzeten. A normális magángazdaság kevésbé ront, de önmagában kevés, nem tudja megoldani a problémákat.

A fogyasztóknak egyfelől a fogyasztás-kiválasztásban (természetkímélő termékek vásárlása) és még inkább pazarlás elkerülésben (használják, és ne dobják ki) van feladatuk. A lakosság igénye és nyomása mindenféle fejlődéshez szükséges.

Az állam, az államok, a politikai vezetések feladata, hogy mindazt, amit itt leírtam intézkedéseikkel, törvényeikkel, adóval, hitelezéssel, stb. biztosítsák. Másképpen, hogy a szereplőket, a technikát, technológiát, a magángazdaságot, a fogyasztókat és persze önmagát az államot is a megfelelő irányba terelje.

A fő megoldás igen könnyű, egyúttal igen nehéz: értékrend változásra van szükség. Az eltúlzott anyagi, tárgyi fogyasztást (szükségletet), mely erősen rombolja a természetet vissza kell fogni, helyette az alulértékelt  elhanyagolt igazságosságra, biztonságra, önrendelkezésre, demokráciára, egyészségre, tudásra, az egészséges környezetre, stb. kell a humán erőforrásokat fordítani. Már azért is, mert ezekhez jóval kevesebb természeti erőforrás kell (kevésbé rombolják a természetet). Mert, milyen világ az, amelyben van jó autóm, jó lakásom, sok gépem, stb. de három évig tart egy per, ahol kirabolhatnak, becsaphatnak (az állam is) és ezért állandóan szorongok. Ahol a bizonytalan jövő miatt kétkedve merek gyereket vállalni. És persze a nagyobb biztonság megszerzése miatt, mint mindenki én is, harácsolok és halmozok, vagy éppen a mának élek, de mindez rossz megoldás, visszafele sül el.

Mindez összefügg az állam optimális szerepével, arányával.

És hogy mindez kinek a feladata? Rendben van a nép (az átlagember, a lakosság, a civil szféra és még sorolhatjuk az elnevezéseket) feladata is, de azért ne vegyük le a felelősséget az ország-vezetés (világ-vezetés) válláról. Ne mentsük fel őket. Sőt állapítsuk meg, ez is, és minden más fontos közügy elsősorban, többnyire az ország-vezetés (világvezetés) feladata és felelőssége.

Csakhogy itt már elérkeztem a felelősségre vonás, kérdéshez és akkor korrigálom magam.  A vezetés felelősségre vonása és jutalmazása (ez egy jövőbeli törvény) ne csak a szélesen vett életszínvonal alapján (annak romlása, javulása) alapján történjen, de a statisztikai adatokkal mért természetrombolás alapján is. Két megjegyzés ehhez: a jelen vezetés-leváltási mechanizmusa már nem elég, szükség van, felelősségre vonásra, kvázi büntetésre és jutalmazásra is.

A másik: bár a szélesen vett életszínvonal egyik tényezője, az egészséges környezet, e tényező, mely azonos lehet a természetrombolással, de ez fontosabb tényező, mint amilyennek eddig beállítottam.

Na de a tudomány (és általában az értelmiségiek) felelősségét és feladatát se kisebbítsük. Igen is mondjuk ki: a tudomány feladata többek között a megfelelő intenzív köztájékoztatás, a megfelelő oktatás (tankönyvek írása) és nem utolsó sorban az, hogy a tudományos igazság érdekében nyomást gyakoroljanak a politikai vezetésre.

Azért nem jogos a népre hárítani a felelősséget, mert ha népszavazásra tennék fel következő kérdést: hozzanak létre olyan törvényt, amelyben a vezetés leváltását, büntetését, jutalmazását egyrészt a statisztikai adatok alapján mért szélesebb életszínvonal, másrészt a statisztikai adatokkal mért természetrombolás alakulása határozza meg – akkor a többség igennel válaszolna. Nincs ilyen népszavazás. A nép szervezetlenül, hatékonyatlanul védheti a természetet. A szervezett, hatékony védelmet a törvények (beleértve az állami oktatás törvényeit), pontosabban jogalkotó vezetés biztosíthatja.

A vezetés felelőssége (eddig és jelenleg) annyival nagyobb, mint a kezében levő eszközök erőssége, a szervezettség, a hatékonyság a törvények, míg a nép csak szervezetlenül, hatékonyatlanul képes a jóra törekedni. A jövőben egyrészt nagyobb törvényalkotási lehetőséget kell adni a népnek, másrészt a vezetés nagyobb felelősségét megfelelően „díjazni” szükséges, az ártással arányos büntetés elve mellett.

Ezek után talán már érthető miért mondtam:

Mintha a természet, Isten ultimátumot adott volna: tisztelt emberek, vagy átszervezitek a társadalmat, a rendszert, vagy bajba kerültök.

Az igazságtalanság, becstelenség, bizonytalanság, önzőség rendszertani okai. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

Sok gondolat kavarog a fejembe.

Az igazságtalanság, a becstelenség, a bizonytalanság, az önzőség, ha nem is azonosak, de édestestvérek, átfedik egymást. Nem lehet önzetlen, aki becstelen igazságtalan. Nem lehet biztonságot teremteni, ha becstelenség, igazságtalanság van. És még lehetne sorolni az összefüggéseket. Természetesen az ellenoldal, a jó oldal, az ellenfél (az igazságosság, a becsületesség, a biztonság, az önzetlenség) is édestestvérek.

Azért ezt az összefüggést se hagyjuk ki, mivel a kellemes életről, mint legfőbb célról sokat beszélek: igazságosság, becsületesség, biztonság, önzetlenség nélkül nem lehet kellemes élet.

A továbbiakban nem sorolom fel mind a négy tényezőt (igazságosság, becsületesség, biztonság, önzetlenség) egyszerre, csak egy-kettőt, de azért a többi is valahol ott van, képzeljük oda.

Azután az jut az eszembe: nem mindegy hogy egy évben egy embert, egy átlagembert, három, kettő, vagy egy komolyabb igazságtalanság becstelenség (gazemberség ér). Illetve, lehet hogy csak kétévente, vagy háromévente, vagy négyévente éri az embert egy komolyabb igazságtalanság becstelenség. Egyszerűbben, egyáltalán nem mindegy az igazságtalanság, becstelenség mértéke (száma és súlyossága). Mert aki úgy gondolkodik, hogy ez mindegy, az máris leteheti az írásom, nem érdemes tovább olvasnia.

Azután egy (vagy több) vita jut eszembe szegény édesanyámmal. A rendszerváltás idején előtte, közben sokat vitatkoztunk, hogy melyik jobb rendszer, a Kádár rendszer, vagy a kapitalizmus. Persze akkor még én sem láttam, hogy itt a becstelen vadkapitalizmus magjait vetik a földbe és az ilyen sokáig, mint a gaz, fennmarad, ragaszkodik a létéhez. Pláne, hogy nem is próbálják kiirtani. Szegény édesanyám, ő hithű kommunista volt, vagyis bízott az emberekbe, ezzel érvelt: te még nem tudod, de én tudom, mert éltem benne, hogy a kapitalizmus milyen sunyi, ravasz átverős, becstelen rendszer. Én azzal érveltem, hogy ez már nem az a kapitalizmus, nos ebben tévedtem, mert Magyarországon, ami a becstelenséget illeti még a Horthy-rendszernél is becstelenebb rendszert honosítottak meg. Azután ezzel érveltem: mind a két rendszer becstelen, de a Kádár-rendszer azért becstelenebb, mert becsületesnek állítja be magát. A kapitalizmus pedig azért becsületesebb, mert nem állítja, hogy becsületes, fel lehet rá készülni. Ebben is tévedtem, mármint abban, hogy fel lehet rá készülni, hozzá lehet szokni. (Az is tévedés, hogy ez a rendszer nem állítja be magát becsületesnek.) És az is tévedés hogy fel lehet rá készülni, hiszen a becstelenségnek éppen az a jellemzője, hogy a szabálytalan sunyiságait nem lehet kivédeni. És az is tévedés, hogy hozzá lehet szokni, legalábbis én, (és remélem még sokmillió más honfitársam) a büdös életben nem tudok hozzászokni a becstelenséghez.

Komolyan el kell azonban gondolkodni azon, hogy egyáltalán mennyire fontos az igazságosság, a becsületesség, a biztonság.

De előtte visszatérek a Kádár-rendszerre és a jelen rendszerre.

Megpróbálom a nosztalgia szépítő látszatát és az időskori morgolódást kikapcsolva, objektívan összehasonlítani a két rendszert, ebből a szempontból. A Kádár-rendszerben valóban loptam, loptunk kisebb szerszámokat, tárgyakat a gyárból.  Nem nagyon becsültük az állami vagyont (a gyár az állam mindenkié, mondtuk viccesen.) És voltak egymás közötti is kisebb lopások, és kevésbé, de azért voltak átverések is. Ebben a tekintetben a kisebb lopások tekintetében nem volt becsületesebb az a rendszer, de mégis volt a döntő többségben egy erkölcsi gát, amely úgy szólt, hogy mai pénzben kb. 3000 Ft felett nem lopunk, nem károsítjuk meg a másik embert, sem az államot. Ilyen erkölcsi gát manapság nincs. És itt jön elő, hogy miért is fontos, az igazságtalanság, becstelenség, bizonytalanság mértéke. És a Kádár-rendszerben is volt rendszeres protekcionizmus (érdemtelen előnyök és hátrányok), de közel sem olyan mértékű, súlyú, mint jelenleg. Elfogulatlanul mérlegelve azt kell mondanom, hogy összességében a Kádár-rendszer legalább kétszer becsületesebb volt, mint a jelenlegi rendszer. És akkor még a legális lopásokat nem is számoltam. És legalább négyszer biztonságosabb (közbiztonság, munka és létbiztonság) volt, mint a jelenlegi rendszer. Csináltam egy saját statisztikát és ismerőseim véleményéből tudom, hogy ez nem kirívó statisztika. A Kádár-rendszerben kb. háromévente ért engem személy szerint egy komolyabb igazságtalanság becstelenség, a jelen rendszerben pedig kb. évente kétszer ért komolyabb igazságtalanság, becstelenség. De ha ez túlzott is, és elfelezzük, akkor is kijön a kétszeres igazságtalanság, becstelenség. Jelenleg mindenhonnan jöhet az igazságtalanság becstelenség, a magánvállalkozóktól, a magánemberektől és az államtól (beleérte az önkormányzatokat is) is.

De visszatérek a kérdésre: mennyire fontos az igazságosság, a becsületesség? Az első gondolatom ezzel kapcsolatban, hogy manapság egyre kevésbé fontos, legalábbis a felszinen. Az árad az élet, a média, a szórakoztatás, stb. minden zugából: hogy nem fontos. A szabadságról viszont annál többet papolnak. De mi az a szabadság?

Azután megint az édesanyámmal folytatott vita jut eszembe. Valahogy akkor, fiatalon, édesanyám érve (a kapitalizmus becstelen rendszer) engem valahogy nem rázott meg, sőt, talán még a vállam is megvontam. Most már sokkal fontosabbnak látom, az egészség mellett, vagy után, a legfontosabb dolog. Ha akkor megkérdeztek volna, mi a legfontosabb, valószínűleg azt feleltem volna, sok minden, többek között a szabadság. De ezt is már sokszor mondtam, ill. kérdeztem: élhet e a becsületes ember szabadon, félelem nélkül, tolvajok, rablók, csalók, becstelenek között?

Ugyanakkor az én szubjektív véleményem nem számít, de az embereknek, a népnek, a nemzetnek, az emberiségnek el kellene dönteni mennyire fontos az igazságosság, a becsületesség, a biztonság, az önzetlenség.

Bár itt mintha az önzetlenség kilógna a sorból. Mert pl., a keresztény tanítás azt mondja: légy megbocsátó, többek között a becstelenekkel szemben. És valóban az önzetlenségnek van egy ilyen nagyvonalú (feltétel nélküli általános szeretet, adás, jószívűség) aspektusa. De szerintem félremagyarázták Jézus tanításait, mert Ő nem állíthatta szembe a becsületességet és a szeretet, önzetlenséget. Csak arról beszélhetett, hogy bizonyos határig légy megbocsátó. De ha a kicsit megengedjük, akkor már nem lehet megállítani folyamatot, de ez sem igaz. Igen is lehetséges olyan erkölcsi gát, amely tudja, hogy hol a megbocsátás a nagyvonalúság határa. És ha ez a határ megvan, akkor már illeszkedik a becsületesség és az önzetlenség. De ezt a határt meg kell tanulni, és nemcsak tankönyvből.

Ugyanakkor eszembe jut, szerintem jó, kettő jogi (igazságossági) alapelv. Az egyik arról szól, hogy az összesített ártást, kell mérni, vagyis ha valaki 3000 Ft-os becstelenséget követ le, akkor az talán megbocsátható, de ha sokszor teszi ezt, akkor az már bűn.

A másik pedig a megelőzésről szól, pontosabban arról, hogy talán becstelenséget nem ajánlatos úgy megelőzni, hogy rengeteg és szigorú szabályt állitunk fel, mert ez túlszabályozás. Ez visszaüthet, és valóban korlátozza szabadságot. Szükségesek a megelőző, viszonylag szigorú szabályozások, de legalább ilyen fontos, hogy aki átlép egy képzeletbeli határt az le legyen leplezve, és meg legyen büntetve. De ez elég fogas kérdés. Mert kitehetünk a medence mellé egy hatalmas táblát, amin fel van sorolva: tilos ugrálni, fröcskölni, enni, inni, pisilni, kakilni, rúgni, szembe úszni, labdával fejbe vágni, sapka nélkül fürödni, stb., és leírjuk, hogy mi minősül ezeknek, és milyen szankcióval járnak. Csakhogy ekkor a normális becsületes ember azt mondja: köszönöm szépen, ebből nem kérek. És ha ott is marad, szinte rabnak érzi magát. Vagy azt mondjuk, ott van az úszómester, majd ő eldönti, hogy kit küld ki a medencéből, esetleg a fürdőből. De az úszómester sok okból lehet elfogult. Valahogy az arany középutat kellene megtalálni, de az sem mindegy milyen a közerkölcs. Mert ha az emberek tudják az alapszabályt: bizonyos határon túl (és ez a határ igen alacsony) nem ártok a másiknak, akkor nincs baj.

Kitalálhatunk, mindenféle jogi, rendszerbeli megoldást, de ha az emberek nem becsületesek, akkor hiába, minden - de ez is csak féligazság, részigazság. Mert a helyzet a következő: helytelen, ill. nincs erkölcsi oktatás, rossz a jog, becstelen a rendszer, mindezért mondjuk az emberek 30%-a becstelen. Érdekes mindennek ellenére 70% becsületes, vagyis van valamiféle külső csodás, vagy éppen normális becsületesség. Visszatérve: ha van egy helyes erkölcsi oktatás (ez nem teljesen az iskolából jön, mert az emberek egymást is taníthatják), akkor 17-22%-ra csökkenhet a becstelenek száma. Ha a jog, rendben van (többek között, ha szinte biztos a lebukás és a büntetés) és ezzel összefüggésben a rendszer is becsületes, akkor 2-3%-ra csökkenhet becstelenek száma. És itt visszatérek, egyáltalán nem mindegy az igazságtalanság a becstelenség mértéke.

Az igaz, hogy mindig lesz egy 2-3% emberbőrbe bújt patkány, akinek szinte kéjt nyújt a becstelenség, akit nem lehet megváltoztatni. Ráadásul ezek egy jelentős része, szinte szükségszerűen meg is ússza a földi büntetését. De nem mindegy hogy a fele, a negyede, vagy a tizede ússza meg. És ha vannak ilyenek, akkor mindig szükség lesz részletes törvényekre, kvázi bürokráciára. Tehát sokkal nagyobb a károkozásuk, mint a mérhető kár.  Meg is kérdezhetjük: kedves természet, Isten, ezt miért hagyod, miért rendezted így? És nem nagyon tudunk mentséget találni a kedves természet, Isten számára. Ugyanakkor ez nem alapvető természeti, isteni igazságtalanság, azért a természet, Isten 97%-ban igazságos, legalábbis ebből a szempontból. Döntően mi emberek vagyunk igazságtalanok, becstelenek, vagy közvetlen, vagy közvetve, azzal hogy nem teszünk eleget ellene.

Ismétlem: nem mindegy, hogy 30%, vagy 3%, nem mindegy hogy, háromévente egy, vagy évente kettő komolyabb szemétkedés ér minket. Vagyis lehet és kell is tenni, van mit tenni. Az egyik fajta tevés, az erkölcsi oktatás, melyet feloszthatunk így:  iskolai oktatás, a szülők oktatása, és az emberek egymás közötti oktatása. A másik fajta tevés, pedig a becsületes rendszer, a jó jog kialakítása.

Visszatérek, oda, hogy mennyire fontos az igazságosság, a becsületesség, a biztonság, és az önzetlenség amennyiben ezek elválaszthatatlan édestestvérek? De akkor fel kell tenni: mi a fontos az életben? Azt mondhatjuk, hogy fontos, hogy nem nyomorogjanak érdemtelenül az emberek, ne éhezzenek, ne fázzanak, ne legyenek ezért betegek. A gyilkosság is fontos és súlyos testi sértés is az. Az általános rossz közérzet is fontos. De ha ezek fontosak, akkor nem mondhatjuk, hogy az igazságosság, a becsületesség, a biztonság, az önzetlenség nem fontos. Mert az elhanyagolt, semmibe vett igazságosság (igaztalanság) becsületesség (becstelenség), biztonság (bizonytalanság), önzetlenség (önzőség) ide vezet, vagyis nyomorhoz, betegséghez, gyilkoláshoz, súlyos testi sértéshez, rossz közérzethez.

Végezetül kitérek ide: a másik fajta tevés, a jó jog, a becsületes rendszer kialakítása. Pontosabban mik az alapvető okai annak, hogy a jelen rendszer igazságtalan, becstelen, (és bizonytalanságot, önzőséget keltő), ezzel összefüggésben a jog sem jó.

A három nagy legális becstelenséggel kezdeném.

1. Az egyik a megengedett spekuláció, elsősorban pénzügyi spekuláció becstelensége. (Ez azonban az átlagember figyelmét elkerüli.)

2. A másik, amit én igazságos arányos különbségeknek nevezek. De egyszerűbben arról van szó, hogy nem lehet becsületesen milliárdos, tízmilliárdos, százmilliárdos vagyonra szert tenni, különösen akkor nem, ha másik oldalon sokan nyomorognak, és egy takarítónő, életen tartó becsületes munkával legfeljebb egy szerény lakást tud összehozni. És meg kell gondolnia, hogy a boltban magának, vagy a gyerekeinek vásárolhat egy tábla csokit, mert nem biztos, hogy jut rá. Gyakran az orvos, a tudós, a tanár, a szakmunkás, stb. szintén anyagi gondokkal küzd. A jelen rendszer-propaganda ezt az igazságtalanságot, becstelenséget óriási erővel próbálja kiűzni az emberek tudatából (fúj ez dogmatizmus, meg, hogy a gazdagok becsületes okos tehetséges emberek, meg hogy ne irigykedjük, meg azzal nem lesz több, meg hogy neked is lehet, ez a szabadság, stb.) De nem tudja, és nem is lehet kiűzni, mert ez valójában igazságtalanság, becstelenség, akármilyen ügyes ellenérveket is hoznak fel. Lehet, hogy sokaknál a propaganda hatására a felső tudatból, elkerül a középtudatba, vagy az alsó tudatba (a tudat alattiba), de benne marad a tudatba ez az igazságtalanság, becstelenség. És ez a tudatba maradó becstelenség, pedig becstelenségre motivál: akkor én miért legyek becsületes balek. Akár száz érvet is fel lehet hozni, ki lehet találni, az ellen, hogy a föld forog a nap körül, de ettől az igazság, igazság marad, a föld forog a nap körül. Ez ugyanolyan evidencia, minthogy a százszoros, kétszázszoros, ötszázszoros, ezerszeres emberek közötti különbség, igazságtalan, becstelen.  És ha ők felhoznak száz érvet, akkor én azokat megcáfolom, és 110 érvet hozok fel az igazság mellett. De a modern manipuláció kétségtelenül minden ésszerűséget romba dönthet. A modern manipuláció nemcsak mindent összekavar, de a fő trükkje ez: ki lehet mondani az igazságot (nem kellenek mártírok), csak arra kell vigyázni, hogy az ellenkező hamisság legalább négyszeres arányban hangozzon el.  A tudatban, mélytudatban megrekedő becstelenség érzése, azonban hat.

3. Ugyanúgy, ahogy a harmadik nagy legális becstelenség is hat. Ez pedig a politikusok, a vezetők becstelensége. A korrupciótól kezdve, a betartatlan programokon át, az önkritika hiányán, az öndicséreten át, a hatalmi trükkökig. Hosszasan lehetne sorolni. És azért az igazságtalan, aránytalan hatalmi különbségeket se hagyjuk ki.

Amíg meg lesznek ezek nagy legális becstelenségek, legalábbis jelenlegi méretekben, (legalább a negyedére kellene ezeknek zsugorodni), addig nincs becsületes rendszer. És addig a társadalom legalábbis annak jelentős része, becstelen lesz.

De vannak konkrétabb rendszertani okok is.

1. Jelen rendszerben az állam kisebb gyengébb (alulértékelt) az optimálisnál, ezért, és különösen az igazságosságért és biztonságért felelős állami részek, jóval kisebbek, gyengébbek (alulértékelt) az optimálisnál. Természetesen szükség van a piacgazdaságra, versenygazdaságra, de még ehhez képest is alulértékelt a jelenlegi állam, különösen az igazságosság és biztonság biztosítására kijelölt része. Az hogy az állam miért alulértékelt (nemcsak elvileg de erőforrás tekintetében is), annak több oka van. Talán meg lehet említeni a szocialista rendszerre való eltúlzott és eltévedt reakciókat is. Ennél jelentősebb ok, hogy a vezetés nem akar, és nem is tud, nem elég tehetséges, képzett ahhoz, hogy egy népérdekű és jól működő államot alakítson ki.  Ahhoz még lenne kedve, hogy egy diktatórikusabb, jól működő államot alakítson ki, kérdés van ehhez elég tehetsége. És valószínűleg a diktatórikus állam nem is képes jól működni, hosszabb távon. Demokratikus állam kialakításhoz azonban kedve sincs. Ennél is jelentősebb ok, a nagytőkével, a neoliberalizmussal kötött elvtelen érdekszövetség, ami azért gyakorlati hatalommegosztásban is realizálódik, ugyanis a nagytőkének kifejezett érdeke a gyenge alulértékelt állam.

1b. A kis és közép magánvállalkozások becstelenségének elhanyagolása (az állam nem kellőképpen törődik e becstelenségekkel)  szintén a nagyok, a multik, a nagytőke érdeke, mert akkor az ő forgalmuk nő, kvázi csak ők lesznek becsületesek, megbízhatók. És ezen érdeküket szintén közvetve, az érdekszövetség, az állam, ill. az igazságszolgáltatás ill. annak egyes területeinek gyengesége által érvényesítik.

2. A jelen vezetőváltás során nem jönnek létre alapvető változások. Kiadhat egy párt ilyen programot (ahogy ki is ad): célunk a természetrombolás megállítása, az egészség, az igazságosság, a biztonság létrehozása. Csakhogy alapvető változás több okból nem történik meg, legfeljebb kisebb látszatintézkedések jönnek létre. Pl. azért, mert hatalomra kerülésük után elfelejtik azon ígéreteiket, melyek csak csaliból dobtak be. És ha a jónép másik pártot választ, akkor azokkal ugyanúgy jár. Tehát nincs arra remény, hogy majd kiválasztunk egy olyan vezetést, amelyik majd igazán.

3. A rendszer, és benne a jogrendszer le van merevedve. A rendszer azért van lemeredve, mert ez a vezetés vélt érdeke. Ez a rendszer jutatott hatalomra, ebben jó kiismerjük magunkat, minek változtassunk – gondolják a politikusok. A jogrendszer pedig különválasztva (bár alig lehet szétválasztani) azért van lemeredve, mert ez a jogásztársadalom érdeke. Ebben a jogrendszerben már jól kiismerjük magunkat, ebben jól élünk, minek változtassunk – gondolják a jogászok. Mert elvileg, ha a jogásztársadalom nem így gondolkodna, de viszonylag erélyesen fellépne a változás mellett, akkor elindulhatna valami. Itt csak a jogásztársadalomról beszéltem, de a politikai újságíró-társadalom, a társadalomtudós-társadalom, a pedagógus társadalom sem ártatlan.

4. A vezetésnek, a politikusoknak nem probléma, ami a népnek probléma. Konkrétabban a témához kapcsolódva, a menő politikusok és a gazdag emberek is többszörösen biztonságban vannak. Őket nem fogják kirabolni, meglopni, átverni. Vagy, ha ritkán megesik ez, ők képesek érvényesíteni a jogaikat. Ők képtelenek átélni, mi az, amikor egy kiszolgáltatott kisembereket tízezer, vagy százezer forinttal átvernek, ellopják kis értéküket, de amelyért hónapokig dolgoztak. Ők nem élik át azt a borzalmas, kisemmizett, megvetett érzést, amikor a hivatal, a hatóság, a jog nem segít. Azon hatóság, amely lényegében az ő adójukból működik. Nem a gazdagok adójából működik, mert ők csak leadják a becstelen jövedelmük egy részét. Akik görnyedve dolgoznak, és az adó miatt meg kell gondolniuk minden fogyasztásukat, azok a kisemberek. A politikusokat, a gazdagokat nem érinti az igazságtalanság, a becstelenség, a bizonytalanság, ezért, ezért is, nem akarnak jelentős változást a jogban és az intézményrendszerben. És az előzőkből kiderült, azért sem kell nagyon aggódni, hogy ezért őket leváltják. Mert ők is tudják, más is tudja: nincs sokkal jobb a jelenlegi választékban. És ha nincs politikai akarat, akkor smafu.

5. Ha alapvető okokat keresünk, mindig fel kell tenni a kérdést: mi a vezetés érdeke? Az eddig felsoroltak is arról szóltak, az igazságosság, a becsületesség, a biztonság nem érdeke a vezetésnek, a politikusoknak. Most azonban tegyük fel így a kérdést: érdeke e vezetésnek, hogy egy igazságosságban élő, az igazságosságot ismerő, becsületben és biztonságban élő és egyébként önzetlen nép (nemzet, lakosság, civil szféra, stb.) legyen? Sajnos azt kell erre válaszolni: nem érdeke. Az emiatti hosszabb távú, leváltás, hatalomvesztés veszélye nem nagyon fenyegeti a vezetést, konkrétan biztosan nem. Nem érdeke a vezetésnek, mert azért az „oszd meg és uralkodj” elvét ők is ismerik. Vagyis ott alul had nyüstölje, bántsa, verje át egymást a nép, itt felül addig mi szépen elvagyunk, nyugiba uralkodhatunk, senkinek nem marad ereje ellenünk fordulni. Sőt látszatintézkedésekkel még az igazságos vezetés pózában is tetszelőghetünk. Nem érdeke a vezetésnek, mert akkor a nép előbb-utóbb megkérdőjelezheti a nagy legális becstelenségeket is. És nem érdeke, mert azért jobb egy félénk, kiszolgáltatott, igazságtalansággal, bizonytalansággal megnyomorított nép, mint egy öntudatos, erős, nép.

Amíg megmaradnak a nagy legális becstelenségek és az itt felsorolt rendszertani, okok, addig nem lesz becsületes igazságos jogrendszer, intézményrendszer, és a társadalom legalábbis annak jelentős része is becstelen lesz, ill. a többség kénytelen igazságtalanságban, becstelenségben, bizonytalanságban élni.

Féligazság, összességében hamisság: nem a rendszerrel van probléma, hanem az országgal, azaz a rendszerváltozattal. A rendszert a rendszer átlaga jellemzi. A felsoroltak általában átlagosan jellemzők az államkapitalista rendszerre. Magyarországra, mely kevéssel az átlag alatt van, jellemzők. Kétségkívül, vannak gazdag fejlett országok, rendszerváltozatok, melyekre kevésbé jellemzők. (Azért a gazdagság, a rejtett kizsákmányolás is egy tényező, a gazdag ország mindenből többet adhat, de itt most nem erre hivatkozok.) Az átlagosságra hivatkozok, vagyis arra, hogy lehetnek pozitív és negatív „kivételek”, eltolódások, nincs két egyforma dolog, de mégis az átlagosság, a közép, a jellemző. Lehetnek jobb állapotban levő gőzgépek (adott rendszerek) és rosszabb állapotban levő gőzgépek, de a gőzgép legyen az nagyon jó állapotú, működésű, az nem egy modern, nagy hatásfokú gépezet (rendszer).

Nincs megoldás, de akkor mit lehet tenni. Népfelkelések, forradalmak útján változott, és változhat a társadalom, a rendszer. De ennek csak akkor van igazán értelme, ha van már konkrét terv (mik célok és azt konkrétan hogyan). Így lehet a forradalom (mely áldozatokkal jár) nagy lépés, ellenkező esetben pedig csak kis csosszanás lesz. De könyörgöm, ha egyszer forradalom lesz, akkor az első és legfontosabb lépés a közvetlen demokrácia rendszerének létrehozása legyen. Mert miért adná át a nép a megszerzett hatalmat, olyanoknak, akik újra kezdhetik kisded, önző játékaikat. Mert mindig újra kezdik, ne reménykedjünk: ezek az igaziak. Nincsenek igaziak, tisztelet az egyes ritka és időszakos kivételeknek. De ha véletlenül ezek a kivételek kezdik, akkor is idővel megérkeznek az önérdekű uralkodók. Bármely becsületes ember (magamat is beleértve) kerül vezető pozícióba, hatalomra, eltéríti őt a vezetés szükségszerű negatívumainak sokasága.

És ha nincs forradalom, akkor azt kell mondanom: nekünk becsületes kisembereknek, sajnos be kell vállalnunk, a becsületes balekságot. Amely balekság egyrészt a gazemberek oldaláról jön, másrészt a nem segítő hatóságok irányából jön. A hatóságokhoz, a bíróságokhoz, stb. kell fordulnunk, még akkor is, ha tudjuk, valószínűleg ez is fölösleges erőfeszítés lesz. Azért kell a hatóságokhoz, bíróságokhoz fordulni, mert ki kell fejeznünk, mi bízunk egy igazságos, becsületes, biztonságos jövőben. És azért is, mert talán valakik mérik, vagy mérni fogják korunk igazságtalanságait, becstelenségeit, és akkor ők kapjanak tiszta képet. És azért valamit kapizsgáljon a hatalom arról, hogy itt azért nincs minden rendben. 

Igaz így továbbra is az igazságtalanságok becstelenségek, bizonytalanságok sorozata ér minket, igaz hogy a gazemberek, ill. a politikusok, a dúsgazdagok tovább kéjelegnek az önhittségükbe. De akkor sem lehet beszállni a gazemberség-versenybe, több okból. Egyrészt, lemaradnánk. Másrészt: milyen világba élnek majd unokáink, ha mi sem térítgetjük jó irányba a bárkát. Tudják, azért mindenkinek van egy kis evezője, amivel valamit tud tenni. A nagy bárka dohog a maga rossz útján, de azért mi a kis evezőinkkel valamit tudunk tenni. És ha sokan egy irányba, a jó irányba evezünk, akkor van értelme.   Harmadrészt, elég jó remény van arra, hogy a másvilágon mindenki megkapja a „jutalmát”.

A hitelezés rövid (ezért nem teljes) pontokba szedett összefoglalása. Elsősorban a nyugati, az európai és amerikai hitelezésről van szó. Speciális rendszertényező.

1. Bizonyos mértékű, kamatú, célú, a hitelfelvevő tulajdonságait figyelembevevő, vagyis az optimális hitelezés hasznos. Az optimális hitelezés sokkal alacsonyabb mértékű, mint a jelenlegi európai és amerikai hitelezés mértéke. És persze a többi jellemzővel is baj van.

2. Az optimálison felüli hitelezés óriási veszélyekkel, károkkal jár, úgy, mint: pénzegyensúly felbomlás, termelés-fogyasztás egyensúly felbomlás, pénzügyi-gazdasági válság, eladósodás, tisztességtelen, hasznos munka nélküli, spekulációs jövedelmek, improduktív munkák, fölösleges elfoglaltság, stb..

3. A fogyasztási hitel (nem fejlesztési, beruházási hitel) hosszabb távon a hitelnyújtónak jó üzlet, a hitelfelevő károsodik még akkor is, ha a hitelkamatok tisztességesek. (Azért a hitelnyújtás nem jár sok munkával). Jelenleg azonban általában nem tisztességesek a hitelkamatok. 

(A kamat problémába begyürüzik a befektetések (egyfajta, többnyire nem fejlesztési hitelek) árfolyamának, hozamának olyan alakulása, melyet a nagybefektetők a bankokkal együttműködve, irányítanak, és abból ők hasznosulnak, a többiek károsulnak.)

Mindebből következik, pl. hogy a folyamatos egyoldalú, nem fejlesztési hitel, kvázi kizsákmányolás.

A fejlesztési, beruházási hitel mindkét félnek jó üzlet lehet, ha egyébként más szempontból is (nincs mértéktúllépés, hasznos fejlesztés, hitelkamat tisztességes, stb.) rendben van.

4. A folyamatos hitelnyújtónak jó üzlet a hitelezés, kivéve, ha kisbetétesekről, kisbefektetőkről van szó, mint hitnyújtókról. Ők a jelenlegi rafinált bonyolult hitelrendszerben, sok ok miatt összességében, általában ráfizetnek.

5. Mind fogyasztani, mind fejleszteni lehet megtakarításból. Ezt nevezhetjük önhitelezésnek. Ennek nincsenek olyan veszélyei, mint a hitelezésnek. Nem igaz, hogy az álló pénz, olyan, mint az álló, kihasználatlan amortizálódó termelőeszköz. Igaz viszont, hogy az inflálódás problémáját meg kell oldani.

6. A jelenlegi hitelrendszerbe, bizonyos mértékbe a kisbetétesek, kisbefektetők és az államok is direkt eszközökkel be vannak kényszerítve, mint a hiteltranzakciók résztvevői. Pl. kicsik a fizetésüket, a bankon keresztül kaphatják meg. Az otthon tartott megtakarításuk, elértéktelenedik, ill. ellophatják, stb.. A vállalkozások is be vannak terelve. Az államok is be vannak kényszerítve bizonyos mértékben.

A bizonyos mértékű bekényszerítésen kívül, vannak az indirekt beterelő eszközök, mint: a reklám, propaganda, a hamis közgazdasági elméletek, a nagytőke, pénztőke zsaroló eszközei. Valamint a nagytőkével kötött szerződés, együttműködés, elsősorban a nyugati nagyhatalmak és a nagytőke szövetségéről, vagyis a nagytőkés világrendről van szó. Ugyanakkor napjainkban már az is kétséges, hogy a nyugati nagyhatalmak összességében profitálnak e nagytőkével való együttműködésből, vagy nem. Az érdekszférába, felügyeleti zónába tartozó kis szegény országok, főleg ha rossz pénzügyi politikát folytatnak, mindenképpen ráfaragnak.

A szolgáltatottak, fogyasztók (mint magánemberek, és mint állampolgárok) önrendelkezése minimális e területen, és az igazi versennyel is bajok vannak.

7. Nem mindegy, hogy a hitelnyújtás haszna és a mögötte levő munka a nemzetgazdaságon belül marad, avagy kikerül onnan. Ezért a külföldről felvett hitel duplán veszélyes káros. Az országok közötti cserearányok, aránytalansága, igazságtalansága begyűrűzik a problémakörbe.

8. A devizában felvett hitel, eladósodás, mivel az jellemzően külföldi és mivel a devizaárfolyam érdek szerint, de mindenképpen a valós gazdasági helyzettől függetlenül rángatható, triplán veszélyes és káros.

Ha már hitel, akkor az legyen fejlesztési, belföldi, és hazai pénzben mért.

9. Az államra is érvényesek az előzőek, az államok végső soron folyamatos hitelfelvevők, a 4. pont érvényesül.

Az állam is fejleszthet, (kb. 10%-ban) a fejlesztés eredménye jó esetben egy többet produkáló állam, de ez a haszon részben (pl. 5%-ban) a magángazdaságban realizálódik, egészségesebb, tanultabb munkaerő, ill. részben nem pénzben realizálódik.  Az államnál maradó visszafizethető haszon legfeljebb 2%. Ezért az állam által felvett hitel szinte egészében, nem fejlesztési hitelnek minősül, a 3. pont érvényes. 

10. Az állam legfőbb és túlnyomó finanszírozási forrásának, az adónak kell lenni. (És mellékesen az állami áraknak.) Az adó képes a fejlesztéseket is finanszírozni.

Látszólag a belföldi és hazai devizában felvett hitel lehetne a másik, ill., a harmadik fő finanszírozó forrás. Van azonban egy alapvető különbség az adó és a hitel között. Az adó, főleg, ha megfelelő, és megfelelően progresszív, akkor a szegényebb rétegeknek kedvez, tulajdonképpen, kompenzál, de csökkenti az igazságtalan aránytalan különbségeket. A hitel viszont, mivel gazdagok arányosan többet hiteleznek, és egyébként is nekik jobb üzlet, egy olyan államfinanszírozási forma, mely nemhogy csökkentené az aránytalan igazságtalan különbségeket, de növeli azokat.

Fenntartva a korábbi álláspontom, miszerint az állam legyen nullaszaldós, ne legyen költségvetési hiánya, és adóssága, kiegészítem a következőkkel.

Különböző okokból elfogadható, ha az állam évi 3%-os költségvetési hiányát (kb. 4%-os visszafizetés) lehet olyan hitelnyújtásból finanszírozni, mely döntően belföldi, belföldi pénzalapú és a kicsik pénzéből (betét, befektetés) ered, a kicsik járnak jól. És akkor, ha halmozódó adósság nem lépi át a 20%-ot.

(Az időskori megtakarítás, a nyugdíjrendszer kapcsolódik a problémakörhöz.)

11. A jelen helyzet borzalmasságát, tarthatatlanságát sok minden bizonyítja. Európa és Amerika állandó pénzügyi-gazdasági válságoktól szenved. Szinte minden ország és állam el van adósodva, adósságcsapdában van. A többi ország (akik nincsenek eladósodva, a nagytőke dominancia gyengébb) jelentős része gyorsabban fejlődik, merthogy itt már elakadt a fejlődés.

12. A feladatok meglehetősen sokrétűek.

Amit a kisebb szegény országok tehetnek, (az érdekszférába tartozók) még az eladósodás előtt.

Amit a kisebb szegény országok tehetnek (az érdekszférába tartozók) az eladósodás után.

Amit a nyugati hatalmak és minden ország tehet.

Csak nagy vonalakban.

A reklámot, a propagandát nem nehéz csökkenteni, a hamis elméleteket pedig el kell felejteni.

A hiteltranzakciókban való kényszerű részvételt erősen csökkenteni kell.

Az államadósságokat a leírtak szerint (belföldi, hazai pénzalapú, kicsik adják, 3%, ill. 20% lehet) kell alakítani, ill. visszaalakítani.

Az árfolyam hullámoztatást, rángatást (legyen az devizaárfolyam, vagy hitelpapír árfolyam), a spekulációt sok módón szükséges, és lehet csökkenteni.

Az optimális (optimális mértékű, döntően fejlesztési célú, tisztességes, optimális kamatú) hitelezés felé kell terelni a szereplőket, az államnak pedig kötelezően be kell tartani.

Stb., stb..

Mindehhez pedig elsősorban a nyugati hatalmak (és szinte minden ország) egyöntetű politikai akarata szükséges, azon elhatározás, hogy a nagytőkét, a pénzügyi rendszert, a bankszektort az ajnározás helyett erősen korlátozzák. 

Szeretnék valamilyen egyszerű csattanós frappáns választ adni, a kapitalista frázis-sorolóknak. Kapitalista frázisok: ez a rendszer a demokrácia, ez a jogállam, ez sem tökéletes, de nincs nála jobb, minden más rossz, minden más diktatúra, stb.. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

1. Te, és te és te, nem érezted (nem ok nélkül) néha, vagy talán gyakran, hogy félsz, félsz az utcán, félsz, hogy betörnek hozzád, hogy meglopnak, hogy becsapnak.

2. Te, és te és te, nem érezted (nem ok nélkül) néha, vagy talán gyakran, hogy félsz, mert bizonytalanságban élsz, mert elveszheted az állásod, és nem tudsz elhelyezkedni. Félsz, az áremelkedéstől, az adóemelkedéstől, attól hogy az aktuális pénzügyi válság nyomorba dönt. És minden kiszámíthatatlanul tőled függetlenül csaphat le rád.

3. Te és te és te nem érezted (nem ok nélkül) néha, vagy talán gyakran, hogy félsz, az ember generálta, vagy meg nem előzött szennyezési, időjárási, természeti katasztrófáktól.

4. Te és te és te, nem érezted (nem ok nélkül) néha, vagy talán gyakran, hogy az állam, a hatóságok, a kormánypártok, a parlament, az önkormányzat, nem egészen a barátod, de inkább az urad és parancsolod, aki nem a te érdeked nézi. Urad és parancsolód, aki nem segít, de inkább hárít, ha kérsz, panaszkodsz, aki behajt, és nem kíváncsi a véleményedre. És, hogy gyakran van jó ötleted, de senkit nem érdekel.

5. Te és te és te nem érezted (nem ok nélkül) néha, vagy talán gyakran, hogy az állami bürokrácia bedarálhat. Hogy szerencsejátékba kerülsz be (szerencse kérdése, kikhez kerülsz), amiből akár meghurcoltatva, megtörve kerülhetsz ki.

6. Te és te és te, nem érezted (nem ok nélkül) néha, vagy talán gyakran, hogy az állami, igazságszolgáltatás, és az egészségügy is, egy szerencsejáték, melyből akár meghurcoltatva, megtörve, az előzőnél is rosszabb helyzetben kerülhetsz ki.

7. Te és te és te nem érzeted (nem ok nélkül) néha, vagy talán gyakran, hogy nemcsak az államtól kell félni, de becsaphatnak a nagyobb cégek is, bankok is, a nagy szolgáltatók is, és persze mindenki, a kicsik is, és általában mindenki. Kártalanításra nem számíthatsz. Akinek pedig pénze, befolyása, jogászserege van, ha nincs is igazsága, szinte azt tehet veled, amit akar. Senki, az állam sem véd meg.

8. Te és te és te nem érezted (nem ok nélkül) néha, vagy talán gyakran, hogy választáskor, nincs akit jó szívvel, egyértelműen megválasztanál. Hogy, nem bízhatsz a vezetőkbe, az ígérgetésekbe, mert azokat nem tartják be. Hogy össze-vissza, saját maguknak ellentmondva beszélnek és intézkednek. Hogy gyakran badarságokat beszélnek, és rossz döntéseket hoznak. És hogy ehhez neked semmi közöd, úgysem szólhatsz bele. És végső soron mégis ők járnak jól, vagyis mégis kiszámítottak ezek a badarságok, és te faragsz rá.

9. Te és te és te nem érezted (nem ok nélkül) néha, vagy talán gyakran, hogy munkád, fáradozásod, törvénytisztelésed, jóindulatod, nincs megbecsülve, főleg annak a tükrében, hogy náladnál többnyire haszontalanabb munkát végző, gátlástalan, ügyeskedő, jogkijátszó, spekuláló, törtető, önző emberek, akik gazdagságban és elismertségben feletted állnak.

10. Te és te és te, nem érzeted (nem ok nélkül) néha, vagy talán gyakran, hogy itt nem eseti, egyéni, de alapvető, strukturális (rendszerbeli) bajok vannak és ezért a jövő is reménytelen.  Nem látható, hogy gyerekeink unokáink milyen világba kerülnek, mert helyzet nem látszik javulónak, sőt mintha romlana. A világba kitekintve sem reményteljesebb a helyzet. Ezért inkább nem is vállalok gyereket.

Persze ilyen érzések mindig is lesznek – mondhatja a rendszer-ajnározó, és igaza is van. Csakhogy a kérdés az, mennyien, a többség, vagy a kisebbség érzi (és tapasztalja) a felsoroltakat, és az sem mindegy, hogy ritkán, vagy gyakran.

Ez hát a demokrácia, ez hát a jogállam, ez hát a lehető legfejlettebb, nálánál jobb nem lehet rendszer -  azért nem igaz, mert jelenleg a felsoroltakat a többség érzi és tapasztalja és meglehetősen gyakran. Ha a felsoroltakat jóval kevesebben és ritkábban éreznék és tapasztalnák, akkor az egy magasabb szintű rendszer és demokrácia lenne. A fejlődés pedig az lenne, ha nem is hirtelen, de érzékelhetően mi magunk, egyre ritkábban éreznénk és tapasztalnánk a felsoroltakat. De nem ritkulnak. A rendszer-ajnározók (ők azért viszonylag fenn vannak) tulajdonképpen ezt mondják: ez csúcs, törődj bele, nem is törekedj a változásra, ennél jobb nem lehet. De ez a „törődj bele”, egy oltári baromság, és átverés. És akkor még arról nem is beszéltem, ha valami megáll a fejlődésben, akkor az nem áll meg, hanem elkezd lefelé menni. Van hová fejlődni, tehát nem vagyunk csúcson, tehát nem kell leállni.

Jó, de Finnország, meg Svédország és egyéb eminens országok, azaz a rendszer jó, csak rosszul csináljuk. Persze erre én azt mondhatnám, tisztelet a kivételnek, de azért mégis az átlag a jellemző. Nem éltem, ezekben az országokban, lehet hogy ott nem a többség és nem  gyakran érzi, tapasztalja a felsoroltakat. De nem hiszem, hogy ott csak az emberek 10%-a érzi, tapasztalja, a felsoroltakat és meglehetősen ritkán, mondjuk  félévente. Szóval még az eminens országokban is van javítani való, talán nem is kevés. Ugyanakkor a bölcs azért azt is mérlegeli, hogy a globalizált világban nem lehet elszigetelten élni, a világ helyzete pedig nem reményteljes.

A frázis-sorolók sorolják: de többpártrendszer van, meg független bírói hatalom, meg alkotmány, meg gyülekezési és szólás és utazási szabadság van, tehát teljes a demokrácia, a jogállam is és ennél jobb nem lehet a rendszer. De kapargassuk meg milyen is, miből áll ez a többpártrendszer, ez a jogállam, ez az alkotmány, ezek az alapvető jogok, és a felszín alatt bizony ott vannak a kukacok. Na de jó, fogadjuk el, ezek szükségesek, de lehet, hogy mindez kevés, vannak még itt fontos tényezők? Bizony-bizony, ez nem lehetségesen, hanem biztosan így van, ennél több kell, hiszen a felsoroltakat mégis az emberek többsége meglehetősen gyakran érzi. Hogy a többpártrendszeren, a bírói függetlenségen, az alkotmányon, az alapvető emberi jogokon hogyan lehetne javítani és főleg, hogy mi minden kellene ezeken kívül, erre ad választ ez a tanulmány.

Kit érdekel, hogy mit érzünk, ha zsíros kenyér helyett hamburgert ehetünk, ha félszoba helyett kettő szobába lakhatunk, ha szépen csempézett a fürdőszobánk, ha jó kis sportruhákban járhatunk, ha plazma tévét nézhetünk – mondhatják sokan. Jelzem, azért e tekintetben sincs mostanában fejlődés. Szerény véleményem szerint azért a többségnek mégis a felsorolt érzések, tapasztalatok határozzák meg az összesített közérzetét. Ugyanakkor a másik oldalon van egy határozott erkölcsi romlás (ez sem teljesen rendszer-független), ez konkrétan valóban csak keveseknek fáj, persze nem az erkölcsteleneknek. Csak azt nem szabad elfelejteni, az erkölcsi romlás előbb-utóbb visszaüt, mindenre kihat, a hamburgerre is, a fürdőszobára is, az egészségügyre is, a biztonságra is, és még sorolhatnám.

Nézd meg tehát barátom az egyszerű kisembert mennyi ármány, csalás, lopás éri és az állam nem védi meg, sőt rátesz egy lapáttal. Mennyi félelemmel, szorongással, bizonytalansággal kell szembenéznie. Csak kóvályog a zavarosság, hazugság, kilátástalanság bűzős ködében. És mibe szólhat bele, semmibe azon kívül, hogy elmehet négyévente szavazni, de ez sem a jó, csak a legkevésbé rossz választása, az is csak szerencsés esetben. Ne akarja tehát nekem senki bemesélni, hogy ennél jobb nem lehet, hogy ez a demokrácia csúcsa.

Ismétlés

De ami leginkább kiakaszt (engem, mint egy tagot), a sokat emlegetett főelv: a jelen rendszer nem tökéletes, de nincs nála jobb. Tehát mégis ez a csúcs, a teljesség és a teljes demokrácia. És ezt oly rettenhetetlen magabiztossággal jelentik direkt, vagy indirekt (szinte minden elmélet kimondatlanul ebből indul ki), hogy elbizonytalanodok. És persze ez a hihetetlen magabiztos főelv uralja, torzítja el a gyakorlati politikát.

De akkor arra gondolok, hogy csak az én életemben legalább négyszer jelentették ki ugyanilyen magabiztossággal egyes emberek (jellemzően az elithez tartozók) ugyanezt, de mégis más rendszerről. A Horthy rendszer hívői, a nácik, a sztálinisták, a brezsnyevi szocialisták (Kádár rendszer) és végül most, a neoliberális kapitalizmus hívői.

És a korábbi korokban, rendszerekben is, mindig is, ez volt a magabiztos kiindulás (ennél jobb rendszer nem lehet, ezzel érveltek, a rabszolgatartók, a császárok, a nagyurak, a papok, és még sokan), és mindig megdőlt.

És arra is gondolok: de hát rengeteg baj, probléma van, nehogy már ez legyen a csúcs. Csak e tanulmány során kb. 700 komoly, jelentős megoldandó feladat, azaz, eddig megoldatlan probléma kerül megállapításra.

És arra is gondolok, de eme rendszer, fő megtestesítője, lényegi centruma (elsősorban az USA és az EU) már évek óta kisebb-nagyobb válságoktól szenved, összességében (szélesen vett életszínvonal, gazdaság, innováció, stb.) stagnál, sőt enyhén hanyatlik. És emellett viszont más, más rendszerekbe tartozó országok, legalábbis azok jelentős része, inkább fejlődik.

És arra is gondolok: ezek szerint, a gyerekeink unokáink nem élhetnek jobban, hiszen ez a csúcs. És ezer év múlva is ilyen rendszerben fognak élni az emberek, ha ez a csúcs.

És arra is gondolok: nem is lehet éles határokban gondolkodni, ez a jó, ez pedig a rossz rendszer, ez demokrácia ez pedig diktatúra. A fejlődés folyamatos és szinte végtelen, legalábbis annak kellene lenni. Amiből az is ered, hogy jelenleg csak valahol középtájon lehetünk.

És arra is gondolok: ha elveszik a fejlődés lehetőségét, akkor az olyan mintha levágnák a fél kezünket.

És arra is gondolok: ha megakad a fejlődés, akkor, csak a hanyatlás felé mehet a mozgás. (Ha fejlődés útját lezárják, mert olyan nincs, akkor oldalra, hátra haladhat a megállíthatatlan mozgás.)

És arra is gondolok: a fejlődés kétféle lehet: hektikus lehet (egy darabig a szőnyeg alá söprik a problémákat, majd az megerjed, felrobban, és ha nincs megsemmisülés, akkor károk után jöhet a nehézkes nagytakarítás), vagy folyamatos lehet (folyamatosan takarítanak, felújítanak, reformálnak). És persze az utóbbi, a folyamatos, megelőző, tervező biztosítja a gyorsabb és jobb fejlődést.

Tehát gyerekeink, unokáink, és a jövőben élő emberek nemhogy így élnek, de ennél rosszabban, ha nincs rendszerfejlődés.

Mert a technikai fejlődés csak egy kérdés. Ráadásul a rossz rendszer a technikai fejlődést is lassíthatja, vagy használhatja rossz célra. Tekintsünk vissza pl. a nácizmusra, és akkor értékelhetjük, mit jelent önmagában a technikai fejlődés, fejlettség.

És arra is gondolok: talán meg kellene határozni a fejlődés irányát is. De mi vakitfed ezt is megtettük: minél több ember (és állat, élővilág, természet) éljen egyre kellemesebben, jobban. Továbbá a fejlődés iránya, a demokratizálódás, a közvetlen demokrácia, és az igazságos arányos (hasznos munka, ill. ártás) vagyoni és hatalmi emberek közötti különbség. Mindez nem frázis, ha alaposabb elemzés követi, mely során az is kiderül, hogy jelenleg nem ezek az irányok. Továbbá a fejlődés iránya az arányos szükségletek kialakulása, kielégítése, úgy mint: igazságosság, biztonság, demokrácia, önrendelkezés, egészség, tudás, természetvédelem, kultúra, anyagi, tárgyi testi szükségletek. Továbbá a fejlődés iránya: erkölcsösség, becsületesség, önzetlenség.  Továbbá az irány, az optimális szerepek, arányok kialakítása, úgy mint: állam, nagytőke, hitelezés, ill. a hasznos termelés-fogyasztásstruktúra, stb.. 

És arra is gondolok: lehet, hogy ezek a kijelentők (e rendszernél nincs jobb) abszolút fantáziátlanok. Vagy oly görcsösen ragaszkodnak a saját előnyős helyzetükhöz, hogy még egy kisebb kockázatot sem tudnak elviselni. Mert a rendszerfejlődés a többségnek használ, de az elit kisebbség egy része (tehetségtelen, buta, de törtető része) valóban rosszabb helyzetbe kerülhet. Tehát a magabiztosság foka (ez a rendszer a csúcs) valószínűleg egyenesen arányos az önzéssel.

És arra is gondolok: ha ez az evidencia, a főelv (ez a rendszer a csúcs) hamis, akkor rengeteg sok minden más, elsősorban elvekre, elméletekre, törvényekre, módszerekre, mechanizmusokra gondolok, hamis ebben a rendszerben.

Ismétlés

A jelenlegi államkapitalista rendszer nagyon messze van a tökéletestől.

Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyik egy erős természetpusztítást generál? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyik létrehozta a világtörténelem egyik legaljasabb háborúját, az iraki háborút? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyben lehetséges a kínvallatás? Lehet, az a rendszer szinte tökéletes, amelyben a társadalomtudományos oktatás csak egyharmada a szükségesnek? Lehet, az a rendszer szinte tökéletes, amelyik megengedi, sőt generálja, hogy a rendszerben élő emberek, néprétegek, népek „érdemtelenül” nyomorogjanak? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyben sok ezerszeres vagyoni, hatalmi különbségek vannak? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyik megengedte, sőt részben generálta, hogy egyes országok, ráadásul a leghívebb tagjai, pl. Magyarország (és vele a magyar nép) vissza fele haladjon, lecsússzon, válságba kerüljön? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyben fel lehet sorolni kb. 700 megoldatlan alapvető feladatot, és kb. 350 szükséges új (nyilvánvaló, de nem érvényesülő) rendszerelvet? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amely jelentős valószínűséggel halad egy világválság, egy válság-láncreakció, egy összeomlás felé? 

Szerintem, csak ezen kérdésekre válaszolva, csak ezen tényezőket vizsgálva:  itt nemhogy szinte tökéletességről beszélhetünk, de „messze nem tökéletességről” lehet csak szó.

A jelen zavaros, hiányos ellenmondásos politikai rendszere (a hatalmi fékek ellensúlyok rendszere fogva tartja magát, ezért fejlődésképtelen. Utolsó elmélkedésem a fejlődésről. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

Érzéseink, érzelmeink a jelenben történnek, de mivel értelmes lények vagyunk, gondolataink döntően a jövőről szólnak. Értelmes lények vagyunk és így tudjuk, hogy a jövőnket, az életünket még képesek vagyunk alakítani (a múltunkat már nem) és azt is tudjuk, hogy a jövőnket a jelenben alakítjuk.

Az értelmes ember döntően a jövőről, a jövőalakításról gondolkodik.

Tehát döntően a jövőről gondolkodunk, méghozzá ilyen felosztásban.

Az én jövőm. Én és a családom jövője. (A kisközösségem jövője. Ezt azért tettem zárójelbe, mert  ez még egyelőre hiányzik a gyakorlati élet sorából.)  A társadalom, a nemzet jövője. Az emberiség jövője.

Továbbá: mi lesz a következő órákban, mi lesz ma. Mi lesz holnap e héten. Mi lesz a következő hónapokban, évben. Mi lesz a következő években. Mi lesz a következő évtizedekben, pl. húsz év múlva. Mi lesz száz év múlva.

Továbbá, és talán ez a legfontosabb:

A jó tendenciák. Mi szeretnénk, mik a céljaink. A rossz tendenciák, mitől félünk, mit akarunk elkerülni.

A fentiek egyébként három különálló vonatkozás. Gyakran esünk abba a hibába, hogy hol csak az egyik vonatkozásban, hol csak a másik vonatkozásban gondolunk a jövőre. Eredménytelen vita alakulhat ki azon három ember között, aki a felsorolt három vonatkozásban szemléli a jövőt.

A csak a jó tendenciákat néző szerint, nincs szükség alapvető változásokra, hiszen a szekér azért halad. A csak rossz tendenciákat, a félelmeket néző meg akarja őrizni a jelent, illetve inkább a múltba réved, a múltat dicsőíti, a múltat hozná vissza. Ő sem akar új változásokat. És bár hozzám a célokkal bíró, (új célokkal) a változtató ember áll legközelebb, de ő is beleeshet abba hibába, hogy elfeledkezik a jó és a rossz tendenciákról, elfeledkezik a félelmekről, elfeledkezik a múltról.

Az én álláspontom a következő: aki nem megy előre, aki nem változtat, persze a jó irányába, az lemarad, sőt beleshet abba a szakadékba, ami éppen most alakul ki. A fejlődés több okból nem állhat le, badarság azt gondolni, hogy húsz, ötven száz, ezer év múlva is ilyen, vagyis változatlan társadalmi politikai rendszerben élnek az emberek.  Badarság azt gondolni, hogy manapság már szinte minden tökéletes, legalábbis elérkeztünk a felső határhoz, nincs fejlődési lehetőség. Van fejlődési lehetőség, méghozzá nagyon is hosszú, mert még az út közepét sem értük el. Bár az eddigi történelmi – társadalmi fejlődés a lehetségesnél lassabb, és hullámosabb, de azért ez is fejlődés volt. Fejlődés: a jó cél irányában való haladás. Legfőbb jó cél: minél több ember (és állat növény is) éljen kellemesen „boldogan” egészségesen, növekedjen az önálló szabad akarat is, stb..

A múltat, a jelent dicsőítő ember (egyesek a közelmúltat dicsőítik, mások a távoli múltat) talán abból indul ki: jaj csak tovább ne romoljon a helyzet. Bár van ebbe logika, de több okból alapvetően hibás a nézet. Ugyanakkor sokan a sikertelenségüket, a fantáziátlanságukat, a tehetetlenségüket rejtik a múlt dicsőítésébe.

A múltat nem lehet visszahozni, a jelent nem lehet megőrizni, és nem is lenne jó, és azért volt fejlődés. És a természettudomány, a technika megállíthatatlanul fejlődik, és a globalizálódás (ne keverjük az erőltetett globalizációval) is szükségszerű. Változik a tudat, változik a társadalmi környezet, akkor változatlan maradhat e társadalmi, politikai rendszer?

A királyi, jobbágyi társadalmakhoz (és akkor még a rabszolgatartó társadalmakról nem is beszéltem) képest még a kapitalizmus, sőt még szocializmus is előrelépés.

Nincs egységes dicső múlt, a múltnak vannak emberei, értékei, amelyek dicsőítésre méltóak mások meg nem. Nekünk sem szimpatikusak azon népek, nemzetek, amelyek állandóan a dicső múltjukra hivatkoznak, és a jelenben nem mutatnak fel semmit. A jövő nemzedékének a jelen lesz a dicső, avagy a szégyenteljes múlt. Pontosabban a jövő nemzedéke remélhetőleg már nem ilyen szélsőségekben gondolkodik.

Mennyire legyen szigorú, szélsőséges az értékítéletünk – e kérdésen is sokat gondolkodtam akár e tanulmány keretén belül is. Általában az arany középút, megoldásnál kötöttem ki. Nem lehet korokat, nemzedékeket, sok millió becsületes ember életét, munkáját kidobni az ablakon. Nem lehet a múltat végkép eltörölni. Van itt azért egy folyamat.

És azt se felejtsük el: a jelenről vajon hogy fognak ítélkezni a jövőben. „Seperj a magad házad táján”, azt is jelenti: seperj először is a jelenben, aztán seperj a múltban. Ha tíz órát sepregettél magad házad táján, akkor megengedheted magadnak, hogy öt percig szidjál másokat, vagy éppen a múltat. De az nem engedhető meg, hogy a házad előtt halomban áll a szemét, te meg másokat, és a múltat becsméreled. Okos tervek alapján szorgalmasan dolgozzál a jelenben, és okosan tervezd a jövőt, nagyjából ezt jelenti a sepregetés.

Ráadásul, ha az egyik korszakot becsméreled, a másikat dicsőíted, az szélsőséges elfogult vélemény.

Ugyanakkor bennem is gyakran előjönnek a félelmek, félek a rossz tendenciáktól. Én is úgy látom, hogy a becsület a tisztesség, a szerénység, a hazaszeretet, a nemzeti, népi értékek, a munka tisztelete, főleg a kétkezű munka tisztelete, a természet tisztelete, az önzetlenség, az igazságosság, az erkölcsösség, általában magasztos eszmények lassanként (nem is olyan lassan) elpárolognak az emberekből. Marad az anyagi javak, a pénzisten imádata, az önzőség, a törtetés, az individuális társadalom. És egyben az uniformizált világ, mivel a népi, nemzeti sajátosságok, értékek is lassan kihalnak.

Persze mindebben benne van az idős emberek aggodalma, minden korban hasonlóan látták az idősebbek, itt azért egy generációs felfogási ellentét is közrejátszik. Mennyire jogosak ezek az aggodalmak? Mennyire szükségszerűek az ilyen irányú változások? Mennyire sötét a jövő?

De hogy kapcsolódjak az eddigi témához, feltételezzük, hogy részben azért jogosak ezek az aggodalmak, de ekkor sem lehet a megoldás a múlt visszaállítása.  Megint ahhoz a gondolathoz kanyarodnék vissza, hogy az eltévelyedés, az elsősorban a gőgős megállásból (az ember nem mondta és főleg nem tett eleget, a becsület, a szerénység, a természet, a nemzeti népi értékek, stb. érdekében) adódik. Ezért hát a cél nem a múlt visszaállítása, annál is inkább, mert a múlt sem volt fenékig tejfel, és vissza sem lehet állítani. A cél tehát, és ez egyben eddig még soha meg nem valósult, tehát kvázi új cél: a becsület a tisztelet, a szerénység, a hazaszeretet, a népi, nemzeti értékek, a munka, a természet tisztelete, az önzetlenség, igazságosság, erkölcsösség nemcsak szavakban, de valóságos gyakorlati növelése. És csökkenteni szükséges mindennek az akadályát, a visszahúzó, az ellentétes célokat és erőket.

Ugyanakkor a múlt és jelen összevetése nem lehet egyoldalú, mert azért csökkent az erőszak, a háború. Azért csökkent a kasztrendszer, az uraságot nem kell nagyságos uramnak szólítani, és nem kell kötelezően szolgálni. Talán már az urak sem vallják ezt: a pórnép hadd szenvedjen, nem kell adni annak semmit, ez a sorsa. Azért bizonyos szempontokból nagyobb igazságosabb az egyenlőség. Azért szabadabbak az emberek, nagyobb a demokrácia, az önrendelkezés. De ezek vonatkozásban sem lehet azt mondani: ezek vonatkozásban volt haladás, tehát ezek rendben vannak. Mert, ezek sincsenek rendben, csak javult a helyzet. Ezért a célokba ezeket is bele kell venni: az erőszak a háború, az igazságtalan aránytalan vagyoni és hatalmi hierarchia, a demokrácia és önrendelkezés korlátozás további csökkentése.

A másik nagy kérdés, azonban: a hogyan. És itt megint előjönnék a másik vesszőparipámmal, mivel rendszerben kell gondolkodni: a megfelelő módszerekkel, mechanizmusokkal, törvényekkel, elvekkel, de leginkább a megfelelő arányokkal.

A dicső múlt imádata, magasztalása, fokozott tisztelete egyes embereknél egyfajta istentisztelet. Sokféle istentisztelet, sőt istenimádat van és ez nem baj (kivéve, ha gonosz isteneket tisztel), mert az esendő embernek kapaszkodni kell valamiben. Én személy szerint a természet, a tudás, a tudomány istenét tisztelem, (sőt azonosítom az istennel). De túl az istentiszteleten, az embernek meg kell tanulnia tisztelni és dicsőíteni az embertársait is.

Meg kell tanulnunk dicsőíteni a jelen és a jövő emberét is, méghozzá a becsületes kisemberek millióit. Meg kell tanulnunk itt és most egymást is tisztelni. Nemcsak magasztos, távoli eszméket, fogalmakat kell tisztelni, vagy távoli nagy embereket, szellemeket kell magasztalni, nemcsak azokba lehet kapaszkodni, nemcsak azoktól lehet megváltást várni. Tiszteljük a hétköznapi embertársainkat, legalábbis azokat (és ők sincsenek kevesen) akik nem járatták le a tiszteletreméltóságukat. Hiába tisztelünk isteneket, akár jó isteneket, ha az embertársainkat nem tiszteljük, akkor bizony gonosz világot teremtünk.

Az általános elmélkedés befejezéséül: mi emberek, beleértve magamat is képesek vagyunk egy jobb, hosszabb távon sokkal jobb világot teremteni – e gondolat nélkül nincs fejlődés.

További elmélkedés a fejlődésről.

A világ és az egyes nemzetek fejlődése összekapcsolódik.

Szinte naponta változik a véleményem: mekkora baj, milyen gyors a lejtmenet.

Szerencsére úgy tűnik, hogy tévedtem, legalábbis ami lehetséges válság-láncreakció gyorsaságát illeti. Örömmel nyugtázom a tévedésem, nemcsak azért mert nem félek az önkritikától, hanem azért is mert az emberiség sorsa nem közömbös számomra.

Szerencsére a természet, hál Istennek és a természetnek - jól tartja magát, nem könnyen omlik össze. És talán a rendszer sem annyira borzalmas, mint amilyennek gondoltam.

Mindez azért nem jelenti, hogy az alapvetésekben tévedtem, de a folyamat gyorsaságát illetően valószínűleg tévedtem. És még sok mindenben tévedtem. Hiszen én is ember vagyok, mi is emberek vagyunk.

Ez azt jelenti, hogy azért valamivel több idő van az alapvető változtatásra. Elvileg lehetséges egy folyamatos de dinamikus rendszerváltás. Azért nem ajánlatos – ej ráérünk arra még - elvet vallani.

Köszönjük természet Isten, hogy haladékot kaptunk. Tudomásul vesszük hogy ez csak haladék.

Ha fejlődésről van szó, akkor először is tisztázni kell, szükség van a fejlődésre, az előre haladásra. Mert minden ember tudatosan, vagy tudat alatt felteszi kérdést: igen, igen, de mi távoli cél, végső soron van e értelme az életnek? Az rendben van, hogy az előre haladó utak széleit a szegélykövek kijelölik, lezárják, mert az össze-vissza, bármerre haladó út, pontosabban csalinkázás végeredményben nem vezet sehová. Ilyen szegélykő, pl., hogy szeresd, tiszteld a természetet, Istent. És hogy szeresd, tiszteld felebarátod, vagyis bármely embert, még akkor is, ha Őt nem ismered, nem állsz vele szorosabb kapcsolatba. És hogy az önző erőszaknak, bármilyen szabályozatlan harcnak semmi értelme, az hosszabb távon minden embernek árt. És még lehetne sorolni. De mindezek akkor lennének utak, ha így lennének megfogalmazva: egyre inkább szeressük, tiszteljük a természetet, Istent. Egyre inkább szeressük, tiszteljük felebarátainkat. Egyre kevésbé válasszuk az erőszakos, önző, szabályozatlan harcot. És így tovább. De még ekkor is kétséges, hogy ezek az igazi a távoli jövőbe vezető célok, perspektívák. Mint mondtam ezek inkább az utat kijelölő szegélykövek, természetesen jó, ha ezek egyre inkább érvényesülnek, ha egyre kevésbé lehet a jó útról letérni.

Minél több ember éljen egyre kellemesebben, jobban egészségesebben, boldogabban. Ez már egy olyan cél, amelyik az út elejét is úgy jelöli ki, hogy közben azt nyitva hagyja. Fejlődjön, növekedjen a szélesen értelmezett életszínvonal, az igazságosság, a biztonság, a demokrácia. Ezek már olyan célok, melyek egyben útnyitások.

Folytassuk  egy kis ismétléssel.

Ez mind szép és jó, a kérdés: hogyan juthatunk el idáig, ugyanis zavaros hiányos ellentmondásos rendszer fogva tartja magát.

Ki lehet dolgozni szinte tökéletes rendszereket, e tanulmány e tanulmányrész is jelentős részben ezt teszi. Ez is fontos, mármint a szinte tökéletes rendszer kidolgozása, mert bizonyítja a jelenleginél, lehet jobb. És az is fontos hogy egyáltalán vázolva legyen a jelen helyzet, rendszer nagyon nem jó, lehet nála sokkal jobb.  Ugyanis a jelen vezetése abból indul ki, hogy a jelen helyzet, rendszer a szinte legjobb helyzet, rendszer, lényegesen nem is lehet nála jobb.

A jelen zavaros, hiányos ellenmondásos politikai rendszere (a hiányos hatalmi fékek ellensúlyok rendszere) fogva tartja magát, ezért fejlődésképtelen. Egyébként, az hogy a jelen helyzet zavaros, hiányos, ellentmondásos nem az én okoskodásomból derül ki elsősorban. Tessék kérem hallgatni a híreket és figyelni a politikai műsorokat. Szinte mindennap szembesülhet a kedves hallgató, néző érdeklődő valamilyen gubanccal. Itt vannak például a 2010-es őszi események. Pl. a Fidesz (parlament) alkotmányt akar módosítani, állítólag meg is van ennek a törvényi feltételei, de annak is, hogy az alkotmánybíróság ezt megvétózza. Vagy a parlament hoz egy törvényt, az alkotmánybíróság azt megvétózza, mire parlament: jó akkor módosítjuk az alkotmányt és korlátozzuk alkotmánybíróság hatáskörét. Mire az alkotmánybíróság: jó de ezt is megvétózzuk, mert ez alkotmányellenes.  Mindezek nem egy zavaros, hiányos ellenmondásos rendszert mutatnak? Dehogynem.

De önmagában mindez mégis kevés, ugyanis a jelen helyzetből, rendszerből el is kell jutni a jobb helyzetig, rendszerig.

És ez lenne a gondolkodás másik, talán még nehezebb része. Egy hasonlattal élve, fontos hogy elkészüljön a jobb gépezet tervrajza. De tervrajz, még messze nem a gyakorlati megépítés. És ha valamit át kell építeni, (nem megépíteni) akkor még nehezebb a feladat.  De erről egy másik tanulmányrészben, másik fejezetben gondolkodom.

Egyelőre folytatom a jelen (és a múlt) helyzet, rendszer hibáinak, és nála jobb helyzet, rendszer felvázolását.

Most még elindulhat a jó úton haladó, viszonylag csendes, szabályozott lavina is, a változtatások, rendszerváltoztatások lavinája, nemcsak a válságok pusztító lavinája.

Elvileg van egy harmadik típusú lavina is, amelyik közepes nagyságú, tőr, zúz, de végső soron mégis jó irányú, inkább épít.

A lavinához két feltétel szükséges. Az egyik hogy a lavina tovább tudjon haladni, vagyis a társadalom, a világtársadalom instabil, változtatást igénylő helyzetbe legyen. Ez egyre inkább kialakul. A másik feltétel: valahonnan ki kell indulni a lavinának. Bár ha a hó, sok helyen instabil, akkor sok kiinduló hely lehet, elég egy kisebb mozdulás, beindul a lavina. Ez azonban elsősorban a szabályozatlan, pusztító lavinára igaz. A csendesebb, jó, építő szabályozott lavinát elindíthatják egy viszonylag kevésbé instabil helyzetben is. Sőt talán akkor érdemes elindítani, hiszen, ha nagy instabilitás, akkor ellenőrizhetetlenné válnak a folyamatok. Ez is elméletileg sok helyről indulhat el, de gyakorlatilag csak néhány hely az, amelyről ténylegesen el tud indulni.

Vajon honnan indulhatnak el lavinák, gondolok elsősorban a jó lavinára, de másodsorban a pusztító lavinára is?  A fejlett jó helyzetbe levő országokból nem nagyon indulhat el, mondván: nálunk nagyjából rendben van minden, másokhoz képest különösen, akkor minek változtassunk. A nagyon fejletlen országokból szintén nem indulhat el. A kis országokból való elindulásnak szintén kisebb az esélye.

USA, nyugat-Európa, fejlett ázsiai országok, akkor lehet kiindulások, ha rohamosan romlik a helyzet. De ennek kicsi a valószínűsége.

Közép-Európa, kelet-Európa, inkább számításba jöhet, de önmagában Magyarország kevésbé. Oroszország, szintén akkor, ha rohamosan romlik a helyzete, de ez természeti erőforrásainak köszönhetően nemigen jön létre.

Kína? India? Ez egy jó kérdés. Eléggé tradicionális országok, és fejlődő országok. A fejlődő országok szintén hasonló helyzetben vannak: most nagyjából rendben vagyunk, minek változtassunk. Ugyanakkor pl. Kínában jelenleg is folyik egyfajta rendszerváltó, útmutató folyamat, kérdés merre felé halad.

Fejletlen Ázsia, talán túl fejletlen a valószínű kiinduláshoz. Fejletlen Afrika szintén. Lehetnek és vannak is forrongások, és azok kiterjedhetnek is, de nem világméretűvé.

A legvalószínűbb helyek: Arab térség, közép és dél-Amerika. És talán legvalószínűbb: Európa peremvidéke, közép-Európa, kelet-Európa, dél-Európa.

Sajnos kishazánk, önmagában több okból valószínűleg nem lehet egy lavina kiindulása. Az egyik probléma az eladósodás. A másik probléma, hogy ennek szerencsétlen nemzetnek élére, eltekintve a ritka kivételtől, valahogy nem kerül normális, legalábbis jó osztályzatot érdemlő vezetés. Ugyanis csak a jó, többek között kellően bátor vezetés képes egy jóindulatú lavinát elindítani.

Most hogy F politikai erő jutott hatalomra felötlött bennem: majdnem, majdnem. Ha nem vagyunk eladósodva, és ha F politikai erő jobban ismeri és tiszteli a demokráciát, akkor talán elindíthatott volna egy jó irányú lavinát. A magyar nép összesítve (csak a nyomort veszítheti) azért mellette állt volna. De mindig ott marad egy-két, inkább két-három „ha”.

A gazdasági csapdahelyzetekből ki kell mászni, csak ezután jöhet a változtatás. Majd változtatunk, ha a gazdaság talpra áll, ha beindul a gazdasági növekedés – mondják a vezetők. Arra várnak, hogy újra tartósan 4% legyen a gazdasági növekedés.

Arra ugyan várhatnak,

Először is nem a farok csóválja a kutyát, (nem a gazdaság határozza meg a politikát), hanem a kutya csóválja farkát.

Továbbá a természetrombolás káros mellékhatásai legalább 2%-ot elvesznek ebből a lehetséges növekedésből. (Egyébként erre is azt mondják, majd ha tartósan beindul gazdasági növekedés, akkor majd foglalkozunk a természetrombolással. Nem veszik észre, hogy felcserélték az okot és következményt)

Továbbá, a fogyasztói gazdaság is kifujt, abba sincs több tartalék.

Továbbá azért Kína, India, Brazília, stb., nagy néptömegek azért fejlődnek a világtartályból azért többet vesznek ki, tehát kevesebb marad a „fejlett” világnak.

Továbbá azért a szegény nyomorgó országoknak is illene már fejlődni, jobban élni.

Továbbá egy fellendülő a mélyből emelkedő, rendszerváltó szakaszt (1945-1980) nem lehet összehasonlítani a stagnáló szakasszal (1980-2010)

Tovább a 100-nak az 1%-a 1, annyi, mint az 25-nak a 4%-a. Vagy a 80-nak a 4%-a csak 3,2. Vagyis a százalékos számítással is baj van.

Mindent összevetve annak is örülni kell, hogy jelenleg még legalább 1%-os a növekedés. A probléma itt a „még”- be van. Ha sokáig várnak a vezetők valamilyen csodára, merthogy érdemi változtatást nemigen kezdeményeznek, akkor ez az 1% is el fog tűnni, sőt elkezdődik a hanyatlás.

Megállapítható, akár van rendszerváltás akár nincs rendszerváltás, már annak is örülni kell, ha gazdasági növekedés életszínvonal-javulás eléri az évi 1%-ot. Ez tíz év alatt 10%-os szélesen értelmezett életszínvonal-növekedés, ez nem kevés. Ha nincs rendszerváltás, akkor ez helyzet csak romlik. Ha van rendszerváltás, akkor a rendszerváltás közepétől már 1%, esetleg 2% is lehet a gazdasági növekedés.

Az elmúlt tíz évben, sőt húsz évben a fejlett nyugati országok (az államkapitalista rendszer prominensei) nem fejlődtek 10%-ot. Vagyis a fejlődés stagnál, sőt már befordult a lejtmenetbe.

Az adósságcsapdából, a zsarolható helyzetből ki kell szabadulni a nemzeteknek,

Azért újra gondolkozzunk el ezen a bolond, még a kisiskolás számára is világosan ostoba helyzeten. Az eladósodott egy idő után minimum nullaszaldós lesz, még akkor is, ha a hitelező „nagylelkűen” azt mondja: ráérsz visszafizetni az adósságot (tovább azonban nem növelheted), csak én is elvárok tőled néhány szívességet. Az, hogy tovább nem növelheted az adósságot, azt jelenti, hogy az eladósodott nullaszaldós, vagyis pontosan abban a helyzetben van, mintha nem lenne eladósodva, mintha nem vett fel volna fel hitelt.    Az pedig, hogy a fenntartott adósságért cserében elvárnak néhány szívességet, nem más, mint a zsarolás. Ha pedig nem teljesíted a kért szívességeket, akkor fizesd vissza az adósságot. Tehát eleve ostobaság eladósodni, de ha valaki (nemzet, egyén stb.) már eladósodott, akkor ostobaság tartósan a csapdába maradni, akkor érdemes az adósságtól megszabadulni. Ez az egész úgy jön ide, hogy a hitelező nagytőke aprócska kérése: a jelenlegi rendszeren nem szeretném, ha változtatnál.

Meg kell szabadulni mind az embereknek, mind a vezetőknek hamis istentől, az anyagi fogyasztás, pénz istentől. Az gondolom e nélkül sem lehetséges rendszerváltás. Az emberek csak lassan fognak megszabadulni a hamis istentől de egyáltalán nem szabadulnak meg, ha a vezetők sem szabadulnak meg.

Amíg a vezetők elsősorban GDP-be anyagi fogyasztásnövekedésbe, pénznövekedésbe nézik a fejlődést, addig a vezetők is, e hamis istent tisztelik. E hamis isten szolgálatában szervezik a rendszert.

Le kell fektetni az új alapelveket, meg kell alkotni az új szentírást, az alapelvek alapcélok, alapparancsolatok új gyűjteményét. (Az alkotmánymódosítás problémája.)

A nagytőkés világrendet meg kell változtatni.

A természetrombolást meg kell állítani.

Az általam felvázolt kb. 700 fontos feladatot, (vagy ezekhez hasonló feladatokat) végre kell hajtani.

És még sorolhatnám.

Visszatérek a rendszer természetére, arra hogy az a tévedések, a lélektani tényezők (rossz hitek, érzelmek) és a valóságos rendszer (elvek, törvények, módszerek, mechanizmusok, intézmények) elemeiből összekovácsolt stabil szerkezet. Attól, hogy stabil, még lehet rosszul működő. Attól hogy stabil, lehet instabil is, úgy, mint a szakadék felé haladó gőzmozdony, vagy mint az elöregedett bármikor felrobbanó gőzmozdony. De ha ezt a gőzmozdonyt fokozatosan át akarjuk építeni, akkor óriási problémákba ütközünk. Tehát átépíteni sem lehet, mert nagyon vaskos fixen rögzített (nem mobil) elemekből áll. De hát a felrobbanásra sem lehet apellálni.

A cél mégis a fokozatos egyenletes, de dinamikus következetes rendszerváltás lenne. Az elavult gőzmozdony fokozatos átépítése egy modern szerkezetre.

De ezért az átépítésre fordítható idő sem hosszú, sőt meglehetősen szűkre szabott, mivel egyre rosszabb a működés és egyre nagyobb a robbanásveszély.

Csak a néppel, lakossággal, emberekkel együttműködve lehet megvalósítani, fokozatos rendszerváltást.

Ugyanis a népfelkelés, a harcok, háborúk beindulása része a robbanásnak, másképpen a válság-láncreakciónak.

Ezen népi együttműködés egyik eleme, az emberek agyából, lelkéből ki kell űzni hamis istent.

A másik: e gondolat megértetése: egy darabig a változás, az átépítés a felújítás végéig még rosszabbodik a helyzet, de aztán javul. Csakhogy e gondolattal már annyiszor visszaéltek, már oly sokszor elsütötték fölöslegesen, hogy ebben már senki sem hisz. Tehát e tekintetben is van egy csapdahelyzet.

Mi is történt eddig egy hasonlattal, a rendszer most legyen egy felújítandó ház.

Le kellene szigetelni az alapot, ki kellene cserélni az összes vezetéket, stb., jóformán csak a főfalak maradnak. Ilyen rossz helyzetben van már jelenleg a ház, és már elég régóta. (Itt is fennáll: bármikor összedőlhet a ház). Eddig csak tüneti kezelés történt, bár vizesedett repedezett omladozott a fal, csak kifestés történt, aminek hatása persze nem tartott soká. És mindig, minden kifestés előtt alatt azt mondták, most egy kicsit rosszabb lesz, de aztán jobb lesz.  Persze tartósan nem lett jobb az alapvető hibák megmaradtak, viszont ez le lett járatva: egy darabig még rossz, még rosszabb lesz, de aztán már jobb lesz. És akkor jönne az igazi átépítő, aki valóban fel akarja újítani a házat, de amikor kijelentené „most egy darabig még rosszabb lesz, de aztán jobb lesz”, a lakók nagy valószínűséggel elküldik a bús feketébe.

A fokozatos egyenletes rendszerváltásról beszélek, de a kérdés a jelen elmaradott helyzetében ez még lehetséges?

Azt gondolom, hogy a jövő normális helyzetében, a fokozatos rendszerváltás akár 20-30 kisebb lépcsőből is felépülhet. Azt gondolom, hogy jelenleg már csak 4-5-6 lépcsős lehet még a fokozatos rendszerváltás is. Mert a tényezők fogva tartják, visszahúzzák egymást, csak együtt lehet őket változtatni. És mert most már sietni kell.

Abból indulok ki, hogyha e tanulmányban felsorolt 70 rendszertényező fejlődik, és a 700 fontos feladat megvalósul, akkor létrejön a rendszerváltás.

Viszont kérdés: a sorrend, mivel egyszerre nem lehet mind a 700 fontos feladatot megvalósítani.

Itt el lehet azon gondolkodni, hogy ezért mégsem egyformán fontosak a feladatok, először a legfontosabb feladatokat érdemes megvalósítani. Azt gondolom mégsem ez a helyes kiindulás, a sorrendet a megvalósíthatóságnak kell maghatározni. Pontosabban azon feladatokat kell előrevenni, amelyek legkevesebb akadályba ütköznek melyeket, legkevésbé akadályoz a hazai vezetés egésze, a hazai értelmiség, hazai nép, lakosság, és a jelentős nemzetközi politikai erők többsége. Pl., amely feladatokat az EU sem gátol.

Azt gondolom, hogy a demokratizálódás talán kevésbé támadható. De lehet, hogy naiv vagyok. 

Mi tennék, ha én lennék a miniszterelnök, a következő nem létező helyzetben.

Első feltétel, kishazánk ne legyen eladósodva, mert amíg adósságcsapda van, addig csak, az abból való kimászás van, a rendszerváltás szóba sem jöhet.

Ülök egy szobában, nem kell ide-oda járnom, csak átalakításra kell koncentrálnom.  A munkatársaim okosak, átlátják a társadalmi, gazdasági problémákat, együttműködnek velem, de azért kritizálnak. Objektívan tájékoztatnak, és pontosan azt teszik, amiben megállapodtunk. A vezetés egésze, az értelmiség réteg, a lakosság a nép és a külföld sem esik nekem. Ez tehát egy nem létező helyzet, de ezek is szükségesek lennének.

Azt gondolom, hogy az állam hatékonyabbá, és tisztességesebbé tétele az egyik legfontosabb feladat, és én ezt csak részben nevezném a rendszerváltás egyik feladatának. A hatékony tisztességes államra az államkapitalizmusban is szükség van.

A legfőbb irányok, az első lépcső alapvető teendői.

Feladatok, melyek minden belső és a nagyhatalmak vezetésein (nem akadályozzák, de inkább támogatják) egyformán múlnak.

A hatékony és tisztességes állam kialakításának dinamikus elkezdése.

Az állam bővítése, erősítése a hatékonyság és a tisztességesség fokozásával.

(Az állam szűkítése, gyengítése nem jöhet szóba)

A helyes (nem elkapkodott) alkotmánymódosítás.

A pénzügyi politika alapelveinek lefektetése. (Pl., az állam nem gerjeszthet inflációt. A költségvetési hiány legfeljebb három évig lehet 3%. 10 éves távlatban nullaszaldósnak kell lenni. A hazai pénz árfolyamának közepesnek kell lenni és nem erősnek. Stb..)

Néhány független, tudományos, demokratikus testület kialakítása.

Ezzel kapcsolatosan a gazdasági, társadalmi objektív mérőrendszer (statisztikai rendszer) kialakítása.

Talán ennél is fontosabb, talán ezzel kellene kezdeni: az állami intézmények ill. azok munkájának mérése (egy mérőrendszer kialakítása) és e mérőrendszerből eredő vezetés felelősségre vonási, szankcionálási, jutalmazási rendszer, illetve a vezetés leváltási és kiválasztási rendszer kialakítása.

Általában a közvetlen demokrácia fejlesztése. A modern népszavazási rendszer első lépcsője (a vakitfed c. fejezet)

Néhány fontos törvény meghozatala. (Pl. a vezetői felelősség törvénye. Pl. bankszektor szabályozása.)

Innováció fejlesztése, a feladatok megvalósításának dinamikus elkezdése.

Az oktatás és a társadalomtudományos gondolkodás lassú átalakításának elkezdése, ez irányú feladatok elkezdése.

A túl nagy és igazságtalan vagyoni különbségek csökkentése.

Az adózás átalakítása.

A kis és középvállalkozók valóban hatékony többoldalú támogatása.

Feladatok melyek elsősorban a nagyhatalmakon, a nagyhatalmak vezetésein múlnak.

A tisztességes magángazdaság kialakítása elsősorban szigorúbb és gyorsabb törvénykezéssel.

A nagytőke, és a bankszektor, a nemzetközi pénzügyi rendszer koncepcionális tervezett, következetes szabályozása.

A közepes szorosságú jogegyenlőségen alapuló világszövetség, az országok közötti szabályozott igazságos verseny.

Talán ezek lennének az első lépcső alapvető irányai.

Talán új szentírásra is szükség van.

Ugyanakkor mégis egy rossz helyzetben levő országok, nemzetek, annak vezetései kezdhetnek leginkább a rendszerváltásba, következő miatt. Magyarországhoz hasonló országok, amennyiben nincsenek eladósodva, nincsenek kiszolgáltatott helyzetben. Egy fejlett elől levő ország, nemzet annak vezetése, egyszerűen ezt gondolja: mi okom lenne változtatni, ha viszonylag fejlett vagyok, ha az élcsapathoz tartozom, ha jól élők között vagyok.

Ugyanakkor, ha ehhez a kezdeményezéshez nem csatlakoznak, sőt ellenkezőleg akadályozzák azt, a nagy erős országok, nemzetek, azok vezetései, akkor valószínűleg mégis elbukik ez a kezdeményezés.

Ha mai eszemmel feltennék a kérdést, hogy sorolja fel és állítsa fontossági sorrendbe a fejlődéshez szükséges tényezőket, akkor az én sorrendem a következő lenne:

Az igaz és jó célok kijelölése. A jó célokhoz szükségesek a jó kiindulópontok.

Optimális arányok, egyensúlyi állapotok.

Igazságosság, tisztesség.

Jó ötletek.

Magas munkaintenzitás.

Stb..

Korábban, akár pár évvel ezelőtt is, más sorrendet állítottam volna fel.

Szóval, az hogy rohanunk valahová előre, lehet hogy hátra, vagy a szakadékba, vagy körbe forgunk, nem fejlődés.

A helyes arányú összetevők magukba hordozzák a jó működést. A jó szerkezetet, rendszert, mechanizmust, ma már a legfontosabbnak vélem.

És ez is egy megfontolás: jobb szegénységben de igazságos, biztonságos, baráti társadalomban élni, mint gazdagságban, de félelemben, igazságtalanságban, elmérgesedő konfliktusok között élni.

Néha úgy gondolom talán nem is olyan nehéz viszonylag jelentős változást viszonylag rövid idő alatt véghezvinni. Néha viszont szinte lehetetlennek tartom.

Mert pl. a bankszektor nagytőke megadóztatást is szinte lehetetlennek tartottam, és lám mégis lehetséges és még csak nem is borult fel a világ. Igaz, hogy ennek még talán nincs vége. És az is kérdés: ez vajon valóban keményen érinti a nagytőkések jövedelmét? Tehát rögtön kétségek merülnek fel, a változás jelentőségét illetően.

Ha ez a F politikai erő bevezetné a progresszív, jó vagyonadót. Ha a közvetlen demokráciát egy kevéssel valóban hatékonyabban fejlesztené. Ha az ellenzékkel, független intézményekkel is azért egy fokkal demokratikusabban bánna. Ha saját embereit is vizsgálná, leváltaná. Akkor talán már el is indulnánk a rendszerváltás útján. Mert ezeket azért nem lehetetlen megtenni. 

Na de akkor elkezdem elemezni a fentieket és egyre lehangolóbb képet kapok.

A korszerű, progresszív vagyonadót azért nem vezetheti be, mert már ellenzéki státuszba kijelentette: ez rossz, azt soha.

Na de miért is, és a kérdés kapcsán eljutok, egy rendszerproblémához, mely valahogy így szól: az ellenzéki politikai erőnek szükségszerűen a kormányzó politikai erő megbuktatásra kell törekedni. Ugyanakkor a hatalommegőrző, és erősítő intézkedések, különösképpen a közvetlen demokrácia erősítése vonatkozásában nem kell és nem is törekszik, a kritikára, arra gondolván, hogy az majd neki sem jönne jól. A kormányzó erő, pedig szükségszerűen szélsőségesen védekezik a szélsőséges támadással szemben. Kivéve a közvetlen demokrácia, és az alapvető hatalom vonatkozását, mert abban szükségszerűen kialakul egy rejtett érdekszövetség.

Tulajdonképpen ez demokráciahiánynak nevezhető.

Vagyis egyfelől szükségszerűen szélsőséges, rossz vélemények jelennek meg, a konszenzusos középút elsikkad. Egyfelől szélsőségesség, változékonyság, hektikusság alakul ki.

Másfelől a lényeges hatalmi kérdésekben nincs haladás, még hektikus sem.

A viszonylag egyszerű megoldás itt is megtalálható: a kormányzóerő és az ellenzéki valamint a független intézmények között arányosabban kellene elosztani a hatalmat. Mert jelenleg az a helyzet, hogy a kormányzóerő rendelkezik a hatalom döntő többségével, mindenkit szinte teljesen kizár abból, ezért az ellenzék egyetlen esélye, ha megbuktatja a kormányzóerőt, és ő ül a „trónra”.

Konkrétan pedig, az történt, hogy a kormányzóerő előállt ezzel a jó ötlettel, legyen vagyonadó, de mellékelt hozzá egy csapnivaló megoldást. Mire az ellenzék nem azt mondta, a konszenzusos középút jegyében: az ötlet jó, de nem így, hanem úgy. Hanem azt mondta: fúj levele, sohase. Mert ha lett volna egy olyan törvény, mely szerint a kormány adja az ötletet, de az ellenzék kezében lenne, nem csak látszatra, valójában a kidolgozás, akkor ez talán nem jött volna létre. És ebben az esetben saját ígéretének fogja maradt. De ehhez hasonló példákat még lehetne sorolni.

Egyrészt eljuthatunk addig, hogy viszonylag egyszerűbb törvényekkel. változtatásokkal összességében jelentős változásokat lehetne összehozni.

Másrészt eljuthatunk oda, hogy ez  a fránya vezetés, az éppen hatalomban levők, mégsem hajlandók ezeket az egyszerűbb törvényeket, változásokat meglépni. Egynémely vonatkozásban talán van előrelépés, de másik oldalon visszalépés következik be, összességében alig van haladás.

Mert itt van pl. ez másik dolog: ha legalább a saját embereit mérné, vizsgálná adott esetben, leváltaná, stb.. Ez olyan nagy kérés? Ezt lehetetlen megoldani?

A történelem tanúsága szerint az. De nem technikailag problémás a probléma, hanem hiányzik a szándék. Hiányzik a szándék, mert a hatalmi őrület mindent űberel. Egy másik helyen kifejtem, ha egy társaság sokáig van hatalmon, akkor azért kialakul a belső hatalmi harc és egy idő után, ezért egymást kezdik nyírni. De ez sem valamilyen objektív mérés alapján történik, csak hatalmi szempontok szerint.

A lényeg, hogy technikailag mindent meg lehet oldani, csak egyet nem: az aktuális hatalmasok hatalmi őrületét nem lehet megszüntetni.

Megjegyzem a közvetlen demokrácia az ilyen változások tekintetében is valószínűleg jól döntene. De a közvetlen demokrácia fejlesztése is a vezetés kezében van. Ugyanakkor a közvetlen demokráciát csak a közvetlen demokrácia képes fejleszteni, mert a vezetés egészének ellenérdeke, a közvetlen demokrácia.

Szóval mindezeket végiggondolva, már elpárolog az optimizmusom, miszerint nem is annyira nehéz ügy az a fránya rendszerváltás.

Mi a helyzet jelenleg Európában, ill. az atlanti szövetségben, (Nyugat-Európa és USA) vagy másként az un. fejlett világban. A 2011-es, 2012-es eseményekből, pontosabban az aktuális magyar vezetés és az EU viszonyából kialakulhat egy kép. 

Az atlanti szövetségen (Európa, Nyugat-Európa, EU, USA, másodsorban Kanada, Ausztrália, stb.) belüli harcokról viszonyokról kaphatunk képet, Magyarország példáján keresztül.

Lényegében az államkapitalista rendszer, a nagytőkés világrend lényegi megtestesítője, centruma, az atlanti szövetség.

Sajnos az emberi történelem 80%-ban arról szól, hogy kettő (vagy több) rossz hatalmi erő nyüstöli a népet. És ez a kettő rossz egymást is üti, harcol egymással. Ugyanakkor a népnyüstölés vonatkozásában, direkt szövetségben, vagy indirekt módón, de összekacsintanak.  Korunkban és napjainkban is ez a helyzet, a rosszak harca dúl.

Valójában több rossz, van, csak akkor az elemzés már követhetetlenné válik, ezért le kell szűkíteni kettő rosszra.

Rossz hatalmi erő: aki összességében nyüstöli a népet, árt neki, nem a fejlődés, a lehetséges szélesen értelmezett életszínvonal-emelés útján halad. Rossz hatalmi erő egyszerűen: rossz.

Még akkor is nehéz az elemzés, ha az elemző maximálisan (addig, hogy az igazságtartalom ne vesszen el) leegyszerűsíti, lesarkítja az elemzést. De miért is nehéz az elemzés? Egyrészt, azért mert a két rossz egymás elleni harcának van egy olyan aspektusa: én nem engedem a népet nyüstölni, én védem meg a másik oldaltól. Tehát mindkettő ezt mondja, 90%-ben ez csak frázis, de 10%-ban van tényszerű valóságtartalma. Ez azért jelentősen bonyolíthatja az elemzést, mert ezen aspektus (én védem meg a népet a másiktól) pozitívumként könyvelhető el, ugyanakkor alapjában véve, összességében, mindkettő nyüstöli.

Azt hogy ez a kettő rossz, egymást kritizálva, igazságokat, igazságrészleteket is mond, az elemezhetőség miatt ki kell hagyni az elemzésből. (Ha pl., a gazemberek egymást szapulják, akkor kétségkívül igazságfoszlányokat is mondanak.) Ugyanakkor önmagukat csak dicsérik, a másikat csak szapulják.

Leginkább a teljes önkritikahiány, világít rá, hogy itt a rosszak harcáról van szó.

Ugyanakkor, bár igazságrészleteket is tartalmaz a kritika, de alapjában véve ürügyes támadásról van szó, vagyis az igazi okok és elérendő célok, a háttérben rejtőznek. Azonban a logikus, alapos elemző mégis rájöhet a támadás igazi okára és elérendő céljára, vannak azért árulkodó jelek, összefüggések. Egyébként a rosszak harca döntően, végső fokon a hatalomról és vagyonról szól.

Továbbá könnyen kiderül a felek rosszasága, ha megnézzük, a védekezésük milyen badarságokra épül.

Pl., azt mondja az nyhntsz: juj nincs demokrácia, meg nincs jogállamiság, hiányoznak az emberi jogok, de azt is mondja, gyorsan építsd le az államot, csökkentsd a költségvetést. Ők ezek szerint nem látják az ellentmondást.

A fhe pedig ilyeneket mond: de hát máshol is ez van. Azért mert máshol is tré helyzet az nem jelenti azt, hogy nálunk is annak kell lenni. Egyébként pedig össze lehet válogatni összes vacakságot, mindenhonnan a legrosszabbat.

Még gyakrabban ezt mondja: nincs konkrétum, tessék kérem konkrét demokrácia-sértést mutatni. Tehát ők azt várják, hogy konkrétan mutassanak rá, pl. ez az ember azért szenvedett hátrányt, mert nem tagja klubnak, avagy a vezető párthoz közeli emberrel került szembe. Először is elárulom kedves fhe, ilyen ezrével volt, van és lesz, csakhogy ezt még nehezebb konkrétan bizonyítani, mint az antidemokratikus törvényeket. De nem is ez a lényeg, és én csodálom, hogy jogi végzettségűek mondják a badarságokat. Ugyanis a jog jelentős része a megelőzésről szól, ill. a veszélyeztetés büntetéséről szól, éppen ezért, mert a megtörtént bajt már nem lehet orvosolni, ill., hogy azt sokszor nehezebb bizonyítani. Ezért hát elárulom kedves fhe, a demokráciát biztosító törvények is, döntően, megelőző törvények.

Egyébként pedig nincs jelentősége annak, hogy mit mondanak, mert a közlés és a realizálódott valóság napjainkban sajnos elég messze áll egymástól.

Másrészt azt lehet ilyenkor csak eldönteni: melyik a kevésbé rossz, melyik nyüstöli összességében kevésbé a népet. És ez a döntés (melyik rosszabb, melyik hamisabb) logikailag irracionális. Ugyanis a rossz hamis és a másik rossz, hamis között igen picike, szinte értékelhetetlen különbség van.

Pl. X naponta egyszer vág pofon Y naponta tízszer. Mégis irracionális azt mondani X jó, őt választom.  Viszont még irracionálisabb a helyzet, ha X négyszer, Y ötször vág pofon. Értékelhető különbség a jó, az igaz és a rossz, hamis között van.

Az egyik rossz hatalmi erő napjainkban: a nyugati hatalmak (beleértve az EU-t) és a nagytőke szövetsége. Rövidítve, a mi rövidítésünk: nyhntsz.

A másik rossz hatalmi erő, a Fidesz hatalmi erő, a mi rövidítésünk: fhe

Mint mondtam ez egy nagyon leegyszerűsített sarkított elemzés, mert nyilván az nyhntsz sem egységes: A fhe pedig más rosszakkal is harcban, ill. összevetésben áll, pl. az ellenzékkel, a szélsőjobbal, a liberálszocialistákkal, a leváltott magyar vezetéssel, a korábbi magyar vezetésekkel, stb.. Az említettek sajnos szintén a rosszak, sőt a legrosszabbak közé sorolhatók, de ezen elemzésben nem róluk lesz szó.

A 2002-2010 közötti magyar vezetés a világ és a történelem legrosszabb vezetései között dobogós helyezésre pályázhat, az osztályzata, elégtelen alá. Ha a fhe vezetés osztályzata kettes, gyenge, akkor is kétszer jobb, mint az említett 2002-2012 közötti vezetés.

(Átvitt értelemben a rosszak küzdelmébe lehet venni az államkapitalista rendszer (jelen állapotban), a szocialista rendszer, az iszlám rendszer, a kínai szocializmus, tehát a volt és a jelenlegi rendszerek „harcát”, mivel egyik sem jár igazán a fejlődés, a nép, népek felemelésének útján.)

Itt azonban, a magyar szempontból aktuális főharcról és összevetésről van szó, az nyhntsz és a fhe összevetéséről.

Az nyhntsz, mint külföldi hatalmi erő (rossz hatalmi erő) összességében nyüstöli magyar népet, a fhe, mint belföldi hatalmi erő (rossz hatalmi erő) szintén nyüstöli és ez a kettő „harcban” áll egymással.

Az egyszerűség miatt harcról beszélünk, bár nyilván szövetségben is állnak egymással. Az egyszerűség miatt csak a magyar népről beszélünk, bár nyilván azért más népekre is kiterjeszthető, legalábbis az nyhntsz vonatkozásában.

Ki lehetne még térni arra, hogy nagyrendszert, az államkapitalizmust az nyhntsz tartja fenn, a fhe csak rendszerváltozatot csinál, mely rendszerváltozat azért a nagyrendszer keretein belül mozog. De erre sem térünk ki.

A fhe elemzését kezdjük ezzel: egy nagy jó-pontot érdemel, azért mert felismerte, hogy a nagyrendszerrel baj van, főleg baj van a rendszer pénzügyi al-rendszerével, változtatni kell, és bár ezt ügyetlenül zavarosan félreérthetően kommunikálta, magáért a felismerésért kaphat egy nagy jó-pontot. (Az más kérdés, hogy a változtatásokat, többnyire rossz irányba tette, ezért megkapja a maga rossz pontjait.)

A fhe még egy nagy jó-pontot kap tőlünk azért, mert az adósságcsapdából való kikászálódást a legfőbb feladatnak, célnak tekinti. Bár ezt is ügyetlenül, (lehetett volna jobban is csinálni) tette, teszi, de ezért megérdemli a jó-pontot. Az, hogy megdóztatta a multikat, államisította a magánnyugdíjakat, stb. összességében és végső soron rendben levő dolgok, többek között ezért érdemel jó-pontokat.

Korábban úgy vélekedtünk, hogy azért is megérdemel egy jó-pontot, hogy a termelést megpróbálta, próbálja növelni. Pl. a közmunkarendszer, pl. söralátéten elférő adóbevallás.  Valójában most már úgy látjuk, hogy e téren lényegileg alig tett valamit, és amit tett az sem sokat ér. Az elemzésbe nem térünk ki arra, hogy a hatalmi erők hogy értékelik magukat és a másikat. Pl. hogy, a fhe az adóreformot termelésnövelőnek tekinti, nem számít, mert valójában ez az adóreform csak az igazságtalan aránytalan vagyoni különbségeket növeli. 

Sőt, de előtte még egy kis jó-pontot kaphat a néhány jó irányba tett lépéséért. Pl. az erkölcsi oktatás bevezetése, pl. magyar állampolgárság felvételének könnyítése, stb..

Ezután egy hosszú lista következne melynek elnevezése: fölösleges (nem ártó, de nem is használó) törvények, intézkedések. De mint tudjuk ami fölösleges, az káros, ha másért nem, azért mert elveszi az energiát a jó elől.

És itt már következhetnek a rossz pontok. Alig tett valamit a termelésnövekedésért, de a húsbavágóan sürgős feladatot, az állam reformját (ami nem az állam leépítése) elhanyagolta, hanyagolja és ezért bizony kettő nagy rossz-pontot érdemel. És még idevehetjük: a rengeteg pocsék törvényt lényegileg változatlanul hagyta, hagyja.

Véssünk be egy újabb kis rosszpontot, mert elhanyagolja az innovációt, és a kis és középvállalkozókat nem támogatja kellőképpen.

Persze mondható, de hát szegény mit tegyen, ha nincs pénz. Nincs pénz, de legalább a pénzbe nem kerülő átszervezéseket megcsinálhatná.

Nyilván a fhe önmagát másképpen, a nagy reformernek látja. Itt azonban mi értékelünk (megpróbálunk elfogulatlanul értékelni) és mi nem látunk érdemleges változtatást.  

Egy nagy rossz-pontot érdemel, mert végső soron növelte az igazságtalan aránytalan jövedelmi, vagyoni különbségeket.  Az adóreformot már említettem, de a fhe erőre mindig is jellemző volt a felső-középosztály preferálása, az uram-bátyám rendszer, amit úgy is lefordíthatunk: a szegényebb rétegek, az alsó tömegek nem érdekesek, azokat elhanyagolja. Nekem aztán magyarázhatják, de akkor is kifordított logika, vagy manipuláció, hogy nekem és az emberek döntő többségének, a szegénység határán táncoló sokmillió embernek úgy lesz jó, ha egy viszonylag szűk rétegnek, akiknek eddig is jobb volt, még jobb lesz. Semmi értelme: ikszet támogatom, hogy ipszilonnak jó legyen – elgondolásnak, pontosabban egy saját összetartó, felsőbbrendű osztály (középosztály) kialakítása az igazi cél, csak akkor nem kellene köntörfalazni. Ha pedig a kis és középvállalkozókat támogatják, akkor abból ne hagyják ki a kisvállalkozókat.

És itt jön a demokrácia kérdése. Valójában az történt, hogy a 100-as skálán, az államkapitalista rendszerből adódó demokráciaszint kb. 50-es. (Tehát nemhogy a maximális de még a felét is alig éri el.) Magyarország demokráciaszintje a fhe előtt kb. 45-ös szinten mozgott. Ezt rontotta le a fhe, kb. 40-es szintre. Tehát arról nincs szó, hogy volt egy egészséges teljes demokrácia, aminek a fhe szanaszét törte a gerincét, inkább volt egy sánta, púpos demokrácia, akinek a fhe eltörte az egyik kezét. De azért ez az 5%-os demokráciarontás igencsak jelentős, ezért a fhe kettő nagy rosszpontot érdemel. 

Az, hogy erről a fhe, mit mond, nem számít, ők nyilvánvalóan egy végtelenbe futó vitát folytatnának, és ez sikerülne is, mivel a politika nem alkotta meg a demokráciaszint objektív mérését. (Nincs objektív demokrácia-mérés, ez viszont inkább az nyhntsz hibája.)

Mi azonban megalkottuk, és valóban alaposan mértünk, mérlegeltünk. Tény, hogy szűkítették a népszavazási lehetőségeket, és egy népszavazást sem kezdeményeztek, bár adott lett volna. Tény, hogy az intézményi közvetlen demokráciát (az állampolgári panaszok javaslatok érdemben való elbírálását) tovább rontották. Tény, hogy centralizálták hatalmat, valóban szűkítették a független testületek függetlenségét, és hatáskörét, pl. alkotmánybíróságét. Tény, hogy antidemokratikusabb lett a választási rendszer, kevesebb, új (kisebb) párt (új eszmékkel, programokkal) juthat be, ráadásul a legnagyobb párt még a korábbinál is előnyösebb helyzetbe kerül, mint a többi. Tény hogy, az emberek, okulva, az előző miniszterelnök leválthatatlanságából azt várták, hogy az idő előtti leválthatóság területén tesznek valamit. Ez bezzeg, nem véletlenül elmaradt. Tény, hogy a saját emberiek, (még a korábbinál is, és ami a kétharmados győzelemből eredt volna), minden pozíciót elfoglaltak és alaposan be is betonozták őket. (Aminek egyébként később megisszák a levét, mert a fhe főnökség sem tudja őket leváltani. Itt most a demokráciáról igen hosszan lehetne elmélkedni. Pl. a független testületek függetlensége a főhatalomtól, az csak az egyik dolog, a másik dolog hogy más hatalmaktól is függetlenek legyenek, viszont, a népérdektől soha ne legyenek függetlenek. A 9 év viszont azt eredményezi, hogy a népérdektől is képesek függetlenedni.)

A fhe egyik érve: de hát máshol is. Ez nem érv, mert az hogy máshol is tré a helyzet, nem jelenti azt, hogy nálunk is vacaknak kell lenni. Másfelől, a tendencia (a kiinduló helyzethez képest, az alakulás) a legfontosabb, és ez a tendencia a demokráciaszint vonatkozásában negatív. A másik érv a kétharmados helyzet, csakhogy ezt is félremagyarázzák.

A Tisztelt Olvasó persze megkérdezheti, a demokráciának mi köze van a nép nyüstöléséhez. Egyrészt rosszabb, a hatalomnak kedvezőbb, a népérdektől távolabb álló döntések, törvények születnek, nagy valószínűséggel. De azért vannak itt konkrétabb dolgok is. Pl. a kisember az állammal, vagy egy fhe politikai erőhöz közelállóval, pereskedik, akkor nagyobb eséllyel kaphat igazságtalan ítéletet, és alig lesz jogorvoslat. Pl. a kisember, elmegy a hivatalba elintézni, és még inkább kvázi „kirúgják”, még a korábbinál is gyorsabban. Pl., mert az államnak nincs pénze, és ami van az a saját híveknek, kell, mert ilyen ukáz jön föntről, stb.. És szinte nincs hová fordulni. Tehát ne legyenek kétségeink, a demokráciahiány, az bizony a nép nyüstölésében realizálódik.

Az emberek általában azt várják, hogy a mindennapi életük, ha nem is az anyagi fogyasztás területén, de a közbiztonság, a munkabiztonság, ez egészségügy, az igazságszolgáltatás területén valamit javuljon. Abba talán már belenyugodtak, hogy nem lesz több pénzük, nem lesz fényesebb életük, de abba nem, hogy nem lehet megbecsültebb, barátságosabb életük. Hogy a rendőrség, a hivatalok, a hatóságok, a törvényekkel támogatva, ne piszkálja őket, sőt vegye őket emberszámba, és a jóindulatú embert valamennyire azért védje is meg. A jót és a rosszat ne keverjék össze. Mindebben, amihez nem kell pénz, csak átszervezés, hozzáállás, nincs előrelépés, sőt jelei, foszlányai, reménysugarai, sincsenek az előrelépésnek. Ez pedig az aktuális ország-vezetést minősíti. Fel kell tenni a kérdést: a fhe ténykedései jellemzően a nép érdekét szolgálják, vagy saját hatalmuk megerősítését?

És még egy megjegyzés: a fhe változtató politikája, akkor lett volna (lenne, mert még nem késő) eredményes, akkor kerülnének pozitívan a történelemkönyvekbe, ha világ demokratikus erői melléjük állnának. Persze ezzel az antidemokratikus ténykedéssel, ezt kizárják.

Itt most ki kellene térni arra, hogy jaj hát a Ft árfolyama, jaj a benzinár, jaj a követelt megszorítások, stb.. ezek valóban népnyúzó dolgok, csakhogy el kell dönteni, hogy ezek melyik rossztól jönnek. Az eladósodás részben az előző hatalom bűne, részben a nyhntsz bűne. Az előző kurzust viszont nem vesszük bele ezen elemzésbe.  Csak annyit jegyzünk meg: az összesített rosszak, a népnek ártók versenyében, ez a liberálszocialista társaság jó eséllyel pályázhatna az elsőségre.

Szóval itt csak az nyhntsz és a fhe összevetésről van szó, és ebben az összevetésben, az eladósodás vonatkozásában, az nyhntsz felelőssége sokkal nagyobb, mint a fhe felelőssége.  És nemcsak az eladósodás, és ebből következő megszorítások, de pl. a forintrángatás, ebből következő áremelések, a befektetések betétek értékvesztése, stb. mindezek elsősorban az nyhntsz felelőssége.

A fhe hatalomnak kevés elhanyagolható felelőssége van az eladósodásban. Kezelhetné valamivel jobban diplomatikusabban a helyzetet, ezért még egy kis rossz-pontot kaphat.  De azért ne cseréljük fel a felelősséget. És ne cseréljük fel az okokat és a következményeket. És ne legyenek kétségeink, ha az a stréber (az nyhntsz vonatkozásában stréber) liberálszocialista társaság marad hatalmon, közel ugyanez lenne a helyzet. Az nyhntsz ugyanis a stréberekkel, bár más okból (mert hagyják magukat), de ugyanúgy kicseszik, mint a rendetlenkedőkkel. Talán nem is a kicseszés a legjobb szó. Mondjuk ezt: érdekeinek megfelelően, fölényét kihasználva, udvariasan, de keményen, kvázi kegyetlenül (a segítség és az ártatlan nép nyomora számára irreleváns) viselkedik. Tehát, messze nem, Róbert bácsi, sőt ez már inkább diktátori viselkedés.  Erre pont Magyarország a legjobb példa, mert 18 évig a legnagyobb stréber volt, aztán láttuk mire jutott, pl. 2008-ban. Talán fhe éppen e meggondolásból (akkor talán ez ellenkezője bejön), választotta a rendetlenkedő taktikát, de ez sem jön be. A legjobb taktika a három, de inkább 10 lépés távolság, de erről már lekéstünk, a 10 lépésről mindenképpen.

A fhe tehát kapott hat rosszpontot, valamint kettő és fél jó-pontot, vagyis összességében ártott a népnek.

Az nyhntsz értékelését kezdjük ezen ismétléssel: és nemcsak az eladósodás, és ebből következő megszorítások, de pl. a forintrángatás, ebből következő áremelések, a befektetések betétek értékvesztése, stb. mindezek elsősorban az nyhntsz felelőssége. És a megszorításokat is az nyhntsz követeli.

Az nyhntsz hallani sem akar az alapvető változásokról, szerinte minden nagyjából rendben van, szinte tökéletes a rendszer, bár neki lenne módja leginkább változtatni. Az nyhntsz nem változtat, csak stabilizál, de a lejtmenetbe haladó rendszert stabilizálja, a lejtmenetet stabilizálja.

Most ne is térjünk ki olyan nagy dogokra, mint: iraki háború, Vietnam, Afganisztán, Közel-Kelet, nyomorgó Afrika, demokrácia, természetrombolás, rejtett kizsákmányolás, lehetséges válság-láncreakció, stb..

Azaz mégis ki kell térni, hiszen most már megállapítható: végső soron a pénz, azaz a munka jelentős része, ezekre háborúkra megy el, a ráadásul igazságtalan háborúkra. És a sornak nincs vége, itt van a nyakunkon a következő, az iráni háború. És a másik nagy, háttér, pénz, ill. munkaszivattyú az nem más, mint a természetrombolás hatása.

Arra azonban kitérhetünk, hogy gyalázatos igazságtalan jövedelmeket, a spekulációt, a termeléstől függetlenül ugráló árfolyamokat, az egyoldalú (uzsora) hitelt engedő, a népnek ártó, az elfogadott pénzügyi rendszer.

Az államkapitalista rendszer országainak többsége el van adósodva, sőt ez egyoldalú (uzsora) hitel.

Az országok többségében nagy a munkanélküliség és hatalmas a bizonytalanság. A bizonytalanságban élő ember fél, aki fél, az nem lehet szabad. Tehát a biztonság, és biztonság-szabadság deficit hatalmas.

Az elmúlt négy évben volt kettő gyalázatos pénzügyi-gazdasági válság (a második most is tart), melyek tovább rontották biztonságot, a termelés és az életszínvonal csökkent és csökken. 

Emlékezzünk a bankárok (ráadásul az amerikai bankárok) valamit elcsesztek (a szokásosnál is kapzsibbak voltak, túlhiteleztek), erre az adófizetők pénzéből konszolidálták, vezetők, a bankokat.  És persze a kisbetétesek is ráfaragtak. És a végén kik jártak jól: a nagybefektetők, a bankárok, a nagytőke. Ez igazi népnyüstölés.

A mostani válság, csak látszólag tisztességesebb, valójában hasonlóan pofátlan és népnyüstölő. A nagybefektetők, a bankárok (és főleg megint az amerikai nagytőkések) verik plattot: el vagytok adósodva, most azonnal adjátok vissza a pénzünket, csökkentsétek a nép, népek életszínvonalát, követeljük az emberek nyomorát. A többlettermelésből (termelés csak kicsit csökken a fogyasztás jelentősen), biztosan vissza lehet adni a pénzünket. Ha nem adjátok vissza, akkor jön az államcsőd, a bankcsőd. Tehát nem finoman, fokozatosan kérik a pénzüket, hanem drasztikusan népnyúzóan (ez van az udvariasság és a frázisok mögött), és teszik ezt úgy, hogy egyáltalán vitatható, hogy ez a pénz jár nekik. Ugyanis az eladósodásba ők sem ártatlanok, rosszul, rossz mértékben hiteleztek.  Továbbá, ugyanis ez tulajdonképpen egyoldalú (uzsora) hitel.  Továbbá, ugyanis ez nem egy korábbi fogyasztáslemondással, termeléstöbblettel járó hitel, amelynek a visszaadása csak kompenzálja az igazságtalanságot. A másik oldalon, a visszakérő oldalon nincs olyan termelő, aki lemondott a fogyasztásáról, mivel mindenki a nagytőkének van eladósodva. És olyan sincs, akinek a nyomorral szemben emelkedik a fogyasztása, csak a nagytőke pénze nő.

Egy példázat. X ellop Y-tól egymilliót, de nem bukik le, nem bizonyítható. Majd később X, Y-nak kölcsönadja „szabályos” szerződéssel a lopott pénzt. És a szerződés szerint visszaköveteli. Mit mond erről a jog, mit mond erről a közgazdaság, és mit mond erről az erkölcs? 

De itt már hatalomról, háborúról, és nem a pénzről van szó.

Az nyhntsz vezetők pedig végeredményben azt mondják: ez így rendben van.

Mindez pedig magyar népet erősen érinti, ahogy humorista mondta, ide minden rossz duplán gyűrűzik be, de már egyszer a jó is begyürüzhetne.

Most az a kérdés hogy az itt felsorolt és döntően a nyhntsz jóvoltából kialakuló népnyüstölés (csak a magyar népről van szó), mekkora és hány rossz pontot ér.

Szerintünk, négy kemény nagy rossz-pontot mindenképpen megérdemelnek.

De további három jó nagy rosszpontot érdemel, az unión belüli egyenlőtelenség (diszkrimináció, kettős mérce, jogegyenlőtlenség, kétsebességes Európa, a kis keletiek felügyelete, érdekszférába vonása) miatt, melyről még szó lesz.

Az nyhntsz egyik jó-pontja abból adódik, hogy a korábbi hibát igaz elkésve és csak részben, és nem segítőkészen, de azért kompenzálja. Ez pedig nem más, mint a költségvetési hiány szigorítása.  Végső soron ez hasznos a magyar népnek, minél előbb ki kell szabadulni ebből az adósságcsapdából, (teljesen meg kellene szüntetni a költségvetési hiányt).

Egy jó-pontot érdemel azért, mert nem engedi, legalábbis fékezi a fhe általi demokrácia-rontást.

És még egy jó-pont azért vannak uniós támogatások, bár ettől sem kell elájulni, mert a szabad tőke, ember, munka, áramlás valószínűleg sokkal többet hoz a konyhájukra, ezért ez csak kis jó-pont.

Hét rosszpont áll szemben kettő és fél jó-ponttal.

De most mire jó ez az elemzés? Kiderült mindkettő rossz nyüstöli a népet. Teljesen mindegy, hogy ez, vagy az egy kicsit rosszabb, mert nincs szignifikáns különbség. Az nyhntsz-t nem lehet leváltani, a fhe hatalmat majd évek múlva talán, de kérdés: lesz e nála jobb. Ettől függetlenül arra kérjük a Tisztelt Olvasót, ne forduljon el a politikától, a tisztánlátás így, vagy úgy, de meghozza a gyümölcsét.

Van itt azonban egy a történelmet végigkísérő komoly kérdés: van e joga egy vezetésnek, annak híveinek, az országot, a népet, egy bizonytalan, 50%-os, vagy akár 20%-os eséllyel vesztes, harcba  vinni? A válasz az, hogy csak abban az esetben, ha ez a harc, biztosan a jó harca a rossz ellen. Márpedig az előző elemzésből, nem az derült ki, hogy itt az egyértelmű jó áll szemben az egyértelmű rosszal. Ugyanakkor megalázkodni sem kell, létezik békés, de gerinces magatartás.

Folytassuk onnan, hogy akár örülnünk kellene, hogy az nyhntsz nem engedi a demokráciarontást. Akár, de azért van itt néhány dolog. Először is tegyük világossá, a nemzeti bank (jegybank) körüli hercehurca nem a testületek függetlenségéről, a vezetés decentralizációjáról szól.  A jegybankot, minden jegybankot az nyhntsz, és főleg a nagytőke hídfőállásává kívánja tenni.

Azután itt van a nemzetek közötti egyenlőség, és ez is tény: nincs egyenlőség, pl. az unión belül. Vannak egyenlőbbek az egyenlőnél, és kevésbé egyenlők, az egyenlőnél, és  Magyarország az utóbbiak közé tartozik.

Sokaknak erről a „gyarmatosítás” szó jut eszükbe, nekünk viszont a „konc” szó. Van néhány ország, és Magyarország ott van közöttük, melyeket a nagyhatalmak a történelem folyamán egyfajta koncként, áldozati bárányként kezeltek, kezelnek. Ez egyfajta antipátiából ered, ill., az antipátia ötvöződik a „konc” gyengeségével, de tudomásul kell vennünk, hogy ez a büdös nagy helyzet. Az antipátiáról és a koncvetésről nem a nemzet, pontosabban annak vezetése, (az egymást váltó vezetések összessége, átlaga) tehet, de a gyengeségről, igen. Amit a kis ország tehet: a viszonylagos gazdasági és politikai erősség, önállóság, fejlettség, a demokratikus, jó erőkkel való szövetség, az egyéb erőktől való lehető legnagyobb távolság. Magyarország nem ezt tette.

A konc odavetésének célja, módja sokféle lehet. Napjainkban is fennáll a gyanú, hogy egyfajta példastatuálásként, egyfajta ellenségképként, ill. hogy az európai válságot elódázzák, Magyarországot megint koncként kezelik. Trianontól kezdve, itt sok minden eszünkbe juthat. (Konc: pl. a veszekedő hiénák közé „valamelyik hiéna” bedob egy darab húst, amin egy darabig elvannak, ideig-óráig látszólagos béke van.)

Egy másik kifejezés, ill. elv jut itt az eszünkbe: jogegyenlőségen alapuló közepes szorosságú világszövetség, és szabályozott, igazságos, országok (nemzetek) közötti verseny.  Van e megoldás, lehetséges e előrelépés, amíg ez nincs?

Nehéz megmondani, mi várható, hiszen jószerivel, azt sem tudja az egyén, hogy ő jól, avagy rosszul él. Vannak csendesebb, békésebb időszakok, akkor az egyénnek úgy tűnik: nagyjából minden rendben van. Azután jön egy-két kisebb-nagyobb baj, akkor úgy tűnik: minden pocsék, semmi sincs rendben. Attól viszont valóban félhetünk, úgy csúszunk egy rosszabb életbe, hogy észre sem vesszük.

Az EU-n belül napjainkban három tendencia rajzolódik ki.

Az egyik a nagytőkével való szövetség erősítése, annak ellenére, hogy vannak ellenkező irányú jelek is.

A másik, a két tábor (USA Izrael nagytőke és politikai vezetés, kontra EU nagytőke és politikai vezetés) eltávolodása, az ellentétek kiéleződése.

A harmadik pedig az EU-n belüli egyenlőtlenségek fokozódása, legalábbis Magyarország vonatkozásában biztosan. Két egyenlő esélyű variáció rajzolódik ki: a keleti periféria egyenlőtlenségét nem akarják fokozni (csak fenntartani), csak Magyarországból akarnak koncot csinálni. Vagy fokozni akarják a keleti periféria egyenlőtlenségét.

Egy kicsit kitérnék az egyenlőtlenségre, bár már több helyen kitértem rá.

Az európai nyugati hatalmak, Franciaország, Németország, stb. (egyszerűebben: nyugati hatalmak) a szabad árú, tőke, munka, embermozgással és egyéb eszközeikkel kiszolgáló bérmunkás országot csinálhatnak egyes országokból, főleg akik hagyják magukat.   Más országok pedig csak részben lesznek kiszolgáló bérmunkás országgá, de részben azok lesznek. Ez az EU keleti fele (egyszerűbben: a keleti periféria). Igaz, hogy van egy EU támogatási rendszer, mely ezt, részben, de csak részben kompenzálja.

A jelenlegi EU lényege, hogy a nyugati hatalmak kialakítsanak egy érdekszférát, fennhatósági szférát, egy irányított szférát: nehogy már a szomszédos országok (a keleti periféria), számunkra káros ártalmas intézkedéseket hozzanak, más szövetségbe csatlakozzanak. Ha nem is kizsákmányolásról van szó, de a valóságos elv: kölcsönös, de nem egyelő előnyökön alapuló szövetség. Szembe a deklarált (és egyébként jó) elvvel, mely: kölcsönös és egyenlő előnyökön alapuló szövetség.  

Ehhez jön hozzá az eladódódás bilincse, csapdája, mely szintén a szövetség hozzájárulásával történt. A két alávaló pénzügyi-gazdasági válság következményeit is végül a lakosságok fizették meg. És a kegyetlen lakosságot nyüstölő gyors visszafizetés, szintén a szövetség berkein belül történt, történik. 

Az EU lényegi politikája pedig ehhez az egyenlőtlenséghez (másfelől nagytőke szövetséghez) igazodik. A fontos döntéseket azért a nyugati hatalmak ill., azok vezetése ill. azzal szövetséges nemzetközi nagytőke hozza.

Vannak, voltak a hátsópados, szamárpados rendszernek apróbb jelei is, pl. a csillagok, minek kerüljenek fel a zászlóra.  Vagy pl. az euró-övezet eltérő támogatása. Már az euró-zónába való belépés szabályzata is vitatható. Azután itt van pl. magyar-szlovák viszony (de talán más országokban is voltak hasonló furcsaságok) furcsaságai. Pl. hogy volt, mert lehetett, olyan párt Szlovákiában mely ilyen feliratú plakátokkal jutott be a parlamentbe: a magyarok paraziták. Stb., ez is egy sok részes sorozat.

És végül, (persze a történet azért folytatódik) itt van ez a 2011-2012-es magyar, kontra EU ellentét-sorozat, amelyben persze a felek nem egyenlők. De talán az nem is baj, ha a nagyobb fél az erősebb, de az már probléma, ha a nagyobb, erősebb fél igazságtalan. Mint azt már mondtam, az EU-nak nincs egyértelmű szabályzata, azaz gumi-szabályzata van. És ráadásul ezt a gumi-szabályzatát diszkriminatív módón használja. Attól függetlenül, hogy magyar vezetés sok tekintetben megérdemelte a szankcionálást (de nem ekkorát és ilyent) az EU igazságtalansága abból ered, hogy más, szintén szankcionálást érdemlő országok nem kaptak szankcionálást. Egyszerű példázattal: az igazságtalan tanító-bácsi nemcsak azért igazságtalan, mert egyes tanulókkal kivételez, de azért is, mert az un. rossz gyerekek közül is csak egyet (talán egyet-egyet) ver meg jó alaposan.

 Menjünk egy kicsit magasabbra.  

Az biztos, hogy Magyarország szélesen vett életszínvonala az elmúlt 10-15 évben, az államkapitalista rendszerben nem javult. És van olyan megalapozott gyanú, hogy a „fejlett” nyugati világ, az államkapitalista rendszerben élők (legalábbis a többség) is hasonlóan vannak.

Az is biztos, hogy élhetnénk jobban is, de ehhez radikális változások, kvázi rendszerváltás szükséges.

Magyarországgal kapcsolatosan pedig még annyit lehet megjegyezni: az, rendben van, hogy akár egy kis ország is kezdeményezhet (kezdeményezhet, de nem vihet végbe) egy rendszerváltást, csak nem így. A rendszerváltás egyik legfontosabb eleme, a demokratizálódás (demokráciaszint emelés), az biztos, hogy a demokrácia leépítésével, még a kezdeményezés parányi lehetősége is megsemmisül.

De ne akadjunk meg Magyarországnál, ha magasabbra megyünk, akkor mégis azt látjuk, hogy ez a kis ország csupán az atlanti szövetség (elsősorban USA, EU) az államkapitalizmus része. És ami az elmúlt évekből lényegében kitetszik, az mégis az, hogy ez a kettő gyalázatos  pénzügyi-gazdasági válság jó ok, és igazi ok lett volna arra, hogy az atlanti szövetség politikai vezetése,  megpróbáljon a nagytőkével való szövetségből kilépni, legalábbis a szövetség prioritásait át kellett volna írni.  Pontosabban kialakíthatott volna, mert volt oka rá, hogy a politikai vezetés legyen az egyértelmű irányító és a nagytőke alárendelt, irányított szerepbe kerüljön. De ezt nem tette meg, sőt inkább erősített a szövetségen, a nagytőke még inkább irányító, zsaroló helyzetbe került. Igaz, hogy az adósságcsapda komoly akadály. Az atlanti szövetség országai, szinte az egésze el vannak adósodva. De határozott összefogással, szigorú szabályozással azért ezt is meg lehetett volna oldani. Amit tett, a költségvetés szigorítása, ez önmagában nem elég az adósságcsapdából, való kievickélésből. És akkor még a nemzetközi pénzügyi rendszer csapdájából való szabadulásról nem is beszéltem.

Tehát az atlanti szövetség politikai akarat és cselekvési irány egyértelműen: a meglevő államkapitalista rendszer, a nagytőkés világrend, a nagytőkével kötött szövetség fenntartása, sőt erősítése.

Ugyanakkor egyértelműen érezhető, sőt mérhető az atlanti szövetség lecsúszása, nemcsak gazdaságilag, de a meghatározó vezető szerepének elvesztése.  És ez egyértelműen összefüggésbe hozható a pénzügyi-gazdasági válságokkal, a nagytőke kisszipolyozó hatásával, azokkal a negatívumokkal, amivel a nagytőke társuralma jár. Sőt bizonyos értelemben izolálódik is az atlanti szövetség, mivel a meghatározó hatása, kisugárzása csökken a világban.

Ugyanakkor, mint ahogy ez a bajban lenni szokott, az atlanti szövetségen belül hasadások keletkeznek, és ezek növekednek, azaz egyre élesebb ellentétek és harcok kezdenek kialakulni. Ezek közül is talán a legjelentősebb az USA és izraeli nagytőke és a hozzájuk tartozó politikai vezetések és az európai nagytőke és a hozzájuk tartozó politikai vezetések között.

Jelenleg (2012) az atlanti szövetség (elsősorban EU és USA) egyértelműen egy enyhén hanyatló szakaszban van, tehát nemhogy fejlődik, nemhogy stagnál, de hanyatlik.

Ez olyan tény, (nézhetjük a gazdasági növekedést, az innovációs növekedést, a szélesen vett életszínvonal növekedést) amiből sok minden következik. Pontosabban e tényt (a jelenleg már évek óta, Európa, és az USA enyhén hanyatlik), mint lényeget kell felírnunk a falra. És e feliratra kell ránézni, ebből kell kiindulni, bármilyen politikai, gazdasági elemzésről, vitáról van szó. Ez a lényeg, ez a kiindulás többek között megkérdőjelez, minden hagyományos közgazdasági, politikai elméletet. Nem biztos, hogy mindegyik rossz, de mindegyiket felül kell vizsgálni. Minden eddigi szót, mondatot, elméletet felül kell vizsgálni. Megcáfolja azt a frázist is, hogy az államkapitalizmus a viszonylag legtökéletesebb rendszer, ennél jobb nem lehet, és egyébkánt ennél nagyobb demokrácia sem létezik. A lehető legtökéletesebb rendszer hanyatlik? Ez valahogy nem jön össze, pláne, ha a világ sok országában más a helyzet. Továbbá az következik, hogy mégis szükség van alapvető változásokra, Továbbá az következik, hogy nem alaptalan azon feltételezés, hogy ez az enyhe hanyatlás, tovább folytatódhat és fokozódhat.

A gazdasági elméletek rosszak, mert nem vagy-vagy elosztásból, a termelésből, fogyasztásból, de a pénzből indulnak ki. Továbbá rosszak, mert nem az egyensúlyokból, az optimális arányokból indulnak ki, de azt mondják: mindig szükség szerint variáljunk. A tisztességesség és a jó termelés-fogyasztásstruktúra sem érdekli a jelenlegi elméleteket. A hasznos munka szerinti arányos jövedelemelosztás pedig még annyira sem. Az állam szerepe nagysága teljesen félre van értelmezve és magyarázva. A politikai elméletek hamisak, mert nem gondolkodnak arányos és igazságos elosztásban. Mert a demokráciafejlesztés teljesen hiányzik (mert a tökéletest nem lehet fejleszteni). A biztonság is érdektelen, és még lehetne sorolni.

Egyébként pedig, szintén szükségszerűen, három alternatíva áll a „fejlett” nyugati világ, az atlanti szövetség, az államkapitalista rendszer előtt.

1. Az egyik egy mérsékelt, de egyenletes fejlődés, de ehhez radikális változások szükségesek. Jelenleg azonban ennek igen kevés esélye van. A módszerek, mechanizmusok, törvények, de még az elvek elméletek szintjén sincs jó irányú, jelentős, vagy egyáltalán jelentős átalakulásra jel. (Ennek valószínűsége, jelenleg talán 5%)

2. Egy lassabb, kisebb válságokkal tűzdelt leromlás, szinte stagnálás. Másképpen, hosszabb idejű (legalább 20 év) egy hullámzó változás. Utána viszont még mindig jöhet jelentő válsággödör, hanyatlás. (Ennek valószínűsége talán 45%)

3. És egy gyorsabb (10 éves szakasz) nagyobb, válságokkal, válság-láncreakciókkal tűzdelt hanyatlás. (Ennek valószínsége, talán 40%)

Az is biztos, hogy a gyors, jelentős hanyatlásnak (10 milliók, milliárdok szenvedésével járó hanyatlásnak) akár 20%-osan valószínű létrejötte, önmagában is indokolja a radikális változtatásokat. És az is biztos, hogy ennek a gyors, jelentős hanyatlásnak akár 20%-osan valószínű létrejötte miatt: mégis a társadalomfejlődés, a rendszerfejlődés, a társadalomkritika, a társadalmi ismeretek a világon a legfontosabb dolgok.

Na de menjünk még magasabbra és tekintsünk rá a világra. Mert a világ nemcsak Európából az Egyesült Államokból és a szövetségeseikből áll, de ott van Kína, India, Oroszország, Ázsia jelentős része (mert Japán, dél-Korea a kistigrisek megint egy  külön világ-politikai csoport) az arab térség, Afrika, dél-Amerika, kiemelve Brazíliát és Argentínát.  Itt és most elismerem e tanulmány hibája, hogy túlságosan Európára, az atlanti szövetségre koncentrál. És egyben elnézést kérünk a világ többi országától, hogy nem fordítottunk rájuk elég figyelmet. Nem tudunk és nem is akarunk valamilyen jelentősséget megállapító sorrendet felállítani. Kettő dolog azonban biztos: Az elmúlt háromszáz évben, mondjuk 2000-ig, a rendszerfejlődés a társadalmi innováció, és technikai innováció szempontjából is a legjelentősebb „társaság”, a „világ-társaságok” között az atlanti szövetség (elsősorban nyugat-Európa és USA) volt. Sajnos nemcsak a pozitív hatása volt jelentős, de a negatív hatása is, pl. gyarmatosítás, pl. globális tőketerjeszkedés (imperializmus), pl. világháborúk, stb..

És az is biztos, mint az előbb erről szó volt, hogy e „társaság” jelentőssége pár évtizede, de napjainkban egyre fokozottabban csökken. Ez többek között azt is jelenti, hogy az atlanti szövetség válsága, vagy egyáltalán történelmi útja lehet hogy csak a világ egy részének válsága, történelmi útja, szerencsére. Szerencsére, mert e „társaság”, az atlanti szövetség kilátásai nem túl kedvezőek, de a világnak ettől még nem kell feltétlen tönkremenni. Talán az atlanti szövetség nem képes maga válságát kiterjeszteni, a világ többi része képes lesz normalizálni a saját helyzetét és részben e „társaság” helyzetét is. 

Ugyanakkor az mégis kérdés, hogy világon mikor jön létre egy fejlettebb demokratikusabb rendszer? Mert szükség van a rendszerfejlődésre.

Ugyanakkor a világ (Afrikán, atlanti szövetségen és más térségeken kívül) jelentős része szép csendesen, békésen, lassan, de biztosan előre halad, legalábbis innen nézve bizonyos jelek erre utalnak.

Nem nagyon hallunk forradalmakról, felkelésekről, zavargásokról, kivéve Európát. Vannak háborúk, de érdekes módón ezekben valahogy ott van az atlanti szövetség, néhány kivételtől eltekintve. Jó pár országba állítólag elvittük a demokráciát, a békét és lám öldöklés és nyomor lett belőle. Megcsodálhatunk új városrészeket, épületeket olyan helyeken ahol eddig fakunyhók álltak. És azért ipari és technikai fejlődés is van.  Nálunk, és nemcsak nálunk már minden második termék kínai. Szegénység van, persze, de eddig is az volt, a kérdés itt is a tendencia. És akkor jön a főérv, (a főfrázis), de diktatúra van. Egyfelől itt is a tendencia számít.  Másrészt, ha ottani emberek többsége azt mondja, hogy azért én öt évről, öt évre, egy kicsit jobban, szabadabbnak érzem magam, akkor nem nagyon beszélhetünk diktatúráról. Mert ha nem így lenne, akkor mégis lennének felkelések forradalmak. Pláne úgy, kritizálunk, hogy itt a szabad fejlett világban nem ezt érzik az emberek.

Ugyanakkor az mégis kérdés, hogy világon mikor jön létre egy fejlettebb demokratikusabb rendszer? Mert szükség van a rendszerfejlődésre.

Szerencsére és hála az Istennek, azért a világ helyzete, kivéve az atlanti szövetséget, nem tűnik válságosnak jelenleg. Őt évvel ezelőtt még más volt a helyzet. Valószínűleg fordulat van, ezt is észre kell venni.  Ennek mi itt a „gazdag fejlett” világban örüljünk, és ideje lenne most már magunkat felülvizsgálni, méghozzá az alapoktól kezdve. 

És azért nem árt ránézni az eladósodási térképre is. Az eladósodás és a nagytőke befolyás, dominancia egyenesen arányos. Tehát érdekes módón a mi gazdag és fejlett ámde hanyatló országainkban sokkal nagyobb az eladósodás és a nagytőke dominancia, mint a szegény fejletlen elmaradott, a harmadik világhoz tartozó, ámde fejlődő országokban. Ebből sem ártana következtetéseket levonni.

Itt és most befejezzük ezt a tanulmányt, de csak azért, mert valahol be kell fejezni.

Az élet és arról való gondolkodás azonban remélhetőleg tovább halad a maga távoli ködbe vesző, szinte végtelen útján. És mit hagyjunk a legvégére? Talán a következőt.

Na de itt van még a mujejő-reviszer, azaz, az elfogulatlan vélemény.

Politizáljunk, azaz mondjunk véleményt a közügyekről, de tegyük azt értelmesen, elfogulatlanul. Aki elfogult véleményt mond, ő hamis valótlan véleményt mond, ő árt az embertársainak. Az ártás közvetett úton (torz vélemény, torz vélemények, torz társadalom, torz rendszer, az egyének is, leginkább a kisemberek károsodnak) jön létre, de létrejön.

Ha az egyik nagyképű profi politikus, politikai vezető, belenéz az interneten megjelenő politikai véleményekbe, az gondolja: na ez az alja pórnép, ezek nem érdemelnek jobbat. Ezt gondolja, (persze nem ezt mondja): és sajnos igaza is van. Az más kérdés, hogy lényegében, tartalmilag ő sem politizál színvonalasabban, legfeljebb formailag, vagyishogy nem más, mint egy diplomatikus dumagép. A vezető politikusok: diplomatikus dumagépek, de lényegében elfogultak. Mindent halál magabiztosan megmagyaráznak, csakhogy gyakran maguknak is ellentmondanak, (mást mondanak, mint kettő perccel, héttel, hónappal, évvel ezelőtt) és ez már önmagában is gyenge politizálást jelent. Szóval, ha nekik lehet, akkor nekünk egyszerű kisembereknek is lehet – gondolják sokan, de tévesen. Nem, mi kisemberek nem engedhetjük meg magunknak a színvonaltalan politizálást, mi különbek vagyunk náluk.

Szóval a legfontosabb az elfogulatlanság.

De kezdjük talán azokkal, akinek a mondanivalóját így lehet összefoglalni: nagy szahara az egész világ, az egész értelmetlen, az emberiség el fog rohadni, és egyébként minden hazugság. Ez így oké: csak akkor ezek az emberek miért írják le ezt? Mert ha semmi értelme semminek, akkor az ő kis véleményüknek sincs semmi értelme. Vagyis ha valaki veszi fáradtságot, hogy a maga kis-nagy igazságát közölje, akkor nyilván meghallgatókra és helyeslőkre számít, vagyis mégis a világ értelmét keresi. Tehát aki egyáltalán ír és olvas, ő már hisz abban hogy van, ill. lehet értelmes világ.

De folytassuk az ellentáborral, akik szerint minden jelenlegi nagyjából szép és jó. Illetve még többen vallják: amúgy a világ a rendszer nagyon klassz, csak hát ez a Magyarország, vagy ez a párt, ez a vezető, ez viszont borzalmas. Az ő kiindulópontjuk is rossz.

Ahogy a másik ellentábor kiindulópontja is rossz, miszerint: van egy remek ország egy remek párt, egy remek vezető, csak hát az a fránya világ nem engedi, az mindig alátesz.

A felsoroltak mind elfogultak.

1. Mivel senki és semmi nem lehet tökéletes, mindenhol vannak hibák, ezért minden oldalnak kijár a kritika, de persze arányosan, a viszonylag jót, és a viszonylag rosszat azért meg kell különböztetni. Elfogult, aki nem így tesz.

2. És mivel senki nem lehet tökéletes természetesen  önkritikának is kell lenni. Értelmetlenül hamisan elfogultan politizál, akinek nincs önkritikája és, vagy másoktól se vár el önkritikát. És, vagy mások önkritikáját támadási ürügyként kezeli. Ugyanakkor különbséget kell tenni, a rejtett bűn beismerése és az önkritika között.

3. Visszatérve: legyünk elfogulatlanok, ne gyűlöletből politizáljunk. A személyes szimpátiát és ellenszenvet ki kell zárni.

4. Senki, semmi nem tökéletes, de mindenkiben mindenben fel lehet fedezni valami pozitívumot. Aki állandóan egy embert, egy pártot szidalmaz, ő biztosan elfogult. Egyrészt már az is baj hogy egyénekben, személyekben gondolkodik, de erre még visszatérek. Másrészt ezért mindenkiben lehet találni valamilyen pozitívumot is, és ezt már az elfogulatlanság miatt is keresni és találni kell.

Miért is baj a személyekben való gondolkodás? Egy ember semmit se tud tenni, ha nem támogatják. A támogatók táborát centrikus egyre nagyobb körök mentén lehet modellezni. Fővezér, alvezérek, középvezetők, a politikai erő belső és külső magja, az aktív kisemberek, a passzívan (beleegyezően, elfogadóan) támogató kisemberek. A lényeg, hogy nem egy-egy ember csinálja a politikát, hanem a társadalom. És itt visszacsatlakozhatunk a kezdeti elmélkedéshez vagyishogy, nekünk kisembereknek, miért kell értelmesen színvonalasan elfogulatlanul politizálni. Másfelől mi kisemberek azért sem engedhetjük meg handabandázást magunknak (szemben a politikussal, vezetővel, politizáló gazdagokkal), mert végül is, mi kisemberek faragunk rá.

4. Azért a vezető, vezetők arányosan (jóval) magasabb felelősségét nem lehet elmosni. De felelőssége van a mögötte álló embereknek is a távolság arányában. A legkisebb felelőssége a rosszat támogató „ismeretlen” kisembernek van, de neki is van felelőssége. Az elfogulatlan ezzel is tisztában van.

6. De van egy másik oka is annak, hogy nem lehet személyekben gondolkodva politizálni. A módszereket, mechanizmusokat, és elveket kell elsősorban (ötszörös erővel) kritizálni, azután ezen módszereket mechanizmusokat elveket valló embercsoportokat, politikai erőket (kétszeres erővel) és csak ezután jöhet a név szerinti személyes kritika. Látszólag nem fontos a sorrend, az arány, de valójában nagyon fontos. Aki nem tartja be, ő értelmetlenül, hamisan politizál.

Hiába váltunk le politikai erőket, pártokat, embereket, ha a módszerek, mechanizmusok, elvek megmaradnak, akkor más, „új”, de lényegében hasonlóan rossz emberek, emberek, pártok, politikai erők lépnek a helyükbe. 

7. Az elfogulatlan embernek, politizálónak tisztában kell lenni a kritika fajtájával és céljával.

A kritizálónak és kritika fogadójának is tisztában kellene lenni.

A kritikát az különbözteti meg a szidalmazástól, hogy a kritikának van egy „változtatási” célja.

Van a „szeretném, hogy még jobb legyél” típusú kritika. Tulajdonképpen ez a támogatás első lépcsője, tehát

Van „ez az utolsó figyelmeztetés” típusú kritika.

És van a „tűnjön el” típusú kritika.  Ez csak akkor nem rosszindulatú, ha kiegészül elfogadható megoldási javaslattal.

8. Ha elfogulatlanok akarunk lenni, akkor nem tartozhatunk klikkbe, csapatba. Legalábbis szolgai módón nem tartozhatunk. Csak az lehet elfogulatlan, akinek van saját meggyőződésű, gerinces önálló véleménye. Akit konkrét érdekek fűznek valahová, annak kétségkívül nehéz dolga van, nagy valószínűséggel nem tud elfogulatlan lenni.

9. Az elfogulatlan nem ragad ki egy-két történést, cselevést, esetet. Elfogult, aki néhány kiragadott esetből ítélkezik. Ezért az elfogulatlannak nagyjából minden cselekvést, történést, esetet, tényezőt, vonatkozást ismernie kell és ráadásul ezeket összegeznie is kell. Ezért az elfogulatlansághoz tudásra is szükség van.

10. Aki idáig eljut, neki már lényegében el kell jutnia a rendszer, a rendszerfejlődés, a fejlődés lehetséges jobb jövő gondolatáig. Minden eddigi okfejtés ide vezet.

A rendszerkritikának kell lenni a vélemény fókuszában, a rendszerelemzésnek kell lenni a dominánsnak. A kiindulásnak, a rendszernek kell lenni.

11. Az elfogulatlan, ha nem is mindig hangosan, de legalább magában hozzáteszi: na de itt van még a mujejő-reviszer.

Miért is szükséges, hogy a rendszer legyen a kiindulás, legalábbis, ha közügyekről van szó?

Csak az szeret, épít, segít, aki kritizál, véleményez, és ha elfogadható javaslatot (nem azt, hogy menjen a pokolba) is mellé tesz, és eléggé udvarias, akkor szinte biztosan jóindulatról van szó. Ugyanis lehet zrikálásból is kritizálni. Valahogy a kritizálónak és kritikát fogadónak is éreztetni ill. érezni kell, hogy jóindulatú kritikáról, véleményről van szó. A szeretet első jele, az aggódás és a kritika. Akit nem kedvelünk, aki közömbös számunkra, őt jó messzire elkerüljük.  Akit kedvelünk, őt képtelen vagyunk elkerülni, és ha rossz útra téved, akkor a lelkiismeretünk, azt mondja, kiabálja: menj oda és próbáld meg a helyes útra terelni.

Ami ide fele igaz, az általában visszafele is igaz, vagyis megállapítható: ha valaki normális jóindulatú ember akar lenni, aki hasznos tagja akar lenni a társadalomnak, annak kötelező a rendszert kritizálni. Tehát nemcsak hogy lehet, szabad a rendszert kritizálni, de kötelező.  És miért pont a rendszert? Egyszerűen azért, mert ez az, ami igazán hatékony. Egyrészt az emberek megsértődnek, és kialakul a dafkehatás. A rendszer szerencsére nem tud megsértődni, bár sok politikus szinte személyes sértésnek veszi, ha a rendszert kritizálják. Manapság is még, ez (a rendszer kritikája) a legnagyobb politikai bűn, sajnos még itt tartunk. Amit dicsérni kellene (a rendszerkritikát) azt el akarják tüntetni, ez önmagában is legfeljebb gyenge szint.

A javaslatom, hogy minden vezető nagybetűvel írja ki a falára: aki a rendszert kritizálja, nem nekem akar ártani. Ha tehetséges, bölcs vagyok, akkor a jobb rendszerben még inkább érvényesülök, és még szeretni is fognak. És a történelem is úgy fog számon tartani, mint tiszteletre méltó embert.

(Pszt, lehet, hogy ez a baj: nem bölcsek a vezetők?)

Visszatérve, ami ennél is fontosabb, az embereket le lehet váltani, meg lehet őket büntetni, de ha a rendszer (a módszerek, mechanizmusok, elvek összefüggő halmaza) marad, akkor a leváltott emberek helyébe újak lépnek. A felsorolt nyolc pont egyébként a rendszerhez vezet. Rendszerfejlődés nélkül nincs társadalmi fejlődés és a többség nem halad sehová. És ha nincs előrehaladás, akkor a hanyatlás (és ez konkrét halálokban, szenvedésekben mérhető) bekövetkezik.

Az elfogulatlan, ha nem is mindig hangosan, de legalább magában hozzáteszi: na de itt van még a mujejő-reviszer.

Szükség van a rövid határozott véleményre. A vélemény lehet rövid, határozott, de nem lehet felületes, elkapkodott. Manapság a vélemények 90%-a felületes, elkapkodott, többek között, azért mert ilyen véleményadó mechanizmusok alakultak ki. Pl. egy sajtótájékoztatás. Pl. egy politikai műsor, ahol szinte ki van szabva, egy ügy, egy perc. Ki sem próbálják, hátha nézett és érdekes lenne a hosszabb vélemény, az alaposabb kibeszélés. A felületes, elkapkodott vélemény nem lehet elfogulatlan.

Ugyanakkor kétségkívül, a túl hosszú vélemény, elkenődéssel, határozatlansággal párosul. A megoldás, hogy a rövid vélemény, kritika után hozzátesszük: na de még itt van a mujejő-reviszer. A mujejö-reviszer ennek a rövidítése: múlt, jelen, jövő, rendszer, világ, szerintem. És akkor így hangzik a mondat: na de itt van még, a múlt, a jelen, a jövő, a rendszer, a világ, és mindez szerintem. A „szerintem” az jelenti: mindez csak az én szerény véleményem, csak a népakarat döntheti el, mennyiben igaz ez. A népakarat, persze nem népszavazással, de azzal, hogy mennyien és mennyiben fogadják el, lehet ez csak néhány ember. Hiszen az ember nem magának közli a véleményét, mert akkor ki sem mondaná (le sem írná).

Egyébként, pedig aki csak múltat nézi ő csak elfogult, lehet, mint ahogy az is, aki csak a jelent nézi, ill., aki csak a jövőt nézi. Másképpen, nem lehet elfogulatlan, aki kihagyja akár a múltat, akár a jelent, akár a jövőt. (De egyébként a jövő a legfontosabb.) A jelen: leginkább a  közelmúltat, közeljövőt, a közeli világot, az országot és az aktuális vezetést jelenti. 

Továbbá elfogult, aki kihagyja, kifelejti a véleményéből a rendszert, és a világot.

Ezért, már amikor kialakítjuk véleményünk, tegyük hozzá magunkban: na de itt van még a mujejö-reviszer. És amikor kimondjuk a rövid, határozott véleményünk, akkor tegyük hozzá lehetőleg hangosan, de legalább magunkban: na de itt van még a mujejö-reviszer.

Most itt a vége felé, valami okosat kellene mondani. Az talán nem nagy elvárás, hogy az unokáim, és azok gyerekei, a jövő nemzedékei egy fokkal boldogabbak legyenek. Az unokáim, mondjuk egy fokkal boldogabbak legyenek, mint én, pontosabban a társadalom, a rendszer felől egy kicsit kevesebb pofont kapjanak.

Talán nem túl nagy óhaj: hogyha unokáim életük során az államhoz, a hatóságokhoz írnak pl. 30 levelet, akkor legalább kettőre kapjanak megoldást. És ne járjanak úgy, mint én, hogy egyetlenegyre sem jön igazi megoldó válasz.

De még csak az sem derengett ki a válaszokból, ha egyáltalán jöttek válaszok, hogy engem egy normális, meghallgatható embernek tartanak. Talán nem nagy óhaj, hogy unokáimat az állam a polgármesteri hivatal (önkormányzatnak csúfolják) aljas és pökhendi viselkedésével ne károsítsa több millió forinttal, úgy, mint engem. Talán nem nagy óhaj, hogy velem ellentétben az unokáimat bankok, (a pénzrendszer) se károsítsák több millió forinttal.  Talán nem nagy óhaj, hogy unokáimat egy kicsit kevesebben rabolják ki, csapják be, mint engem. Talán nem nagy óhaj, hogy unokáim nálam valamivel kevesebbet féljenek (szabadabban éljenek), attól hogy átverik, becsapják, meglopják őket. És attól se féljenek annyit, hogy mások, senki nem segít nekik. Nekik talán többet segítenek, nem úgy, mint nekem. Talán nem nagy óhaj, hogy unokáim, szabadabban, nyugodtabban, becsületesebben vállalkozzanak nálam, ha vállalkozni szeretnének. Mert én hiába szerettem volna becsületesen, nyugodtan vállalkozni, nem tudtam.  Talán nem nagy óhaj, hogy unokáim, nálam egy kicsit kevesebb hazugságot, mellébeszélést, és badarságot halljanak a médiából és a politikusoktól. És talán nem nagy óhaj, hogy unokáimat a pártok a politikusak is valamivel kevesebbet csapják be hamis programjaikkal, ígéreteikkel, mint engem.

És sajnos hozzá kell tenni mindez nem az átkos szocialista rendszerben történt velem, hanem ebben a „ennél jobb nincs” rendszerben.  

Tovább nem is folytatom az óhajokat, bár tudnám, mert ha mindez beteljesül és ezek talán nem túlzott kívánságok, akkor már unokáim egy fokkal boldogabban élhetnek, legalábbis ami a társadalmi körülményeket illeti. És persze azt is kívánom, hogy ők is önzetlen emberré váljanak. A társadalmi fejlődés számomra konkrétan e reménységeket jelenti.

Egész életemben, jobb híján fakardommal rontottam az emberi butaságnak-önzésnek.

Ö erőfölényének tudatában nyugodtan, vigyorogva szurkált vissza vaskardjával, minduntalan meg is sebzett, azért nem haltam bele. Én ütöttem-vágtam, de csak horzsolásos sebeket sikerült ejtenem, talán azért nem éltem hiába. Valamit tettem, ami több, mintha nem tettem volna semmit.

Tisztelt Hölgyem, Uram, a Vakitfed Néptársaság ajánlja e munkát, írást, egyéni állampolgári véleményt az Önök közösségének, vezetőinek, tagjainak, tanulóinak figyelmébe. Ez egy egyéni állampolgári vélemény (egyben az ország-vezetéshez szóló panasz és javaslatsor). A szerző, szerzők önálló véleményüket mondják el, a néptársaság vita és korrekció után, demokratikus döntéssel, egyetért e véleményekkel.  A szerző, szerzők neve nem számít, mivel eme munkában, írásban, véleményben nincs rágalmazás, gyalázkodás, káromkodás, gyűlöletbeszéd, szándékos hazugság, tehát nincs miért, felelősséget vállalni. És nem kérünk semmilyen ellenszolgáltatást. Nem szeretnénk, ha bármi, akár a szerzők ismertsége, veszélyeztetné az elfogulatlanságot. A Vakitfed Néptársaság alapos vizsgálata után biztosíthatja Önöket, hogy e munka, írás, vélemény, a legteljesebb jóindulat, elfogulatlanság, társadalmi fejlődés, általános életszínvonal-fejlődés törekvésével jött létre.