Társadalomfejlődés
Társadalomkritika
Társadalomismeret
Alcím:
Társadalmi, gazdasági ismeretek, melyek mindenki számára hasznosak.
További alcímek:
Rendszer, rendszertan.
Amit az igazság megismeréshez tudni kell a gazdasági, társadalmi rendszerről, rendszerváltásokról.
A jelen társadalomtudományától és politikusi felfogásától eltérő egyszerű, egyéni, újszerű, de igaz elmélkedések a gazdaságról, a társadalomról, az erkölcsről, a gondolkodásról és mindenről, ami a társadalmi léttel kapcsolatos.
Közélettel, közérdekkel kapcsolatos problémakörök rendszerezve, lényegesítve, de az átlagember szemszögéből.
A társadalmi, gazdasági ismeretek összefoglalása egyénien, újszerűen.
Milyen lesz a társadalmi gazdasági rendszer, ötven, száz év múlva, ha nem lesz világkatasztrófa. A jövő fejletettebb gazdasági, társadalmi rendszere.
Gazdasági, társadalmi rendszerek, rendszerfejlődések, másképpen, újszerűen, egyénien.
Tanulmány társadalmi, gazdasági rendszerről azoknak, akik nem hisznek a jelenlegi politikában és társadalomtudományban.
A lehetséges válság-láncreakció, annak erősödése és a világkatasztrófa és más lényeges problémakörök.
A tanulmány, és egyben a társadalomtudomány, főbb részei:
Bevezetés
1. tanulmányrész. Rendszer, rendszerfejlődés, tudatalakulás.
2. tanulmányrész. Az állam. Az állam gazdasága, pénzügye, és annak viszonyai. A gazdasági rendszer és a politikai társadalmi rendszer. A kapitalista, tőkés (nagytőkés) gazdasági és politikai rendszer.
3. tanulmányrész. Pénzügyi és gazdasági rendszer alapvetései elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok. (pénzügy 1)
4. tanulmányrész. A helyes állami gazdálkodás, gazdaságirányítás, adózás, költségvetés. Fogyasztás, árazás, gazdasági, pénzügyi rendszer. A piacgazdaság, versenygazdaság.
5. tanulmányrész. Termelés, innováció, foglalkoztatottság. A természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.
6. tanulmányrész. A pénzügyi rendszer. (pénzügy 2, kevésbé elméleti szempontból)
7. tanulmányrész. A döntéshozó mechanizmus. A politikai rendszer. A demokrácia beillesztése a döntéshozó mechanizmusba.
8. tanulmányrész. A szociális rendszer. A társadalmi, (hatalmi, vagyoni) hierarchia.
9. tanulmányrész. Világnézet, ideológiák, erkölcs (tudatalakulás 3)
10. tanulmányrész. Állami tudatalakítás. Rendszerből eredő társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás, manipuláció. (tudatalakulás 4)
11. tanulmányrész. Jog, jogrendszer. A helyes szabályozás.
12. tanulmányrész. A kisközösségek, a civil szféra. A nemzetiségi problémák. A kultúra (tudatalakulás 5)
13. tanulmányrész. A lelki élettel (érzelmekkel) és erkölccsel kapcsolatos gondolatok, tanítások. (tudatalakulás 6)
14. tanulmányrész. Egyéb fontos rendszertényezők és témák. Verseny, haladás, demokrácia, külpolitika, háború, népkarakter, stb..
15. utolsó, befejező, tanulmányrész. Rendszerfejlődés 3. A vezetés. Az EU. Az egész tanulmány kiegészítése, összefoglalása.
16. tanulmányrész. A világ alapvető felépítése és annak vizsgálata. Elméleti és gondolkodástani problémák. Gondolkodástan, valamint érzés, érzelemtan. (tudatalakulás 7)
A 16 tanulmányrészből a 15. tanulmányrész
15. utolsó, befejező, tanulmányrész.
Rendszerfejlődés 3. A vezetés. (Az EU.) Az egész tanulmány kiegészítése, összefoglalása.
Az adott oldalra ugró tartalom (a kiválasztott címre mutatás + CTRL gomb + kattintás):
A rendszerfejlődés befejező elméleti rendszertényezői. 6
Az egyszerűsített rendszerfejlődés és a történelmi fejlődés. D/8, D/9 ábrák Elméleti rendszertényező. 6
A jelenlegi fejlett országok rendszerfejlődése és azok hibái. A hullámlépcsős fejlődés elemzése. A D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező. 17
A nagyon hosszú távú (rendszereken átívelő) fejlődés, történelmi diktatórikus torzulás. A D. jelű ábrák, és más ábrák. Elméleti rendszertényező. 36
A befejezéshez és a tanulmány-kiegészítéshez illeszkedő ismétlések. Elméleti rendszertényező. 49
A vezetés, a hatalmi szerkezet. 58
A vezetés. Elméleti rendszertényező. 58
Az egész tanulmány kiegészítése, a rendszer (társadalom, nemzet) hatalmi önrendelkezési, szabályozási szerkezete. ABDK ábra. Elméleti rendszertényező. 171
A kapcsolódó ismétlések kezdete. 240
Befejező és kiegészítő elmélkedések. 333
Befejező rendszertani kiegészítések, felsorolások. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 333
Egyéb általános, össze-vissza, sok helyre illő kiegészítések. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 342
Elmélkedés a kínálat-kereslet (szinte termelés-fogyasztás) egyensúlyáról, a teljesség igénye nélkül. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 396
Háborgások egy sikertelen olimpia kapcsán, avagy egy nemzet lecsúszásának (rendszeren kívüli) receptje. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 400
Országok, népek és mellesleg emberek alapvető viszonyai (és lehetséges optimális viszonyai) néha kisiskolás szinten. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 409
Kiegészítő elmélkedések a joghoz, az erkölcshöz. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 415
A társadalom-szempontú értékelés. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 420
Az ember vajon „eredendően” zavaros, értelmetlen, logikátlan élőlény? Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 427
A történelmi fejlődés (amik végigkísérték a történelmi fejlődést), vázlatos összefoglalása. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 429
Tisztázni szükséges a mostanában divatos felületes féligazságot (végeredményben badarságot), miszerint a jóléti társadalom válságának, (a rendszerváltás szükségességének), az egyik legjelentősebb oka, a népességfogyás, elöregedés. Keressük meg a valós problémákat. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 432
A természetrombolás vázlatos összefoglalása. Speciális rendszertényező. 439
Az igazságtalanság, becstelenség, bizonytalanság, önzőség rendszertani okai. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 447
A hitelezés rövid (ezért nem teljes) pontokba szedett összefoglalása. Elsősorban a nyugati, az európai és amerikai hitelezésről van szó. Speciális rendszertényező. 455
Szeretnék valamilyen egyszerű csattanós frappáns választ adni, a kapitalista frázis-sorolóknak. Kapitalista frázisok: ez a rendszer a demokrácia, ez a jogállam, ez sem tökéletes, de nincs nála jobb, minden más rossz, minden más diktatúra, stb.. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 458
A jelen zavaros, hiányos ellenmondásos politikai rendszere (a hatalmi fékek ellensúlyok rendszere fogva tartja magát, ezért fejlődésképtelen. Utolsó elmélkedésem a fejlődésről. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 463
(AZ EU fejezete átkerült a 14. tanulmányrészbe.)
Tartalom:
A rendszerfejlődés befejező elméleti rendszertényezői.
A D. jelű ( fejlődés) ábrák. Más ábrák.
Tartalom:
Az egyszerűsített rendszerfejlődés és a történelmi fejlődés. Elméleti rendszertényező. ( D/8, D/9 ábrák) 6.old.
A jelenlegi fejlett országok rendszerfejlődése és azok hibái. A hullámlépcsős fejlődés elemzése. A D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.
17. old.
A nagyon hosszú távú (rendszereken átívelő) fejlődés, történelmi diktatórikus torzulás. A D. jelű ábrák, és más ábrák. Elméleti rendszertényező. 36. old.
A befejezéshez és a tanulmány-kiegészítéshez illeszkedő ismétlések. Elméleti rendszertényező. 49. old.
A vezetés, és a hatalmi szerkezet.
Tartalom:
A vezetés. Elméleti rendszertényező. 58. old
(Külön tartalomjegyzékkel rendelkezik.)
Az egész tanulmány kiegészítése, a rendszer (társadalom, nemzet) hatalmi önrendelkezési, szabályozási szerkezete. ABDK ábra. Elméleti rendszertényező. 171. old.
(A kapcsolódó ismétlések kezdete.) 241. old.
Befejező és kiegészítő elmélkedések.
Tartalom:
Befejező rendszertani kiegészítések, felsorolások. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 333. old.
Egyéb általános, össze-vissza, sok helyre illő kiegészítések. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 343. old.
Elmélkedés a kínálat-kereslet (szinte termelés-fogyasztás) egyensúlyáról, a teljesség igénye nélkül. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.
396. old.
Háborgások egy sikertelen olimpia kapcsán, avagy egy nemzet lecsúszásának (rendszeren kívüli) receptje. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 400. old.
Országok, népek és mellesleg emberek alapvető viszonyai (és lehetséges optimális viszonyai) néha kisiskolás szinten. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 409. old.
Kiegészítő elmélkedések a joghoz, az erkölcshöz. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 415. old.
A társadalom-szempontú értékelés. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 420. old.
Az ember vajon „eredendően” zavaros, értelmetlen, logikátlan élőlény? Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 427. old.
A történelmi fejlődés (amik végigkísérték a történelmi fejlődést), vázlatos összefoglalása. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 429. old.
Tisztázni szükséges a mostanában divatos felületes féligazságot (végeredményben badarságot), miszerint a jóléti társadalom válságának, (a rendszerváltás szükségességének), az egyik legjelentősebb oka, a népességfogyás, elöregedés. Keressük meg a valós problémákat. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 432. old.
A természetrombolás vázlatos összefoglalása. Speciális rendszertényező.
439. old.
Az igazságtalanság, becstelenség, bizonytalanság, önzőség rendszertani okai. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 448. old.
A hitelezés rövid (ezért nem teljes) pontokba szedett összefoglalása. Elsősorban a nyugati, az európai és amerikai hitelezésről van szó. Speciális rendszertényező. 456. old.
Szeretnék valamilyen egyszerű csattanós frappáns választ adni, a kapitalista frázis-sorolóknak. Kapitalista frázisok: ez a rendszer a demokrácia, ez a jogállam, ez sem tökéletes, de nincs nála jobb, minden más rossz, minden más diktatúra, stb.. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 459. old.
A jelen zavaros, hiányos ellenmondásos politikai rendszere (a hatalmi fékek ellensúlyok rendszere fogva tartja magát, ezért fejlődésképtelen. Utolsó elmélkedésem a fejlődésről. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.
463. old.
A következő egység emlékeztető címe:
A D. jelű ( fejlődés) ábrák. Más ábrák.
(első fejezet)
A kiinduló megállapítások ismételgetése.
E tanulmány lényege, a szinte mindenhová illeszkedő megállapítások, a történelmi rendszerfejlődés alapvető tényezői.
Az emberiség, a társadalomfejlődés legfőbb célja: minél több ember (és állat élőlény is) éljen egyre kellemesebben, jobban egészségesebben boldogabban.
A minél több ember azt jelenti, hogy nem csak a kiváltságos réteg, csoport, nép, éljen kellemesen egészségesen boldogan, hanem nép, a lakosság, a népek sokasága, az emberek döntő többsége. A minél több ember azt is jelenti, hogy a jövő generációi is éljenek jól, sőt jobban éljenek, mint elődeik.
A kellemes élethez hozzátartozik az igazságosság, a biztonság, az önrendelkezés, azon érzés, hogy saját életemet én döntöm el. És még sok minden.
Az ember, emberiség eddig és jelenleg is, leginkább a legfőbb cél ezen „parancsolatát” szegte meg: minél több ember. Ezért a történelmi rendszerfejlődés lényege: az igazságos arányos hatalmi, vagyoni szélesen értelmezett életszínvonalbeli hierarchia, vagyis az emberek közötti igazságos különbség. Nem egyenlőségről van szó, hanem arányos, igazságos különbségekről. A történelmi rendszerfejlődés tényezői lényegében mind e tőből (arányos és igazságos különbségek) fakadnak.
A történelmi rendszerfejlődés alapvető tényezői (nem fontossági sorrendben).
1. A központi hatalom (állam) elit vezetés, jogalkotás, papság (oktatás, tájékoztatás, világnézet, stb.) katonaság, rendőrség (fegyveres kényszerítő hatalom), a hivatalnokok (a jogalkalmazás), stb. az uralkodó osztályt, vagy a népet szolgálja.
2. A vezetés mennyire küzdi le (önként, ill. kényszerítve) a vezetés szükségszerű negatívumait (hatalmi harc, rendszeregyetértés stb.).
3. Az arányos igazságos különbség a tekintetben, hogy mekkora hatalmi vagyoni különbség van az elit réteg, a középosztály, és legalsó kizsákmányolt, gazdaságilag és hatalmilag is szegény réteg között.
4. A legalsó kizsákmányolt leigázott réteg nagysága és a hatalmi vagyoni nincstelenség foka, a leigázottság foka.
5. Az előzővel is összefüggésben a hódító háborúk és egyéb kényszerítő, vagy trükkös hódítások száma, mennyi embert és milyen fokon igáznak le, zsákmányolnak ki ilyen eszközökkel. A természettudományos technikai fejlődés felhasználása, pl. építő munkára, vagy háborúra.
6. A demokrácia szintje a közügyek (a népet érintő ügyek) mennyire decentralizáltak, és reprezentatívak (minden réteg csoport részt vesz benne). A nép, a középosztály, és legalsó réteg, a lakosság, közvetlen érdemi részvétele a közügyekről szóló döntésekben.
7. Az önhibájukon kívül gyengék, támogatásra szorulók (gyerekek, idősek, betegek, stb.) támogatása.
8. A hasznos, építő, tehetséges munka, alkotás (amely az igaz tudással arányos) értékelése bárki is végzi azt, értékelése általában. A kivételek nem számítanak, csak az átlag. A szabályozott igazságos versenyek nagyságrendje.
9. A csalás, trükközés, ravaszság, spekuláció, manipuláció bizonyos fajtájú tisztességtelenség elfogadása ill. elvetése. Általában az állati érvényesülés (erőszak, ravaszság) elfogadása, ill. elvetése.
Másodlagos tényezők, avagy a történelmi rendszerfejlődés egyéb fontos folyamatai, alakulásai.
Katonás társadalom (erős nagykirály, központi vezetés) szervezettség együttműködés, vagy anarchikus, individualista (kiskirályok sokasága, a szomszéd is uralkodhat, stb.) társadalom.
Az állam (a központi szerveződés) nagysága és szerepe. Másodsorban a világ, a népek az emberiség központi szerveződése.
A természettudományos és technikai fejlődés és annak hatásai.
A természetes globalizálódás, és a rákapcsolt mesterséges globalizáció.
Az embernek, emberiségnek nemcsak a legfőbb célt megvalósító képessége nő, de veszélyforrás minősége is nő, mely a megmagyarázott téveszmékből és a természettudományos, technikai fejlődés rossz alkalmazásából ered.
A rendszer egyfajta (megint másfajta) meghatározása. Az alkotórészek összeillesztése, összehangolása, egy rendszerbe ötvözése. Vagyis hiába lennének rendben az alkotórészek, (aki lehetnek akár emberek is), ha nem illeszkednek össze, attól még a rendszer rossz is lehet. Hiába jó a rendszer, ha az alkotórészek rossz minőségűek. De ez az utóbbi elv csak az első után következhet. Ha rendszeralkotó meggyőződött arról, hogy rendszer biztosan jó, de mégsem működik, akkor érdemes elkezdeni az alkotórészek hosszú és fáradtságos megváltoztatását.
Kétségtelen sok megközelítése lehet a rendszernek, rendszerfejlődésnek.
Az egyszerűsített rendszerfejlődésről már három elég jelentős fejezet szólt. E fejezet egy kicsit összefoglalása kicsit kiegészítése a másik háromnak. A tudatról az egyszerűsített világnézetről, a felelősségről a korábbi fejezetekben igen bőven beszéltem, minderre itt csak röviden vázlatosan térek ki.
A lényege e megközelítésnek, hogy a kialakuló rendszer nem ok, csupán következmény. A történelmi fejlődés elsődleges oka az emberek tudata ill. azok változása: a tudatot is leegyszerűsítettem a egyszerűsített világnézetre, amely hat szellemiségből áll. Az emberek tudata bizonyos szempontból elsődleges, mert csak ezen tudnak igazán változtatni. Bizonyos, más szempontból viszont egyenrangú tényező az emberi akaraton kívüli tényezőkkel, és természettudományos, technikai fejlődéssel. Akár elsődleges, akár egyenrangú tényező, a tudat mindenképpen meghatározó. A tudatváltozásnak is vannak akarton kívüli vonatkozásai. Ez pedig, hogy bizonyos idő kell ahhoz, hogy egy nép, ill. az emberiség tudata fejlődjön, egy alacsonyabb tudatállapotból egy viszonylag magasabb tudatállapotba jusson. A tudatnak végig kell járni egy utat, nem ugorhat. Ennek fő állomásai az ősközösségi jellegű tudat, az ősközösséget meghaladó tudat, a feudális jellegű tudat, feudális jellegű tudatot meghaladó tudat, és azt meghaladó tudat. Majd következik a jelenlegi államkapitalista jellegű tudat és az ezt meghaladó demokratikusabb jellegű tudat, majd így tovább. Van tehát egy kötelező (szükségszerű) út, és van egy maximális sebesség (minimális idő). Az emberi önálló akarattól az függ, hogy a maximális sebesség közelében változik a tudata (optimális fejlődés), vagy annál lassabban (közepes fejlődés) vagy annál sokkal lassabban (gyenge fejlődés).
Lényegében erről szól az, hogy széles, kijelölt út, tölcsér alakú. Az embernek egyre nagyobb lehetősége van saját akaratából jobb világot, jobb rendszert, jobb éltet létrehozni. Igaz viszont, hogy nagyobb lehetősége van a rossz irányban is eltérni, rosszabb világot, rendszert, életet létrehozni. Ezért amíg az előre fejlődés behatárolt (időben) a visszafejlődés szinte határtalan. Ezért sikerült fasizmusnak a kapitalizmusból visszaugrani a rabszolgatartó rendszerbe. Remélhetőleg, hogy van egy olyan törvényszerűség is, hogy ezek a nagy visszaugrások csak egyes népekre és csak rövid távra lehetnek igazak. A kisebb visszalépésekre, a válságszakaszokra (hullámlépcsős fejlődésre) való hajlamosság azonban megint csak az út jellemzője, szinte törvényszerűsége. Itt meg kell jegyezni, hogy a kisebb visszalépések (persze történelmi szempontból kisebbek) pl. a hódító jellegű háborúk. Ha az egyén belehal egy háborúba, akkor az számára nem kis probléma. Ha egy nép egynegyede maghal, a háborúban akkor az a nép szempontjából nem csekély probléma.
Foglaljuk össze mit is jelent az, hogy a széles út tölcséres.
Azt jelenti, hogy az emberi akaratlagosság növekedhet. A véletlenszerűség a természetnek való kiszolgáltatottság ezzel szemben fordított arányban csökkenhet. Az embernek egyre nagyobb lehetősége van egy jobb világot építeni. Ugyanakkor a rossz irányban is egyre inkább el tud térni. Nagyobb lehetősége van aljas világot teremteni. Tovább minden hiba felértékelődik, amennyiben a negatív kitérés is nagyobb lehet. Egy példával: egy lassan és behatárolt útvonalon haladó bárkának sokkal kisebb lehetősége hogy a rossz irányba adott esetben a mély válságok tengerébe fusson, mint egy gyorsan haladó széles úttal, rendelkező bárkának. Az út, mint ahogy az ábra is mutatja a jó irány felé is szélesedik, de a rossz irány felé, a válságok tengere felé is szélesedik. Továbbá azt jelenti, hogy az egyének, és a népek közötti különbség növekedhet. Ha tudatosan nem csökkenti az egyének és népek közötti különbségeket, akkor hatalmas különbségek alakulhatnak ki. Mindez pedig azt jelenti, hogy a tudatosságnak, az átgondoltságnak, pl. a tudatos világnézetnek, a társadalomtudománynak egyre nő jelentősége.
A széles út azt is jelenti, hogy a hullámlépcsős fejlődésre való hajlamosság növekszik. A válságszakaszok nem törvényszerűek, csak az arra való hajlamosság törvényszerű. Ez egyrészt megint abból következik az út, szélesedik, az emberi akaratlagosság szerepe nő. Minél szélesebb az út, annál inkább közlekedhetünk azon kacsázva. A másik oka ennek hajlamnak: ha már egyszer elkezdtünk kacsázni, akkor nehéz leállni, főleg ha fel sem ismerjük ezt, ill. ennek veszélyét. Azért nehéz leállni, mert van a járműnek (rendszerbárkának) egy bizonyos tehetetlensége.
Ezért a fejlődési rendellenességek (nem fejlődési rendellenesség törvényszerű, csak hajlam) a korai időszakban lelassulás, leragadás, később viszont a hektikusság, a hullámvonalasság, a válságszakaszok kialakulása.
Egy kis fogalomtisztázás. Nyilván szembeötlő: a szükséges, a szükségszerű, törvényszerű, a véletlenszerű, az akaraton kívüli, az akaratlagos, a jellemző, a hajlamosság fogalmai össze-vissza keverednek. Bizonyos szempontból ezek azonos értelmű fogalmak. Bizonyos értelemben ezek csak rokon értelmű, de különböző fogalmak. A részletes fogalomtisztázás nem fér bele a sűrített összefoglalásba. Remélem, hogy ez kavarodás nem zavarja nagyon az érthetőséget.
A vázlatos történelmi fejlődés.
Az egyszerűsített rendszerfejlődés a D/9-es ábrán van vázolva. Ebből csak néhány részletet emelnék ki. Pl. a fejlődés egyik mutatója a szervezettség. Ha szervezettebb közösség, akkor nagyobb teljesítményre képesebb, jobb életet tud előállítani. Igaz, hogy hatékonyabban tudja a másik embert, népet megsemmisíteni is. Ez kapcsolódik ahhoz, hogy nem csak jó irányban szélesedik az út, hanem a rossz irányban is. Egyelőre azonban felejtsük el a rossz irányt. A szervezettséghez, a szervezettebb államhoz, pl. az szükséges, hogy letelepedett népről legyen szó. Állandó vándorlás közben állandóan változó feltételek mellett kisebb szervezettség tud létrejönni. A letelepedéshez pedig az kell, hogy kialakuljon rendszeres évszakos földművelés. Ehhez viszont kell tudás és kellenek eszközök. A még nagyobb szervettséghez az kell, hogy létrejöjjön egy viszonylag szervezet állam, és egy erősebb központi irányítás. Ez pedig akkor jön létre, ha ennek van egy székhelye és van jelképe. Ezt biztosítják a nagy és tartós kőépületek. A nagy és tartós kőépületet meg lehet védeni. Az elit uralkodó rétegnek ez védelmet ad, akár az idegenekkel szemben, akár a saját népével szemben. És tekintélyparancsoló is. Egyben létrehoz egy városközpontot is. A nagy és tartós kőépületek létrehozásához megint csak szükség van tudásra és eszközökre. Itt megjegyzem, hogy az egyszerűsített világnézet, pl. a változtatás szellemisége, hat a természettudományos és technikai fejlődés irányában is. A természettudományos és technikai fejlődés pedig hat pl. az állam szervezettségének irányába.
Sok teória született e kérdések megválaszolására: miért épültek a hatalmas piramisok, a templomok? Az én teóriám egészen egyszerű. Azért épültek, mert egyes okos uralkodók tudták, hogy hatalomhoz szükség van hatalmi székhelyekre, hatalmi jelképekre, irányító központokra. Persze emellett az okos uralkodó létrehozott egy szervezettebb katonaságot és papságot is.
A katonaság (amely egyben rendőrség is volt) biztosította a szervezett erőt, a rendet, a törvények betartását és a katonai védelmet. A törvényeknek (kezdetben ezek inkább az uralkodó szóbeli utasítási, voltak kevesebb állandó törvény volt), akkor nő meg a jelentősége, ha az erős katonaság ezt betartatja. Egyébként az emberi törvények azok, amelyek miatt, többek között létrejöhetett a fejlettebb emberi társadalom. A törvények (jogalkotás, jogalkalmazás) fejlődéséről külön könyvet lehetne írni. A papság a vallással karöltve biztosította szervezett szellemi életet, és szellemi élet irányítását. Az uralkodó nemcsak erővel irányította népet (ez kevés lett volna), de szellemileg is. Az állati közösségekben is lehet, egy részükben van is egyféle katonaság, viszont nincs szellemi irányítás. Többek között ezért jöhetett létre fejlettebb emberi társadalom. Itt meg kell jegyezni, hogy az állam (elit uralkodók, katonaság, papság) elsősorban azért jött létre, hogy biztosítsa az elit uralkodók hatalmát. Kétségtelen, hogy másodsorban, azért az állampolgároknak is biztonságot, és védelmet adott. Ez az elsősorban, másodsorban szintén végigkíséri a történelmi fejlődést.
Az ősközösségi rendszerből úgy tudott kilépni az ember, hogy létrehozta, többek között nagy és tartós kőépületekkel a városállamokat. Az kétségtelen, hogy történelmi fejlődéshez, a nagyobb szervettséghez, szükség volt a hatalom koncentrációjára. Tehát bizonyos fokú diktatúra kialakulása szinte törvényszerű volt. A kérdés az, hogy milyen fokúra? Szükségszerűen alakult ki, pl. a rabszolgatartó rendszer? Erre azt mondom: nem. Az hogy városállamok a környező törzseket, népeket magukba olvasszák, irányítsák, ezzel kialakuljon egy kisebb ország, nemzet szükségszerű volt. Itt azonban különbséget kell tenni: szükségszerű (nem lehetett másképpen) hogy magukba olvasszák, viszont nem volt szükségszerű, hogy azokat leigázzák, meghódítsák. A hatalom többnyire választhatott a békés beolvasztás és az erőszakos hódítás között. A kisebb törzsek, népek, csoportok, még ha rendetlenkedtek, akkor sem voltak igazán ellenfelei pl. a városállamoknak. A környező népek, emberek nagyobb része szinte magától csatlakozott az erősebb fejlettebb államhoz. Egy másik jelentős részét pedig meg lehetett győzni, erőszakmentesen csatlakoztatni. Szóval sem akkor és sem utána nem volt szükség az erőszakra. Arra sem volt szükség a fejlődés érdekében, hogy az egyik városállam megtámadja, meghódítsa a másik városállamot. Terület volt bőven élhettek volna békésen egymás mellett. Valóságos egy főre eső területnövekedés akkor jönne létre, ha leölik az meghódított területen élőket. Viszont az államot nemcsak a terület erősíti, hanem lélekszám is. A rabszolgatartás sem erősíti az államokat és így vezetést sem. A rabszolgát etetni kell, őrizni kell a munkájuk, pedig csak félértékű, mert nincs munkamotiváció, sőt lógásmotiváció van. Az önkéntes (erős munkamotiváció) kreatív munka sokkal nagyobb hasznot hajt még akkor is, ha ezek az emberek többet fogyasztanak. Az őrizet az állandó lázadás veszélye pedig inkább gyengíti az államot, mintsem erősíti. Már az ókorban is voltak annyira értelmesek a vezetők, hogy erre rájöhettek volna. A rabszolgatartásnak tehát hatalmi, érzelmi okai voltak. A történelmi fejlődés egyébként azt mutatja, hogy minél szabadabbak lettek az emberek annál inkább növekedett a gazdasági teljesítőképességük, annál kevesebb gondot okoztak az államnak, annál erősebbé tették az államot.
A birodalmak mindig egy városállam egy kisebb ország, nép terjeszkedésével alakultak ki. Világos hogy pik-pak nem teremtődik birodalom. A birodalom kialakítása viszont csak részben lehetséges békésen, a hódítás elkerülhetetlen. A kisebb, közepes városállamok, országok nemzetek élhettek volna békésen egymás mellett, sem, a hódítás sem a birodalmak kialakulása, sem a rabszolgaság, sem a kemény diktatúra kialakulása nem volt fejlődés szükségszerű velejárója. Ami szükségszerű volt, az ősközösség meghaladásához, az némi hatalomcentralizáció, esetleg egy enyhe diktatúra, valamint kisebb, közepesebb országok népek kialakulása.
Igaz viszont, van az emberi közösségeknek egy olyan tulajdonsága, hogy egy bekerülő rossz elem sokkal nagyobb negatív hatást vált ki, mint ha önmagában lenne. Mondjuk, egy 100 tagú közösségbe bekerül egy bűnöző, akkor a közösség élete nem 1%-kal lesz rosszabb, hanem 5%-kal. Ha egy ország elkezd hódítani, aljaskodni, akkor ahhoz félelemből és aljasságból, csatlakozik még két ország, és elindul egy láncreakció. A tizedik aljas ország után szinte minden ország szinte önvédelemből kénytelen erősödni, hódítani, aljaskodni. Ez sajnos egy általános jelenség. Szükségszerűségnek nem nevezném, mert ha a döntő többség ellenáll, nem áll a rosszak közé, sőt összefog a rossz ellen, akkor ez is kivédhető.
Ez mindenesetre egy fejlődést torzító jelenség. Még ezzel együtt is kijelenthető: a társadalmi fejlődés már az ókorban eltorzult, eltért a lehetséges optimálistól. Ennek oka pedig az volt, hogy az emberek, főleg vezetők tudata nem volt jó (eluralkodott köztük hatalom és vagyonvágy), a lehetségesnél hiányosabb rosszabb volt. Ez a tendencia Jézus születése után egy kicsit megfordult, jobbá vált, de még a mai napig sem optimális.
Itt most egy eddig nem említett fejlődési rendellenességről beszéltem ezt nevezem én: történelmi diktatórikus torzulásnak.
Térjünk vissza lelassult fejlődés problémájához.
X törzs ősközösségi társdalomban él valahol, és Y törzs, máshol hasonló vagy talán egy kicsit jobb körülmények között él szintén ősközösségi társadalomban. A két törzs körülményei és fejlettségi szintje szinte azonos. X törzs elkezd fejlődni városállamot, alakít ki, Y törzs szinte semmit sem fejlődik, leragad ősközösségi szinten. Ezt jelenséget nevezem én lelassult, leragadt fejlődésnek. Mivel a körülmények azonosak, genetikailag sincs nagy különbség, a létrejövő nagy különbség egyedül megint a rossz tudat számlájára irható. Később lehet, hogy Y törzs találkozik egy fejlettebb néppel, lehet, hogy éppen X néppel, aminek hatására ő is elkezd fejlődni (vagy beolvad), de ez már mesterségesen megzavart fejlődés lesz.
Azok, akik így, vagy úgy meghaladták az ősközösségi rendszert általában eljutottak feudális jellegű rendszerig. A feudális jellegű rendszerben viszont megint beragadt jó pár nép. Ebből arra lehet következtetni, hogy az ősközösségi jellegű rendszerben és feudális jellegű rendszerben is van egy olyan csapdaszerű helyzet, tényező, ami kevésbé jó tudatú népeket nem engedi fejlődni. Szerintem ilyen csapdaszerű helyzet, tényező minden fejlődési szakaszban van, csak kevésbé erős, mint az ősközösségben és feudalizmusban. Azt is megjegyzem, hogy a leragadás nem szükségszerű, csak egy negatív jelenség.
Arról, hogy mi szükséges a jó tudaton kívül, pontosabban annak következtében, ahhoz hogy egy nép kilépjen, meghaladja az ősközösséget már szó volt. Pl. fémfeldolgozás, földművelés, letelepedés nagy és tartós köpültek, szervezettebb állam, a városállam kialakulása.
Mi kell ahhoz, hogy egy nép kilépjen a feudalizmusból, meghaladja azt?
Itt ki kell térni egy olyan vonatkozásra, ami már korábban is jelen volt, de eddig nem került szóba. Ez pedig a vallásközpontúság. Az emberi fejlődés szükségszerű velejárója vallás kialakulása. Nincs olyan nép, aki ne alakítana ki valamilyen vallást. Természetfeletti lény, erő, aki rejtetten irányít, és ehhez szóló rituálé, ez az ősközösségi társdalomban és minden későbbi társadalomban megtalálható. Persze a vallások is fejlődnek. A vallásoknak az egyik jellemzőjük még a feudalizmusban is, hogy a kultúra központjává válnak. Ezt azt jelenti, hogy művészetek, a tudomány, szokások, hagyomány, mindez vallásból ered vagy legalábbis kötődik a valláshoz. Pl., ha felfedeznek valamilyen természeti törvényszerűséget, azt is összekötik a vallással. Nemcsak a kultúra lesz vallásközpontú, hanem az állam is. Pl. a vezető Isten fia, vagy megbízottja. A törvényeket Isten hozza, vagy hagyja jóvá. A papság és a templomok szerepéről már beszéltem. Egy korábbi fejezetben pedig beszéltem arról, hogy ezért változik a kultúra fogalma. Korábban kultúra éppen a vallásközpontúság miatt egységes volt, manapság, az államkapitalizmusban már felbomlott. Mást jelent a kultúra a jelenlegi rendszerben és mást jelentett korábban. Továbbá megjelent és erősödik a keveredett kultúra. Azt is mondtam, hogy jelenleg nem kell félni az egységes kultúrájú, vallásközpontú kisközösségektől. Ezt fenntartom, annak ellenére, hogy szerintem a feudalizmusban ragadásnak ez az egyik oka. Pontosabban, hogy vallásközpontúság nem bomlik fel. Ugyanakkor azt is megjegyeztem, hogy társadalmi szinten (nem kisközösségi szinten) valamennyire fel kell bomlani vallásközpontúságnak, valamennyire létre kell jönni a keveredett kultúrának. Az európai fejlődésben a kapitalizmus kialakulásnak előjátéka volt reneszánsz és a reformáció. Lényegében ezek is vallásközpontúság felbomlásáról is szóltak. Később felvilágosodás szintén részben erről szólt. Úgy tűnik, hogy vallásközpontúság amelyik segít a népeknek kilépni a ősközösségből, legalábbis nem hátráltatja őket, a feudalizmus fejlődési szakaszában már kerékkötő lesz. Félreértés ne essék: nem vallásellenességet, istenhit ellenességet hirdetek. Én azt mondom, hogy a vallásnak is fejlődni kell. A fatalista jellegből el kell jutnia a „természet fontos” és a „semmi sem elrendeltetett” állapotba. Ez viszont azzal jár, hogy vallásközpontúság valamennyire felbomlik. Inkább azt mondanám, hogy lemerevedett dogmatikus vallásnak egy nyitott, változtatás szellemiségét tartalmazó vallássá kell átalakulni.
A vallásközpontúság kétségkívül egy jelentős tényező. Van azonban egy jelenség, amelyik hatásra a vallás fontosabbnak látszik, mint valójában. Ez pedig az hogy a hatalmi, a vagyoni, a területi, faji, a nacionalista nézeteltérések, harcok, háborúk gyakran mint vallásháborúk, kulturális harcok jelennek meg. Pl. jelenleg is, a szegényvilág, gazdagvilág szembenállását divatos vallási ill. kulturális háborúra leszűkíteni. Meggyőződésem, hogy jelenleg sem erről van szó elsősorban. Az igazi ok, nem más, mint a hatalmas különbségek, gazdagvilág óriási hatalmi, gazdasági, és gazdagsági dominanciája. Ehelyett a gazdagvilág, kulturális különbségekről beszél, a szegényvilág pedig a vallásközpontúsága miatt vallási ellentétről beszél.
A másik tényező, ami az ősközösségi társdalom felbomlást segíti, de aztán inkább kerékkötő lesz: a centralizált, kissé diktatórikus vezetés. A feudális jelleget csak akkor lehet meghaladni, ha egyértelműen demokratizálódási folyamat indul be. „Az állam elsősorban vezetést védő szervezet” állapotából el kell indulnia „az állam a népnek szolgáltató szervezet” állapota felé. Általában egy demokratizálódási folyamatnak kell beindulni: parlamenti rendszer, ellenhatalmi rendszer, decentralizálódás, hatalmi fékek rendszere, stb..
Végső soron a feudalizmus meghaladásához is a tudatnak kell fejlődnie. Pontosabban, szükséges, hogy a változtatás és demokratizálódás (igazságosság, önrendelkezés, közösségi) szellemisége erősödjön.
A jelenlegi felfogás azt mondja, hogy ennyi (az államkapitalizmus elérése) elég is a fejlődéshez. Én azt mondom, hogy a jelenlegi „leragadás” elkerülése miatt, az államkapitalizmus meghaladása érdekében, el kell jutni a közvetlen demokrácia elméletéhez és gyakorlatához.
A feudalizmus meghaladása után a leragadás értelmezése a következő: a hektikus hullámlépcsős, válságokkal tagolt fejlődésbe ragadás, a leragadás. A lelassult fejlődést, úgy kell értelmezni, hogy ebben, fejlődési rendellenességben marad fejlődés, ebből nem tud kilépni.
Ehhez pedig az kell, hogy egyenletes és viszonylag dinamikus fejlődés jöjjön létre, amihez viszont állandóan meglevő, kellőképpen erős változtatási és demokratizálódási (igazságossági, önrendelkezési, közösségi, átgondoltság, vitakultúra) szellemiség szükséges.
A fejlődést még így is csoportosíthatjuk.
Viszonylag gyorsabb, de hullámlépcsős, hektikus fejlődés: az európai, és a jelenlegi fejlett országok (USA, Japán, Kína, stb.) fejlődése.
Nagyon lelassult fejlődés (ősközösségbe ragadás), lelassult fejlődés (feudalizmusba ragadás).
Az előzőnél azonban jelenleg jóval gyakoribb: a lelassult, de mesterségesen magzavart felgyorsított fejlődés. Minden más nép, ország fejlődése. Helytelenül ezeket szokás második világnak, harmadik világnak, elmaradott országoknak is nevezni.
A lelassult, de mesterségesen magzavart, felgyorsított fejlődés.
Az országok, népek, nemzetek többsége most is ilyen fejlődésben van, volt, de ennek is vannak kategóriái. Az utánzó rendszerváltások is erről szólnak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az erősödő globalizálódás miatt minden ország nép nemzet hat a másikra, tehát nincs tiszta fejlődés. Esetleg az élen járó országok, a nagyhatalmak, ill. a nagyon eldugott népek estében beszélhetünk önálló, tiszta (nem megzavart) fejlődésről. Mégis van három csoport, amit ki lehet emelni.
Az egyik csoport a szocialista rendszerváltó országok, köztük Magyarország.
A másik csoport azok a természeti népek, ahol az őrszem füttyent: gyerekek jönnek turisták – mire mindenki ledobálja kínai farmernadrágját, sportcipőjét és felkapja fűszoknyáját.
A harmadik csoport a feudalizmus jellegből éppen kikászálódó népek. Ezekben az országokban járó embernek valahogy feudalizmus jut eszébe annak ellenére hogy nem karddal, lándzsával járnak az emberek, hanem géppisztollyal. Továbbá annak ellenére, hogy általában nincs nagykirály csak kiskirályok vannak, azok azonban nagy hatalommal rendelkeznek. Szóval ezek az országok állapota iskolázottság, egészségügy, szervezettség, technikai szint, életszínvonal, igazságszolgáltatás, közigazgatás, vallásközpontúság, olyan, ahogy elképzelünk egy feudális országot, ahol éppen egy gyenge uralkodó van hatalmon, a helyi urak el vannak szemtelenedve, csak éppen kard helyett, géppisztollyal járnak az emberek. A korrupció is kb. akkora, mint egy erős király nélküli feudális országban. A magyar népmesékből el tudjuk képzelni mekkora lehetett a korrupció, amikor szegény embert háromszor fejte meg az ajtónálló, pedig akkor Mátyás uralkodott.
Az egyik baj éppen, az hogy kard helyett géppisztollyal járnak az emberek ez ugyanis sokkal több halált, sérülést tud okozni. A király (vezető) pedig ágyuk helyett rakétákkal rendelkezik. Ez az egyik probléma mesterségesen megzavart felgyorsított fejlődésnek. A másik, az erős kiskirályosodás. Bár az európai feudalizmusban sem volt ritka jelenség ez, de azért ennyire nem volt jellemző. Igaz viszont hogy jelenleg is akad uralkodó, aki megjátssza az erős nagykirályt. A harmadik baj, az hogy minden mesterségesen megzavart fejlődésű nép valahogy szánalmas. Nekem úgy tűnik, hogy ezek a népek valahogy boldogtalanabbak, mint a természetes fejlődésben élő népek. Nekem az, az érzésem hogy az elég nagy boldogtalansággal jár, ha valaki elveszti az identitását, a hagyományait, a kultúráját. Szerintem szánalmas a fűszoknyáját felkapó, és a turistáknak előadást tartó nép. Mi magyarok is szánalmasak vagyunk és a géppisztolyosok is. Nemcsak az utánzás, a kiszolgálás, a másodlagosság miatt. Nagyobb baj, az hogy elveszik az eredetiség öröme. Minden csak színjáték, műség lesz.
Úgy tűnik, hogy a mesterségesen megzavart felgyorsított fejlődés talán legrosszabb variáció. Viszont ez valóban kivédhetetlen variáció.
Az emberek képesek legszörnyűbb helyzetet is eltűrni, képesek a legképtelenebb rendszerbe is beleilleszkedni.
Minden fejlődési rendellenességnek az egyik lényeges oka: a rossz rendszer elfogadása, a rossz rendszerbe való illeszkedés. Egy rendezetlen szervezetlen, feudális jellegű rendszerben a lakosság jelentős része is ennek megfelelően fog viselkedni. Nem akad fenn a korrupción, inkább fizet. Nem akad fenn a kiskirályok meglétén, behódol azoknak. Nem akad fenn a rendezetlen szervezetlen, igazságtalan államon, inkább próbálja azt megkerülni, részben korrupcióval, részben saját kis ügyeskedéseivel. Ezzel nemhogy gyengítené az adott rendszert, de inkább erősíti. Abból indul ki, hogy ez a jelenlegi helyzet ebben kell boldogulni. Nevezhetjük ezt „mindig az adott helyzetben kell boldogulni, felfogásnak”. Természetesen ez nemcsak ezekre feudalizmusból kikecmergő országokra érvényes. Minden eddigi rendszerre jellemző, az individualizmus alapját képező egyik felfogásról van szó. A fatalizmus, fatalista hit (minden elrendeltetett, semmi sem változtatható) egyik fajtája: „mindig az adott helyzetben kell boldogulni” felfogás. Az embereknek meg sem fordul a fejében, hogy lehetséges lenne alapvető változás, és ez a változás javíthat az ő egyéni helyzetén is. Ez lenne a magasabb fokú változtatás szellemisége. Ahelyett, hogy az energiáját egy jobb szebb világ építésére áldozná, az adott rendszerbe való alkalmazkodásra áldozza. Ezzel az adott rendszert erősíti és saját egyéni helyzetén, általában hosszabb távon alig változtat. Ez a felfogás a jelenlegi államkapitalista rendszerben is uralkodik. Kívülről nézve azonban mindig nyilvánvalóbbá válnak a hibák, és tennivalók, mint belülről nézve.
Nézzük meg mi helyzet, pl. egy feudalizmusból kikecmergő nép esetében.
Adva van egy olyan nép, amelyik kevés demokrácia tapasztalattal rendelkezik, viszonylag fejletlen rendszerben élt. Ez a nép belekerül és huzamosabb ideig él egy túlzottan hierarchikus, és igazságtalan rendszerbe. A következő gondolatok terjednek el. Ilyen a világ, mindig lesznek gazdagok és szegények, hatalmasok és szolgák. Ebbe rendszerben kell élni, boldogulni. Mivel a gazdagokkal hatalmasokat nem tudom bántani, velük nem tudok rivalizálni, maradnak a szegények, a szolgák, akikkel képes vagyok rivalizálni. A szegénytársaimmal nem tudok összefogni egyrészt, mert velük kell rivalizálni, másfelől mert a hatalmasokat, gazdagokat, ill. ezt a rendszert nem tudom megváltoztatni. Így hát csak magamra és esetleg a családomra számíthatok. Mivel rendszer igazságtalan, és egyébként nem kicsi a tét (nyomorgok, nyomorog a családom vagy nem) használhatok minden eszközt. Így alakul ki a rossz rendszerbe való illeszkedéssel az individualizmus. Persze ez azt jelenti, hogy népréteg amúgy is fejletlen általános, átlagos társadalom-fejlettségi köztudata tovább romlik. Az individualizmus azt jelenti, hogy nincs közösségi szellem, legfeljebb alkalmi szövetségek. A közügyekbe szólás igénye szinte megszűnik. Az igazságosság igénye is szinte megszűnik. Ez jelenség igen gyakran alakult ki a történelmi fejlődés során.
Innen nézve a feudális jellegű országok borzalmasak, onnan nézve az államkapitalista jellegű országok borzalmasak.
Összefoglalva. A mesterségesen megzavart, felgyorsított fejlődés, a lelassult fejlődésből ered. Ennek előnye, hogy a rendszer mégis fejlődik, meghaladja az előző állapotát. A hátránya az, hogy ez a fejlődés mégis egy csikorgó, rázkódó ellenmondásokkal teli, a boldogságot csökkentő, természetellenes fejlődéssé válik. A mesterségesen magzavart, felgyorsított fejlődés előzménye és maga ez a rázkódó, ellentmondásos fejlődés is az egyszerűsített világnézet és azon belül is elsősorban változtatás szellemiségének hiányára vezethető vissza.
A történelmi fejlődési rendellenességeket végső soron így kategorizálnám: lelassult fejlődés: lelassult de mesterségesen megzavart felgyorsított fejlődés. Viszonylag megfelelő gyorsaságú, de hullámlépcsős, válságszakaszokkal szabdalt fejlődés. A nagyon hosszú távú fejlődés hibája: a történelmi diktatórikus torzulás.
Ezzel befejeztem az egyszerűsített rendszerfejlődés megtárgyalását.
A tanulmány végén visszatérek erre a témára, és amivel, ezzel a tanulmány elején is foglalkoztam, így bezárul a kör.
A rendszerek fejlődésének van egy folyamatos egyenletes aspektusa, van egy szabálytalan véletlen aspektusa, és van egy hullámlépcsős aspektusa. A folyamatos aspektus, valamint a szabálytalan véletlen aspektus miatt nehéz felfedezni a hullámlépcsős aspektust. Szerintem nemcsak van hullámlépcsős, de ez a leglényegesebb aspektus.
A folyamatos aspektust nem kell nagyon bizonygatni. Természetes, hogy folyamatok, jelenségek egymásból erednek. Az is természetes hogy egy hullámzó grafikon közepére fel lehet rajzolni egy egyenest, enyhén vagy erősebben ívelt egyenest, vagyis hosszú távon minden szemlélhető folyamatos egyenletes aspektusból is. Ha történelmet egészen nagy vonalakban, ezer éves távlatokban szemléljük, akkor szerintem ez a folyamatos egyenletes aspektus úgy néz ki, hogy Jézus születéséig a fejlődés enyhén lefelé haladt (enyhén hanyatlott), majd az idő tájt lassan megfordult és egy lassú enyhe fejlődés tapasztalható napjainkig. A rendszer akkor fejlődik, ha az ábrázoló vonal az Y tengelyhez (legfőbb célok, D/ 1, D/2, D/3 ábra) képest felfelé halad, hanyatlás van, ha lefelé halad. Az X egyenes leginkább az időt mutatja. A hosszú távú történelmi fejlődésre, a történelmi diktatórikus torzulásról még szó lesz.
A hullámlépcsős fejlődés lefelé haladó ágát ill. az alsó görbét nevezhetjük hanyatlásnak is.
A hanyatlás egy részleges visszalépés. Technikailag nincs, nem jellemző a hanyatlás ezért a természettudományos és technikai fejlődés nem is az Y tengelyen szerepel. Hanyatló korszak jellemzői: az általános életszínvonal visszaesik, rosszabbodik, háborúk konfliktusok száma megnő, a válságok száma megnő, és a kialakul a válság-láncreakció. Ezzel párhuzamosan a demokratikus szint is csökken.
Miért nem rajzolódik ki világosan a hullámlépcsős fejlődés?
A korábbi korokban, rendszerekben a fejlődést sokkal inkább meghatározták az emberi akaraton kívüli tényezők, több véletlenszerű jelenség hatott, az fejlődésre.
A véletlenszerű jelenségek hatására a nagy hullámlépcsők több kisebb hullámlépcsőre osztódtak szét. Egyébként korábban a nagy hullámlépcsők is több okból laposabbak lettek volna. Ezeket, a nagyobb, laposabb hullámlépcsőket tagolták szét, tették szabálytalan és sűrűbben változó hullámokká a véletlenszerű jelenségek.
A véletlenszerű jelenségek mellett a fáziseltolódás jelensége is hozzájárul, hogy a hullámlépcsős fejlődés nehezen felismerhető.
A különböző országok nemzeteknél más korokban alakulnak ki a rendszerek. A természettudományos és technikai fejlődés eltolódhat a politikai rendszerfejlődéshez képest. A világnézeti fejlődés is részben eltolódhat a gyakorlati rendszerfejlődéséhez képest. A rendszeren belül a rendszertényezők fejlődése is eltolódhat egymáshoz. Esetleg egy-egy rendszertényező a rendszert megelőzően fejlődik ki, vagy éppen ellenkezőleg nem fejlődik a rendszerrel együtt. Mindez megnehezíti a szabályos hullámlépcsők kialakulását, ill. azok felismerését.
Közelebb kerülünk a felismeréshez, ha megpróbálunk egy szabályos, átlagos rendszerfejlődési hullámlépcsőt elméletileg végiggondolni. Ilyen szabályos átlagos hullámlépcső a valóságban nem alakult ki, viszont ehhez hasonlók kialakultak. A lényeg az, hogyha az eddig kialakult rendszerfejődéseket átlagoljuk, kiemeljük a tipikus majd mindegyikben megtálalható folyamatokat, jelenségeket akkor megkapjuk az átlagos szabályos rendszerfejlődési hullámlépcsőt.
A hullámvonal törvényszerűségei.
Mielőtt ehhez hozzákezdenénk, fel kell vázolni egy hullámvonal (sinusgörbe) jellemzőit méghozzá rendszerfejlődési szempontból. Először is látni kell, hogy a ciklikusság (körfolyamatok) jellemzők, ezekre a hullámmozgásokra.
A hullámvonal mélypontját nevezzük 0. pontnak. Ezt az emberek a legmélyebb válságnak élik át, jóllehet itt már a hanyatlás lelassul, sőt itt fordul a hanyatlás át, fejlődésbe. Ezután következik az A. pont, a felfelé haladó szakasz kezdőpontja. Ha egy hullámvonal magasságát 100%-nak vesszük akkor ez kb. 10%-nál van. Az A. pontot nevezhetjük az igazi rendszerváltás, a tényleges fejlődés kezdőpontjának. Azért innen kezdődik, mert itt rendeződnek a viszonyok, itt kezdik érzékelni az emberek a fejlődést. Az egyértelmű fejlődés, a tényleges rendszerváltás szakasza az emelkedés közepéig tart. Ezt a pont a B pont. Ettől a ponttól ugyanis már egy lassuló fejlődés van, amit ugyan az emberek még nem nagyon érzékelnek, de fejlődés üteme már lassul, ezért ez a lassuló fejlődés szakasza. Ez tart a C pontig mely a hullámvonal teteje előtt van kb. 10%-kal. A C ponttól a fejődés már érezhetően lelassul, innen lehet érezni a változást, pontosabban a viszonylagos csökkenést. A következő pont a hullámvonal teteje a D pont, lényegében a D pontnak nincs jelentősége. Azért nincs jelentősége, mert az emberek folyamatosan azt érzékelik, hogy lassan rosszabbodik a helyzet. Valójában viszont itt fordul át a fejlődés negatív irányba. Mivel ezek hullámvonalak laposak ebben a szakaszban inkább csak stagnálást érzékelnek. Itt jegyezném meg, hogy statisztikai adatok nagyjából azonosak az emberek érzékelésével. A következő pont az E pont, ahol már hullámvonal elkezd egyértelműen lefelé haladni. Az E pont hullámvonal tetejétől 10%-kal esik lejjebb, de most már a lefelé menő szakaszon. A C ponttól az E pontig tartó szakaszt (hullámvonal teteje körüli szakasz) nevezzük stagnálás, illetve az enyhe elégedetlenség szakaszának. Tehát ebben a szakaszban a statisztikai adatok nagyjából stagnálnak, sőt bizonyos emelkedés is előfordulhat, mert a hullámvonalak általában nem szabályosak. Az E ponttól már egyértelmű és erőteljes lesz hanyatlás. A következő pont az F pont, a lefelé ívelő vonal közepe. A E ponttól az F pontig tartó szakaszt nevezhetjük a hanyatlás szakaszának. Ebben a szakaszban kezdenek kialakulni ki az alternatív és új világnézetek, és az alternatív és új rendszerek.
A F ponttól a G pontig tartó szakasz a legérdekesebb, mert két vonatkozása van. Ebben a szakaszban alakulnak ki a válságok, ill. a válság-láncreakció, a háborúk, harcok, forradalmak, stb.. Ugyanakkor ebben a szakaszban már tulajdonképpen már a visszafejlődés lelassul, de ezt megint nem érzik az emberek. Nevezzük ezt a szakaszt a válságszakasznak. A válságszakaszban folytatódik, erősödik a rendszer felbomlása, az új alternatív világnézetek és alternatív rendszerféleségek kialakulása. A következő pont a görbe legalsó pontja a 0 pont. A 0 ponton maximális a válság, az életszínvonal a legalacsonyabb, legnagyobb a borzalom foka. Ugyanakkor ez a szakasz, a G és 0 pont közötti, nemcsak a legnagyobb válság, de egy rossz rendszer felbomlásának, valami újnak a kezdete is. Nevezzük ezt a szakaszt válságvég szakasznak. Gyakran azonban elindul a válságmegfutás és a szabályos hullámvonal, eltorzul, ez szakasz meredekebb lesz, mint egy szabályos hullámvonal hasonló szakasza. Mint mondtam minden borzalma ellenére ez a szakasz a régi rendszer felbomlásának szakasza a rendszerváltás, a tényleges fejődés előkészítő szakasza, így hát ennek a szakasznak nemcsak negatív vonatkozása van. Egyébként ebben a szakaszban alakulnak, ki ágaznak le leginkább az új rendszerek. A leágazás rendszerint a sinusgörbe folytatása, egy rendszer, de lehet ennek több változata, a vonal ilyenkor több görbében folytatódik. Egy országnak, egy államnak csak egy görbéje, útja lehet. Van a különböző országoknak egy saját (egyedi) görbéjük, mely sokszor hasonló, mint a másik ország görbéje. Tehát van egy jellemző, átlagos görbe. Továbbá lehet ettől eltérő görbe út is, pl. a szocializmus kialakulása.
A 0. ponttól az A. pontig terjedő szakaszt nevezhetjük az új rendszer előzetes szakaszának.
Az útvonal, és a rendszer mozgásának (bárka mozgásának) törvényszerűségei.
Ez a kettőség, ellentmondás végigkíséri az egész rendszerfejlődést. Az ellentmondás az, hogy a szinuszgörbéből adódóan, amikor maximális jólét, akkor már a fejlődés valójában csökkenő szakaszban van, a rosszirányba kanyarodás elkezdődött, sőt már javában tart. Az alsó szakaszon, pedig amikor minimális jólét, maximális a borzalom, akkor már a fejlődés elkezdődött, a rossz irány korrigálása már folyik. Legalábbis az emberek lelke, tudata kezdi felismerni a tévedést és a helyes utat. Igaz hogy ezt a válságmegfutás gyakran megakadályozza, mert átrajzolja szinuszgörbét. Az ellentmondás másképpen: a csúcspont előtti, körüli szakasz már a jó rendszer felbomlása. Az alsó pont előtti körüli szakasz már a rossz rendszer felbomlása. Ellentmondás megint másképpen: minden szakasz eltér a másiktól, de mégis a következő szakasz előkészítője. Ráadásul a szakaszok között nincs éles határvonal, átfolynak egymásba.
Mindez azt jelenti, hogy a rendszerváltásokat, általában a rendszer változásait nehéz észrevenni.
A következő törvényszerűség: minél nagyobb mélypont (meredekebb a válságszakasz) annál gyorsabb, meredekebb lesz felfelé ívelő szakasz. Ugyanakkor minél meredekebb felfelé ívelő szakasz annál meredekebb lesz a válságszakasz. Ez egyszerűen abból adódik, hogy az egyet könnyebb megduplázni, mint a tizet. A húszról pedig könnyebb lecsúszni, mint a tízről.
Itt jön be egy a következő törvényszerűség a rendszer (bárka) tehetetlensége. Ez is végigkíséri a változásokat. Ha elkezd felfelé haladni bárka, akkor viszi tehetetlensége. Nehezebben kanyarodik be, de ha elkezdett kanyarodni, akkor fellép kanyartehetetlenség. Ilyen a fizikában talán nincs, de a rendszerváltozásokban van. Ez a kanyartehetetlenség tulajdonképpen kormánylapát (a vezetés, vezetési mentalitásnak) tehetetlensége.
Tulajdonképpen két tehetetlenség van a bárka tehetetlensége és kormányszerkezet tehetetlensége.
A megértéshez soroljuk fel a rendszer (bárka) alapvető egységeit. A bárka motorja természettudományos és technikai állapot valamint a termelési kapacitás. A kormánylapát szerkezet a következőkből áll: vezetés, vezetés világnézete, mentalítása, döntéshozó mechanizmus, gazdasági rendszer, jogrendszer, szociálisrendszer, oktatási rendszer, stb., minden olyan, ami az irányítással kapcsolatos. A bárkatest meg maga az emberek, a társdalom, a magángazdaság, minden olyan rész, ami nem a motorhoz és nem a kormánylapát-szerkezethez tartozik. Nincsenek éles határvonalak, átfedések vannak. Pl. a fogyasztás milyensége az részben az irányítástól függ, részben az emberektől. Vagy a termelés nagysága függ gazdaságirányítástól. A termelés nagysága, kapacitása, mégis a motorhoz tartozik, míg a gazdaságirányítás, gazdasági rendszer a kormányszerkezethez tartozik. Számtalan átfedés van de mégis különálló részek ezek.
Folytassuk a tehetetlenség törvényét.
A kormányszerkezet tehetetlenségét befolyásolja (növeli) többek között a bonyolultság szervezettség és hatalmi vagyoni tömeg nagysága is. Csökkenti viszont a rendszer rugalmassága, a vezetés rugalmassága és változtató képessége. A bárka tehetetlenségét, befolyásolja (növeli) többek között a társadalom bonyolultsága szervezettsége, a hatalmi vagyoni tömeg nagysága valamint ezzel összefüggésben a népességszám. Csökkenti az emberek változáshoz való hozzáállása, ill. ezt a hozzáállást befolyásoló kultúra és világnézet.
Ha elfordul a kormánylapát, akkor azt nehéz visszamozdítani. Amikor lefelé halad a bárka akkor szintén a tehetetlenség miatt nehéz megállítani, ill. a kormánylapátot jó irányba fordítani. Ilyenkor jön létre válságmegfutás, ha túl meredek a lefelé haladás. Ha nem túl meredek akkor létrejön az alsó kanyartehetetlenség. A tehetetlenség törvénye is hozzájárul a rendszerváltozások szabályosságához. Minél szervezettebb bonyolultabb kormányszerkezet, annál nagyobb kormányszerkezet tehetetlensége. Minél nagyobb szervezettebb rendszer annál nagyobb a társadalmi (a bárka) tehetetlensége.
A következő törvényszerűség a motor sebességéhez kötődik. Minél sebesebb motor (magasabb színtű a természettudományos technikai fejlettség és termelési kapacitás), annál gyorsabba halad a bárka minden irányban, felfelé kanyarban és lefelé is. (Pl. annál több és nagyobb hatékonyságú fegyvert képesek termelni, vagy éppen számítógépet, modern lakást, stb. termelnek.) Ez is mutatja, hogy a termelési kapacitás és a gazdaságirányítás (a termékstruktúra meghatározás) elválik egymástól. A negatív szakaszban, visszafejlődésnél ugyanis a termelési kapacitással nincs baj, de gazdaság és társadalom irányításával baj van, ezért halad lefelé is gyorsan a rendszer. Gyakorlatilag ez mondjuk egy fegyverkezés, háborúzás, mikor nagy termelési kapacitást a rossz célokra fordítják, ami gazdasági és társadalmi irányítás hibája. Ebben az esetben kapacitás marad, a motor jó, csak a kormányszerkezet romlott el.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a természettudományos technikai állapotnak azért van közvetlen hatása a politikai rendszerfejlődésre, pontosabban a demokratizálódásra, a szükséglet-kielégítésre. A demokratizálódáshoz is kell természettudományos technikai fejlettség. A természettudományos technikai fejlettség egyébként hozzájárul az értelmesedéshez, ami szintén szükséges fejlődéshez. A magasabb szükséglet-kielégítéshez pedig természetesen szükség van a magasabb szintű termelési kapacitásra és természettudományos technikai állapotra. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy kb. 20%-os a közvetlen hatása természettudományos és technikai állapotnak a rendszerfejlődésre. Bárka hasonlattal: a bárka hamarabb ér el oda, ahol a széles út kitágul, ahol a lehetőségek kitágulnak, sokasodnak. A fasizmus viszont azt példázza, hogy lehet egy magas szintű természettudományos és technikai szinttel bíró rendszer rabszolgatartó (legalacsonyabb) rendszer, ezért csak 20% a pozitív hatás.
Visszatérve: mi következik a három törvényszerűségből?
Az következik, hogy a lefelé ívelő szakasz hasonló lesz, mint a felfelé ívelő szakasz. Következik az, hogyha bárka útja elkezd hullámozni, (bárka kacsázva halad), akkor azt nehéz ebből a hullámmozgásból kitéríteni. Következik az, hogy a kormányszerkezet kisebb hibájának is nagy hatása lehet. Következik az, hogy minél szervezettebb egy rendszer, minél fejlettebb a természettudományos technika állapota, nagyobb a termelési kapacitása, annál hajlamosabb a meredek hullámvonalmozgásra. Egyszerűbben, fejlett technikánál a fejlődés és a hanyatlás is dinamikusabb. Következik az is, hogy csak az egyenletes, de viszonylag dinamikus fejlődés a megoldás.
Elemezzük részletesebben a különböző szakaszokat.
A rendszerváltás szakasza a fejlődés szakasza. Nézzük először a fejlődést a 0 ponttól az A. pontig. Nevezzük ezt az előzetes rendszerváltás szakaszának. A kimondott válságnak, pl. a háborúnak már vége van, de még nincs termelés, még nincs kialakult döntéshozó mechanizmus. Még zavaros a helyzet, annak minden hátrányával, az emberek rosszul élnek, de legalább béke van.
A forradalmi új vezetésből és a régi vezetés haladóbb részéből, a kettő ötvözetéből, szövetségéből kialakul az új vezetés.
Az új vezetéssel párhuzamosan, ill. korábban kialakul az új világnézet. Az új világnézet az előző szakaszban kialakult új forradalmi világnézetből és a korábbi világnézetek haladóbb részeiből áll össze. A vezetés elfogadja ill. eleve híve az új világnézetnek. Az világnézetből, ill. más okok miatt kialakul a vezetés egyszerűsített világnézete, pontosabban a vezetés demokratikus, változtató világnézete. Ez egyszerűen arról szól, hogy a vezetés átélve az előző rendszer összeomlását, a válságokat már nem ragaszkodik ahhoz, hogy a rendszer szinte tökéletes, elfogadja, hogy a rendszer nem volt jó, elfogadja hogy alapvető, széleskörű reformokra van szükség. Továbbá nem fél attól, hogy a népréteg nagyobb vagyonhoz és hatalomhoz (jogokhoz, döntési jogokhoz) jut. A vezetés nem fél a változásoktól és nem fél a jelentősebb demokratizálódástól. Jelentősen változtat demokrácia irányába. Másképpen fogalmazva, a vezetés már nem fél, hogy a rendszer összeomlik, mert már összeomlott. Nem fél a demokratizálódástól, mert az nem okozhatja a rendszer összeomlását, nem fél a saját hatalmának megingásától, mert már az erősen inog, (vagy már összeomlott, mert ez már részben új vezetés), sőt részben már romokba hever. Ráébred, hogy demokratizálódás a fejlődés útja. Itt azt kell látni, hogy a vezetés is átélt egy katarzist. Ez olyan mikor az ember átél egy katarzist (pl. egy halálélményt) és egyszer csak megváltozik a világnézete, önzetlenebb nyitottabb lesz, többé már nem kergeti hatalmat, vagyont esztelenül. Valami ilyesmi folyamat játszódik le az új ötvözött vezetésben is, a rendszerváltás kezdetén, és ennek hatására alakul ki a vezetés, demokratizálódó, változtató világnézete. Valójában itt oldódik fel igazán a jóval korábban kialakult kivonatolt stabilizáló világnézete. A nép a lakosság is katarzis utáni hangulatban van, a változás reménye, akarata jellemző világnézetére. Népréteg egyszerűsített világnézete is jelentősen javul, kevésbé lesz hiányos.
Az A. ponttól, a B pontig. Ezt a szakaszt nevezzük az igazi rendszerváltozás szakaszának.
Az új vezetés a katarzis ill. az új demokratizálódó, változtató világnézete következtében bátran átépíti a rendszert, átalakítja, megreformálja rendszertényezőket és beindul a fejlődés. Bátran átalakítja a rendszer szinte minden részét, a döntéshozó mechanizmust, a gazdasági rendszert, a szociális rendszert, a jogrendszert, saját hatalmát is korlátozza, és még lehetne sorolni. A kormánylapátot erősen fejlődés irányába fordítja.
Az igazi fejlődés, maga a csoda. Olyan ez, mint amikor egy autó vagy hajó, (bárka) szinte észrevétlenül magasabb sebességre kapcsol és elkezd suhanni. Azért suhan, mert szinte akadálytalan az útja. Sokan azt gondolják, hogy a rendszerváltás forradalmakkal, égzengéssel járó, harcos, izzadságos, szenvedéses időszak. Nem kérem, ez az előtte levő időszak, a felbomlás és válságok időszaka. Sokan a harcot, háborút, forradalmat tekintik a rendszerváltás időszakának. Ez tévedés az a válságok időszaka, az előző rossz rendszer felbomlásának időszaka. A rendszerváltás időszakában is vannak zökkenők problémák, de a fejlődés üteméhez képest ezek viszonylag elenyészők. Azt mondom, hogy felgyorsult fejlődés ellenére, ebben a szakaszban van viszonylag a legkevesebb probléma, ebben a szakaszban halad a bárka legsimábban.
Ezt azért kell tisztázni, mert elvileg, és gyakorlatilag is, létre jöhetne egy állandó rendszerváltás, vagyis egy egyenletes, de viszonylag intenzív fejlődés. Az viszont egy kisebb probléma, hogy mélypont miatt itt meredekebb és gyorsabb a fejlődés kelleténél, de ez nem az aktuális vezetés hibája.
A rendszerváltás időszaka alapvetően békés, logikusan is csak békés lehet. Ugyanis, ha sok lenne a konfliktus, harc háború akkor az akadályozná fejlődést. A legjobb példa erre talán a kínai szocializmus rendszerváltása. A jelenlegi fejlettebb kínai szocializmus egy fejletlen brezsnyevi szocializmusból, szinte a sztálinizmusból alakult ki igen rövid idő (kb. 8-13 év) alatt. A világ és talán a maguk a kínaiak sem vették észre és kialakult a szocialista piacgazdaság, a fejletlen országból egy fejlett ipari ország lett. Hihetetlenül csendesen, simán és gyorsan ment mindez végbe. Felhozhatnánk példának, mondjuk a japánok, vagy a németek 1945 utáni rendszerváltását is. Ez nem volt más, mint a klasszikus kapitalizmusból (ill. fasizmusból, mint rendszertorzóból való) való átlépés a fejlettebb államkapitalizmusba. 10-20 év alatt hirtelen viszonylag simán és csendesen átalakult a politikai rendszer miközben a gazdaság is elkezdett szárnyalni.
A B. ponttól a C. pontig tartó szakaszt nevezzük a fejlődés lassulása szakaszának. Mi az, ami a már a B pont környékén történik, mi okozza változást?
Először is az új vezetésből átlagos (régi, maradi) vezetés lesz. Az új vezetésnek kevesebb a szükségszerű negatívuma, mint egy átlagos vezetésnek. Mivel elmúlt a katarzis és dolgok jól haladnak a vezetés lenyugszik, és sajnos eltűnik belőle a változtatás szellemisége, a demokratizálódás szellemisége. Kialakul a vezetés másik jellemző egyszerűsített világnézete, a stabilizáló, lemerevedő világnézete, és ezzel párhuzamosan stabilizáló, lemerevedő politikája.
Egyébként pedig a részletes világnézetet (nem egyszerűsített) erre az időszakra már a vezetés a maga képére alakítja. Ez a következőt jelenti, a vezetés minden új világnézetet igyekszik úgy átalakítani, hogy az őt szolgálja, és ez rendszerint sikerül is neki. Itt-ott módosít az új világnézeten, és az végül azt saját képére saját érdekeihez alakítja. A saját képére alakítás azt is jelenti, hogy az új világnézetből eltűnik az újító, a forradalmi vonatkozás. A stabilitás, lemerevedés világnézete, programja egyébként azt jelenti, hogy a vezetés saját pozícióját (hatalmát vagyonát) meg akarja tartani sőt erősíteni akarja azt. A rendszer szinte tökéletes - felfogás is ide tartozik.
Lényegében itt dől el rendszer további sorsa, hiszen ha a kormánylapát rossz irányba mozdul, akkor az kihat a továbbiakra. Miért baj a stabilizálás, hiszen az látszólag rögzíti a jó irányt. Ez azonban csak a látszat. Ha a fejlődés oka változás, demokratizálódás, akkor annak megszűnésével, megszűnik az ok, vagyis a fejlődés is leáll. Bárki, aki betelepszik a karosszékébe, mondván most már minden rendben, van, az elindul lejtőn, mert nem intézi azon dolgait, amik továbbra is előre vinnék. Egy másik példával: ha házunkat nem újítjuk fel időnként, de folyamatosan, akkor az, össze fog dőlni. Sok példát lehetne hozni. Bárka szempontból talán a következőt lehet említeni. A bárka halad tengeren, de a tenger áramlása problémák áramlása az a rossz irányba sodorja a bárkát. Ha kormányos ennek az áramlásnak nem kormányoz ellen, csak mereven fogja kormányt, akkor az áramlás rossz irányba sodorja bárkát. Tehát tudatosan a problémák ellen kell kormányozni, változtatni kell, ahhoz, hogy a bárka egyenesen jó irányba haladjon. Ha az áramlás miatt rossz irányba fordul a bárka és kormányos továbbra is mereven fogva, kormányt, akkor már a rossz irányt fogja követni.
Innentől a rendszer nem képes a problémákat megoldani, másrészt önmaga is problémákat generál. Ez a jelenség ebben a szakaszban (B-C) kezdődik, de végigkíséri a rendszerváltozás folyamatát egészen az igazi rendszerváltás szakaszáig.
Annak ellenére, hogy ebben a szakaszban még jó irányba halad a bárka de itt alakul ki a fő probléma, stabilitásra (hatalom és vagyon megvédése, növelése) való törekvés. A bárka (rendszer) elkezd rossz irányba fordulni, kanyarodni. Azt mondtam, hogy az emberek ezt nem veszik észre, a vezetés viszont még annyira sem veszi észre. A vezetés ugyanis az izoláltsága, és jobb élete miatt sokkal később veszi észre a problémákat, mint a népréteg.
A vezetés szükségszerű (hajlamos) tulajdonságairól, negatívumairól már többször szó volt. Általában kialakul bennük a felsőbbrendűségi érzés. Általában hatalom vagyon megtartása erősítése lesz az elsődleges cél, és ebből sok minden következik. Általában jobban élnek és elszigeteltebben élnek, mint a lakosság és ezért másképp érzik át, és ezért másképp értékelik a problémákat. Mindezekről, és más tulajdonságaikról bővebben is lehet elmélkedni, de az egy külön könyvet igényelne. Én egy külön fejezetet áldozok e problémára. Csak annyit jegyzek meg, hogy a vezetés „szükségszerű” tulajdonságai, negatívumai természetesen fontos tényezője rendszerváltozásoknak.
Visszatérve: ezek jellemzik a B és C pont közötti szakaszt, a fejlődés lassulásának szakaszát.
Lényegében ugyanez jellemzi a C pont és a D pont közötti szakaszt, sőt D pont és az E pont közötti, a stagnáló tetőpont, szakaszát. A vezetés marad a stabilizáló, lemerevedő világnézete mellett, a részletes világnézet pedig a saját képére (érdekéhez) van alakítva. Az igazi problémákat nem látja, azt gondolja: minden rendben van. Az emberek a lakosság ezen, szakaszokba, már elkezdi problémákat érzékelni, de ez nem jelentős. Nem felejtsük el, hogy e szakaszban a legmagasabb az életszínvonal. Az ugyan érzékelhető, hogy a fejlődés megáll, de ennek nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget. Kellemetlen, de nem nagyon. Egyébként jelenleg ebben a szakaszban van az államkapitalizmus.
A E pont és F pont közötti szakasz azonban részben más. A vezetés maradna és részben marad is a stabilizáló felfogásánál, folytatná és nagyrészt folytatja is e politikáját. Itt viszont már érezhetők a problémák, hiszen az életszínvonal nem stagnál, hanem csökken. Az életszínvonal csökken a problémák sokasodnak, ez konfliktusokat, harcokat generál. Ezek a konfliktusok harcok tovább rontják a helyzetet. Mondhatjuk, hogy már beindul egy enyhe válság-láncreakció. Emlékeztetőül a válság-láncreakció a gazdasági válság, pénzügyi válság, az erkölcsi válság, az egészségügyi válság, az életszínvonal válság, a háborús válság és a természetpusztítási válság (környezetszennyezés, természeti katasztrófák) erősödését illetve ezek összekapcsolódását, ezek egymás generálását jelentik. A konfliktusok, a harcok kiéleződése, sűrűsödése főleg háborús és erkölcsi válságot erősítik, de más válságokra is hatnak. Ezt már megérzi a vezetés is valamennyire, de mindezt úgy éli át, mint a vezetést, rendszer stabilitását veszélyeztető jelenségeket. Ekkor a reakciója egy még erősebb stabilizálás és hatalomvédelem lesz, ami már a diktatúra iránya. A döntéshozó mechanizmus, a jogrendszer bizonyos fokig diktatórikusabb lesz. Pl. az ellenállásokat keményebben, torolja meg a vezetés. Pl. nő a gyorstörvénykezés kényszere, ennek következtében egyes vezetők nagyobb hatalommal rendelkeznek. A vezetők közötti konfliktusok, hatalmi harcok is éleződnek, szabályozatlan harc alakul ki közöttük, ennek is általában centralizáló hatása lesz. Mondhatjuk, hogy még a meglevő stagnáló demokratikus szint is csökken. Eddig alig volt változtatás, most már van változtatás, de rossz irányú. Ugyanakkor a vezetés stabilizáló alapállása nem változik, mindezt a stabilizálás érdekében teszik.
Szerintem ebben helyzetben még nincs kényszerhelyzetben (csak részben van abban) a vezetés, ez az utolsó szakasz amikor még megváltozathatná dolgokat. Igaz nem olyan könnyen, mint az előző szakaszokban. A világtörténelemben azonban általában az történt, történik, amit itt vázoltam, azaz a diktatúra felé fordulás. Helyre kell állítani rendet - vallja a vezetés és ezzel a lakosság egy része is egyetért.
Ugyanakkor vezetés még mindig csökkentve érzi a problémákat az elszigeteltsége és jóléte miatt. A lakosság egy része nem érzi, vagy nem látja problémákat ennek egyik oka, viszont a manipuláció ill. a szellemi szemetelés. A manipuláció a szellemi szemetelés tehát megjelenik (jelen van) mint rendszerváltozást befolyásoló tényező. A többi tudatformáló tényező (társadalomtudományok fejlettsége és azok oktatása, a lakosság világnézete) is megjelenik (jelen van) mint rendszerváltást befolyásoló tényező. A lakosság egyik része nem veszi észre a sűrűsödő problémákat, ill. azokat rosszul értelmezi. A lakosság másik része viszont már háborog, elégedetlen, változtatni akar, és nyomokban megjelenik a forradalmi értelmiség a forradalmi vezetés. Megjelennek az új világnézetek az új rendszert kereső világnézetek, felerősödnek az ellenállások, a tüntetések. A konfliktusok jelentős része a lakosság és az állam, a vezetés között alakul ki. Az állam egyre ellenségesebb viszonyba kerül a lakosság többségével. Másfelől viszont mindenféle konfliktus harc, sűrűsödik. A nehéz helyzet miatt a szabályozott versenyekből, szabályozatlan harcok lesznek. Igaz van egy ellenhatás is: a bajban jön meg az emberek esze, a baj összekovácsolja az embereket. Ez az ellenhatás azonban általában gyengébb, mint a főhatás, nő az agresszió, a bűnözés, háborúk törnek ki, stb..
Itt térnék ki arra, hogy ugyanez a helyzet, hogy alakulna egy fejlettebb demokráciában. A fejlettebb demokráciában valószínűleg ez a helyzet ki sem alakulna. Tételezzük fel azonban, hogy mégis kialakul. A lakosság tehát egyre elégedetlenebb. Ellenben a lakosság egyrészt tisztában lenne azzal, hogy saját maga okozta ezt a helyzetet. Másfelől tudja, hogy mint döntéshozó, képes ezt helyzetet megváltoztatni. Már ezek, önmagukban is, csökkentik a lakosság elégedetlenkedését. Ugyanakkor nem állna fenn a vezetés ellentmondásossága: egyre inkább kénytelen hatalmát erősíteni, stabilizálni, azt gondolva, hogy így lehet a válságokat megoldani, miközben a válságok megoldáshoz éppen a változások szükségesek. A lakosság tehát saját bőrén érzi, hogy változásokra van szükség, akkor a lakosság, mint döntéshozó, változtatni fog. Ha pedig viszonylag magas társadalomtudományos tudással bír, és objektív tájékoztatásban részesül, akkor feltehetően a jó irányú változásokat támogatja. Kétségtelenül hogy itt is felszínre kerül, hogy lakosság rossz döntést hozhat, amennyiben manipulálható, ill. amennyiben elégtelen társadalomtudományos tudással rendelkezik. A demokrácia fontos tényezője tehát az, hogy a lakosság szellemileg is alkalmas legyen a demokráciára.
Ha pl. a népszavazás (az emberek többsége) úgy dönt, hogy adott a válságos helyzetben nagyobb fegyelemre, rendre van szükség, akkor ő maga is igyekszik ezt a nagyobb rendet, fegyelmet betartani, ill. ezt nem érzi majd diktatúrának. Egy alapvető szabálya azonban van a magasabb szintű demokráciának. Minden döntés lehetséges, csak az nem hogy a demokrácia szintje csökkenjen, vagy ilyen veszély fennálljon. Tehát a nagyobb rendet, fegyelmet sem lehet pl. egy teljhatalommal bíró testület kinevezésével biztosítani. (Ebbe a csapdába már több demokrácia besétált a történelem során. Igaz, hogy azok nem voltak igazi, magas színvonalú demokráciák. Többek között azért sem, mert ebbe a csapdába besétáltak. A jelenlegi háborús (válsághelyzetű) alkotmány, jog lehetővé teszi egy diktatúra kialakulását.) A tényleges demokráciában csak a demokratikusan meghozott törvények biztosíthatják a nagyobb rendet, fegyelmet. A döntéshozó mechanizmusnak nem szabad megváltozni.
A lényeg az, hogy egy demokratikusabb rendszerben kisebb eséllyel alakulnak ki válságszakaszok, mint egy kevésbé demokratikus rendszerben.
Itt felvetődhet egy látszólagos ellentmondás. A történelmi tendencia egyfelől az egyre erősebb válságszakaszok, másfelől a demokratizálódás. Ezt úgy kell értelmezni, hogy kétségtelenül volt egy enyhe demokratizálódási folyamat, de ez nem volt elegendő, nem volt akkora, hogy a komolyabb válságokat megakadályozza. Nem volt olyan erős, hogy hullámlépcsős fejlődésre való hajlamosságot ellensúlyozza. A komoly válságok kialakulása is azt bizonyítja, hogy létezik a történelmi diktatórikus torzulás. Ha még ennél is enyhébb lett volna a demokratizálódás, akkor még komolyabb, pusztítóbb háborúk és válságok alakultak volna ki. A „lehetett volna rosszabb is”, azonban nem igazán elfogadható felfogás. A hosszú kitérő után, visszatérek a hullámlépcsős fejlődés elemzéséhez.
A következő szakaszban E ponttól, F pontig (válságszakaszban) már szinte visszafordíthatatlan a helyzet. Lényegében minden előző folyamat, folytatódik csak felerősödve. Erősödik a stabilizálási szándék, ami most már egyértelműen a diktatúra iránya lesz. A helyzet az életszínvonal tovább romlik. Az elégedetlenség nő, a harcok konfliktusok nőnek, a válság-láncreakció lassan kiteljesedik, háborúk törnek ki. Az erkölcsi válság is kiteljesedik.
Az erkölcsi válság növeli a harcokat, háborúkat, és kihat a pénzügyi tisztességre. A háborús válság kihat gazdaságra és pénzügyekre. A pénzügyi válság kihat gazdaságra. A gazdaság kihat az egészségügyre, a jólétre és így tovább. Tehát a válságok egymást generálják egymást erősítik, ez a válság-láncreakció.
A nép egyik fele rendet akar, a másik változást polgárháborúk alakulnak ki. A rendszerváltozás akarók száma most már jelentős. Most már erősebben jelennek meg az új világnézetek, jelentős forradalmak, lázongások törnek ki. Az új „forradalmi” vezetés jelentős lesz. Helyenként országonként már új rendszerek új rendszer-féleségek alakulnak. Így jut el helyzet a mélypontig, a 0 pontig, azaz kialakulhat (és gyakran ki is alakul) a világkatasztrófa, mondjuk egy világháború formájában. Tulajdonképpen a válságmegfutás miatt a G pont (itt nem a nők bizonyos pontja) át lesz ugorva. Mondhatjuk hogy ez a szakasz a leginkább szükségszerű, a sorszerű folyamatok szinte visszafordítatlanok. Már a vezetés is kényszerhelyzetben van, ha akarna, akkor sem tudna ebben a szakaszban demokratizálni.
Ebben a szakaszban a döntéshozó mechanizmus és jogrendszer átfordul háborús, diktatórikus változatba. Az alkotmányból is tudjuk hogy a háborús, ill. a vészhelyzet (katasztrófa) döntéshozó mechanizmusa más, diktatórikusabb, mint a békés időszak döntéshozó mechanizmusa. A joggal ugyanez a helyzet, az is megváltozik egy ilyen helyzetben.
A válság két okból áll meg. Egyrészt már nem tud tovább fokozódni. Másrészt azért az említett ellenállás, forradalmak, új rendszerváltó világnézet, az új forradalmi vezetés pozitív hatása valamennyire érvényesül. Mondhatjuk úgy hogy az emberek, vezetők többsége azért rádöbben: hohó itt valami borzalmas történik, álljunk már meg. Ez például, úgy történhet, hogy egy viszonylag demokratikusabb ország beavatkozik a háborúba. Például egy általános, több nemzetre kiterjedő ellenállás, harcmegtagadás, békés demonstráció, erős rendszerváltási szándék is véget vethet a negatív folyamatnak. A csapdahelyzet a következő: amennyiben ez rendszerváltási szándék, béketeremtő szándék túl agresszív, úgy folytatódik a háború, és folytatódik a válság. Tehát egy békés, de határozott általános ellenállás lenne az optimális, olyan, amit Jézus, Gandhi is tanított. Az is igaz, ha a békés de határozott ellenállás nem eléggé általános (nem terjed ki az emberek többségére), akkor az hatástalan lesz. Ha agresszív a jobbító szándék az késleltetett megoldást jelent, de azért egyszer, hatalmas szenvedések, rombolások áldozatok után mégis kifullad a háború és többi válság. Újra megjegyzem: a hatalmas szenvedések értelmetlen halálozások, rombolás, a rendszerváltozások 70%-ban viszonylag könnyen megelőzhetők. A további 30%-ban, amikor már visszafordíthatatlan a folyamat, az előbb említett általános békés ellenállással csökkenthető. Tehát a hatalmas szenvedések tömeges halálozások, és pusztulás, rombolás nem szükségszerű velejárói a fejlődésnek.
Pontosabban fogalmazva: bizonyos szenvedések, áldozatok szükségesek a fejlődéshez, de ezeknek nem kell hatalmas mértékűnek lenni. Ha viszonylag csekélyebb szenvedéssel, áldozattal biztosítani lehet egy viszonylag dinamikus fejlődést, jólétet, akkor az emberiség átlagos, általános „boldogsága” nagyobb lesz, mint az átlagos általános szenvedése.
Ezután minden kezdődik elölről (de nem ugyanúgy, csak lényegileg hasonlóan), a 0 ponttól, az A pontig terjedő szakaszt már elemeztem.
Az itt leírtak egy nem létező átlagos rendszerváltozást, rendszerváltást ábrázoltak. Valójában ez mindig másképpen, de lényegében hasonlóan történt. A korábbi eredeti rendszerváltozások, rabszolgatartó, feudalizmus, klasszikus kapitalizmus viszont nem egy hullámlépcsőben történt, hanem több hullámlépcsőbe ezért is nehéz ezeket a fent vázolt rendszerváltással összeilleszteni. Persze a rendszerváltások jelentős része ennél szelídebb, és követő rendszerváltás. A követő rendszerváltás, amikor már stabilan ki van alakulva egy rendszer, és egy állam ország, csak becsatlakozik ebbe. Természetesen ezek rendszerváltások szelídebben és részben máképpen történnek. Ezekről már szó volt, nem akarom magam ismételni.
A klasszikus kapitalizmus átváltása az államkapitalizmusba.
Az előzőkben vázolt folyamat leginkább az utolsó nagy eredeti rendszerváltozásra, rendszerváltásra hasonlít: átváltozás, átváltás a klasszikus kapitalizmus rendszeréből az államkapitalizmus rendszerébe. Az utolsó válságszakasz pedig az 1910-1945-ig terjedő időszakra hasonlít. 1945-50 között volt a rendszerváltás előzetes szakasza. 1950-1975 között az igazi rendszerváltás szakasz. 1975-1995 között a lassuló fejlődés szakasz. 1995-2005 között a stagnáló tetőpont szakasz, ami kb. 2008, 2013-ig tart még. Azért bizonytalan, mert azért jócskán vannak kiszámíthatatlan elemek. A klasszikus kapitalizmus utolsó stagnáló tetőpontja 1865-1895 közé tehető. Igen fontos, hogy stagnáló tetőpont és a válságszakasz kezdete 1910 között mindössze 30 év van. Mindez az un. fejlett országokra ( nyugat-Európa, részben közép-Európa, USA, Japán) vonatkozik.
Mi bizonyítja, hogy létrejött ez a rendszerváltás a klasszikus kapitalizmus átváltozott államkapitalizmusra?
Hivatkozhatnék itt rendszertényezők értékelésére, szinte mindegyik rendszertényezőnél magasabb százalékot kapott az államkapitalizmus, mint a klasszikus kapitalizmus.
Néhány egyszerűbb nyilvánvalóbb jelenséget is felsorolok. Az összehasonlítás mondjuk, legyen az 1900 körüli évek, mint a klasszikus kapitalizmus tetőpontja (már visszaforduló fejlődés) és a 2000 körüli évek, mint az államkapitalizmus hasonló időszaka.
A népréteg viszonylagos életszínvonala egyértelműen magasabb az államkapitalizmusban. Igaz ez termelési kapacitásnak is betudható. Viszont érvényesül egy olyan felfogás, hogy a népréteg is fogyasszon éljen jól) sőt egyre többet fogyasszon. Ez fogyasztói gazdaság, ami kétélű pozitívum, főleg napjainkban. Az viszont vitathatatlan hogy a felfogás és gyakorlat megváltozott. A klasszikus kapitalizmusban a vezetés szinte ellenezte (félelemből, felsőbbrendű érzésből, stb.) a lakosság népréteg életszínvonalának emelését.
Korábban (1900-as évek) pl. ilyen megszólítások voltak: nagyságos úr, méltóságos úr, stb. nemcsak megvoltak a hatalmas különbségek (hatalmi vagyoni) de azt ki is hangsúlyozták. Jelenleg már legalább elvileg ellenzik hatalmas különbségeket. Azzal, hogy jelenleg más stílus, már csökkent a hierarchia. Igaz itt viszont előjön a manipuláció problémája, gondolok itt arra, hogy azért a tényleges helyzet közel sem olyan jó, mint amilyennek beállítják.
Korábban az alkotmány nem tartalmazott ennyi alapvető emberi jogot.
A jogegyenlőség és jogorvoslati egyenlőség is fejlődött.
A munkások jogai is jelentősen bővültek, pl. a munkajogok. Az ötnapos munkahét, bevezetése. Tiltják a korábban megengedett gyermekmunkát, és még lehetne sorolni. Demokratizálódott a választási rendszer. Korábban, pl. a nők nem szavazhattak és még lehetne sorolni. A döntéshozó mechanizmus, az intézményrendszer is demokratizálódott. Pl., jelenleg már vannak népszavazások. Pl., van alkotmánybíróság, és még lehetne sorolni.
Ami viszont lényeges változás: az állam szerepének erősödése, főleg gondoskodó állam kialakulása. Pl. korábban is volt közoktatás, de nem volt kötelező. Az államot nem érdekelte, hogy egy gyerek tanul, vagy nem tanul. Most érdekli. Ugyanez igaz az egészségügyre. Most az államot érdekli, főleg elvileg, hogy minden beteg meggyógyuljon. Jóval több iskola, korház, van és magasabb szintű az oktatás az egészségügyi ellátás, még akkor is, ha figyelembe veszzük a természettudományos és technikai fejlődést. Általában az államot minden területen (közlekedés, munkalehetőség, stb.) jobban érdekli a szegényebbek ellátása, mint korábban. A szociális ellátás, (pénzügyi és más segítségek) szintén bővült.
Az állam irányító szerepe, méghozzá a népréteg érdekű irányító szerepe is növekedett. Pl. a különböző ellenőrző intézmények, mint fogyasztóvédelem, versenyhivatal, stb. működése. Általában az államapparátus, az állam vagyona, az állam szerepe, hatásköre növekedett, ezért is illik e rendszerre, hogy államkapitalizmus. Ez fejlődés. Megjegyzem: jelenleg van egy olyan irányzat, hogy megoldható hibákra hivatkozva (bürokrácia, korrupció, stb.) ezt a fejlődést visszaforgatnák. A neoliberalizmus kisebb, gyengébb államot akar.
Még hosszan lehetne sorolni a különböző fejlődéseket, új megoldásokat. Nagyon fontos, hogy leszögezzük, ezen fejlődések, döntően 1945 után, és leginkább 1950 - 1975 között jöttek létre. Ebben az időszakban került sor a nagyobb arányú rendszerfejlődésre, azaz a rendszerváltásra. A rendszerváltás nem más, mint egy fokozottabb rendszerfejlődés.
Mindez, többek között bizonyítja, hogy a klasszikus kapitalizmust meghaladó új rendszer, az államkapitalista rendszer jött létre.
Itt megint meg kell jegyezni a következőt: abban, hogy az államkapitalizmusban az állam erőssége növekedett és főleg a gondoskodó jellegű állam növekedett, jelentős szerepe van a szocializmusnak. A szocializmus és az államkapitalizmus minden tekintetben versenyben voltak, abban tekintetben is hogy melyikük a jobb, gondoskodóbb állam. Valószínűleg nem fejlődött volna ekkorát az államkapitalizmusban, az állam gondoskodó ténykedése, ha nincs szocializmus.
Vannak más jelenségek is, amelyek rendszerváltást bizonyítják.
Nincs rendszerfejlődés, azonban haladó külpolitika nélkül.
1945 után alakult meg az ENSZ. Egyébként 20 éve ez a világszervezet semmit sem fejlődik.
Lényegében 1945 után bomlott fel a gyarmatbirodalom, amihez kellett, a már fejlettebb rendszerű gyarmattartók megváltozott szemlélete, politikája is.
Itt van azonban hidegháború kérdése. Hogy lehet fejlettebb rendszer az, amelyikben majdnem elpusztítják a világot. Itt én a hangsúlyt a majdnem szóra tenném, vagyis arra, hogy ez mégsem következett be. Sok olyan helyzet volt, hogy egy válságszakaszban már kitört volna az atomháború. Annak, hogy mégsem tört ki elsődleges oka az volt, hogy rendszerfejlődési, rendszerváltási szakaszban adódtak ezek a válsághelyzetek. A rendszerfejlődési szakaszban ugyanis képes a rendszer megoldani a válsághelyzeteket, míg egy válságszakaszban nem képes azokat megoldani. Én tehát hidegháborúból, a háború elmaradását emelem ki, ezt a rendszerfejlődéssel, rendszerváltással kapcsolom össze. A hidegháború tehát összességében pozitív és nem negatív folyamat volt. Sőt ez jelzi azt, hogy 1910-1945 között viszont válságszakasz volt, mert akkor a háborús helyzetből háború alakult ki.
Miért mondom hogy 1910-1945 között a klasszikus kapitalizmus, mint rendszer volt válságban? Felvetődik, hogy lényegében nem a rendszer került itt válságba csak egyes országok. Pontosabban, csak Spanyolország, Olaszország, Osztrák-Magyar Monarchia, a balkáni államok, Németország, Oroszország, Törökország, Japán, válsága volt csupán, és nem rendszer válsága. Először is gyanús hogy ennyi ország kerül egyszerre válságba. A következőket se felejtsük el. Az első világháborúval kezdődött és a másodikkal fejeződött be, a kettő között történelmi léptékben alig telt el idő. A két világháború között volt egy nagy gazdasági világválság mely érintette az Egyesült Államokat és minden fejlett országot. Másrészt 1910-1945 között Franciaországban, Angliában, Németországban, stb. a világháborús éveket leszámítva is jelentősen lelassult rendszerfejlődés, nem változott jelentősen a döntéshozó mechanizmus, a jogrendszer, a szociális rendszer, stb.. Ezen (a nyugati kapitalista) országokban is általában csökkent az emberek életszínvonala. Persze erre azt lehet mondani, hogy ez éppen a két háború miatt volt. A két háború között azonban volt durván 20 év, és ebben az időszakban sem javult a helyzet. Rendben van az országokat gazdaságilag megviselte az első világháború, viszont ez sem indokolja azt, hogy pl. az intézményrendszer szinte változatlan maradt. Harmadrészt az is egyféle válság, ha egy világháborút nem képes a rendszer elkerülni. Itt visszautalnék arra, hogy a rendszerváltás időszakában az államkapitalizmus és egyébként a szocializmus is, képes volt a világháborút elkerülni. Az 1910-1945-ös időszak történései szinte tökéletesen beilleszthetők az általam vázolt standard rendszerváltás válságidőszakának történéseibe.
Egy sereg tényező, arra utal, hogy bizony itt megtörtént a klasszikus kapitalizmus és az államkapitalizmus közötti rendszerváltás, méghozzá az általam vázolt standard ( átlagos) rendszerváltozáshoz hasonlóan. Ez volt a világtörténelem leginkább követhető, leginkább nyilvánvaló rendszerváltása. Továbbá ez volt a világtörténelem leggyorsabb, legmeredekebb ívű, legnagyobb válsággal, és legnagyobb fejődéssel járó rendszerváltása. A rendszerváltáson belül szinte minden országnak különböző volt az egyéni rendszerváltása. A széles utón belül minden bárka, hasonló, de más útvonalon haladt.
Svájc Norvégia, USA, stb. válságszakasz sokkal kisebb enyhébb volt ezért a fejlődés ezen országokban sokkal egyenletesebb. Svájc egyébként jó példa, arra hogy lehet egyenletesen is fejlődni.
Én tehát azt állítom, hogy valamilyen enyhe hullámlépcsőnek ki kell alakulni, de ennek nem kell feltételen meredeknek lennie, azaz meg lehet úszni a válságokat. Az egyenletes, de viszonylag dinamikus fejlődés a megoldás. Ugyanakkor azt is állítom, hogy bizonyos jelenségek hibák után már szinte elkerülhetetlen a meredek hullámlépcső, a mély válság. (Ennek mélysége azonban megint változtatható.) Azt is állítom, hogy ez az utóbbi verzió (mély válság) sokkal gyakoribb a világtörténelemben tehát erre hajlamosak az országok, vezetések, emberek, társadalmak. Azt is állítom, hogy többnyire így (elég nagy válságok, ill. hullámlépcső mellett) jöttek létre az országok rendszerváltásai és a rendszerek rendszerváltásai. Azt is állítom, hogy minél fejlettebb rendszer követ el hibákat, annál valószínűbb, hogy meredek hullámú rendszerváltás, mély válság alakul ki. Ez utolsó állításra még visszatérek.
Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Japán, Olaszország, stb. válsága sokkal mélyebb volt, ezért ezen országokban igen éles rendszerváltás, hullámlépcső alakult ki. Más országokban kettő közé (közepesre) tehető a rendszerváltás élessége.
Oroszország rendszerváltása különleges volt, hiszen ott nem az államkapitalizmus alakult ki, hanem a szocializmus, (annak is az eltorzult kisiklása a sztálinizmus alakult ki kezdetben), ráadásul korábban már 1917 után. Ugyanakkor Oroszország rendszerváltását is részben bele lehet illeszteni a törvényszerűségekbe. Az hogy az új eszmék világnézetek, ill. az új vezetés a válságszakaszban alakul ki, ráillik az oroszországi rendszerváltásra. Az is ráillik, hogy a válságszakaszban jönnek létre harcok, polgárháborúk forradalmak, esetleg az új rendszerek. Másfelől pedig a szocializmus kialakulása mégis különleges több tekintetben. Először jött létre, szinte párhuzamosan két új rendszer, a szocializmus és az államkapitalizmus. A szocialista, kommunista eszmerendszer (marxizmus, stb.) abban az időben eléggé elterjedt volt a fejlett országokban, ebből a szempontból viszont nem nevezhető véletlennek a kialakulása. A szocializmus sajnos már kezdetben félresiklott és ez meghatározta további sorsát.
A válságidőszakban kialakuló „új” nézetek, világnézetek általában persze nem teljesen újak, csak abban az értelemben, hogy felerősödnek, meghatározók lesznek.
Fontos azt is látni, hogy a bővülő, sokasodó új világnézetek, az új rendszerek, új rendszerféleségek, valamint a harcok, háborúk, nem mindig jók, jó irányúak, haladók. Körülbelül ugyanolyan arányban lehetnek ezek között jó, haladó nézetek és forradalmak, mint rossz, értelmetlen, káros nézetek, és rossz harcok és rossz, értelmetlen káros háborúk.
Gondolok itt a klasszikus kapitalizmus válsága kapcsán elsősorban a fasizmus kialakulására. A fasizmus is a válságból nőtt ki, a fasizmust is a válság generálta. Már többször elmondtam, de itt megint elmondom: a károsságot, értelmetlenséget tekintve a fasizmust, mint eszmét, világnézetet, és mint rendszerkezdeményt, nem lehet összehasonlítani a kommunista (szocialista) eszmével, világnézettel és rendszerrel. Kétségtelenül az egyik. a fasizmus csak pár évig tartott, a sztálinizmus viszont 33 évig, a brezsnyevi szocializmus pedig kb. 37 évig. Tehát egy kevésbé káros de jóval hosszabb ideig tartó rendszer összesített károssága azonos lehet a sokkal rövidebb ideig tartó, de jóval károsabb rendszer összesített károsságával. Az időfaktort is beszámítva összevethető a két rendszer ártalmassága, de egyébként nem. Másfelől vitaható hogy fasizmus, a sztálinizmus egyáltalán rendszernek nevezhető. Sőt még brezsnyevi szocializmusnak is van bizonyos rendellenessége, miszerint logikusan a jelenlegi kínai szocializmusnak kellett volna, mondjuk az 1920-30-as években pl. Oroszországban és más országokban kialakulnia. Tehát van itt furcsa kanyar a szocialista rendszerek alakulásában, amely két tényezőből jön össze. Egyrészt egy diktátor és társasága kerül hatalomra. Másrészt azon elsődleges szempont, hogy a mi rendszerünk, a gyűlölt rendszer, a kapitalizmus ellentéte legyen. Ez az indulás kanyarodott a jelen viszonylag normális állapotáig a jelenlegi kínai szocializmusig. Illetve másfelől a brezsnyevi szocializmus bukásához.
Az előzőek indoklása. Minden új rendszer (rendszerváltás) azon kívül, hogy radikálisan változtatott az előző rendszeren megtartotta az előző rendszer néhány alappillérét, vagyis azért az előző rendszerre épült. Pl. a parlamentáris, ill. alkotmányos királyság, ami nem más, mint a klasszikus kapitalizmus. Kivéve a sztálinizmust, amely szinte semmit nem tartott meg, nem akart megtartani az előző rendszerből, a klasszikus kapitalizmusból. A jelenlegi kínai szocializmus viszont „megtartotta” a magángazdaságot, tehát a klasszikus kapitalizmusra épült volna, ha korábban alakult volna ki.
Visszatérve általában a rendszerváltásokhoz, a stagnáló tetőpont és a hanyatló szakaszban létrejöhetnek a jó irányú rendszerváltások is, de csak viszonylag radikális változásokkal. Ezek a jó irányú radikális változások a világtörténelemben forradalmak útján történtek. Másképpen: ezen változásokat nevezhetjük forradalmaknak. Szűkebben értelmezve, a forradalom csak azon harc (a nép és forradalmi vezetés harca) amely a jó irányú radikális változások, illetve jó irányú rendszerváltások szükséges bevezetése, mert a hatalmáért harcoló régi rendszert, és annak képviselőit szétveri, elkergeti. De nem minden népi jellegű harc, népfelkelés forradalom.
Azonban jó irányú forradalmak is gyakran fordulnak diktatúrába, ennek okai. Eleve hamis volt a forradalmi vezetés szándéka. Igaz volt a forradalmi vezetés szándéka, de a valóságos hatalom megszerzésének következtében eluralkodik a hatalmi téboly a túlzott hatalomvágy. A legerősebb ok azonban az, hogy az új rendszer nincs eléggé megtervezve. Általában egy zavaros tervezetlen, átgondolatlan rendszert alakítanak ki, amelyik már a kezdetben sem működik. Az új rendszer kialakításához ( főleg ha az nem mély válság után van) tehát nem elég a jó szándék, nem elég forradalmi lendület, de szükséges az új rendszer pontos, részletes, logikus terve. Ezen terv nélkül a forradalmak bukásra vannak ítélve. Igaz viszont, hogy forradalmak kialakulása, léte és bukása is tanulságokat szolgáltat.
Az államkapitalista rendszerváltást megelőző válságszakasz (a klasszikus kapitalizmus bukása) tehát 1910-1945 között volt.
Az államkapitalizmus felfutó, rendszerváltó szakasza, az 1945-1975 közötti időszak. Arról, hogy ebben az időben, minden tekintetben óriásit léptek előre az un. fejlett nyugati országok, már beszéltem.
Azt is számos jelenség bizonyítja, hogy a jelenlegi államkapitalista rendszer a stagnáló tetőpont szakaszában van.
A gazdasági és életszínvonalbeli stagnálás egyértelmű, hiszen a fejlett országok GDP-je évek óta stagnál. Valójában sem tapasztalható gazdasági életszínvonalbeli fejlődés. A politikai rendszer is lényegében változatlan. Az EU ugyan létrejött, de az államkapitalizmus keretei között, ezért az EU rendszere zavaros, a megoldatlan problémák inkább halmozódnak, mint csökkennek. Általában folyamatos viták zajlanak, a megoldandó problémákról (természetpusztítás, bevándorlás, terrorizmus, fenntartható fejlődés, stb.), de ezekből a vitákból zavaros kotyvalék lesz. Igazán átfogó programok, intézkedések nem jönnek létre. És főleg halvány jele sincs az új rendszerre utaló alapvető változásoknak. Nincs előrelépés a közvetlen demokrácia bővülését illetően, és abban sem, hogy igazságosabb, arányosabb hatalmi, vagyoni különbségek alakuljanak ki.
A stagnáló tetőpont szakasza, a hullámvonal törvényszerűsége miatt, egyben a fokozatos visszakanyarodás szakasza. Ezt a visszakanyarodást is több jelenség bizonyítja. Az USA haladásában (az államkapitalizmus zászlós bárkája) is tapasztalhatók a visszafejlődésre, visszakanyarodásra utaló jelenségek. Pl. az USA rendőrállam jellege erősödik.
A visszakanyarodást elsősorban külpolitikai irány mutatja. A gazdagvilág, szegényvilág szétválasztó politika e visszakanyarodás egyik jelensége. Ami viszont egyértelműen a visszakanyarodást jelzi, az iraki háború. Ez a világtörténelem egyik legnegatívabb hódító háborúja. Ez a háború önmagában is felveti a kérdést: milyen színvonalú az a rendszer, amelyben ilyen háború létrejöhet? Ezen kívül számos kisebb jelenség utal a visszakanyarodásra, amelyre a sűrített összefoglalásban nem tudok kitérni, de aki nyitott szemmel jár, az észreveheti. Az, hogy a jelenlegi rendszer valószínűleg a stagnáló tetőpont szakaszában van, szintén azt bizonyítja, hogy a rendszerváltási elméletem jó.
Világnézetek, rendszerek másféle értékelése.
A válságidőszakban (pl. 1910-1945) tehát három világnézet, és rendszer volt jelen. Egyrészt volt a klasszikus kapitalizmus, mint elavult, rossz világnézet és rendszer, amit felbomlott, válságba került, és aminek meg kellett változnia, meg kellett változtatni. Egy százas skálán a klasszikus kapitalizmus mondjuk 30%-osra értékelhető. Kialakult a sztálinizmus (kommunizmus, marxizmus, szocializmus) az egyik új világnézet és rendszer (rendszerkezdemény). Ez különböző sokféle okból félrecsúszott és mondjuk 22%-osra értékelhető. Valamint kialakult a fasizmus, ami nagyon elnézően 5%-osra értékelhető. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy mindhárom világnézet és rendszer negatív tartományban volt ezért ezek a százalékok jobban kifejezik ezen időszak (1917-1945) értékeit: klasszikus kapitalizmus mínusz 10%, sztálinizmus mínusz 18%, fasizmus mínusz 35%.
Később 1970-re kialakult az államkapitalizmus, ami 40%-osra, pontosabban 5%-osra értékelhető. Azért 5%, mert lényegében csak helyreállt a normális fejlődés, csak utolérte magát a lemaradt fejlődés. Ezen időszakban alakult ki a brezsnyevi szocializmus, ami mínusz 5%-ra értékelhető, tehát előrelépés sztálinizmushoz képest. Később alakult ki a kínai szocializmus, ami a kezdeti időszakában 2%-ra értékelhető, tehát előrelépés a brezsnyevi szocializmushoz képest.
Magyarország egyébként három követő rendszerváltást élt át. A klasszikus kaptaizmusból a sztálinizmusba, ez nem eredeti, hanem követő rendszerváltás méghozzá kényszerűen követő volt. 1956 után a sztálinizmusból a brezsnyevi szocializmusba lépett. 1990-ben pedig a szocializmusból az államkapitalizmusba, ami szintén követő rendszerváltás (egy meglevő rendszerbe csatlakozott bele), igaz ez talán már nem nevezhető kényszerűnek. Magyarország 1945-ös és 1956-os rendszerváltása kevésbé volt követő abban a tekintetben hogy az a rendszer amibe becsatlakozott, még nem volt kiforrva.
Összefoglalva, milyen alapvető tényezők határozzák meg rendszerváltozást, rendszerváltást fontossági sorrendben.
A vezetés egyszerűsített világnézete: lemerevedő, stabilizáló helyett demokratizálódó, változtató. Az ebből eredő politika, ill. az alrendszerek, rendszertényezők átalakítása.
Egyféle törvényszerűség hogy stabilitás politikája, a folyamatos fejlődés megállása, lelassulása, rossz irányba kanyarodást jelent.
A népréteg egyszerűsített világnézetének rendszerváltó hatása ennél jóval kisebb, de azért meg kell említeni.
Az uralkodó részletes világnézet és a lakosság felfogása, világnézete és ebből eredő cselekvései.
A vezetés szigetelődése, rendszeresen késői és fordított reakciója.
Az útvonal törvényszerűségei és rendszer, bárka törvényszerűségei.
Egyféle útvonal törvényszerűség: az emberek nem veszik észre a lassú fordulatot, ezért későn reagálnak.
Egyféle törvényszerűség, hogy bizonyos hanyatlás után magnő az elégedetlenség a szaporodnak konfliktusok harcok, háborúk.
A válság-láncreakció folyamatának törvényszerűségei.
Az adott időben fellelhető viszonylag elterjedt világnézetek, társadalomtudományos elméletek. A társadalomtudományok fejlettsége és azok oktatása. Ezek azért is fontosak, mert adott esetben ebből alakulnak ki az új világnézetek és elméletek, és nem mindegy hogy ezek milyenek.
Az „új” világnézetek, harcok rendszerkezdemények jóság ill. rosszasága, ami részben véletlenszerű. Részbe azért véletlenszerű, mert részben a véletlen műve hogy válságszakaszban őrült megalomániás, vagy egy normális ember, emberek kerülnek hatalomra. Részben törvényszerű. Részben szükségszerű, de nagyobb részben nem szükségszerű.
A radikális rendszerváltás problémája.
Korábban, egy előző fejezetben azt mondtam, hogy jelenlegi helyzetben már csak egy radikális szinte minden területre kiterjedő, jelentős változtatás kellene, azaz rendszerváltásra lenne szükség. Olyan nagymértékű változás szükséges, hogy azt két-három lépcsőben lehetne megcsinálni. Most azt tenném ehhez hozzá, hogy azért kell ilyen radikális változás, mert már rendszer a stagnáló tetőpont szakaszban van. Annál nagyobb változás szükséges, minél inkább elkanyarodott rendszer helyes iránytól. Világos, hogy a visszakanyarodás is megrázkódtatással, erőfeszítéssel jár. A vezetés minél tovább törekszik stabilitásra, minél tovább tart a politikai fejlődés stagnálása, annál nehezebb ennek pótlása, annál nagyobb változások kellenek. Így az egyre nehezebbé váló változás miatt a vezetés egyre inkább kényszerhelyzetbe kerül. Az igazi rendszerváltás szakaszban kis erőfeszítéssel lehetne tartani az irányt és létre lehetne hozni egy folyamatos rendszerváltást. A lassuló fejlődés szakaszban már közepesen radikális változásra, rendszerváltásra van szükség. A stagnáló tetőpont szakaszban már radikális változásra, rendszerváltásra van szükség. A hanyatlás szakaszban egy nagyon radikális változásra, rendszerváltásra van szükség. A válságszakaszban már nem lehet megállítani a folyamatot, létre jön válság (a legnagyobb megrázkódtathatás) és utána a rendszerváltás már viszonylag simábban halad. A jelenlegi helyzetben stagnáló tetőpont szakaszban tehát még el lehet kerülni a válságszakaszt, de ehhez most már radikális változás, radikális, többlépcsős rendszerváltás szükséges.
Ha igaz az itt leirt hullámlépcsős elméletem, akkor azok a következtetések, grafikonok, amelyek egy súlyos válság-láncreakciót jósolnak is valószínűleg igazak.
A D/3 ábra egy részlete mutatja, hogy szerintem az optimálishoz képest rosszabbul alakult a hosszú, távú, rendszereken átívelő történelmi fejlődés.
A hosszú távú, rendszereken átívelő fejlődés, kb. az időszámításig enyhén negatív irányba haladt azután pedig (nem éles fordulattal) enyhén pozitív irányba haladt. Ellenben ez a pozitív fejlődés is elmaradt a lehetséges optimális fejlődéstől. Túl sok és túl mély válságok alakultak ki. A sok érv helyett csak ezt mondom: esetleg optimális fejlődésnek nevezhető, ha nem alakult volna ki a II. Világháború. A II. Világháború kialakulása nem volt szükségszerű. Csak ez az egy történés (valójában ennél sokkal több volt), azt jelenti, hogy a történelmi fejlődés nem volt optimális. Az optimális fejlődéstől való eltérés már a rabszolgatartó rendszer kialakulásával elkezdődtek. Úgy is mondhatjuk, hogy rabszolgatartó rendszer kevésbé volt demokratikus, mint az ősközösségi rendszer. A rabszolgatartó rendszer kialakulása nem volt szükségszerű. Ellenben a feudalizmus már demokratikusabb volt, mint a rabszolgatartó rendszer, a klasszikus kapitalizmus még demokratikusabb volt és az államkapitalizmus még demokratikusabb volt, mint az előző rendszerek.
Tehát az elégtelen történelmi fejlődés sem volt egyformán elégtelen. A fordulatig, amely kb. az időszámítás kezdetére, az első századra, Jézus életére tehető, egy kifejtetten negatív fejlődés jött létre. A fordulat után pedig egy viszonylag negatív (az optimálistól elmaradó) fejlődés alakult ki.
Itt felvetődik a kérdés: miért jöhetett ez a kifejezetten negatív szakasz? Az rendben van hogy a törzsekből kialakult, összeállt a centralizált szervezett állam. De miért alakult ki pl. a rabszolgatartás? Én megint a tudatállapotban látom az alapvető okot. Szerintem ekkora teljesedett ki a vezetésben túlzott kapzsiság a túlzott hatalomvágy a felsőbbrendű érzés. Ugyanakkor az összlakosság (vezetés és népréteg) tudata nem volt elég jó, pl. gyengék védelme, az embertársak szeretete (tisztelete) az igazságosságra törekvés érzése, tulajdonsága még nem teljesedett ki. A negatív szakasznak tehát van egy társadalompszichológiai oka. A negatív érzések szükségletek tulajdonságok gyorsabban alakultak ki, mint a pozitívak.
Én a pozitív a fordulatot elsősorban Jézus tanításainak (a keresztény világnézeteknek) ill. annak hatásának, elterjedésének tulajdonítom. Jézus tanításai voltak melyek a túlzott kapzsiságot, a túlzott hatalomvágyat, a felsőbbrendűségi érzést gyengítették, a gyengék védelmét az embertársak szeretetét, tiszteletét, erősítették. Más vallások is persze hozzájárultak a pozitív fordulathoz, hiszen ismert, hogy a zsidó, a keresztény és az iszlám vallások részben azonosak, mondhatjuk, rokonvallások. Más vallások, pl. a buddhizmus hatása sincs kizárva. Másfelől nemcsak vallások, világnézetek játszhattak e fordulatban szerepet. Én mégis a fordulat okai közül első helyre teszem a világnézeteket és ezeken belül is Jézus tanításait (Újszövetséget). Itt azért utalnék arra, hogy a rendszerváltások fontos tényezőjének tartottam a világban meglevő, fellelhető, viszonylag ismert komplex világnézeteket. Jézus tanításairól elmondhatjuk, hogy mint meglevő ismert világnézet minden rendszerváltáskor fontos szerepet töltött be. Persze Jézus tanításai mellett ki kell emelni a polgári világnézetet és marxizmust is, mint olyan világnézeteket melyek a rendszerváltásokban komoly szerepet jutott. A fasizmust csak torz, időben is, elégtelen rendszerváltásnak tartom, ezért a fasizmus világnézetét csak torz világnézetnek (helytelen és nagyon hiányos) tartom, és ezért nem sorolom jelentősebb világnézetek közé. A feudális (feudalizmus kialakulása) rendszerváltásnak egyértelműen a keresztény világnézet volt az alapja a rokon világnézetekkel ( zsidó és iszlám vallás) támogatva. Ázsiában ahol szintén kialakult a feudalizmus más vallások voltak a meghatározók. A klasszikus kapitalizmus kialakulásának világnézete főleg a polgári világnézet volt, de itt is szerepe volt Jézus tanításainak. A szocializmusnak egyértelműen a Marxizmus volt a világnézete, de gyakorlati szocializmus eltorzítva használta az egyébként is hiányos Marxizmust. Itt megint utalnék arra, hogy vezetések általában miután eltűnik belőlük az új, a forradalmi jelleg, a saját képükre formálják, eltorzítják a világnézeteket. Ez történt Jézus tanításaival, a polgári világnézettel és a Marxizmussal is. Az államkapitalizmusnak, az államkapitalizmus kialakulásnak viszont nem volt, és nincs önálló világnézete. Egyféle egyvelegből állt: főleg a polgári világnézet megújításból másodsorban Jézus tanításaiból, harmadsorban a Marxizmusból. Talán meglepő, hogy a Marxizmust ide sorolom, de gondoljunk pl. a munkások jogaira, az erősebb gondoskodóbb államra, nagyobb egyenlőségre, ezek a marxizmus részei. Igaz, hogy ezek megtalálhatók a polgári világnézetben és Jézus tanításaiban is de nem olyan konkrétan és rendszerhez illően, mint a Marxizmusban. Arra is gondolhatunk, hogy szociáldemokrácia az államkapitalizmus egyik meghatározó ideológiai irányzata és ez részben Marxizmusból ered, ill. a Marxizmussal rokon irányzatokból ered. Arra is gondolhatunk, hogy kommunista pártok legálisan működhetnek az államkapitalizmusban és ezek ideológiája tisztán a Marxizmusból ered. Ezért aztán nagy tudatlanságról tesz tanulságot, aki a Marxizmust valamilyen megvetendő, alacsonyrendű világnézetnek tartja. Az, hogy az államkapitalizmusnak nem volt, nincs saját világnézete, csak ötvözött világnézete volt, van, talán hozzájárul ahhoz, hogy sokan nem ismerik fel ezt a rendszerváltást. Én megkockáztatom azt a feltevést, hogy lényegében egy javított Marxizmusnak kellett volna e rendszer meghatározó világnézetének lennie, de ez éppen azért nem jött létre, mert szovjet szocializmus (sztálinizmus, később brezsnyevi szocializmus) eltulajdonította ezt a világnézetet és így ez már eleve elvetődött, mint meghatározó világnézet. Az államkapitalizmus világnézete eleve egy ötvözött (kevert) világnézet, amit a vezetés saját képére formált, vagyis továbbtorzított. Napjainkra olyan művi irányzatok, ideológiák alakultak ki, amit csak az egzaltált értelmiségiek értnek, ill. azt hiszik, hogy értik, mert tudnak róla beszélni.
A vezetés egyszerűsített világnézete fontosabb, vagy a bonyolult összetett világnézet?
Hosszabb távon rendszereket átívelően mégis Jézus tanításai voltak a legnagyobb hatással. Azt is mondhatjuk, hogy a részletes (viszonylag komplex) világnézeteknek a hosszú távú hatása erősebb, mint a vezetés egyszerűsített világnézetének, viszont a rendszerváltó hatása, valamivel az utóbbiaknak erősebb.
Jézus tanításairól egy másik fejezetben elég részletesen elmélkedtem. Remélem abból a fejezetből kiderült, hogy Jézus tanításai valóban haladók és rendkívül hatékonyak. Pontosabban: rendkívül hatékonyak voltak régen, jelenleg sokkal kevésbé hatékonyak. A világtörténelmet alakító hatása tehát, nem véletlen. Van, azonban egy másik hosszú távú rendszerfejlődési probléma, amin el kell gondolkodni.
Ennek kérdése következő: a hosszú távú (rendszereken átívelő) fejlődés, miért ilyen gyenge, a lehetségesnél, optimálisnál jóval enyhébb meredekségű?
Ennek egyik oka, hogy hullámlépcsősek voltak a rendszerváltások, a hullámzás pedig abból ered, hogy nem jön létre az egyenletes, de viszonylag dinamikus fejlődés. A következő kérdés mindig felvetődik: mi az, ami szükségszerű, és mi az ami nem az. Erre még visszatérek.
Azon tehát újra és újra el lehet merengeni, hogy valóban enyhébben fejlődött a demokratikus szint (a rendszerfejlődés), mint lehetett volna. Én azt mondom, hogy igen. Egyébként, ha nem ezt mondanám, akkor fatalista lennék, azt állítanám, hogy minden így volt elrendelve. Én pedig kerülöm a fatalizmust. Ha nem mondanám, hogy fejlődhetett volna az emberiség erősebben, akkor nem lennék fejlődéspárti. Ugyanis e kijelentésnek (az emberiség úgy fejlődött, ahogy lehetett) az a vége, hogy minden úgy van jól, ahogy van és ez a jövőre is igaz. Én pedig fejlődéspárti vagyok. Azt mondom, hogy dolgokat lehet jobban csinálni és ez a múltra, jelenre és jövőre is igaz. Főleg múltra és jelenre igaz. A jövőre csak annyiban igaz, hogy e hozzáállás nélkül nem valószínű, hogy a maximálisan teljesítsen bármely egyén, közösség, adott esetben az emberiség.
A vagyoni, hatalmi hierarchia hatása. A nagyon enyhe rendszereken átívelő fejlődés következő oka, hogy a hatalmi vagyoni hierarchia lényegében alig csökkent, igen kevéssel lett arányosabb. Jelenleg is hatalmas különbségek vannak.
Ha nagy a különbség és az elitréteg éri el a legmagasabb szükséglet-kielégítést, akkor nagy különbségeknél, az átlagos népréteg szükséglet-kielégítése szükségszerűen alacsony szintre kerül. ( D/3 ábra, a társadalmi piramis a széles útba rajzolva.) A fejlődés alapvető tényezője, hogy mennyire vannak kielégítve lakosság, a többség szükségletei
A kétirányú erkölcsösödés és értelmesedés.
A nagyon enyhe fejlődésnek azonban van egy jelentős oka, amiről eddig nem volt szó. Ez a kétirányú érzelemnövekedés, a kétirányú, szükségletnövekedés, a kétirányú erkölcsösödés, a kétirányú értelmesedés.
Amikor kínzásokról, kínhalálokról hallunk, akkor szinte mindenki jogosan ezt mondja: erre az állat nem képes, csak az ember. Amikor lakosságot irtó háborúkról, más tudatos népirtásokról hallunk, akkor is jogos a kijelentés: erre a galádságra az állat nem, csak az ember képes. Amikor hatalmas elnyomásról pl. rabszolgaságról hallunk, ugyancsak jogos az említett kijelentés. Amikor hatalmas különbségeket tapasztalunk (ebben más mi is részt veszünk), az egyik ember luxus palotában lakmározik, a másik az utcán éhezik, fagyoskodik, betegeskedik ugyancsak jogos a kijelentés: ilyen különbség az állatvilágban nem jöhet létre. Csak az ember képes a hosszabbtávú gyűlöletre, a tudatos bosszúállásra.
Az állat nem képes arra, hogy többet fogyasszon természetből, mint amennyit beletesz, erre is csak az ember képes. Csak az ember képes arra, hogy hosszabb távon tönkretegye saját faját, de az égész élővilágot is.
Mondhatjuk, hogy ezek erkölcstelenségek, az ember erkölcstelenebb, mint az állat.
Ugyanakkor az ember, aki védi, segíti az idegen számára ismeretlen embereket, gyerekeket, betegeket stb. Csak az ember törekszik tudatosan az igazságosságra. Az ember tehát erkölcsösebb, mint az állat. Ez a kétirányú erkölcsösödés. A kétirányú erkölcsösödést (a kínzásokat, népirtásokat, pazarlást, hatalmas különbségeket, gyengék védelmét) az emberi értelem engedélyezi, tehát az értelmesedés is kétirányú.
Ugyanakkor az erkölcs mögött nemcsak értelem van, hanem érzések, érzelmek és szükségletek is. Mindaz, amit felsoroltam főleg a túlzott kapzsiság, a túlzott hatalomvágy érzéséből, a felsőbbrendűség érzéséből ered. Ezek negatív érzések, a negatív érzések negatív szükségleteket generálnak. A túlzott anyagi jólét szükséglete, a tárgyak birtoklásának szükséglete. A negatív szükségleteket és negatív érzéseket nehéz egymástól szétválasztani. Arról már szó volt, hogy az alapvető világnézetek ezeket hogyan befolyásolták. Van azonban egy másik tényező, egy másik elv, ez pedig a következő.
A természet (Isten) törvényszerűsége hogy az ember érzései, érzelmei erősödjenek, sokasodjanak. A természet (Isten) törvényszerűsége, hogy az ember szükségletei erősödjenek, sokasodjanak. De az a bővülés egyszerre jelent negatív irányú (káros érzés, káros szükséglet) bővülést és pozitív irányú (hasznos érzés, hasznos szükséglet) bővülést. Tulajdonképpen az értelemnek kellene kontrolálni, szelektálni az érzéseket és a szükségleteket. Ugyanakkor az emberi gondolkodás, értelem is erősödött bővült a természeti törvények következtében és ez is két irányban, pozitív és negatív irányban történt. Az ember, aki képes természettudományos képleteket létrehozni, a holdra repülni, számítógépet, mosógépet, stb. alkotni. Az ember képes az értelme által létrehozott technikát, értelmetlenül pusztításra használni. Ugyanakkor az ember az, aki eszement elméleteket gyárt, hatalmas baromságokat talál ki. Az állat nem képes ekkora baromságokat kitalálni, mert nem tud magasabb szinten gondolkodni. Ehhez még hozzátenném, hogy az ember éppen az értelme miatt képes előadni a téves (direkt hazugságok vagy véletlen tévedések) elméleteit úgy, hogy az igaznak tűnjön. Nem az állat érdeme, hogy ő nem tud értelmetlen elméleteket gyártani ettől függetlenül tény, hogy az állat részben okosabb, mint a zavaros igaztalan elméleteket gyártó ember. Az ember az, aki nem jön rá pl. erre az alapvető törvényszerűségre: minden ami a közösségnek emberiségnek jó és hasznos az hosszabb távon és általában jó és hasznos az egyénnek is. A kétirányú értelmesedés miatt az értelem nem képes az érzéseket, szükségleteket, az erkölcsöt kontrolálni.
A negatív és pozitív érzések, szükségletek, erkölcsök, gondolatok összesítéséből (összevont eredője) egy nagyon enyhe fejődés bontakozik ki. Ez tehát, a kétirányú érzelmi fejlődés, kétirányú értelmesedés, erkölcsösödés elmélete, ill. nagyon enyhe fejlődés, fő oka.
A hosszabb távú megoldások rengetegéből én itt csak az átgondoltságot emelném ki. Egyszerűen tudomásul kellene venni, hogy a felületes gondolkodás, zavaros elméletek gyártása az korunkban már nem mosolyognivaló gyengeség, hanem komoly vétség. Ha nő az átgondoltság, akkor nő az értelem, amelyik képes kontrolálni, csökkenteni a negatív érzéseket, szükségleteket, erkölcsöt. Persze az átgondolást elsősorban a vezetésnek kellene elkezdeni. Pontosabban a vezetésnek egy újfajta átgondolásra lenne szüksége: milyen legyen a radikális változás, és hogyan lehet a radikális változást minél simábban, minél hatékonyabban végrehajtani. Az átgondolás társadalmi szinten, a társadalomtudományok megújítása és azok mennyiségileg és minőségileg magasabb szintű oktatása. Az egész tanulmányt „a tudás fájának gyümölcse” fejezettel kezdtem. Itt a végéhez érve visszajutottam a kezdéshez, lassan bezárul a kör.
Néhány általános következtetés.
Néhány látszólagos ellentmondás azonban felvetődhet. Egyfelől azt mondom, hogy átgondoltság, másfelől azt mondom, radikális változás. Éppen azért, mert radikális változás szükséges kellene sürgősen alaposan átgondolni a dolgokat. A kettő tehát nem mond ellent. Gondoljuk át alaposan és rájövünk, hogy jelenleg radikális változás szükséges, majd gondoljuk át alaposan a radikális változás menetét. Az alapos átgondolásnak nem feltétlenül kell évtizedekig tartani. Ugyanez vonatkozik az egyenletes, de dinamikus fejlődésre, ehhez is az kell, hogy alaposan, de intenzíven gondolkodjunk.
A növekvő szervezettséget, tervezettséget és az önálló akaratszabadságot (ez szintén a természet törvényszerűsége miatt bővül) hogyan lehet összeegyeztetni. Erre az összeegyeztetésre csak demokrácia képes: a döntéshozásokban érvényesül az önálló akarat, a végrehajtás viszont együttműködésben ill. a szabályozott versenyekben valósul meg.
Ebben a tanulmányba elmondtam, hogy szerintem mik a jó irányok. Demokrácia fokozása: a lakosság nagyobb beleszólása döntéshozásba. Az arányosabb igazságosabb vagyoni, hatalmi hierarchia. A hatalmi aspektus nélküli tudományos, szakmai vezetés. A decentralizált, kisvállalkozásokra (modern kisüzemi) épülő gazdaság. Azt gondolom, hogy alaposan átgondoltam, és megindokoltam ezen irányok jóságát. Azt gondolom, hogy ezen irányok feladatait is nagyjából felsoroltam. Ez az én véleményem, egyféle megoldása a fejlődésnek. Lehet, hogy ez nem tökéletes, de valamilyen alaposan átgondolt megoldást kell találni, mert a várható jövő elég tragikusnak mutatkozik.
Az ember tragédiája, a tudás fájának gyümölcse.
A gondolódóknak mindig sok érdekes kérdést vet fel a történelmi fejlődés. Madách, Ember tragédiájának is ez a témája.
A fejlődés vajon szinte teljesen hiábavaló? Vagy, van némi haladás, de hatalmas kockázat mellett? Minél gyorsabban haladunk, annál nagyobb kockázat. Mások meg ezt mondhatják: tulajdonképpen a fejlődés nem más, mint az ember, a magának teremtett problémák elleni küzdelme. Mert ha így van, akkor érdemes megállni. Azt mondani: emberek álljatok meg, ez a legjobb, amit tehettek. Mások még tovább mennek e gondolat mentén, és azt mondják, térjünk vissza egy természetesebb állapotba, és ott álljunk meg.
Az egyik kérdés az, hogy meg lehet egyáltalán állni? Vagy: le lehet lassulni? Vagy: vissza lehet térni egy természetesebb állapotba?
Ha csak az anyagi szükségletek kielégítését értjük a fejlődés alatt, akkor én is azt mondom, nem ártana egy kicsit lelassulni. Meg lehet akadályozni pl. azt, hogy új felfedezések, találmányok szülessenek? Meg lehet e akadályozni, hogy az emberek elégedetlenek legyenek, többet akarjanak, jobb életről álmodozzanak? Szerintem nem. Máskor arról panaszkodtam, hogy az emberekben kevés a változtatás szellemisége. Most meg azt mondom: túl sok? Először is én hat egymást kiegészítő szellemiségről beszéltem, és nem csak egyről. Másodszor azt mondom, hogy megálláshoz túl sok a változtatás szellemisége, az igények növekedéséhez, az optimális fejlődéshez képest, pedig időnként kevés. Nekem van egy olyan gyanúm, hogy amennyiben az emberiség fejlődése, akár tudatosan egyetértéssel is, megállna, lelassulna, azzal nem szűnnének meg a válsághelyzetek. Nem lehet annyira egyetértő ez a lelassulás, hogy ne legyenek jelentős elégedetlenkedő csoportok. Korábban arról is beszéltem, hogy szép, jó egy természeti nép élete, de azért nem szívesen szenvednék napokig egy fogfájás, egy vesegörcs miatt. Nem szívesen mondanék le a melegvízről és a mosógépről. Az ükunokám pedig nem szívesen halna bele egy olyan szívbetegségbe, amelynek a kezelése akkor már annyira természetes lehetne, mint most a vesegörcs kezelése. Nekem az a nézetem hogy az ember számára az egyetlen lehetséges, és értelmes út: menekülés előre. Ez az előre menekülés nem egy átgondolatlan, esztelen rohanást jelent. Egyébként pedig, azon nézetet elterjeszteni, hogy „álljunk meg”, semmivel sem lenne könnyebb, mint azt elterjeszteni, hogy „meneküljünk előre”. Kétségkívül van ebben igazság: fejlődés nem más, mint az ember a magának teremtette problémákkal való küzdelme, ráadásul ezek egyre súlyosabb problémák, a fejlődés egyre kockázatosabb. Ennek ellenére az egyetlen járható út, mint mondtam: az értelmes, viszonylag dinamikus (egyenletes, átfogó) fejlődés. Az átfogó fejlődésbe, mint azt korábban mondtam, pl. benne van a lelki szükségletek (igazságosság, önrendelkezés, stb.) magasabb színvonalú kielégítése.
Ezekkel kapcsolatban is felmerülhetnek kérdések. Hogy lehet, egy állatcsordában, egy természeti népben kevesebb probléma van az igazságossággal, az önrendelkezéssel stb.? Nyilván kisebb az igényük. Ráadásul, lehetséges e, hogy kevesebb igazságtalanság, nagyobb szabadság, van mondjuk egy állati közösségben? Nehéz erre válaszolni. A szokatlan rafinált kicseszés kevesebb az állatvilágban. A nyílt, szokásos, kiismerhető agresszió viszont több. Viszont az embernél van háború, a hódítás, a népirtás, ami túltesz az állati nyílt agresszión.
Tehát fejlődés képes e, ezt a problémát megoldani? A lelki szükségletek igénye, csak úgy nő magától, vagy csak gerjesztik. Nem lenne, jobb azt mondani: ennyi az igazság és kész, ennyi a szabadság és kész. Az biztos, hogy a lelki szükségletek, kielégítése igen keveset fejlődött a történelmi fejlődés során, míg feltehetően, ez irányú igények, önmaguktól is nőnek. A kettő különbsége, ezek szerint nő, a kielégítetlenség érzése nő. Ellenben csak az emberen múlik, hogy rafinált kicseszéseket, (rafináltak, szokatlanok és váratlanok is ezek), megszünteti (jelentősen csökkenti). Ill. megszünteti (jelentősen csökkenti) a hódító háborúkat, a népirtásokat. Itt is lehetséges az előre menekülés. Nem minden tendencia, állandó jelenség szükségszerű, amit a történelmi fejlődés produkál.
Szerintem Madách így értelmezi a tudás gyümölcsének történetét. Adva van az erkölcstelen ember, aki kezébe, pontosabban a fejébe kapja a tudást. Az erkölcstelen ember ezzel a tudással, inkább árt magának, mintsem használ. Pl. minél fejlettebb technikai eszközöket állít elő, annál inkább fel tudja azt használni rombolásra. Minél rafináltabb lesz annál inkább fel tudja azt használni mások ellen. Az értelme által kitalálja pénzt, az üzletelést, majd ezt is saját érdekében, mások kihasználására fordítja. Részben egyetértve Madách felfogásával én azért árnyaltabban látom a problémát. Van egy olyan mániám, hogy az erkölcs és az értelem (a tudás) végső soron összefügg. Minden ami, hosszabb távon általában hasznos az egyénnek és a többségnek az egyben erkölcsös és értelmes is. Jóindulatúan én azt feltételezem, hogy az emberek többsége nem erkölcstelen, gonosz csak egyszerűen nem jön rá alapvető társadalomtudományos törvényszerűségekre. Mint azt az első fejezetben kifejtettem, azért haragszik az Isten (természet) amiért az ember úgy kezeli a tudást, mint egy almát, amit lekap a fáról. Ezt tehát egy felületes tudás, ami kis tudás. Mondhatjuk úgyis, hogy az ember bűne, nem az erkölcstelenség, hanem az, hogy kisebb tudással rendelkezik, mint amilyennel rendelkezhetne. A kígyó az erkölcstelen, az ember pedig buta. Az viszont kétségtelenül probléma, hogy az ember társadalomtudományos tudása sokkal kisebb, mint a természettudományos tudása. Ez valóban úgy hat, mintha az erkölcstelen ember egyre nagyobb hatalmat kapna a kezébe. A két tudás közötti különbség egyik oka ez: a természettudományban nem lehet felületesen baromságokat állítani, mert kiderül az igazság. A társadalomban nehezebben derülnek ki az igazságok, ezért felületesen mindenféle badarságokat, mondhatnak és mondanak is az emberek. A társadalomtudományok vonatkozásában nincs ilyen fék: ohó ezt nem mondom, mert, ez nem bizonyítható. Ohó ezt nem mondom, mert bizonyíthatóan baromság.
Maga a küzdés lenne az élet értelme, én ezt sem állítom. Inkább így fogalmazok: ember gondolkozz, célszerűen küzdj és bízzál.
Madách kitért a távolabbi jövőre egyik problémájára is. A műség, a művilág, természetellenes élet valóban a jövő egyik legnagyobb veszélye.
A következő életkép nagyon is elképzelhető a jövőben.
Z úr alig várja, hogy beüljön tele-székébe. Ez a szék mozog és így különböző mozgásokat tud imitálni, pl. egy gépkocsi mozgását, egy hullámvasút mozgását. Ráadásul ez szék képes a végtagjait mozgatni. Mielőtt beül a székbe magára kapja bőrreflexiós ruháját. Ez a különböző érintéseket, tapintási ingereket, hideget, meleget, bőrhatásokat képes imitálni. Beülve, aztán felveszi a videó-szemüvegét, amelyik panoráma és térhatásúan képes a filmeket lejátszani. Mondjuk a hatás kedvéért bekap egy engedélyezett kábítószert. Aztán beteszi a programot, mondjuk a „nyaralás Tahitin” címűt. Aztán két óráig úgy érzi, mintha két napig Tahitin lenne ahol szerelmi kalandba keveredik egyfelől a csinos szobalánnyal, másfelől még csinosabb útitársával. A filmek úgy lennének megcsinálva, mint ahogy látjuk a világot, vagy szeretnénk látni. A videofilmmel összhangban működne bőrreflexiós ruha és a mozgó szék. A nagyobb hatás kedvéért mondjuk még illatok is áramlanának a gépből. Két óra múlva, egy kis izgalomra vágyva, mondjuk betenné „az én voltam a gladiátor” c. filmet. Aztán az „ egy nap Disneylandban” c. filmet és így tovább. Tételezzük fel, hogy azért lefeküdne aludni, majd másnap harmadnap ugyanez folytatódna. Ez a tökéletes művilág. Jelenleg csak félig van művilág. Az ilyen ember, pl. a tele-szék mániás igénytelen, nem érdekli, hogy mi történik a világban, a politikában. A vezetés, amelyik valóban Tahiti közeli saját szigetén nyaral, szinte azt tehet, amit akar. Mondjuk ők, fogják irányítani tele-szék gyárat és kereskedést is. Mikor már jó sok örültje lesz e szórakozásnak, felemelik a tele-szék árát. Szinte mindenki az egyesített gazdasági, politikai vezetésnek lesz az adósa és kiszolgáltatottja. Az emberek munkavégző képessége, és a termelés visszaesik. Mivel még normális élelmiszert sem tudnak eleget előállítani, előállítanak szintetikus élelmiszert. Az evést belekombinálják a tele-szék működésébe, így nem lehet érezni, hogy az milyen pocsék. Az egészségügyre sem költenek, a tele-szék mániásoknak minek ennivaló és egészség. Aki beteg lesz, azt legfeljebb likvidálják. A vezetés szempontjából a lényeg, hogy hatalma, vagyona egyre nagyobb, stabilabb legyen és ennek biztosítására művilág nagyon is alkalmas.
Emberünk kikecmereg tehát tele-székből, mert azért enni, dolgozni szükséges és ráébred a sivár valóságra. A sivár lakásban egyedül él, és minden baja, betegsége van. Kinézve az ablakon pedig már csak elpusztult természet maradványai között, sivár, koszos betonrengeteget lát, és a szürke savas eső persze állandóan esik.
Ez is egyfajta fejlődés, de azt gondolom, hogy ez sem lenne az optimális. Azt mondtam, jelenleg csak félig van művilág. Alig érintkezünk a természettel, természetes anyagokkal, egyre kevesebb természetes élelmiszert fogyasztunk. Az életmódunk egyre kevésbé természetes. Egyre kevesebb az igazi emberi kapcsolat, pl., hogy leülünk egymással beszélgetni. A szórakozásunk is egyre inkább művilágban történik, pl. televíziózás, videojáték. Egyre több körülöttünk hazugság. Amit látunk hallunk az egyre inkább megkérdőjelezhető. Mi magunk sem vagyunk már igaziak, műmellünk van, műerősek vagyunk. A kábítószerekkel pedig műérzéseket élünk át. Egyre kevesebb dolog az, aminek látszik. Félig már mű, ál és látszatvilágban élünk most is. Az a baj, hogy természetesnek vesszük a természetellenességet.
A tele-szék jelenség persze csak egy fikció, de a valamilyen művilág eluralkodása, reális veszély. A távoli jövőnek több reális veszélye van. Van azonban a közeljövőnek is reális veszélye és mivel ez itt van nyakunkon, ezzel kell foglalkozni.
A várható jövő a jelenlegi tendenciák mellett tragikusnak ígérkezik.
A várható jövő alatt a következő 30 év valószínű (kb.75%-os) értem, ha jelenlegi tendenciák nem változnak jelentősen. A már kialakult új helyzetek is a jelenlegi tendenciák részei. A jelenlegi tendenciák a múltban és jelenleg tapasztalható irányok, valamint a múltban kevésbé, de jelenleg már egyértelműen tapasztalható irányok. A tapasztalható irányok elméletileg is levezethetőek, ill. az elméleti következtetéseknek megtalálhatók a valóságos tapasztalt jelenségei.
Az új helyzetek, jelenségek.
Kétségtelen hogy azon lehet vitatkozni, hogy a következők mennyiben nevezhetők új helyzetnek. A kérdés az, hogy az egyenletes, de dinamikus változást új helyzetnek tekintjük, vagy csak az ugrásszerű változást tekintjük új helyzetnek. Ugyanakkor a határvonalak elemzésénél (kisvíz, mélyvíz) megállapítottam, hogy az egyenletes változás is átléphet egy olyan határt, amikor a dolgok tulajdonságai, jellege megváltozik. A következő felsorolásban lesznek olyanok melyek vonatkozásában az új helyzet, az új jelleg vitathatatlan, és vitathatatlan az ugrásszerű változás. Lesznek viszont olyan tényezők, melyek korábban is voltak, a változás viszonylag egyenletes, dinamikus, de ez az egyenletes változás átlépi azt a határvonalat, amely után megváltozik a jellege.
Persze most sokan kételkednek: ugyan már, eddig is ezerszer, hivatkoztak új helyzetre, megjövendölték a világkatasztrófát, a világvégét aztán nem lett belőle semmi. Erre azt válaszolom, hogy azért voltak kisebb világvégék, világkatasztrófák, mint pl. a második világháború.
Azt is hozzátenném, hogyha nem 60% lenne egy válság-láncreakció, világkatasztrófa esélye, hanem csak 20%-ék akkor is szükség lenne annak megelőzésére, jelenleg a viszonylag radikális általános változásokra, egyfajta rendszerváltásra.
Ezek után az új helyzetek.
A természetpusztítás mindenképpen új helyzet, illetve, hogy ez már átfordult egy károsító minőségébe. A gazdasági fejlődés elsődleges fékje most már nem a humán erőforrások, hanem a természeti erőforrások hiánya. A természetpusztítás most már átlépve egy határt, radikális természetváltozást okozhat, annak minden következményével. Időjárási, éghajlati katasztrófák, tömeges élővilág pusztulás, emberhalál. Végső soron pedig összeomolhat természet bonyolult, de sérülékeny szerkezete. A katasztrófák tengerének határát nem véletlenül rajzoltam ferdére. Ugye itt azt kell látni, hogy van egyszer egy meglevő stabil természeti állomány, ezzel szemben, emberfőben, fogyasztásban és pazarlásban (többet vesz ki természetből, mint amennyit betesz) növekedik az emberiség. A végeredmény könnyen kiszámítható. Az öt válságtényezőhöz (erkölcsi, háborús, gazdasági, pénzügyi, egészségügyi) most csatlakozik egy hatodik válságtényező és ez felerősíti válság-láncreakció kialakulását lezajlását.
Új helyzet, a modern fegyverek, a nukleáris fegyverek, a biológiai és vegyi fegyverek terjedése. Az új helyzet nem elsősorban abból adódik, hogy ezek hatásfoka nő, hanem abból hogy ezekhez nemcsak fejlett országok juthatnak hozzá, hanem szinte mindenki. A modern fegyverekhez való hozzájutás, a háborús válság kialakulását és annak lezajlást erősíti. A háborús válság lehetősége tovább erősödik a gazdagvilág, szegényvilág egyre nagyobb eltávolodásától is.
Itt jegyezném meg, hogy egyedül az egészségügyi válság kialakulása csökkent valamelyest. A pénzügyi rendszer rendkívül ingatag, válságokra hajlamos. A gazdasági rendszer sem változott jelentősen, mondjuk nem romlott. A gazdasági válságot viszont előidézheti a pénzügyi válság, a háborús válság és természetpusztítási válság.
A szinte ugrásszerűen növekvő népesedés (ráadásul ez a szegény, fejletlen világban zajlik) mindenre kihat. Kihat a szegénységre (háborús válságot okozhat), kihat járványok terjedésre, kihat a természetes globalizálódásra. Végső soron erősíti válság-láncreakció kialakulását és annak lezajlását.
Új helyzet, a természetes globalizálódás hatásai. A globalizálódás (a szervezettség, erősödő kapcsolat, erősödő összefüggések, stb.), ezen ősrégi folyamat viszont most léphet át egy kritikus határvonalat. A természetes globalizálódásból most azt emelném ki, hogy a világ problémai összekapcsolódnak. Bárhol alakul ki egy válsághelyzet, az gyorsan szétterjedhet eszkalálódhat. Bárkahasonlattal: erősödik a bárkák természetes, egymásra való (sodrás) hatása. Persze adott esetben van ennek pozitív oldala is, hiszen ugyanez (erősödő sodráshatás) érvényes akkor is, ha jó irányba haladnak a vezető bárkák. Csakhogy a várható tendencia, nem ezt az irányt valószínűsíti. Nemcsak elméletileg várható a rossz irány, de ezt mutatja a gyakorlati tapasztalat is. Aki elfogulatlanul, és átfogóan nézi pl. az USA jelenlegi haladását (a statisztikai adatokat) az összességében egy rossz irányt láthat. Mindez azt jelenti, hogy természetes globalizálódás felerősíti válság-láncreakció kialakulást és lezajlását.
Részben új helyzetnek tekintem én a rendszerváltozások útvonalának ill. a rendszer (bárka) sajátosságának a változását ill. ezen tendenciák erősödését.
Ugye arról már szó volt, hogy az útvonal és bárka törvényszerűségeinek (a bárka és kormányszerkezet tehetetlensége, az erősödő motor hatás, észrevétlenség, stb.) miatt a legutolsó rendszerváltás, főleg válságszakasz volt a legmeredekebb a leggyorsabb.
Részben új helyzet a standard rendszerváltások törvényszerűsége. Azért rendszerváltásoknak van egy jól leírható átlagos változata, ami azt jelenti, hogy ez az elméleti változat a következő rendszerváltásokban is részben jelen lesz. Ezekből én megint a rejtettség (nehezen lehet észrevenni) tényezőjét emelném ki, ami az erősödő manipulációból, ill. a szellemi szemetelés ugrásszerű emelkedésből adódik. Lényegében a standard rendszerváltozási tényezők közül (világnézet, kivonatolt világnézet, vezetés reakciói, stb.) a manipuláció, ami nem egyenletesen növekszik, hanem viszonylag ugrásszerűen.
A kétféle rejtettség összeadódik. A hullámvonal törvényszerűségéből adódó rejtettség: amikor emelkedik ill. legmagasabb az életszínvonal, már akkor rossz irányba fordul a rendszer. Ez, és a fokozatos átmenet is hozzájárul a jelentkező problémák felismerésének hiányához, ill. alábecsüléséhez. Ehhez adódik hozzá a manipuláció és szellemi szemetelés hatása, ami ugyanezt okozza. Kialakul tehát egy dupla rejtettség, a felmerülő valóságos problémák így nincsenek, nem lesznek kellőképpen felismerve. Nincs felismerve a radikális változtatás (rendszerváltás) szükségessége.
A felsorolt tényezők mind arra utalnak, azt valószínűsítik, hogy a kővetkező hanyatló szakasz és azt követő válságszakasz (válság-láncreakció) minden eddiginél gyorsabban következik be, minden eddiginél meredekebb, hevesebb gyorsabb lefolyású lesz. Minden eddiginél (még az 1910-1945-ös válság- láncreakciónál is) hevesebb válság-láncreakció és világkatasztrófa várható a jelenlegi tendenciák mellett. Szerintem a jelenlegi stagnáló tetőpont szakasza ( a jelenlegi rendszer valószínűleg ebben a szakaszban van) 6-12 éven belül fordul át hanyatló szakaszra, ami már minden eddiginél meredekebb lesz, és újabb 6-12 év alatt elérheti a minden eddiginél meredekebb válságszakaszt, ahol már szinte (bizonyos fokig) megállíthatatlanok a folyamatok. Egy heves válság-láncreakció, valószínűsége szerintem 50-60%. Azt, hogy végkifejlett, a világkatasztrófa milyen nagyságú lesz, pontosan nem tudom. Nagy valószínűséggel lesz világkatasztrófa, és kb. 30-40%-os annak esélye, hogy minden eddiginél szörnyűbb lesz ez a tragikus végkifejlett.
Ami a konkrét lezajlást illeti, igen sok variáció elképzelhető, ezért ennek elemzésébe nem mennék bele.
Inkább visszatérnék ahhoz a kifejezéshez, hogy jelenlegi tendenciák mellett. Vagyis mindez jelenleg még nem szükségszerű, bármikor ( a következő 1-20 év között) megjöhet az emberiség esze. Az emberiség esze sokféleképpen jöhet meg, ezt sem sorolnám fel. Az biztos, hogy legoptimálisabb, leghatékonyabb az lenne, ha az un. fejlett országok (USA, Japán, nyugat-Európa, Európa) vezetésének jönne meg az esze. Megjön az esze, azt jelenti: ráébred, arra hogy elég radikális széleskörű, átfogó változásokat kell véghezvinni a rendszer demokratizálódásának, az igazságos és arányos hierarchia, valamint a természetpusztítás megállításának vonatkozásában. Úgy is mondhatnám: megúszhatjuk, ha a vezetés pozitív, változtató és demokratizálódó világnézete ez alkalommal előbb (a válság-láncreakció előtt) jönne meg.
Itt viszont előjön rejtettség (a jelentkező problémák észrevétlensége, lebecsülése) problémája, ami csökkenti annak valószínűségét, hogy az embereknek, a vezetésnek időben megjöjjön az esze.
Itt visszakanyarodnék a szükségszerűség problémájára.
Véletlenszerű, törvényszerű, hajlamosság, szükségszerű nem szükségszerű ezek bár összefüggő, de mégis más fogalmak. Bevallom én magam is kevertem e fogalmakat, pl. a törvényszerű helyett gyakran mondtam szükségszerűt. Az emberi hajlamosság sem szükségszerű. Pl. nem szükségszerű a kétirányú erkölcsösödés, értelmesedés bár erre hajlamos az emberiség. Azért van az embernek önálló akarata (akaratszabadsága) hogy a hajlamosságot felül tudja írni. Nem hiszek sorsszerűségbe, az eleve elrendeltetésbe. Mint azt már mondtam egy elég széles út áll az ember, emberiség rendelkezésére, és azon belül választhatja jó irányt is. Kétségtelen, hogy vannak szükségszerűbb és kevésbé szükségszerű helyzetek, a mindennapos életben és a történelemben is. Külön könyvet igényelne, ha ezt részletesen szeretném elemezni, ráadásul nem biztos, hogy sikerülne. Ehelyett azonban én a „szükségszerű” egyszerűsített változatát említeném, mert ezt tartom igaznak. Szükségszerű, ami nem kerülhető el. Nem szükségszerű, ami elkerülhető.
Nem szükségszerű, azon baj, katasztrófa, amit embernek érthetően a tudomásra hoznak, tudomására jut. Ugyanis ebben az esetben az embernek már meg van lehetősége a megoldás megkeresésére. Az viszont már emberi hiba és nem szükségszerűség, hogy a figyelmeztetésre nem figyel oda, ha felületesen, meggondolatlanul, nagyképűen stb., viselkedik.
Pl. ha a kertben sétálva, a fejemre esik egy alma, akkor az esetleg szükségszerűnek (elkerülhetetlennek) nevezhető. Egyébként a fejemre eső alma, a véletlenszerűség és törvényszerűség szövedékéből áll össze. Pl. az ősszel potyogó alma törvényszerű. A természet (Isten) számára szinte minden törvényszerű, a tudatlan ember számára a sok-sok fel nem ismert törvényszerűség is a véletlenszerűség alakjában jelenik meg.
Ha viszont valaki, előtte, akár halkan, de érthetően tudomásomra hozza, hogy ezen a héten sok alma esik le a fáról, akkor az alma fejemre esése, már nem szükségszerű (nem elkerülhetetlen). Persze elméletileg tovább lehet görgetni a problémát: szükségszerű volt hogy nem figyeltem a figyelmeztetésre, szükségszerű volt hogy odafigyeltem, de elfelejtetem, vagy nem vettem komolyan, stb.. Ezt a továbbgörgetést, túlbonyolítást én nem fogadom el.
Ha valaki elolvassa eme tanulmányt, vagy eme tanulmányhoz hasonló figyelmeztetés a tudomására jut, és szinte nem tesz semmit, nem tesz eleget, akkor ő pl. egy válság esetén, nem hivatkozhat a szükségszerűségre, a véletlenszerűségre, az elkerülhetetlenségre. Mivel az emberek többségének a tudomására jutott a veszély és nem tesznek eleget, az elkerülése érdekében, ezért a bekövetkező történések történelmi szempontból nem lesznek szükségszerűk. Ugyanez mondható el múltról (az emberek többsége tudott a veszélyekről, de nem tett eleget) is ezért a múlt nagyobb része sem volt szükségszerű. Aki a maga eszközeivel mindent megtesz az elkerülés érdekében, csak az érezheti magát szerencsétlennek, viszont a másvilágon pozitív megítélésben lesz része. Ha pedig valaki arra számít, hogy ő és családja majd megússza, akkor az valószínűleg téved, mert kevesen fogják megúszni. Ha mégis sikerül neki, akkor is önző emberke volt, akinek a másvilágon kell ezért felelnie. A külső érzésmechanizmus következtében mindenki olyan mértékben „bűnhődik” a másvilágon, amilyen mértékű kihasználatlan lehetősége van a hatékony (lehetőleg békés) cselekvéshez. Egyébként az alapos (nem felületes) gondolkodás és ezen gondolatok terjesztése is békés hatékony cselekvés. Egyszerűbben: egy vezető erősebben „bűnhődik”, mert nagyobb lehetősége van hatékony cselekvésre, tehát nagyobb lehetőséget mulaszt el. (A felelősségtudatát, lelkiismeretét nagyobb mértékben altatja el az önzőség érdekében.) A testi, lelki szegények, pedig nem bűnhődnek, a másvilági megítélésük pozitív lesz, mert tehetetlenek. Ez persze csak akkor igaz, ha testi, lelki szegénységük, tehetetlenségük az önhibájukon kívül keletkezett. Az átlagos embernek azért van lehetősége a lehetőleg békés cselekvésre.
Az erkölcs, az agresszivitás, a háború, a társadalmi fejlődés. Fel kell vázolni a történelmi fejlődés egy viszonylag optimistább kevésbé kilátástalan változatát is, amely nem a hullámlépcsős (válság-láncreakció) szempontjából nézi a fejlődést és a jövőt.
Kezdjük onnan, hogy az ember még az állatvilágból hozott magával egy nagyfokú agresszivitást. És talán az agresszivitásnak van egy külön fajtája, amely háborúra való hajlamosságnak nevezhető. Kevés állatfajnál található meg, de kétségtelenül vannak olyan állatfajok, ill. azok közösségei, amelyek állandóan háborúznak egymással. De talán az ősember az olyan fajta emberállat volt, amelynek a közösségei állandóan háborúztak egymással. Az viszont biztos, hogy az emberiség közösségei törzsei, népei, országai általában, nagyjából ismert történelem (az ókor pl. időszámítás előtt 3000 éve) állandóan háborúznak.
Ennek egyik oka kétségtelenül az emberben meglevő agresszivitás bizonyos fajtájú megjelenése. De a további okok ismeretlenek, talán azt is mondhatjuk valahogy így alakult. Az állandó háborúzás, az egyik háború szinte összefolyt a másikkal, azt is jelentette, jelenti, hogy végül is nem lehet tudni ki a kezdeményező, az agresszor, ki a visszavágó, ki az önvédelemből jogosan büntető.
(Azért a jelenlegi agresszorok felelősségét nem mossuk el. Jelenleg már mindenképpen eljutottunk arra a szintre, hogy meg lehet, és meg is kell állapítani ki az agresszor, a hódító és ki a védekező. Bár ez még jelenleg nem jött létre, gyakran nem állapítják meg, gyakran nem helyesen állapítják meg.)
Tehát az ember állandóan háborúzott, és így háború megítélése és a háborúra való hajlamosság, mint egyéni erkölcstelenség (torzulás) elfogadottá és szinte pozitív tulajdonsággá vált. Kisfiam, te ifjú ember, legyél udvarias becsületes önzetlen, szerény, lovagias, stb., de legyél bátor katona, hős vitéz, ha harcra kerül a sor – mondták, a korábbi korok nevelői a fiataloknak. A nevelés lényege az volt hogy legyél bátor katona, hős vitéz, ha harcra, háborúra kerül a sor, és az csak mellékes volt: ugyan mi is az oka (előzménye), és mi is célja ennek harcnak, háborúnak. És a történelmi, fejlődési torzulások fele, negyede ebből a determinációból eredt. Mert azért azon történelmi determináció, hogy a kiváltságosok elnyomják az „alávalókat” azért biztosan a legerősebb determináció.
Visszatérve, nevezzük ezt a történelmi, fejlődési determinációt így: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog. Amely felfogási és egyben cselekvési determináció.
Más szemszögből az előző torz felfogás, ezt a felfogást jelenti: ember a benned levő agresszivitást, önzést, becstelenséget, elégedetlenséget a háborúban éld ki és ne békeidőben saját néped körében.
Érdekes hogy tízparancsolatban és más vallásokban nem sokat foglalkoznak háború problémájával. Jézus ugyan óv az erőszaktól, de konkrétabban nem szól a háborúról.
De azért tisztázni kell hogy a hódító, oktalan háború, harc, abban való részvétel nem erkölcsös, sőt nagyon is erkölcstelen dolog. Ha egy ember odamegy egy másik emberhez, jól össze-vissza veri, kirabolja, esetleg családját is bántja az egyértelműen bűn. Ha ezt a háborúban teszi, mint katona, akkor nem bűn? Ez így ostobaság.
De mi lenne a helyes erkölcsi parancs a háborúval kapcsolatban. Pl. ez: ember inkább tízszer gondold át, okkal háborúzol e, mert az oktalanul másnak ártás, az akkor is másnak ártás, ha háborúban történik. A másvilági ítélkezést nem érdekli a bátorság, a hősiesség, csak az, hogy lelkedben egy ember ellen sem (legyen az ellenséged) lakozik, önzés, rosszindulat, felületesség, átgondolatlanság. Mert ha az lakozik, (és ha nem önvédelemből, de oktalanul hatalmas károkat, szenvedést, halált okozol, akkor az lakozik), akkor rossz sors vár rád másvilágon. Mindezért ember, állj ki a többszörösen átgondolt igazadért, de kötelességed megkeresni a lehető legbékésebb eszközöket. Ez azt jelenti, hogy csak azután használj fegyvert, ha már többszörösen végigjártad a békés megoldások útját. Ha nem így teszel, bűnös vagy. És akkor is bűnös, vagy ha nem arányos a jogos büntetésed. És akkor is bűnös vagy, ha ártatlannak osztod ki, mások megérdemelt büntetését. Ha parancsra, kényszerből teszed a rosszat, akkor az enyhít a büntetéseden, de nem oldoz fel. Viszont, ha tiszt vagy, ill. bármi előnyt kovácsolsz a rosszból, akkor már nem hivatkozhatsz a kényszerre. Mindezekért megkapod a másvilági büntetésed, mert lelked mélyén ilyenkor önzés, rosszindulat lakozik.
Az ember elvárná, hogy valamely világvallás ehhez hasonló tanításokat tartalmazzon, de nem nagyon van ilyen vallás. Az általam ismert keresztény vallás pl., nem tartalmaz ilyen tanításokat.
De mit is jelent a háború.
Egyrészt azt jelenti, hogy azon alapelv, miszerint csak a közösség, az állam meghatározott rendszerben oszthat ki büntetést, megszűnik. Ugyanis a háborúban bármely katona, még inkább bármely tiszt kezébe teszik a büntetés jogát. Ha egy alapvető jogelv kiesik, akkor már sérül az igazságosság. A háborúban sok ártatlan civil szenved, károsodik, hal meg. A háborúban nincs idő a bűnösség és annak fokának alapos vizsgálatára, és az arányos büntetésre, Általában aránytalanul szigorú, átvizsgálatlan büntetések sokasága jön létre. Mindenképpen egy igazságtalan állapot alakul ki, nem egy, de sok igazságossági alapelv sérül.
De mást is jelent. Ha valaki békében megy oda a másik emberhez, majd oktalanul megveri, kirabolja, akkor azt nem fegyverrel, legalábbis nem legálisan használt fegyverrel teszi.
A háborúban legális a fegyverviselet, sőt a lehető legpusztítóbb fegyverek viselete is legális, sőt követelmény. Korábban karddal, dárdával mehetett a háborúzó, majd elöltöltős puskával, ágyúval. A XX. században pedig sorozatlövővel, aknával, bombával, vegyi fegyverrel, repülővel, tankkal, stb. mehetett oda legálisan a háborúzó a másikat bántalmazni. Manapság pedig rakétával, atomfegyverrel, stb. mehet oda. Az, hogy a másiknak hasonló fegyvere lehet, nem sokat számít. Egyfelől fegyverzeti különbség nő és ez is egy igazságtalansági aspektus. Másfelől, ha másiknak hasonlóan tömegpusztító fegyverei vannak, akkor az csak azt jelenti, hogy még borzalmasabb lehet a pusztítás, szenvedés és halálokozás és ennek a jelentős része, oktalan, tehát bűn.
Tehát a háborúban kb. százszorosára nő az igazságtalanság. Pl., azt mondom, hogy az igazságtalanságot egy 1000-es skálán nézem. A békebeli igazságtalanságok rendszertől függően 10-100 között váltakoznak, a háborús igazságtalanságok a háborútól függően 100-1000 között váltakoznak, nagyjából.
Egyfajta egyszerűsített társadalmi fejlődés.
Visszatérek oda, hogy már ókortól, sőt lehet hogy már az ősközösségi rendszerben is kialakult, elterjedt „a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog” torz felfogása. Ennek jegyében folyt szépen a történelmi rendszerfejlődés. Pontosabban az egyik fő torz felfogás cselekvés: a kiváltságosoknak joga van az „alávalókat” kizsákmányolni - nagyon lassan fokozatosan (de azért hektikusan) csökkent, vagyis e vonatkozásban volt némi fejlődés. A másik fő torz felfogás, cselekvés: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog - nem csökkent változatlanul fennállt. Így fordult be a XX. századba az emberiség. Csakhogy akkor már nem kard, elöltöltős puska ágyú volt a fegyverzet, hanem sorozatlövő, nagyhatású akna, bomba, repülő, tank, vegyi fegyver. Így kezdődött és folyt le az első világháború, hatalmas pusztítással. De az emberiség legalábbis az un fejlett világ még ekkor sem kapcsolt lényegében nem változott a háború torz felfogása.
De fegyverek tovább korszerűsödtek. És elkezdődött és lefolyt a második világháború, még hatalmasabb pusztítással. És a végén megjelent az atombomba.
A tömegpusztító fegyver tömegpusztítást, népirtást is képes végrehajtani.
Vagyis ha korábban van ilyen fegyver technika, akkor korábban is sor kerül tömegpusztításra, népirtásra. Vegyis nem biztos, hogy az ember a XX. században elindult az erkölcsi romlás útján, csak arról, hogy maradt ugyanolyan erkölcstelennek, mint amilyen volt, csak most már sokkal pusztítóbb technika volt a kezében.
De azért itt ki kell térni a világháború jelenségére is. Ugye itt egyrészt világméretű katonai szövetségekről, van szó, másrészt egy hatalmas területeket átfogó harci cselekményről van szó. Ha nem fejlődik a hírközlési technika, ha nem fejlődik a közlekedés (autó, teherautó, repülő, vonat hajózás, stb.), akkor nem tud létrejönni sem komolyabb szövetség, sem hatalmas területeket átfogó harci cselekmény, vagyis nem tud létrejönni ilyen fokú világháború. Korábban is volt kvázi világháború (pl. napóleoni háborúk) de az nem ilyen fokú volt.
Ha korábban, pl. XVIII. században jön létre, kettő nagyobb háború, mondjuk 30 éven belül, akkor csak meghúzzuk a vállunkat, és azt mondjuk ilyen a történelem.
Vagyis a történelem egyik fő vonulata a háborúk vonulata a következőképpen alakult: az emberiség erkölcsileg, kiváltképp a háborúzás torz felfogását illetően nem fejlődött, ellenben technikailag fejlődött (beleértve fegyverek pusztító hatást, a közlekedést és a hírközlést) ezért létre jött az első és második világháború, a nagy világégés.
Mi történt ezután. Valahogy azért az emberiség levonta a tanulságot és valamennyire megváltozott a torz felfogás: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog.
Kérdés ez mennyire változott meg? Manapság is rengeteg háború és szükségszerűen jogtalan oktalan hódító háború van. Egy romló helyzetben manapság mi lehetséges?
A kérdésekre még visszatérek és folytatom.
Tehát 1945 után valamennyire csökkent ez a felfogás: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog. Ez azt is jelenti, hogy e felfogás viszont erősödött: ember a benned lakozó agresszivitást, önzést, becstelenséget, elégedetlenséget a háborúban nem szabad, nem lehet kiélned, ezért azt éld ki békeidőben, elsősorban saját néped körében. Saját néped körében? Itt már azért előjön a népek egymás közötti „békés”, rejtett kizsákmányolásnak a problémája.
Azért egy fokkal jobb, ha az ember békeidőben éli ki az agresszivitását, és a felsoroltakat, mert akkor mégis egy jogrendszer keretében teszi, és nem tömegpusztító fegyverrel a kezében. De csak egy fokkal, mert azért az agresszió, az önzés, a becstelenség megmarad csak szétszórva (nem a háborúban koncentrálódva) jelentkezik. Ezt azért napjainkban is tapasztalhatjuk.
Ezért, ha jelentős változást akar az ember, akkor szükség van arra, hogy igazságos, szabályozott versenyekbe vezesse le az agresszivitását, önzését. De önmagában ez sem vezeti le teljesen.
Ezért mindenképpen szükséges az erkölcsi fejlődés.
Arról már sok helyen sokat beszéltem, hogy az erkölcsös társadalom minden szempontból gazdaságilag is jobban működő társadalom. Az gondolom nem elégszer, mert éppen napokban hallottam egy ismert gondolkodótól a médiában: hja kérem, az erkölcsösség nem jó üzlet. (Egyfelől itt a gondolkodó is hibás volt, másfelől a média is hibás, aki közöl ilyen gondolatokat. Pontosabban a média abban hibás, hogy többnyire ilyen „vagány” gondolatokat közöl.) Hát itt megsúgom mindenkinek, jó üzlet az erkölcsösség, főleg a becsületes lelkületű szegényebb, átlagos többségnek, csak nem rövid távon. De már középtávon és főleg hosszabb távon jó üzlet. Mert egyébként nemcsak az a jó üzlet, ha valaki holnaptól a mai reáljövedelemének tízszeresét keresi, de az is jó üzlet, ha öt év mi múlva, mai reáljövedelmének a másfélszeresét keresi. Egy kicsit nagyobb szerénység és mértékletesség kellene tisztelt hölgyeim és uraim.
De valójában az erkölcsi fejlődésnek egy eszköze van: a tanítás. A tanítás, meggyőzés, amelynek azért sok formája lehet.
Erkölcsi fejlődés az erkölcsi tanítás fejődése nélkül nincs társadalmi, jóléti fejlődés. Ha nem fejlődik az erkölcs, az erkölcsi tanítás, akkor sokkal nagyobb esélye van a súlyos válság-láncreakció a világkatasztrófa létrejöttének.
Magammal vitatkozva: vajon melyik fejlődéselméletem a jó.
Az egyik elmélet lényege. A történelmi rendszerfejlődés (melynek a lényege, hogy a kiváltságos egyre kevésbé zsákmányolja ki a szolga népet) stagnál, majd ebből kialakul a válság-láncreakció, a válságszakasz, ezután jön a rendszerváltás. Az 1910-45 közötti idő a klasszikus kapitalista rendszer válságszakasza (hullámvölgye) volt.
A másik elmélet lényege. Kettő különböző vonulat van. Az első és talán a fontosabb: a kiváltságos egyre kevésbé zsákmányolja ki a szolga népet.
A másik pedig: a történelem egyik fő vonulata a háborúk vonulata a következőképpen alakult: az emberiség erkölcsileg, kiváltképp a háborúzás torz felfogását illetően nem fejlődött, ellenben technikailag fejlődött (beleértve fegyverek pusztító hatást, a közlekedést és a hírközlést) ezért létrejött az első és második világháború, a nagy világégés.
De nem szeretek magammal vitatkozni, ezért azt mondom, talán a két elmélet nem is annyira ellenmondásos, vagyis az 1910-45-közötti időben mindkettő folyamat jelen volt, egymást erősítették. De ez mégis azt jelenti, hogy amennyiben a második folyamat megváltozik, az erkölcs, és kiváltképp a háborúzással kapcsolatos felfogás, lépést tud tartani a technikai fejlődéssel, akkor nem szükségszerűen jön létre a következő nagy válságszakasz, a világégés. Pontosabban, jelenleg a természetrombolás vonatkozásban nem tud lépést tartani az erkölcs a technikai fejlődéssel. Ha a természet nem omlik össze, és nem következik be jelentős romlás, akkor a rendszerfejlődés stagnálásának lehet, hogy csak egy enyhe válságszakasz lesz a következménye. Nem feltétlen jön létre világkatasztrófa, súlyos válság-láncreakció. Ugyanakkor még mindig kérdés: valóban elmúlt a világháború, az atomháború veszélye?
A tanulmány befejezéséhez és kiegészítéséhez illeszkedő ismétlések.
A társadalmi alapvető ellentmondásai és azok feloldása. Mi a helyes nézet, és ebből adódó cselekvés. A természettudományos igazságok, és a társadalomtudományos igazságok (a jó, kellemes, az igazságosság) igazságai, ezekből is társadalomtudományos alapigazságok.
Kezdjük onnan, hogy kétféle igazság van, az igaz, igazságai, és a jó a kellemes, az igazságosság igazságai. Az igaz, igazságait nevezhetjük az érzékelés az érzékszervek igazságainak is. (És nevezhetjük természettudományos igazságoknak is amennyiben az emberek kívüli világra jellemzőek. A jó, a kellemes, az igazságosság (a hasznos a szép, stb.) igazságait, nevezhetjük az érzések, érzelmek igazságainak. (És nevezhetjük társadalomtudományos igazságoknak amennyiben azon világra jellemzőek, amelyben az ember áll a központban.)
Az érzékszervek igazságai (a műszerek mérése is végső soron az érzékszerveinken keresztül hatnak) bizonyíthatóbbak, konkrétabbak. Ez abból ered (abból is), hogy az érzékelés megfoghatóbb, konkrétabb és egységesebb, mint az érzése, érzelem.
Ebben a tanulmányban azt állítom, sok módón bizonyítom, hogy mindkét igazság a természet, Isten igazságai. Vagyis, hogy nem az ember hozza létre az igazságokat, az ember csak felfedezi, bizonyítja, alkalmazza az igazságokat. Ugyanakkor itt egy másik állítást is teszek: a jó, a kellemes az igazságosság igazságai (főleg az alapigazságok) részben természeti Isteni igazságok (bizonyíthatók és bizonyítás erősségével arányosan igazságok), részben a többség elfogadása és ebből fakadó cselekvése határozza meg az igazságot.
Nézzünk pl. egy természettudományos igazságot: a föld gömbölyű és forog a tengelye körül.
Ezt viszonylag könnyű konkrétan bizonyítna. Pl. valaki kinéz egy űrhajóból, vagy onnan filmet készít. Vagy elindul egy hajóval, repülővel egy irányban és megérkezik oda, ahonnan elindult. A közvetett bizonyítékok is elég konkrétak, így tehető össze a nap a hold, a csillagok, a bolygók mozgása logikusan. Ez az igazság (pl. a föld gömbölyű), akkor is igazság volt, amikor az emberek azt hitték, hogy nem gömbölyű. És akkor is igazság volt, amikor csak egy ember, vagy néhány ember gondolta azt, hogy gömbölyű. De fel kell tenni a kérdést, mit ér az igazság, anélkül, hogy az emberek felismerik, elfogadják és alkalmazzák? Sajnos azt kell erre válaszolni, hogy az emberi felismerés, elfogadás és alkalmazás nélkül az igazság értelmetlen haszontalan. Árnyaltabban fogalmazva: az igazság, felismerés, elfogadás és alkalmazás nélkül valamennyivel értelmetlenebb, haszontalanabb, mint felismeréssel, elfogadással, alkalmazással, kiváltképpen a társadalomtudományos igazságok vonatkozásában. Azt mondom, az igazságnak ezek szerint két kiterjedése van: ez egyik az igazságtartalma, beleesik az igazság 30%-os mezőjébe. Az ember számára hasznos igazságnak tartalmazni kell az előző kiterjedést, feltételt, és tartalmaznia kell azt is, hogy az emberek felismerjék, elfogadják és alkalmazzák. Az ember számára hasznos igazság, magasabb rendű igazság, mint az egyszerű igazság.
Most felsorolok néhány társadalomtudományos alapigazságot. Ezek az én véleményem szerinti alapigazságok de ez sem biztos.
1. Az emberi élet legfőbb célja, hogy minél több ember, (beleértve magamat is) és állat is, éljen, egyre jobban, kellemesebben, egészségesen, igazságosabban, boldogabban. (Talán növény is.)
2. Az ember önakaratából képes egyre jobban, kellemesebben, egészségesebben, igazságosabban élni, van ilyen fejlődési lehetőség. Valószínűleg mindig is lesz ilyen fejlődési lehetőség, de jelenleg és még sokáig biztosan van ilyen fejlődési lehetőség.
3. A jó, kellemes, igazságos, stb. élet ellen hat az indokolatlan másnak ártás. Ezért az indokolatlan másnak ártást meg kell szüntetni, el kell ítélni, meg kell büntetni. (Ne ölj, ne lopj, stb. a tízparancsolat egy része is erről szól, nem szabad másnak ártani.)
Indokolt másnak ártás, ami önvédelmi jellegű. A közösség szerve az állam elítél egy veszélyeztetőt, de csak akkor, ha veszélyeztetés igen erős, vagyis igen nagy valószínűséggel, másnak ártásba torkollik. Vagy elítél egy másnak ártót, amit végső soron önvédelemből tesz. (Egyrészt visszaszerzi a visszaszerezhetőt. Másrészt a valószínűleg erősen veszélyeztetőt semlegesíti. Harmadrészt a többiek számára példát mutat: nem ártsatok másnak.)
4. A jó, a kellemes az igazságosság igazságai (főleg az alapigazságok) részben természeti Isteni igazságok (bizonyíthatók és bizonyítás erősségével arányosan igazságok), részben a többség elfogadása és ebből fakadó cselekvése határozza meg az igazságot. Az igazság, felismerés, elfogadás és alkalmazás nélkül valamennyivel értelmetlenebb, haszontalanabb, mint felismeréssel, elfogadással, alkalmazással, kiváltképpen a társadalomtudományos igazságok vonatkozásában.
Azért ezeket, az igazságokat nehezebb konkrétan bizonyítani, mint pl. azt, hogy a föld gömbölyű.
De itt elém, vagy az emberek elé állhat, egy másik ember és azt mondhatja ezek a te igazságaid, de az én igazságaim egészen mások. Pl. ezek.
Nem minél több ember éljen egyre jobban, kellemesebben, egészségesebben, igazságosabban, stb. csak az emberek egy kiváltságos része csoportja (rétege, népe) éljen egyre jobban, kellemsebben egészségesebben, stb..– mondja a másik ember.
A második ponttal sem értek egyet, mert szerintem, az emberi fejlődés véges, pl. azért, mert egy bizonyos szint felett nem fokozható, a jobb, kellemesebb élet. És jelenleg már elértük ezt a szintet. És az önálló akarat sincs – mondja másik ember.
És egyébként nincs emberiségi többség. Az emberiség csoportokra, közösségekre, népekre, nemzetekre oszlik, ha van is „többség dönt” elv, akkor is csak ezen csoportok, közösségek, népeken nemzeteteken belül lehetséges. A csoportoknak közösségeknek, népeknek, nemzeteknek pedig önrendelkezést kell adni, vagyis nekik kell eldönteni, (más nem szólhat bele) hogy többek között milyen társadalomtudományos alapigazságokat fogadnak el – mondja a másik ember.
A harmadik pont ezek szerint így módosul, Bizonyos emberek, csoportok, népek nemzetek pl. a felsőbbrendűségük miatt árthatnak másnak. Az indokolatlan másnak ártás nem mindig bűn – mondja a másik ember.
Tehát egy másik embernek ezek a nézetei. (Egy harmadik ember pedig azt mondja, egyiktőknek sincs igaza, mert ez, és ez az igazság. Egy negyedik ember pedig megint más, igazságokkal áll, elő és így tovább.)
Na akkor ezek a vitatkozó emberek, ha normálisak azt mondják: akkor érveljünk, bizonyítsunk, így döntsük el, kinek van igaza. És lehet is érvelni, bizonyítani még az ilyen elvont kérdésekben is. Vannak logikai érvelések, bizonyítások, vannak statisztikai érvelések bizonyítások, és talán egyebek is. De az is kétségtelen, hogy a konkrét bizonyításnak (itt a film, láthatod a saját szemeddel) alig van lehetősége.
5. Itt jön az én alapigazságom, amely negyedik pontból ered: akkor mindenki mondja el a saját igazságát, annak bizonyítását és az igazság az lesz, amit elfogadnak az emberek, méghozzá amit, minél több ember elfogad. Még pontosabban, az lesz az igazság (de ez elsősorban a társadalomtudományos, a jó, a kellemes, az igazságos alapigazságára vonatkozik), amit az emberek többsége elfogad és a többségen belül is, amit minél több ember elfogad, feltéve, ha a tájékoztatás egyenlő és egyenes, őszinte.
De miért is igazság, szerintem a fenti igazság. Valakinek, valakiknek el kell dönteni, hogy mi az igazság. Mert elmondnak kettő, vagy három, vagy négy, stb. igazságot, de ezek így önmagában csak elmondások lesznek. Ha senki nem fogadja el ezeket, akkor ezek csak üres szavak, pusztába kiáltott mondatok lesznek. Ha hatmilliárdból csak ketten-hárman fogadják el, annak sincs sok értelme. Ebből a logikából kiindulva: minél többen fogadják el, annál több értelme lesz az igazságnak, annál magasabb rendű lesz az igazság, amelynek azért van egy másik kiterjedése is: valóban a természeti, Isteni igazságot tartalmazza. Döntse el egy szűk (tudós, vagy más) csoport, melyik a nagyobb igazság – jöhet a felvetés. De ezzel csak egy újabb vitát nyitunk: kikből álljon ez a szűk csoport? Miért pont azokból és mi garantálja, hogy ilyen általános alapvető társadalomtudományos (a jó, kellemes igazságos igazságait) igazságokat bárki képes elfogulatlanul eldönteni. Ez a vita ugyanolyan eldönthetetlen lesz, mint az eredeti vita. Egyébként pedig mivel a kellemest, a jót kell eldönteni, tehát érzésekről, érzelmekről van szó, csak mindenki összesített érzése adhat ki egy átlagos általános egyben igaz megoldást. Tehát marad az egyetlen megoldás a többség elfogadása, a többség döntése határozhatja meg az igazságot.
Tehát én előálltam ezzel a négy igazsággal, és e tanulmányban további ezer igazsággal, mások is álljanak elő, és aztán döntsön a többség.
6. Mielőtt tovább megyek, megint meg kell fogalmazni egy alapvető igazságot: a közvetlen demokrácia, a többség elfogadása, döntése, többek között egy alapvető igazság-meghatározó tényező.
Az egy külön tanulmányt érdemel, hogy gyakorlatilag hogyan fogadhatja el, ill. fogadja el a többség az igazságot. Mert itt a népszavazási rendszerről is szó van, az alkotmánymosósításról is szó van, és az emberi tudat alakulásáról is szó van.
A négy pontból a harmadikat tulajdonképpen már elfogadta az emberiség többsége.
Ismételt 3. pont. A jó, kellemes, igazságos, stb. élet ellen hat az indokolatlan másnak ártás. Ezért az indokolatlan másnak ártást meg kell szüntetni, el kell ítélni, meg kell büntetni. (Ne ölj, ne lopj, stb. a tízparancsolat egy része is erről szól, nem szabad másnak ártani.)
Indokolt másnak ártás, ami önvédelmi jellegű. A közösség szerve az állam elítél egy veszélyeztetőt, de csak akkor, ha veszélyeztetés igen erős, vagyis igen nagy valószínűséggel másnak ártásba torkollik. Vagy elítél egy másnak ártót, amit végső soron önvédelemből tesz. (Egyrészt visszaszerzi a visszaszerezhetőt. Másrészt a valószínűleg erősen veszélyeztetőt semlegesíti. Harmadrészt a többiek számára példát mutat: nem ártsatok másnak.)
A másik három pontot nem egyértelműen fogadta el, csak részben esetleg jelentős részben. A harmadik pontot elfogadta az emberiség annak ellenére, hogy nem történt ez ügyben népszavazás, sok alkotmány nem is tartalmazza. És az emberiség fogadta el annak ellenére, hogy gyakorlatilag csoportok, közösségek, népek, nemzetek vannak. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy lehetséges egy elfogadás, amely nem népszavazással történik, amelyik lassú és kanyargós, de mégis egyértelmű és az egész emberiségre vonatkozó elfogadás. Tehát létezik ilyen, nem lehetetlen. (Ugyankor én azt mondom, hogy fel is lehet gyorsítani az ilyen elfogadásokat, de erre itt nem térek ki.)
Ha a harmadik pont jelenleg el van fogadva, akkor már van legalább egyetlen biztos pont, amiből ki lehet indulni.
A következő felfogás, mint „igazság”: egyébként nincs emberiségi többség. Az emberiség csoportokra, közösségekre, népekre, nemzetekre oszlik, ha van is „többség dönt” elv, akkor is csak ezen csoportok, közösségek, népeken nemzeteteken belül lehetséges. A csoportoknak közösségeknek, népeknek, nemzeteknek pedig önrendelkezést kell adni, vagyis nekik kell eldönteni, (más nem szólhat bele) hogy többek között milyen társadalomtudományos alapigazságokat fogadnak el – mondja a másik ember.
Ezt az igazságot én hajlandó vagyok elfogadni. De ha el is fogadom (bárki elfogadja) akkor is utána kell tenni az emberiség által elfogadott harmadik pontot, amely ez esetben így szól. Rendben van minden csoport, közösség, nép, nemzet maga határozza meg az alapvető igazságokat, de másnak, más csoportnak, közösségnek, népnek, nemzetnek, indokkatlanul nem árthat. Beleértve a jövő embereit, akik most gyerekek és talán azokat is, akik ezután fognak megszületni. És mit jelent ez.
Azt, hogy mégis eljutottunk az emberiségig. És azt is jelenti, hogy az első pont is valószínűleg igaz. Ha senki nem árthat másnak, akkor azt sem teheti, hogy a másikat akadályozza abban, hogy jobb, kellemesebb, egészségesebb, igazságosabb élete éljen. Minél több ember, a lehető legtöbb ember éljen jól kellemesen, egészségesen igazságosan, ez csak azzal lehet összhangban, hogy tilos a másnak ártás. Nem minden embernek kell jól, kellemesen, egészséges, igazságosan élni, csak az emberek egy részének - ez azt jelenti, hogy lehet ártani azoknak, akik nem tartoznak a kiváltságos emberek közé. Mert mit mond, és mit tesz ez az önző társaság. Mi nem vagyunk senki ellen mi csak saját érdekeinket, követjük. Ehhez mindenkinek joga van, a gyengéknek is meg van adva az esély erre. A tolvaj a rabló, a gyilkos is vallhatja ezen „igazságot”, mindenki rabolhat, lophat, gyilkolhat, tehát egyenlőség van. De az igazságossági alapelv, a harmadik pont, amelyet viszont már az emberiség többsége elfogadott, ezért igazság, kimondja: nem árthatsz másnak.
Viszont gyakorlatilag harmadik pont sem érvényesül teljesen, mert, pl. érdemtelen jövedelemszerzéssel jelenleg is, lehet ártani másnak. Pontosabban, amíg nincs pontosan tisztázva, értelmezve mit is jelent a „tilos indokolatlanul mának ártani”, amíg jogi alapelvek nincsenek tisztázva (betartva pedig még kevésbé) addig ezek az alapigazságok csak részben hasznosított (hasznos) igazságok. Pl., addig nem lehet a másnak ártást elméletileg megszüntetni, amíg nem tisztázott az arányosság. Mert másnak ártás létrejöhet úgy is, hogy valaki a közös tartályba betesz X mennyiségű hasznos munkát, terméket, de annak az ötszörösét veszi ki. És akkor a másiknak, könnyen kiszámolható, a hasznos munkájának csak az ötödrésze jut. Ha pedig a hasznos munkát szinte lehetetlen pontosan megállapítani, akkor az arányosságot kell pontosan megállapítani. Tehát elég sok mindent kell értelmezni azzal kapcsolatban: mikor jön létre a másnak ártás. Ha helyesen van értelmezve a „tilos másnak ártani” akkor a már szinte minden társadalomtudományos alapigazság jelentős részben bizonyított.
Tehát az emberiség számára hasznos igazságok, magasabb rendű igazságok ezek szerint nem kettő, de három feltételhez vannak kötve. Egyrészt legyen magas az igazságtartalmuk. Másrészt a többség, minél több ember ismerje, fogadja el, és alkalmazza azokat. Harmadrészt, az alkalmazás legyen szinte teljes, vagyis az igazság legyen helyesen kibontva, értelmezve és ezek szerint legyen megvalósítva.
De kétségtelenül a második pont, amely jelenleg legkevésbé elfogadott.
Vagyis, hogy van fejlődési lehetőség, lehet sokkal jobb, kellemesebb, egészségesebb, igazságosabb életet élni, főleg ha a jelen állapotaiból indulunk ki. Ugyanis jelenleg mást sem hallunk, mint azt, hogy ez már a szinte tökéletes rendszer. Mert ezen állítás azt mondja, hogy fejlődhet pl. az autó, a mosógép, a gyógyítás, stb. tehát ebben az irányban van némi fejlődés. De pl. az igazságszolgáltatás, nem fejlődhet, a társadalmi igazságtalanságok is fennmaradnak, vagyis azért nem mindenkinek jár majd a legmagasabb fokú egészség. A jelen igazságtalan háborúi is fennmaradnak, mint pl. az iraki háború. Fennmarad az is, hogy bizonyos problémák, (mint pl. a természetpusztítás) megoldatlan kardként lógnak az emberiség feje felett. És még sorolhatnám a rendszerből eredő azon problémákat, amelyek miatt a jelen és sokak szerint a jövő élete is, megreked egy viszonylag rossz, kellemetlen egészségtelen, igazságtalan szinten. De sajnos ettől sokkal veszélyesebb a helyzet. Mert fel kell tenni a kérdést: miért jöhetett létre az emberiség történelmében az 1910-1945-ig tartó szakasz (vagy 1910 -1953-ig tartó szakasz), amikor nemcsak megrekedt a fejlődés, de az átlagosnál mondjuk kétszáz millióval többen oktalanul szenvedtek, és ennek a negyede meg is halt. És sajnos meg kell állapítani, hogy nemcsak stagnálás van, de létezik válság-láncreakció is, mély hullámvölgy is van. Sőt világ-katarzis is lehetséges.
Az 1910-45-ig tartó szakasz azért jött létre, mert nem volt elégséges a fejlődés.
Ekkora katarzis nem jöhetett véletlenül össze, és az sem indok hogy megszületett néhány diktátor. És az sem indok hogy az emberek egy része előítéletes, soviniszta, rasszista volt. És az sem indok, hogy a szélsőséges politikai erőket nem korlátozták eléggé. Illetve ezek csak résztényezők voltak, a sok között. Az indok: a társadalmi és erkölcsi fejlődés nem volt elégséges, már jó ideje nem volt elégséges, csak ebben az időszakaszban erjedtek meg a problémák
A fejlődést is értelmezni kell. Mert az rendben van, hogy szükséges változás, de a változás lehet rossz irányú is. Merre van a jó irány, ez az egyik kérdés.
És másik kérdés: hogyan menjünk a jó irányban lassan békésen, vagy gyorsan, esetleg erőszakosan? Egyenletesen, vagy ha megérett helyzet?
Mi jelent a szélsőségesség: erőszakos változtatást? Vagy csak gyors erőteljes, nagyarányú változtatást? Vagy rossz irányú változtatást?
A jó irány arra van ahol a nagyobb, a magasabb rendű igazságok (célok) vannak.
Az előzőek értelmében, az a stratégiai jó irány, amit annak tart a nép.
„Döntsön a többség” elvnek azonban van egy feltétele, az egyenlő és öszinte (nem manipulatív) tájékoztatás. És ez sajnos jelenleg nincs meg.
A nagyon lassú, békés változással az a baj, hogy az már stagnálás, amely nem tart lépést a természettudományos, technikai fejlődéssel, valamint az emberek igénynövekedésével. Jó példa erre: a természetrombolással nem tart lépést a természetrombolás rendszerbeli megállítása. Az államnak, a jelenleginél sokkal radikálisabb lépéseket, változásokat (anyagi fogyasztáscsökkentést, innovációs stratégiát, ez irányú oktatást, stb.) kellene tennie, hogy lépést tartson a fejlődés a szükséges fejlődéssel. Ugyanakkor a béke, a demokrácia, az igazságosság felé nem lehet erőszakkal haladni. A rossz irányú és az erőszakos változás: rossz változás. A nagyon lassú, békés változás: szintén rossz változás. A nagyon gyors, jelentős változás: rossz változás. Viszont ha lemaradás van, akkor sietni kell. Talán egyszer a társadalomtudomány meg tudja mondani, hogy milyen helyzetben mennyi kisebb törvényt, nagyobb törvényt kell meghozni, megváltoztatni, hogy az optimális fejlődés fennmaradjon.
Tehát a fejlődés alapigazságát is értelmezni kell, vagyis meg kell állapítani további fejlődési alapelveket.
Kitérés az alapvető társadalmi ellentmondásokra.
Pl., az előbb felvettetem, hogy majd a jövő társadalomtudományának kell megoldania, előtte viszont éppen a „többség döntése a jó” elvének fontosságát bizonygattam. Aztán a fejlődéssel kapcsolatos ellenmondásokat is felvetettem. Aztán ott van alapvető társadalmi igazságok és az önrendelkezés ellentmondása, melyet fel is oldottam. De hosszasan lehetne sorolni az ellentmondásokat is.
Tulajdonképpen a társadalmi ellentmondások döntő többsége nem feloldhatatlan ellentmondás, csupán egy nagyon kényes egyensúly. Vagy úgy is fogalmazhatok, hogy az optimális járható út, gyakran leszűkül egy nagyon keskeny, sok elemzést kívánó útra. Amely út szinte nincs (vagy az egyik szakadékba esünk bele, vagy a másikba), ha csak felületesen és elméletileg gondolja át a gondolkodó a problémát.
De kétségtelenül van egy alapvető ellentmondás, amelyen bármennyit gondolkodok, nem látok igazi megoldást. Ez pedig a következő: a vezetés egésze (többsége), amelynek meg kellene oldani az ellentmondásokat (a múltban és jelenleg csak ő van abban a helyzetben), nem tudja, és nem is akarja azokat megoldani.
Foglaljuk össze az eddig elmondottakat.
E fejezetben egyfelől az alapvető társadalmi igazságról elmélkedetem, másfelől az általam vélt igazságokat állapítottam meg és bizonygattam. Hozzátéve, hogy ezen igazságok, igazát nem csak e fejezetben, hanem az egész tanulmányban bizonygatom.
Megállapítottam hogy négy, ill. hat igazság közül a harmadik, amely leginkább elfogadott, de itt is komoly értelmezési hibák vannak, ezért gyakorlatilag csak részbe realizálódik. A többi igazság ennél is kevésbe elfogadott, és megvalósuló, kiváltképpen a második igazság.
Azt is hozzá kell tenni, hogy ezen alapvető igazságokból sok-sok igazság levezethető. Tehát az alapvető társadalmi igazságok nemcsak önmagukban levő igazságok, hanem kiindulópontok.
Az igazságról szóló elmélkedésem pedig azzal bővült, hogy megállapítottam ezzel kapcsolatosan két további igazságot, az ötödik, és a hatodik igazságot.
De két különálló egyfelől elmélkedés úgy kapcsolódik össze, hogy érdemes mindent az alapvetésektől kezdve elemezni, így tisztábban láthat az ember. Az én igazságaimat egészen az igazság elemzéséig vezetem vissza.
Másfelől úgy kapcsolódik össze, hogy ez a hat igazság (és a többi ezer) az én igazságom, és persze ezen kívül még sok-sok igazságnak vélt kijelentés létezik, de akkor döntsön (elfogadjon) a többség. Döntsön minden egyén, csoport, közösség, nép, nemzet külön-külön, de ezek a döntések is összegződnek, tehát dönthet az emberiség is.
A következő egység emlékeztető tartalma:
A vezetés. Elméleti rendszertényező.
Az egész tanulmány kiegészítése, a rendszer (társadalom, nemzet) hatalmi önrendelkezési, szabályozási szerkezete. ABDK ábra. Elméleti rendszertényező.
(A kapcsolódó ismétlések kezdete)
Bővebben a cím: a vezetés (hatalom) szerteágazó problémakörének összefoglalása kiegészítése.
A fejezet (elméleti rendszertényező) tartalma.
Bevezető gondolatsorok. 58. old.
A vezetés szükségszerű negatívumai. 77. old.
A vezetés-kiválasztás, leváltás problémaköre. 99. old.
A vezetés gátlástalansága. Milyenek a vezetők, miért olyanok amilyenek, mit lehet tenni? 112. old.
A rossz alkalmatlan vezetők (pl. ország-vezetők) típusai. 128. old
A vezetés megítélése, értékelése. 146. old.
További elmélkedések arról, miért ilynek a magyar vezetők, akik azért nem sokkal rosszabbak a külföldi vezetőknél. 153. old.
Azért az önzetlen lelkiismeretes vezetésnek nincs könnyű dolga. 168. old.
Bevezető gondolatsorok.
A vezetést sokféle névvel szokás illetni. Uralkodó osztály, hatalmi osztály, politikai osztály, az uralkodók, a hatalmon levők, az irányítók, a meghatározók, és még lehetne sorolni. Én inkább vezető rétegről, vagy egyszerűen vezetésről, vezetőkről beszélek. Persze nemcsak elit (legfelső, felső) vezetés van, de van közép-felső vezetés, középvezetés, és alsó vezetés is.
Sokan a vezetés problémakörét teljesen eltorzítják a következővel. A vezetés hibáinak, a vezetés rossz tulajdonságainak semmi köze a vezetői funkcióhoz. A vezetés hibái rossz tulajdonságai csak azzal köthetők össze, hogy milyen ideológiai csoportból kerül ki a vezető. Pont fordítva van. Minél magasabb beosztásban van a vezető annál inkább hatnak a vezetőkre vonatkozó szükségszerű negatívumok. Viszont a vezetőkre vonatkozó szükségszerű negatívumoknak, valamint hatalommániának, a korrupciónak stb. nem sok köze van ahhoz hogy milyen ideológiát „hazudik” a vezető. Ugyanis az ilyen vezető miért pont a világnézetét illetően mondana igazat.
A hamis nézetet minden ideológiai csoportba tartozó hangoztatja, persze a másik ideológiai csoportra vonatkoztatva: abból csak rossz vezetők kerülhetnek ki. Az ellenségeink, ellenfeleink csak rossz vezetők lehetnek. A mi elvtársaink, a velünk tartók pedig csak jók lehetnek, ha hozzánk hűségesek. Ez egyébként ellentétes az alapvető emberi jog igaságával: faji, nemzeti, nemi, vallási ideológiai hovatartozás nélkül kell az embereket megítélni. És egyébként azzal sem számol, hogy manapság nincsenek elvhű ideológiák. Váltogatják az elveiket és gyakorlati politikájukat is. De nem ez a fő baj. A fő baj, a problémakör eltorzítása.
Itt van pl. a kommunistázás jelensége.
Néró császárra, Orseolo Péterre, III. Richárdra, Hitlerre nehéz lenne ráfogni, hogy ők kommunisták voltak. Persze ők csak a jéghegy csúcsai. Szerény számítás szerint a vezetők, a hatalmi pozícióval bírok egyharmada erősen negatív tulajdonságokkal (hatalommánia, diktatórikus hajlam, egyéni érdekek, vagyoni érdekek, kielégítésére használja hatalmat, stb.) bír. Reálisabb, ha azt mondjuk a vezetők egyharmada az, aki viszonylag normálisnak, vagy pozitívnak mondható. De az is kétségtelen, hogy a fejlett államkapitalista országokban, jómódú országokban, prosperáló időkben jóval több a normálisnak mondható vezető, mint általában. Tehát a rendszer, a fejlettség, az életszínvonal is összefügg a problémával. Az kijelenthető, hogy fejlődés a rendszerfejlődés során csökkenő tendenciát mutatnak a vezetés általános negatív tulajdonságai. De ez nem jelenti azt, hogy vezetésnek a jelenben is és még jó ideig ne lennének általános negatív tulajdonságai, hajlamai. Vagy másképpen mondva: szükségszerű negatívumai.
Ugyanakkor az is igaz, hogy korábban, a korábbi rendszerekben erősebben jelen volt a „vagy hatalmon maradsz (szinte bármi áron), vagy meghalsz” jelenség. Ez is a rendszerfejlődéssel arányosan csökkenő tendenciát mutat. Ez azért részben felmenti a korábbi zsarnokokat. Azért meglepő, hogy, jelenleg amikor nem halálról legfeljebb leváltásról van szó (ráadásul zsíros állása, vagyona és közéleti szerepe is maradhat a rossz vezetőnek), mégis vannak hatalmukhoz ragaszkodó diktátorok, diktátorfélék. Mivel a rossz kényszerűsége csökkent, ezért a vezetés negatív tulajdonságai enyhébben csökkentek, mint az első látszatra gondolható.
Jelentkezik az általános és egyedi összekeverése, lásd gondolkodástan c. tanulmányrészt.
Visszatérek oda, hogy a fő baj a vezetés problémakörének eltorzítása, miáltal a problémakört nem is lehet megoldani.
Ugyanis a vezetés hibái a vezetés rossz tulajdonságai döntően és elsődlegesen a vezető funkcióból, magából hatalom birtoklásából erednek. Ugyanis a hatalom birtoklása, ill. arra való törekvés megváltoztatja a mélyben lakó igazi ideológiát (a világnézetet). És csak mellékesen másodlagosan alakulnak ki a vezetés hibái, rossz tulajdonságai, a többé-kevésbé rossz ideológiákból, ha feltételezzük, hogy vannak elvhű ideológiák. Ez az egész fejezet ezt bizonygatja, szerintem sikerrel. Az viszont biztos, hogyha abból indulnak ki, hogy a vezetés hibáinak, rossz tulajdonságainak semmi köze vezetői funkcióhoz, a hatalom birtoklásához, akkor ezek a hibák, rossz tulajdonságok soha nem tűnnek el.
A jelen korban mindenki minden vezető kiváló demokratának tartja magát, a deklarált ideológiák is kiválóak, mert szöveg az van. A kérdés az, hogy a vezető lelke mélyén mi lakozik. Ha össze is jön, mert vonzzák egymást, egy becstelen csapnivaló vezetői banda, ők nem a deklarált kiváló ideológia miatt, hanem a mélyben levő torzultságuk miatt vonzzák egymást.
E hatalmas, szerteágazó témát, és egyben e tanulmány harmadát így is lehet tematizálni, felosztani.
A vezetés és a hatalom problémaköre szinte azonos, de azért nem teljesen. (A vezetés a hatalom birtokosa.)
Mi a vezetés. Milyen fajtái vannak. Mi hatalom. Milyen fajtái vannak.
Mi az aránytalan, igazságtalan hatalom.
A vezetés (hatalom) és a rendszer összefüggései, mennyire fontos a vezetés, mint rendszertényező. A hatalom és a vagyon, ill. a hatalom más összefüggései.
Annak bizonyítása, hogy jelenleg is aránytalan igazságtalan hatalmi elosztás (hierarchia) van.
Miért alakult ki, ill. alakul ki az aránytalan, igazságtalan hatalomelosztás.
Milyen problémákat, károkat okoz az aránytalan, igazságtalan hatalmi hierarchia.
Milyen megoldások lehetnek. Hogyan lehet arányosabbá, igazságosabbá tenni a hatalmi hierarchiát.
Minderről e tanulmány során itt-ott gyakran szó van, sok fejezetnek a felsoroltakhoz kapcsolódik a fő témája, más sok fejezeteknek pedig „csak” a melléktémája. A vezetésről, hatalomról szinte minden rendszertényezőben szó van.
A fenti problémakör-felosztás azért elméleti, mert az ok, a következmény, az összefüggés és a megoldás általában egymás után következik. Pontosabban a megoldás első lépcsői, az hogy felismerjük a fontosságot, a jelentős kárt, bajt és az, hogy jelenleg is fennáll a jelentős károkozás. Illetve a megoldás része lehet, ha megszüntetjük az okokat. Elméleti problémakör-felosztásnak viszont jó.
A vezetésről már sokat beszéltem e tanulmányban, de azért nem árt, ha egy külön fejezetet szentelünk a témának.
A társadalom a rendszer meghatározó tényezője a vezetés. Jelenleg is a vezetés, a nép és rendszer hármasból a nép legkevésbé meghatározó. Azon már lehet vitatkozni, hogy rendszer saját aspektusa vagy vezetés, az erősebben meghatározó. Szerintem vezetés az erősebben meghatározó.
A vezetésbe ne felejtsük el belevenni a nagytőkéseket és a jelentős politikai tudatalakító embereket, a politikai közszereplőket.
A bevezetés után térjünk rá az „új” szempontokra, remélve, hogy ez egy fél fokkal kevésbé lesz unalmas.
Van itt egy alapelv, amely nélkül nem oldható meg a vezetés problémája, ez pedig így szól. Az ország-vezető nem lehet átlagos ember, az ország-vezetők a legkiválóbb, erkölcsileg, önzetlenségben, néptiszteletben és társadalomtudományos tudásban a legkiválóbb emberek közül kerülhetnek ki, akik ezen felül a leginkább alkalmasak az ország-vezető tevékenységre. A középvezetőnek is kiválóbbnak kell lenni az átlagosnál, de ez a kiválóság kevés az ország-vezetéshez.
Tehát hibás ez a felfogás: ő (az ország-vezető) is csak olyan, mint egy átlagember, ő sem rosszabb az átlagnál. El kell fogadnunk azt az igazságot, hogy vannak foglalkozások, amelyek az átlagosnál kiválóbb embereket igényelnek, mert a foglalkozás lehetséges károkozása sokkal jelentősebb, mint más foglalkozások károkozása. (Nyilván ezt a kiválóságot valahogy jutalmazni is kell, amely jutalmazás egyik része, hogy a kiváló ember betöltheti a felelős pozíciót. A további jutalmazás, az ország-vezetés tekintetében, a regnálás után történhet. A pozitív történelmi megítélés, (a híresség és nem hírhedtség) a legjelentősebb jutalmazás.)
Visszatérve, nyilvánvaló hogy pl. a szívsebésznek, vagy a felhőkarcoló főépítészének, stb., kiválóbb embernek kell lenni az átlagosnál. Ha elrontanak valamit, akkor hatalmas károk keletkeznek. Ez a kiválóság nem korlátozódhat szakmai tudásra (a szakmai tudás csak egy fontos része), mert ha nincs erkölcsi felelősségtudat, akkor mit sem ér a szakmai tudás. Pl. a szívsebész másnaposan, kialvatlanul végez el egy fontos műtétet, akkor a műtét rosszul sikerül, és a beteg meghal. Mindez, a lehetséges károkozás és felelősség fokozottan és többszörösen igaz, az ország-vezetői tevékenységre. Talán az egyik baj az, hogy sem az emberek, de vezetők sem gondolták végig, hogy valójában az ország-vezetői tevékenység mily hatalmas konkrét károkat, vagy hasznokat okozhat. Pontosabban nem okozhat, hanem biztosan okoz. Aki országos vonatkozásban (pl. 10 millió ember vonatkozásában) fontos törvényeket alkot, aki fontos ügyekben dönt, az, vagy jelentős kárt okoz, vagy hasznot hajt, százszor, ezerszer nagyobbakat, mint szívsebész, vagy felhőkarcoló-építész. A jelentéktelen károkozás zónája igen kicsi, pl. a műtét, az adott korhoz képest, vagy hibátlan, vagy sem. Ha nem, akkor a beteg károsodhat, meghalhat. A felhőkarcoló az adott korhoz képest vagy hibátlan, vagy sem. Ha nem, akkor felhőkarcoló összedőlhet. Az ország-vezetői munkára ez fokozottan igaz, mert abban nincs szerencsetényező. Ha az hibás, akkor előbb-utóbb biztosan jelentősen károsodnak az emberek. Talán az téveszti meg az embereket, hogy ez a jelentős károkozás gyakran hosszabb távon és áttételesen jön létre. Pl., egy buszszerelő nem húz meg egy csavart miáltal 3 év múlva egy kanyarban elromlik a fék és végül is 30 ember meghal. Attól, hogy később és áttételesen jön létre a kár, pl. ezért a 30 ember haláláért, ez a szerelő döntően a felelős. Az ország-vezető hibás tevékenysége sok millió ember rosszabb életét, sok tízezer ember nyomorát, szenvedését, és sok ezer ember halálát (pl. az egészségügy rossz működése, és más miatt relatívan rövidül az átlagéletkor, stb.) okozza.
Tehát amíg fennáll a hibás felfogás, mi szerint az ország-vezető akár átlagember is lehet - addig nincs megoldás. Addig hiába elmélkedünk itt pl. a vezetés szükségesszerű negatívumain és annak megoldásán. Mert nem lehet megoldása, ha nem érvényesül az említett alapelv. Ugyanis a vezetés szükségszerű negatívumait is csak az átlagosnál kiválóbb emberek győzhetik le. Ennek pedig két vonatkozása van. Az egyik az, hogy az említett alapelvet, az emberek és a vezetők is elfogadják. A másik pedig, hogy a vezető-kiválasztás leváltás rendszere megvalósítsa, hogy a legkiválóbb emberek kerüljenek ország-vezetői pozícióba.
Ugyanakkor a sokat emlegetett másik alapelvnek is érvényesülni kell. Az első lépcső a helyes elvek, megfogalmazása elfogadása, de ezzel azonos időben a logikus megvalósítható gyakorlatnak, megvalósítható jognak is legalább körvonalazódni kell. Ugyanis, ha nem körvonalazódik az alapelv konkrétumokban, ha bizonytalan a megvalósíthatóság, akkor az alapelv szép, de rendszerint cáfolható, ellentmondásos szavak, mondatok halmaza marad. A helyes sorrend tehát: a helyes alapelv (alapelvek) megfogalmazása, a konkrét megvalósítható gyakorlat felvázolása, az alapelv egyre nagyobb elfogadása, vele párhuzamosan a konkrét, megvalósítható gyakorlat pontosítása, az alapelv teljes elfogadása, a pontos megvalósítható gyakorlat és jog pontos kialakítása.
Nem arról van szó, hogy van egy különlegeses gonosz, önző emberfajta ez a vezető. Hanem arról, hogyha az ország-vezető csak átlagos ember, akkor hatalmas károkat okozhat a népnek és ezáltal, kvázi bűnös, káros ember lesz.
A vezetés erkölcsi szintjének tudásának, átgondoltságának, jóindulatának magasabbnak kell lenni, mint a nép átlagos erkölcsi szintjének - számokkal kifejezve. Egyszerűen arról van szó, hogy egy vezető már akkor is kártékony, ha az erkölcsi szintje átlagos. Osszuk fel ez erkölcsi szintet 5 pozitív és 5 negatív fokozatra. Egy rendkívül káros átlagember károssága mínusz - 5 x 1 (ez utóbbi szám a hatalom nagyságát jelzi) = - 5 lesz ezen ember károssága. A másik átlagember erkölcsi szintje mínusz 3-an áll. A károssága -3. A harmadik átlagember erkölcsi szintje + 3, a hasznossága:+ 3. Ha egy miniszterelnök a mínusz 3-as szinten áll, akkor az ő károssága (az egész erkölcsi skálát negatív irányban toljuk kettővel és beszorozzuk a hatalom nagyságával) vagyis -5 x 2000-rel= -10000 lesz e miniszterelnök károssága. A másik miniszterelnök erkölcsi szintje +1, ez lefelé tolva mínusz 1 lesz, vagyis -1 x 2000 = -2000 lesz e miniszterelnök károssága, bár az erkölcsi szintje kicsit jobb, mint az átlagos, de mégis 400-szor károsabb ez a miniszterelnök (hatalmából eredően), mint legerkölcstelenebb átlagember. A harmadik miniszterelnök erkölcsi szintje +3, vagyis +1 x 2000 = 2000 lesz e miniszterelnök hasznossága. Lehet, hogy ez számolás kissé igazságtalannak tűnik, de ez felel meg gyakorlatnak. A lényeg az, hogy a vezetés (döntési hatalommal bírók, közvélemény-formálók, stb.) akkor is alkalmatlan, rossz, ha az erkölcsi szintje, jóindulata, tudása átlagos, nem beszélve arról, ha az erkölcsi szintje, jóindulata az átlag alatt van. Tehát minden kiindulás hibás, amelynek a lényege ez: miért szidjuk ezt a szegény vezetőt, hiszen csak olyan, mint a többi ember. És minél nagyobb hatalommal bír valaki annál inkább az átlag felettinek, kell neki lenni.
Arról is beszéltem már, hogy nem attól válik valaki jó vagy rossz vezetővé, vagy egyáltalán jó, vagy rossz emberré, hogy milyen ideológiát (konzervatív, liberális, szocialista, kommunista, stb.) vall. Mert még, ha igazi, lényegi világnézetről (pl. mekkora hatalmi, vagyoni különbségeket tart megengedhetőek) volna szó. De a jelenlegi világnézetek nem valódi ügyekről szólnak. Ráadásul a rossz vezető, ezeket, az ideológiákat nem is gondolja komolyan, ezek az érvényesüléshez szükséges köpönyegek. A rossz vezető, ha az ideológiai (politikai, vallási, stb.) nézetétől nem is teljesen függetlenül, de lényegében függetlenül, magától az önzőségtől, a felületességtől, a hatalommániájától, az abnormális kapzsiságától, stb. válik rossz vezetővé. Az igazán jóindulatú, önzetlen, ezért átgondolt emberek eleve tartanak attól, hogy valamilyen ideológia mellett elkötelezzék magukat, vagy ha meg is teszik, akkor is kritikusan teszik azt. Ezen emberek jelenleg sem jutnak el a vezetőpozícióig. Közepes átlagos erkölcsi szintű emberek ritkán eljuthatnak, de arról már szó volt, hogy ez kevés a jó vezetéshez.
Arról is szó volt, hogy jelenlegi vezető-kiválasztási rendszer mellett, amelyik jellemzően a felettes vezető választása (nálánál nem sokkal okosabb, nyalizó, stb. utódot választ), eleve milyen személyiségű embereknek van esélye. A népválasztás viszont még annyira tökéletlen, (ráadásul választékszegény), hogy a választó nem képes felmérni a kiválasztott személyiségét. De ha képes is lenne felmérni, arról is szó volt, hogy maga a hatalom, hogy torzítja el, vagy hogyan torzítja tovább a személyiséget.
Nagy szövegű, nagyképű, törtető karrierista, felfelé nyalni tudó, lefele taposni tudó, rafinált, stb., irányba torzítja el a személyiséget. Kijelenthető, hogy az ilyen személyiségű embereknek manapság nagyobb esélye van vezetőpozícióba kerülésre, mint normálisabb társaiknak.
Néhány külső és belső torzító tényező: pl. talpnyalók hada, más környezet, élet, elzártság, időhiány, klikkesedés, vezetői felsőbbrendűség, népmentői tudat, stb.. A hatalomfenntartás válik az elsődleges céllá.
Talán azon kellene csodálkozni, hogy mégis vannak vezetők, akik ezen torzító tényezők ellenére is alkalmasak maradnak a vezetésre.
Mindez logikus, de azért vannak egészen megdöbbentő esetek. Ilyen pl. Gy. úr és társasága. Ilyen Hitler és társasága. Mert minden vezetésre leselkedik a lélektorzulás veszélye. Elképesztő az a fok, amikor a diktatórikus vezetés már önpusztításba megy át. Sajnos eközben általában népet is pusztítja.
De minden oknak, vannak további okai, ez esetben a torzító tényezőknek is vannak okai, ezekből egy csokor.
A rendszer környezet, ezen belül vezetés-kiválasztás, politikai kultúra, és a véletlen.
A klikkesedés az elmérgesedő helyzet, az ellenfélből ellenség lesz, az ellenség démonizálása. Nyilván ebben az ellenfélnek is van negatív szerepe, de a démonizáló a fő ludas. És még lehetne sorolni.
Néhány egyszerű, szinte banális megoldás. Pl. a vezetőknek vizsgázni, kellene a vezetési ismeretekből. Pl. elzártságot, az időhiányt a munkaköri előírásokkal gátolnák meg. A protokoll tevékenység idejét is be lehetne határolni. Talán az sem megoldhatatlan, hogy a vezető szabadidejének életmódja, életszínvonala hasonlatos legyen az átlagpolgár életmódjához, életszínvonalához, legalábbis, regnálása idején. Ha a becsületes és fejlődést hozó munkája után leteszi lantot, akkor megkaphatja hatalmas pénzét.
De miért is nem lehet, pl. ezen egyszerű szabályozásokat meghozni? Talán éppen azért, mert ezt a vezetésnek kellene meghozni, aki bolond lenne saját érdekével szemben tevékenykedni. És itt már eljutottunk az önirányításhoz (önszabályozáshoz), illetve a közvetlen demokráciához, mint az önirányítás leghatékonyabb ellenszeréhez.
Az elit vezetés versenye.
Jelenleg is szabályozatlan hatalmi harc folyik, ami rendkívül káros, ezt nyilvánvalóan meg kell változtatni. Valamilyen hasznos építő versenyre, nemes versengésre mindenképpen szükség van, már csak motivációs célból is. Amúgy pedig az emberekben főleg a vezető jellemű emberekben oly erős a versenyszellem, hogy valamilyen rossz verseny, harc mindenképpen létrejön. A jó verseny viszont helyes mederbe tereli ezt a versenyszellemet.
Praktikus irányból közelítem meg a problémát.
Abból indulok ki, hogy egymástól nagyobbrészt független vezető testületek versenyéről lenne szó.
Mi kell a jó versenyhez.
Szükséges egy komoly tét.
Szükséges egy szabályzat, amelynek az első pontja: milyen szempontok szerint vannak megítélve a versenyzők. Ki lehet győztes, ki lehet a második, ki lehet az utolsó, stb..
Szükséges egy elfogulatlan játékvezetés, és egy főleg egy elfogulatlan zsűri, amely értékeli a versenyzőket.
Az elit versenyzés versenyét össze lehet kötni a vezetés-kiválasztással, leváltással valamint a vezetők jutalmazásával, vagy éppen szankciójával. Össze lehet kötni, de áttételesen, mert a verseny eredménye, csak hozzáadódhat az újbóli kinevezéshez, az időszak végi, vagy közbeni leváltáshoz. Illetve hozzáadódhat az anyagi, erkölcsi jutalmazáshoz, amely a regnálás után jár. Az hogy a jó munka jutalmát, legalábbis annak nagyobb részét, a vezetők, ne a működés, az aktív vezetés közben kapják meg, az értelme ugyancsak az, hogy az ádáz hatalmi, vagyoni célokat tompítsa. Ami pedig a leváltáson túli jogi szankciót illeti, az már túlmegy a verseny határán, az összefüggés annyi, hogy a bűnös vezető nyilvánvalóan hátul végez a versenyben.
A tét, tehát a jutalmazás, vagy annak elmaradása, illetve az újbóli kinevezés, ill. annak elmaradása, rosszabb esetben az idő közbeni leváltás. És persze az is tét hogy ez a verseny a nyilvánosság előtt folyik ennek állásáról állandóan, tájékoztatják az embereket és ezzel kapcsolatosan szükségszerűen, dicsérik, vagy korholják a versenyzőket. Remélhetőleg a jövő vezetőinek számítani fog, hogy mit gondolnak a munkájukról az emberek. Mert a jelen vezetői vannak oly pökhendiek, hogy ez nem számít.
Milyen szempontok szerint legyenek a vezető testületek megítélve.
Az általuk irányított terület fejlődése, ennek viszonyában a terület jó működése. Ugyanis a fejlesztés nyilvánvalóan okoz zavarokat, de változatlanság a fennálló esetleges rossz helyzet e zavaroknál sokkal károsabb.
Pontosabban ezek szerint a kiindulópont, hogy változás előtt hogy működik a terület. Ennek objektív mérése bizonyos objektív statisztikai adatokkal lehetséges, amelyben benne vannak a panaszok és javaslatok mennyisége minősége is. Ugyanis az is egyfajta mérőfok, hogy az adott terület működésével kapcsolatban mennyi panasz merül fel, azzal az ügyfelek, a dolgozók mennyire vannak megelégedve. Meg lehet állapítani további statisztikai adatokat, amelyek megmutatják a terület állapotát. Pl. az egészségügyi terület néhány statisztikai adata, a halálozás adatai, a meggyógyított betegek száma, stb.. A közbiztonság adatait, és még sorolhatnám a területeket, szintén objektívan lehet mérni, összesíteni. Nem akarok ebbe részletesen belemenni, a lényeg, hogy a jövőben lesz egy olyan statisztikai rendszer, egy elfogulatlan testület felügyeletével, amely objektívan méri az ország állapotát, de ezen belül felméri az egyes területek (állami területek, ágazatok, rendszerterületek, gyakorlati problémakörök (rendszertényezők) állapotát. Visszatérek oda, hogy a fejlesztés előtti állapotot kell először felmérni. Ha ez rossz és vezetés nem tesz semmit, az gyenge teljesítmény. Ha fejleszt, akkor abban már benne van a jó teljesítmény lehetősége, azonban nem mindegy hogy fejlesztés közben milyen zavarok keletkeznek és nem mindegy, hogy a fejlesztés után milyen állapot jön létre. Ugyanis lehetséges rossz átalakítás is, nemcsak jó fejlesztés. Az természetes, hogy fejlesztés közben zavarok keletkeznek de nem mindegy, hogy mekkorák. És az is lényeges hogy fejlesztés utáni állapotnak egyértelműen jobbnak kell lenni, mint a fejlesztés előtti állapotnak. A lényeg, hogy szükséges egy objektív teljesítménymérő rendszer. De szükséges egy elfogulatlan zsűri is.
A zsűri egyik része egy független (az elit vezetéstől független) tudományos (szakmai) demokratikus testület lehet. Itt adja magát, hogy ez a testület, a statisztikai adatokat felügyelő testület legyen, vagy és, a vezetéskiválasztó, vagy és a vezetésleváltó testület legyen. Tehát pl. e testültek valamelyike vagy kombinációja, adhatja a zsűri szakmai részét. A jó elfogulatlan ítélkezés és demokrácia szabályai szerint be kell vonni a népet, a lakosságot is a zsűrizésbe. Egyrészt az ügyfélpanaszok, javaslatok, azok száma, komolysága, révén vonható be a közvélemény. Ezen kívül kialakítható valamilyen elfogulatlan civil testület, amely bizonyos szempontok szerint ítéli meg a vezetők, vezetőtestületek teljesítményét. És ezen kívül, ide illő közvélemény-kutatásokkal (reprezentatív csoportú, és önkéntes jelentkezésű) is fel lehet mérni a nép véleményét a vezetőtestületek teljesítményének vonatkozásában. Mindez a választásokon kívül, mert természetesen a választások is véleményezik a vezetést. Nagyjából így képzelhető el jövő vezetési versenye, ugyanis jelen „versenyzések” (pl. a népszerűségi verseny, pl. a kampányhecc, pl. az egyéb hatalmi viaskodások) a jövőben erősen korlátozottak lesznek, legalábbis reményeim szerint. Pontosabban a programok objektív versengése, (jelenleg ez inkább kampányhecc, ígérgetés) természetesen a vezetéskiválasztó verseny része lesz a jövőben. A már regnáló vezetők, vezető testületek versenye pedig, pl. az elmondottak szerint, történhet.
Néhány ismétlés. Tulajdonképpen e problémakör kapcsán e tanulmány egyharmadát itt megismételhetném, természetesen ez lehetetlen és fölösleges. Az alábbi ismétlések csak ízelítőt adhatnak a problémakör egyes ágairól, részleteiről.
Az alábbi ismétlés talán ízelítőt ad, abból hogy milyen hatalomfajták vannak, a hatalom és rendszer összefüggéseiről, milyen károk és megoldások lehetnek.
Ez esetben a konklúziókkal kezdem, és nem azzal, hogyan jutottam el a konklúziókig.
A hatalommegosztás többek között azért szükséges, hogy ne kerüljön őrült, zsarnok vezetés, annak modern fajtája a hatalomba. Illetve, azért szükséges, hogy a legjobb döntések jöjjenek létre.
A hatalommegosztás fő tényezői.
A (felső) írott szabályozat, törvények. (Alkotmány, alapelveket, alapprogramokat tartalmazó törvények, magasabb rendű törvények, általános kerettörvények, vezetésre, döntéshozásra vonatkozó törvények, hatalomelosztással kapcsolatos törvények, eljárási szabályok, stb.. Minden állami törvény, ami, nem szaktörvény, részlet-törvény, nem kevésbé fontos, viszonylag egyedi dolgokat szabályozó törvény.)
A közvetlen demokrácia (vezetetés nélküli népi irányítás).
A direkt hatalommegosztás lehetséges főbb fajtái.
A létszám szerinti (lakóhelyi, vagy más közösségek)
A szakügyek szerinti.
A hatalmi fajták szerinti.
Egyéb direkt hatalommegosztások nem lehetségesek, ez a három lehetséges. Egyéb hatalommegosztások nem lehetségesek ez az öt (írott, felső szabályzat, törvények, közvetlen demokrácia, létszám szerinti, szakügyek szerinti, hatalomfajták szerinti hatalommegosztások) lehetséges.
Lényeges megállapítások.
A teljes írott szabályzat, törvények szerinti irányítás a jövőben sem lehetséges, nem lenne jó, a jelenben pedig messze nem lehetséges. Ezzel együtt, az írott (felső) szabályzat, törvények, az egyik legfontosabb demokratizáló tényező, fokozattan növelni, fejleszteni szükséges.
A teljes közvetlen demokrácia (vezetés nélküli irányítás) a jövőben sem lehetséges, nem lenne jó, a jelenben pedig messze nem lehetséges. Ezzel együtt a közvetlen demokrácia, a másik legfontosabb demokratizáló tényező, fokozottan növelni, fejleszteni szükséges.
Mivel a jelenben, közeljövőben (30 év) a teljes írott (felső) szabályzat törvények és a teljes közvetlen demokrácia nem lehetséges, és a kettő kombinációja sem lehetséges (nem lehet teljes és jó), ezért szükség van a vezetésre. Ha pedig szükséges a vezetés, akkor szükséges a direkt hatalommegosztás is, főleg akkor, ha az írott szabályzat és közvetlen demokrácia messze nem teljes.
A direkt hatalommegosztások (létszám, szakügyek, hatalmi fajták szerinti) nem biztosítják a szükséges hatalommegosztást és nem is lehetségesek. A direkt hatalommegosztások, az első kettőhöz képest kevésbé fontos demokratizáló tényezők. Ezzel együtt a direkt hatalommegosztások főleg azok rendezett logikus és illeszkedő ötvözete, fontos demokratizáló tényező, a jövőben növelni, fejleszteni szükséges.
Nem lehetségesek a direkt hatalommegosztások sem külön, sem azok ötvözete, kombinációja, mint teljes megoldások, mert.
A nemzet, a rendszer egységes dolog, nem lehet teljesen részekre szabdalni.
Nem lehetséges, mert szinte szükségszerűn kialakulnak a főhatalmak, kialakul a hatalom koncentrációja, kialakulnak a „legerősebb” emberek.
Nem lehetséges, mint teljes megoldás, mert adott létszámban (adott közösségben) adott szakügyben, adott hatalomfajtában, is kialakulhat a teljhatalom, és akkor az kvázi zsarnoksághoz, ill. rossz döntésekhez, irányításhoz vezet.
Fontosabb a hatalomszétválasztás erőssége, valódisága, mint a kis részekre való bontás.
Az optimális hatalommegosztást csak a három, illetve öt tényező (írott szabályzat, törvények, közvetlen demokrácia, direkt hatalommegosztás, létszám, szakügyek, hatalmi fajták szerinti) logikus szervezett átgondolt ötvözete, kombinációja hozhatja létre.
A jelenlegi hatalommegosztás elsősorban azért aránytalan, igazságtalan, mert hiányos rendezetlen az írott (felső) szabályzat, törvénykezés, és főleg mert hiányos a közvetlen demokrácia, de azért más hatalommegosztási problémák is vannak.
Az alapvető hatalomfajták.
Amiket csak másodlagosan kell a hatalommegosztásba belekeverni.
A kritikai hatalom, a szóbeli kritizálás lehetősége.
A társadalmi hatalom. Pl. egy orvos hatalma a páciens felett, a szülő hatalma, a gyereke felett. Idetartozik a magángazdasági munkavezető, tulajdonos hatalma, de itt jelentkezik a nagytőke problémája. És idetartozna a kisközösségek, civil szervezetek, beleértve az igazi önkormányzatokat, vezetőinek hatalma. Illetve a nem állami tudatformálók hatalma, bár itt is van egy kérdéses rész, a nagyobb magánmédiák tudatformáló hatalma.
A tudatformáló hatalmat, elsősorban az állami tudatformáló hatalmat egyszerűen azért érdemes külön kezelni, mert e nélkül is igen bonyolult lesz a hatalmi, szabályozási térkép.
Hatalomfajták, amiket feltételen figyelembe kell venni.
A szabályozási, törvényhozási hatalom. (A jogalkotó, szabályozó, törvényhozó hatalma.) Az alapvető elv és programalakítási hatalom. Az ellenőrzési hatalom (ez kérdéses hatalom.) A felügyeleti hatalom (ez értelmezés kérdése). (Jogalkotói és jogalkalmazói hatalom.) Az intézkedési, tárgyalási hatalom. A szaktörvénykezési, és részlettörvénykezési hatalom. A vezetés-kinevezési és leváltási hatalom. A büntetési hatalom (a büntető hatalma). A bűn-megállapítási hatalom, amely részben, elválasztható a büntetési hatalomtól.
(Valójában ez értelmezhetetlen: végrehajtói hatalom.)
Tovább van a direkt hatalom és a nyomásgyakorlás hatalma.
Elmondható a jól ismert mondat: a hatalomfajták összefüggnek, nincs éles határvonal, vannak átmenetek, de azért különbözőnek.
Néhány alapvető szabályozás, törvénykezés.
A társadalmi egység kívülről jövő szabályozása, törvényei. Ez lehet: erős részletes. Részben limitált, alternatívált (kevésbé erős, részletes). Lehetségesen teljesen limitált, alternatívált szabályozás, törvénykezés (még kevésbé erős, részletes).
A társadalmi egység belső (önálló) szabályozása, törvényei.
Ezek, a külső és belső szabályozás, törvénykezés ötvözete ill. aránya.
Továbbá, a felső írott szabályzat, törvénykezés szabályozása, törvénykezése.
Az állam illetve legfelső (elit) vezetés szabályozása, törvénykezése.
(Ehhez illetve egymáshoz lehet viszonyítani a hatalmakat, és a szabályozásokat.)
Továbbá, a társadalmi egységek egymásra ható szabályozása.
Továbbá, egyoldalú szabályozás, törvénykezés, nincs visszahatás. Van visszahatás, de jóval kisebb, mint a főhatás. Kétoldalú, a hatás, visszahatás közel egyenlő. Vannak még hatalmi szabályozási körök.
A jog kapcsolódása mindehhez. Szabályozások, törvények, amelyek magáról hatalommegosztásról szólnak, amelyek meghatározzák hatalom és a szabályozás nagyságát, irányát. És maguk a szabályozások, törvények, amelyek bármiről szólhatnak, amiket a hatalmi egységek alkotnak.
A társadalmi (rendszer) egységek vázlatos felsorolása.
Az állam, ill. a legfelső vezetés. Az állam, ill. a középvezetés. Ennek egy másik felosztása hatalmi fajták szerint. Jogalkotás. Szaktörvénykezés, részlettörvénykezés. Jogalkalmazás. A jogalkalmazás külön része, az igazságszolgáltatás, amely rendelkezik a büntetési hatalommal, ill. a bűn-megállapítási hatalommal. (Bár bizonyos értelemben a vezetés-kinevezés leváltás, a jövedelem-megállapítás, és sok elmarasztalás, jutalom is egyfajta büntetési hatalom. Talán a bűn nagysága itt a választóvonal.) Ugyanakkor ez bűntető hatalom és általában a jogalkalmazó hatalom kevés szabályozási, törvényhozási hatalommal rendelkezhet. Jelenleg ez nagyjából így van, a direkt hatalommegosztással kisebb baj van, mint a közvetlen demokráciával. A jogalkalmazók (nemcsak a bíróság, ügyészség), általában rendelkeznek valamennyi büntető, szankcionáló hatalommal. A jogalkalmazók (részben szaktörvénykezők, részlet-törvénykezők) közé sorolhatók az állam kihelyezett hivatalai, a polgármesteri hivatalok. És még sok minden.
Tovább egység, a magángazdaság, mint egyfajta civilszféra. További egység a klasszikus civilszféra, civilszervezetek, kisközösségek. Ide tartoznának az igaz önkormányzatok, amelyek jelenleg össze vannak mosva az állam kihelyezett hivatalaival.
És a végső egység, a magányszemélyek, az állampolgárok, a családok, háztartások, magánszféra, másképpen a nép a lakosság egysége.
Szélesebb értelemben a nép, az egyének, állampolgárok egységnek és civil szféra egységének együttese.
Akár külön hatalmi egységnek vehető az írott felső szabályzat, törvények.
Ezen egységek, (és az alegységek között is) hatnak a hatalmak.
Mindazt amit itt leírtam illene bizonyítani legalábbis az egyszerű, logikus gondolatokkal. Sajnos még a vázlatos bizonyítás sem fér bele ebbe a tanulmányba, ezért csak néhány rendezetlen gondolat.
Ha lenne a vezetésre (minden ágra, jogalkotásra, jogalkalmazásra, stb.) vonatkozó részletes szabályozás, mikor, mit lehet tenni (ezt a szabályozást a nép a tudományos vezetés, stb. hozná össze), akkor kvázi megszűnne a vezetés hatalma, saját döntése. Akkor egy számítógép is képes lenne irányítani. Igen de minden részletre nem terjedhet ki a szabályozás. Már azért, sem, mert mindig jöhetnek új helyzetek. És ellenőrzésre is szükség van, ami emberi munka. És az ellenőrzések utáni intézkedésekre is. És főleg mi lenne akkor, e szabályzat fejlesztésével. Mert minden szabályzatnak fejlődnie kell. Tehát szükség van emberi döntéshozásra és vezetésre.
Minden szabályt, törvényt nem hozhat a nép, mert azért a vezetés jó esetben két fokkal okosabb, hozzáértőbb, mint a nép, és mert az nagyon lassú, körülményes lenne. Vannak gyors és szaktudást igénylő döntések. Tehát szükség van vezetésre.
Tehát elvileg ez a kettő válthatná ki a vezetést, de nem tudja. Ha pedig van vezetés, akkor fennáll annak az esélye, hogy a vezetés kezébe kaparintva szinte minden hatalmat, kialakul egy zsarnoki vezetésérdekelt irányítás. Ezért szükségesek más módszerek is, amelyek ezt megakadályozzák, ezek elsősorban a direkt hatalommegosztások. Mindez persze nem azt jelenti, hogy az írott felső szabályozás és a közvetlen demokrácia fölösleges, (nagyon is szükséges), csak azt, hogy ezek önmagukban nem elégségesek. De az egyéb hatalommegosztások sem érnek sokat (sőt még kevesebbet érnek) az írott felső szabályzat, törvények és a közvetlen demokrácia nélkül.
A jogalkotói és jogalkalmazói hatalom szétválasztása. Te hozhatod a törvényeket, de az alkalmazásukba nem szólhatsz bele, te pedig alkalmazod a törvényeket, de a létrehozásukba nem szólhatsz bele. Nem teljesen értelmetlen ez, de azért nem ilyen egyszerű a dolog. Gyakorlatilag inkább ez a helyesebb: főleg (nem kizárólag te hozod a törvényeket) de azokat csak behatárolva alkalmazhatod. Te viszont alkalmazod a törvényeket, azért behatárolva vehetsz részt a törvényhozásba.
A jogalkalmazónak egyébként is van egy olyan korlátlan hatalma, hogy hozhat olyan törvényt, amely saját kezébe adja pl. a jogalkalmazást, a büntetést stb.. Ezért a legfontosabb, az hogy a jogalkotás is szabályozva legyen, hatalommegosztott legyen, ez elsősorban a kötelező közvetlen demokráciával lehetséges, amit viszont az írott felső törvény garantálhat.
Az ellenőrzés azért nem igazi hatalom, mert az ellenőrzés eredményét át kell, hogy adja vagy a szabályozónak, vagy a vezetésleváltónak, vagy a büntetőnek, és végül is ezek döntenek a szankciókról, jutalmakról. A szankció, ill. a jutalmazás lehetősége adja az igazi hatalmat. Ettől függetlenül érdemes az ellenőrzésnek is függetlennek, elfogulatlannak lenni.
A felső szabályozás nem választható szét az alapelvek, alapprogramok megállapítástól. A szaktörvények, a részlettörvények megalkotása már nagyjából szétválasztható. És a vezetés-kinevezés, leváltás is nagyjából szétválasztható a szabályozástól, ugyanúgy ahogy a büntető hatalma is szétválasztható a szabályozástól. Az elit vezetés ezért szükségszerűen a következő hatalommal rendelkezhet: szabályozó, törvénykezési hatalom, alapelv és alapprogram megállapító hatalom, másokkal, a néppel megosztva, ehhez kapcsolódhat az ellenőrzési és felügyeleti hatalom. Az is felügyelet, ha az ellenőrzését mérlegelve alkotják meg a szabályozást. Ha így értelmezzük a felügyeletet, akkor a felügyelet benne van, a legfelső jogalkotó vezetés munkájába. Ha úgy értelmezzük, hogy az ellenőr átadja az ellenőrzés eredményét a vezetésleváltónak, vagy a büntetőnek, akik e szerint ítélkezik, akkor a felügyelet az vezetésleváltó, kinevező, illetve a büntető tevékenységhez kapcsolódik. Valójában mindkettő felügyelet. Ugyanakkor kell legfelső felügyelőnek lenni, ami egy külön problémakör.
Térjünk rá, viszont a lényegre. A direkt hatalommegosztás jó esetben is, csak azt eredményezi, hogy az egyes emberek zsarnoksága igazságtalansága darabszámra csökken, de nagyságában nem biztos, hogy csökken. Ez pedig azt jelenti, hogy sok embernek lehet kevés számú, de nagyfokú zsarnoksága, igazságtalansága, vagyis az összesített zsarnokság, igazságtalanság nem csökken jelentősen. Ez nevezhető hatalomdecentralizációnak, amely nem azonos a demokratizálással. Ezért szükséges a demokratikusan kialakított írott felső szabályozás, és közvetlen demokrácia. Azért a hatalommegosztásnak, a hatalomdecentralizációnak is van előnye. Erre még visszatérek.
A fentiek magyarázata. Képzeljünk el egy olyan bírót, aki pl. csak száz ember felett ítélkezhet (létszám szerinti szétválasztás), aki pl. csak a rablások ügyében ítélkezhet (szakügyek szerinti szétválasztás), és aki csak bíráskodhat büntethet, nem hozhat törvényeket (hatalomfajta szerinti szétválasztás). Nos az ilyen bírónak nyilván kevés ügye lesz, de abban a kevés ügyben, ha nincs hatalmi fékje, nincs rá kötelező szabályzat, nincs külső ellenőrzés, stb., akkor abszolút igazságtalanul is ítélkezhet. A bíró helyébe tegyünk be egy olyan szabályozó embert, aki mondjuk csak az építési ügyekben, szabályozhat (szakügyek szerinti szétválasztás), azt is csak 100 ember vonatkozásában. Erről az emberről is elmondható, nyilván kis problémakörben lesz hatásköre, de semmi sem garantálja, hogy abban a kis problémakörben, jól fog szabályozni. A saját kis területén elkövethet óriási hülyeséget. Ha pedig sok ilyen van, akkor az egész rendszer pocsék lesz.
Ez nem azt jelenti, hogy fölösleges az optimális a direkt hatalommegosztáson gondolkodni, hanem azt, hogy önmagában ez kevés. De azt is figyelembe kell venni, hogy hiába osztjuk fel hatalmat egészen apró darabokra, ha az nem igazán lesz elválasztva, akkor valójában nincs hatalommegosztás. Nincs elválasztva, mert a személyes érdek-összefonódások miatt összekapcsolódik a hatalom. Mert a hatalmi harc ill. a rendszeregyetértés miatt összekapcsolódik hatalom. És még lehetne sorolni. Egyébként pedig nem is jó, ha egészen apró darabokra tagolják szét a hatalmat, leginkább a létszám szerinti megosztás fölösleges.
Milyen viszonyban vannak direkt hatalommegosztások egymással?
Nem üthetik egymást? Kiegészíthetik, erősíthetik egymást? Mely területen, mely társadalmi egységnél mely módszer a jobb megoldás? Mikor sok a hatalom, mikor kevés? Stb.?
És milyen viszonyban van az írott felső szabályozás, a közvetlen demokrácia és direkt hatalommegosztás egymással? Nem üthetik egymást? Kiegészíthetik, erősíthetik egymást? Mely területen, mely társadalmi egységnél mely módszer a jobb megoldás? Mikor sok a hatalom, mikor kevés? Stb.?
A jövő társadalomtudományának e kérdésekre is válaszolni kell.
Érdemes pl. ezen a körön elgondolkodni. A közvetlen demokrácia a nép is alakítja az írott felső szabályzatot, amely a szabályzat tartalmazza a hatalommegosztás, és szabályozás térképét, amely hat a vezetés döntéseire, amely hat az írott felső szabályzatra, amely hat a közvetlen demokráciára.
De ne csak a hatalommegosztásról gondolkodjunk, hanem az optimális szabályozáson.
Az nyilvánvaló, hogy a különböző társadalmi egységeknek különböző szabályozás jó. Pl. a vezetésnek erősebb részletesebb külső szabályozás kell, mint civilszférának, és a magánszférának, az állampolgároknak még ennél is limitáltabb, altenatíváltabb szabályozás a megfelelő. Ugyanakkor ez nem vonatkozik a büntetésekre, az állampolgárnak, a vezetésnek és mindenkinek egyenlőnek kell lenni az igazságszolgáltatás vonatkozásában. Ráadásul a nagyobb társadalmi egységek kisebb egységekre tagolódnak, amelyek optimális szabályozása eltérhet a nagy egység szabályozástól. És az is nyilvánvaló, hogy a hatalom nagysága függ a szabályozás erősségétől, részletességétől. Tehát egy bonyolult hatalmi, szabályozási térkép bontakozik ki. A jövő társadalomtudományának meg kell rajzolni a társadalom, a rendszer, bonyolult, pontos de mégis átlátható, logikus, összeillő, egységes koncepciókon alapuló hatalmi, szabályozási térképét. Azt se felejtsük el, hogy ennek a térképnek pl., figyelembe kell venni az arányos és igazságos hatalomelosztást is. Jelenleg is van hatalommegosztás, szabályozás tehát ennek van valamilyen zavaros térképe, de ez nemhogy, megszerkesztve, megtervezve, megrajzolva, de feltárva sincs. A jelen rendszer tódózót-foltozott, a hatalmi viszonyok, a szabályozás logikátlan zavaros, igazságtalan. Mindez nem azt jelenti, hogy nincsenek, csak, azt hogy zavarosak rosszak, károsak ezek a viszonyok.
Annak tükrében, hogy elméletileg létezik egy bonyolult, de optimális hatalmi, szabályozási térkép be kell vallanom, hogy az én elmélkedéseim, amelyek hatalomról, szabályozásról szólnak erősen hiányosak. Nem hamisak, de hiányosak.
Gondolkodtam, hogy a megrajzoljam e fejezet ábráját. Egyelőre az időhiány miatt nem rajzolom meg, akinek kedve van, gondolatban, vagy ténylegesen úgyis megrajzolja.
A hatalommegosztás előnye elemi szinten átgondolva.
Válasszuk szét a problémát.
A jövőben lesz egy független, jó vezetéskijelölés, leváltás.
A múltban és a jelenben nincs független, jó vezetéskijelölés, leváltás.
A leváltás azért szükséges, mert pl. menetközben is, meghülyülhet a vezető.
Az egyszerű modellben 10 ezer embernek van 1 mindenható vezetője, ekkor nincs hatalommegosztás. Vagy 10 ezer embernek van 100 vezetője, vannak jogalkotói, ellenőrei, rendőrfőnöke, ügyésze, bírója, és még sorolhatnám, ez a hatalommegosztott modell.
Feltételezzük, hogy van jó vezetéskijelölés, leváltás és nincs hatalommegosztás.
Egy jó mindenható vezető kerül az élre. Hiába jó ez a vezető, egyszerűen fizikailag képtelen mindenre odafigyelni. Ezért a jó vezető kijelöl jó vezetőtársakat. Ekkor viszont már lesz hatalommegosztás. Sőt bizonyos értelemben jó vezetés-kijelölés lesz.
(Itt bekapcsolódik egy másik kérdés: ezek szerint elég egyszer egy jó teljhatalmú vezetőt kijelölni és rendben megy minden. Illetve, elég a független, jó vezetéskijelölés, leváltás a többi mellékes.
A cáfolathoz tisztázni kell mit jelent: nincs független, jó vezetéskijelölés, leváltás?
Ezt jelenti: negyedrészben erőszakos, vagy trükkös hatalmi puccsal jut hatalomra, negyedrészben születési előjogok miatt, negyedrészben más véletlenszerűség miatt, negyedrészben a regnáló vezetés jelöli ki. Összességében véletlenszerűen alakul, egyenlő eséllyel kialakulhat jó, vagy rossz vezetés. Tulajdonképpen, ha nincs jó vezetéskijelölés, leváltás akkor 75% esélye van a rossz vezetés kialakulásának 25% esélye van a jó vezetés kialakulásnak, de ettől most tekintsünk el. És attól is tekintsünk el, hogy nincs független, jó vezetéskijelölés, leváltás közvetlen demokrácia nélkül.
A lényeg az, hogy nem így működik a dolog: a jó vezető kijelöli a jó társait, és kijelöli a jó utódját, majd az is így tesz, és így megy a dolog az idő végéig. Pl. valószínűleg előbb-utóbb, de inkább előbb, létrejön egy trükkös hatalomváltás, amely során rossz vezető jut hatalomra. Vagy pl. a jó vezető, kijelöli a jó vezetőtársait, de itt is beléphet hiba, vagy trükkös megtévesztés. A jó vezető is tévedhet, vagy megtéveszthetik, vagy akár meg is gyilkolhatják.
Ezzel együtt a független jó vezetéskijelölés, leváltás egy nagyon fontos demokratizáló tényező, de nem az egyedüli.)
A másik variáció, nincs független, jó vezetéskijelölés, leváltás, (jelenleg is ez a helyzet), ekkor egyenlő eséllyel véletlenszerűen kerülhetnek hatalomra jó és rossz vezetők.
Nézzük meg, hogy ekkor hatalommegosztott, vagy az osztatlan rendszer a jobb.
Pontosabban, ha rossz vezető, vezetők kerülnek hatalomra akkor a hatalommegosztott, vagy az osztatlan rendszer a jobb.
Ha rossz egyszemélyes mindenható vezető kerül hatalomra, akkor ő nem vezetőtársakat választ, hanem olyan szolgákat, akik megkönnyítik a vezetését, de lényegileg nem szólnak bele a vezetésbe. Ez a vezető pl. négy évig uralkodik ez alatt az egész vezetés rossz lesz, tönkreteszi a vezetettek életét. Ha hatalommegosztás van, akkor még rosszabb esetben is lesz egy 20%-nyi jó vezető, a sok vezető egy része szükségszerűen jó marad. Vagyis ha nincs hatalommegosztás, akkor rossz (egyszemélyes, mindenható) vezető esetén 100%-os a tönkretétel (a károkozás), ha van hatalommegosztás, akkor rosszabb esetben 80%-os, vagy annál kisebb a tönkretétel (károkozás), mert a sok kisvezető egy része valószínűleg, általában, nem rossz.
Ez tehát a hatalommegosztás, a hatalomdecentralizáció előnye.
Egy sereg módón lehet kategorizálni a vezetéseket.
Néhány eddig is felmerült kategória.
Alsó, közép, felső, elit. Magángazdasági, társadalmi, állami. Van politikai hatalom és társadalmi hatalom. Az orvosnak, tanárnak pl. társadalmi hatalma van, és nem politikai.
Irányító, vagy tudatformáló, irányító és egyben tudatformáló. Jogalkotó, jogalkalmazó. Eszmei vezetés, szaktörvénykező vezetés, operatív vezetés.
Múlt a jelen és jövő vezetése. Stb..
Jó, kevésbé jó, kevésbé rossz, nagyon rossz. A jó (alkalmas) vezető, népérdekű, demokratikus felfogású, nagy és átfogó társadalomtudományos tudású, stb..
Kérdés, hogy a rossz rendszerben mennyire lehet jó a vezető?
Tehát az újabb kategória: a rendszerhez képest jó vezető, akire az alábbi jellemző.
A rossz hatalmi (döntéshozó) mechanizmus kényszeríttette ki a negatívumokat, (ezek csak gyengén jöttek ki), egyébként belső reformáló, javító szándékú, és ez érvényre is jut.
A rossz vezető (a rendszerhez képest is) lehet: elsősorban buta, tévúton járó, naiv, megtévesztett, csak másodsorban önző diktatórikus, hatalomvágyó. Vagy elsősorban önző, hatalomvágyó, vagyonvágyó, felsőbbrendűségi mániás, diktatórikus, karrierista, taktikázó, ravasz, színészkedő, stb..
Illetve, már hatalomba-jutás ellőtt is voltak a negatív tulajdonságai, éppen ezért igyekezett és került hatalomra. Vagy a hatalom hozta ki a jellembeli negatívumokat. A rossz hatalmi (döntéshozó) mechanizmus kényszeríttette ki a negatívumokat, (ezek erősen kijöttek) egyébként belső reformáló, javító szándékú, de ez nem jut érvényre.
Pártok, ideológiák szerint. Stb..
A viszonylag kevésbé hatalomvágyó, vagyonvágyó vezetőket nevezhetjük, jóindulatú, népérdekű vezetőknek.
Az alábbi ismétlés ízelítőt adhat, hogy a vezetés (hatalom birtokosai) milyen viszonyban van a rendszerrel, milyen fontos a szerepük.
Néhány további mondat az ABCD ábráról.
Azt gondolom, hogy ezen az ábrán fel van tüntetve minden lényeges tényező és összefüggés, amely rendszerrel, rendszerfejlődéssel kapcsolatos. Ugyanakkor a rendszer, rendszerfejlődés meglehetősen komplikált egyenlet, ezért csak több ábrán vázolható.
Az elit vezetés (ország-vezetés) jóságának főbb tényezői.
A népkarakter, és azzal kapcsolatos elemek (pl. kultúra, szellemiségek, stb.) méghozzá két vonatkozásban. A vezető is (legalábbis jelenleg) a népből jön. A nép ha nagyon akarja (még a rendszer ellenébe is) valahogy le tudja váltani a vezetőt. (Ez egy gyenge tényező.)
A rendszer (történelmi rendszer) méghozzá több vonatkozásban.
A nép állami (rendszer) népi tudatalakítása.
A vezetés-kiválasztás, leváltás rendszere. A vezetés munkarendje, szabályozása, és felelősségre-vonása. ( Ez erős tényező)
Úgy is két vonatkozásban jelenik meg, hogy van a történelmi rendszer, és az adott, aktuális nemzeti rendszerváltozat.
A vezetés szükségszerű érdekéből, helyzetéből eredő negatívumok.
Itt jön az felsorolás: az elsődleges cél a hatalom megőrzése, erősítése. Mivel az arányos hierarchia ellenkezik az érdekeivel, mivel a közvetlen demokrácia ellenkezik az érdekeivel ezért ezeket szükségszerűen elveti, ellenzi. A rendszerstabilizálás (amely rendszer hatalmát biztosítja), és ezzel a fejlődés magakadályozása, miáltal kialakul a hullámlépcsős fejlődés. Rendszeregyetértés, és hatalmi harc. Stb..
(Ez erős tényező)
A vezető komplex személyisége általában.
A vezetők általában nagy munkabírásúak, kitartóak, jó megjelenésűek. Intelligenciájuk lexikális, beszéd, tanulási, szétszedő analitikus irányultságú.
Magas önzési fok, és alacsony szégyenérzet (magabiztosak, önteltek). Erős ambíciókkal rendelkeznek és az ambíciójuk hatalom és vagyon irányultságú. Stb..
(Az ország-vezetőknek kiválóbbnak kell lenni, mint az átlagembernek. Erre a foglalkozásra pont ezen személyiség az, amelyik nem alkalmas.)
(Ez közepes tényező)
(Ami mindenképpen feltűnhet mindenkinek az önkritika hiánya, a pofátlanság, magabiztosság, stb..)
A véletlenszerű aspektus. Az átlagostól elérően (a történelmi rendszer által kijelölt határokon belül) milyen személyiségű és a negatívumok nagysága vezetők kerülnek hatalomra. (Ez erős tényező)
Milyen összefüggésben vannak alapvető tényezők.
Az ábra is vázolja az összefüggéseket. Az ábrán megjelennek a lényeges tényezők: a szükségszerű történelmi rendszer, a nemzet rendszerváltozata, a hullámlépcsős történelmi fejlődés, és ami még az ábrán van. A középpontba ugyan a nemzet rendszere áll, azonban állhatna más is, pl. az aktuális elitvezetés jósága alkalmassága, vagy a régió rendszerváltozata. A középpontba be és kimenő nyilak a kölcsönös összefüggésekről szólnak, minden, mindennel összefügg.
Megjegyzem, itt most abba a kérdésbe nem megyek bele, hogy a vezetés, ill. a nép mely tulajdonságai erednek a génekből, melyek erednek a környezetből, és melyek adódnak, az önálló akaratból.
Az ábrában három részre választottam szét a vezetés tényezőit.
A szükségszerű negatívumok megléte szinte független a rendszertől, minden rendszerben jelentkezik. A rendszertől függ, hogy ezt mennyire hagyja. Ugyanez vonatkozik a vezetés komplex személyiségére.
Egy-egy történelmi rendszer (a vezetés-kiválasztással és vezetés-szabályozással, stb.) kijelölne egy átlagos vezetést, bizonyos határok között egy átlagos komplex személyiséget, átlagos szükségszerű negatívumokat.
Ezután belép a képbe a véletlenszerű aspektus. (Egyébként ennek nagysága is rendszerfüggő. A fejlődéssel valamennyire csökkent a véletlenszerűség, de még jelenleg is meglehetősen nagy. A jövő fejlettebb rendszerében ahol tudatosan a népérdekű alkalmas vezetés lesz kiválasztva, minimálisra fog csökkeni a véletlenszerűség.) Az, hogy azon határok között, amelyet a történelmi rendszer kijelöl az alsó, hitványabb határhoz közelítő vezetés, vagy átlagos vezetés, vagy a felső jó határhoz közelítő vezetés jön létre, kerül hatalmi pozícióba véletlenszerű.
Pl. az alsó a rosszabb határhoz közelítő vezetés, kerül hatalmi pozícióba. Ez a vezetés lerontja a történelmi rendszert is azt szintén az alsó határhoz, közelíti. Ahhoz az alsó, rossz határhoz, amelyet a történelmi rendszer kijelöl. Ez a leromlás vonatkozik a vezetés-kiválasztásra és a vezetés-szabályozásra is. Ezzel kialakul a nemzeti rendszerváltozat, ebben az esetben egy gyenge, rossz rendszerváltozat. Ez a rossz gyenge rendszerváltozat hat a környező országok a régió rendszerváltozatásra. Ha a régióban vannak más gyenge rossz vezetések, ill., ha régió népei, pl. a kultúrájuknál fogva (ami szintén hat egymásra) fejletlenebbek, akkor a régió rendszerváltozata is rosszabb határ közelében alakul ki.
Kétségtelenül van itt egy negatív spirál (a tényezők kölcsönhatása a viszonylagos hanyatlás felé tolják egymást), de ez negatív spirál általában behatárolt. Általában behatárolt, de a fasizmus kialakulás azt bizonyítja, hogy néha a romlás átlépheti a rossz határát. Ez esetekben belép egy újabb tényező: az hogy hullámlépcsős rendszerfejlődés a hanyatlás szakaszába, a válságszakaszba lép. (Illetve van még felfelé ívelő, fejlődési szakasz is. És van hanyatlást megelőző, stagnáló szakasz.)
Visszatérve, tehát a hármas felosztás, a következő.
A rendszertől független szükségszerű negatívum és komplex személyiség.
A véletlenszerűen kialakuló vezetés jósága (a határok között).
Ezt megint azért kellett különválasztani, mert ez, mint véletlenszerűség szintén kvázi független a többi tényezőtől. Pontosabban ez a tényező nem függ a többi tényezőtől de viszont befolyásolja a többi tényezőt.
És a történelmi rendszer határai között kialakuló vezetés, ebbe megy bele a véletlenszerűen kialakuló vezetés, ez lesz a konkrét vezetés jósága, alkalmassága (népérdekű, alkalmassága).
Az aktuális vezetés jósága, alkalmassága pedig nagyon erősen hat, viszonylag rövid idő alatt (4-8 én alatt) erősen megváltoztathatja (leronthatja, vagy magasabbra teheti) a rendszerváltozatot. Valószínűleg sajnos a lerontáshoz kevesebb idő kell, mint a kijavításhoz, a felemeléshez.
Azért a rendszer is hat a vezetésre.
E fejezetben a múlt és jelen vezetésről beszélek, éppen azt akarom bizonygatni, hogy e területen sok minden hibázik, a jövőben más megoldásokat kell keresni.
Az igaz hogy a vezetésnek van egy véletlenszerű aspektusa, vagyis részben szerencse kérdése, hogy jó, kevésbé jó, kevésbé rossz, vagy nagyon rossz vezetés kerül hatalomra, de ez csak részben szerencse kérdése. Azért ne essünk át a ló másik oldalára, az adott rendszertől, konkrétabban a vezető-kiválasztás mechanizmusától és döntéshozó mechanizmustól (beleértve a vezetők munkamódszerét, a vezetők jogait, kötelességeit) is függ, sőt döntően ettől függ a vezetés jósága. A rendszer és rendszerfejlődés legbelső köre: a vezetés jósága (beleértve a véletlenszerű aspektust) hat a vezetés-kiválasztásra és döntéshozó mechanizmusra, és ez visszahat a vezetés jóságára.
Tehát csak részben van arról szó, hogy jön egy gonosz vagy egy jó ember és mindent megváltoztat. Mert a rendszer azért behatárolja, hogy mennyire lehet gonosz vagy jó azon ember, aki tartósan magas pozíciót tölt be. És azért a magas pozícióban sem tehet meg mindent a jó, vagy rossz vezető, a rendszer azért korlátoz.
Azt is meg kell jegyezni, hogy a válságszakaszba levő rendszer, kvázi egy alacsonyabb fejlettségi fokú (alacsonyabb demokratikus szintű, romlik a vezetés-kiválasztás, a döntéshozó mechanizmus) rendszernek felel meg. Hitler pl. egy válságszakaszban levő klasszikus kapitalizmusban tudott hatalomra kerülni.
És az is téves elképzelés, hogy jön egy átlagos ember, vezető lesz belőle, majd elolvas valamilyen ideológiát, elfogadja azt, és attól jó, vagy rossz vezető lesz.
Az ideológia, csak ürügy, de még az alapvető politikai törésvonalak alatt is van egy szint. Sajnos a legmélyebben levő erő, az a hatalomvágy nagysága. A hatalom és vagyonvágy de kiváltképpen a hatalomvágy, amely azonos a felsőbbrendűségi érzéssel. Tehát a legmélyebb szint, hogy az adott vezetőben, vezetésben kisebb, vagy nagyobb a hatalomvágy, és a vagyonvágy. A következő szint az alapvető politikai törésvonalak szintje. Ill. a vezető tulajdonságai szempontjából, pl., az hogy egyáltalán milyen szintű, mennyire széleskörű a társadalomtudományos tudása.
Bizonyos szempontból mindegy, hogy az adott irányítás azért rossz, mert a vezető hatalommániás, vagy azért rossz, mert ostoba (nem ért hozzá). Az ostobaság egyik vonatkozása lehet, hogy rossz ideológiába hisz, vagy rossz oldalra áll az alapvető politikai törésvonalak vonatkozásában. Tehát ebből a szempontból érdektelenek a mélységi szintek. Ha viszont a változtatáson gondolkodunk, akkor már nem érdektelenek a mélységi szintek.
Mert nem lehet azt mondani, hogy legyen hozzáértő egy vezető és akkor már minden rendben lesz. És azt sem lehet mondani, hogy egy vezetés legyen szocialista, vagy legyen konzervatív, vagy legyen liberális és akkor már minden rendben lesz. Mert a legmélyebb szinten a rendszer szempontjából a vezetés-kiválasztás, és leváltás mechanizmusa van és a döntéshozó mechanizmus (kik hozzák a döntéseket, a nép mennyire vesz részt azokban, a vezetés felosztása, a vezetés munkamódszere, a vezetés jogai és kötelességei, stb.). Ez van a mélyben, erre kell koncentrálni a rendszerváltoztatás szempontjából. Emberi szempontból pedig a hatalomvágy, vagyonvágy nagysága van a legmélyebben, akkor a vezetés-kiválasztásnál ennek kell az elsődlegesnek lenni. Pontosabban egy hatalommániás, vagy egy szarka típusú ember semmiképpen nem kerülhet vezetői pozícióba. (Hozzáteszem, a hatalommániás ember a lelke mélyén mindenképpen felettébb utálja demokráciát, és mindenképpen az aránytalan hierarchia híve. Más kérdés hogy álcázásból mit mutat külvilágnak.) Ezek után jöhet a tudás felmérése. Annak a felmérése, hogy szocialista, konzervatív, liberális emberről van szó, csak ezek után jöhet.
(Szerintem a jövőben meg is fognak szűnni ezek a kategóriák. Több, árnyaltabb politikai törésvonal lesz, és mondjuk tízféle eszmei irányzat.)
Az alábbi ismétlés ízelítőt adhat a szempontból, hogy még a félretájékoztatás, a manipuláció a szövegelés homályos amorf területén is vannak megoldások. A vezetés károkozása, még e területen is csökkenthető. A vezetésből eredő badarságok áradata azért csökkenthető.
Megfogalmazok ez ügyben is egy társadalomtudományos igazságot, mely igazság, akárcsak a többi addig az én igazságom marad, amíg a többség, a nép nem fogadja el. De ha nincs megfogalmazva semmi, akkor a nép elfogadása sem jöhet létre.
A helyesen és komolyan (nem csevegő) politizáló átlagosan legalább 60%-ban a valóságos közügyekről (milyen törvényeket, intézkedéseket kell alkotni, milyen elvek mentén ahhoz, hogy a szélesen vett életszínvonal javuljon) beszél, vitatkozik. (Ennek is úgy kell megoszlani, hogy saját elképzelés, program elemzése tegye ki minimum 35%-ot, és más programok, ill. a múlt elemzése legfeljebb a 25%-ot.)
A személyes ügyek, a hatalmi viszonyok, a politikai taktikák, stb., minden a valóságos közügyektől eltérő legfeljebb 40%-át teheti ki a kommunikációnak, de ebből is minimum átlagosan 15%-nak önkritikának kell lenni. Az ellenfél személyes és hatalompolitikai kritikája nem lehet több átlagosan 25%-nál.
Eme igazsághoz kell illeszteni elsősorban a köztájékoztatást, de az erkölcsöt, a jogot, és sok mást is. Szerintem nekünk egyszerű embereknek pedig az a dolgunk e vonatkozásban, hogy az összesítet ítélkezésünk, véleményünk, e szempont is meghatározza. Egyszerűbben: sok a mellékes, alja, saját érdekű, mást lejárató szöveg, kevés a népnek hasznos lényeg.
Annak bizonyítása, hogy jelenleg aránytalan, igazságtalan a hatalmi hierarchia, (összefüggve az aránytalan igazságtalan vagyoni hierarchiával) nos erről szól, az „A” jelű ábrák egy része, a társadalmi piramisok, egy külön tanulmányrész, és sok más különböző fejezetekben leirt gondolatok.
A vezetői felelősségről, felelősségre vonásról szintén sok helyen elmélkedem.
Az aránytalan, igazságtalan hatalmi hierarchia (összefüggve az aránytalan igazságtalan vagyoni hierarchiával) ártalmassága.
Szintén nagyon sok helyen felmerül.
Ugyanakkor ez a problémakör kettéválik, (e tanulmányban mindenképpen) két összefüggő, de mégis különböző problémára.
Az egyik az aránytalan, igazságtalan hatalmi hierarchia ártalmassága. A másik a vezetés szükségszerű negatívumai és abból eredő ártalmak.
Az aránytalan igazságtalan hatalmi hierarchia ártalmai vázlatosan.
Ha az egyik irányban túl sok a hatalom (a vezetés irányában), akkor a másik irányban, a nép irányában túl kevés hatalom marad. (Ez a vagyonnal összefüggve - egyik oldalon túl sok hatalom és vagyon, a másik oldalnak kevesebb marad - még fokozottabb.) A túl kevés hatalmat így is megfogalmazhatjuk: túl kevés az önrendelkezés. Vagy így: túl kevés a közvetlen demokrácia. A demokrácia hiányának szintén rengeteg ártalma van. Most, itt viszont azt emelném ki, hogy az önrendelkezés és az igazságosság külön szükségletek, ezek hiánya önmagában is rossz közérzetet ad.
A másik nagy károkozása az aránytalan és igazságtalan hierarchiának a közerkölcs és munkaerkölcs romlása.
Természetesen azt is meg kell említeni, hogy az igazságtalan hatalmi hierarchia azt jelenti, hogy alkalmatlan emberek kerülnek vezetői pozícióba, ami hatalmas kár a nép számára. (Mik és hogyan biztosíthatják az alkalmas vezetés kialakulását, ez megint egy hatalmas téma.)
Az aránytalanságból eleve adódik némi igazságtalanság. Az aránytalan és igazságtalan döntések pedig kihatnak az élet, a szélesebben vett életszínvonal minden területére.
Ezzel együtt az aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchia elsősorban az aránytalanságról szól. Ennek okai pedig sok helyre vezetnek, pl. a világnézethez. De az okok egyik szála elvezet a vezetés szükségszerű negatívumaihoz.
A vezetés szükségszerű negatívumai.
A vezetés szükségszerű negatívumai nem az aránytalanságról szól, hanem alkalmatlanságról, annak is azon eredetével, amely elsősorban nem a rendszerből adódik, hanem az általános emberi pszichéből, abból hogy bizonyos helyzetekre szinte minden ember, (különösen a hasonló személyiségű emberek)
azonosan reagál.
A vezetés szükségszerű negatívumainak ártalma így foglalható össze: nem népérdekű, hanem vezetésérdekű döntések születnek. Nem a közjólét fejlődését szolgáló, hanem (általában rövid távú) vezetésérdekű döntések születnek.
Az ártalmak vonatkozásában is összefügg a kettő. Az okok vonatkozásában is összefügg a kettő, amennyiben az aránytalan, igazságtalan vagyoni hierarchia okai között ott vannak a vezetés szükségszerű negatívumai.
És főleg összefügg a kettő megoldások tekintetében.
A megoldásokra azért nem térek ki, mert e tanulmányban szinte minden fejezetben ott vannak a feladatok, mint megoldások. Talán két dolgot lehet a megoldások vonatkozásában kiemelni, de ezek is már unalomig emlegettek. A közvetlen demokráciát, és a demokratikus új vezetés-kiválasztást, leváltást.
De talán az is közelebb vihet a megoldáshoz, ha megpróbálom (legalábbis vázlatosan) elemezni a problémakör néhány pszichés problémáját, és a vezetés szükségszerű negatívumait. A hatalmi aránytalanság megoldása pedig az arányosítás, egyrészt a világnézeti átalakulással, másrészt hatalommegosztással és más rendszer-átszervezéssel, harmadrészt a vagyoni hierarchia csökkentésével lehetséges.
A vezetés (uralkodó osztály) egyik szélesebb meghatározása: azon emberek, akik az átlagosnál hatalmi szempontból és, vagy vagyoni szempontból is sokkal jobb helyzetben vannak. Akik direkt, vagy indirekt kiváltságokkal, jogokkal rendelkeznek. Akik, vagy direkt hatalommal (törvényhozás, utasításkiadás), ill. a tudatbefolyásoló hatalommal, ill. vagyon nyújtotta hatalommal, rendelkeznek. Akik más emberek életét munkáját jelentősen befolyásolják, sokkal inkább, mint amennyire más emberek az ő életüket, munkájukat befolyásolják. A szűkebb meghatározás: akik direkt hatalommal (törvényhozás, utasításadás, parancsolás) rendelkeznek. Még szűkebb értelmezése: a direkt hatalommal rendelkezők között is a legnagyobb hatalommal rendelkezők, az ország-vezetők (elitvezetés).
A populista döntés, intézkedés, nem azonos a népérdekű (szükségszerűen hosszú távú népérdekű) döntéssel, intézkedéssel. Ezt azért kell kihangsúlyozni, mert egyesek mondhatják, mi az, hogy nem születnek népérdekű döntések, sőt az a baj, hogy azok születnek. Természetesen a nép igaz érdeke nem az, hogy egy-két évig viszonylag jó menjen neki, aztán következő években duplán igya meg ennek a savanyú levét. Márpedig a populista döntések erről szólnak, általában ezért, hogy vezetés hatalomra jusson, vagy a hatalmát megtartsa.
Ez a megállapítás is gyakran elhangzik, de innen sem maradhat ki: ha valami általános baj van, megoldatlan probléma van, akkor keresd a háttérben a vezetés érdekét, és általában meg is találod.
Mi az ami (látszólag) minden vezető érdekeit sérti? A közvetlen demokrácia. Az arányos és igazságos vagyoni és hatalmi hierarchia.
Mi az, ami az alkalmatlan vezetés érdekeit sérti? Tiszta átlátható helyzet, rendszer, állam. Az emberek magasabb szintű, objektív társadalommal kapcsolatos tudása. Népérdekűség, társadalomtudományos tudás, logikusság, ötletesség, stb. szerinti vezetés-kiválasztás.
Mik azok, amik a jelen rendszer legjelentősebb hiányosságai, amikre a jövő rendszere épülne? Ugyanazok, amit a vezetés, és az alkalmatlan vezetés zsigerből utál, mert sérti az érdekeit.
Miért mondtam, hogy csak látszólag sérti az alkalmas vezetés érdekeit?
A jövőben, a tényleges demokráciában, a közvetlen demokráciában sem csökken a vezetők száma, akkor is szükség lesz vezetőkre. Ez, ebből tanulmányból is kiderül. A jövőben is szükség lesz vezetői ambíciókra, hiszen senkit nem lehet kényszeríteni, tehát csak a jelentkezőkből lehet válogatni. Igaz, hogy vezetés hatalma a népréteghez képest igazságosabb, arányosabb lesz. Az is igaz hogy a vezetők közötti hierarchia is igazságosabb és arányosabb lesz. Mindez azonban az alkalmas vezetők érdekeit nem sérti. Az alkalmas vezető, ugyanis el tudja fogadni, hogy ő, adott esetben csak egy kevéssel előzi meg a másikat mind hatalomban, mind jutalomban, az alkalmas vezető nem megalomániás.
Ha az alábbi felsorolásokat összevetjük azokkal a megállapításokkal, amelyek felsorolják a múlt és jelen rendszereinek legjelentősebb hibáit „meglepő” hasonlóságot tapasztalunk. Azaz ezen hasonlóság nem is meglepő, csak annak bizonyítéka hogy a rendszerfejlődés egyik legerősebb tényezői, a vezetés szükségszerű negatívumai.
A vezetés szükségszerű negatívumai, a következőkről szólnak.
Egy átlagos, ámde tenni akaró (mit hogyan akar tenni az egyelőre másodlagos) ember vezetői (hatalmi) pozícióba jut. Megjegyzem a vezetés szükségszerű negatívuma minden vezetésre, vezetőre vonatkozik, történelmi kortól, néptől, felületes ideológiától, oldaltól, stb. függetlenül. A hatalom és vagyonvágy kortól, néptől, felületes ideológiától, oldaltól független. Bár a vezetés szükségszerű negatívuma több mint egyszerű hatalom és vagyonvágy.
A vezetés szükségszerű negatívumainak felsorolása.
1. Ha tenni akar, akkor meg kell őrizni (vagy növelni kell) a vezetői pozícióját, akkor fontos neki a vezetői pozíciója. A vezetésnek vezetőnek minden ellenszenves és ellenakciót vált ki, ami a hatalmát csökkentené, ami a csökkenés veszélyét hordozza.
2. Ha meg akarja őrizni a vezetői pozícióját, akkor érdemes fenntartania azt a körülményt, azt a rendszert, amelyben hatalomra került, és amelyben hatalmon van. Ez a körülmény ez a rendszer biztosítja leginkább, a vezetői pozícióját. Másképpen, egy jelentős változás nagyobb valószínűséggel veszélyeztetheti a vezetői pozícióját, mint a fennálló rendszer. Vagyis a vezetés szükségszerűen elzárkózik a jelentős változásoktól, a rendszerváltásoktól, beleértve a fokozatos de dinamikus rendszerváltozást is.
3. A vezetés szükségszerűen az adott rendszer barátja, védője, direkt vagy indirekt módón (más rendszereket lebecsmérel) dicséri az adott rendszert.
A vezetés szövetségeket köt a rendszervédelem, rendszerfenntartás érdekében. A vezetés szükségszerűen a rendszerszövetség, rendszeregyetértés, és a hatalmi harc ellentmondásos hálójában vergődik.
4. A demokratizálódás, különösen a közvetlen demokrácia a vezetés hatalmát csökkentené, ezért az számára ellenszenves, ellenakciót vált ki. A vezetés szükségszerűen a szóbeli, látszólagos demokratikusság és a cselekvési antidemokratikusság ellentmondásos hálójában vergődik.
5. Az igazságos és arányos hatalmi hierarchia a vezetés hatalmát csökkentené, ezért az számára ellenszenves, ellenakciót vált ki.
6. A vezetés hatalmát veszélyezteti, ha nála okosabb, alkalmasabb a beosztottja, helyettese, ki ráadásul kritikus egyéniség. Ezért is, és azért is, mert a jó vezető mellett kiderülne az előd rosszasága, a vezetőnek ellenszenves, ha ő utána, nála okosabb alkalmasabb vezető kerül hatalomra. Az meg végképp nem tetszik neki, ha leváltják. Ezért a vezetés igyekszik a vezető-kiválasztást, leváltást kézben tartani, és igyekszik magánál nem jobb vezetést kiválasztani. Illetve már a helyettesét, főmunkatársát sem a legkiválóbb emberekből, de a szófogadó, megalkuvó fajtából válogatja ki. (A vezető, a saját véleményét helyeslő tanácsadókat kedveli. Olyan tanácsadókat, helyetteseket választ ki, akiknek a véleménye az övéhez hasonló.)
Az alkalmatlan vezetésnek nem érdeke, hogy egy jó vezetés-kiválasztó, leváltó mechanizmus jöjjön létre, mert akkor ők is leváltásra kerülnének.
7. A hatalom fenntartásnak érdekében gyakran elvtelen, népellenes szövetségek létesülnek. Ide sorolható a vezetés és a nagytőke évszázadok óta tartó szövetsége.
8. A hatalom fenntartáshoz személyes vagyon is szükséges és a közvagyon (minél nagyobb) feletti rendelkezés is szükséges. Erre törekszik a vezetés. (A vezetés egy részénél felcserélődik a prioritás, a főcél a személyes vagyonszerzés, a jólét, a hatalom csak ennek az eszköze.)
9. A hatalom fenntartását veszélyezteti a lázongó nép és a kritikai, nem rendszerérdekelt, direkt hatalommal nem rendelkező „forradalmi” vezetés. Mindezt eltüntetni igyekszik a vezetés.
10. A hatalom fenntartását veszélyezteti, nehezíti a hibákat és megoldásokat tisztán látó nép. Ide kapcsolható, hogy a vezetésnek érdeke a gyenge társadalomtudományos oktatás, tájékoztatás, valamint a manipuláció.
11. A hatalomfenntartást megkönnyíti az ellenségkép, amely egyféle manipulációs módszer is. (Egyrészt a vezetés helyébe egy másik ellenséget helyez az előtérbe. Másrészt az „ellenséggel” vívott harc népszerűséget ad.) Ennek sok vonatkozása van. Az egyik vonatkozása az ellenzékkel vívott, hatalmi harc fenntartása. Egy másik vonatkozása, hogy bizonyos társadalmi feszültségek oldása sem érdeke. Egy megint másik vonatkozása, hogy a szomszédos népek, vagy más országok közötti feszültség oldása sem érdeke.
12. A vezetői felelősség általában el van kenve. Ennek tisztázása rontaná a vezetés imázsát, a felelősségre vonás kvázi korlátozná a vezetés hatalmát.
(Kétségkívül a vezetői, hatalom-fenntartási szükségszerű érdekeltségek is gyakran ellentmondanak egymásnak. Ilyenkor a vezetés azt választja ki, amely aktuálisan nagyobb érdeke. Az érdekeltségek közös jellemzője viszont az, hogy a népnek egyik sem az érdeke.)
A következők még nem a rendszeraspektusok csak a vezetés szükségszerű negatívumainak folytatása.
13. Minden rendszerben, főleg a múlt és jelen rendszereiben a vezetőt éri egyfajta, felülről kívülről jövő nyomás a rendszer fenntartásának érdekében.
14. Minden rendszerben, főleg a múlt és a jelen rendszereiben van valamekkora hatalmi harc. A vezetői pozíció megtartása érdekében részt kell venni a hatalmi harcban.
15. Minden rendszerben, főleg a múlt és a jelen rendszereiben, a vezetés élete, jogai valamennyire eltér a nép, az átlagember életétől, jogaitól. Ez az elkülönülés, kiváltság következményekkel jár. (Az embernek elsősorban az adott helyzete határozza meg az érzéseit, gondolkodását. A vezetés érzései, gondolkodása, problémalátása eltér a néptől. Így a döntései sem azok lesznek, mint a nép lehetséges (ha megkérdenék őket) döntései.
A vezetés gazdagabb, jobb életszínvonalú, problémáktól, jogtalanságoktól mentesebb életet él, mint az átlagember, mint nép többsége, ezért érdemben nem képes átérezni, elképzelni hogy mit jelent az átlagos élet viszonylagos sanyarúsága. A népréteg az átlagember életét sokkal kedvezőbbnek látja, a valóságosnál. Ebben benne van, hogy a nép rosszabb életét, mint egyfajta kritikát elhárítja, csakúgy, mint általában minden kritikát.
A vezetés saját helyzetéből, életéből, körülményeiből indul ki, e szerint alkot törvényeket. Ha pl. nagy ingatlana, van, akkor nem vezeti be az ingatlanadót. Ha pl. jó neki végtörlesztés, akkor törvényt hoz a végtörlesztésről. Hosszasan lehetne sorolni. Ugyanakkor a vezetés helyzete, élete eltér a köznép helyzetétől, életétől ezért az ilyen törvények a köznépnek, a többségnek nem kedvezőek, legalábbis sokkal nagyobb megoldatlan problémák sanyargatják, melyekben viszont a vezetés nem lép, mert őt nem érinti.
16. Egyébként is a vezető egy ember, (vagy egy csoport), egy ember, egy csoport problémalátása, gondja véleménye pedig nem azonos a többség összesített véleményével. Ha átlagember lenne, akkor sem lenne azonos, így hogy vezető, duplán nem azonos.
17. Minden rendszerben, főleg a múlt és jelen rendszereiben a vezetőt körülveszi valamennyi talpnyaló, haszonleső. Ők egyfelől félrevezetik a vezetőt. (Amit sugallnak a vezető felé: helyzet jó, te pedig kiváló vagy. A megoldás pedig nem a népérdek, hanem a mi támogatásunk.) Másrészt ők alkotják azt a klientúrát, amelyet vezetés különböző érdemtelen kiváltságokkal támogat, ill. támogatni kénytelen. Többek között ide köthető a korrupció jelensége. Ez a haszonleső réteg különös tehetséggel és igénnyel bír a manipuláció, a taktikázás vonatkozásában.
18. Minden rendszerben, főleg a múlt és jelen rendszereiben a vezetőnek elég sok protokolláris, népszerűségnövelő, feladata van, a hatalmi harcról nem is beszélve. Tehát minden rendszerben főleg a múlt és a jelen rendszereiben korlátozva van a vezető tényleges elméleti népérdekű munkája. (Arról máshol elmélkedem, hogy nem elég, ha a vezetőt körülveszik az „okos” tanácsadók, beosztottak.)
19. Összefüggésben a hatalmi harccal, minden rendszerben, főleg a múlt és jelen rendszeriben a népszerű vezetőnek nagyobb esélye van a hatalomfenntartásra, mint a népszerűtlen vezetőnek, ezért a vezetés a manipuláció (a megtévesztés) eszközét is beveti a népszerűsége érdekében.
20. A manipulatív népszerűséggel összefüggésben vannak a nép rövid távú érdekében tett intézkedések (hosszabb távon viszont népellenes intézkedések), vagyis a populista intézkedések. Ezek legjellemzőbb fajtája a választás előtti pénzszórások, amelyekre persze hosszabb távon a nép bőrére történnek, főleg akkor, ha közben a vezetés is lop. De ide sorolható sovinizmust gerjesztő kihasználó politika is, amely végső soron akár háborúhoz is vezethet.
21. A választást nyerő, vagy egyéb okból hatalomra kerülő vezető, vezetés, szükségszerűen fölöttébb öntelt lesz. Magát rendkívül okosnak és népszerűnek véli. A tanácsokat, kritikákat nem fogadja meg, hiszen én vagyok a legokosabb, akkor senki nem adhat tanácsot, senki nem kritizálhat. Elfelejti ill. kisiklásnak véli a sikertelen múltat. Elfelejti hogy netán a „kevésbé rossz” alapján került kiválasztásra.
22. Vannak még további (egyéb) szükségszerű negatívumai a vezetésnek. Sok ok miatt a nép érdeke csak másodlagossá, mellékessé válik.
Ezek voltak a vezetés szükségszerű negatívumai, amikről még beszélek.
Ehhez, ezekhez jönnek hozzá a rendszer aspektusok egyfelől, másfelől egyéni személyiségi aspektusok. A személyes aspektusokból lehetnek csoportaspektusok.
A népérdek egyáltalán nem érdeke a vezetésnek?
A népszerűség mindenképpen érdeke a vezetésnek, hozzátéve, hogy népszerűtlen vezetés is erőszakkal, hatalmi technikákkal, egy ideig, fenn tudja tartani a hatalmát. A népszerűségnek két vonatkozása van. Az egyik manipulált, nem valós népérdek. A másik a valódi népérdek. Tehát valamennyire érdeke a vezetésnek a valódi népérdek. Kérdés, hogy mennyire. A válasz az, hogy harmadlagosan, nagyon elnézően számítva 33%-ban. A szükségszerű negatívumok, amelyek közös jellemzőjük, hogy nem népérdekűek, arra predesztinálják a vezetést, hogy hatalmát erőszakkal, hatalmi technikákkal, manipulációs népszerűséggel tartsa fenn. Emellett harmadlagosan jön elő a valós népérdek.
A vezetés szükségszerű negatívumait akár csapdahelyzeteknek is felfoghatjuk.
A hatalomszerzési, hatalom-fenntartási csapdahelyzet arról szól, hogy a jó szándékú, népérdekű vezetőaspiráns, vagy vezető kénytelen elsődlegesen vezetés megszerzésével, ill. vezetés fenntartásával foglalkozni, ha a rendszer rossz.
Ha pedig kénytelen elsődlegesen ezzel foglalkozni, akkor egyrészt nem marad ideje, energiája a valóban népérdekű gondolatokra, cselekvésekre, intézkedésekre. Másrészt kénytelen minden olyan dologba belemenni, ami hatalommegszerzéshez, hatalomfenntartáshoz szükséges (rendszeregyetértés, hatalmi harc, stb.) és minden olyant elvetni, ami akadályozza hatalomszerzést, hatalomfenntartást. Mint pl. rendszerbírálat, rendszerváltozás, együttműködés az ellenoldallal, a közvetlen támogatók, klientúra megsértése, a közvetlen demokráciaerősítése, és amennyiben már regnáló vezetőről van szó a hatalmi hierarchia csorbítása, stb..
Milyen rendszer lenne az, amelyikben nem kényszerülne ezekre. Amely rendszerben nem e szerint választanák ki a vezetőket: én jelentkezem, én szeretnék vezető lenni. Hanem egyszerűen dolgozna vezetés, és egy független testület, és a nép tapasztalná, hogy bizonyos emberek végzik legjobban a munkájukat, akkor ők léphetnek előre, de csak újabb szűrön (független testület, és nép) keresztül. Továbbá olyan rendszerben, amelyben a hatalmi harc elvetése, a rendszerbírálat, rendszerváltoztatás, az együttműködés az ellenféllel, nem lenne hátrány, (sőt inkább jó pont lenne) a közvetlen támogatók a klientúra megsértése közömbös lenne, a közvetlen demokrácia erősítése és az arányos hatalmi hierarchia kialakítása pedig díjazva lenne. Ez lenne a jó rendszer. Vagyis a jó rendszer törvényekkel és az alkotmánnyal biztosítaná mindazt, ami a fentiekben szerepel.
A múltbeli és jelenlegi rendszerek pedig mindezzel többé-kevésbé ellentétesek, tehát rossz (nem egyformán), messze nem tökéletes rendszerek.
Tulajdonképpen hatalommegtartási csapdahelyzetből adódik a vezetés rendszerstabilizáló, valós, lényeges fejlődést-gátló tulajdonsága, de ezt egy önálló, talán a leglényegesebb csapdahelyzetnek kell tekinteni.
Erről is több helyen beszélek. Ebből alakul ki a lemaradás, és aztán hektikus, válságszakaszokkal tarkított fejlődés. A jövő rendszere alkotmányos és egyéb törvényekkel biztosítja a folyamatos, egyenletes lényegi változást, fejlődést. Időszakonként kötelezően valamennyire (bizonyos határokon belül) változni kell (minimálisan pontosodni kell) az alkotmánynak, a döntéshozó mechanizmusnak, a lényeges törvényeknek, a legfontosabb arányoknak, a demokratikus szintnek a demokrácia felé, a hatalmi vagyoni elosztásnak, az igazságos, és arányos hatalmi, vagyoni különbségek felé. Minimálisan az arányokat, a törvényeket rendszeresen hozzá kell igazítani a természettudományos technikai fejlődéshez, a nép bővülő, változó (jó irányú) szükségleteihez, a társadalomtudomány újabb bizonyított elméleteihez, és általában fejlődéshez, ill. a nagy valószínűséggel várható fejlődéshez. A legfelső törvény, az alkotmány rendelkezik e változásról, természetesen eme része, és még néhány része alig változhat az alkotmánynak.
A népmentői tudat csapdahelyzete továbbá arról szól, hogy ez az egyébként pozitív tudat a következő téveszmékkel párosul: csak én, (csak mi) vagyunk képesek a közösséget megmenteni. Tehát más nem, sem más vezetés, az ellenfél pláne nem, és maga a nép sem képes magát jó útra kormányozni. A hatalmi harc elmérgesedése és népmentői tudat a két torz elmélet és gyakorlat összekapcsolódik. Az ellenség oly borzalmas hogy tőle mindenáron, minden eszközzel meg kell védeni a népet. Továbbá, nekem (nekünk), mint népmentőnek olyan kiváló céljaim elgondolásaim vannak hogy annak érdekében minden eszköz bevethető. Inkább sérüljön egy kicsit a népérdek, sérüljön a demokrácia, de aztán felvirágzik a szép, új világ. De ha megkapirgáljuk a népmentő lelki világát, akkor kibukkan a nagyfokú sötét önzés.
Azt gondolom, hogy a jövő fejlettebb demokratikusabb rendszere, e (a népmentői vezetői tudat, és az elzártság, a néptől eltérő kiváltságos helyzet) csapdahelyzeteket is megpróbálja megoldani.
A jóindulatú vezető is bekerül az elzártságba, az átlagnál sokkal jobb helyzetbe. Ez is egy csapdahelyzet.
És az is egy nagyon lényeges csapdahelyzet, hogy vezetőnek, még ha akarna is egyszerűen nincs ideje elmélyülten gondolkodni. Holott neki kellene a legbölcsebbnek, a legtöbb jó önálló gondolattal bírónak lenni. Mivel kevesebb ideje van gondolkodni, mint a szakértőknek, így a szakértők kiszolgáltatottja, bábja, tolmácsa lesz. Ebből a csapdahelyzetből egyszerűen úgy lehet kiszabadulni, ha vezetőnek olyan munkája van, amelyben van idő az elmélyült önálló gondolkodásra.
És még lehetne sorolni a csapdahelyzeteket. Akár így is szólhatna egy elmélkedés címe: a jóindulatú, népérdekű vezetők múltbeli és jelenlegi csapdahelyzetei.
Ki kell emelni ezt a csapdahelyzetet.
Abból is kiindulhatunk, hogy jelenleg egy vezető nem mondhatja el, (nem is dönthet a szerint) őszintén a saját véleményét. Egyfelől a liberális (a liberális kapitalista rendszer) cenzúra akadályozza abban. Pl. nem mondhatja ki ezt a szót: cigánybűnözés. Mert akkor nem sokáig marad vezető. Holott a társadalmi rétegek, csoportok, osztályok szociológiai és statisztikai felmérése nélkül nincs megoldás. És még sok szót, gondolatot nem mondhat ki.
A korábbi rendszerekben az ilyen embereket (a rendszerkritizáló vezetőket) legálisan kemények szankcionálták, jelenleg pedig egy finomabb, rejtettebb módszerrel enyhébb büntetéssel, csak lapátra teszik, valamilyen indokkal, módszerrel eltanácsolják.
Másfelől a saját pártja teszi lapátra, ha netán pártjától elütő véleménnyel áll elő.
Ez egyrészt azt jelenti, hogy azon optimális helyzet, miszerint a vezetők a saját őszinte véleményükkel, valamint a független népérdekű véleményükkel, valamint a képviseltek véleményével álljanak ki, meghiúsul.
Másfelől azt jelenti, hogy csak olyan emberek lehetnek vezetők, akiknek nem gond, hogy nem a saját őszinte véleményüket mondják el. Kicsit sarkítva eddig és jelenleg is többnyire (tisztelet a kivételnek) a gerinctelen és hazudós emberek lehettek vezetők.
Tehát amikor a rossz vezetőket tipizálom, akkor ebből a szempontból tipizálok: a gerinctelenség és a hazugság melyik formáját választja vezető. Illetve a rossz vezető milyen célból vállalja be gerinctelenséget és a hazudozást. Illetve ki miért lett gerinctelen és hazudós. Persze azt is lehet mondani: sokan félelemből lesznek gerinctelenek, hazudósak, de én erre azt válaszolom: nem kötelező vezetőnek lenni. De az tény, hogy amíg nem szűnik meg ez a két determináció, a liberális rendszer (bármely rendszer) kvázi cenzúrája, és a hatalmi harc cenzúrája, addig nem lesz jó vezetés és jó döntéshozás.
A rendszeraspektusok előtt vázoljuk vázlatosan, hogy jött létre, mégis a rendszerfejlődés, az egyre jobb rendszer. Ugyanis felvetődik a kérdés, ha ezek a vezetés szükségszerű negatívumai, akkor egyáltalán, hogy fejlődhetett a rendszer, miként történhet egyáltalán előrelépés? Hozzátéve, hogy ez a fejlődés előlépés összességében igen csak lassú, hullámzó és kevés. A lehetségesnél lassabb és kevesebb. Ennek miértjére is adok egyfajta választ.
A vázlatos rendszerfejlődés. (Többféle rendszerváltozás lehetséges. A múltban nemcsak nagyobb de kisebb hullámlépcsőkben is változott a rendszer, pontosabban ez inkább rendszerváltozat-változásnak nevezhető.)
A vezetés szükségszerű negatívumainak következtében kialakul egy meglehetősen rossz helyzet, válságokkal telített helyzet. A nép nem kicsit, de nagyon elégedetlen. Megjelenik a forradalmi vezetés és néppel együttműködve alapvető változásokat eszközöl A változások lényege, hogy a vezetés szükségszerű negatívumai ne tudjanak, ill. kevésbé tudjanak érvényesülni. A forradalmi vezetés a néppel együtt olyan rendszertényezőket (alkotmány alapelvek, törvények, módszerek, mechanizmusok, stb.) vezet be, amely megakadályozza a vezetés szükségszerű negatívumainak érvényesülését, korlátozza, csökkenti a vezetés hatalmát. Ezután valamennyire normalizálódik a helyzet, a nép is békés életet akar élni. A forradalmi vezetés pedig szükségszerűen átalakul átlagos hatalmi vezetéssé, melynek a felsorolt szükségszerű negatívumai vannak. De ekkor már a rendszer részben át lett alakítva, így nem lehetséges a teljes visszaalakulás, tehát fejlődött a rendszer. De ezután megint érvényesül a vezetés rendszerstabilizáló, fejlődésakadályozó hatása, a fejlődés leáll, válságok alakulnak ki, és kezdődik minden elölről.
A forradalmi vezetés meghatározása: olyan új és régi vezetők, akik felismernek olyan alapvető rendszerváltoztatásokat, amelyek szükségesek, és amelyek jó irányúak, és amely változtatások mellett bátran, önzetlenül, a büntetés és más károsodás kockázata ellenére is, tevőlegesen is kiállnak.
A vezetés szükségszerű negatívumainak rendszeraspektusai.
Az átalakuló rendszer rendszertényezőkkel (elvek, törvények, módszerek, mechanizmusok, stb.) részben biztosítja a fejlődést. Minél egyenletesebb dinamikusabb a fejlődés annál jobb a rendszer.
Az átalakuló rendszer, rendszertényezőkkel részben biztosítja (az előzőnél erősebb, nagyobb) a demokratizálódást, a nép nagyobb arányú részételét. Minél demokratikusabb, annál jobb a rendszer.
Az átalakuló rendszer, rendszertényezőkkel, részben biztosítja (az előzőnél erősebb, nagyobb) igazságos, arányos hatalmi, vagyoni hierarchiát. Minél igazságosabb a hatalmi vagyoni hierarchia, annál jobb a rendszer.
Az átalakuló rendszer, a rendszertényezőkkel, a hatalmi harcot részben átalakítja igazságos szabályozott versennyé ill. őszinte, ésszerű vitává. Annál jobb a rendszer minél inkább eltűnik a szélsőséges hatalmi harc, és eltűnik az elvtelen rendszerszövetség rendszeregyetértés is.
Az átalakuló rendszer, rendszertényezőkkel, a rossz, a vezetés érdekelt vezetés-kiválasztó, leváltó rendszert, részbe átalakítja népérdekű, ésszerű (a legalkalmasabbak kiválasztása) vezetés-kiválasztó, leváltó rendszerré. Minél inkább ésszerű és népérdekű a vezetés-kiválasztás, leváltás annál jobb a rendszer.
Az előzőnél jobb rendszerben egyre inkább (hivatalosan is és nem hivatalosan is) kinevetik, megvetik semmibe, veszik azokat az embereket, vezetőaspiránsokat, vezetőket, akik hatalomnövelés érdekében manipulálnak, akik önérdekből védik a rendszert, akik lebecsmérlik a közvetlen demokráciát, lenézik a népet. Továbbá azokat, akik elvtelen önérdekű népellenes szövetséget kötnek, akik a népérdekkel ütközve a saját pecsenyéjüket sütögetik. Akik eltüntetnék a kritikát, és a vezetői felelősséget, akár úgy is, hogy butítják, megtévesztik, összezavarják a népet. A hivatalos megvetés elsősorban a leváltásról és a felelősségvonásról szól.
Annál jobb a rendszer minél szabályozottabb, komplexebb, igazságosabb a vezetés felelősségre vonása. Annál jobb a rendszer minél kevésbé van a vezetés elzárva elkülönítve a néptől, vagyis minél kevésbé vannak kiváltságai.
Annál jobb a rendszer minél bölcsebbé tud válni a vezető, van ideje gondolkodni, nem tévesztik meg talpnyalók, ill. nincs szüksége talpnyalókra. Mindezekért az átalakuló az előzőnél jobb rendszer törvényi szinten is tesz. Stb., stb., mind a 21 pontot nem akarom a rendszerfejlődés szempontjából felsorolni.
A rendszeraspektusokhoz kapcsolódva: valamilyen alapvető hiba (hibák sokasága) van abban a mechanizmusban, abban a törvénykezésben, amelyben az ország-vezetők sokkal nagyobb hitványságokat tehetnek meg, mint egy nem vezető állampolgár.
Itt pl. a következőkre gondolok. Ha egy híd, épület, stb. összeomlik, csúnyán kudarcot vall, akkor a tervezőket minimum eltávolítják, leváltják, de semmi esetre sem vehetnek pl. részt az újratervezésben. Márpedig kishazánkban 2002 és 2008 között kvázi csúnyán elromlott az ország mire a tervezők (az ország-vezetők) teljesen természetesnek vették, hogy majd ők újraépítik az országot, kijavítják a hibáikat. És természetesnek vették, hogy ők elindulnak a választáson. De erre sajnos a törvények is lehetőséget adnak. De sajnos talán a közvélemény is természetesnek vette.
Ha egy kis cég vezetője, vagy akár egy magánszemély, felvesz idegen családok nevében, pl. 8 millió Ft-ot, majd azt elherdálva, ezen idegen családokat súlyos eladósodásba taszítja, akkor azt az átlagos embert csalásért, leültetik. Még akkor is, ha csak egy-két családot kerget adósságba, pláne, ha több millió családdal teszi ezt. Az átlagember nem teheti meg, de egy ország-vezető törvényesen megteheti, mint ahogy szintén 2002-2008 között meg is tette. Ilyen példákat még lehetne sorolni. Tehát nemcsak arról van szó, hogy vannak gazember vezetők (mert azok is vannak), de itt valamilyen alapvető törvénykezési mechanizmusbeli, azaz rendszerhiba van.
Hozzátéve, hogy mindez kishazánkra egy kissé jellemzőbb, mint fejletettebb rendszertársainkra, de ez azért ugyanarról a rendszerről van szó. A rendszerváltáskor megtörtént a rendszerhez illeszkedő jogharmonizáció. A rendszerhibának éppen az a lényege, hogy a rossz dolgok megtehetők. Az a személyes aspektusok körébe tartozik, hogy mit tesz konkrétan egy vezetés, „a mit tehet”, viszont már a rendszer problémája.
A rendszeraspektusok után következik a személyes aspektus, amely egyben a véletlenszerű aspektus.
Azáltal lesz a személyes aspektus véletlenszerű aspektus, hogy nincs tudatos szervezett vezetés-kiválasztás, leváltás. Pontosabban, mivel valamennyi személyes aspektus mindig lesz: azáltal nő meg a személyes aspektus jelentősége és azáltal nő meg a személyes aspektus véletlenszerű vonatkozása, hogy nincs tudatos szervezett vezetés-kiválasztás, leváltás. És mivel a vezetés-kiválasztás, leváltás rendszertényező, ezért a rendszertényező megelőzi a személyes aspektust.
Nézzük meg egy példán keresztül mi az a személyes aspektus. Induljunk ki például az első szükségszerűségből.
Ha a vezető tenni akar, akkor meg kell őrizni (vagy növelni kell) a vezetői pozícióját, akkor fontos neki a vezetői pozíciója. A vezetésnek vezetőnek minden ellenszenves és ellenakciót vált ki, ami a hatalmát csökkentené, ami a csökkenés veszélyét hordozza.
Tehát a fent említett ellenszenv és abból eredő ténykedés minden emberben többé-kevésbé előjön, de nem mindegy hogy többé, vagy kevésbé. De folytassuk ott, hogy azért az ellenszenv és a belőle fakadó ténykedés attól is függ, hogy a rendszer mit mond erről. Ha a törvények a mechanizmusok ezen ténykedéseket korlátozzák, akkor hiába van ez az ellenszenv. Ha az állami vezetői oktatás felhívja ezen ellenszenvre, mint torzult érzésre a figyelmet, akkor is csökken ezen ellenszenv. Tehát a vezető belesik egy adott ellenszenvvel, egy adott rendszerbe. A személyes aspektus pedig az, hogy a vezető a belső akaratánál, belső önálló tudatából eredően, mennyire ismeri fel, hogy ez az ellenszenv mennyire torz, káros. Ez összefügg azzal, hogy a vezető kiváló ember, alkalmas vezető vagy sem.
A húsz szükségszerű aspektust egyenként végigzongorázhatnám.
Inkább megállapítom: a vezető személyes aspektusa, az hogy belső akaratából, belső önálló tudatából, a belső kiválóságából eredően, elsősorban önmagára vonatkozólag mennyire ismeri fel a vezetés szükségszerű negatívumait, azok társadalmi károsságát, ill. azok lélektorzító hatását. És a felismerés után az adott rendszerhez képest csökkenteni vagy növelni törekszik a vezetés szükségszerű negatívumait. A felismerő, a gerinces, az önzetlen vezető az adott rendszerhez képes is csökkenteni törekszik a vezetés szükségszerű negatívumait. A gerinctelen önző, vezető (ő talán nem is akarja felismerni a szükségszerű negatívumokat) a szükségszerű negatívumok növelésére törekszik.
Az biztos, hogy a rendszerváltozatok fejlettségét nagymértékben (70%-ban) a vezetők személyes aspektusa határozza meg. Egy ország nemzet rendszerváltozata és ezzel történelmi fejődése nagyrészt attól függ, hogy véletlenül milyen vezetők (alkalmasak, alkalmatlanok) kerültek az élére.
A történelmi rendszerfejlődés vonatkozásában már kevésbé jelentős véletlenszerű személyes aspektus, talán 30-40%-ban határozta meg eddig.
Az alapvető vezetésfajták.
1. Az átlagnál nagyobb átfogó tudású, demokratikusabb, (népérdekű, népi döntést igénylő), önzetlenebb, alkalmasabb, munka, feladat, és fejlődés-centrikusvezetés (vezető). Aki felismeri és ellensúlyozza a vezetés szükségszerű negatívumait.
Az adott kor, a legfejlettebb rendszer vezetésének, társadalomtudományának átlagáról van szó. Illetve arról a demokratikus szintről van szó, amit az alkotmány (a rendszerlevek), a törvénykezés a vezető regnálása előtt kijelöl.
2. Az átlagánál kisebb átfogó tudású, kevésbé demokratikus, önzőbb, alkalmatlanabb, hatalom-centrikus (és vagyon-centrikus) vezetés (vezető). Aki nem ellensúlyozza a vezetés szükségszerű negatívumait, sőt azokat erősíti, érvényesíti. Egyszerűbben: a korhoz, a rendszerhez képest diktatórikus, hatalmi jellegű vezetés.
Az adott kor, a legfejlettebb rendszer vezetésének, társadalomtudományának átlagáról van szó. Illetve arról a demokratikus szintről van szó, amit az alkotmány ( a rendszerlevek), a törvénykezés a vezető regnálása előtt kijelöl.
3. A két fajta, fokozatai, átmenetei, keverékei.
A vezetők győzködése arról, hogy érdemes jó, tisztességes, alkalmas vezetőnek lenni. Pontosabban a tehetséges alkalmas vezetőjelöltek, vezetők győzködése arról, hogy jobban járnának, ha nem a jelenlegi „vezető-érdek” szerint működne, a rendszer. És természetesen jobban járnának, ha valódi alkalmasság szerint választanák ki a vezetőket.
Hátha néhány olyan vezető, vezetőjelölt kezébe kerül eme iromány, akik hajlandók elgondolkodni, tőlük távol álló (pl. eme iromány) véleményeken. És remélhetőleg e vezetők jelleme még nem torzult el annyira, hogy képtelenek tisztességes jó vezetővé válni, vagy azok maradni.
Jó, tisztességes vezető: népérdekű, önzetlen, önkritikus, erős önkontrollal rendelkezik (amennyiben hibázik, lemond), nem hatalommániás, nem törtető, karrierista, nem vesz igénybe sunyi eszközöket (taktikázás manipuláció), átfogó tudású, stb., de ezekről már sokat beszéltem.
Inkább oda térek vissza, hogy a jelen állapotba, a jelen rendszerbe a primer logika nem azt diktálja, hogy érdemes jó, tisztességes vezetőnek lenni. Ugyanis a jelen rendszerbe nem éppen a felsorolt tulajdonságokkal rendelkezők viszik a legtöbbre, nem ők kerülhetnek a legmagasabb posztokra, legalábbis átlagosan, általában ez a helyzet.
De azért egy viszonylag átlagos normális ember elég sokat „kap”, amennyiben rossz utat választja, amennyiben rossz vezetővé válik.
(Itt arról van szó, hogy az átlagos normális ember, a negatív hatásokat, még negatív hatásnak fogja fel. Az abnormális ember a negatív hatásokat akár élvezheti is. Ebben az esetben persze, ez a győzködés hatástalan. Ezért csak az átlagos normális jellemű vezetőkre, vezetőjelöltekre hathat ez a győzködés. Remélhetőleg vannak még ilyenek is.)
Mert miért jó, ha több százezer, vagy akár több millió ember utálja az embert? Miért jó, ha sokkal többen utálják, mint ámennyien szeretik, (nem beszélve arról, hogy ez a szeretet is többnyire álnok, megjátszott) az embert? Miért jó, ha állandóan el kell viselni a piszkálódásokat, az beszólásokat, a tojásdobálásokat, az áskálódásokat? Miért jó, ha az ember élete állandó félelemben, stresszben zajlik? Miért jó, ha sokkal több a kudarcélmény, mint a sikerélmény? És miért jó, ha történelmi ítélet, az utókor jobb esetben elfelejti az embert, rosszabb esetben csak negatív érzésekkel, megvetéssel gondol rá?
Mindez, megéri, pár évnyi pozícióért és vagyongyűjtésért? Miért jó, ha valaki többet árt a közösségnek, mint amennyit használ? Ugyanis, ha elveszi helyet más, jobb vezetők elől, vagy önmaga jobbik énje elől, már ez önmagában is ártás.
A jó vezető (bár jelenleg rövidebb idejű és alacsonyabb pozícióra van esélye) sokkal kevesebbet „kap”. Kevesebb negatív hatás éri. Sőt, őt összesítve szeretik az emberek, sok sikerélménye van, kevesebb inzultust, kellemetlenséget kell elviselnie. És az utókor sem felejti el, sőt pozitív ítélet mellett, mint példaképre tekint rá.
De nézzük egy más szempontból a problémát. Ugyanis az sem biztos, hogy a jó, tisztességes, alkalmas vezetőnek rövidebb idejű és alacsonyabb pozícióra van esélye, mert akár 10-20 év alatt is sokat fejlődhet rendszer, a társadalom. És a fejlettebb rendszerben szükségszerűen a vezetői munka is (minden szempontból, a munkavégző szempontjából is) fejlettebbé, kiegyensúlyozottabbá, logikusabbá, igazságosabbá, szervezettebbé válik.
A fejlettebb jövőben mikor a vezetők átlagosan jobbak, tisztességesebbek lesznek, mint jelenleg, a jó alkalmas vezető megbecsültebb lesz, biztosabb lesz a pozíciója, kellemesebb élmények övezik a munkáját. És ez a fejlettebb jövő akár a vezető életébe is bekövetkezhet, amennyiben a vezetés (sok vezető) önmaga által, saját meggyőződéséből is jobbá, tisztességesebbé válik. És persze fejlettebb jövőben a rossz, tisztességtelen alkalmatlan emberek nem is kerülnek vezetői pozícióba. Viszont a fejlettebb jövőben a jó, tisztességes, alkalmas vezetőket nagyobb anyagi és sokkal nagyobb erkölcsi megbecsülés övezi, mint a jelen rendszerben. És tovább maradhatnak a vezetői pozíciójukba, mint jelenleg. És szabályozott sportszerű versenyben vesznek részt, nem kicsináló jellegű, sunyi hatalmi harcban.
Mi is a lényeg.
Azáltal, hogy vezető önszántából jobbá (jobb, tisztességesebb, alkalmasabb vezetővé) válik, nemcsak a társadalom az emberek számára teremt egy jobb élhetőbb világot (rendszert), de ebben a világban (rendszerben) sokkal jobb, kellemesebb lesz vezetőnek is lenni. Vagyis önmagának is jót tesz, amennyiben hosszabb távról (10-20 évről) van szó.
És a normális ember, ki tudja választani az alábbi felfogásokból a helyeset.
- Én nem akarok jobbá, tisztességesebbé, alkalmasabbá válni, semmi értelme, csak az önzésnek van értelme.
- Én már így is jó, tisztességes, alkalmas vezető vagyok.
- Én még nem vagyok elég jó, tisztességes, alkalmas, még jobb, tisztességesebb, alkalmasabb vezetővé akarok válni.
Visszatérek a rendszeraspektusokra, mint a problémakör lényegére.
Hiszen a vezetés szükségszerű negatívumai és a személyes aspektusok, szükségszerűek, ill. véletlenszerűek, de mindenképpen olyan tényezők, amelyek alakulásába az emberek, az átlagemberek, a társadalom alig tud beleszólni. Az emberek persze képesek önmagukat (már aki) alakítani, ez is szükséges, de nem elég. Szükség van a rendszer megváltoztatására is, és ez ami leginkább lehetséges is.
A kedves fiatal olvasóknak egy példázattal szemléltetném: miért probléma, ha a hatalom, a cél. Mi a különbség hatalomcélú és a munkacélú munkavégzés között?
Abban reménykedem, hogy e tanulmány legalábbis egyes részei a tizenéves olvasókhoz is eljutnak. Talán ők még nem tudják, mert koruknál fogva nem tapasztalták, vagy nem volt idő a tapasztalat kikristályosodósára, milyen az a hatalmi célú munkavégzés.
A nagyon egyszerű példázat szóljon egy tíztagú takarítóbrigádról. Képzeljük el, hogy összejön tíz ember abból a célból, hogy kitakarítson egy jókora házat. Ezeknek az embereknek az a célja, hogy a házat jó minőségben és lehetőleg minél gyorsabban kitakarítsák. Először is, mindenképpen választani kell egy legfelső vezetőt, aki az elhúzódó vitákban dönt. Ez a társaság valószínűleg szavazással és viszonylag gyorsan megválasztja ezt a vezetőt. Mivel ezen emberek célja nem hatalom, hanem a jó munka, valószínűleg a legalkalmasabb ember választják meg vezetőnek. Viszonylag gyorsan meg is választják, csak egy kisebb, szükséges vita alakul ki. De mindig ott van a cél, gyerünk, térjünk rá lényegre, így soha nem fogunk végezni. Azután jön a munkabeosztás. Természetesen ez ügyben is lesz egy viszonylag rövid, szükséges vita, de a munkavégzés célszerűsége és szakaszerűsége alapján viszonylag gyorsan elosztják a munkát. A cél mindig meghatározza a hozzáállást: azért jöttünk hogy jól és gyorsan elvégezzük a feladatot. Aztán nekilátnak, és szorgalmasan dolgoznak. Általában segítik egymást, együttműködő a csapat. Természetesen akadnak hibák és ezek kapcsán építő jellegű kritikák: te ezt talán nem úgy, hanem így kellene csinálni. Ezek a kritikák többnyire jogosak, máskor fölöslegesek. Természetesen ezekből kialakulnak viták, sértődések is vannak, de azért általában valahogy viszonylag gyorsan lezáródnak. Ha pedig nem akkor a kiválasztott vezető dönt. És ha ez sem lehetséges, akkor gyorsan lezavarnak egy szavazást, és a többség dönt. A cél mindig meghatározza a hozzáállást: azért jöttünk hogy jól és gyorsan elvégezzük a feladatot. Ez a társaság egy nap alatt végez a munkával, egy nap alatt kitakarítja házat, este szépen elköszönnek egymástól és hazamennek.
A másik, szintén tíztagú társaság célja nem a munkavégzés, hanem a hatalmi és hatalmat erősítő vagyoni pozíció. Az ő feladatuk is ugyanaz, mondjuk valamivel később ugyanazt a házat kell kitakarítaniuk.
Itt ezért egy kis kanyart kell tenni. A gyakorlati életben árnyaltabb a kép. Egyrészt szinte nincsenek jó és rossz emberek, de vannak jobbak és rosszabbak. Másrészt szinte nincs olyan társaság, amely csak viszonylag jobb emberekből áll, de olyan sincs, amely csak viszonylag rosszabb emberekből áll. Nem mindegy azonban az arány. Nem is szükséges hogy mind a tíz embert a hatalomszerzés szempontja vezérelje, elég, ha három ilyen van, és további négy, aki különböző okokból (gyakran önző kényelmi szempontból) átveszi, ezt a mentalitást, elfogadja ezt a légkört. Ekkor már a társaság hatalmi (és vagyoni) jellegű lesz, pozíció-centrikus lesz. Érdekes történet, hogy mi történik ekkor azzal a három emberrel, akiknek a célja a viszonylag gyors és minőségi munka. Az biztos, hogy ezek az emberek lesznek a kilógók, a különcök, a látszólagos kötekedők, kerékkötők. Az is biztos, hogy ezek az emberek szenvednek ebben a légkörben.
Még azt is meg kell jegyezni, hogy a hétköznapi életben nemcsak az önző hatalmi (és vagyoni) szempont állhat szemben a munkavégzéssel, hanem az önző kényelmi szempont is. Vagyis önző kényelem-centrikus munkaközösségek is vannak. Ez azonban kevésbé jellemző a vezetésre.
Ellenben eljutottam ahhoz a problémához, hogy vannak munkaközösségek, munkajellegű közösségek és baráti társaságok. A társadalom, döntően munkaközösségekből, és munkajellegű közösségekből áll. A munkajellegű közösségek olyan közösségek, amelyek gyakrabban munkaközösségként, néha baráti társaságként működnek, illetve a kettő olyan egyvelegéről van szó, amelyben mégis a munkaközösség dominál. Szerintem család pl. munkajellegű közösség. A munkaközösségek pedig a vállalatok, munkahelyek. Az ország-vezetés is valójában egy munkaközösség. A példa szerinti takarítóbrigád is munkaközösség.
Az egyszerű példát viszont úgy folytatom, hogy a másik takarítóbrigád tagjainak (átlagosan) nem a viszonylag gyors és minőségi munka célja, hanem a minél nagyobb hatalom (és vagyon). A hatalomra törekvő szükségszerűen vagyonra is törekszik, mivel a hatalomszerzésnek és annak megtartásának egyik eszköze vagyon. Arról nem is beszélve, hogy maga hatalom is egyfajta vagyon feletti rendelkezés. Esetleg vagyon lenyúlásának lehetősége. És kétségkívül az önző vezetés egy részét nem is hatalom, hanem vagyonszerzés érdekli. De példában maradjunk a hatalmi célnál.
Szóval ez hatalomcélú társaság is a vezető-kiválasztással kezdi, naná hogy azzal kezdi, hiszen ez a cél. Tízszeresére fut fel a vezető-kiválasztás fontossága, tehát ez nem lesz olyan egyszerű, mint az előző társaságnál. Szerencsés esetben már evidens, hogy választással kell megválasztani a vezetőt, de azt szükségszerűen egy kampány előzi meg. Mindenki hosszasan szövegel, méltatja magát és ledorongol másokat. Oly fontos a hatalom, hogy az erkölcs határát súroló, vagy azt is átlépő tettekre kerül sor. A nagy duma az előtérbe, ellenben a szakmai szempont a háttérbe kerül. Szükségszerűen kialakulnak a hatalomszerzési szövetségek, végső soron általában két ellenséges tábor, hatalmi klikk alakul ki. Az első nap nagy nehezen kiválasztják a legfelső vezetőt. Persze nem legkiválóbb ember, a legjobb szakember lesz a vezető, hanem, aki jól taktikázott, aki jól kampányolt, aki meglehetősen erőszakos, akinek nagy dumája van és az sem hátrány, ha pénze is van.
A második nap a munkaelosztással kezdődne, de ez sem olyan egyszerű. Ne felejtsük el itt már nincs meg a viszonylag gyors és minőségi munka célja, tehát a viták órákig, napokig is tarthatnak. A munkaelosztást is hatalmi szempontból nézik, és persze ezen is hosszasan elvitáznak. A harmadik nap végre elkezdődik a munka, de milyen munka. Mindenki, mindenkit árgus szemmel figyel, és beleakad minden koholt, vagy valós apróságba. De olyan rossz a munkalégkör, hogy már valóban nagyobb hibák is vannak, és ezek sokasodnak. A kritikák egy része koholt más része valós, de mindez egy zavaros áradatként, összemosódva hullámzik ide-oda. És persze nemcsak az ellenzéki tábor kritizálja a legfelső vezetőt, de a saját klikkje is (ők is nagyobb hatalomra törnek) sunyi csapdákat ásogat. És persze a két tábor egymást, és általában mindenki, mindenkit meg akar fúrni, jószerivel nincs együttműködés, legalábbis ami a munkával kapcsolatos együttműködést illeti. A kritizált nem fogad el semmilyen kritikát, egyrészt mondván: ez nem igaz, ez csak lejáratás. Másrészt mondván: lehet hogy ez igaz, csakhogy a beismerésemmel elásom magam, gyengítem hatalmi pozícióm. Senki nem fogad el kritikát, vagyis minden hibásan ténykedő, folytatja az addigi rossz munkáját. Ekkor jön a legfelső vezető, aki szintén nem szakmai érvek alapján, hanem hatalmi szövetségek alapján dönt. De ennek a döntésnek sokkal kisebb respektje van, mint a másik társaság vezetőjének. Szóval irtózatosan lassú és rossz minőségű munka folyik, a negyedik napon még csak a ház felét takarítja ki ez a brigád.
Az ötödik napon már idegesen megjelenik a reklamáló megrendelő: mi lesz már uraim, ez egynapos munka. Ekkor jön a megrendelő megdumálása és lefejése. (Ne felejtsük el, hogy az ország-vezetés megrendelője a nép.) Mindenki óriási dumával ecsetelgeti a megrendelőnek, hogy miért nem halad a munka, és hogy ő mennyit tett, de bezzeg a többiek és főleg a másik klikk, azok a piszkos alakok hogyan hátráltatták a munkát. Bár kétségtelenül a vezető és klikkje hibás leginkább, de ők is kidumálják magukat. Sőt a nagy dumával, meg némi fenyegetéssel képesek még több pénzt kicsalni a megrendelőből.
A probléma másik oldala az, hogy az eredetileg normális megrendelőt, aki egy fontos szereplője a történetnek, is képesek megdumálni. De nemcsak egyszerűen megdumálják, de a tudatát, felfogását a maguk hatalmi és vagyoni szemléletükre formálják. Így a külső normális megrendelő is meghülyül, már ő is hatalmi és pénz szempontból vizsgál mindent, a külső kontroll is elvész.
Visszatérve, újabb nap, az ötödik elment a megrendelő megdumálásával, a hatodik napon folytatják a szokott módón a munkát. Két nap múlva a hetedik nap estéjén nagy nehezen végeznek, és persze az elvégzett munka meglehetősen rossz minőségű.
Tehát a második, a hatalomcélú (és vagyoncélú) brigád hétszer lassabban, rosszabb minőségben és drágábban dolgozik, mint az első, a munkacélú brigád.
És akkor azt még nem is vettem figyelembe, hogy a második folyamatba nagy valószínűséggel belép a gyűlölködés, amely után már minden racionalitás minden munkára való törekvés elveszik.
A példázat arról szólt, hogy miért baj, ha egy csapat, egy vezetés, egy ország-vezetés, a munka és megrendelő érdeke (népérdek) helyett saját hatalmára, hatalomszerzésére és mellékesen vagyonszerzésére koncentrál. Ezek szerint a hatalomcélú vezetéssel „megáldott” ország sokszorta lassabban, kevésbé fejlődik, mint a normális (népérdekű és munkacélú) vezetésű ország.
És mellesleg a példázat arról is szól, hogy bármely munkacsapat teljesítménye hogyan romlik le, amint a hatalmi szempontok kerülnek előtérbe.
És mellesleg, a közvetlen demokrácia rovására szokták írni a lassúságot, a körülményességet. Nos ebből a példázatból pont az derül ki, hogy lehető leglassúbb, legrosszabb munka a hatalmi légkörben jön létre, amely légkör ellentéte a demokratikus légkörnek.
Csak azt ne gondoljuk, hogy a munka hatékonyságát hatalommánián kívül más kór nem ronthatja.
Ezzel kapcsolatosan egy kis ismétlés.
Egyre súlyosbodó járványos átverős-pénzszerzős lelki kór. Rövidítve: ESJÁPLEK. Természetesen nemcsak pénzre korlátozódik, hanem vagyonra, az anyagi javakra is kiterjed. Ősi emberi betegségről van szó, csakhogy a társadalmi kortörténet hasonlatos az influenza történetéhez, mely a náthától eljutott a súlyos influenza járványokig. Korábbi enyhébb változata akár társadalmi összjátéknak is nevezhető, korunkra azonban a játék elnevezés már félrevezető, bagatellizáló hatású. Sokan játéknak gondolják, mert játéknak látszik, de éppen ez az egyik veszélyfaktora. A betegség lényege hogy a beteg ember egyre több energiát „gondolkodást” szán arra, hogy másoktól trükkösen, cselesen átverősen pénzt (anyagi) javakat csaljon ki. Ezzel egyre kevesebb energiája marad másra, többek között arra, hogy hasznos munkájával jusson anyagi haszonhoz. Minél több energiát, gondolkodást fordít az átverős pénzszerzésre annál súlyosabb a betegség. Manapság már egyértelműen betegségről van szó.
A betegség járványos több értelemben is. Több útón terjed. A példa ragadós. A betegség elleni védekezés látszólag, a betegség elkapása. Vagyis aki beteg környezetbe kerül az kénytelen belépni az trükkös pénzszerzők közé. A betegség ugyanakkor rejtett lappangó betegség, amelyeknek a szövődményei jelennek meg. A szövődmények viszont nagyon súlyos kárt okoznak a betegségben szenvedőnek és a szűkebb és a tágabb környezetének is. Ellenben nem könnyű a betegség és a szövődmények közötti oksági kapcsolatot felismerni. Ezért is a betegség egyféle szenvedélybetegség, amely az adott percben, rövid távon a beteg embernek „boldogságot” nyújt összességében, azonban megkeseríti az életét és mások életét is. Ez tehát egy olyan szenvedélybetegség, amely ráadásul sunyin fertőző is. És ráadásul egy nagyon nehezen felismerhető betegségről van szó, a hivatalos tudomány még nem ismerte fel, vagy nem akarta felismerni, talán azért mert már tudósok is fertőzöttek.
Az egyik károkozás persze betegség átadása, a többiek megfertőzése, de csak az egyik.
E betegségben szenvedő munkabrigád nem a munkára koncentrál, hanem arra hogy átverje a másikat. Illetve, hogy kivédje az átverést, de mint tudjuk legjobb védekezés a támadás. A betegségben szenvedő, ugyanúgy ahogy pl. az alkoholista, nem tud, nem akar a hasznos munkára koncentrálni. Valamilyen álságos, haszontalan munkát, terméket persze azért el akar adni. Tehát tevékenykedik a beteg, csak az nem nevezhető hasznos munkának. Csak amíg a lakosság mondjuk 20%-a szenvedélybeteg, e betegségben levők kiteszik a 80%-ot is.
Különösen nagy kárt okoz, ha a vezető, netán ország-vezető emberek vannak ebben a betegségben.
További kár hogy betegség egyik következménye, szövődménye, hogy sokan érdemtelenül kerülnek rossz helyzetbe.
További kár, hogy kisebb örömet okoz átverni, mint amekkora bánatot, dühöt, negatív érzést vált ki az átvertség érzése.
Mivel az emberi értelem igen fejlett, igen sokféle átverés jön létre. Ezért betegséget nem lehet azzal módszerrel megállítni, hogy az átveréseket elemzik majd kidolgozzák a megfelelő védekezést.
Kétségtelenül hiábavaló a jobb rendszeren gondolkodni, amíg ez a betegség ilyen mértékben elterjedt, és tovább terjed, súlyosbodik.
Rövid kitérés a legártalmasabb szükségszerű vezetői negatívumra: a vezetés szükségszerű fejlődésellenességére.
Másképpen: a vezetés szükségszerűen lemerevítő politizálást folytat.
Tulajdonképpen a hullámlépcsős, mély válságokkal szabadalt fejlődésnek a legfőbb oka a vezetés azon szükségszerű törekvése, hogy a meglevő állapot úgy erősödjön, hogy lényegében ne változzon. Ez lényegében olyan stabilizálás, amely a szükségszerű változásokat, új problémákat nem kezeli hatékonyan, mivel azokat a régi módszerekkel, eszközökkel próbálja kezelni. Ennek pedig a további következménye, hogy ezek a megoldatlan problémák felhalmozódnak és elkezdődik egy önmagát is gerjesztő válság-láncreakció, illetve, válságszakasz, válsággödör.
De miért is stabilizáláspárti, ill. fejlődésellenes a vezetés. Egyrészt az adott állapot az adott rendszer „adott” neki hatalmat, pozíciót, sikert és vagyont, tehát ezt az állapotot és rendszert természetesen jónak tartja. Nem tarthatja rossznak azt az állapotot, rendszert, amelyben ő sikeres és hatalommal rendelkező lett, hiszen az önmaga kritizálása lenne: egy rossz rendszerben lettem vezető, tehát érdemtelenül lettem vezető.
A másik ok gyakorlatiasabb. Egyszerűen arról van szó, hogy a múlt és jelen rendszereiből adódóan a jelentős társadalomújítók rendszerint elbuktak. Fogalmazzunk úgy hogy az újítás, a változtatás sokkal kockázatosabb, mint a semmittevés, a változatlanság. Mivel a vezető elsődleges célja a hatalom fenntartása, esetleg növelése, szükségszerűen irtózik minden olyan dologtól, amely ezen törekvését veszélyezteti. Márpedig a jelentős változtatás, főleg ha annak aktív résztvevője, veszélyezteti.
Egy kis (nagyon vázlatos felületes) megoldás.
Természetesen valamelyes megoldást jelentene, ha kevésbé hataloméhes ugyanakkor bátor, újító szellemű lenne a vezetés. A vezetés-kiválasztásnak erre is oda kell figyelni. És bizony rossz osztályzatot érdemel az a vezetés is, akinek a regnálása alatt alig történik változás.
Ugyanakkor az sem engedhető meg, hogy a vezetés rossz irányú, téves változtatásokat csináljon. Tehát a változtatás önmagában nem elég, a változásnak jónak kell lennie.
Az alapvető, jelentős változtatásokat, az alapvető irányok kijelölését ezért a vezetésnek, a társadalomtudománynak és a társadalomnak együtt kell kialakítani, így csökkennek minimálisra a tévedések.
Ugyanakkor szükség van egy a változtató, újító társadalmi szellemi légkörre is. És szükség van a változásokat, újításokat segítő törvénykezésre is. Erről pl. az alkotmányfejlődés kapcsán elmélkedtem.
Mindezek jelenleg hiányoznak, de vannak további problémák is. Egyrészt jelenleg a vezetést még akkor sem vonják jogilag felelősségre, ha abszolút téves, hibás, káros változásokat eszközöl. Másrészt akkor is kap hideget-meleget (az ellenzéktől, a médiától, és sokaktól) ha netán valóban jó változásokat csinál.
Nyilvánvalóan egy olyan rendezett vezetői megítélésre (pl. a vezetés megítélésének törvényére) van szükség, amely helyén és értékén képes a regnáló vezetést megítélni. Amely megítélés képes elválasztani a nagyon rossz vezetést (és annak tevékenységét) a rossz vezetéstől, a rossz vezetést a gyenge vezetéstől, a gyenge vezetést a közepes vezetéstől és így tovább. A rossz káros teljesítmény jogi szankciót érdemel, a gyenge teljesítmény leváltást érdemel, a jó teljesítmény dicséretet érdemel. Az egyszerű embereket, munkásokat is így ítélik meg, tehát nem valamilyen furcsa, különleges dologról beszélek.
Ugyanakkor fel kell tenni a kérdést, a jelen döntéshozó mechanizmus (kormánypárt ellenzék, parlament, kormány, stb.) alkalmas e arra, hogy folyamatosan, legalábbis gyakori lényegi változások és ráadásul jó, jó irányú változások történjenek a társadalomban, a rendszerben. Alaposabb átgondolás után ráébredhet a gondolkodó, hogy a jelen döntéshozó mechanizmusa nem alkalmas erre. És arra sem alkalmas, hogy az ádáz és aljas hatalmi harc helyett egy építő vezetési verseny jöjjön létre. Szerintem a független, tudományos, demokratikus testületek rendszere (kombinálva a közvetlen demokráciával) alkalmas arra, hogy folyamatos gyakori és jó irányú lényegi változások történjenek. És ez a testületi rendszer alkalmas arra, hogy építő vezetési verseny jöjjön létre az ádáz és aljas hatalmi harc helyett.
A vezetői vakság jelensége.
Kétségtelenül a kibicnek semmi sem drága. Kétségtelen a kívülálló hajlamos a felületes, nagyképű ötlettelésre. A vezető pedig belelátván a részletproblémákba átláthatja hogy a felületes ötlettelés valóban felületes, megalapozatlan és kivitelezhetetlen. A vezetői vakság arról szól, hogy a vezető hajlamos átesni a ló másik oldalára, vagyis az apróbb részletproblémák jelentőségét eltúlozva, minden újító változtató elgondolást felelőtlen, megalapozatlan, kivitelezhetetlen ötlettelésnek lát. A vezetői vakság (minden szakmaiatlan, lehetetlen) abból ered, hogy a vezető nem mer, vagy nem akar a részletproblémákba belemerülni. Kétségtelenül hihetetlenül fárasztó a részletproblémák áttekintése, megoldása. A vezető ezt a fáradtságot nem vállalja fel vagy nincs rá ideje, vagy esze, inkább kijelenti magában, vagy nyilvánosan is: ezt a dolgot nem lehetséges megváltoztatni.
A hatalmi vakság azért ennél szélesebb, gyakori, mondhatjuk szükségszerű betegség.
Tulajdonképpen, ha a vezetés szükségszerű negatívumai a hatalomfenntartásból, hatalomnövelésből erednek, akkor a megszüntető csökkentő rendszertényezők, nem mások, mint hatalomcsökkentő, hatalomnormalizáló tényezők.
Miről van szó lényegileg.
Tulajdonképpen egyfelől a vezetés, elit vezetés hatalomcsökkentésről van szó, másfelől a nép, népréteg hatalomnöveléséről van szó, ami nem más, mint az önrendelkezés növelése. Ugyanis, kis hatalom esetében, amikor egy ember összesítve, még saját maga felett sem rendelkezik, önrendelkezésről lehet beszélni. Tulajdonképpen a közvetlen demokrácia sem más, mint önrendelkezés-növelő tényező. Ezen kívül ott van a civil szféra, a kisközösségek, lakóközösségek, nemzetiségek, önrendelkezése autonómiája. Tehát pontosabb, ha hatalom-átstrukturálásról beszélünk.
Szükséges, hasznos a hatalom-átstrukturálás (vezetéstől a nép felé), mert csökkenti a közepes ill. rossz vezetés hatalmát és károkozását.
Szükséges, hasznos a hatalom-átstrukturálás, mert hozzájárul, ahhoz hogy kevesebb rossz vezetés és több jó vezetés jöjjön létre.
Szükséges, hasznos a hatalom-átstrukturálás, mert több, nagyobb önrendelkezés (szabadság) jön létre, amely önrendelkezés közvetlen elégedettséget ad a népnek mivel az önrendelkezés fontos közvetlen szükséglet.
Szükséges, hasznos a hatalom-átstrukturálás, mert nagyobb önrendelkezés jön létre, amely több szempontból aktivizálja a népet, lakosságot. Egyfelől több, jobb munkára sarkalja. Másfelől aktív (több meglátás, hibafeltárás, ötlet, stb.) közéletre sarkalja, amely következtében jobb közélet jön létre.
Szükséges, hasznos a hatalom-átstrukturálás, mert több, nagyobb önrendelkezés (szabadság) jön létre, amely lehetővé teszi a népi döntéseket. A nép-közeli kérdésekben a nép tudja a legjobb döntéseket meghozni.
Kicsit másképpen kicsit konkrétabban a fejlődésről, a rendszeraspektusokról.
Ennek a lényege, hogy a középpontba vezetés hatalmának nagyságát, ill. annak csökkentését teszem. Minél nagyobb a vezetés hatalma annál inkább érvényesülnek a vezetés szükségszerű negatívumai. A vezetés hatalmának csökkentésével pedig csökkennek a vezetés szükségszerű negatívimai.
A történelmi fejlődés egy másfajta leegyszerűsített értelmezése.
Az első tendencia: a hatalom növekedése. Egy elit-vezető hatalmának és a vezetés hatalmának növekedése. Ennek tényezői. A nemzetek kialakulása és nemzetek népesedése. A természettudományos, technikai fejlődés következtében az egy főre jutó vagyoni hatalmi tömeg növekedése. A szervezettség fejlődése egyre több szabályt, törvényt igényel. És nem utolsó sorban a vezetés azon szükségszerű törekvése, hogy fenntartsa és növelje a hatalmát.
Időrendben, az ókorban, középkorban kialakul a fáraók, császárok, királyok, cárok, stb. és persze a főurak hihetetlen hatalma. Ezután pedig az első tendencia mellett egyre inkább kiépül, érvényesül a második tendencia.
A második tendencia lényege, hogy ezt a növekvő hatalmat állandóan csökkenteni kellett ahhoz, hogy a hatalom ne növekedjen tovább, illetve, hogy egy kicsit normálisabb mértékű legyen. Történelmi léptékben tehát még mindig csak egy részleges kompenzációról beszélhetünk. Viszonylag csökken a túlzott, a hatalmasra puffadt egészségtelen hatalom, de még messze nem optimális.
A történelmi fejlődés (beleértve a többpártrendszert is) lényege nagyon röviden: növekszik a vezetés decentralizációja, hatalommegosztása, és a nép általi vezetés-kiválasztás. Csak azt kell megérteni, hogy e folyamatnak nem a végén, hanem a közepén járunk.
A hatalomkorlátozó tényezők kategorizálása. (A hatalmi fékrendszer.) ABDK ábra.
A vezetésre vonatkozó belső technikák. Ez is két részre bontható.
A vezetés munkaszabályozása. Ennek ömlesztett felsorolása. A hatalommegosztás. A részletes eljárási szabályozás. A vezetés jutalmazása, jövedelmezése. A vezetés felelősségre vonása, büntetése. Más hatalmi egység ellenőrzése, felügyelete. Kötelező népérdekű jelleg. Kötelező közvetlen demokráciához való alkalmazkodás. Kötelező tudományos jelleg.
És a vezetés-kiválasztó, leváltó rendszer.
A külső csökkentő (kivonás kontroll, érdemi beleszólás) tényezői.
A legjelentősebb tényező az írott és lassan (pl. 5 évenként 10%-ban változtatható) változtatható alapelvek, alaptörvények gyűjteménye az alkotmány. És az alatta levő „minden” törvénykezés is szinte ugyanilyen fontos, amely szintén írott és viszonylag lassan (pl. 1,5 év) változtatható. Mindazt, amit itt elmondtam, és a továbbiakban elmondok csak az alkotmány, és a törvény garantálhatja.
Továbbá a vezetés hatalmából való kivonás, növeli az egyes társadalmi (társadalmi és gazdasági) egységek, közösségek, csoportok részleges kisebb-nagyobb önrendelkezését. Ha részeleges önrendelkezést adok, akkor részben kivonom a hatalomból, vagyis csökken a hatalom. De ez egyben egyfajta kontroll is, legalábbis összehasonlítási alap.
A szabályozás két jelentősége. Csökkentse a vezetés hatalmát. A megfelelő önrendelkezés által jól, hatékonyan működjön a társadalom.
Továbbá a vezetés valamilyen külső indirekt kontrollja. Pl. a nem állami politikai média kontrollja, stb.. Ez tulajdonképpen meggyőzés, tanácsadás, figyelmeztetés eszközével működik, de ezt is tilthatják, nehezíthetik és engedhetik. Vagyis ennek is vannak törvényi, intézményi feltételei is. (Mindennek, minden elméletinek látszó dolognak lehetnek törvényi, intézményi feltételei.)
Meg kell említeni még a beletekintési tájékozódási és feljelentési, eljárási lehetőséget is.
És persze ne felejtsük ki a jövő szempontjából a legfontosabb tényezőt: a direkt népi részvételt, azaz, a közvetlen demokráciát.
Meg kell említeni még a népi megmozdulásokat (tüntetések, sztrájkok, felkelések, stb.) is mint kontroll eszközt.
És meg kell említeni a nemzetközi hatást, ami a jövőben remélhetőleg egy demokratikus világszövetség lesz.
Elég sok hatalomcsökkentő tényezőt felsoroltam itt, de azt kell látni, hogy önmagában egy, vagy kettő nem elég. Azt kell látni, hogy mindezek, sőt mindezek magas szintű érvényesülése szükséges ahhoz, hogy a hatalom korlátozva legyen, és lehetőleg az optimális mértékre csökkenjen. Vagyis hihetetlen erős a hatalomnövelési erő, ezért hihetetlen erősnek kell lenni a hatalomkorlátozó, hatalomcsökkentő erőnek. És még így sem mindig sikerül. Hitler és társasága a klasszikus kapitalizmusban (már jócskán megvoltak ezek a hatalomcsökkentő tényezők) szerzett totális hatalmat. Azt látni kell, hogy a hatalomcsökkentő tényezők ellenére hihetetlen hatalom összpontosul a vezetés kezében. A törvényeket mindig megváltoztathatja az elit vezetés. Ezért lenne fontos egy szentírásszerű, de azért lassan változtatható alkotmány. A hogy hatalommegosztás van, ill., a más hatalmi egységek ellenőriznek, felügyelnek, nem sokat számít, ha az egész vezetés egyszerre hülyül meg. Az elit vezetés kezében van a katonaság, rendőrség, az erőszak. Az elit vezetés hozza a törvényeket.
Az elit vezetés kezében van a propaganda, a tömegtájékoztatás, a manipuláció lehetősége. Ezért látszólag nem sokat ér a közvetlen demokrácia. Viszont az igazi közvetlen demokráciában benne van az objektív tájékoztatás kötelezettsége, és több alternatívás választás kötelező lehetősége. Ezekkel már igen erős a közvetlen demokrácia hatalomcsökkentő ereje.
Mindezért azt kell mondani, hogy a belső, a hatalmon belüli technikák, kevesebbet érnek, mint a külső tényezők. Az alkotmányt is emberek (ezek akár lehetnek rossz emberek is) készítik. Az alkotmányt is lehet rossz irányba változtatni. A jó és szinte szentírásszerű alkotmányt azonban nehéz elrontani. Ha egyszer elkészülne egy nagyon jó szinte szentírásszerű (lassan változtatható) alkotmány, akkor már félig biztosított a vezetés optimális hatalma.
Egy példázat (szóljon ez a bírói hatalomról) kapcsán nézzük meg a hatalomkorlátozó tényezőket.
A bíró nem hozhat törvényeket, ő csak alkalmazza a törvényt. Ha a bíró törvényt is hozhatna, akkor meglehetősen megnőne hatalma. Ez a hatalommegosztás tényezője.
A bírónak az írott törvényből kell kiindulnia, amely behatárolja büntetés fajtáját, a büntetés határait, ezen belül viszont a bíró dönthet. E felett viszont ott van az alkotmány, melyben ezen törvények elvi alapjai vannak. Nyilvánvalóan, ha a törvényeket, csak úgy szóban, esetenként változóan is meglehetne hozni, akkor az korlátlan hatalmat adna jogalkotónak, de közvetve a jogalkalmazónak is. Ez tehát az alkotmány és a törvénykezés hatalomcsökkentő tényezője.
A bírónak meglehetősen részletes előírás szerint kell dolgoznia, ítélkeznie. Pl. perek lefolytatásának, megvannak maguk szabályzata. Ha ez nem lenne, akkor a bírónak megnőne a hatalma. Ez a részletes eljárási jog, a vezetők munkaszabályzatának tényezője.
A bírót elég sokan ellenőrzik, felügyelik. Az ügyész, az ügyvéd, a felettes, a másodfok, stb.. A bíróságok, mint intézmények működését pedig más intézmények ellenőrzik, felügyelik. De adott esetben a média, a közvélemény is bírálhatja a bíró, a bíróság munkáját. Vagy a civil tudomány pl. ez esetben a jogvédő civil szervezetek is bírálhatják. Ez az ellenőrzés felügyelet tényezője, nyilván ez is korlátozza hatalmat, a visszaéléseket.
A jövőben pedig lesznek olyan közvélemény-kutatások, amelyek a pl. bíróságokkal, az igazságszolgáltatással való elégedettséget vizsgálják és e kutatások eredménye alapján, változtathatnak pl. a bíróságok munkáján, persze nem közvetlen, hanem a törvények közvetítésével. Pl. több pénzt, eszközt adva a bíróságoknak lecsökkenthetik a jelenlegi emberromboló, reményveszejtő hosszú időt, amely ideig a perek tartanak. Ez tehát a közvetlen demokrácia tényezője lenne, pontosabban annak egyik eleme. Természetesen a közvetlen demokrácia tényezőjének sok eleme van.
Egyes országokban közvetlenül is megjelenik a közvetlen demokrácia, ami bíróságokat illeti, az esküdtszék vonatkozásában.
A bírónak túl azon, hogy maguk a törvények is jó esetben, népérdekűek, egyenlők, tudományos jellegűek, azért vigyázni kell viselkedésére, kijelentéseire, és azért a döntéseire is, mert különben így vagy úgy a bírót is szankcionálhatják. Ez lenne felelősségre vonás tényezője.
A rossz bírót le kell váltani, a jó bírót anyagilag és erkölcsileg is jutalmazni kell, de nem mindegy hogyan, mikor. Ez pedig a jutalmazás, jövedelmezés tényezője.
Ez tehát pl. a bírók hatalmi fékrendszere vázlatosan, amiből következtethetünk a vezetés hatalmi fékrendszerére.
A vezetéskiválasztás-leváltás problémaköre.
Ami természetesen szorosan a beletartozik a vezetés teljes problémakörébe. Erről is sok szó esett a teljes tanulmányban, sok fejezetben.
A gondolkodó emberben gyakran felmerül a kérdés: eleve eltorzult személyiségű, erkölcstelen (a munka felelősségéhez képest erkölcstelen) emberek kerülnek hatalomra, vezető pozícióba, vagy a hatalom (pl. a szükségszerű negatívumok) torzítja el a személyiséget? Személy szerint én mindkettőre láttam példát. Azt gondolom a rövid válasz: is-is. Azt gondolom ez a rövid válasz nagyon is kielégítő, mert azt jelenti, hogy mindkét fő tényező egyaránt fontos. Ha csak a vezetői pozíció, a hatalom torzítaná el a vezető személyiségét, akkor nem kellene foglalkozni a vezetés-kiválasztással. De olyanok is vezetők akarnak lenni, akiknek eleve sántít a személyiségük, vagy más okok miatt alkalmatlanok a vezetésre, ezért szükséges a vezetés-kiválasztás. A leváltást pedig betehetjük a belső munkafeltétel tényezői közé is, de a kiválasztás mellé is tehetjük.
De térjünk vissza a kiválasztáshoz.
A vezetés problémája a munkapszichológia szempontjából.
A vezetői munkakör elemzése munkapszichológiai alapon. Az elit vezetői munkakör elemzése munkapszichológiai alapon.
Egy kis ismétlés.
A komplex személyiség, a foglalkozáspszichológia.
Problémakörök.
Az emberi emberiség személyiségének (tudatának) kialakulása.
Egy nép, vagy réteg, csoport (pl. foglalkozási, korosztályi, nemi) személyisége (tudata) és annak kialakulása.
Az egyén, vagy nép stb. személyiségének (tudatának) tudatos alakítása.
Egy nép személyiségének (tudatának) elemei és annak felmérése.
Mi a jó és a rossz személyiség (tudat)?
A komplex egyéni személyiség elemei.
A komplex egyéni személyiség felmérése.
E problémakörök (témák) végigkísérik e tanulmányt. A két utolsó téma hiányát próbálom meg itt valamennyire pótolni.
A komplex személyiség (tudat): a fizikai, fiziológiai tulajdonságok és a szűken értelmezett tudat.
A személyiség elemei vázlatosan (szerintem).
Az elemek meghatározásnak, és felmérésének elve szerintem: eltérés az átlagtól.
A személyiség fő elemei. Fizikai, fiziológiai tulajdonságok. Intelligencia-típus. Érzelemvilág és egyéb lelkivilág. Részben külső elemek: a valós világnézet, és a tudás.
Fizikai, fiziológia tulajdonságok.
Érzékelési, érzékszervi tulajdonságok. Mozgáskultúra. Izomzat, és szervi tulajdonságok (pl. fizikai kitartás, betegségekre hajlamosság, stb.) Egyéb tulajdonságok (pl. hormonális tulajdonságok). Manualitás, képzőművészeti képességek, zenei képességek, stb. Figyelemkoncentráció ideje. Stb..
Intelligencia-típus.
Lexikális irányultság. Logikai irányultság. Nincs irányultság, mindkettő nagy, vagy mindkettő kevés. Tanulási irányultság. Kreatív irányultság. Nincs irányultság, mindkettő nagy, vagy mindkettő kevés. Beszéd irányultság. Számolási irányultság. Nincs irányultság, mindkettő nagy, vagy mindkettő kevés. Részleteket elemző irányultság. Összesítő irányultság. Nincs irányultság, mindkettő nagy, vagy mindkettő kevés. Stb..
Érzelemvilág.
Mely érzelmekre hajlamos (bánat, düh, félelem, szorongás, szégyen, öröm, stb.). Kiemelem a szégyenérzetet, (szerénységet), amely eddig méltánytalanul kevés figyelmet kapott. Érzelmi labilitás. Szenvedélyek, és kvázi szenvedélyek. Stb..
Egyéb lelkivilág. Vérmérséklet, (nyugodt, izgága, stb.) Akaraterő. Önzés. Empátia. Lelkiismeretesség. A precizitás. Az ambíciók iránya, erőssége. Főnökség-tisztelet (törvény-tisztelet, elfogadó, ellenkező). Stb..
Külső elemek. Valós világnézet (legfelső program): a tudat, a lelkivilág mélyén levő alapvető szükségletek, vágyak, értékrend, erkölcsi alapelvek, egyéb alapvető felfogások.
A tudás (tudásszélesség, tudásmélység. (Ez utóbbi, amelyet leginkább a külvilág határoz meg, amely leginkább alakítható.)
A személyiség felmérése pl. különböző tesztekkel történhet, amelyekre itt nem térek ki.
Kétségtelenül a foglalkozáspszichológia igen elismert tudomány lesz a jövőben.
Mely foglalkozásokra, milyen komplex személyiségek (fizikai, fiziológiai, tulajdonságok, intelligencia-típus, érzelemvilág, egyéb lelkivilág, valós világnézet, és tudás) alkalmasak vagy éppen nem alkalmasak. Pl. orvosnak, tanárnak, darukezelőnek, stb., vagy éppen vezetőnek (hatalmi pozíciót betöltőnek) milyen komplex személyiség alkalmas, vagy nem alkalmas. Különösen fontos, ki alkalmas, vagy nem alkalmas ország-vezetőnek, amely nem azt a személyiséget kívánja, mint pl. egy üzemvezető tulajdonsága. Egy kérdés, hogy ki mi szeretne lenni, milyen ambíciói vannak, és egy más kérdés mely személyiségek okozhatnak kárt az egyes foglalkozásokban. Pl. önző, hatalmi ambíciójú, embereknek nem való a rendőri a bírói, a tanári, az orvosi, az ország-vezető, stb. foglalkozás. Bizonyos személyiségű emberek vonzódnak egyes foglalkozásokhoz, és mivel jelenleg nincs „erre nem alkalmas szelekció”, ezért bizonyos foglalkozások és bizonyos személyiségek összekapcsolódnak, de ez nem az alkalmasság alapján történik. Pl. a pedofil nyilván szívesen lesz gyermeknevelő, (és szívesen, és jól vizsgázik e szakmából), ha nincs alkalmatlansági vizsgálat az is lesz. Ez a fajta alkalmatlanság tehát az egyik szempont. A másik szempont pedig: ha valakinek tehetsége van egy foglalkozáshoz, akkor azt ő is szívesen végzi (az emberek jól érzik magukat munka közben), ugyanakkor azt a munkát jobban végzi, tehát a társadalmi haszon is realizálódik, vagyis két oldalról emelkedik az életszínvonal.
Az sem eszement ötlet szerintem, hogy a különböző cikis embereknek, különböző speciális foglalkozásokat kell kitalálni, amelyekben legalább nem okoznak kárt, sőt talán valamennyi hasznot is hajtanak.
A következő kategóriákat mindenképpen fel kell állítani.
A múlt és jelen vezetésnek elsődlegesen, másodlagosan, harmadlagosan szükséges tulajdonságai. A jövő vezetésnek elsődlegesen, másodlagosan, harmadlagosan szükséges tulajdonságai.
Nézzük meg, hogy jelenleg (és a múltban is hasonlóan) milyen tulajdonságokkal rendelkeznek a vezetők átlagosan, azaz melyek a jelenlegi elsődlegesen szükséges vezetői tulajdonságok.
Rendkívül nagy munkabírással, és mindazzal, ami ehhez szükséges, rendelkeznek. Amolyan tevékenykedő, izgő-mozgó emberek, nem éppen a csendesen elmélkedő típusúak.
Az intelligencia típus szempontja. Szerintem a jelenlegi vezetők rendkívül jó beszédkészséggel rendelkeznek. Én dumagépeknek szoktam őket nevezni. A lexikális tudásuk, a memóriájuk, ill. ilyen irányú készségük is nagyon jó, adott esetben sorolják az adatokat. Nagyon gyorsan kapcsolnak, az ilyen irányú logikájuk (vágja a választ) is nagyon jó. Lehet, hogy a válasz nem teljesen jó, igaz, de igaznak látszik, frappáns és gyorsan jön. A szétszedő analízis, elemzés is igen jól megy nekik. (Egy valóban mélyen gondolkodó, esetleg azt mondaná: elnézést nem akarok badarságot mondani, ezért erre később válaszolok.) Ellenben valószínűleg átlagosan csak közepes a valódi logikai képességük, és a matematikai képességük is. Az összesítésbe, a szintézisbe szintén nincsenek ott a kiválók között, mondjuk ez irányú képességük is közepes. A jelenlegi vezetők inkább a gyorsan és felületesen gondolkodók közé, ill. a gyakorlati emberek közé tartoznak. Bizonyos foglalkozásokban ez előny és nem hátrány. Bizonyos foglalkozásokban az a hátrány, ha valaki lassú töprengő típus. A kérdés az, hogy az optimális vezetés, (ill. a vezetés ágai, pl. a jogalkotó vezetés) azon foglalkozások közé tartozik, amely a felsorolt tulajdonságokat igénylik? A jó, alkalmas (optimális) vezetőnek milyen tulajdonságokkal kell rendelkezni?
Visszatérve, a jelen vezetői, az előzőkből eredően nem rendelkeznek a saját egész területükön (egy ország-vezető szakterülete az egész rendszer, az egész társadalomtudomány) kiváló szintű átfogó tudással. A kiváló átfogó tudás azt jelenti, hogy minden részterületen jó magas szintű (ha nem is kiváló szintű) a tudása. A másik általános lehetőség: egyes szakterületeken kiváló a tudása, más területek közepes vagy gyenge. (Azért az emberi gondolkodásnak van egy olyan korlátja, hogy egy ember, eltekintve az igen ritka kivételtől, nem lehet minden területen, vagy sok területen, kiváló tudású. Ellenben lehet jó tudású.) A kiváló átfogó tudású olyan ember lehet, aki elmélyedő, töprengő típus, van is ideje gondolkodni, és aki inkább logikai, ill. összegező gondolkodású.
Miért kell egy jogalkotó ország-vezetőnek magas színtű átfogó tudással rendelkezni?
Tévedés azon felfogás, miszerint a jó vezetéshez elegendő összeszedni azon embereket kik kiválóan ismerik az egyes részterületeket. Ha eltekintünk attól, hogy a szakértő azt mondja amit a vezető hallani akar, és a vezető azt hallja meg, amit meg akar hallani, akkor is a vezetőnek kell a szakvéleményt értékelnie, és beilleszteni az egészbe. Jó példa erre a szakértők ill. a bíró munkája. A szekértők elmondják maguk szakvéleményét, de bíró hozza meg a döntést. A bírónak kell lenni a legokosabbnak, legbölcsebbnek a legnagyobb átfogó elméleti tudással rendelkezőnek lenni. Ahhoz, hogy vezető értékelje és helyére tegye a szakvéleményt a vezetőnek kell a legtöbbet tudni. Egyszerűbben: a vezetőnek okosabbnak, bölcsebbnek kell lenni minden alatta levő embernél. Ismerni kell az elméleteket, az elveket, az alapokat is, nemcsak a gyakorlatot. Az alatta levő vezetők lehetnek egyes részterület alaposabb ismerői, de az összesített átfogó ismertekben nem előzhetik meg a felettük levő vezetőt, legfeljebb hasonló szinten lehetnek. És ezekből kerülhet ki a felső vezető utóda, a következő felső vezető. Átfogó tudás tehát, az elvek elméletek szintjén kiváló a tudása, de középkérdésekben, a részletkérdésekben is tájékozott. Vannak olyan vezetők, akiknél a gyakorlati érzék, a közvetlen problémamegoldás nagyobb szerepet kap, de jogalkotó ország-vezetésnek elsősorban elméleti tudásra van szüksége. A jelenlegi jogalkotó ország-vezetők jellemzően nem ilyenek. Pl. hatalmi taktikázás is inkább gyakorlati, közvetlen problémamegoldó intelligenciát igényel és nem megfontolt töprengő intelligenciát, igényel.
És amint mondtam, ehhez a tudáshoz olyan munka szükséges, amelyben van ideje módja gyarapítani a tudást és átgondolni a döntéseit.
És több helyen is elmondom, itt is. Az okos szakértők azért sem oldják meg a problémát, mert a vezető olyan szakértői véleményt fogad meg, amely hasonló a saját véleményéhez, (eleve ilyen szakértőket gyűjt maga köré, ill. ilyenek gyűlnek köré) és a szakértő pedig általában azt mondja, amit a vezető hallani szeretne.
Bár nincs erre vonatkozó felmérés, de az iskolai végzettségekből, a ténykedésekből, közlésekből, és egyebekből következtetve, pl. a mai magyar parlament (a kormányt is említhetném) jogi tudása átlagosan alatta van egy átlagos jogász (jogász, ügyvéd, bíró, stb.) tudásának. Pl. a parlament egyharmada jogász, de ők sem mélyedhettek el ebben a tudományban, már a koruk miatt sem. Ez azért meglehetősen kevés, tekintettel, arra, hogy a parlament hozza a törvényeket, alkotja a jogot. Beleértve pl. gazdasági törvényeket. A szociális törvényeket, és minden más törvényt. A jogalkotáshoz szükséges legtöbb tudás. A mai magyar parlament átlagos közgazdasági tudása alatta van egy átlagos közgazdász tudásának. A magyar parlament szociológiai tudása alatta van egy átlagos szociológus tudásának, és még lehetne folytatni.
Elégséges az lenne, ha parlament átlagos jogi, közgazdasági, szociológia, stb. tudása az átlagos diplomás tudása felett lenne, ha nem is kiváló, de jó szinten mozogna. Ezért olyan emberekből kellene állni a parlamentnek, akiknek egyes tudományban közepes, átlagos (diplomás) szinten tudnak, (nem alatta), más tudományokba ennél magasabb szinten tudnak és megint más tudományokban, pedig a legkiválóbbak között vannak. Egyrészt ilyen emberekből kellene válogatni, mert azért vannak ilyen emberek, másrészt pedig biztosítani kellene a munka melletti tudásgyarapodást.
A szaktudások kívül vannak az általános vezető ismertek, ill. képességek. Tudjon kommunikálni a beosztottaival. El tudja érni, hogy tiszteljék. Tudjon szervezni. Vagyis legyen a vezetőnek munkaszervezési ismeretei, munkaszabályzati (pl. katonai szabályzat) ismeretei. Ismerje az operatív vezetés technikáit. Ismerje a tekintélynövelő, bizalomnövelő módszereit. Stb..
Ezeket minden vezetőnek ismernie kell, a múltban, a jelenben és a jövőben is.
A múlt és a jelen vezetésének azonban szüksége van a hatalmi taktikázásra, hatalomerősítő trükkös ármánykodó módszerekre, amelyekre a jövő vezetésének nincs szüksége. Ez egyfajta (a vezetői ismertektől eltérő) képességeket, ismerteket, lelki világot, személyisséget igényel.
Egyéb vezetői tulajdonságok, képességek, személyiségjegyek.
A jelen vezetői (természetesen általában) szerintem kiválóan alkalmasak pl. Western színésznek, taxisofőrnek, zöldségesnek, ingatlanügynöknek, és még lehetne néhány foglalkozást említeni. Nagy dumájuk van, kiváló színészi képességekkel rendelkeznek, jó emberismerők, gyorsan kapcsolnak, el tudják adni magukat, nem túl lelkizős, nem túl szerény, de meglehetősen kemény, és rámenős figurák. A jelenleg az ilyen emberek nemcsak színésznek, taxisofőrnek, zöldségesnek, ingatlanügynöknek alkalmasak, hanem állítólag a vezetőnek is. (Olyan taxisofőr, színész, stb., akiben van egy jó adag hatalommánia és karriervágy. És mindezért megtanulja a hatalmi és érvényesülési praktikát is.) A normálisabb jövőben az ilyen fazonok sok foglalkozásra lesznek alkalmasak, de vezetőnek, főleg elitvezetőnek biztosan nem.
Az eddigi elmélkedések során elég szépen kialakult a kép: milyen személyiségűnek kell lennie egy valóban jó ország-vezetőnek. A vezetés szükségszerű negatívumaiból kiindulva, olyannak kell lenni, aki olyan kiváló, és erős, hogy nem esik bele a csapdahelyzetekbe, ki tudja védeni a kísértéseket.
A jelen vezetői nem mások, mint verbális tőrvívók. A tényleges közlések helyett beszédpárbajokat folytatnak, azzal a céllal, hogy minél több szúrást helyezzenek el ellenfelükön, miközben ügyesen kitérnek a feléjük irányuló szúrások elől. Talán a kedves olvasó is megfigyelte mindezt, ha nem akkor érdemes e szempontból nézni a politikát. Ez a dumapárbaj, a hatalmi taktikázás talán legfontosabb része. Pontosabban, minél jobb verbális tőrvívó valaki, annál magasabb posztra juthat. Sajnos, mert valójában ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki mennyire alkalmas a vezetésre.
Pl. sokat dühöngtem, a riporter miért nem teszi fel a lényeges kérdést. Sokszor viszont felteszi, csak nem egészen határozottan Nem egészen határozottan indít támadást. Tehát gyakran bizony felteszik a lényeges kérdést, de a politikus hihetetlen ügyességgel kerüli ki. Hihetetlen érzékkel térnek le a lényegről, terelik a saját frázisaik által kialakított mederbe a beszélgetést. Kétségtelenül ehhez nagyon értenek, csak, mint mondtam ennek semmi köze az igazi politizáláshoz. A jelenlegi viszont ebből áll. Azért ennek is lenne ellenszere.
Kitérés az alapvető alakulási folyamatra.
Adva van a minden emberre valamennyire ható, tehát az egyéni akarattól független (szükségszerű) kb. 20 pontos vezetői negatívum (a vezetés szükségszerű negatívumai).
Az adott rendszer a maga törvényeivel, módszereivel, mechanizmusaival ezeket a vezetési negatívumokat kiélesítheti hagyja érvényesülni, vagy tompíthatja, korlátozhatja, kevésbé hagyja érvényesülni.
Így a vezetés szükségszerű negatívumai és az adott rendszer együttesen képez egy olyan feltételrendszert, külső körülményt amelybe az adott vezetőaspiráns, vezető részben véletlenszerűen belekerül. Innen kezd hatni a vezető egyéni önálló akaratából is eredő egyéni személyisége, amely meghatározza, hogy ez a külső feltételrendszer, külső körülmény mennyire hat az adott vezetőre. Illetve a vezető személyisége rosszabb, vagy jobb, mint amit a külső körülmény sugall számára. A vezető személyisége inkább arra hajlik, hogy vezetés szükségszerű negatívumai fokozottan kiteljesedjenek benne, vagy inkább arra hajlik, hogy a negatívumok ne teljesedjenek ki benne.
Ha a vezető, vezetés személyisége rosszabb, mint ami a külső körülményekből (vezetés szükségszerű negatívumaiból), és a rendszerből eredne, akkor a vezető, vezetés működése ront a rendszeren, akkor többé-kevésbé rosszabb rendszerváltozatot alakít ki a vezető, vezetés. Ha vezető, vezetés személyisége jobb, mint ami a külső körülményekből és a rendszerből eredne, akkor vezető, vezetés javít a rendszeren, akkor többé-kevésbé jobb rendszerváltozatot alakít ki a vezető, vezetés.
A véletlenszerű aspektus azt jelenti, hogy mivel a történelem során eddig még nem volt tudatos, jó vezetés-kiválasztás (legfeljebb 10-20-30%-ban megjelenik a tudatosság) ezért az, hogy milyen személyiségű vezetők kerülnek pozícióba, jelentős részt a véletlen műve.
Milyennek kell lenni a jó ország-vezetőnek (elitvezetőnek)?
Önzetlennek és demokratikusnak, de lelke mélyén is demokratikusnak kell lenni. Ez azt jelenti, hogy a lelke mélyén is szeresse, tisztelje az embereket, a népet, a lecsúszottakat is. Ne legyen benne felsőbbrendűségi érzés, de legyen benne empátia és szolidaritás.
Mindez viszont csak úgy lehetséges, ha a vezető a helyes világnézetet vallja. Ha nem gondolja azt (a lelke mélyén sem gondolja), hogy az aránytanul nagy és igazságtalan különbségek elfogadhatók. Ha többségben gondolkozik és nem kisebbségben. Ha él benne a közösségi szellemiség, a normális nemzeti érzés és hazaszeretet. És még sorolhatnám.
A jó ország-vezetőnek bölcs sokat gondolkodó szerény, nyugodt és normálisan érzékeny embernek kell lenni. Nem lehet lelketlen.
Ugyanakkor őszintének, gerincesnek, határozottnak, önálló gondolatokkal, önálló rendszerjavító programmal rendelkezőnek is kell lenni. Tehát nem lehet irányított bábú, utánzó, megalkuvó.
És amint mondtam, jó logikával, összesítő gondolkodással és magas színtű átfogó tudással kell rendelkeznie. És az önkritikára, az önrevízióra képesnek kell lennie. Oly annyira, hogy a saját elfogultságát is képes felülvizsgálni. A jó vezetőnek nagyfokú felelősségtudattal kell rendelkeznie.
Ez tehát a vezető erkölcsi és alkalmassági kiválósága és nem az, hogy nem csalja meg a feleségét, bár az ilyen ember nem valószínűleg nem csalja meg a feleségét, nem lesz alkoholista, stb..
Ilyen a jó ország-vezető, a középvezető pedig kevéssel maradhat ettől, de a felsorolt tulajdonságok tekintetében az átlagembernél kiválóbbnak kell lennie. A kettő között pedig vannak az átmenetek. Ezen tulajdonságokat jellemzőket kell vizsgálni a jövő vezetés-kiválasztásnak. És a vezetés leváltásnak is, amennyiben lehet hogy megjátszottan került valaki hatalomra. De persze a vezetés-leváltásnak a vezető teljesítményét, az általa vezetett terület fejlődését is vizsgálni kell.
Ezek tehát a jó vezető elsődleges tulajdonságai és azok a tulajdonságok, amelyek jelenleg elsődlegesek (strapabíró, kitartó, kiváló beszédkészségű, el tudja adni magát, stb.) csak mellékesek, harmadlagosak. Hozzátéve, hogy a jelen kiválósági tulajdonságok gyakran szemben állnak, a jövő kiválósági tulajdonságaival.
Miért veszélyes népmentői öntudat, illetve a nagyfokú hatalommánia. Látszólag ez nem rossz, hiszen az is hiba, ha valaki vezetői akarat, népmentői akarat nélkül motiváltság nélkül, véletlenül kerül vezetői pozícióba, ott csak úgy elvan, mint befőtt a spejzban. Ellenben ha átlép egy kényes határt, akkor túlságosan ragaszkodik a hatalomhoz, nélkülözhetetlennek tartja magát, tehát felsőbbrendűnek tartja magát. Tehát a lelke mélyén mégsem demokrata. Az ilyen vezetőkből lesznek a diktátorok. Tehát a jó vezető nem lehet túlságosan hatalomkedvelő, nem lehet hatalommániás, karrierista és nem tarthatja magát nép megmentőjének, legfeljebb az egyik segítőjének, szolgájának tarthatja magát. A nép fontos szolgájának tarthatja magát, vagyis kell lenni motiváltságának, elkötelezettségének. A nép szolgájának tarthatja magát, vagyis nem lehet önérdekből karrierista, aki saját vagyonszerzés, népszerűségszerzés, uralkodás, szadizás miatt akarja a hatalmat gyakorolni. Egyszerűbben nem lehet önző, csak önzetlen lehet. A vezetőnek népérdekűnek, néptisztelőnek kell lennie, de tarthatja magát a nép megmentőjének, nélkülözhetetlen embernek.
Ha ezen tulajdonságokból egy is hiányzik, akkor már nem beszélhetünk jó vezetőről. Eszembe jutott néhány olyan vezető (a nevek említése nélkül), aki már-már kiváló lett volna, de a felsoroltakból valami mégis hiányzott, így csak közepes elfogadható vezető lett belőle. És eszembe jut még több olyan vezető, akiből nem egy, de több is hiányzott a felsoroltakból, így nem közepes, hanem rossz vezető vált belőle. Itt megint arra a megállapításra hivatkozok: ország-vezető csak kiváló vezető lehet, kiváló vezető pedig csak kiváló emberből alakulhat ki. Vagyis, hogy el kell vetni ezt a téves kiindulást: ez is csak olyan mint az átlag, mit akarunk.
Természetesen a felsoroltak nem mások, mint a vezetőaspiráns, vezető önálló akartból is eredő személyes tulajdonságai, személyisége, az, amely ronthat, vagy javíthat a rendszeren.
A vezetés-kiválasztás, leváltás történelmi fejlődése.
Kezdetben (állatoknál, ősembernél) vala, az erő, ügyesség és részben az okosság szerinti vezetés-kiválasztás. (Pl. milyen állat kerül az állatcsapatok élére? Az állatoknál addig marad valaki vezető, amíg a legerősebb, legügyesebb, stb.) Kétségtelenül nem a legokosabb, nem legönzetlenebb egyed lett, lesz vezető, de ez mégis igazságosabb annál, ami később következik.
Ugyanis rafinált és családcentrikus ember kitalálta hogy az utódai „örököljék” a hatalmat és a vagyont. Függetlenül attól, hogy az utód, mennyire erős, ügyes, okos, mennyire hasznos a közösségnek. És az sem számít, hogyha menetközben válik az örökös alkalmatlanná, ill. menetközben derül ki az alkalmatlansága, nem váltják le. Világos, hogy ez az állatinál igazságtalanabb, rosszabb vezetés-kiválasztás, leváltás, tehát visszalépés történt. Ebből is látszik, hogy a rafináció és a családcentrikusság (egyfajta önzőség) a történelmi fejlődés szempontjából nem mindig hasznos. Tehát elsősorban a születési előjogok alapján történt a vezetés-kiválasztás másodsorban a felettes választotta ki a vezetőt. Ez utóbbi egy fél fokkal jobb, még akkor is, ha az említett negatívum (a helyettesem, utódom ne nagyon legyen nálam okosabb, jobb) azért érvényesül. Érvényesül, de azért a felettes mégsem a legostobább, a vezetésre legalkalmatlanabbat választja ki, amíg az öröklött rendszernél ez gyakran előfordul. A korábbi korban addig maradt a felettes által kiválasztott vezető, vezető, amíg meg nem halt. Illetve fondorlattal, ármánnyal, gyilkossággal, erőszakkal azért „leváltották”, de azért valljuk be ez nem éppen egy fejlett rendszerű leváltás.
Korunkban megszűnt legalábbis harmadlagos lett az öröklött rendszer, a legjellemzőbb a felettes általi kiválasztás, és másodsorban a nép választja ki a vezetőt. Az utóbbihoz hozzátéve, hogy egyrészt korlátozott a választék, másfelől a nép, több ok miatt, nem tudja kellőképpen megismerni a vezetőaspiránst. Jelenleg a nép nem ismeri a demokrácia, és a vezetés-kiválasztás tudnivalóit, ami nem csoda mert a vezetés (szükségszerűen) inkább ködösít, mintsem világosít.
Tehát jelenleg az egyik jó módszer a nép általi kiválasztás mennyiségileg is csak részben érvényesül, de ez a rész sem teljes értékű. Nagyvonalúan számolva az elit vezetés 10-20%-ának vonatkozásában érvényesül az igazi nép általi kiválasztás.
A vezetésleváltás is valamit javult. Jelenleg részben, de nem teljesen időhöz kötött a leváltás. Az alkalmatlanság kiderülése utáni gyors és végeleges leváltás azért korunkba sem érvényesül.
A történelmi alakulás a véletlenszerű vezetés szempontjából.
Kezdetben az evolúció (természet, Isten) gondoskodott arról, hogy ne véletlenszerűen, hanem kiválók legyenek vezetők, összefüggésben azzal, hogy kiválók szaporodtak. Aztán jött az öröklött rendszer és szinte teljes lett a véletlenszerűség, hiszen az örökös akár kiváló akár ostoba alkalmatlan ember is lehetett. Átlagosan pedig az átlagember szintjén voltak a vezetők. Később, napjainkat is beleértve pedig az a helyzet, hogy bizonyos körülmények (pl. a vezetőnek iskolázottnak kell lenni, nem lehet tök ostoba, stb.) a kiválóbb emberek kiválasztását jelentik. Más körülmények (pl. a taktikázó, ravasz, erőszakos, szerénytelen emberek kerülnek vezetői pozícióba) pedig az alkalmatlanok kiválasztását jelentik. A kettő elnézően nézve (bár szerintem az alkalmatlansági tényező erősebb) kb. azonos, és így megint véletlenszerű a kiválasztás, hol kiválóbb, hol alkalmatlanabbak kerülnek a vezetésbe. Átlagosan pedig továbbra is az átlagember szintjén vannak a vezetők, legalábbis erkölcsi szempontból. Pontosabban tudásban valamivel átlag felett vannak, erkölcsileg valamivel az átlag alatt vannak, összesítve átlagosak.
Ezzel együtt a korábbi korhoz képest van némi előrelépés, az állatokhoz, ősi társadalomhoz képest még csekélyebb az előrelépés. A történelmi fejlődés talán e vonatkozásban a legcsekélyebb.
A jövő rendszere nagyjából így festene szerintem. 20-30%-ban érvényesülne a felettes szerinti leváltás. 30-40%-ban érvényesülne a nép általi kiválasztás, leváltás, de úgy hogy nép valóban ismerné vezetés programját jellemét, illetve annak menetközben alakulását. Illetve valóban ismerné a vezetés pozitív és negatív teljesítményét. A jövő leváltásának lényege: gyorsan derüljön ki a vezető alkalmatlansága és kiderülés után gyorsan távozzon a vezető.
Továbbá más fejezetben felvetem hogy 30-40%-ban talán egy független szakértő testületnek kellene a vezetést kiválasztani, leváltani. Mert lehetséges, hogy nép a jelenleginél jobban megismerje a vezetőt, annak tevékenységét (a jövőben több vezetőt kell megismernie), de lehet, hogy ez még mindig kevés lesz.
E tekintetben a rendszeraspektus a választási rendszer, a kampányrendszer, és más mechanizmusok megváltoztatása szükséges. (Erről is máshol bővebben esik szó.)
Szerintem lehetséges olyan rendszer kialakítása, amely 95%-ban garantálja, hogy vezetésre alkalmas vezetőaspiránsok kerüljenek vezető pozícióba, és amely rendszer garantálja hogy ezen vezetők menetközben se torzuljanak el a vezetés szükségszerű negatívumai következtében.
Egyelőre azonban eltorzult vezetés van és hatnak a vezetés szükségszerű negatívimai. Ennek éppen az a bizonyítéka, hogy a jelen vezetés nem hajlandó olyan rendszert (törvényeket, módszereket, mechanizmusokat) kialakítani, amelyek garantálnék a jó vezetés kialakulását működését. Megjegyzem Magyarország választási rendszere, kampányrendszer, vezetés-kiválasztó rendszere lényegileg azonos a „fejlett” országok rendszerével. Illetve a választási rendszer is az államkapitalista rendszer része, ezért szinte azonos.
Azért a történelemkönyvek tanulmányozása után érdemes egy kicsit elmerengeni, miről is szól a történelem.
Nagyjából három fő vonulat vehető ki. Az egyik a vezetések ármánykodása, természetesen a hatalom megszerzése, megtartása körül. A másik fő vonulat a háborúk története, amelyek szintén többnyire az előzőből adódik. A háborúk (mindig a jogtalan, vagy hódító háborúval kezdődik) okai között első helyen a vezetés hatalmi törekvései, vezetés hatalmi harca áll. A harmadik vonulatra (a vezetés és nép konfliktusos viszonya) később térek rá.
Elég megdöbbentő, de egy korábbi (ókori, középkori, stb.) ország-vezető tevékenykedésnek, energiájának kb. 90%-a a belső hatalmi harcra fordítódott. Tehát van egy ország, egy nép, amelyet vezetés hivatott irányítani, fejleszteni, de ezzel vezetés nem ér rá foglalkozni, mert saját hatalmi harcával van elfoglalva. Az irányítás, fejlesztés, nem más, mint a néppel való foglalkozás.
Miről kellett volna szólni, tehát a történelemnek. Elsősorban a vezetés és nép normális kapcsolatáról, amelyben a vezetés betöltve hivatását, döntően azzal van elfoglalva, hogy a nép érdekének megfelelően irányítsa a népet. Ehelyett a saját hatalmi harcával foglakozott, foglakozik, elmulasztva elsőrendű feladatát. A nép, mint a vezetést kiszolgáló, de egyébként mellékes lerázandó tényezővé válik a vezetés számára. Természetesen mindez nép számára kedvezőtlen és felháborító folyamat, mire kialakul a harmadik nagy történelmi vonulat: a vezetés és a nép konfliktusa.
Kijelenthető: vezetés általában több kárt okozott direkt vagy indirekt (a tényleges irányítás elmulasztásával) az országnak, népnek, mint amekkora hasznot.
És ez a hatalmi ármánykodás, harc sajnos minden vezetésre jellemző. Bármely ország történelmét vizsgáljuk, nem találunk kivételt, ami a vezetés egészét illeti. Tehát magában a vezetési, az ország-vezetési tevékenységében van valami szükségszerű negatívum. És ez a hatalmi ármánykodás, harc bár enyhén csökkenő tendenciával, de napjainkra is jellemző. Ezért a politika, politizálás fogalom napjainkban elsősorban hatalmi ármánykodás, harc fogalmával azonos. Eredetileg a város, ill. az ország ügyeinek intézését jelentette, ami egy hatalmas téma. Milyen ágazatokat, és hogy kellene segíteni, mit kell építeni, milyen döntéshozó mechanizmust kellene kialakítani, milyen oktatást, közlekedést kellene kialakítani, és még hosszan lehet sorolni. A vezetés azonban ezzel alig törődött, törődik, így a politizálásból lényegileg, többnyire hatalmi ármánykodás, hatalmi harc lett.
És talán még nagyobb baj hogy ezt a tevékenységét kivetette a társadalomra. Nemcsak a háborúkon keresztül de azzal is, hogy az emberek a társadalom természetesnek vette, elfogadta, beletörődött hogy ez a politizálás. Elfelejtette hogy valójában nem ez a politizálás, elfelejtette, hogy mennyi minden valóságos értelmes dologgal lehetne foglalkozni.
Manapság is, ha bekapcsoljuk televíziót és egy politikai műsorra kapcsolunk, 80%-ban garantált, hogy kvázi hatalmi harcról van szó. Ki milyen eséllyel indul, ez a fő téma. Vagy a másik oldal szapulásáról van szó. Nem, arról, hogy szerintem, szerintünk konkrétan ezt lehetne tenni a mezőgazdaságban, az iparban, a közlekedésben, környezetvédelemben, stb.. Tehát fordított az arány, ez csak 10-20%-ban jelenik meg, miközben erről kellene 80%-ban beszélni. És fennmaradó 10% szólhatna a hatalmi harcról és a másik 10% a másik oldal kritikájáról. Én magam részéről elkeserítőnek látom, hogy még mindig itt tartunk, hogy csak ennyit fejlődtünk. Jó de mit lehet tenni, ha a vezetés valóban annyi gazemberséget és ostobaságot tesz, hogy nem győzünk róla beszélni? De ez akkor is túlzás, el lehetne őket pár mondattal intézni és aztán a lényegről beszélni. A gazemberséget, ostobaságot a jognak kell szankcionálni. Rendben van, fel kell ezeket tárni. Feltárják egy részét, aztán nem történik semmi, csak hosszasan beszélnek róla. Ennek így semmi értelme.
Jó, de lényeg nem érdekel senkit, mert az embereket az ármánykodás érdekli, jöhet a felvetés. De az embereket már az ármánykodás sem érdekli, már elfordultak a politikától. Hosszabb távon talán mégis mindenki akkor járna jól, ha lényegi politizálás folyna. Úgy néz ki, hogy a legfőbb ok, a fő mozgatórugó mégis az, hogy a vezetés (beleértve a középvezetőket is, a politikai elemzőket is) önszántából egyszerűen nem tud kitörni a hatalmi ármánykodás, harc bűvöletéből.
El tudom képzelni, hogy egy másik bolygóról érkező számára mily furcsa, érdekes, de riasztó szerzet lehet az ember, az óriási ellentmondásaival.
És itt jöhet megint a személyes aspektusra (a véletlen aspektusra) való visszatérés.
Osztályozom a magyar vezetés személyes (önálló akaratú) aspektusát, 1918-tól, a magam laikus módján, egy 5-ös skálán. 1938ig kettes. 1945-ig egy nagy egyes. 1958-ig egy nagy egyes. 1989-ig kétharmad. 2002-ig kétharmad. 2010-ig egy nagy egyes. A véletlenszerűség törvénye szerint az átlagnak hármasnak közepesnek kellene lenni, a magyar átlag „véletlenül” jóval ez alatt van. Ez az oka, hogy rendszerhez, rendszerekhez és régiókhoz képest is miért kullog az ország hátul. Miért fogyatkozik, gyengül a nemzet folyamatosan. Vannak ezért egyéb véletlenszerű (szükségszerű) geopolitikai tényezők is. A nép (a kialakult népkarakter, kultúra mennyiben hibás? Csak kismértékben. A rendszerhez, rendszerekhez képesti magyar hanyatlás okai. 10%-ban a kialakult népkarakter, 20%-ban véletlenszerű geopolitikai negatívumok, 70%-ban a vezetés negatív (önálló akaratú) személyisége. Ellenben az I. világháború abba való belemászás, annak következményei egy hihetetlenül rossz kezdetet jelentet amennyiben innen számítjuk a kezdetet. Bárhonnan számíthatjuk a kezdetet.
1910-től 45-ig az egész államkapitalista rendszer került válsággödörbe.
A Kádár rendszer vezetésének értékelése nem egyszerű. Egyrészt 1956-ot, annak megtorlását én a Rákosi (sztálinista) rendszer következményének tartom. (A sztálinizmus átváltott egy másik rendszerbe, a brezsnyevi szocializmusba.) De azért van e vezetés és a Kádár rendszer vezetése között egy folyamatosság. Harmadrészt Magyarország az adott rendszer egyik legfejlettebb országa volt. Negyedrészt eladósodott de ez az eladósodás fele annyira volt súlyos, mint a jelenlegi.
A Kádár rendszer eladósodását is a mostani vezetés egy része („reformerek”) egy része hozta össze. A magukat szocialistáknak nevező, de lényegileg, összességében antiszocialista nagytőke-barát vezetés, a liberálisokkal szövetkezve, nagyon sokat ártott az országnak, mindkét eladósítás nekik köszönhető, és nem a tipikus Kádári vezetésnek.
A jelenlegi vezetés-kiválasztás, leváltás rossz, nem garantálja hogy a kiváló, vezetésre alkalmas emberek kerüljenek vezetői pozícióba.
Itt most nem arról beszélek, hogy ahhoz hogy ne jöjjön létre önkiválasztás, ne jöjjön létre a talpnyalók, vezetőre veszélytelen gyenge képességűek kiválasztása ahhoz a népnek kellene kiválasztani. És jelenleg csak az elit vezetés egy töredékét választja a nép, de azt is hogyan. Az rendben van, hogy a szélesebben vett pártvezetésből választhat, a jó nép, de ki választja ezeket vezetőjelölteket? Nem a nép, hanem megkérdőjelezhető demokráciával egy szűk csoport.
Nem arról akarok beszélni, hogy a jelenlegi törvények nem garantálják, hogy a vezető akárcsak részben is figyelembe vegye az általa képviseltek véleményét, miközben képviselőkről beszélnek. Képviselőkről beszélnek, miközben a törvények is kimondják megválasztás után szuverén döntéshozókká válnak a „képviselők”. Egyébként pedig több okból nem is lehetséges, hogy a vezetők képviselők, azaz teljes képviselők legyenek. A jövő vezetőinek részben figyelembe kell venni a képviseltek véleményét, ráadásul pontosan meghatározva annak arányát, módját, mert ezt a törvények fogják garantálni. Ennek ellenére a jövőben nem képviselőkről fognak beszélni, nem hazudoznak össze-vissza. Olyan vezetőkről fognak beszélni, akik figyelembe veszik a nép véleményét.
Nem arról akarok beszélni, hogy hiába lenne jó vezető-kiválasztás, ha nem lehet leváltani az alkalmatlan vezetőt.
Minderről itt e fejezetben nem akarok beszélni, mert máshol már beszéltem ezekről.
Itt inkább arról beszélnék, hogy az alacsony választási részvétel is rámutat vezetés-kiválasztás rosszaságára.
Először nézzük az alábbi jellemző helyzetet. Az állampolgár választhat az alábbi pl. öt ember, (vagy öt párt közül, teljesen mindegy) közül. Egyikük ismert vezetőjelölt aki egyszer már képletesen szólva pofonvágta az állampolgárt. Képletesen szólva pofonvágta, vagyis kárt okozott a népnek, a választópolgárnak. Ténykedése okán az ország a nép helyzete, és ezzel a választó élete is romlott. Jobb esetben stagnált, csak a természettudomány miatt tapasztalható némi fejlődés. Tehát az első párt, az első vezetőjelölt már pofonvágta a választót. A második képletesen, fenékbe rúgta. A harmadik képletesen rátaposott lábára. A negyedikről, mivel új jelölt csak annyit tud, hogy csinált már egy-két disznóságot. Az ötödikről, ez is új jelölt, még ennyit sem tud. És akkor azt mondják a választónak, tessék válasszál, hiszen demokrácia van.
Ezek után kategorizáljunk.
A választók negyedét nem érdekli, hogy mit tett, nem tett a párt, a jelölt, különböző szubjektív okok miatt egy párttal, egy emberrel szimpatizál. Ha esik, ha fuj, arra szavaz. Ők a biztos választók. Egyébként pedig ez helytelen választói magatartás, bár ez van helyesnek beállítva.
A választók másik negyede, egy kicsit többen is, elkezdi mérlegelni, melyik a kevésbé rosszabb. Ez pofonvágott, ez fenékbe rúgott, ez rátaposott a bütykömre, amarról nem tudok semmit, stb., melyiket válasszam, melyik fájt kevésbé. Tehát komolyan mérlegel, és ennek alapján dönt. Ők a nem biztos szavazók, őket a jelenlegi politológia, a bizonytalanok közé teszi. Valójában ez egy helyes választói magatartás.
A választók harmadik egynegyede talán egy kicsit többen is tudatosan bojkottálja az egész választást. Nem megy bele abba mérlegelésbe, hogy pofonvágó, vagy éppen a fenékbe billentő lenne a jobb. Ők azt mondják, hogy ez az egész nagy rakás, és azzal fejezem ki leginkább az elégedetlenségem, hogy el sem megyek szavazni. És ezzel kvázi egy kicsit meg is büntetem az egész vezetést, mert talán észbe kapnak, ha sokan bojkottálják a cirkuszukat. Ez is egy helyes választói magatartás. A politológia őket a bizonytalanok, közé sorolja, illetve a megvetendő inaktív választók, közé sorolja.
A negyedik töredék negyedbe tartoznak azok, akik nem tudatosan bojkottálják a vezetést. Illetve azok, akik nem elég határozottak, akik nem tudnak dönteni melyik a kevésbé rossz. Illetve azok akiket, az önzőségük okán valóban abszolút nem érdekli a társadalom, a politika, vagy éppen oly ostobák, halvány gőzük sincs arról, miről szól az egész. Ez összességében helytelen választói magatartás, bár még itt is lehetne vitatkozni: ez vajon az emberek hibája? Őket politológia a bizonytalanok közé teszi, illetve megvetendő inaktív szavazók közé teszi. Ebben az egyben, talán, kérdőjelekkel igaza van.
Az egyik kisebb probléma hogy a politológia ostobaságokat beszél, rosszul értékel. Egy másik kisebb probléma, hogy mérni kellene azt is, ki miért nem szavaz.
A nagyobb probléma, az hogy valójában az alacsony részvétel nem választók hibája, hanem a választási rendszer hibája. Mert a választók normális helyesen látó többsége, ebben a helyzetben nem tud mit tenni. A helyzet pedig az, hogy nincs egyetlen jelölt sem, amelyik szívvel lélekkel, nem ellenérzésből fakadóan, szubjektív elfogultság nélkül, megválasztható lenne. Tehát ez nem választópolgárok hibája, hanem a vezetés-kiválasztási rendszer hibája, és persze az alacsony részvételnek is ez az oka, akármennyire is a választókra próbálják mindezt rákenni. A jelen választási mechanizmusa, többnyire a normális nem elfogult többség számára, többnyire leszerepelt negatív figurákat vagy ismeretlen alakokat képes vezetőjelöltként előállítani. A jellemzően alacsony részvétel a választási mechanizmus hibája, és nem választópolgárok hibája. A jellemzően alacsony részvétel rámutat arra, hogy a vezetés-kiválasztás, leváltás jelenlegi rendszere rossz. A jövő választási rendszere legalább egy, de inkább több olyan vezetőjelöltet fog produkálni, aki normális (nem elfogult), tisztánlátó, mérlegelő többség számára, mint pozitív, megbízható, a szebb jövő reményét nyújtó ember lesz.
A jövő vezetés-kiválasztásról leváltásáról az Xx ábrák szólnak valamint a döntéshozó mechanizmusról szóló tanulmányrészben található Xx fejezetek (rendszertényezők) szólnak. Elgondolásom lényege hogy szükség van egy független, tudományos, demokratikus vezetés-kiválasztó testületre, amelynek a sok feladata közül is kiemelkedne, hogy minősítse és szelektálja a vezetőjelölteket.
A vezetés gátlástalansága. Milyenek a vezetők? Miért olyanok amilyenek? Mit lehet tenni?
Milyenek a vezetők? Miért olyanok amilyenek (hogy alakult ki)? Mit lehet tenni?
A vezetés szükségszerű negatívumairól szóló elmélkedés inkább arról szólt: hogyan alakulnak ki a vezetés rossz tulajdonságai. A következők inkább arról szólnak jelenleg milyenek a magyar vezetők.
Milyenek a jelenkor (rendszer) „magyar” vezetői elsősorban pszichés szempontból? (Bár sejtésem szerint a magyar vezetők azért csak fél fokkal maradnak el a világ vezetőitől, a jelen államkapitalista rendszer átlagától.)
A következőkben (egy darabig) eltekintek a történelmi alakulástól. A múltat és a jövőt „elfelejtem” csak emberek vannak, és a jelen körülményei. Elsősorban az ország-vezetésről van szó.
Néhány eddigi megállapításomból ellentmondás rajzolódik ki.
A vezetők, ország-vezetők sajnos átlagos emberek.
Ahány vezető, annyiféle. Nem lehet tipizálni, nincs olyan, hogy vezetői személyiség.
Dehogyis átlagosak, egy átlagos normális ember nem szokná meg, inkább megszökne, vagy ha az sem lehetséges, belebolondulna. De hiszen volt már elég sok, bolondgyanús vezető a világon.
Mindegyik megállapításban van igazság. Akkor ez egy ellentmondás.
Talán a következő számok feloldják ezt az ellenmondást.
A személyiségjegyek tulajdonságok 90%-a nem érinti a vezetés állapotát. 90%-a tulajdonságoknak érdektelen a vezetés szempontjából csak 10% érdekes. Pl., ha felületesen azt mondom, hogy az embernek 1000 fajta személyiségi aspektusa van, akkor abból csak 100 az, amelyik szorosabban összefügg azzal, hogy az illető vezetőaspiráns, vagy vezető.
Másképpen fogalmazva, a vezetők csoportjára jellemző tulajdonságok, az összes tulajdonság 10%-át érinti. Tehát 90%-ban a vezetők átlagos emberek abban az értelemben, hogy ugyanakkora az egyéni szóródásuk (különböző testi tulajdonságok, különböző szokások, különböző vágyak, különböző ízlések, stb.) mint az embereknek általában.
Mielőtt továbbmegyek meg kell határozni a mérőskálát. Kiváló, bölcs ember, vezető az, aki az emberek számára (hosszabb távon is) hasznos igazságokat, mond, és e szerint cselekszik. Illetve, aki igen sok hasznos igazságot mond, cselekszik és csak igen kevés haszontalan, káros valótlanságot mond és cselekszik. Ez tehát a kiváló vezető. Ehhez képest van jó vezető, közepes vezető, gyenge vezető, és elégtelen, rossz vezető. Ez egy egyszerű iskolai osztályozás. Az emberek átlaga közepes.
A 10% vezetőket érintő tulajdonságok (személyiség vonatkozások) megoszlása.
A 10% tulajdonságból 2%-ban a jelen „magyar” vezetői jók, vagyis jobbak az átlagosnál. (A vezetők átlagáról van szó.)
4%-ban sajnos csak átlagosak. És a további 4%-ban a jelen „magyar” vezetői átlagosan gyengék, az átlagnál gyengébbek.
A sajnos csak átlagosak, azt jelenti, hogy optimális közeli helyzetben a vezetőknek kiválóknak, de legalábbis jóknak kellene lenni.
4% tulajdonság, amelyben a vezetők rosszabbak az átlagnál. Igaz, hogy ezek a tulajdonságok a társadalom szempontjából fontos tulajdonságok. És az is igaz, hogyha az optimálishoz mérjük, akkor a rosszasságot akkor nem 4%, hanem 8%-os rosszasságról beszélhetünk. Kicsit szigorúbban fogalmazva: a jelen vezetői 80%-ban többé-kevésbé nem alkalmasak a vezetői funkció ellátására.
Ugyanakkor ezt a 4%-os rosszaságot is jelen rendszere generálja. Egyrészt úgy generálja, hogyha az átlagos emberek nagyobb része el sem jut a vezetői funkcióig. Másrészt úgy generálja, ha mégis eljut az átlagos ember a vezetői funkcióig, akkor vagy önszántából, vagy nyomásra elég gyorsan távozik onnan.
Aki marad az, vagy örömmel, vagy kényszerűen kénytelen az átlagos embernél 4%-ban rosszabbá válni, mindez a jelen korra, rendszerre jellemző.
A jövő vezetői, ha minden jól alakul szintén 90% vonatkozásban átlagos emberek lesznek. 8% vonatkozásban pedig jobbak lesznek az átlagos embernél. Ez azt jelenti, hogy 80%-ban alkalmasak lesznek a vezetői pozícióra.
A vezetés szükségszerű negatívumai, azt jelenti, hogy az emberek általában (elég nagy egyéni szóródással) bizonyos rossz tulajdonságokra többé-kevésbé hajlamosak. Pontosabban azt jelenti, hogy miután vezetői pozícióba kerültek, vagy afelé igyekeznek, még inkább hajlamosak lesznek bizonyos rossz tulajdonságokra. De a hajlam fokozódása, szintén általános átlagos emberi tulajdonság. A rendszer végül is azon fő tényező, amelyik meghatározza gyakorlatilag mennyire alakulnak ki, realizálódnak ezek a rossz tulajdonságok.
Ez az egész elmélkedés talán feloldja az elöljáróban felvetett ellentmondásokat.
Mindazt ami eddig elmondtam többek között alátámasztja D.G. úr (ország-vezető, pontosabban a főváros legfőbb vezetője) nyilatkozata, bár a vezetők besorolhatók különböző típusokba.
Megjegyzem D. G. úron is, az üldözési mánia jelei mutatkoztak, ennek ellenére ragaszkodott hatalmához. Ez is jellemző a vezetőkre. A kérdés: miért adott jutalmat a helyettesének, ha annak munkáját nem megfelelőnek és a törvénytelenség gyanúját keltőnek látta? Ne felejtsük el, hogy ilyenkor a helyes eljárás: részleges felfüggesztés, vizsgálat, majd adott esetben a leváltás kezdeményezése. D. G úr, annak ellenére, hogy ő maga is rossznak, és tisztességtelenség jeleit mutatónak látta a munkát ( ezt ő maga is elismerte) nem ezt tette, hanem jutalmat adott.
Két válasz is érkezett. Mert kevésnek találtam az átlagjövedelem kétszeresét meghaladó fizetését. (Ez talán vitahatóan jogos lenne, ha egy jó, tisztességes munka elbírálásáról lenne szó, de nem arról volt szó.)
A második válasz: mert nem akartam konfliktust. Ez esetben talán ez az érdekesebb válasz. Fordítsuk le hétköznapi nyelvre ezt a „nem akartam konfliktust”. Nyugodtan, zavartalanul akartam fenntartani a hatalmam, amely természetesen szép jövedelmet hoz.
Nem akarok konfliktust, ez lényegében ezt is jelenti: nem végzem el a munkám. Hiszen egy sereg munka, kiváltképpen a vezetői munka egyik lényege, a konfliktusokkal, a problémákkal való szembenézés, azok megoldása. Ha valaki megoldatlanul elkeni a konfliktusokat, akkor csak látszólagosan és időlegesen hoz létre békés, zavartalan működést, valójában rossz működés jön létre. Ráadásul a szőnyeg alá sepert szemét bármikor felrobbanhat.
Ugyanakkor bepillantást nyerhetünk a vezetők, vezetők általi kinevezése és leváltásának mechanizmusába. Vagyis, hogy a kijelölt, illetve a nem leváltott vezető alkalmasságának szinte semmi köze a kijelöléshez, a leváltáshoz. A kijelölés, a leváltás attól függ, hogy a kijelölő ill. a lehetséges leváltó vezetőnek mi a rövid távú érdeke.
Persze, a nem akarok konfliktust, nyugisan akarok uralkodni, csak egy érdek a sok közül. Pl., növelni akarom a hatalmam. Vagy, hatalmas vagyont akarok gyűjteni. Vagy XY embert, embereket ki kakarom csinálni. Az általános érdek azonban ez: meg akarom tartani, sőt növelni akarom a hatalmam. A „népet szolgálni” cél, pedig emellett eltörpül, mellékessé válik.
Néhány a vezetéshez erősen kapcsolódó tulajdonság.
Az önteltség, az arcátlanság, a pökhendiség, a lelkiismeretlenség problémája.
Az önkritika (önkontroll) és szégyenérzet hiánya.
Van itt egy érdekes, ugyanakkor riasztó jelenség, ami azt bizonyítja, hogy a rossz vezetők (legalábbis hazánkban, korunkban) viszonylag sokan vannak, és közülük is kevesen vannak a megtévesztett, csak buta, vezetők, ill. azok, akiket a rossz rendszer kényszeríttet a rosszra. Vagyis sokan vannak hatalommániás, népet lenéző, pökhendi és ostoba vezetők.
Szinte soha nem hangzik el, magyar politikus, vezető, közéleti személy szájából, ez a mondat: elismerem, hogy azért én is hibáztam, mi is hibáztunk.
Általános probléma, elitvezetők, politikusok, elit szinten politizálók 99%-ra igaz. A normális az lenne, hogy ez a mondat minden vitában, beszélgetésben, minden fél részéről legalább egyszer elhangzana. Szinte soha nem hangzik el.
Látszólag ez egy jelentéktelen dolog, de mégis rávilágít a probléma lényegére.
Normális átlagemberek szájából persze többször elhangzik ez a mondat. (Talán a politikus szájából is elhangzik családi körben.) A kiváló emberek pedig gyakran gyakorolnak önkritikát.
Jelenleg, politikai körben, nyilvánosság előtt azonban nem hangzik el. Akkor sem hangzik el, ha bizonyíthatóan tönkre ment az ország. Egy fokkal érthetőbb lenne, ha minden rendbe lenne, minden szépen fejlődne, de még ekkor is enyhén szólva furcsa jelenségnek mondható. Tehát tönkrement az ország és senki nem mondja: elnézést, de ebbe egy kicsit én is benne vagyok. (Szükséges a tiszta felelősségi törvény, mert a politikusok teljes mértékben képtelenek az önkontrollra.) Tehát nem arról van szó, hogy nem vesz magára nagyobb bűnt, vétket, de még a legkisebb felelősséget sem ismeri el. Valószínűleg a vezetésben annyira eltorzult jellemekről, személyiségekről van szó, hogy őszintén érzi: abszolút vétlen hibátlan vagyok, mások a hibáztak, mások a rosszak, de nem én. De ha a lelke mélyén be is ismer némely vétket, ez a lelkiismeret-furdalás nem oly erős, hogy a nyilvánosság előtti beismerésre késztesse. A lemondásról nem is beszélve.
Azt is érdemes meglátni, hogy mások, főleg egy célcsoport vonatkozásában viszont rendkívül kritikus emberekről van szó. Tehát nem valamilyen bohém, kedélyes elnéző jellemekről van szó. Másokat többek között pont azért kritizál, (eltorzult közélet, vétkesség, hibák elkendőzése, stb.) amit ő is tesz, akkor, amikor önkritika nélkül, csak másokat hibáztat.
És külön ki kell hangsúlyozni, hogy elsősorban a nyilvánosság előtt tesz így.
Ez azt jelenti hogy attól tart, hogyha a nyilvánosság előtt tesz ilyen beismerést, az hátrányosan érinti. Vagyis a nyilvánosságot, a népet nem tartja annyira érettnek, hogy az önkritikát pozitívan értékelje, sőt azt gondolja, hogy negatívan értékeli. Vagy egészen ostobának (minden beadható nekik) tartja a népet. Ez jelzi a politikusok demokratikus szintjét, amely nem más, mint a nép iránti bizalom. Jelenleg pedig ez nem más, mint a nép lenézése, megvetése. Ki merem jelenteni a nyilvánosság népi része, a széles nyilvánosság, az önkritikát, a felelősség beismerést pozitívan értékelné. Lehet, hogy az eltorzult politikai közélet az önkritikát is kihasználná, de éppen a nép szimpátiája védené meg az önkritikus politikust.
(Az önkritikusság azonban nem azonos a bűnök beismerésével. Illetve amennyiben azonos, már nem hibákról, hanem bűnökről van szó, a vezetőnek le kell mondania. Gondolok itt pl. az öszödi beszédre, amely akkor lett volna igazságbeszéd, önkritika, ha a vezető az ország nyilvánossága ellőtt beszél, és beszéd végén bejelenti a lemondását. Ez a két tény, (eltekintve a beszéd trágár és abnormális, téves gondolataitól), hogy nem ország-nyilvánosság ellőtt hangzott el, és hogy már nem kisebb, hanem súlyos hibákról, bűnökről volt szó, azt jelenti, hogy nemcsak a beszéd előzménye, de maga a beszéd is negatívan értékelhető.)
Az önkritikusság egy, vagy több kijavítható hiba beismerése, azt jelenti, hogy a hiba negatív vonatkozását, a beismeréssel és egyben hiba kijavításának szándékával már félig ki is javítja az önkritikus. Az önkritika csak enyhít a hibán. Viszont az önkritikus viszonylag sokkal tiszteletreméltóbb annál, aki a hibázik, de azt nem ismeri el. És mivel kisebb hibák szükségszerűen előfordulnak, ezért az önkritikusság tiszteletreméltó, de azért a lényegi megítélést a hibák száma és súlyossága határozza meg.
(Az öszödi beszéd értékelése csak másodlagos. A lényeg azok a súlyos hibák, melyek később akkor is kiderültek volna, ha ez a beszéd nem hangzik el. E súlyos hibák, és más hibák sokasága, amely miatt ez a vezetés elsősorban alkalmatlan és nem az öszödi beszéd miatt. Az öszödi beszéd csak egy súlyos hiba a többi ötven súlyos hiba mellett. És az ötven súlyos hiba közül egy másik, hogy ez a politika erő, ez a vezetés nem volt képes ezt a beszédet helyesen értékelni. Ez már mutatja milyen egy kificamodott erkölcsű, egyben zavaros gondolkodású vezetés. )
Visszatérve, mivel a nép tudja mit jelent az önkritikusság (mindaz, amit elmondtam), ezért az önkritikus és egyben demokratikus politikust éppen a nép védené meg az aljas politikusi támadásoktól, de a politikusok többsége annyira népmegvető, hogy erre nem jön rá. Vagy egyszerűen nem kell neki az általa alantasnak tartott nép segítsége.
Tehát a vezetők vonatkozásában szinte nem lehet találkozni a szerénységgel, a megbánással, az önkritikával, a szégyennel.
Ez mutatja meg, hogy itt azért nemcsak a jóindulatú emberek csapdába eséséről van szó.
Személy szerint engem ez döbbent meg a leginkább, ezt látom az egyik legtitokzatosabb, legérthetetlenebb jelenségnek. Az, hogy a politikus, beleértve a politizáló, közügyekkel foglalkozó újságírókat, és akik sok ember tudatára hatnak) kissé gátlástalan, nem jön zavarba a szerepléstől, rendelkezik színészi képességekkel, mindez rendben van. De a színészek (legalábbis a többsége), lelki válságot, szégyent élnek át, ha hibáznak, vagy netán megbuknak. Láttam már bűnözőket, köztük gyilkosokat is leszegett fejjel állni, bocsánatot kérni, megbánást mutatni. Hallani külföldi politikusokról, akik viszonylag kis vétségek miatt lemondanak, megbánást mutatnak. Még a királydrámákban is vívódnak a gaz királyok. De nem úgy a magyar vezetők, közpolitizálók.
Most már a médián keresztül több száz olyan politikusai megnyilvánulást láttam, amelyben okkal, joggal érezhetne a politikus (a közpolitizáló) szégyent, megbánást, de ennek szinte soha semmi jele. Semmi jele, sőt hihetetlen magabiztosan, önelégülten, magát még a korábbinál is alkalmasabbnak tartva áll ki a nyilvánosság elé. Jobb esetben megmagyarázza, ráfogja hibát valamilyen körülményre, másokra, az ellenfélre. Rosszabb esetben nem is beszél a hibáról, vagy azt egyenesen valamilyen pozitívumként állítja be, sőt magát és klikkjét, megoldó emberként állítja be. Hihetetlen képességgel képes pl. száztíz intézkedéséből, döntéséből kiválasztani azt a tízet, amely pozitívnak mondható és elfeledkezni arról a százról, amely káros, rossz, hibás volt. Persze, ha az ellenfélről van szó, akkor pont fordított az arány.
Ki kell hangsúlyozni, hogy én nem jelentéktelen hibákról beszélek. Arról beszélek, hogy jelentős kárt okoz egy országnak, nemzetnek, több tízezer, több százezer, vagy több millió embernek. És azt is látni kell hogy a politikusok nem 40-50-60%-a ilyen hanem 99%-a. És nem néhány éves időszakról van szó, hanem minimálisan 18 éves időszakról, több ezer politikusról és több millió komoly hibáról, bűnről. (Mivel most én itt rendszerváltás utáni időszakról beszélek, nem megyek bele magyar történelem mélységeibe.)
Azért meg kell érteni a sok ember (pl. száznál több ember előtt) előtt kijelentett valótlanság már hatalmas károkat okoz. Minél több a hallgató, néző, annál nagyobb a károkozás. És csak ezután jönnek a még nagyobb károkozások, a döntésbeli az intézkedési, a törvényhozási károkozások.
Normális, átlagos ember valószínűleg hetekig készülne, pl. egy televíziós beszélgetésre. Már arra a gondolatra is görcsbe szorulna gyomra, hogy valamilyen politikai, gazdasági igaztalanságot, ostobaságot mond sok ember előtt. Borzasztó lenne, ha közben a nézők a másik oldalon, kinevetnének, vagy egyszerűen elhúzott szájjal megjegyeznék – na egy újabb nagyképű ostoba, vagy hazudozó gazember. Végiggondolja: hazamegyek a műsorból és rájövök, vagy egy év múlva rájövök, hogy badarságot mondtam – borzasztó lenne. Hogy nézek ezután a tükörbe? Hogy tudom ezt a hatalmas hibát kijavítani? Valószínűleg sehogy.
De nem így vannak ezzel a jelenlegi közszereplők, az ilyen gondolatok, vívódások messze elkerülik őket. Ontják magukból a meggondolatlan vagy éppen tudatos saját érdeküket, szolgáló, de népnek ártó badarságokat, igaztalanságokat. Kik ezek az emberek, hogy kerültek ebbe a hatalmi helyzetbe? És hogy kerültek a normálistól, átlagostól eltérő pszichés állapotba, egy felelőtlen, fecsegő, nagyképű, lelkiismeretlen önkritika nélküli állapotba?
És még egyszer kihangsúlyozom: halvány, nagyon halvány jele sem mutatkozik a szégyennek, a megbánásnak, az önkritikának.
Normális ember félne, viszolyogna attól, hogy őt az emberek sokasága, százai ezrei utálja. Sőt a normális embernek még az is visszatetsző, ha néhány ember utálja. Sok embert viszont ez nem zavar, és úgy néz ki a vezetők ezek között, vannak, sőt élen járnak e tulajdonságban. Kétségtelenül javulna helyzet, ha vezetőt zavarná, hogy őt utálják. A mögöttes gondolatok egy részét azért érdemes fellebbenteni. Á, ez csak az ellenzék praktikái. De azért többen tisztelnek, mint ahányan utálnak. Nem baj, ha utálnak, én a nép jótevő mártírja vagyok, jóságomért utálattal fizetnek. Majd az utókor értékel. A fontos hogy ismerjenek, a tisztelet másodlagos. (Itt a népszerűség félreértéséről van szó.) Nem is kell, hogy tiszteljenek, szeressenek, a vezetés nem erről szól, a vezetőnek keménynek kell lenni. Nem számít, hogy utálnak, mert úgy is eltűnök a vezetés masszájába. Nem számít, hogy utálnak, mert a nép véleménye ostobaság. Stb.,stb.
Szóval szép számmal van féligazság (hamisság) és önámító gondolat. De ezek mind önámítások, valójában borzalmas dolog, ha az embert sokan utálják. A normális ember ezt meg is érti nem úgy a pökhendi hatalommániás vezető.
A fejlettebb jövőben remélhetőleg nem lesz személyes, pofára és dumára menő népszerűségi verseny, de vezető munkáját a jövőben is értékeli a nép. Sőt a munkát a jövőben értékelik igazán. Az persze, hogy vezető a munkájának elismerését tiszteletét várja a néptől, nem jelenti azt, hogy populistának kell lennie. (Egyfajta populízmus ez a hozzáállás is: csak semmi kavar csak semmi balhé, inkább csendesen, kedvesen változatlanul.) Szóval néptisztelő feltételezi a népről, hogy a jó irányú változásokat értékeli. A fejlettebb jövőben remélhetőleg olyan vezetők lesznek, akiknek mégis fontos, hogy nép elismerje, tisztelje a munkájukat, akik szégyent érzenek, ha a nép utálja őket, ill. a munkájukat. Mert az a vezető, akiben nincs meg nép általi elismerés vágya abban nincs meg a nép tisztelete sem, az mindenre képes.
És persze mindez azt jelenti, hogy ez a szégyenérzet nélküli vezetés hihetetlen mértékben lenézi a népet, az átlagembert, magát három fokkal magasabb rendűnek képzelve. A figyelmes erre is talál szép számmal jeleket, bár a vezetés viszonylag jól leplezi e tulajdonságát. Azzal is lenézik, hogy feltételezik az általuk mondott badarság senkinek sem fog feltűnni. A tönkrement állami nagyvállalat vezetője sétálgat le-fel, mint gőgős gúnár Gedeon, és kijelenti: kevés pénzért csak hülyéket lehet kapni. Hát, ha már hülyeségről van szó, csupán e kijelentésben legalább háromszoros hülyeség fedezhető fel. Rengeteg zseniális ember (orvosok, tudósok, felfedezők, művészek, stb.) élt szegényen és sok „majom” élt gazdagon, vagyis nem sok köze van az okosságnak és a pénznek egymáshoz. A rafináció, a törtetés és az okosság két különböző dolog. Aki gazdag, aki jól keres, az okos – felfogás meglehetősen primitív észjárásra vall. (Talán részben e primitív gondolkodásnak tudható be a gazdag nagytőkések tisztelete, a nagytőke hatalma.) Második hülyeség: nem egy jól menő vállalat vezetője mondja ezt, hanem egy pocsék vállalat vezetője, vagyis olyan „okosakat” talált sok pénzért, akik tönkretették a vállalatot. És végül, ha így is gondolja, legalább ne mondja ki, mert várhatóan nem dicsérik meg ezért. A kijelentésben azonban az ostobaság mellett ott van pór nép lenézése. Ott van, a két kaszt van - felfogás – a felsőbbrendű iskolázott, rafinált, jólétet érdemlő vezetés, és az alávaló nép, aki örüljön, hogy él.
Szerintem ez így megdöbbentő. Persze a gondolkodó megkérdi: mi ez?
Nyilván benne van hogy véletlenül ilyen hitvány (kimondottan önző, hatalommániás, vagyonvágyó, stb.) vezetés került hatalomra. Na de ennyi ideig és ennyire gyenge? Nyilván az is benne van hogy a politikai morál, nagyon alacsony szintre süllyedt. De ennyi ideig és ennyire?
Nyilván az is benne van, hogy magyar politikusok fel sem fogják, milyen károkat okoznak. (Erről is már beszéltem, hogy pl. egy 2%-os indokolatlan életszínvonal-romlás, több ezer ember halálát, és több százezer ember nyomorát jelenti. Indokolatlan életszínvonal-romlásról lehet beszélni, ha pl. Szlovákia, Lengyelország, stb. 2%-ot meghaladóan nagyobb életszínvonal-javulást produkál.) Tehát nincsenek tisztában, de ennyi ideig és ilyen arányban?
Kik ezek az emberek, hogy kerültek ebbe a hatalmi helyzetbe? És hogy kerültek a normálistól, átlagostól eltérő pszichés állapotba, egy felelőtlen, fecsegő, nagyképű, lelkiismeretlen önkritika nélküli állapotba?
Sokféle magyarázat van, itt van pl. a vezetőtípusokról való elmélkedés. De magyarázatok ellenére mégis marad egy rejtélyes, megdöbbentő vonatkozása a problémának.
Magára a károkozásra is sok példát lehet találni.
Itt van pl. a szellemi szemetelés példázata.
Valaki kiönt az utcára több tonna szemetet, pl. egy rossz törvénnyel. Arra megy egy ember több zsák szeméttel (egy ostoba politikai, gazdasági nézet) – na ez már semmi ehhez képest és kiborítja szemetét. Még mások is, sokan így tesznek. Persze e helyzetben, már az elhasznált papír zsebkendőt sem fogják a kukába tenni – minek. Nem mindegy, ha már térdig járunk a szemétbe, akkor eggyel több, vagy kevesebb – ez lesz az alapfelfogás. Az a helyzet tisztelt hölgyeim és uraim, hogy térdig járunk a szellemi szemétbe.
Hja kérem ez demokrácia – lehet szemetelni – mondja sok szellemi szemetelő - mert ez a kijelentés is rossz, értéktelen, tehát szemét.
Miért, a nép (a többség) azt akarja, hogy térdig járjunk a szemétbe? Nem a népakarat a demokrácia?
Jó, de mi a megoldás? Talán a nép az átlagember meggyőzhető, hogy még egy darab papírral se növeljék a szemétkupacot, de csak akkor, ha a nagy szemetelőket valahogy szankcionálják. Hosszú, nehéz küzdelem ez, de mégis többen vagyunk mi azok, akik tiszta utcán akarunk járni.
Mert mi is itt a probléma? Vannak a jó az igaz, az értékes vélemények, amik nem szemetek. Először talán azt kellene mindenkinek a fejére olvasni: kedves barátom, te amit ide kiszórtál, az szemét. Mire ő: nem, ez nem szemét. Vagy: ez nem szemét, csak egy saját vélemény. Ez akkor mégsem járható út.
Először hatalmas szelektív tárolókba kell tenni a véleményeket. Tehát csak annyi lenne a rendszer, mindenki azt mond, amit akar, de azt fel kell címkézni, kategorizálni kell. Mindenki dobálhatja a véleményét (köztük a szemetét) csak nem össze-vissza, hanem az utcán levő tárolókba. Pontosabban bizonyos szabályok és bizonyos munkások oda gyűjtik azokat. Ez egy egyéni vélemény, amit összesíteni kell. Ez egy fecsegett, komolytalan egyéni vélemény. Ez már sok ember előtti (sokzsáknyi) átgondolatlan, komolytalan egyéni vélemény. Ez már egy komoly átgondolt közéleti (sok ember előtt, sokzsáknyi) megnyilatkozás. A szemét jellegét ráolvasni és szankcionálni csak az utolsóban kell. Máshol is felvettem már, ki kell írni: ez csak egy politikai, gazdasági (közéleti) tere-fere, a résztvevők nem vállalnak felelősséget az elhangzottakért. Vagy ezt: ez egy komoly politikai, gazdasági (közéleti) megnyilatkozás, a résztvevők felelősséget vállalnak az elhangzottakért. Első lépés a kategorizálás, ezután jöhet a bizonyítás és szankció kidolgozása. Valahogy meg kellene állítni a szemétáradatot.
Egy kis idevágó ismétlés.
Egyébként pedig semmi értelme az önkritika teljes hiányának, hiszen mindig mindenki sorolja hibákat, vétkeket, függetlenül attól, hogy ezt beismerik, vagy sem. Általában az öntelt, önkritika nélküli ember, ellenkező hatást ér el, megerősíti az őt ért kritikát, nem gyengíti. Nyilvánvalóan a védekezés is szükséges. Természetes, hogy az ember általában a legjobb meggyőződése szerint gondolkodik, cselekszik, (gondolatait, tetteit jónak véli), tehát csak korlátozott lehet az önkritikája. És ezért szükségszerűen bizonyos mértékig (pl. 70-85%-ban) védekezik a kritika és a vádak ellen. Ami nem természetes, ami torz, ha állandóan és teljesen hiányzik az önkritika, és ha állandóan a külső kritika teljes egészét elutasítja. A normális embernek általában, átlagosan 15-20%-ban magát is hibásnak, vétkesnek kellene tartani, ez kb. átlagosan az önkritika normális mértéke. Esetenként persze ez nagymértékben változhat.
Az már azonban torzulásra utal, ha valaki egymást követő három különböző vita egyikében sem ismeri el a saját hibát.
Persze ez a tulajdonság általában összekapcsolódik más torz tulajdonságokkal, (önzés, felsőbbrendű érzés, stb.), de ha nem is kapcsolódik össze, akkor önmagában is ellenszenves. A kritizálót még hevesebb támadásra ingerli. (Az önkritika nemcsak táptalajt ad kritizálónak, de okafogyottá is teszi a kritikát.) Erre mondtam, hogy teljes önkritika hiány, ellenkező hatást ér el, megerősíti a kritikát, ill. erősebb lejáratódást generál, mint a normális önkritika.
Visszatérve a vezetésre, a politikusokra, mindazt, amit az előzőkben taglaltam ezek szerint ez a réteg, ezek az emberek nem ismerik fel. Tehát olyan fokú önteltségről, hatalomvágyról, stb. van szó, amely már a józan gondolkodást, és a saját érdek felismerést is befolyásolja. Hiszen bizonyos fokú önkritika érdekében állna a politikusnak. De erről már beszéltem elnézést az ismétlésekért.
Nyilvánvalóan ehhez kell egy arcátlan, gátlástalan, egy felsőbbrendű, egy az embereket lenéző személyiség.
Ugyanakkor szerintem egyszerűen nincsenek tisztában az általuk okozott kárral.
Szerintem az elitvezetés, legalábbis a nagy része egyszerűen nincs is tisztában, hogy milyen hihetetlen károkat képes okozni.
Embermilliók fölösleges, az átalagosnál nagyobb nyomorát szenvedését okozhatják, ezrek idő előtti halálát. Lejárathatják a nemzetet nemcsak a jelenben, de a múltra és jövőre vonatkozóan is. Az pl., hogy a környező népek mit gondolnak, miként viselkednek, nagymértékben a jelen lecsúszásának köszönhető. Mert ezt gondolják: íme, itt a bizonyíték, hogy ezek magyarok milyen hitvány népség, még saját népüket sem tudják normális útra terelni. És ez a hitvány népség basáskodott, akart basáskodni felettünk, persze mindenféle fondorlattal, segítséggel. A lényeg az, hogy a valóban hitvány jelen vezetése lejáratja az őseinket is.
A másik az a hihetetlen pökhendiség, amely gyakran leplezetlenül kiül az arcokra, megjelenik a beszédekbe. A pökhendiség és a felelőtlenség persze összefügg. Ezek az emberek, a pökhendi elitvezetők, nem is teljesen komplettek, ez jut a normális ember eszébe és nem alaptalanul. Nemhogy kaján vigyorral a nagyképükön kellene felelőtlenségeket mondogatni, hanem az alázatot kellene sugározni minden megnyilvánulásuknak, szavuknak, tettüknek.
A hatalmi vakság, eltévelyedés betegségébe majdnem minden hatalomra kerülő többé-kevésbé beleesik.
Kezdjük a betegség azon vonatkozásával, hogy e betegségben szenvedő azt sem veszi észre, hogy saját hatalma ellen dolgozik, saját népszerűségét, elismertségét, tiszteletét rombolja, méghozzá az elképesztően óriási eltúlzott hatalmi arroganciájával. Jót akarok, a népnek akarok jót, okos vagyok, a hatalmam, hatalomgyakorlásom nem szabad kockáztatni – gondolja a hatalmi vakságban szenvedő a lelke mélyén. Ebből, még ha az első kettő igaz is (jót akarok, a népnek akarok jót), a második kettő biztosan nem igaz. Mert bizony egy-két ember nem lehet okosabb, mint sok ember, a társadalom. És az sem igaz, hogy a hatalmat, a hatalomgyakorlást nem szabad kockáztatni. Másfelől éppen azzal kockáztatja jelentősebben a hatalmát, hogy azt gondolja: nem szabad kockáztatni hatalmat. Mert az emberek érzékelik a hatalmi eltévelyedés, vakság betegségét és jogosan azt gondolják: az ilyen ember nem alkalmas vezetőnek. A helyes hozzáállás: én bármikor visszaadhatom a megbízatásomat, ha a nép úgy gondolja, és egyébként nem állítom, hogy hibátlan vagyok. De a tisztelt nép gondolja meg, ez esetben javulni, vagy romlani fog a helyzete. A hatalmi vakságban szenvedő nem veszi észre, hogy ez a népszerűséget, tiszteletet kiváltó gondolati és gyakorlati hozzáállás (koncepció, politika).
Egy kis „mit lehet tenni”.
Pl. csak az kerülhet ország-vezető funkcióban aki egy külön vizsgán megfelel. Hosszasan lehetne azon elmélkedni, hogy mi kerüljön e tananyagba, de az biztos, hogy a vezető felelősségről való ismeretek nem maradhatnak ki.
Továbbá a vezetés-kiválasztásnak, a vizsgáztatáson kívül pszichológiai tesztekre kell alapulnia. Többek között olyan pszichológiai tesztekre, amelyek a vezetőjelölt szégyenérzetét, önkritikusságát (arcátlanságra, pökhendiségre, nagyképűségre, felületességére, stb. való hajlamát) vizsgálja.
Na és persze amennyiben szigorúan következetesen szankcionálnák vezetés károkozásait akkor a vezetők „kénytelenek” lennének szégyenérzetet érezni. Akkor tudatosulna bennük, hogy amit tesznek az szégyenteljes, erkölcstelen hiszen a jog is elítéli.
Véleményem szerint leginkább az arcátlanság tárgyalásához illeszkedik az alábbi fejezet.
Gondolatok a 2009-ben felszínre került hordalék, az állami vezetők, aránytalanul és igazságtanul hatalmas jövedelmei, kapcsán.
A problémakör két részre osztható, úgy, mint rendszerhiba, és úgy, mint a vezetők személyes arcátlansága.
A normális pénzszeretet elismerésvágy: az én motivációm az, hogy hasznos és lehetőleg érdekes munkát végezzek, de az sem lényegtelen, de mégis másodlagos, hogy a munkám hasznosságát arányosan értékeljék. Arányosan legyen magasabb a jövedelmem a nálam kevésbé hasznos munkát végzőnél, és arányosan legyen alacsonyabb a nálam hasznosabb munkát végzőnél.
Először is tisztázni kell, nem iskolázottságról van szó, hanem tényleges tudásról. Ez azt is jelenti, hogy valahogy fel kell mérni a vezetőaspiráns tudását.
A rendszer sugallta és egyre jellemzőbb abnormális alapelv: a legfontosabb az, hogy minél több legyen a jövedelmem a többi, a munkám hasznossága csak másodlagos, az arányosság sem számít. Ebből ered a rendszer sugallta további alapelv: az emberek közötti jövedelmi, vagyoni (és egyéb) különbségeknek nincs határa. Jövedelmi szinten jelenleg százas nagyságrendű különbségek (összesített jövedelemben, vagyonban ez ezres különbség) vannak és elfogadhatók, vagyoni szinten ezres különbségek vannak és elfogadhatók. Miért csodálkozunk az állami vezetők hozzáállásán, amikor a száz leggazdagabb emberről szinte büszke és hivalkodó kiadvány jelenik meg. 200 milliárdos vagyon áll szembe mondjuk a szegényebbek 5 milliós vagyonával, ami 400-szoros különbség. Vagy évi 100 milliós jövedelem áll szemben évi 1 milliós jövedelemmel, ami 100-szoros különbség. A rendszer tulajdonképpen nem szab határt, egyszerűen a határ, a kipréselhető maximum.
Az állami vezetők egyik legjellemzőbb indoka: persze hogy megérdemelt, mert kisebb jövedelem esetén elmegy a magánszektorba és akkor az állami szektorba, csak a hülyék maradnak. Kisebb jövedelemért csak hülyéket lehet felvenni. Az én jövedelmem kisebb, mint magányszektori jövedelem. Az én jövedelmem kisebb, mint nyugati jövedelmek. (Azért ez utóbbiból nem véletlen kimaradt egy-két szó, mert helyesen így hangzana: az én jövedelmem, mint általában a minden magyar jövedelme, kisebb, mint a fejlettebb, gazdagabb nyugati országokban levő jövedelmek. Nem véletlenül mert azok fejlettebbek, gazdagabbak, többek között azért, mert nálunk a viszonylag magasabb jövedelmű állami vezetők nemcsak, arcátlanok de szakmailag sem ütik meg a mércét. )
A másik gyakori érv: hű de mekkora a felelősségünk, ehhez képest piti ez a pénz. Mondják ezt úgy, hogy közben szinte nincs semmilyen felelősségre vonás, legalábbis a rossz vezetői munkáért nincs.
Minden normális ember látja, hogy ebben az országban szabad rablás folyik, akkor az arcátlanság teteje ezt indokolgatni.
De térjünk oda vissza, hogy ezekben az indokokban se híre, se hamva annak hogy a munka hasznossága, érdekessége és a pénzen kívüli más megbecsültség, szempont lehet. Egyetlen legfőbb szempont van ezen vezetők fejében, lelkében, a pénzjövedelem nagysága. Más szempont szóba sem kerül, mint pl. a nemzeti érdek, az ország jelenlegi helyzete, stb.. Azt fel sem tudják tételezni, hogy vannak azért normális emberek is, akiknél nem pénz az elsődleges szempont. Akik egy normálisan, arányosan magasabb jövedelemért, a hasznos munkavégzésért is, jó minőségben végzik el az adott munkát. Szerencsére vannak ilyenek tehetséges, nagy tudású, de nem kapzsi emberek. Vannak orvosok, idegsebészek, szívsebészek, tanárok, professzorok, mérnökök, stb., akik viszonylag kevesebb pénzért is hihetetlenül nehéz, nagy tudást igénylő, hatalmas felelősséggel járó munkát végeznek. És olyanok is lennének, akik kapzsisági motiváció nélkül, az állami vezetés munkáit tisztességgel jó színvonalon végeznék el. Ez a rendszer egyszer majd kiirtja ezeket az embereket?
Ezerszer el lehet ismételni: tisztelt hölgyeim és uraim, higgyék el, hogy aránytalan igazságtalan jövedelem nemcsak erkölcstelen de összességében árt a gazdaságnak. Higgyék el, hogy egyes emberek és takarítónők között nincs százszoros, ezerszeres különbség. Higgyék el, hogy egyes emberek és az orvosok, tanárok, mérnökök között nincs tízszeres, százszoros különbség.
Erre a válasz általában a legnagyobb demagógia, vagyis ez: ez demagógia.
A másik rendszerprobléma a vezetés önirányítása.
Már rendszerváltás elején, de a 20 év alatt mindenképpen létre kellett volna jönni egy törvénycsomagnak, mely nagyjából a következőket tartalmazza.
Az állam által adott összes jövedelem egy éves szinten egy személy vonatkozásában beleértve a jutalmakat, prémiumokat, egyéb juttatásokat, végkielégítéseket, stb., nem haladhatják meg az adott év átlagos jövedelmének (az összes állampolgár leszámítva a leggazdagabb 5%-ot, átlagos jövedelme) 10-szeresét. Az állami vezetők alkalmazottak máshonnan csak a következő feltételekkel ….. kaphatnak jövedelmet. És az a jövedelem, összesen nem haladhatja meg az államtól kapott jövedelmük 30%-át. Ez tehát plafon és ezen belül szükséges azt értékelni, hogy a vezetőnek mekkora az anyagi erkölcsi felelőssége, és az általa végzett terület milyen jó működik. Ezen megállapítások módjai pedig a következők…. Ezen törvény megváltoztatásnak rendje pedig a következő…. (A jövőben e törvény megváltoztatásába is be lesz vonva a nép.)
A lényeg az, hogy jelenleg nincs egy normális, igazságos logikus szabályozás (törvény). Az állami vezetők jövedelme, az elosztás rendszere, szabályozatlan, átláthatatlan, zavaros, borzalmas. És azért nincs ilyen törvény, mert a vezetés nem akarja, hogy legyen (továbbra is szabadon akarnak rabolni a kapzsik), végeredményben az önirányításról van szó. Persze ez csak egy kis szelete a jelen rendszerének, a többi sem jobb. Ebből is következtehetünk arra, hogy ebbe a tortában a csókimáz alatt már férgek hemzsegnek.
Jelenleg folyik ez a vita az állami vezetők jövedelméről, felkavarodott a hordalék, de aztán le is ülepedik. Valójában ennek a vitának, ennek is, a múltban és jövőben is állandóan napirenden kellene lenni. Ezek ilyen manipulációs technikák. Jelenleg még folyik az a vita.
Rendben van, tételezzük fel manapság már kihalt az igazságosság becsület, akkor legalább ezt kellene a falra vésni, minden vitának ebből kellene kiindulni.
Jelenleg Magyarország egy súlyosan eladósodott, nemzetközi mezőnybe minden tekintetben hátracsúszott ország. E miatt sokan idő előtt halnak meg, sokan nyomorognak, a legtöbben pedig a lehetségesnél rosszabbul élnek, többet szenvednek. Ennek vannak okai. És ebből ki kell mászni. E helyzet legfőbb okozója személy szerint azon aktív vezetés és támogatói, amely alatt ez a helyzet leginkább kialakult.
Szerény véleményem szerint ezt a szöveget fel kellene írni hatalmas plakátokra és mindenhová utcára, pártházakba, tv stúdiókba, stb. ki kellene tenni. Csak azért, hogy ne felejtsük el: ez a jelen kiindulópontja. Aki nem ebből indul ki, az kvázi hazudik.
Az állami vezetők jövedelméről szóló vitának is ebből kellene kiindulni.
Jelenleg, sem nyilvánosan, sem a háttérben, a köztájékoztatásban nincs ilyen plakát. Ez is rendszer, rendszerváltozat hibája.
Ne de térjünk rá a személyes arcátlanságra. Mindaz, amit itt az előzőkben elmondtam egyszerűen nincs jelen a vezetés gondolkodásában. Nem arról van szó, hogy nem jelenik meg kellő hangsúllyal, kellő számú vezetőnél, hanem szinte egyáltalán nem jelenik meg. Túl azon hogy a krumpli-tároló sincs rendben, valahogy elrohadt ez a burgonyakupac.
Egy kis „mit lehet tenni”.
Egy fantasztikusnak tűnő, de nem lehetetlen megoldás: mit lehet tenni az ország vezetésével. Ne felejtsük el, hogy a fejlődés nem más, mint a fantasztikusnak tűnő dolgok megvalósulása.
A regnáló vezető, magánjövedelme, magán-életszínvonala (az övé és családjáé) legyen átlagos (a statisztikai átlagnak megfelelő), a regnálása idején és azután következő pár évben. Ezután akár egy hatalmas tiszteletdíjat is kaphat, de csak akkor, ha az ország dolgai, mutatói is jól alakulnak. Ha az ország sorsa netán rosszul alakulna, akkor a vezető tiszteletdíja ennek arányában csökkenjen, akár a minimál-nyugdíjig. Ekkor talán a vezető is átérezné az átlagember problémáit.
Az önzetlenség, népérdekűség konkrétabb megnyilvánulása: a lakosság mekkora részét tekinti a vezető csőcseléknek, legalábbis jó döntésre alkalmatlan ostoba alávaló tömegnek.
És persze ennek függvényébe tartja magát felsőbbrendűnek. Talán a közvetlen demokrácia utálata nem tartozik az említett 4%, ill. 10%-os tulajdonságok közé. De azért ebből (milyennek látja népet) sok mindenre lehet következtetni.
Kérdés, hogy a lakosság átlagosan milyennek tartja önmagát. És kérdés hogy a vezetők milyennek tartják a lakosságot. Nyilván ezeket pontosan fel kellene mérni. Ne felejtsük el, hogy a karrierista vezető szemrebbenés nélkül hazudik, gyakran magának is. Tulajdonképpen a legpontosabb felmérés: gyakorlatilag ki mennyire támogatja a közvetlen demokráciát, és a népszavazásokat általában. Az nem elég, ha valaki, valakik a saját érdekükben néha 7-12 évente népszavazást kezdeményeznek.
Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a jelenlegi magyar vezetés a lakosság 80%-át, jó döntésre alkalmatlan, ostoba, alávaló tömegnek tartja. A lakosság 40%-át tartja a lakosság átlagosan, jó döntésre képtelen ostoba, alávaló tömegnek. Ezek szerint is a vezetés az átlagosnál is kevésbé demokráciapárti. Az átlagosnál önzőbb, kevésbé népbarát, néptisztelő. Az átlagosnál sokkal felsőbbrendűnek tarja magát. Vagyis pökhendibb és beképzeltebb, mint az átlag.
A gátlástalanság egyik vonatkozása, hogy a vezetők (magyar felső vezetők biztosan) döntő többsége szeret hazudni, vagy legalábbis nem zavarja ha tudatosan valótlanságokat közöl.
A politikai közbeszéd a rendszerváltás óta, döntően az alábbi két téves pontból indul, ki és ha kiindulópont téves akkor az egész közlendő téves lesz.
Tehát a téves kiindulások. A Kádár rendszer diktatúra volt. A jelen rendszer pedig maga demokrácia, a szinte optimális demokrácia, az elméletileg optimális rendszer.
Érdekes módón ezt állítják azon politikusok is, akik egyébként ugyanezt állították, a Kádár rendszerről (a népi demokráciáról), csak ellentétes előjellel: vagyis hogy az a szinte optimális rendszer, és a gaz imperializmus, lényegében diktatúra. De nemcsak ők szeretnek hazudni.
Többször elmondtam, elég nyilvánvaló, és a nép többsége tisztában is van a következőkkel. A Kádár rendszer összességében fél fokkal, gyengébb rendszer, viszonylag nagyobb diktatúra volt, de nem nevezhető még puha diktatúrának sem. A jelen rendszer pedig nagyon messze van a teljes demokráciától, nagyon messze van az optimális rendszertől. Leegyszerűsítve a Kádár rendszer az ötös skálán elégséges (2-es) osztályzatot érdemel, a jelen rendszer közepes (3-as) osztályzatot, érdemel. (Jelenleg az egyiknek elégtelen osztályzatot adnak, a másiknak kiváló, legalábbis ötös alá osztályzatot adnak.)
Leegyszerűsítve a Kádár rendszer az ötös skálán elégséges (2,5-ös) osztályzatot érdemel, (legalább, szélsőséges hozzáállással is, csak 2-es osztályzatot érdemel). A jelen rendszer közepes (3-as) osztályzatot, érdemel. Szerintem nem kell az előző megállapításhoz különösebb iskolázottság, józan paraszti ésszel el lehet jutnia az előző megállapításhoz. A vezetők döntő többsége is feltételezhetően eljut erre megállapításra, ennek ellenére, módszeresen mást mond, vagyis tudatosan hazudik. Ha pedig nem jutnak el a vezetők erre a következtetésre, akkor még nagyobb baj van, mert akkor egyszerűen ostobák. Ennek azonban jóval kisebb a valószínűsége.
Mást mond, annak ellenére, hogy ezzel minden politikai okfejtést hibás kiindulópontra helyez. Mást mond, annak ellenére, hogy tudja a nép többsége a „diktatúra, teljes demokrácia” megállapítással nem ért egyet, tehát őt hazugnak fogja tartani. De talán abban reménykedhet, a népet lenézve, hogy előbb-utóbb képes lesz a vezetés, a népet teljesen manipulálni.
Kitérés a szélsőségesekre, a radikálisokra.
A vezetés csak egy töredéke néhány százaléka nem állítja a szóban forgó valótlanságot: a jelen rendszer maga az elméletileg optimális rendszer, a teljes demokrácia. Ők a szélsőségesek, radikálisok. E töredéknek azonban a döntő része, ezt az igazságot (a jelen rendszer messze nem tökéletes) összeköti mindenféle más ostobasággal. A szélső jobb, a túlzott nacionalizmussal, rasszizmussal, a szélső bal pedig a kommunizmus megvalósíthatóságával. (A kommunizmus egy olyan társadalmi modell, amely egy kolostorban megvalósítható, de társadalmi méretekben nem.) Tehát a szélsőségesek többsége az igazságot, más oldalról rögtön el is ferdíti. Ettől függetlenül a szélsőségesnek kikiáltott és „kiátkozott” vezetők egy részét csak azért átkozzák ki, lehetetlenítik el, mert a rendszert, vagy annak alappilléreit (pl. a nagytőkét) kritizálni merészeli. Természetesen a vezetőtársak lehetetlenítik el. A vezetők döntő többsége azonban nemcsak hazudós de köpönyegforgató is, vagyis nem meggyőződésből hazudós, ők nem szélsőségesek, ők a rendszervédők. Miért csak elenyésző töredéke a vezetésnek, aki a valóságot mondja? Ez ügyben nem a szélsőségeseket kell hibáztatni, hanem a vezetők azon többségét, aki nem szélsőségesek, de mégis hazudósak.
Vázlatosan azért felsorolok néhány okát, annak miért is hazudós vezetés.
A szükségszerű negatívumok, e pontja lép életbe: a vezetés szükségszerűen rendszerbarát, rendszervédő. Védi azt a rendszert melyben vezető lehetett, amelyben gyakorolhatja hatalmát, és ezzel együtt amelyben átlagon felüli egzisztenciát alakíthat ki. Szükségszerűen ellenez minden változást, minden más rendszert, mert ez hatalma, vagyona elvesztésnek veszélyét hordozza. Rosszabb esetben pedig még súlyosabb következményekkel is járhat. (Persze ez is egy téves negatívum, mert a jó alkalmas vezetőkre minden rendszerben szükség van, és egy szelíd egyenletes rendszerváltás alkalmával nem kell félni az igazságtalan retorziótól.) Tehát a szükségszerű rendszervédelem áll a hazugságok hátterében, de azért ez további okokra bontható. Pl., hogy a vezető tudja, amennyiben kritizálni meri a rendszert, valószínűleg hamar lapátra teszik. Pl., hogy bízik, abban hogy ezúttal sikerül (eddig még sosem sikerült), a nép tudatát szétmanipulálni, és ez a rendszer tényleg az utolsó lesz a sorban. Természetesen ez sok okból lehetetlen. Mert mit is állítanak azok, akik szerint ez a teljes demokrácia, a szinte tökéletes rendszer: a történelmi fejlődés 1970-ben véget ért, és az emberiség fennmaradásáig pl. még tízezer évig a jelen rendszerben élnek majd az emberek.
A racionális okok után mégis rátérnék a hihetetlen gátlástalanságra, amely úgy látszik a vezetés általános, de mégis különleges (az átlagembernél az átlag vezető sokkal gátlástalanabb) tulajdonsága. Mert egy átlagos, normális ember nem szívesen hazudik, kerüli azokat a témákat, amelyek következtében hazugságra kényszerül. De nem így a vezetők többsége, ők, ha kell, ha nem, nagyhangon kijelentik, fúj kommunista diktatúra, éljen a teljes demokrácia, éljen a jelen rendszer. Persze azért vannak más hazugságok is. A lényeg, hogy a vezetők jelentős része nem kerüli hazugságokat, mint egy normális ember, hanem szinte lubickol a hazugságvilágban.
Jó kérdés: mit lehet tenni az önteltség ellen?
Ha nem lennének önzők önteltek a vezetők, akkor már két fokkal jobb világban élhetnénk. Persze a szinte tökéletes vezető nemcsak szerény, de nagy tudású, és azért határozott ember.
Tehát: mit lehet tenni? Sok mindent és semmit.
Nyilván a kisebb, ellenőrzött hatalom, a leváltás fokozott esélye, csökkenti az önteltséget. Ugyanakkor az öntelt éppen a kisebb ellenőrzött hatalomból, a könnyű leváltásból nem azt a következtetést vonja le, hogy szerényebbnek kell lenni. Csupán az akadályok sokasodását látja, azt látja, hogy keményebben kell harcolnia a hatalomért, többek között a felsorolt akadályokat is el kell tüntetni. Tehát mégis a belülről fakadó egyéni önteltséget kellene valahogy kordába tartani. Tényleg csak olyan megoldások jutnak eszembe, hogy vezetőjelöltnek talán több éves erkölcsi oktatásban kellene részt venni. De alighanem ez sem oldaná mag a problémát, mert bár az öntelt sikeresen levizsgázhat, de ettől még nem szűnik meg az önteltsége.
Aztán lehetséges, hogy a vezetés-kiválasztás egyik szempontja kifejezetten a szerénység lenne. De hát megjátszás is van a világon, arról nem beszélve, hogy a vezető menetközben is eldobhatja az agyát. Szükség lenne egy olyan pszichológiai tesztre, amely ki tudja mutatni a lélek mélyén megbúvó alapvető önteltségre, gátlástalanságra való hajlamosságot.
A rossz, alkalmatlan vezetők (pl. ország-vezetők) típusai.
Természetesen egyesek, sokak összetett típusok, vagyis mivel a tulajdonságok sok kiterjedésűek, egy ember (egy jellem) egyik fajta típusba is besorolható és egy másik fajta, sőt további típusokban is besorolható.
A legtöbb vezető tehát összetett típus, erről viszont az jut eszembe, hogy ahány ember annyi karakter. Ez igaz, azonban a kategorizálás (tipizálás), mégis elősegíti a megismerést és a megértést.
Természetesen e típusok nemcsak a vezetőkre korlátozódnak, többnyire általános emberi típusokról van szó, de itt mégis a vezetésről beszélek.
Az eddig elmondottak is kirajzolnak jó néhány típust.
Pl. kire, hogyan hatnak a vezetés szükségszerű negatívumai. Pl. akik viszonylag erősebben ragaszkodnak és akik viszonylag kevésbé ragaszkodnak hatalmukhoz. Pl. akik viszonylag vehemensen vesznek részt hatalmi harcban és akik viszonylag kevésbé vesznek részt a hatalmi harcba. Pl. akik szeretik maguk köré gyűjtik a talpnyalókat és akik kevésbé teszik ezt. Vagy akik erősen gátlástalanok, és akik viszonylag kevésbé gátlástalanok. És még lehetne sorolni.
Már sok helyen szó volt erről, de innen sem maradhat ki: nincs jobboldali, baloldali, fasiszta, bolsevik, kapitalista, katolikus, protestáns stb. típusú vezető. (És persze nincs orosz, kínai arab, német, olasz, angol, stb., típusú vezető sem.)
Ha leegyszerűsítem az indoklást, azt mondom, hogy a tulajdonságok különböző egymással nem keverhető kiterjedéseiről van szó. Pl. a pszichiáter sem így osztályozza a lelki betegségeket: baloldali, jobboldali, liberális, bolsevik, stb. betegségek.
Alaposan belegondolva, viszont azt mondom: tulajdonképpen lehetne akár pártokhoz, akár eszmei közösségekhez köthető vezetőtípus, amennyiben működne a párthoz, eszmei közösséghez köthető nagyon komoly, és speciális vezető-kiválasztás. Pl. nálunk csak zsarnokok, lehetnek vezetők. Vagy nálunk csak a felelőtlen önző emberek lehetnek vezetők. Természetesen ilyen nem volt és nincs. De a pozitív vezető-kiválasztás is kijelölne típusokat: pl. nálunk, nem lehet (és ez gyakorlatba is érvényesül) zsarnok, felelőtlen önző ember, vezető. Tehát az egyik helyen nem lehet, a másik helyen lehet, és ez általános jellemző lenne, akkor már kialakulhatnak párthoz, eszmei közösséghez egyéb közösséghez kapcsolható típusok. Csakhogy a történelem során eddig szinte sehol sem jött létre pozitív, komoly (a megjátszókat is kiszűrő) gyakorlatban is érvényesülő vezető-kiválasztás. A jellemző, szinte minden pártra, eszmei közösségre, egyéb közösségre jellemző kiválasztás a következő volt a múltban és jelenben is. Elsősorban legyen lojális a párthoz és annak vezetéséhez a kiválasztott. Másodsorban legyen lojális a közösség eszméihez, amely ráadásul gyakran változik. És nagyon lemaradva valahol ötödsorban jelenik meg: azért nem árt, ha tisztességes, szerény, néptisztelő (demokrata), önálló gondolkodású széles látókörű, stb. az adott vezető. De ez is csak elméleti, frázis szinten jelenik meg, valójában nincs komoly kiválasztás. A lojalitás eleve üti az önálló gondolkodást. De más tekintetben sincs komoly vezető-kiválasztás.
Egy fokkal jobb lenne, ha egyéni jelöltek indulnának, de önmagában ez is csak részmegoldás. Részmegoldás mert az alapvető politikai törésvonalak, valóságos világnézetek azért kvázi csoportosítják a vezetőket. De ennél is fontosabb hogy az egyéni vezetőaspiránsok tekintetében is szükséges a komoly (a megjátszókat kiszűrő) vezető-kiválasztás. Hiszen a zsarnok, az önző, a felelőtlen vezető akkor is káros, borzalmas, ha az egyénileg (nem párt delegálta) lett vezető.
Visszatérve, a múltban nem volt komoly vezető-kiválasztás ezért, ezek típusok abszolút hamisak, mint: fasiszta típus, bolsevik típus kapitalista, katolikus, protestáns típus stb.. A jelenben nincs komoly vezető-kiválasztás ezért ezen típusok is hamisak, mint jobboldali, baloldali, liberális stb. típus. Talán abban a jövőben, amelyben jellemző lesz, és nyilvánvalóan tapasztalható lesz egy-egy közösséghez köthető komoly, speciális vezető-kiválasztás, meg lehet állapítani majd a közösségekre jellemző típusokat. De hogy ezeknek mi lesz a neve az most nem tudható.
Rátérnék azonban a rossz vezetők típusaira, amelyek típusok minden pártban, közösségben, országban többé-kevésbé megtalálhatók. A „kevésbé megtalálhatóság” sem a deklarált eszme következménye, (egyébként, szavakban mindig, mindenki tisztességes, demokratikus népszolgáló, önzetlen, kiváló, stb.), hanem annak a rendszernek a következménye, amely mégis valamennyire megszűri a rossz alkalmatlan vezetőket.
Sokkal könnyebb rossz vezetőnek lenni, mint jónak. Azaz sok minden szükséges a jó vezetéshez, és abból egy kevés is hiányzik, már a rosszá válik a vezető.
Egy kis ismétlés
Ki kell emelni ezt a csapdahelyzetet.
Abból is kiindulhatunk, hogy jelenleg egy vezető nem mondhatja el, (nem is dönthet a szerint) őszintén a saját véleményét. Egyfelől a liberális (a liberális kapitalista rendszer) cenzúra akadályozza abban. Pl. nem mondhatja ki ezt a szót: cigánybűnözés. Mert akkor nem sokáig marad vezető. Holott a társadalmi rétegek, csoportok, osztályok szociológiai és statisztikai felmérése nélkül nincs megoldás. És még sok szót, gondolatot nem mondhat ki.
A korábbi rendszerekben az ilyen embereket (a rendszerkritizáló vezetőket) legálisan kemények szankcionálták, jelenleg pedig egy finomabb, rejtettebb módszerrel enyhébb büntetéssel, csak lapátra teszik, valamilyen indokkal, módszerrel eltanácsolják.
Másfelől a saját pártja teszi lapátra, ha netán pártjától elütő véleménnyel áll elő.
Ez egyrészt azt jelenti, hogy azon optimális helyzet, miszerint a vezetők a saját őszinte véleményükkel, valamint a független népérdekű véleményükkel, valamint a képviseltek véleményével álljanak ki, meghiúsul.
Másfelől azt jelenti, hogy csak olyan emberek lehetnek vezetők, akiknek nem gond, hogy nem a saját őszinte véleményüket mondják el. Kicsit sarkítva eddig és jelenleg is többnyire (tisztelet a kivételnek) a gerinctelen és hazudós emberek lehettek vezetők.
Tehát amikor a rossz vezetőket tipizálom, akkor ebből szempontból tipizálok: a gerinctelenség és a hazugság melyik formáját választja vezető. Illetve a rossz vezető milyen célból vállalja be gerinctelenséget és a hazudozást. Illetve ki miért lett gerinctelen és hazudós. Persze azt is lehet mondani: sokan félelemből lesznek gerinctelenek, hazudósak, de én erre azt válaszolom: nem kötelező vezetőnek lenni. De az tény hogy amíg nem szűnik meg ez a két determináció, a liberális rendszer (bármely rendszer) kvázi cenzúrája, és a hatalmi harc cenzúrája, addig nem lesz jó vezetés és jó döntéshozás.
Akik kisvezetőnek, szülőnek, tanító néninek, bácsinak, csoportvezetőnek, stb. sem lennének jók.
A vezető legyen „kemény”, következetes, ugyanakkor szeresse, tisztelje vezetettet. (Ha nem elég következetes, de szeszélyes, nem kontrollálja az érzéseit, akkor valószínűleg rossz vezető. Ha nem szereti, tiszteli a vezetett embereket, de lenézi, megveti azokat, akkor nem lehet jó vezető.)
Ha szereti, tiszteli vezetettet, akkor annak jót akar. Ha jót akar, akkor nem nyomja el, hanem segít neki kibontakozni. Ugyanakkor, ha jót akar, akkor azért arra törekszik, (erősen törekszik, vagyis néha keményebb eszközöket is alkalmaz) hogy a vezetettből, nagy tudású, kiegyensúlyozott, jól, boldogan élő ember váljon. Itt jön vissza, hogy azért a vezetőnek bizonyos fokig keménynek következetesnek kell lenni.
A jó vezető az arányok egyensúlyok művésze.
A jó vezető szereti a munkáját, de nem azért, mert szeret dirigálni parancsolni uralkodni, szereti, ha nyalnak neki, hanem azért mert szereti, tiszteli a vezetettet.
A jó vezetőnél a vezetett érdeke az elsődleges, a saját érdeke, csak ezzel azonos, de inkább másodlagos. A rossz vezetőnél a vezetett érdeke csak másodlagos, a saját érdek az elsődleges.
Ugyanakkor szereti a „vezetői” munkát (szeret szervezni, stb.) és van hozzá képessége is. És szereti (képessége is van hozzá) azt a területet is amelyben irányítja a vezetettet. Pl. a jó énektanár szereti, és ismeri zenét az éneket, stb.. De persze a pedagógia mesterséget is szereti, és ismeri. És persze a gyerekeket, a tanítványokat is szereti, tiszteli.
Ugyanakkor a jó vezető tisztában van azzal, hogy a vezetés alapvetően munkakapcsolat és nem baráti kapcsolat. Valószínűleg rossz vezető, aki nincs ezzel tisztában.
A jó vezetőnek van erkölcsi érzéke, igazságos, a rossz vezető nem ilyen.
Természetesen a rossz vezetői tulajdonságok halmozottan is jelentkezhetnek.
Pontosabban, összesítetten (a felsorolt tulajdonságok összesítése után is) is jó vezetőnek kell lenni a jó vezetőnek.
(Én magam sem voltam jó vezető, mert nem eléggé kontroláltam az érzéseimet. Mert nem voltam azzal tisztában, hogy a vezetés alapvetően munkakapcsolat. És a többi vonatkozásban is csak közepes voltam. Összesítve én mint szülő, mint csoportvezető összesítve legfeljebb közepes és nem jó vezető voltam. A közepes ország-vezető, viszont már kvázi rossz vezető, mert magasabb a mérce. )
Mit jelent mindez az ország-vezető szempontjából, és mindjárt típusokra osztva.
Az emberek jelleme összetett keveredett, a típus inkább arról szól, hogy viszonylag mi fő jellemvonás.
Az ország-vezető vezetettjei (egyben ügyfelei) az egész lakosság, általában minden állampolgár.
A közép-felső vezetőknél, a vezetettek megoszlanak. Az ország állampolgárai is fontosak, de talán egy-két hajszállal fontosabbak azok rétegek, csoportok, közösségek, pl. ügyfelek, pl. a területen élők, stb., amelyek konkrétan a vezető vezetettjei. Az ügyfelek szerintem egy hajszállal fontosabbak, mint a beosztott dolgozók. Legalábbis szerintem így kellene lenni.
Nemcsak sokféle típus van, de sokféle típusfajta van, ill. ez attól függ, hogyan vannak kategorizálva a típusok.
Bár az egyszerűség miatt vezetőkről beszélek, de a vezetőaspiránsok is ide sorolhatók.
Tehát a típusok, típusfajták.
Egy külön tipizálási fajta, az önámítás foka, vagyis az hogy mennyire van tisztában saját magával, saját valódi belső jellemével.
Ebből a szempontból két típusúba sorolhatók rossz, alkalmatlan vezetők, ha az átmeneti keveredett típustól eltekintünk.
Aki nagyjából tisztában van azzal, hogy ő rossz vezető, de természetesen ezt titkolja, megpróbál jó vezetőnek látszani.
És aki nagyjából sincs tisztában azzal, hogy ő rossz vezető, aki jó alkalmas vezetőnek tartja magát. Azt gondolom a vezetők többsége e típusba sorolható.
Talán egy hajszállal rosszabb, ha tudatosan rossz a vezető, mintha nem tudja hogy ő rossz vezető, de nincs lényeges különbség.
Ugyanakkor e miatt is, pontosabban a megjátszás miatt is, nehéz egy vezetőt valamely alábbi típusba pontosan besorolni. Minden vezető a jobbik szimpatikusabb arcát mutatja ez természetes. Pontosan nehéz besorolni de elsősorban az eredményei alapján másodsorban bizonyos megnyilvánulási alapján azért el lehet dönteni, hogy jó, vagy rossz vezetőről van szó. Ha pontosan nem is lehet megállapítani, de azért lehet sejteni, hogy mely vezető milyen típusú.
Vannak a megélhetési politikusok, vezetők, akik számára ez egy szakma, amelyből szépen megélnek. Nem szabadna ilyeneknek lenni (ilyeneknek sem), de kétségtelenül vannak.
Akiket különösebben nem érdeklik az emberek, nem szeretik, tisztelik őket, csak e szakma keretében tevékenykednek. Nem hivatásuknak csak szakmának tekintik a foglalkozásukat. Ugyanez a típus, de azok, akik a szakmát, a politizálást (a társadalomtudományt) sem nagyon kedvelik, és ezért hiányosak az ismereteik is. A minimális tudást (de ez kevés) azért korrektül elsajátítják.
És vannak különböző variációk. Akik viszonylag emberszeretőbbek, csak társadalomtudományhoz nincs affinitásuk. Akiknek a társadalomtudományhoz nagyobb affinitásuk van, de az embereket inkább megvetik, ezért érzelmileg még sincs motivációjuk. Általában a megélhetési politikusoknak túlságosan érzelemmentesek, annyira, hogy már a motiváció is hiányzik. Mert az nem lenne baj, hogy az értelmük és nem az érzelmeik diktálják a döntéseiket. De az már baj hogy mind az emberek életének javítása, mind a társadalomtudomány fejlesztésének (és egyben a rendszer fejlesztésének) motivációja hiányzik.
A rossz alkalmatlan vezető egyik általános tulajdonsága hogy szinte nincs önálló véleménye. Nem gerinces nem áll oda. A trendi az éppen aktuálisan elfogadott panelgondolatokat, eszméket fogalmazza át. A megélhetési politikusnál ez szinte természetes, hiszen ő csak egy olyan szakember, aki meglevő ismeretek alapján korrektül dolgozik. A gondolatmenete a következő: én csak egy szakember vagyok és nem felfedező. Én ebben a szakmába akarok dolgozni, és nem akarom magam kirúgatni. A szakma része, hogy az elfogadott bevett ismeretek alapján dolgozzam.
De végeredményben az önző hatalommániás, vagyonharácsoló, stb. vezető is hasonlóan gondolkodik.
Egy másik nagyobb típusfajta, akik már saját, „önző” igényeik miatt akarnak vezetők lenni (vagy már azok), de az emberek és a társadalomtudomány őket sem érdekli különösebben. Itt már van egy erős érzelmi, vágy aspektus. De itt éppen az önző vágy aspektus gátolja az emberek élete javításának, és társadalomtudomány fejlesztésének (és rendszer fejlesztésének) motivációját.
Sőt ezek egy része, pl. a primer hatalmat kedvelők, szükségszerűen inkább megvetik a vezetetteket (embereket), mintsem azok közömbösek a számukra. És a társadalomtudomány szeretete ismerete sem lehet fontos számukra, mert nem ez az elsődleges céljuk. Az ő elsődleges céljuk a primer hatalom (a vagyonszerzés csak mellékes, szükséges eszköz). A primer hatalom, vagyis parancsolhassanak, uralkodjanak, dirigálhassak, sokan nyalják talpukat, stb..
A hatalomcélú vezetőkön és megélhetési politikusokon kívül, vannak a direkt vagyonharácsolók. Az ő legfőbb céljuk, hogy vezető pozícióból származó minden legális és félig legális, (gyakran becsúsznak a törvénytelenségbe) vagyonszerzési lehetőségeket kihasználják.
A felsőbbrendűségi érzésben, nagyzási mániában szenvedőket, külön kategóriának nevezhetjük? (Pökhendi, öntelt nagyképű, nagyravágyó, stb. emberek.) Ugyanis az itt felsorolt típusok mindegyike többé-kevésbé felsőbbrendűnek érzi magát. De talán van egy külön típus, akiknél ez az állapot már szinte kórós, és ez a fő motiváció.
Talán az előzővel azonos a hatalommániás típus. Bár nem könnyű megmondani mi hatalommánia, ill. miből áll össze a hatalommánia. Hatalommániás, aki nagyon szeret dirigálni. Aki mindig a középpontban akar lenni. Aki felsőbbrendűnek tartja magát. (Ez utóbbi ugyanis lehet a sunyin, háttérből irányító is. Stb..
Egyértelműen külön kategória, típus: akiknek közismertség a félreértett népszerűség az elsődleges céljuk. Akik a színészethez, művészethez nem voltak elég tehetségesek, vagy eme népszerűséget adó foglalkozások nem jöttek számukra össze, így az ilyen irányú nagyon erős vágyukat a vezetői foglalkozás, vagy, és a nyilvános politizálás keretében akarják kielégíteni. Ugye itt arról van szó, hogy benne vagyok a tévében, tömegek előtt beszélhetek, sokan ismernek, figyelnek rám, kvázi olyan vagyok, mint egy sztár. De ez is egy pótcselekvés az elsődleges cél itt sem az emberek életének javítása, és a társadalomtudomány is csak eszköz, az előadás tárgya.
Vannak azért finomabb árnyaltabb típusok is. Sokféle altípus is van.
Mielőtt folytatnám ezért néhány megjegyzés.
Azzal itt nem foglalkozom, és nehéz is lenne elemezni, hogy felsorolt típusok, hogyan függnek össze a vezetői alkalmatlanság fokával. Vagyis, hogy mely típusból kerülnek ki a legrosszabb vezetők.
Kikre gondolok, amikor ország-vezetőkre gondolok.
Természetesen elsősorban a jogalkotó tényleges vezetőkre, prominens pártvezérekre, országgyűlési képviselőkre, kormánytagokra, stb. Azért hatalommal rendelkező jogalkalmazókra is gondolok.
De gondolok itt a pl. egy ismert politikai „humoros műsor tagjaira, akik heten vannak. Igaz ők nem rendelkeznek jogalkotói és jogalkalmazói hatalommal, de jelentős a tudatalakító, valamint a támogató, szekértoló hatalmuk. Akármit is gondolnak magukról, ők kvázi ország-vezetők. Ismert művészek humoristák amennyiben rendszeresen, nagyközönség előtt fejtik ki (ha tartalmilag nem is, de formailag nívósan) a véleményüket, bizony ország-vezetők lesznek. Hasonló kategória az ismert politikai újságírók csoportja, pontosabban ők is kvázi ország-vezetők. Ők is akkora tudatformáló, támogató szekértoló hatalommal rendelkeznek, hogy gyakorlatilag nagyobb befolyással bírnak az ország ügyeire, mint mondjuk egy államtitkár.
Mert azt látni kell, hogy a rossz jogalkotó vezetés hatalmát a támogatók a szekértolók, azokból is az elitréteg biztosítja. Nemcsak a szavazók véleményét alakítják ezen emberek, de a közhangulatot is, és a politikusok, a jogalkotó vezetők „véleményét” is. A prominens támogatók szekértolók felelősségét nem szabad lebecsülni.
Szóval rájuk is gondolok, amikor típusokra gondolok.
Itt mindjárt megfogalmazódik két típus.
Akik tisztában vannak a hatalmukkal, és azok következményeivel.
És akik nincsenek ezzel tisztában.
És még három típus, a támogatói, szekértolói hatalommal kapcsolatban.
Akik a szűk csapathoz, klikkhez, párthoz hűségesek.
Az önérdekűség miatt köpönyegforgatók, hűtlenek.
És akik a néphez, a vezetettekhez és az objektív társadalomtudományhoz, hűségesek.
Meg kell mondani, hogy a három típus közül csak az utolsó típus lehet jó vezető, az első kettő típus nem lehet jó vezető.
Egy érdekes és vitát érdemlő kérdés a hétköznapi élet szintjén a szűk csapathoz való hűség, a betyárbecsület kérdése, viszont az ország-vezetés szintjén ez nem lehet vitatéma. A hétköznapok szintjén a csapathűség akár pozitív tulajdonságnak is vehető. Az ország-vezető csak az egész országhoz (néphez, nemzethez, lakossághoz) lehet hűséges. Volt ez a szocialista frázis: hűséges leszek a néphez és a párthoz. Nyilvánvalóan ostobaságról van szó, hiszen a nép és a párt, szembe kerülhet egymással. De ez a probléma jelenleg is aktuális. A lényeg az, hogy az ország-vezető csak a néphez, és az objektív társadalomtudományhoz lehet hűséges.
Hogyan került vezetői pozícióba - szerinti tipizálás.
Lényegében jelenleg két fő típus van.
Aki már fiatalkorától tudatosan készül a vezetői pozícióba és végigjárva szamárlétrát, majd vezető lesz.
És akit vezetői pozícióba tesznek, ő általában az ismeretlenségből kerül elő.
Lehetséges még egy szűkebb csoport, aki csak úgy, valamely szinte véletlenszerű körülmény miatt kerül a vezetői pozícióba.
És itt is van egy átmeneti, kevert kategória.
És van még egy szintén szűk kategória, a forradalmi, az új vezető (vezetés) akik szintén gyakran szinte az ismeretlenségből kerülnek elő, de ők nem odatett vezetők. De ők általában nem tartoznak a rossz vezetők közé. De azzá válhatnak amint huzamosabb időn keresztül vannak vezetői pozícióba, és így „régi” vezetőkké válnak.
Ne felejtsük el e fejezetrészben az alkalmatlan, rossz vezetőkről van szó.
Korábbi időkben örökléssel kerültek a vezető pozícióba, ez is egyfajta véletlenszerűségnek tekinthető, mert az ilyen vezető alkalmas és alkalmatlan is lehetett a vezetői pozícióra. Jelenleg is a véletlenszerű aspektus lényege, hogy nincs tudatos tervszerű, a vezető tulajdonságait felmérő vezetés-kiválasztás, tehát viszonylag jobb alkalmasabb vagy rosszabb, alkalmatlanabb vezetők kerülhetnek vezetői pozícióba. A direkt véletlenszerűség alig van, hiszen akit odatesznek, az sem véletlenül lesz vezető.
Akit odatesznek az általában egy irányított bábvezető, és nagy valószínűséggel rossz, alkalmatlan vezető.
Akik tudatosan készülnek és végigjárják a szamárlétrát (hosszabb-rövidebb idő alatt) azok talán általában egy fokkal jobb vezetők. Pontosabban, azok nem biztosan alkalmatlan, rossz vezetők. De az sem biztos, hogy jó, alkalmas vezetők. De fel kell tenni a kérdést: mit jelent még jelenleg is ez az út? Taposást, könyöklést, nyalást, taktikázást is jelent. Jobb esetben e mellett megjelenik a képességek elismerése is. Szóval már az is bizonyos jellemre utal, ha valaki végig tudja csinálni ezt az utat. Persze előfordulhat, hogy valaki azért tapos, könyököl, nyal, taktikázik, hogy majd a vezetői pozícióból a népérdekűség a demokrácia irányába reformálja meg a vezetést. Előfordulhat, de ezért ez sem nagyon valószínű.
Itt viszont felmerül egy újabb problémakör: a belülről való megreformálás lehetősége. De ebbe itt nem akarok belemenni.
Szóval megint oda lyukadok ki, hogy szükség van egy tudatosabb szervezettebb, a vezető tulajdonságokat felmérő vezető-kiválasztásra.
Egyéb árnyaltabb típusok.
Innen kezdve már konkrét személyekben, gondolkodok, bár senkit nem akarok a nevén nevezni. Mert bár konkrét személyekről van szó, mégis azt gondolom, hogy ugyanakkor típusokról is szó van, és igazságtalan lenne, ha bárkit is kiemelnék név szerint a sokból.
Először talán a két nagy kategóriával (típussal) kezdeném: akik elsősorban a szélesebben vett tudatlanságból, ostobasásból alkalmatlanak a vezetésre. És akik elsősorban az erkölcsiségűk miatt alkalmatlanak a vezetésre. Bár gyakorlatilag a két típust nem nagyon lehet megkülönböztetni.
Kiemelek két alaptípust azok közül, akik elsősorban tudatlanságból alkalmatlanok a vezetésre.
Az egyik típus. Akiknek nincsenek jelentős önálló véleményük, ill., azt gondolják, hogy a vezetéshez ez nem szükséges, elég a jelen tudása ismerete. Ők a magolós, utánzós önállótlanok.
A másik típus. Akik azt vélik, hogy a társadalomtudomány nem egy komoly tudomány, és akik eleve olyan okosnak tartják magukat, hogy különösebb társadalomtudományos tudás nélkül, és különösebb önálló átgondolt gondolkodás nélkül (felületes átgondolással) is képesek átlátni és helyesen megítélni a társadalmi problémákat. Nevezzük az ilyen vezetőt: öntelt, felületes okostojásnak. Az ilyen ember nem hatalommániás, de okostojás. Talán egy külön árnyalt típus: én vagyok a fontos ember - típus. Bár igen kis különbség van a között ha valaki nagyon okosnak tartja magát, és ha valaki nagyon fontosnak tartja magát.
Már az elnevezés (öntelt, felületes, okostojás) is mutatja hogy az erkölcsiség (pontosabban az erkölcstelenség) és a tudatlanság nem választható szét, hiszen aki felületes az öntelt is, és a felületesség tudatlansághoz vezet. Mondanom sem kell hogy itt két ellentétes, de sok tekintetben hasonló, és a végeredményt tekintve azonos típusról van szó. (A helyes felfogás: a társadalomtudomány egy komoly tudomány azonban szükség van az önálló átgondolásra, az önálló véleményre, az önálló döntésre is, de ez az átgondolás csak alapos lehet.)
De az okostojás típus tovább osztható, pl. én vagyok a hivatalnok, okostojás – típusra. Ez az okostojás sem hatalommániás csak valami miatt nagyon okosnak és felsőbbrendűnek véli magát.
(Pl. a H.h. műsorban több öntelt, felületes okostojást vélek felfedezni)
De például a műsorvezető nem ilyen, és mások is vannak, akik viszonylag szerényebbek, lerí róluk az alapállás: én nem nagyon akarok politizálni, elismerem, hogy nem értek hozzá. De akkor miért politizálnak? A pénz miatt. Mert valahogy benne vannak egy társaságban, és azok politizálnak. Mert ők sem ismerik fel, hogy ezzel már jelentős kárt is képesek okozni, és ezért már jelentős felelősség terheli őket. Ez egy veszélytelen szórakoztató műsor gondolják, persze tévesen. Nevezzük ezeket az embereket, „felelőtlen, jövedelemmotivált, odakeveredett vezetőknek”, ill. ez már egy külön típus.
A bürokrata típus.
Ha olyan hivatalnok, okostojás, ill. „én vagyok a fontos ember” típusról van szó, akinek ráadásul nincs önálló gondolata, döntése akkor elérkeztünk a bürokrata típushoz. Mindent az előirt szabályok szerint, mert nincs rossz szabályzat, csak azok a fránya ügyfelek rendetlenkednek – ez a gondolat vezérli.
Erről viszont a stréber, lojális vezető típus jut eszembe, bár részben másról van szó.
Nem sorolom ide azokat, akik egy ügyhöz, eszméhez hűségesek. Egy fokkal pozitívabb, viszonylag jó vezető, aki az ügyhöz, eszméhez hűséges, bár ennek is vannak buktatói. Nem mindegy pl. hogy milyen ügyhöz, eszméshez hűséges. Sajnos frázist csináltak ebből: hűséges vagyok a néphez, az országhoz. Ez így rendben is van, de azért nem mindegy hogy pontosabban mit értenek e hűség alatt. Illetve a jó vezető mindig visszamegy az alapokhoz, és innen indul ki: ez valóban a nép, az ország javát szolgálja?
Jóval rosszabb variáció, ha a vezető, egy csapathoz, párthoz, de leginkább a vezető feletteseihez, vezetőtársaihoz hűséges feltételek nélkül. Még akkor is, ha azok már régen nem hűségesek az ügyhöz, az eszméhez.
Kétféle stréber lojális (talpnyaló, alázatos, stréber) típus van. Akik a hatalomhoz, (mindegy, hogy kik képviselik) lojálisak (szinte feltétel nélkül szolgálják, védik, képviselik). És akik ahhoz a társasághoz, illetve annak vezetéséhez dörgölődznek (szinte feltétel nélkül szolgálják, védik, képviselik) ahová valahogy bekerültek. Itt is az önálló gondolkodás, döntés hiányáról van szó, illetve arról hogy ezek az emberek, mint zsarnokok és egyebek szekértolói okozhatnak nagy károkat. Az összes eddigi és ez utáni típusra érvényes, hogy az átlagember (népréteg) tisztelete, szolgálata tőlük ugyancsak távol áll.
Egy kis ismétlés.
A rossz alkalmatlan vezetők jelentős részének egyik általános tulajdonsága hogy szinte nincs önálló véleménye. Nem gerinces nem áll oda. A trendi az éppen aktuálisan elfogadott panelgondolatokat, eszméket fogalmazza át. A megélhetési politikusnál ez szinte természetes, hiszen ő csak egy olyan szakember, aki meglevő ismeretek alapján korrektül dolgozik. A gondolatmenete a következő: én csak egy szakember vagyok és nem felfedező. Én ebben a szakmába akarok dolgozni, és nem akarom magam kirúgatni. A szakma része, hogy az elfogadott bevett ismeretek alapján dolgozzam. De végeredményben az önző hatalommániás, vagyonharácsoló, stb. vezető is hasonlóan gondolkodik.
Egy kis, szükséges kitérés.
Ne felejtsük el, hogy az önálló gondolkodás, a széles látókör, az átfogó tudás nem azonos a lexikális tudással. És nem azonos a jó beszédkészséggel. A lexikális tudás csak egy tényezője az önálló gondolkodásnak, a széles látókörnek, az átfogó tudásnak. De sorolhat valaki adatokat, idézhet valaki ezerszám, alkalmazhat idegen kifejezéseket azok nem önálló gondolatok. Ha ezekből nincs önálló következtetés, akkor, nincs önálló gondolkodás. Az önálló gondolkodás önálló döntés pedig a jó vezető ismérve. Önálló, legalábbis annyira, hogy nem ritkán önálló variációba teszi az ismert dolgokat. Viszont a lexikális tudás ehhez is vezethet: én nagyon okos vagyok, én mindent tudok. És a jó beszédkészség is ugyanide vezethet.
Nem lehet széles látókörű, aki többnyire emberekben, és nem rendszerekben, programokban, tartalomban gondolkodik. Márpedig jellemző a vezetőkre (vezetőkre is), hogy emberekben gondolkodnak. Aki emberekben gondolkodik, a hibákat, megoldásokat emberekben látja, az jellemzően előítéletes, beskatulyázó az emberekkel szemben. Az nem nagyon törődik a rendszer, az alrendszerek megváltoztatásával, márpedig a jó vezetőnek elsősorban ezzel kellene foglalkozni, mert az emberek megváltoztatása hosszú, nehézkes és sokszereplős dolog, a vezető erre önmagában nem képes. És a vezető önmagában nem képes jó vezető-kiválasztó rendszert létrehozni. E szempontból is a jó rendszeren kell gondolkodni.
Illetve, azok a vezetők, beleértve a politikai újságírókat, akik jellemzően az emberekről, a vezetőtársakról beszélnek, a hibákat, megoldásokat döntően az egyes emberekben látják, azok valószínűleg szűk látókörűek. Hogy ez a szűk látókör, a hatalmi taktikázás része, vagy, és jellemhiba, vagy és, egyfajta értelmi hiányosság az már egy másik kérdés.
A stréber, karrierista típust sok további kategóriába lehet osztani, de az alábbi kettőbe mindenképpen.
A kimondottan keményen, tudatosan törtető, karrierista típus, aki legfeljebb megjátssza a nyalizást, de valójában megveti. És a kissé lazábban, esetlegesen törtető, nyalizó (a nyalizás, a szolgaság a vérében van) típus.
Néhány alaptípus.
Megint megemlítem: akik az elsősorban az értelmük, tudásuk miatt alkalmatlanok a vezetésre. És akik elsősorban az erkölcsük, jellemük miatt alkalmatlanok a vezetésre. De pontos szétválasztás több ok miatt is lehetetlen.
Akiknek már a vezetés előtt is komoly baj volt a jellemével, erkölcsével. És akiknek a vezetés, a hatalom torzította el a jellemét, erkölcsét.
Továbbá.
Akik hatalomimádatért lesznek, vannak vezetők.
Aki vagyonszerzésért lesznek, vannak vezetők.
Akik az ismertségért (színészi vágy pótcselekvése) lesznek, vannak vezetők.
Egyéb más motiváció miatt lesznek, vannak vezetők.
Ez utóbbi kategória egyik típusa, akik imádnak vitatkozni, akik imádják a verbális tőrvívást, akik szeretnek harcolni, és, vagy akik szeretnek ármánykodni és mindezt a hatalmi harcon belül vélik a leginkább megtalálni.
A verbális tőrvívók, a vitatkozók tulajdonképpen ama társasjátékot játsszák, amikor a játékosoknak vaktában kell húzni egy véleményt (programpontot, elgondolást stb.) és annak igazáról, jóságáról meg kell győznie a közönséget és mindenkit. A játékban az nyer, aki meggyőzőbben érvel, a véletlenszerűen kihúzott vélemény mellett. Nevezhetjük őket: önálló vélemény nélküli, de mindent megmagyarázó típusnak.
És van, és nem is ritka, a gyűlölködő típus.
A szubjektív gyűlölködés megjelenése. A versenyellenfélből gyűlölt ellenség lesz. A kölcsönös eltávolodás. A klikkesedés problémája. Ezekről is már máshol beszéltem, ezért néhány mondatot itt is szólni kell.
Nyilván nem mindegy, hogy ki kezdi és ki a domináns a folyamatban. Vagyis kinek van inkább oka a gyűlöletre.
A nyilvánvaló rossz, a gonosz elleni gyűlölet nem azonos az oktalan gyűlölettel. Az egy másik téma, hogy a gyűlölet egyáltalán (bármely esetben) elfogadható, vagy csak a józan ítélkezésnek van helye.
Induljunk azonban abból az esetből, hogy a versenyellenfeleknek nincs különösebb okuk a gyűlöletre, az mégis kialakul.
Természetesen, a vélt, vagy valós ellenféllel, ellenséggel szembeni gyűlöletről van szó. Igaz, hogy többnyire ez már egy elvadult hatalmi harc következménye. De azért mégis, olyan vezetőkről van szó, akiknek a józan eszét elborítja a vak gyűlölet. Bár nem propagálják, a lelkük mélyén áskálódó gyűlöletet, de ők már azon is túl vannak, hogy önös érdekből taktikázzanak, a józanság objektivitás csírája is kiveszik belőlük, csak az irracionális gyűlölet vezérli őket a lelkük mélyén. De az is lehetséges, hogy a rossz vezető jellemét és alkalmasságát csak részben (pl. félig) torzítja el a vak gyűlölet.
Visszatérek azokhoz, akiknél a hatalommegtartás a fő motiváció.
A hatalom és a vagyon többszörösen összefügg. Néha szétválaszthatatlan összetett típus, akit a vagyonszerzés is, és hatalomszerzés, hatalom megtartása is szinte egyformán érdekel. De azért van egy olyan típus, akit valójában nem érdekel hatalom, az idő sem szempont, csak azzal foglakozik, hogy minél gyorsabban, minél többet lopjon (finomabban, szerezzen meg) össze. Ők a szarka típusú vezetők.
A hatalommegtartókon belül azok, akik aktívan hatalmi taktikáznak, működésük döntően abból áll, hogy a hatalmi taktikákat kigondolják és alkalmazzák. Ők a direkt precízen nyomulósak.
Az álmodozó, felelőtlen sikerember, avagy a kalandor típus. Ők talán egy külön, árnyalt típust alkotnak.
És akik kevésbé nyomulnak, de azért eléggé önzők és hatalom orientáltak.
A lavírozó, vélemény nélküli típus.
A belefáradt, beleunt, se kedve, se ötlete, szinte bábu, de azért a hatalomhoz ragaszkodik- típus.
És persze nem hagyható ki: a nélkülözhetetlen vagyok, ill. én vagyok népmentő - típus.
És persze ki kell térni a pöszmögö értelmiségi típusra is, de előtte érdemes kitérni az összetett típusokra.
Itt most konkrétan pl. 1990-2010 között működő MSZP néhány nőnemű vezetőjére gondolok.
De itt megint meg kell állni, és ki kell térni.
Ahogy ideológiák, és népek szerint, úgy nemek szerint sem lehet csoportosítani a vezetőket. Bár a nemzeti kultúra, a mikro-kultúra és a férfi, nő különbségei kihatathatnak a tulajdonságokra, de legalább három ok miatt nem lehet pl. tipikus férfi és tipikus női vezetőkről beszélni. Az egyik hogy itt általános emberi tulajdonságokról van szó. A másik ok, nagyfokú egyéni szóródás, nagyon sok férfi és nő tér el a tipikustól. A harmadik ok pedig a vezetés-kiválasztás véletlenszerűsége.
Tehát a pontos megfogalmazás azokra az MSZP-s nőnemű vezetőire gondolok, akik az alábbi összetett típusba tartoznak, de más nemben, pártban is megtalálhatók. Illetve ha ebben a pártban és nemben tipikusabbak az csak a véletlen műve, az egyéni szóródás és a vezetésbe kerülés véletlenszerűsége miatt.
Nézzük ezt az életutat. A jól szituált, jó környéken lakó családból való kislány kitűnő tanuló volt a szocialista iskolában. Kitűnő tanuló volt, szorgalmas lelkes, akár strébernek is mondható, de ezt lányoknál nem szokás felvetni. Ugyanakkor az iskola nem vizsgálta az önálló gondolkodást, a széles látókört, ha vizsgálta volna, kiderül, hogy ezen „tantárgyakból” legfeljebb csak közepes a kislány.
Ugyanakkor ez a kislány, később nagylány, majd felnőtt nő szeretett szerepelni, szeretett vitatkozni is, nagyon jó tudott érvelni, de nem a saját gondolatai, hanem a kapott gondolatok mellett. A jó magolási képessége miatt, a jó beszélőkéje, miatt mások és önmaga szemébe is okosnak látszott. Szóval kitűnő tanuló, és úttörő-vezető, majd középiskolás és KISZ vezető, majd egyetemista és országos KISZ vezető lett a kislányból. Minden rendszer, nemcsak a szocialista szereti és futtatja az ilyen embereket: szorgalmas, lelkes, szófogadó, lojális, és nincs sok önálló gondolata, főleg azok nem kritikus gondolatok. Az országos KISZ vezetőből pártvezető lett, majd jött a rendszerváltás. Hiába lett pártvezető a hölgy és hiába végzett egyetemet, alapvető dolgokkal nem volt tisztában, (ezeket nem oktatták és önállóan sem jutott el e szintre), pl. mi az a rendszer, mik a valóságos politikai törésvonalak, stb.. A rendszerváltásból leginkább csak annyi jött le neki, hogy ez egy hatalmi harc és saját jó pártját, az övéit meg kell védenie és az ellenfél rossz, le kell győzni. Aztán ez a nő belépett az elit, a jogalkotó, az ország-vezető, a legfontosabb döntéseket hozó vezetők körébe és társaival együtt tönkretette az országot, végső soron azzal, hogy rossz döntéseket hozott. Ez vezető (véletlenül nő) tehát nem buta, nem hatalommániás, nem vagyonszerző, bizonyos fokig még becsületes is. Kifejezetten szorgalmas és strapabíró. De az optimális elit vezetőhöz képest szűk látókörű, tudása elégtelen. Igazából nem a népszeretet, hanem inkább „népszerűség” szereplésvágy vezérli. Annyira stréber, lojális, hogy a saját pártjának, az övéinek érdeke mögé szorul minden, még a nép érdeke is. Az önálló gondolatok döntések hiánya egyfajta naivitás, mindent elhisz, amit az övéi, a vezetőtársak mondanak. Egyféle bábszerűség is, mindig egyetért az övéivel. Eszébe sem jut, hogy esetleg önző gazember netán ostoba emberek bábja lett. Lojális, stréber (önállótlan kiszolgáló) típus. Mindent megmagyarázó típus. A hatalmi harcot kedvelő típus, akiből már részben gyűlölködő típus lett. Tehát egyszerre több típusba tartozik, azaz összetett típus. De összességében rossz, alkalmatlan vezető, legalábbis rossz alkalmatlan ország-vezető. Mellékesen pedig gátlástalan, önkritika nélküli hölgy lett belőle. Leginkább azért, mert naivan elhitte, hogy itt Magyarországon a jó oldal az övéi, és a rossz oldal (az ellenzék) harca folyik.
Tehát ez egy összetett típus a sok közül. Végül is a rossz vezető, az rossz vezető, bármilyen rossz típusba is tartozik.
A pöszmögő (liberális) értelmiség.
Természetesen nemcsak pöszmögö értelmiségiek vannak, de ezért az értelmiség jelentős része ide sorolható.
Értelmiségiek, mondjuk azon emberek, akik diplomások (ez csak mellékes szempont), és akik a tudomány ill. a művészetek szempontjából nézik a világot.
Az átlagos elitvezető már más aspektusból nézi a világot. Bár csak igen kevés értelmiségi típusú emberből lesz elitvezető, egy kicsit többől lesz közép-felső vezető, és ennél is valamivel többől középvezető, azért az értelmiségi rétegnek van (kellene lenni) egyfajta vezető szerepének.
A pöszmögö értelmiségieket elég könnyű felismerni, mert, rahcsolnak, őőznek, szelypítenek, nyávognak, mert ez olyan éhéértelmiszégi, és egyébként általában liberálisnak vallják magukat. (De más ideológiák környékén is megtalálhatók.) Egyébként nincs rossz szövegük, sőt a tudásukhoz képeset nagyon is jó van. Tulajdonképpen ez a beszédhiba is egy tudatos, vagy tudat alatti kommunikációs trükk a szórakozott professzor látszatát kelti.
Most azon csoportról beszélek, akik nem karterizmusból olyanok amilyenek, ugyanis a pöszmögéssel, viszonylag könnyen el lehet jutni egy középvezetői státuszba. Ugyanakkor felsővezető, ország-vezető nem lesz az őszinte pöszmögő, ahhoz már nagyobb hiénának kell lenni. Akikről én beszélek azok tulajdonképpen komolyan, gondolják, amit gondolnak, de mi is az. Tulajdonképpen jóindulatúak, de ez végeredményben nem sikerül nekik.
A pőszmőgő értelmiségiek lényegében nem tartoznak az előző fejezetrészben felsorolt típusokhoz, pontosabban van bennük ilyes jellemvonások, de mégis egy külön típus.
Azért is érdekes e típus (pöszmögö értelmiségi) bemutatása, mert talán kiderül, hogy művelt, tanult, viszonylag jóindulatú, békés, szerény, normális emberek is lehetnek a társadalomra és a fejlődésre ártalmasak. Legalábbis viszonylag ártalmasak, amennyiben nem töltik be a társadalmi szerepüket.
Igazság szerint eléggé igazságtalan és igaztalan, hogy a pöszmögő értelmiségieket én összekötöm a liberális eszmékkel, hiszen én magam mondtam, hogy az ideológia nem határoz meg típust. Ezért felteszem a kérdést: mi baj általában a pöszmögő értelmiségiekkel?
Nem elég konkrétak nem elég határozottak, nem elég gerincesek, túlságosan elvontak. Túlságosan finomkodók, megalkuvók, a kelleténél gyávábbak. Bár hatalomvágy, vagyonvágy nincs bennük, de van bennük egy jó adag, szakmai (én vagyok a sokat tudó diplomás) felsőbbrendűség, gőg, tudományos magaslatról nézik le a jó népet. Nem szívesen keverednek a népréteggel, nem azonosulnak igazából a néppel gyakorlatilag, legfeljebb elméletileg. És nem tudják és igazán nem is akarják népet oktatni, tanítani, meggyőzni. Talán az újtestamentumban szereplő írástudó farizeusokkal tudnám leginkább őket azonosítani.
De eszembe jut itt marxi eszmékből származó „kispolgári mentalítás” is. A kelleténél önzőbb, alsóbb rétegektől elzárkózó, a rendszer problémáktól elzárkózó, „kasztrendszerben” gondolkodó, újtól tartó, kispolgári mentalítás.
Részletkérdésekben kiválóak, hatalmas tudásanyaggal rendelkeznek, de az igazi átfogó tudásuk mégis hiányzik. Talán éppen azért hiányzik, mert nagyon elmerülnek a részletkérdésekben. Továbbá feltételezem, és nem alaptalanul, hogy a humán értelmiségnek nem túl jó matematikai képességekkel rendelkeznek. Valahogy a két tudomány (társadalomtudomány és természettudomány) túlságosan szétvált az idők folyamán.
Bevallom, nem tudok pontos meghatározást adni, kik a pöszmögö értelmiségiek, csak egyfajta körülírást.
A másik kérdés: mai rendszerben, a mai világban miért vonzódnak ezek az emberek a liberális eszmékhez? Talán ott van egy kapcsolat, hogy a jelen rendszer, a kapitalista rendszer legjellemzőbb ideológiája, mégis a liberalizmus, és ezen emberek több okból, nem jutnak el a rendszerbírálatig. És egyébként a liberalizmus manapság olyan éhéértelmiségi. A liberális frázisok olyan fennköltek, olyan szellemiek, olyan humánusak, legalábbis annak látszanak. De talán koronként, rendszerenként változott, változik a pöszmögö értelmiség ideológiai szimpátiája. Talán a rendszer elfogadásából adódóan, mindig a jellemző ideológiával szimpatizálnak, pontosabban annak egy szelídebb, tudományosabb változatával. De ettől még rendszer és hatalom kiszolgálók maradnak. És összességben inkább akadályozzák az újat, a változást, a fejlődést. Holott nekik, mint értelmiségieknek éppen hogy az új, a változás fejlődés élén kellene járniuk.
Azért nem árt vázlatosan felsorolni a liberális eszme némely tételét, amely jelen rendszerben a pöszmögö értelmiség jellemző felfogása is egyben.
Az állam nagyságában, erősödésében látják a legnagyobb veszélyt, minden centiméter államnövekedés, a diktatúra növekedése, a szabadság csökkenése, legalábbis szerintük. Az állam lehetőleg ne szóljon bele semmibe. Másfelől általában sem nagyon kell a dolgokba beleszólni, főleg nem hivatalosan. És vannak dolgok, amikbe egyenesen vétek beleszólni, pl. az erkölcs, a világnézet, a civilszféra, magángazdaság, (piacgazdaság), magánmédia, általában a média, általában az oktatás, stb.. Szóval ne nagyon szóljunk bele a dolgokba legfeljebb, mint magánemberek, hangoztassuk a saját véleményünk (mert a szólásszabadság azért fontos) mutassunk példát, ezek szerint elsősorban arról, hogy korlátozzuk a véleményünk, kivéve abbéli véleményünk, hogy korlátozni kell az államot és a hivatalos jellegű véleményünk. És e mögött nemcsak az ördögi állam, de ez is áll: mindennek megvan maga természete, amely természetet nem nagyon lehet és illik megváltoztatni. Sőt mindez annyira igaz, hogy ezt már, de csak ezt már nagyhangon hivatalosan sok ember előtt is sőt államilag is lehet hangoztatni. Az állam egyetlen elfogadható szerepe, ha saját korlátozását hirdeti.
A liberális ideológiának vannak más tételei, frázisai is, pl. az előítélet, kirekesztés szerepének felnagyítása. Szerintük, az emberek önmagukból töröljék ki az előttilétet, a kirekesztést (de egyébként nincs szükség erkölcsi oktatásra) és rendbe jön a világ. Ugyanakkor az óriási hatalmi, vagyoni különbségek rendben vannak és demokrácia is elérte a tökéletes szintet, legalábbis a jogalkotásban. A rendszer, a jog szinte elérte a csúcspontját csak a megvalósítással van baj. És még lehetne sorolni a téves, ellentmondásos frázisokat. Én nem sorolom, mert más tanulmányrészben már foglalkoztam a liberális ideológiával. Természetesen e téves elgondolások és azok érvényesülése ártanak a társadalomnak. És amennyiben mindez, jellemző felfogása a jelen pöszmögö értelmiségieknek, akkor ők persze szintén ártanak a társadalomnak.
De azét vegyük észre a liberális értelmiség hihetetlen álszentségét.
Fuj ez kérem kirekesztés, meg az is kirekesztés. Kikérem magamnak, hogy ön itt cigánybűnözésről beszél. De akkor jöhetne kérdés: elnézést hölgyem, uram, önnek van cigány szomszédja? Vagy cigány munkatársa? Vagy a gyermeke cigánygyerekekkel jár egy osztályba? Mert, ha ennyire az integráció híve, akkor miért nem jár elől jó példával, miért nem költözik olyan helyre ahol gyakorolni is tudja az elveit? Kiderül, hogy ezek a másság elfogadó „emberek”, pont azok, akik gyakorlatilag a legtávolabb vannak a cigányoktól. Vagyis mi történik? Ők nem rekesztik ki a cigányokat, ők csak véletlenül nagyon távol vannak a cigányoktól. De erre agitálnak: emberek menjetek, vállaljátok be konfliktust helyettünk is. Bár ez utóbbi szót (helyettünk is) véletlenül mindig elfelejtik hozzátenni. Mi is történik a valóságban? Elküldenek másokat, hogy az ő kis saját liberális érdekeik, jó kis kényelmes életük miatt „harcoljanak”, majd amikor az elküldött emberek vonakodnak, akkor még jól le is cseszik őket. Egy válasz van erre: kedves liberális emberke, gyakorlatilag is mutass jó példát, és aztán szövegelj. Ugyanez vonatkozik egyes országokra, egyes nemzetekre, elég sokra. Szövegel az osztrák, a svéd, a svájci és még hosszan sorolhatnám: fuj a magyar kirekesztők. De amikor arról lenne szó, hogy befogadják a szegény kirekesztetteket: arról bizony szó sem lehet.
„Én vagyok pótolhatatlan népmentő” - típus.
Hogy alakul ki a vezető fejében ez a mánia, az egy külön probléma. De ha kialakult népmentői önérzet, akkor nagyon veszélyes jelenségről, ill. vezetőről van szó. Mert az nem baj, ha egy vezető tiszteli a népet, a nép érdekét tartja szem előtt, a népet akarja szolgálni. De itt nem arról van szó, hogy szolgálja népet, hanem arról, hogy megmenti. Akkor is megmenti, ha az nem akarja, akkor is megmenti, ha az belegebed. A következő lépés, hogy a népmentőből kialakul az őrült zsarnok. Tulajdonképpen az a probléma, hogy ez a mánia egy veszélyesebb mániát okoz, kialakítja a hatalmi mániát, a hatalomhoz való kórós ragaszkodást. (Persze az is lehet, hogy a már kialakult hatalommániához keres valamilyen ürügyet a mániás, így a népmentő önérzet csak következménye a hatalommániának.) A lényeg az, hogy az ilyen vezető kórósan ragaszkodik hatalomhoz, és rendkívül energiával, szenvedéllyel, ügyességgel, mindenféle eszközzel, akár erőszakkal is igyekszik azt mindenáron megtartani.
Hihetetlenül kiválósan tud taktikázni, kiválóan tud híveket szerezni, kiválóan képes a hatalmát megtartani, taktikával, ravaszsággal, erőszakkal még akkor is, ha már nyilvánvaló a bukás. És persze eközben „kiválóan” teszi tönkre népet.
A legnagyobb diktátorok Hitler, Sztálin, stb. népmentőnek képzelték magukat. De azért vannak kisebb népmentők is, nem is kevesen, akik a mánia egy csendesebb fokozatában szenvednek és lehetőségük is szerencsére jóval korlátozottabb. De a maguk módján ők is ragaszkodnak hatalmukhoz és ők is a megmentés helyett, leigázzák a népet.
Valószínűleg az ország-vezetők jelentős része egyszerűen orvosi eset, abnormális, kezelendő hatalommániában szenved. Akik kvázi Napóleonnak képzelik magukat, ha nem is név szerint, de minden más szempontból. Természetesen ők is örült zsarnokok közé kerülnek jellemzően. A mindent és mindenkit elsöprő hatalmi vágyuk miatt, az instabil pszichéjük miatt ők is alkalmatlanok a vezetésre.
Itt viszont felmerül a pszichológia, (pszichiáter) tudomány és szakma felelőssége, amely ezzel problémával nem foglalkozik.
Népérdek-növelés diktatúrával, problémája.
A problémakör rendkívül szerteágazó, ezért csak gondolatfoszlányokat vetek fel.
A népérdek-növelés és demokrácia-növelés nem ugyanaz. Ne felejtsük el, hogy a demokrácia népuralom, a nép közvetlen részvétele hatalomban, a döntésekben.
A következőkben a népérdek-növelésről lesz szó, amelyet szélesebb értelezésben pontatlanul demokratizálásnak is nevezek.
Lehetséges a népérdek-növelés diktatúrával?
Lehetséges az igazságos és arányos hatalmi, vagyoni hierarchia kialakítása (ez is népérdek-növelés) diktatúrával?
Remélem azt mindenki, belátja, hogy e tanulmány nem arról szól, hogy lehetséges.
Létre tud e hozni diktátor (hosszabb távon is fenntartható) egy olyan arányosabb hatalmi, vagyoni hierarchiát, amelynek csak egy pontja az elit vezetés hatalma (a diktátor hatalma) lóg ki ebből a hierarchiából? Minimum szükséges, hogy az erőszakszervezetek, és egy kiválasztott elit vezetés támogassa. És minimum szükséges hogy a nép valamennyire támogassa, legalábbis ne forduljon ellene. (A nép reakciójának van egy ilyen tulajdonsága: egy kicsit várjunk még, majd kiderül mi sül ebből.)
Lehetséges az (hosszabb távon is fenntartható), hogy a diktátor (elit vezetés) az erőszakszervezetekre támaszkodva erőszakosan demokratizálja az intézményrendszert, az oktatást, a tudatformálást és a hatalmi, vagyoni hierarchiát?
Lehetséges e (hosszabb távon is fenntartható), hogy diktátor leváltja az elitvezetés, a középevezetés nagyobb részét, és a néppel együtt gyakorolja a hatalmat?
Először is hihetetlenül nagy kockázat, nagyon nagy az esélye, annak, hogy diktátor elképzelése valójában nem népérdek. Nagyon nagy az esélye, annak, hogy a diktátor valójában a lelke mélyén nem is népérdekű. De ha feltételezzük is, hogy diktátor egy kiváló és a lelke mélyén is népérdekű ember, akkor sem képes szinte egymaga végiggondolni a rendszer minden szegletét. Igen kicsi az esélye, hogy diktátor minden tekintetben kiváló, a lelke mélyén népérdekű és hatalmas tudású ember legyen. De vannak más bizonyítások is, ezek helyett inkább a történelmi fejlődést nézem meg.
Néhány történelmi példa jut eszembe. Szent István király, Mátyás király, Napóleon, Hitler és Sztálin. Talán nem véletlen hogy a sikeresnek látszó történetek a korábbi korokban történtek, az újkori történelemben még gyakoribbak a kudarcok. Sőt kérdés hogy a XIX század óta van e egyáltalán olyan „sikertörténet”, ami arról szólt ,hogy egy viszonylag nagyobb diktatúrával növelték a népérdeket, a demokratizálást. De valószínűleg a korábbi korokban is sokkal több volt a kudarc, mint a sikertörténet. Ugyanis a kudarcos diktátorról csak az marad fenn, hogy ő népnyúzó, és csak sejthetjük hogy ezek jelentős része népmentő tudattal rendelkezett. Igaz, hogy ez népmentői tudat deklarált, és felületes, nem a lélek mélyéig hatoló tudat volt. Mégis érdemes lenne azt is elemezni, hogy a fejlődés miért csökkenti annak az esélyét, hogy egy diktatórikus rendszerből, diktatórikus módszerekkel jöjjön létre egy népérdekű (demokratikusabb) rendszer. Magamban el is végzetem ezt az elemzést de itt ettől megkímélem a kedves olvasót.
Úgy tűnik, hogy korábbi korokban azért volt egy-két sikertörténet de azért a következő tévedés lenne. A történelmi fejlődés nem más, mint az hogy jön egy kiváló vezető, szűk vezetés és diktatórikus módszerekkel érvényesíti a népérdeket, olyan rendszert hoz létre, amelyben erősebben érvényesülnek a népérdekek. Jelenleg is vannak ilyen gondolatok az emberek és egyes vezetők fejében. Jelenleg is vannak olyan téveszmék, hogy a népérdek-növelés csak óriási hatalommal, a diktatórikus rendszerből lehetséges.
Megint idézzük fel a történelmi fejlődést, hozzátéve, hogy ez csak a hektikus történelmi fejlődés. A helyzet nagyon rossz volt és akkor megjelent a forradalmi vezetés, amely a néppel együtt az előzőhöz képest népérdekű (népérdekűbb) rendszert alakított ki. Tehát nem az volt a sorrend, hogy az új vezetés először egy még nagyobb diktatúrát alakított ki és ebből hozta létre a népérdekű rendszert. Még akkor sem, ha ezek a változások, ezek a forradalmak kvázi diktatúrának látszanak, mert leszámoltak a régi vezetéssel. Leszámoltak a régi vezetéssel, de nem alakítottak ki diktatórikus rendszert, hanem rögtön egy az előzőhöz képest egy népérdekű rendszert alakítottak ki. Jellemzően ez volt a menet. A korábbi korokban is általában sikertelenek voltak azok a változások, amelyekben az új vezetés először egy még nagyobb diktatúrát hozott létre, majd ebből „akart” egy népérdekű rendszert kialakítani.
Nagyon sok módón lehet bizonyítani, hogy minél nagyobb diktatúra annál nehezebb abból egy népérdekű (demokratikusabb) rendszert kialakítani. Magamban fel is soroltam jó néhány bizonyítást, de itt ettől megkímélem a kedves olvasót. Talán csak ennyit jegyzek meg: a diktatúra növelésével a diktátor elveszti a nép támogatását, a nép ellene fordul és így már nagy eséllyel kudarcba fordul a demokratizálása, sőt hatalmát is elveszti. És azt sem szabad elfelejteni, hogy demokratizálás egyik lényege, vezetés hatalmának csökkenése. Tehát ez elég nagy badarságnak tűnik: a diktátor azért is növeli hatalmát, hogy később lemondjon róla.
A részletes bizonyítás helyett csak ebből indulok ki, van egy hatalmas kő egy méter mélyen. Ha ezt leengedem két méter mélyre, és onnan akarom a felszínre felemelni az nyilván sokkal kevésbé lehetséges, mintha a követ egy méter mélyről az eredeti állapotából akarom a felszínre felemelni. Tehát ha van egy diktatúraszint (demokráciaszint), akkor abból kell rögtön demokratizálni, (az előzőhöz képest népérdekű rendszert kialakítani. Ellenben hibás azon elgondolás és gyakorlat, hogy csak óriási és stabilizált hatalom birtokában lehet demokratizálni, népérdekűséget növelni, ezért még egy fokkal nagyobb diktatúrát kell kialakítani. Pontosabban, az óriási hatalmat éppen a nép támogatásával, a rögtöni demokratizálással lehet megszerezni. Ez a hatalom a támogatás által óriási, és nagyon stabil, és nem az által, hogy a hatalmat gyakorló hány ember felett uralkodik. Mert az utóbbi szempontból a demokratizálónak önként kell csökkenteni a hatalmát, mert demokratizálódás ezzel jár.
Kategorizálok, és levonom a végső tanulságot.
Hatalom nagysága aszerint, hogy hány ember felett és milyen mértékben uralkodik. (Hány ember élete felett rendelkezik., mennyi és milyen döntésekben vesz részt.) Egyszóval, uralmi szempont szerint.
Hatalom nagysága és stabilitása a népi támogatottság arányában. Ez annál nagyobb minél kisebb uralmi szempontú hatalomra törekszik a vezető. Viszont ez sokkal biztosabb, kellemesebb és dicsőítőbb hatalom.
A régi rendszerrel való leszámolás a régi vezetéssel való, lehetőleg békés leszámolás nem diktatúra-növelés, ha a régi rendszerrel való leszámolás éppen a demokratizálás népérdek-növelés irányában halad.
Rossz a rendszerváltoztatás (rendszerváltozat-váltás) azon módszere, amelyik az egészet hatalom-növeléssel, diktatúra-növeléssel kezdi, a régi rendszerrel való leszámolás nem a demokratizálás népérdek-növelés irányába halad.
És jó az a rendszerváltoztatás (rendszerváltozat-váltás) amely rögtőn a régi rendszerrel való leszámolást a demokratizálás a népérdek-növelés irányában kezdi.
A vezető népmentői tudata különösen veszélyes akkor, ha az nem demokratizálódással, a népérdek-növeléssel kapcsolódik össze, hanem különböző téveszmék miatt összekapcsolódik a diktatúra-növeléssel.
A mélytudati eltérésből eredő hazugság, a hazugság, a manipuláció növekedése.
Van a szándékos, tudatos, tervezett hazugság. (Létezik e jó hazugság? Talán létezik, csak felettébb ritkán. Az összes hazugság legfeljebb csak egy-két százaléka nevezhető jó, hasznos, ártalmatlan hazugságnak. Sokkal kevesebb a jó, az ártalmatlan hazugság, mint amit az ember, magát is becsapva vél, hisz.)
És van a mélytudati eltérésből eredő hazugság.
Sok ember, vezető nem ismeri a tudata (lelke) mélyén levő, cselekvéseit meghatározó véleményét, felfogását, „végső” akaratát. Különböző okból (elsősorban a társadalmi elvárás miatt) nem merül le a mélységbe. Nem ismeri (nem akarja ismerni) és ezáltal a beszéde, közlése nem egyezik a tudata ( lelke) mélyén levő felfogásával, „végső” akaratával. Ezt a hazugságot én: mélytudati eltérésből eredő hazugságnak nevezem.
Ennek egyik következménye mégis az, hogy hazugság alakul ki, hiszen hazugság nem más, mint: az ember mást mond, mint amit cselekszik. Szélesebben a hazugság: a beszéd eltér a valóságos történésektől, cselekvésektől. Sajnos kirajzolódik a történelmi tendencia, nő a mélytudati eltérésből eredő hazugság. Korábban az emberek, vezetők kimondhatták, amit a lelkük mélyén éreztek: én felsőbbrendű vagyok, én más kasztból való vagyok, stb.. Ez volt a lelkük mélyén, ezt mondták ki, és e szerint cselekedtek, mindez rossz, elitélendő, de igaz volt.
A társadalmi elvárás helyesen, (egyre inkább), légy jó, tiszteld a másikat, tiszteld a népet, légy demokratikus. (Ne légy önző, ne gondold magad felsőbbrendűnek.) Szavakban ez az elvárás, ugyanakkor a jelenlegi társadalom, rendszer, önző cselekvésekre inspirálja az embert. Ez az ellentmondás is összefügg a mélytudati eltérésből eredő hazugsággal, annak növekedéséből. Szóval szavakban nő a jó irányú elvárás, ami persze nem baj, sőt jó. Az sem baj, az is jó, ha az emberek ehhez próbálnak igazodni. A baj az, ha az emberek jobbnak, önzetlenebbnek, demokratikusabbnak hiszik magukat, mint amilyenek valójában. A baj az, ha a jó társadalmi elvárásnak, csak felszínesen, az elismerés, a karrier, stb. miatt felel meg az ember. A baj az, ha kialakul, sőt nő a mélytudati eltérésből eredő hazugság, manipuláció. Hiszen hazugság, manipuláció, hosszabb távon, döntően káros, ártalmas. Ez a történelmi tendencia: a felszínen egy erős demokratizálódás, valójában egy nagyon enyhe, lassú demokratizálódás, és emellett nő a hazugság, manipuláció - komoly, megoldandó probléma az ember számára. A megoldás egyik fele: ha az emberek nemcsak felszínen javulnak meg, nemcsak a beszédük változik meg, hanem a lelkük (tudatuk) mélyén is változnak.
A vezetés értékelése, megítélése.
Egy kis ismétlés.
Az ország-vezető és az átlagember (nem ország-vezető) önértékelése.
Az ország-vezető is csak ember, tehát egyrészt nincs különbség az ország-vezető és az átlagember (nem ország-vezető) önértékelése között.
Másrészt van legalább kettő jelentős különbség.
Az egyik az, hogy valószínűleg a felelősségi nyomás (stresszes állapot) nem javítja, de inkább torzítja az önértékelést.
A másik fontosabb. Bár, ha sok embernek hibás az önértékelése, akkor az társadalmi probléma is. Ez a társadalom gyengébben muzsikál, mint, azon társadalom, melyben viszonylag rendben van az önértékelés. De a társadalmi probléma azon fajtája, amely végső soron és nagyobbrészt az egyén problémája. Az egyén dominál problématerület központjában.
(Szükség van önvizsgálatra, önértékelésre, önváltoztatásra, önjavításra, hiszen a társadalom ezt a változást csak befolyásolni, tudja a végső döntést csak az egyén, maga hozhatja meg.)
Az ország-vezető önértékelési problémája (zavara) viszont már társadalmi probléma, sőt rendszerprobléma. De erre a témára még visszatérek.
Az átlagember (nem ország-vezető) önértékelési problémája vázlatosan.
Mondani sem kell megint egy szerteágazó, külön könyvet igénylő témáról van szó, ezért csak néhány kapcsolatos gondolat.
Bár más fejezetekben azt fejtegettem, hogy az önzés egyik jele, ha az ember túl sokat foglalkozik magával, illetve, hogy jelen társadalmunk, önző, individualista, az emberek túl sokat foglalkoznak magukkal és túl keveset másokkal ill. a közügyekkel. Fenntartva e megállapításaimat azért kiegészítenem a következőkkel. A torzulás inkább abból ered, hogy az emberek túlságosan felületesen foglalkoznak magukkal, a felületes önző (hogyan, mit lehet még megszerezni, elfogyasztani) típusú önajnározásból van sok. Kevesebbet, de elmélyültebben kellene az embereknek magukkal foglalkozni, így az érdemi önépítés végső soron növekedne. Az önzés ellenére, jelenleg mégis túl kevés a valóban értékes önépítés.
Az önvizsgálat, önértékelés egyik része fajtája, amikor az egyén a saját lelke mélyére ás le, a gondolkodásának, viselkedésnek, érzéseinek a mozgatórugóit keresi. A mélyben levőn „rejtett” tulajdonságait keresi. Ennek alapján értékeli magát és próbál változtatni magán.
Az önvizsgálat és önértékelés másik része, annak vizsgálata, hogy mások hogyan értékelnek, és miért úgy értékelnek, ahogy, ill. milyen értékelést szeretnék kapni, és azt hogy lehet elérni.
Az biztos, hogy általában az ember (testének, gondolkodásnak, érzéseinek, stb.) az ismerete (a minél alaposabb ismerete) pontosabb önvizsgálatot és objektívabb önértékelés ad.
Arról már beszéltem, hogy az emberi önértékelés tipikus hibája, hogy az túl labilis és szélsőséges. Ingadozik az önteltség, felsőbbrendűségi komplexus és a kisebbrendűségi komplexus között. Ahhoz, hogy objektívebb tárgyilagosabb legyen az önértékelésünk ezt labilitást valahogy le kellene győzni.
Az objektív önértékeléshez közelebb vinne az önkritika, valamint a kritika elfogadása, a kritikus szellemiség beépülése kultúrába.
Tulajdonképpen az ember nem látja kívülről magát, ezért a helyes önértékelés, ha mások, a külső értékelése közé betesszük önmagunk értékelését és megpróbálunk valamilyen összesített átlagos önértékelést alkotni.
Az sem jó, ha nem figyelünk a külvilág véleményére, de az sem jó, ha csak külvilágnak akarunk megfelelni, mindent e véleménynek megfelelésnek rendelünk alá. Az arany középút megtalálásáról van szó.
Visszatérek az ország-vezető hibás torz önértékelésére.
Korábban a vezetéssel kapcsolatos egyik legfőbb problémának, bajnak, a vezetés önirányítását, önellenőrzését tartottam. De meg kell állapítani, ha nincs rendben az önértékelés, akkor semmi sincs rendben. És meg kell állapítani a talán a legfőbb baj az, hogy a vezetés önértékelésében kisebb arányú a külső idegen értékelés megjelenése, mint az átlagember önértékelésében. Az átlagembert ugyanis a vezetője, főnöke értékeli, oly súllyal hogy bármikor fel is mondhat. Minél magasabb a pozíció, annál inkább csökken a külső főnöki értékelés. Ezért is, a vezetők értékelése miatt is szükséges egy olyan közvetlen demokrácia, amelyben az emberek valóságosan értékelhetik a vezetőket. Talán furcsa ez az egész, ha belegondolunk jelen rendszerünkben a vezető, már kaphat hideget, meleget. Árad a vezetés felé a kritika, de kérdés milyen fajsúlyú ez az értékelés. Egyfelől talpnyalók hadának és a saját tábor pozitívan elfogult értékelése marad, általában ezt fogadja el a vezető. Mivel másfelől az ellenzék és az ellentábor, sokszor valóban negatívan elfogult értékelése marad, melyre a vezető csak legyint.
Egyszerűen értelmetlen az ország-vezetők önértékelése, mert az, szükségszerűen többé-kevésbé elfogult, öndicsérő.
A vezetés önértékelését nem lehet figyelembe venni, önmagával szemben elfogult, ill. az értékelés irreális, megtévesztő (manipulatív) és mindezért értelmetlen.
Legfeljebb amit figyelembe lehet venni az a magyarázat, mely megpróbálja megindokolni az elkövetett hibákat.
Gondoljunk csak bele, a történelem során szinte alig akadt olyan vezetés, amelyik önmagát összességében és általában negatívan ítélte volna meg. Illetve az kb. 1% le is mondott, átadta hatalmat. Ugyanis ha egy vezetés önmagát is negatívan ítéli meg, akkor annak szükségszerűen le kell mondania. Mert egyébként az, hogy jön ki, hogy rosszul végzem a dolgom, kárt okoztam a nemzetnek, de azért folytatom. Tehát a negatív értékelés szükségszerűen össze van kötve a lemondással, a maradás pedig eleve pozitív értékelést jelent.
A történelem során még a diktatórikus vezetőknek, vezetésnek sem volt negatív önértékelésük. Gondoljunk csak Hitlerre és társaságára, Sztálinra és társaságára, vagy az ókori, középkori zsarnokokra. Sőt minél inkább alkalmatlan és zsarnoki a vezetés annál inkább alkalmatlan az önértékelésre is. Annál jobbnak, tartja magát.
De nem kell nagyon visszanyúlni, itt van napjainkban pl. a 2006-2010-es évek magyar vezetése. A nyilvánvaló tények ellenére, abszolút irreális az önértékelése, nem látja, nem akarja látni, hogy milyen tragikus helyzetbe hozta az országot.
Én elismerem, hogy pszichésen nem könnyű valakinek szembesülni a saját borzalmaival, főleg ha az a valaki kivételes, kiváló embernek tartja magát. Ismerünk olyan kettős énnel rendelkező bűnözőket, akik beleörültek abba, amikor szembesültek saját rémtetteikkel. Talán hasonló cipőbe jár egyik-másik vezető. Pszichésen akár sajnálom is őket, de azért itt egy-két ember szenvedése (amennyiben nem pofátlan lelkiismeretlen vezetőről van szó) áll szemben milliók szenvedésével.
Ha önmaga nem, akkor ki ítélheti meg a vezetőt, a vezetést.
Megítélheti az ellenzék, de ez sem lesz nagyon (elfogulatlan) reális, azért az önértékelésnél reálisabb.
Megítélheti a külföld, de napjainkban ez sem nagyon reális (elfogulatlan), de azért az önértékelésnél reálisabb. (A külföldi megítéléssel az egyik baj az, hogy nincsenek közvetlen tapasztalatok. A másik baj az, hogy a külföld is felosztódik különböző politikai táborokra és érvényesül az elfogultság, miszerint: ez hozzánk tartozik, ez nem hozzánk tartozik.)
Reálisan, elsősorban valós statisztikai adatok alapján, leginkább a független és fejlett társadalomtudomány képes megítélni, ha van ilyen. Jelenleg nem nagyon van.
És persze a nép is, a nép összességében is, viszonylag reálisan ítéli meg a vezetőt, vezetést. De ennek az ítéletnek a minősége azért elég változó. Még a legrosszabb minőségű népítélet is reálisabb, mint a vezetés önértékelése, és talán az ellenzék és a külföld ítéleténél is reálisabb. De a cél az lenne, hogy a népítélet olyan minőségű legyen, mint a független és fejlett társadalomtudomány ítélete, hiszen azért mégis a népnek kell a vezetés sorsáról dönteni, egyébként helyesen. Ahhoz hogy a népítélet jó minőségű, reális legyen sok minden szükséges. Elsősorban egy jó objektív tájékoztatás. És kell hozzá az állampolgárok politikai kulturáltsága, többek között annak tudása, hogy mire is kell odafigyelni.
Egy kis ismétlés.
A vezetés megítélése szerintem.
A vezetés, főleg az ország vezetése egy kiemelten felelősségteljes munka. Minden tiszteletem az övé, ha jól végzi a munkáját, de mégis a hibákból kell megítélnem. Annál jobb egy vezetés minél kevesebb hibát követ el.
A gondolkodó, legalábbis én, visszatérően azon agyal, hogy vezetés a hibáit erkölcstelenségből, (eltorzult jellemből), vagy butaságból követi el. Bár a károkozás adott estben ugyanaz, a butaságból elkövetett ( nem szándékos ) hiba mégis egy negyed fokkal enyhébben ítélhető el. Ha mondjuk egy vezetésnek közepes (hármas) jegyet adnánk, akkor a buta vezetésnek hármas főlét, az erkölcstelen önérdekű, vagy eltorzult jellemű vezetés osztályzata hármas alá lenne. Talán egy negyed fokkal nagyobb lehetősége a butának okossá válni, mint az erkölcstelennek becsületessé válni. Valójában viszont nem tudom megállapítani bármennyit is filozók, hogy a hiba butaságból vagy erkölcstelenségből jött létre. Szerintem ezt még maga vezető sem tudja megállapítani, mert ez a két dolog teljesen összekeveredhet, összeötvöződhet a személyiségben. Tehát lehet ezen agyalni, de értelmetlen. És értelmetlen a kritikában kizárólag az erkölcstelenségre utalni. A hiba, a hiba arányától függően egyben bizonyos fokú butaságot, erkölcstelenséget, önérdekűséget és eltorzult jellemet jelent. Az biztos, hogy mindegyik a vezetésre való alkalmatlanságot jelenti.
A másik kérdés a következő: a jelen éppen aktuális megnyilatkozásból, cselekvésből induljak ki, vagy a múltból?
A válasz előtt egy kis kitérő. szerintem a vezetés a diák és én vagyunk tanár bácsi akiknek osztályozni kell a diákokat. Egy létrehozott törvény dupla osztályzatot ér. Egy törvényjavaslat vagy ahhoz hasonló egy osztályzatot ér. A megnyilatkozások egy-egy jó vagy rossz pontot érnek, és mondjuk öt pont felel meg egy jegynek. Az osztályzatokat én elsősorban a valós statisztikai adatok alapján, másodsorban saját tapasztalatom alapján adom. Tény hogy két probléma nehezíti az osztályzást. Az egyik az, hogy nem lehet azonnal mérni a teljesítményt. De utólag lehet. ellenben e a megkésett osztályozásnak – most már úgyis mindegy felkiáltással nem szabad elmaradni. Igen minden ténykedést, törvényt le kell osztályozni. Sajnos ebben az osztályozásban a média nem segít. A jelenlegi médiából hiányzik a konkrétum.
A tanár bácsi azt csinálja, hogy mindent külön leosztályoz, majd évvégén összesíti, átlagolja jegyeket. Én is ezt teszem. Talán elég lenne négyévente összesíteni a jegyeket de, ha csapnivaló vezetés, akkor azt előbb el kellene zavarni. Tehát én évente is összesítek, és kétévente is, és így tovább. De én egy fokkal igazságosabb akarok lenni és tendenciát is figyelembe akarom venni, vagyis a régebbi osztályzatokat egy parányival kevésbé számítom be az újakat, egy kissé erősebben.
Van itt egy másik probléma is. A szélhámos az átverésem előtt trükkből mondhat és tehet pozitív dolgokat, hogy ezután még jobban át tudjon verni, ki tudjon zsákmányolni. De az sincs kizárva, bár sokkal ritkább hogy valaki negatív dolgokat mond tesz, azért hogy később nekem jobb legyen. Én vagyok a tanár bácsi, de sajnos diák határozza meg az életem és ez egy másik szempont. A kérdés hogy mennyire legyek előítéletes. Másképpen: az emberből induljak ki, vagy a tetteiből? Vagy: kiindulhatok e jelen tetteiből, ha már valaki bebizonyította, hogy rossz (vagy jó) vezető? Pontosabban az a kérdés, hogy jelen tettének osztályzatát leronthatja e a múltbeli szereplés? Pl. egy vezető mond, vagy tesz valami okosat hasznosat ( pl. jó törvényjavaslatot ad be), de én azt mondom : ugyan ez csak trükk. Vagy már annyira szubjektív lettem hogy a jót is rossznak látom.
Az előítélet rossz. Az előítélet klikkesedéshez vezet, ami rossz. Mindenki megváltozhat. De nemcsak ezek miatt, hanem egyszerűen logikai okból mégis azt mondom, hogy a jelen tetteit megnyilatkozásait kell elsősorban értékelni és azután összesíteni az osztályzatokat. Az összesítés így alakul: a múlt tettei kissé kevesebbet érnek, vagyis pl. a három évvel ezelőtti egy rosszpontból csak fél rosszpont lesz, az osztályzatból fél osztályzat, a dupla osztályzatból egy osztályzat. Ellenben a jelen tetteinek osztályzatába kissé beszámolom az összesített múltbeli szereplést is, mert nagyobb a valószínűsége az átverésnek és annak, hogy a jövő mégis rosszul alakul. Pl. a hármasból kétharmad lesz, ha a múltbeli szereplés csapnivaló. És a hármasból háromnegyed lesz, ha a múltbeli szereplés jó. A bonyolult összesítés után jön ki az, hogy X vezetés, vagy Y vezetés a rosszabb, többet hibázó vezetés. A lényeg viszont az, hogy jóra ( jó javaslatra, törvényre, megnyilatkozásra) nem mondom, mondhatom azt, hogy az rossz, le vele. A rosszra nem mondom, mondhatom azt, hogy jó, ide vele. Mert ha a jóra rosszat mondunk és rosszra jót, akkor valóban felborul a világ. Mindezen persze nem kellene ennyit agyalni, ha a jóból (jó vezetésből) lenne egy választék, és a választás lehetősége gyakoribb lenne. Melyik rosszat tartsam meg, ez mindig nehezebb kérdés, mint az, hogy melyik jót válasszam.
Én, mint állampolgár miként, minek alapján ítélem meg, értékelem a vezetőt, vezetést.
Először is tisztában vagyok azzal, hogy a vezető, vezetés döntően befolyásolja a társadalom életét, a rendszer alakulását, ezért óriási a felelőssége. De nekem is jelentős a felelősségem, mint kiválasztónak.
A vezetőről elhangzó vélemények, eredjen az akár más vezetőtől, vagy éppen önmagától, alapján én nem értékelek, pontosabban ennél sokkal fontosabb értékelési szempontok vannak.
Továbbá minimálisra próbálom szorítani az értékelésem abból a szempontból, hogy milyen pártnak hívják a vezető pártját, és annak pártnak mi volt az előélete. Tudván, hogy az előélet e köpönyegforgató világban nem sokat jelent, és egyébként elvileg meg is lehet javulni. A párt jelen tevékenysége irányultsága egy fokkal jobban érdekel, de azért vannak más szempontok is.
Továbbá próbálom szorítani az értékelésem abból a szempontból, hogy én a vezetőt, mely vezetői típusba sorolom be. Mert az ember szükségszerűen besorolja az embertársait típusokba. De egyrészt tévedhetek, elég nagy ennek az esélye. Elég jelentős itt a szubjektív szimpátiából (a pofára menés) eredő tévedés lehetősége. Másrészt, és ez fontosabb, mégis aszerint kell a vezetőt megítélni, amit mond és főleg aszerint, amit tesz. Egyrészt azért fontos, hogy mit mond, mert ezzel is alakítja (netán torzítja) az emberek tudatát. Másrészt azért általában nem teljesen független a beszéd a cselekvéstől. De azért gyakran eltér, ezért kell elsősorban a tettek alapján ítélni.
Visszatérve oda, hogy mások véleményét, főleg az ellenfelek véleményét és a vezető saját minősítését is hanyagolom, mert mindkettő szükségszerűen elfogult.
Egyébként pedig az ítélkezés, és minden megnyilvánulás elsősorban magát a kijelentőt minősíti. Méghozzá a következő alapján. Aki túl sokat beszél mások hibáiról, alkalmatlanságáról, annak bevések egy rosszpontot. És még egyet, ha másokat csak negatívan ítél meg, abban egy kevés elismerés sincs, mert ez nyilvánvalóan elfogult ítélkezés. Újabb rosszpont, ha egy vezető önmagáról (és nem a tennivalókról, programokról) túl sokat beszél. És újabb rosszpont, ha az önértékelésben nincs, vagy alig van önkritika.
Az jó, ha egy vezető nem az emberekről, de rendszerről, a tennivalókról, a programokról beszél. De azért nem mindegy, hogy tartalmilag ez mennyiben igaz, jó, megvalósítható, stb.. Vagyis mennyi zagyvaság, badarság van ezen beszédekben. Természetesen e szerint is ki lehet osztani a rosszpontokat. Akinek kevesebb rosszpontja van az a jobb vezető. De azt is értékelni kell, hogy a beszéd mennyire frázisszerű. Mennyire van tele nagyhangú, jól hangzó, de konkrétumokat nem tartalmazó lényegében semmitmondó frázisokkal. Természetesen ez újabb rosszpontot érdemel.
Persze ahhoz, hogy a programot tartalmilag értékelni tudjam nekem magamnak is kell lenni egy határozott és viszonylag konkrét véleményemnek, kvázi programomnak. Tehát csak az tud helyesen értékelni, aki gondolkodik a társadalmi problémákon, megoldásokon.
És persze megpróbálom a manipulációt is kibökni annak nem bedőlni, sőt a manipuláció újabb rosszpontot érdemel.
De mindaz, amiről eddig beszéltem, csak a szövegelés alapján való értékelésről szólt, de ennél fontosabb cselekvések a teljesítmény alapján való értékelés.
Tulajdonképpen ketté kell választani az értékelést: az eddig szinte ismeretlen vezetőaspiránsok értékelése, és azon vezetők értékelése, akik már vezettek, akik már regnáltak, működtek.
Az új ismeretlen vezetőjelöltek értékelése, mivel nincs módom különösebb pszichológia vizsgálatra, és jelenleg az előélet bemutatása is hiányos, homályos elsősorban a szövegelés és a program alapján történhet. Nyilvánvalóan a jelen rendszerben a vezetőt nem lehet a pártjától, az eszmei közösségétől függetlenül megítélni.
De rátérek a már regnált vezető teljesítmény alapján való értékelésre. Ez azért fontosabb, itt azért kell duplán, triplán adni a rosszpontokat, mert jelenleg sajnos össze-vissza lehet szövegelni, de a lényeg mégis az, hogy mit tesz, mit tett a vezető. Sajnos jelenleg még programokkal, tervekkel kapcsolatban is össze-vissza lehet hadoválni. (A hadoválást, mellébeszélést, a betartatlan ígérgetést, ami csak később derül ki, megint csak rosszponttal kell „jutalmazni”.) De elsősorban a tettek alapján kell ítélkezni, értékelni. Javított az emberek, az ország sorsán, életén vagy rontott. Illetve lehetséges javítás, fejlődés helyett stagnálás netán visszaesés történt, és az sem mindegy hogy ez milyen mértékű. Tulajdonképpen elsősorban a valós és lényeges statisztikai adatok alapján lehetne a tényleges teljesítményt megítélni. Másodsorban az egyéni tapasztalatok az egyéni élet (társadalommal, rendszerrel összefüggő élet) alakulása alapján. Sajnos jelenleg nincs valós lényeges adatszolgáltatás. Ennek ellenére én, mint állampolgár megpróbálom a valós, tényleges, és lényeges adatokat összeszedni (GDP, reáljövedelem, szélesebben vett életszínvonal, egészségi helyzet, tudás, közerkölcs, biztonság, demokrácia, önrendelkezés, eladósodás, a jövő kilátásai, stb. nemzetközi összehasonlításban is) és ennek alapján ítélkezni. Ezen értékelés alapján tripla, sőt négyszeres rosszpontokat adok.
Megpróbálom a saját sorsom alakulását a másodlagos szempontként kezelni. De azért ez is szempont. Ez szimpla rosszpontot ér.
És persze megpróbálom azt is értékelni, hogy milyen intézkedéseket, törvényeket alkotott a vezető, vezetés, a kudarcba fulladt javaslatokat és az elmaradt intézkedéseket, törvényeket is beleszámítva. A kudarcba fulladt javaslat vagy, és azért nem valósul meg mert rossz (vagy az irány is rossz, vagy az irány jó, de megvalósítás rossz), vagy, és azért mert jó, de a vezetés nem képes azt érvényesíteni. Tehát azon hivatkozás miszerint az ellenzék, a társadalom, stb. akadályozása miatt fullad kudarcba egy javaslat, vagy emiatt maradnak el intézkedések, törvények, lényegében hamis. Illetve mindez döntően a regnáló vezetés hibája és csak jelentéktelen részben az ellenzék, a társadalom és egyebek hibája. Ismétlem, vagy, és rossz a javaslat, vagy, és nem tudják elfogadtatni a társadalommal, vagy, és nem elég következetes és kidolgozott a megvalósítás. Ennek alapján dupla rosszpontokat adok.
És mint mondtam, azt is megpróbálom figyelembe venni, hogy melyek azok a területek, problémák, amelyekben bizony lépni kellett volna, de nem történt meg a szükséges erősségű, komolyságú lépés, gyakran a lépés írmagját sem lehet felfedezni. Ennek alapján is dupla rosszpontokat adok.
Természetesen a stratégiai hibákat (vagy hibátlanságot, ill. a hibák kijavítását) is értékelni kell méghozzá, igen komolyan, hiszen végeredményben ezek is cselekvések, ezek is gyakorlatilag határozzák meg az életünket, az életemet, méghozzá nagyon is erősen. Nem tudom, hogy pl. az ország (és ebben benne van az én eladósításom) súlyos eladósítását stratégiai hibának kell számítani, de ez önmagában is a rosszpontok sokaságát (minimum 10, de inkább 20) jelenti, mert kikövetkeztethető hogy e miatt sok évre, padlóra kerül az ország. Nevezzük tehát stratégiai hibáknak azokat, melyeknek, nagyon súlyos, hosszabb távú szinte megfordíthatatlan kihatásaik vannak. Stratégiai hiba pl. hazai kis és középvállalkozók nyüstölése, ill. a külföldi nagytőke ajnározása, és még lehetne sorolni. A szorzószám itt már 10-szeres, 20-szoros, de ez már erős átgondoltságot igényel.
Mint mondtam, minél kevesebb rosszpontja van egy vezetőnek, vezetésnek annál jobb a vezető, vezetés, a jó vezetőt, vezetést pedig elismerés illeti. A rosszpont tehát kvázi jó pont, nem arról van szó, hogy a vezetők csak szidalmazást, büntetést érdemelnek. De az tény, hogy óriási felelősségük van, és ezért hétköznapi értelemben hatalmas a követelményeknek kell megfelelniük.
Mint mindenhol itt is kitérek a jövő fejlettebb rendszerére.
A jövőben remélem, hogy az állampolgárok többsége ehhez hasonlóan fog értékelni, és a hivatalos szervek, és politikai újságírás segíti eme értékelést. Sőt a hivatalos szervek és politikai sajtó is ehhez hasonlóan fog értékelni. A jövőben a rossz (bizonyos mérce alatti) vezető idő előtt, gyorsan fog távozni. A jövőben szinte lehetetlen lesz programokkal, tervekkel kapcsolatban hadoválni. De az egyéb hadoválás is meg lesz „büntetve”. A jövőben lesz valós, lényeges adatszolgáltatás. A jövőben a vezetőjelöltek pszichológiai tesztjét és előéletét, általában alkalmasságát egy független szakmai testület is vizsgálni és értékelni fogja. A jövőben lehetséges egy független, tudományos demokratikus testület amely a vezetőket, a vezetéseket értékeli és eme értékelés beszámít a kiválasztásba, leváltásba.
A jövőben a nemzetstratégia eldöntésben közvetlenül is részt vesz a nép, de az biztos, hogy csak úgy nem lehet minden állampolgár nevében, de azok beleegyezése nélkül, milliókat vagy akár 100 ezreket kölcsönkérni.
Miért ilyenek (hogy alakult ki) magyar vezető? Az alapvető történelmi alakulásra, a vezetés szükségszerű negatívumai, ill. ahhoz kapcsolódó fejezet adja meg a választ.
Azonban találhatunk még egyéb válaszokat is a feltett kérdésre.
További elmélkedések arról, miért ilynek a magyar vezetők, akik azért nem sokkal rosszabbak a külföldi vezetőknél.
Rendezetlen elmélkedések: milyenek a vezetők, miért olyanok, amilyenek, mit lehet tenni, problémákról.
A ravaszság.
Ravaszság (rafináltság), vagyis a görbe utak, rejtett utak választása. A hátsó szándékú gondolatok, cselevések választása. A manipuláció, a cseles trükkös megoldások választása. A hatalmi taktikázás. Az egyenesség, gerincesség, becsületesség ellentétes kiterjedése.
Nem azonos a bölcsességgel, legfeljebb a bölcsesség pontosabban az okosság (értelmi képességek, eszközök) egyik vonatkozása a sok közül. Nemcsak arról van szó, hogy valaki a gondolkodását rossz célokra használja.
E tulajdonságról is elmondható: bizonyos nagyon csekély mértékben szükségszerű, tehát jó. Korunkban a lakkosság átlagosan túl ravasz. Valójában a ravaszsággal az igazságtalanságon kívül az a baj, hogy eltorzítja az emberek és vezetők megítélését, értékelését. Eltorzítja, mert elnézhető, vagy akár pozitív tulajdonságnak állítja be ezt a negatív káros tulajdonságot.
Akkor lehet előrelépni, ha a ravaszságot és ravasz embereket, vezetőket majd másképpen ítéli meg a társadalom.
Az önámítás, amely probléma állandóan felmerül a vezetéssel kapcsolatban.
Azt is mondhatjuk, teljesen mindegy, hogy szándékos tudatos az ártás, a rossz tulajdonságok kiteljesedése, vagy nem szándékos tudatos csak önámításból eredő, vagy egyszerű butaságból eredő. Mindegy, mert az ártás ezzel nem csökken.
Ugyanakkor mégis előnyős lenne, ha csökkenne az önámítás, melynek az a lényege, hogy vezető (vagy bármely ember) nemcsak kifele gyárt mindenféle magyarázatot, de azt önmaga is elhiszi. Illetve önmagának még külön magyarázatokat is gyárt. A vezető (bármely ember) nem mer, vagy nem tud lenézni a saját lelkének mélyére. Ha a pl. a hatalommániás, de önámító ember lenézne a saját lelkének mélyébe és ott felfedezné a hatalommániát, akkor annak eredménye nem biztos hogy hatalommánia megszüntetése lenne. Lehet, hogy még tudatosabban még rejtettebben lenne hatalommániás. Ismerjük be eléggé abszurd dolog egy törekvő embernek kijelenteni: én nem vagyok jó, meg kell változnom, vagy más foglalkozás után kell néznem. De azért ne nullázzuk le ennek a lehetőségét.
Újabb kitérés a vezetés néptől való elszigeteltségre, elzártságára. A kanalizálatlan rendezetlen „bekiabálások” az elkülönülést erősítik.
A néptől elzárt ember nem tud a nép fejével gondolkodni. Az elzártság egyik vonatkozása hogy a vezető fizikailag is elzárt (azért a közvetlen találkozások sem annyira közvetlenek), de vagyonilag és jogilag is egy más kasztba tartozik. A másik vonatkozása, a talpnyalók, finomabban fogalmazva az elégtelenül kritizálók hada. Itt azonban egy harmadik vonatkozásról beszélek. A pálya széléről túl sokan kiabálnak be a sportolónak, ha akarná, akkor sem tudná ezeket a bekiabálásokat átgondolni. Ezért oda se figyel. A sztár túl sok rajongói véleményt kap, a helyzet ugyanaz, egy idő után meg se próbálja azokat érdemileg meghallgatni. Hasonló a helyzet a vezetővel. Ezért lenne szükséges (ezért is) eme véleményáradatot valahogy szelektálni és összesíteni. Jelenleg nincsenek szelektálva, összesítve ezért a vezető érthetően oda se figyel népből érkező véleményekre, marad kontrollnak és tanácsadónak a szűk környezete, néhány ember. A vezető elzártsága fokozódik. Az elszigeteltség negyedik oka a jó közvélemény-kutatások hiánya, amelynek oka azon pökhendiség, miszerint a vezetés azt gondolja ő közvélemény-kutatások nélkül is ismeri a népet. Azt gondolja, hogy nem kell felmérés, mert tudja: a nép többsége, tehát nép jellemzően egy gyenge erkölcsű, gyenge tudású, megtéveszthető, megvesztegethető alávaló népség.
A jelen államkapitalista rendszerre (is) jellemző többek között a negatív kampány és a populista politika. A jelen rendszernek tehát a sok között ezek is a rendszerhibái.
(Populista politika: ígérgetés, ill. rövid távú hasznok adása, melynek a következménye a hosszabb távú károsodás.)
Minimum el kellene érni, hogy valóságos programok, valóságos kiegyensúlyozott versenye döntse el, nagyobbrészt a vezetés-kiválasztást.
Ami pedig Magyarországon van az e tekintetben is borzalmas, és egyre süllyedünk.
De soha ne felejtsük el Magyarországon az államkapitalista rendszer gyenge (2-es) osztályzatú rendszerváltozata van, amely mégis államkapitalista rendszer, és csak egy fokkal rosszabb, mint a közepes államkapitalista rendszer.
Ha keressük a negatív kampány és a populizmus (nem rendszertani) okait, akkor megtalálhatjuk egyrészt a vezetés elszigeteltségét, másrészt a vezetés néplenéző, antidemokratikus felfogását, mint okokat. Vagyis a vezetés a nép véleményét, és ítélkezési morálját nem ismerve, illetve azt lebecsülve, saját magából kiindulva azt gondolja, hogy a negatív kampány, és a populizmus, a fő és leginkább hatásos hatalmi harci eszköz, kampányeszköz. Lehet, hogy lakosság a választók bizonyos részére maximum negyedére hatnak ezen eszközök, de nagyobb részére pont ellenkező hatással (önmagát lejárató hatással) hatnak ezen eszközök, technikák.
Gyakran hallottam a vesztes párt értékelést: azért vesztettünk, mert az ellenfélnek bejött a negatív kampánya, ill. a populista politikája. Ez az értékelés mutatja a vezetés kificamodott felfogását. Az meg sem fordul a fejükben, hogy talán saját negatív kampányuk, a saját populista politikájuk, ill. saját egyéb hibáik miatt fordult el tőlük el a nép. Illetve az sem fordul meg a fejükben, hogy talán a szerencsétlen nép, a zavarosban evickélve is megpróbál valamilyen valóságos programot kihámozni és e szerint dönteni. Tehát van egy eredendő néplenéző beállítottságuk. Viszont arra is lusták, és túl pökhendiek, hogy felmérjék, valójában mit is gondol a nép, mi volt a vereségük, vagy győzelmük valódi oka.
Ez már ez elszigeteltségről szól, amelynek fontos része, hogy nincsenek jó közvélemény-kutatások. De azért a többi elszigeteltségi tényező is jelen van.
(Ez az egész probléma egyébként nagyon hasonlít az önkritika hiányára.)
Valójában azon furcsa helyzet alakul ki, hogy a rossz vezetés ezzel az egésszel (nem ismerik és alábecsülik a népet) nemcsak a népnek árt, de saját magának is. Sőt még saját hatalmi taktikázása is kudarcossá válik. Vagyis a népártalom valamennyire csökken azáltal, hogy a vezetés megtévesztő politikája pontatlan. Valamennyire csökken, de helyzet ezzel együtt borzalmas.
A rossz vezetés, azzal hogy nem ismeri és alábecsüli a népet önmagának is árt, ami áttételesen a nép hasznára válna, de ez nem jön létre, mert közben a népnek is jelentős ártalmakat okoz. A végeredmény tehát a nép hanyatlása és egyben ez a legfőbb szempont is (néhány rossz vezető, ill. párt kihullása emellett mellékes) ezért ezen változtatni kell.
Talán az elszigeteltséget bizonyos rendszermegoldásokkal, pl. kötelező jó közvélemény-kutatásokkal, csökkenteni lehet. Pl. annak a felmérése, hogy ki miért nem szavaz, vagy miért úgy szavaz, ahogy szavaz. De mit lehet tenni a vezetés néplenéző, antidemokratikus felfogásával? Hiszen e felfogásból ered, hogy nincs szükség a népvélemény felmérésre, mert mi úgy is tudjuk, milyen a nép. Ezért lenne fontos a vezetőaspiránsok pszichés vizsgálata pl. a néplenéző tulajdonság vonatkozásban is.
Bizonyos fokú hatalmi igény szükséges normális tehát, jó. És egyébként ezen a jó szinten van a lakosság átlagos hatalmi igénye. De a normális jó és átlagos igénytől való eltérés már rossz, problémákat okozhat.
A szélesebben vett hatalmi igénynek igen sok vonatkozása van. Ambíció, elismerésvágy. Vegyenek komolyan, tiszteljenek, adjanak a szavamra. Az önrendelkezés igénye, a saját élet alakításának igénye. A határozottság keménység, akaratosság, döntéshozási képesség.
Kétségtelenül a határozatlan ingatag ember nem lehet döntéshozó.
Az emberek többsége igényli, hogy adjanak a szavára, hogy tiszteljék. Az emberek többsége okosnak tartja magát. Az emberek többsége szeretne sikeres elismert ember lenni, tehát valamennyire karrierista. Ezek tehát általános átlagos emberi tulajdonságok.
A normális jó szinttől el lehet térni, a túl kevés hatalmi igény irányába. Ambíció, akarat és vélemény nélküli, tesze-tosza, félrevonuló, irányítható, manipulálható, bizonytalan emberekről van szó. Nyilvánvalóan ez rossz. És az is nyilvánvaló, hogy ez nem a jelen vezetésére jellemző irány. A múlt uralkodói között (öröklött vezetés) azonban voltak ilyen emberek. A jelen vezetésre jellemző abnormális eltérés: a túl nagy hatalmi igény. Amely irány, szélső mezsgyéje a kórós hatalommánia.
Még az is megengedhető, hogy ez a normális, jó, átlagos szint a vezetés vonatkozásában egy fél fokkal nagyobbra helyeztessen. De csak fél fokkal, nyilvánvalóan a hatalommániában szenvedő őrült (de azt jól leplező) zsarnok borzalmas károkat tud okozni. Persze nemcsak Hitler, Sztálin, stb. okozott és okozhat a jelenben és jövőben károkat, hanem az enyhébb hatalommániában szenvedő vezetők is. Az embereknek okozott kár, vagyis a vezető rosszasága egyenes arányban áll a túlzott hatalmi igény (hatalommánia) mértékével. A jelen rendszer azonban csak az enyhébb hatalommániát engedi meg, de már ez is káros, főleg úgy, mint a vezetési csoportra jellemző rossz tulajdonság.
A hatalommánia elsősorban azért káros mert az ilyen vezető egy, vagy több fokkal erősebben szenved a szükségszerű vezetési negatívumokban. Tehát az ilyen ember elsődleges célja még inkább a hatalom fenntartása, erősítése és nem a nép érdeke. Sőt alkalmasint magával néppel szemben is „megvédi” a hatalmát. Az ilyen ember még drasztikusabban merül bele hatalmi harcba, még ádázabb embertelenebb hatalmi harcot generál. És még lehetne sorolni a borzalmakat.
Igen ám, csakhogy nem is annyira könnyű kimutatni, mérni a hatalmi igény nagyságát. Kiindulhatunk, abból hogy ez egy pszichés betegség, kór egyfajta mánia, szenvedélybetegség. Enyhébb formája pedig egy pszichés rendellenesség.
A hatalommánia a laikus számára a mánia (szenvedélybetegség) a sokszínű, sok kiterjedésű személyiség túlzott, kórós, káros beszűkülése. Pontosabban a sokszínű, sokféle szükséglet, vágy túlzott, kóros, káros beszűkülése, plusz a vágy (elsősorban a beszűkült vágy) többi érzelemhez való aránytalan megnövekedése. (A fóbia, pedig a sokféle félelem, túlzott, kórós, káros beszűkülése, plusz a félelem (elsősorban a beszűkült félelem) a többi érzelemhez való aránytalan megnövekedése. A fóbia és mánia összefügg, pl. az ismeretlenségtől való félelem, alapja lehet a hatalommániának)
De amíg pl. játékszenvedélynek jól látható jelei, jelenségei vannak, addig hatalommániának nincsenek ennyire egyértelmű jelei. Hozzátéve, hogy mániás beteg igen ügyesen képes leplezni, akár saját maga előtt is a betegségét. A mániás beteg igen ügyesen leleményesen felépít egy ürügyrendszert. Azért gondolom, teszem ezt, mert ilyen a világ, a torz világ követeli meg ezt tőlem, nem én vagyok az eltorzult. Sőt én teljesen normális, még az átlagnál is normálisabb vagyok, mindent logikusan meg tudok magyarázni.
Nagy Sándor, Július cézár, Napóleon, stb. feltehetően hatalommániás uralkodók és hódítók is károkat okoztak az emberiségnek. A probléma egyik oldala, hogy a társadalomtudomány (és ezért az emberek sem) még addig sem jutott el, hogy megállapítsa: a hatalommánia és annak hosszú távú következménye minden esetben káros, rossz. Jónak látszhat, hogy ilyen-olyan birodalom kialakult, de évszázados távlatban még jobb lett volna, ha nem alakul ki. A kultúra nemcsak fegyverek segítségével terjedhet.
A probléma másik oldala: hogyan lehet kimutatni, mérni a hatalommániát. Pl. Mátyás király még normális jó uralkodó volt, vagy már hatalommániás. Szerintem ő még nem lépte át a rossz határát.
Szóval ez egy nehéz, de azért nem megoldhatatlan probléma.
A túlzott hatalmi igény (hatalommánia) éppen az előzőleg említett rossz tulajdonságok (arcátlanság, önkritika hiánya, ravaszság, sunyi módszerek eszközök, a nép megítélése) által mutatható ki.
És ezekhez csatlakozik az erőszakos, zsaroló, gyűlölködő, piszkos módszerek, eszközök használata.
Tehát amelyik vezető, vezetés arcátlan, amelyik nem gyakorol önkritikát, amely vezető, vezetés lenézi a népet, amely vezető, vezetés ravaszkodik (nem az egyenesség, a becsületesség, a gerincesség jellemző rá), amely vezető, vezetés könnyebben nyúl az erőszakos módszerekhez, eszközökhöz az valószínűleg hatalommániás. Ugyanis ezek az eszközök, módszerek a hatalommániából erednek.
És van még egy nagyon egyszerű megállapítás: a hatalommániás önként, kényszerítés nélkül, nem mond le.
A normális vezető álláspontja: hibáztam, egyébként pedig más is alkalmas a vezetésre, tehát lemondok. Igaz csak kisebb hibát vétettem, de ez egyrészt megkérdőjelezi a vezetői alkalmasságom. Másrészt, ha alkalmas is vagyok, magamat már lejárattam és ha maradok vezetőtársaimat is lejáratom, tehát legjobb, ha lemondok. Van még a vezetésen kívül sok egyéb érdekes és hasznos munka.
Az előző gondolatmenetre a hatalommániás vezető nem képes.
(Mindehhez csatlakozik a vagyonmánia, a kapzsiság problémája, amit itt nem részletezek.)
Ezek szerint a hatalommánia csak utólag derülhet ki. Ha így lenne, akkor jön elő a gyors vezetés-leváltás rendszerének fontossága. De nem egészen van így. Egyrészt egy vezetőjelöltnek azért van előélete. Másrészt azért létezhetnek olyan pszichológiai tesztek, amelyek képesek a felsoroltakat valamennyire kimutatni.
Miért vettem én evidenciának hogy jelen magyar vezetésre jellemző a túlzott hatalmi igény egy enyhébb, de már káros hatalommánia.
Mert nincs önkritika. Mert a jelekből az derül ki, hogy lenézik a lakosságot, a népet. Mert nagyon sok a ravaszkodás, a hátsó szándék, a manipuláció. Mert a kelleténél több az erőszakos, zsaroló, gyűlölködő, piszkos módszer, eszköz.
Talán érdemes összefoglalni milyen is a jelen átlagos magyar vezetője, hozzátéve, hogy a vezetőkőn belül is igen nagy szóródás van. És hozzátéve, hogy valószínűleg ehhez hasonló az átlagos vezető, a világ vonatkozásban is.
Hogy ne csak a rosszat emeljük ki, a vezetők fegyelmezett céltudatos emberek.
Az átlagembernél és főleg a bűnözőknél sokkal fegyelmezettebb, és céltudatosabb emberek. Ez egy fontos pozitív tulajdonság.
És tulajdonképpen a vezetők az átlagnál okosabbak is. Igaz hogy ez az okosság a jellege miatt nem azon okosság, amellyel a kiváló vezetőnek rendelkezni kellene, de tagadhatatlan hogy okosak, iskolázottak. Ez az okosság a közepes vezetői szinthez elég, ami viszont kevés. És okosabbak, mint az átlagember.
90%-ban pedig a vezető pedig kvázi átlagember.
De azért vannak negatív jellemvonások is.
A vezetők (az átlaghoz viszonyítva), szégyentelenek, önkritika nélküliek, lelkiismeretlenek.
A vezetők viszonylag beképzeltek, lenézik, megvetik a népet, a lakosságot.
A vezetők viszonylag ravaszak, rafináltak, kedvelik görbe utakat a hátsó szándékú cseles megoldásokat. Nem egyenesek, gerincesek, becsületesek.
A vezetők viszonylag erőszakosak, kemények, érzéketlenek.
A vezetők viszonylag hatalommániások. Illetve a vezetők között sokkal több a koros hatalommániában szenvedő, mint a lakosságban.
A viszonylagosság egyik kiindulása az átlagember. A másik kiindulása: mérték, ami a jó vezetőre jellemző. Mindkét viszonylagosság szempontjából igazak a kijelentések. Van egy harmadik értelmezése is viszonylagosságnak: azért nem teljesen rosszak. E tekintetben is áll a viszonylagosság.
Áttérés a társadalom egyféle csoportosítására.
1. A jelen vezetők azért a rossz tulajdonságaik tekintetében sem érik el a bűnözők színvonalát. (És a vezetők fegyelmezett, céltudatos, „okos” emberek, a bűnözők nem.) Ugyanis ha megnézzük a felsorolt rossz tulajdonságokat, arra kell, rádöbbeni, hogy a bűnözőkre ugyanezek a rossz tulajdonságok jellemzők. Pontosabban a két csoport között (vezetők és bűnözők) elég sok a hasonlóság. Csak a bűnözők vagy erőszakosak, vagy átverősek.
2. A bűnözők nem fegyelmezett, nem céltudatos emberek, sőt. A bűnözők nem okosabbak, iskolázottabbak az átlagnál, sőt.
3. És van még egy társadalmi „csoport”, akire jellemzők a felsorolt rossz tulajdonságok: a piti kiszolgáló talpnyaló, besúgó emberek. Ők sem elég, fegyelmezettek céltudatosak, és okosak hogy vezetők legyenek, de annál gyávábbak, és törvényfélőbbek, hogy bűnözők legyenek.
Ha már társadalmi csoportoknál, (rétegeknél) tartunk, akkor folytassuk.
4. A politikától, a közösségtől elforduló, magának és családjának élő önző emberek.
És azért a jó csoportokat (rétegeket) se felejtsük el megemlíteni.
5. A minden tekintetben normális tisztességes, átlagos, a rosszba kényszeríttet de abban vergődő, abból kimászni akaró többség.
6. És azért, ha nem is sokan vannak társadalmi szempontból kiváló (átlagnál jobb) emberek is. Belőlük kellene megalkotni a jövő vezetését.
Végül is mindez csak arról szól: milyenek a jelenlegi magyar vezetők pszichés szempontból. Ez csak a megértéshez szükséges. Gyakorlatilag egyszerűen arról szól a fejlettebb jövő, hogyha a valós statisztikai adatok alapján olyan fokú romlás mutatható ki, előzetesen, vagy utólagosan, amely a vezetés hibáját jelenti, akkor beindul a rendszer jogi és döntéshozói rendszere.
A vezető egyik személyiségtorzító tényezője az elégtelen kritika.
Általában az emberek személyisége valamennyire eltorzul, ha nem kap megfelelő kritikát, amely a belső kontroll mellett egy külső kontrollt jelent. A vezetők pedig általában jellemzően nem kapnak megfelelő kritikát. Egyfelől körülveszi őket a talpnyalók hada, akik tudatosan bizonyos hasznok fejében nyakra-főre dicsérik a vezetőt. Másrészt, a közvetlen környezet másik fele, különböző okok miatt tart a vezetőtől, kvázi félelemből nem mer őszintén kritizálni. Tehát a közvetlen környezetből jellemzően dicséret árad a vezető felé, amely azt üzeni: mindent jól csinálsz, helyesen teszel. Természetesen az állandó dicséret minden embert önteltté és elégedetté tesz. A politikus ugyan az ellenzéktől, a médiától, a közvélemény egy részétől kap hideget-meleget, de ezt a hatalmi harc részének fogja fel, nem veszi komolyan. És sajnos a e kritika egy része valóban hatalmi harc része, valóban komolytalan. De csak egy része, a másik része viszont magalapozott komoly igaz kritika. A vezető viszont az egészet kivágja a szemétbe.
A politikai vezető legalább kap negatív kritikát, ha nem is fogadja meg, de háttérben álló gazdasági és egyben politikai vezető, a nagytőkés, még ennyi kritikát sem kap. Ő csak dicséretet kap. Természetesen ez még nagyobb személyiségtorzulással jár.
Egy kis megoldás.
Természetesen olyan személyiségű vezetőaspiránsokat kell kiválasztani, akiknek nemcsak önkritikájuk van, de el tudják fogadni a másoktól jövő kritikát is. A kérdés másik fele, hogy lehet olyan kritikai fórumot teremteni, amit a vezető komolyan vesz. Hogy lehet elérni, hogy a vezető környezetében legyenek őszinte félelem nélküli kritikusok? És hogy lehet elérni, hogy a külső (ellenzéki, közvéleményi) kritikát komolyan vegye a vezető? Talán úgy hogy független, tudományos, demokratikus és tiszteletben tartott testületek (emberek) kritizálnak, olyanok, akik nem érdekeltek a sunyi hatalmi harcban. És persze a többség kritikáját akár tetszik a vezetőnek, akár nem, el kell fogadnia, komolyan kell vennie.
A miértekre nemcsak rendszerbeli, de pszichológia válaszokat is lehet találni, például.
Még a jóindulatú, szerető, tisztelő ember számára is egy idő után nyűggé válik, a gondoskodás, irányítás. Exponenciálisan fokozódik ez nyűgérzet, ha eleve hiányos a szeretet, a tisztelet. A népet lenéző ember számára pedig hihetetlen nyűggé válik a nép irányítása, a néppel való foglalkozás.
Jó kis frázis: na, de kormányzóhatóság. Ezek szerint a kormányzóhatóság miatt viseljen el a nép mindenféle népet tönkretevő pocsék vezetést, diktatúrát. Nem inkább a zökkenőmentes vezetésváltás mechanizmusát kellene kialakítani?
A vezető (egy mai magyar vezető) monológja. (A monológban benne vannak a vezetés szükségszerű negatívumai és a vezetés említett rossz tulajdonságai.)
Sikeres ember vagyok, mert itt ülők legfelül, na azért nem teljesen legfelül, de azért valahol legfelül. (Végignéz a pazarul berendezett irodáján.) Sokan, rengetegen vannak alattam. Ki merem jelenteni: különb vagyok az átlagnál, sőt a legtöbbnél, mert azért mégis én vagyok fenn. Szerencsém volt de azért én is, sőt ezt döntően magamnak köszönhetem. Lehet hogy más a szerencsének, köszönheti, de én magamnak, nagyrészt magamnak. És talán a sors, az Isten is ezt akarta. A sors és az én célom is: én irányítsak. Nem kétséges képes vagyok rá, mert okos vagyok. És nemcsak okos, de kitartó. Ezért jutottam idáig, minden összevág. Sokat küzdöttem, sokan gátoltak, de én erősebb, okosabb voltam náluk, és erősebb, okosabb is leszek. De nem feledkezhetek meg a segítőimről sem. De a támadóimról sem. Sokan támadnak, de én átlátok rajtuk. Én átlátok a dolgokon. Itt ülők, de tudom, hol, mi zajlik. De nem állhatok meg, nem ezért kerültem ide, hogy megálljak. Én és a sors, Isten is úgy akarja: én irányítsak. Egyre jobban és egyre többet irányítsak, mi másért lenne ez a pályafutás. Többet és jobbat, mint elődeim. Én irányításra születtem, élvezem ezt a munkát. Persze megosztom az irányítást, demokrata vagyok, de azért mégis nekem kell elől haladni. Talán engedjem át az irányítást egy ostoba, de jól taktikázó, kiskirálynak? Persze, hogy mindent tönkretegyen, mindent, amit eddig tettem, aztán röhögjön a markába. Netán engem is tönkretegyen. Ezt ni. Ezért az elsődleges feladatom, a pozícióm biztosítása. Sőt erősítése. Majd, ha a pozícióm megingathatatlan, akkor még keményebben állok neki a munkának, a konkrét irányításnak. Mert amíg inog addig semmi sem biztos. Persze azért most is képes vagyok az irányításra, én mindig képes vagyok rá, hiába van sok elfoglaltságom. Igaz még nem látom a jövőt, de hát ki látja, hazudik, aki azt mondja. Menni kell előre, akkor is, ha nem látom a jövőt. Azért sokan szeretnek, még többen tisztelnek, hiszen kíváncsiak rám. Mert mi tagadás elfoglalt ember vagyok, kíváncsiak rám. Nekem azonban elsősorban irányítanom kell, vagyis felemelnem az alattam levőket, vagyis fel kell emelnem a népet. Aki ebben gátol, azt pedig a nép érdekében legyőzőm. Minden összevág. Nem szabad támadási felületet adnom. Magabiztosnak kell látszanom, mindig és mindenhol, de az is vagyok. Nem szabad ellenségeim cselvetéseinek beugrani, ármánykodó kritikáinak felülni. Persze a baráti tanács nem ártana. Csakhogy most éppen nincs olyan barátom, akiben megbíznák. Vagy buták, vagy gyanúsan kedvesek. Persze azért nem riasztom el őket, sőt, „barátokra” szükség van, csak kedvesen, mosolyogva, nem durcásan Ferikém, Dolfikám, Janikám, stb. Csak semmi idegrángás. Nem szabad meginogni, mert azt kihasználják. Magabiztosság, és még egyszer, magabiztosság. A nép felemelésének szent célja miatt mindent megteszek, mindenkivel szembeszállok, akár a világgal is. Ez olyan cél, amiért minden megtehető, minden azért talán nem, de egypár önző ármánykodó ellenség, eltaposása igen. Ők nem is az én ellenségeim, hanem a nép ellenségei. És egypár cselvetés hazugság is megengedhető, ha a nép boldogulásáról van szó. Más is ármánykodik, csakhogy ők a nép ellen saját önös érdekből teszik ezt. Csak tudnám kik azok. Talán éppen a „barátaim” között vannak. Mert gyűlölt ellenségeimet ismerem, hogy vinné el őket az ördög. Ők nyilvánvalóan gazemberek, őket le kell győzni a nép érdekében, de őket ismerem. Ők uszítják ellnem a népet, mit népet, egypár üvöltő majmot, de nép csendes többsége azért most is mellettem van. Majd megunják az ugatást. Egyébként is ostoba népség át lehet őket verni. És ha most nem is, egyszer mindenki ráébred, ki voltam én és mit akartam. Ha mégis sikerülne ostoba ellenségeimnek eltávolítani, persze nem idő ellőtt, csak a választáskor, akkor legfeljebb elmegyek valamelyik bankba, vagy magáncéghez, vagy maradok a politikában, mint meghatározó háttérember. De akár újra megpróbálhatom, aspirálhatok ugyanerre a posztra, vagy talán még ennél magasabbra is, ennek sincs akadálya. Egyébként is már elég kapcsolati és valós tőkét szedtem össze, nyomorogni nem fogok.. (Az arcán mosoly jelenik meg, de elkomorodik.) Nem, nem, mert mi lesz az én művemmel, és az eddigi munkámmal? Mi lesz az én népemmel? Mi lesz az én célommal? A mindenkinél többet, jobbat céllal. Ezek sérülhetnek, ha veszítek. Nem szabad leállni, semmilyen szempontból. Még több valós és kapcsolati tőkét kell szereznem. A fő cél ellenben az, hogy a pozíciómba maradjak, sőt azt erősítsem, erről soha nem szabad elfeledkeznem.
A nyilvánvaló ellenségeim ellen küzdhetek, de veszélyesebbek, a sunyik a hátulról támadók. De senki nem állíthat meg, ezt megígérem, kedves, csendes háttérbe húzódó népem. Ígérem, hogy az okosságommal, kitartásommal titeket szolgállak. Én ismerem a ti problémátok én is közületek, jövök. Nyomor, betegség, halál, persze ez is van, és mindig is volt és lesz is. (Tölt egy pohár drága italt, majd visszaül, keresztbe teszi a lábát és hátradől a karosszékében. Kinéz az intarziás ablakon.) Nekem nem közvetlenül kell ezt megoldanom, hanem a jó irányítással, jó rendszert kell kialakítanom, az oldja meg a problémákat. De ehhez hatalmon kell maradnom, és nem ingok meg. Itt van ez a törvénytervezet, de most nem érek rá elolvasni, úgyis tudom mi a lényege. Inkább újra átgondolom, hogyan számoljak le ellenségeimmel, hogyan derítsem fel sunyi rosszakaróim, és hogyan szerezzek „barátokat”. És hogyan szerezzek szavazókat, na meg támogatókat, egy kis pénzecskét a pártomnak. Mert e nélkül nemigen tarthatom meg a pozíciómat. Na meg azért én személy szerint is részesülhetek egy kis pénzecskéből, anyagi jólétből, megérdemlem, nem véletlenül jutottam idáig. Megérdemlem, mert a népért vagyok, mert rengeteg hasznos, és magas szintű munkát végzek. És a sok megaláztatás, ami ért, ezt is meg kell fizetni valakinek. És a sok cselvetés, amit kénytelen voltam kieszelni, igaz nem esett terhemre, talán nem az okosságomat igazolja. Ezek hasznát mindenképpen megérdemlem. Ez egy ilyen munka, mindez benne van a vezető munkájába, és ez a munka, az én munkám végül is magas szintű, hasznos, hatalmat és vagyont érdemel. Természetes, hogy így gondolkodom, mindenki így gondolkodik, csak nem vallják be. Nekem sem szabad elszólnom magam, csak higgadtan, bölcsen diplomatikusan, ügyesen, magabiztosan Ferikém, Dolfikám, Janikám, stb. Jut eszembe, a holnap esti nagygyűlésen én leszek szónok. ( Feláll és tükör elé megy.) Na nézzük a beállást és kezdő mondatot, igen ez az enyhe bizakodó mosoly, előrehajtott majd felemelt fejjel, jó lesz. Hölgyeim és Uraim a demokrácia szent dolog – igen ez jó kezdőmondat lesz.
Általában, nagyobb részt így gondolkodik egy magyar (alacsony színtű államkapitalista rendszerben működő) vezető. Van, volt azonban egy kivétel, aki nemcsak nagyjából, de teljesen így gondolkodik, Gy. úr. Ezt onnan lehet tudni, hogy gyakran elszólja, elszólta magát. Ezek szerint neki nem sikerült megtartani: csak semmi elszólás - szabályt.
Hazánkban szinte nem létező demokratikus vezető nem képzeli, hogy a kiváló, a kiváltságos, bár tudása sokkal nagyobb. Szerencsének, megtiszteltetésnek, szolgálatnak gondolja a vezetést. Munkáját megbecsültnek tartja, azzal, hogy benne lehet a vezetésbe, nem vár külön jutalmat. Benne vagyok a vezetésbe, - ezt gondolja és nem ezt – én vagyok a vezető. Szerény, de határozott. Először felméri helyzetet, ilyenkor merülnek fel benne kétségek, és ha munkatársaival össze tudja állítani a pontos programot, akkor összeállítja, és innen már nem merülhetnek fel benne komoly kétségek. A demokratikus vezető tudja, hogy a munkaterv összeállítása után és a munka elvállalása után egy szakember nem mondhatja: nem látom előre a folyamatokat. Ha segítőivel közösen nem tudja tökéletesen összeállítani, a munkatervet, akkor teljesen vagy a szükséges részben átadja a helyét. Általában minden felelősséget felvállal, és önként átadja a helyét, lemond, ha alkalmatlansága legcsekélyebb mértékben felmerül. Sőt akkor is lemond, ha a beléje vetett bizalom megrendül. A pozíciójának, ill. pártja pozíciójának megtartása, csak a sokadik cél. Mindig a konkrét munkára, koncentrál és nem a hatalommegtartására, a taktikázásra és ebből eredő, vagy egyéb népszerűségre, reprezentálásra. A kritikát elfogadja, sőt igényli azt. Nincs hatalmi sem anyagi érdekeltsége. Nincsenek ilyen fóbiái. A közvetlen demokrácia kiépítésén dolgozik. De tisztában van a vezetés demokratizálódásával, és demokratikus vezető jellemzőivel és e szellemben ténykedik. A néppel szembeni elhivatottsága, őszinte és semmiképpen sem ezen alapú: csak én vagyok képes. Mivel demokratikus vezető, ilyen, nem is kell megjátszani magát, nem is tudja elszólni magát. Mivel nem kell megjátszani magát ezért erre nem is, fordít időt, energiát. A demokratikus vezető nemcsak őszinte, becsületes, de annak is látszik.
Érdemes azonban az átlagos magyar, enyhén, közepesen, erősen diktatórikus vezető gondolkodást kicsit elemezni. A gondolkodásban vannak érthető, logikus, sőt pozitív elemek, de ezek arra szolgálnak, hogy önmaga előtt is leplezze a hatalmas önzését, felsőbbrendűségi érzését. Sajnos e logikus, pozitív elemek mások (sokak) előtt is felmentik az ilyen vezetőt.
Érdekesebb azonban megvizsgálni: mit tehet a törvény. Egy jó, (ó mert többek között betartása mindenképpen létrejön) felelősségre vonási törvény, e gondolatok harmadát levághatja. Egy jó pártfinanszírozási és választási törvény, ill. korrupciós törvény e gondolatok másik harmadát levághatja. A harmadik harmad azonban megmarad. Ezt kellene megoldani a jó vezető-kiválasztásnak. Érdekes még azt is összegezni, hogy valójában miért alkalmatlan, miért káros az ilyen vezető. Hajlamos az egyszemélyes döntésre és az általában rosszabb, mint közösségi döntés. Nem jut ideje, energiája, a valós problémák átgondolására, az idejét, energiáját sok más elviszi. Ezzel megint romlik a döntéseinek színvonala. Általa, a klientúra kiépítése által, sok érdemtelen ember jut vezető, döntési pozícióba, ill. érdemtelen vagyonhoz. Ez tovább rontja a döntési színvonalat és az igazságos hatalmi, vagyoni hierarchiát. A döntéseinek célja nem a népérdek lesz (hiába áltatja magát), és ez megint rontja a döntéseinek színvonalát. Ráadásul mivel ezen utón, jutott el a vezetésig, a társadalomtudományos tudása is legfeljebb közepes lehet, ez tovább rontja a döntéseinek színvonalát. A fokozott manipuláció pedig a rossz döntések felismerését nehezíti meg. Ezekhez képest harmadlagos kár, a hazugság, aljasság, önzőség, ill. az, hogy ő maga is érdemtelen vagyonhoz jut. Az egyéb tévedéseket, ellentmondásokat (az okosságot keveri a ravaszsággal, vagy a népszerűséget a kíváncsisággal, stb.) nem is említem.
Jézus, mint kiváló vezető. Lehet hogy az alapvető történelmi fordulatok nem mások mint, hogy az emberek (és társadalomtudomány) felismerjék kik a jó vezetők.
Jézus egy abszolút egyenes, becsületes, gerinces, elveihez hű vezető volt. Nem kötött alkut, nem egyezkedett sem a rómaiakkal, sem a zsidó királlyal, sem a zsidó papsággal, értelmiséggel. Határozott egyéniség volt, de ez szelíd határozottság volt. Meggyőzéssel és nem erőszakkal hatott az emberekre, tehát demokratikus vezető volt. Az emberek önként követték.
Vezető volt, hiszen mind életében, mind eltávozása után sokan követték. Nyugodt, határozott, hatni tudó vezető volt. Tisztelte szerette a népet ez nem is kétséges. A nép között járt-kelt, élt, a népnek beszélt, a népért tett mindent. Ugyanakkor változtató, újító, reformer vezető volt, bátran kimondható, forradalmi vezető volt. Hiszen nem kevesebb változást szorgalmazott, mint a teljes világnézet megváltoztatását. Jézus mielőtt határozottan kiállt, azért magában sokat töprengett, tépelődött, erős önvizsgálatot tartott. Tehát lelkiismeretes, önkritikus vezető volt.
Jézus történetét akár így is nézhetjük: a természet, Isten „elküldte” Jézust, íme emberek ilyen a kiváló vezető, őt válasszátok, őt kövessétek. A rossz rendszer azonban nem engedi, sőt eltiporja kiváló vezetőket. Az emberek pedig későn és lassan kapcsoltak, kapcsolnak és akkor sem teljesen. (A népnek kellett volna megvédeni Jézust a rossz rendszertől, de nem tették.) Csak lassan évszázadok alatt világosodik ki, miről is szól Jézus története. De a mai napig is csak dereng valami. Jézus élete, működése, mintája az emberiség történelmének egyik nagy fordulópontja.
Jézuson kívül is voltak más nagy kiváló népvezetők. Buddha, Mohamed, Gandhi, és még lehetne sorolni. A természet, Isten „elküldi” a kiváló emberek mintáit, íme emberek (íme társadalomtudomány) ilyenek a kiváló vezetők, ilyen vezetőket válasszatok. Ha ti emberek nem is tudtok jók lenni, akkor legalább arra képesek lehetnétek, hogy felismerjétek, ki a jó vezető, és mellette kitartsatok. Már ez is előre vihetné a világot.
A jelen és a jövő kiváló vezetőinek azonban nem kell népszerű népvezéreknek lenni. Inkább csapatban dolgozó tudósoknak kell lenni. E tekintetben tehát a megváltozott környezet, a jelen kor korrigálja a kiváló vezető szükséges tulajdonságait.
Kiváló vezetőket kell kiválasztani: lehet, hogy ennyire egyszerű a történelmi fejlődés? Talán az lesz az emberiség történelmének újabb nagy fordulópontja, hogy az emberek tudatosan, a tudományokkal alátámasztva választják ki, illetve váltják le a vezetőket.
Ha nem ennyire egyszerű a fejlődés, de azért van ebben valami.
Ismétlés.
És még egy lényeges gondolat az értelem és az érzelem kapcsolatához.
Az ember ( az élőlény) csak azt képes teljesen megérteni, amit aktuálisan átél, átérez. Már azt sem képes teljesen megérteni, amit korábban (nem jelenleg) élt át. Amit pedig soha nem élt át, azt csak részben, felszínesen képes megérteni. Mindezt valamennyire módosítja az empatikus képesség, de csak módosítja. Még nagy empátiával rendelkezők sem képesek teljesen megérteni azt, amit személyesen nem éltek, nem éreztek át.
Ebből sok minden ered.
Pl. az, hogy az egyén valamennyire, többé-kevésbé mindig magányos marad, mert a bonyolult érzésvilágok mindig egyediek, ezzel az értelem, a dolgok fontossága, a dolgok megértése, értelmezése is egyedi lesz. Az ember keresi e magányosság feloldását, ennek kapcsán eljuthatunk a szerelemhez, a szexualitáshoz, a barátsághoz, stb.. Ez már azonban a pszichológiához tartozik.
Ellenben e tanulmány témájába vág, hogy ezáltal az ember véleményét az aktuális helyzete (az éppen átélt, átérzett állapota) határozza meg elsősorban. A vezetés tekintetében ez pl. azt jelenti, hogy nem képes teljesen megérteni, ha romlik a nép élete, életszínvonala, Ezt a vezetés effektív nem éli át, hiszen a vezetés aktuális, átélt, átérzett helyzete más, mint a nép aktuális helyzete. Sőt maga ez a mondat sem mond sokat a vezetésnek: romlott, romlik a nép élete. Mivel nem érti meg teljesen e mondat lényegét, nem is tartja fontosnak. (Persze azért a fontossági sorrend valamennyire tanulható lenne, de jelenleg még e szinten sem áll a magyar vezetés.)
Mostanában több olyan beszélgetést hallottam, amelyben egy párt sikertelenségét, népszerűtlenségét elemezték. Sok minden felmerült ezzel kapcsolatban csak éppen a lényeg maradt ki: romlott a nép élete, ezért vált sikertelenné, népszerűtlenné a párt. És azért marad ki ez a lényeg rendszeresen, mert a vezetés szempontjából ez nem lényeges, ez tizedrangú probléma. És mindez visszavezethető oda, hogy az aktuális helyzet határozza meg a véleményt, ez pedig oda, hogy az ember csak azt képes teljesen megérteni, amit aktuálisan átél, átérez. Valójában ezek a beszélgetések fedik fel a vezetés igazi jellemét (ha felfedik) és nem a populista frázisok.
Talán banálisnak tűnik, de én minden vezetővel ezerszer leíratnám az alábbi mondatot. A legfontosabb szempont, hogy a nép élete, életszínvonala, fenntarthatóan javuljon.
A vezetése minősége, ill. annak változása nemcsak a vezető egyének változásból áll. A vezetés közösséget alkot, a közösség nem egészen azonos az egyének halmazával. Az erdő nem azonos a fák sokaságával, mert a közeli kapcsolat következtében viszonyok, együttműködések összefüggések alakulnak ki.
A vezetők közösségének minősége miért változhat?
Nyilván egymást is befolyásolják. Itt ki lehetne térni a politikai kultúrára.
A negatív leromló spirálba akár egész ország-vezetés bekerülhet, persze tisztelet a kivételnek. Az elfajult hatalmi harc, a túlzott klikkesedés is egy általános leromlást eredményezhet. Elméletileg van egységes javulási folyamat is, sajnos ez hazánkban egyelőre csak elmélet.
A rothadó burgonyakupac példázata.
Nem akarom az embereket rothadó burgonyához hasonlítani, de a jelenség a folyamat összehasonlítható. Úgy is fogalmazhatok, hogy erkölcstelenség, ostobaság, szinte úgy terjed, mint pl. a penészfertőzés. Egyelőre induljunk ki abból, hogy mi történik egy olyan pártban ahol sok a rossz (rothadó) tag van az egészségesek között és ezeket a hagyják, nem dobják ki. Hihetetlen leromlás, lezüllés, önpusztító romlás jön létre. Gyakorlatilag ezt tapasztalhattuk pl. az MSZP lezüllésében. Ez csak egy példa sok közül.
Tehát a rossz burgonyák megfertőzik a jókat, a rossz vezetők megfertőzik a jó vezetőket. De azért fel kell tenni a kérdést, miért nem fordítva történik mindez? Miért nem a jó tagok javítják meg a rossz tagokat. Talán ugyanazért, amiért a jó burgonyák nem tudják a rossz burgonyákat egészségessé tenni. A jóság, az egészség nem tud terjedni, legalábbis gyorsan nem tud terjedni, csak a betegség. Van viszont immunitás, elhatárolódás, kiközösítés. De ha ezekkel nem él a közösség, akkor valószínűleg inkább egy negatív (a rosszak elrontják a jókat), mintsem pozitív folyamat alakul ki. Legalábbis ez tapasztalható, gyakrabban jellemzőbben.
Nem tudom eldönteni, mi legnagyobb baj. Talán sok nagy baj van és nem egy.
Egy darabig azt gondoltam, hogy a politikai vezetéssel az a baj, hogy nem nép érdeke mentén ténykednek, hanem saját hatalmi, vagyoni érdekük mentén. Azután rájöttem hogy ennél egy fokkal rosszabb a helyzet. Nem saját érdekük mentén ténykednek, legalábbis nem ez a főmotiváció, hanem a vélt ellenfél (ellenség) ellen ténykednek. Leginkább azon agyalnak, hogyan csesszenek ki az ellenféllel, (ami már ellenség). Sőt gyakran népet is ellenfélnek tekintik. Ez vezérli a cselekvéseiket. Nem számít, ha közben tönkremegy az ország, az sem számít, ha véget ér a politikai pályafutásuk majd elhelyezkednek valamilyen zsíros állásba, éhezni nem fognak. Számukra az sem szempont, hogy ítéli meg őket az utókor. A jelen emberek utálatával pedig abszolút nem foglalkoznak. Csak az számít, hogy a másik társasággal kibabráljanak. Miért rosszabb ez mintha saját érdeküket néznék. Ha az én tehenem megdöglött, akkor dögöljön meg szomszédé is. Sajnos ennél rosszabb helyzet: dögöljön meg a szomszéd tehene, még azon az áron is, hogy az enyém is megdöglik. Tehát egyszerűen vak gyűlölet vezérel, itt már nincs semmi építő jelleg. Mert az önérdekű embernél, ha nem is gyakran, nem is tudatosan de azért fel-felvillan a nemzet építése. De akinek a célja puszta ártás, a rombolás, az leginkább ártani és rombolni fog.
Hiába becsületesek, önzetlenek az emberek, ha rosszak a közösség szabályai (rossz a rendszer).
Sőt a rossz szabályok (rossz rendszer) becstelenné, önzővé teszi az embereket.
Hiába jók a közösség szabályai, ha az emberek becstelenek, önzők. Sőt ha becstelenek, önzők az emberek akkor nem is alakulhatnak ki jó szabályok (jó rendszer).
Azért az embereket szét kell választani: vezetőkre és nem vezetőkre. A történelemben eddig a vezetők hozták a szabályokat. Ezért az ő vonatkozásukban így szól az összefüggés. Ha becstelenek, önzők a vezetők akkor nem alakulhatnak ki jó szabályok. Nem lehetnek becsületesek, önzetlenek a vezetők, ha rosszak a közös szabályok. Ezért a közös szabályok közül kiemelkednek a vezetés-kiválasztásra, vezetésről szóló közös szabályok.
Valaki egyszer azt mondta, hogy az a bajok forrása hogy a rossz vezetők (mert aki mondta az is vezető volt és magára nyilván nem gondolt) attól félnek, hogy nem értenek ahhoz, amit csinálnak, és ezt akarják eltitkolni. Én azt mondom, hogyha valaki fél hogy tudása hiányos az talán kisebb baj, mintha a kistudású öntelten nagy tudást képzel magának.
Én is találkoztam már kifejezetten jó beszélő, de ostobaságokat mondó emberrel.
De mitől is lenne okos, miért ismerné a társadalmi igazságokat, ha azok nem nagyon érdeklik őt, ráadásul ideje sincs ezeken gondolkodni. Nem érdekli, és ideje sincs, mert a protokoll, és a hatalmi taktikázás, lefoglalja az érdeklődését és az idejét.
Ha miniszterelnöknek, ill. elit vezetésnek választani kell, kiket szorít meg, kinek az érdekeit sérti: 100 nagytőkést, 300 elit politikai vezetőt, vagy 3millió átlagos állampolgárt. Akkor az utóbbit választja. A múlt rendszerben és ebben a rendszerben is. Ha választania kell hogy 100 ezer jómódú, egyben befolyásos, nagy érdekérvényesítéssel rendelkezőt sért meg, vagy 3 millió átlagos állampolgárt, akkor inkább az utóbbiak érdekeit sérti. Így van felépítve a rendszer, így maradhat nagyobb eséllyel hatalmon az elit vezetés.
Van kettő végeredményben teoretikus kérdés, amibe állandóan fennakad a gondolkodó.
A vezetés rosszindulatból szándékosan alkalmatlan (rosszabb a kellő kiválóságnál) vagy csak tévedésből, a kevés tudásból eredően?
Eleve az alkalmatlan emberekből lesznek az alkalmatlan vezetők, vagy a vezetői pozíció teszi őket alkalmatlanná?
A válasz: is-is. Az arányokon és dominancián azonban nem érdemes különösebben filózni, más oldalról kell megközelíteni a problémakört.
A múltbeli jelenlegi vezetőaspiránsok vezetők nagyobb része sajnos nem nevezhető jó indulatúnak népérdekűnek, de kisebb része talán az. De még ezen emberek is csapdákkal teleszórt területre lépnek.
A kérdés tehát, ez a vezető most gazember, vagy csak ostoba, vagy egyszerűen az érdektelenségéből fakadóan figyelmetlen. Mindezt szokás így is mondani: ha nem tudta hogy baj van, akkor az a baj, ha tudta, akkor az a baj. Viszont bajok problémák mindig vannak ez az élet rendje. Tehát akkor felejtsük el, pontosabban törődjünk bele? Itt jönne az objektív megítélés, melynek a lényege, hogy bizonyos szintig elfogadhatók a problémák, bajok, de afelett már nem. És itt jönnek megint a statisztikai adatok azok alakulása és nemzetközi összehasonlítása, mint az objektív megítélés alapja. De az ökör törvény, intézkedés, vagy akár beszéd, a statisztikai adatoktól függetlenül is baromság marad. Tehát ezt is figyelembe kell venni.
Újra a tanácsadók problémája. Ki a vezető és ki a báb?
Gyakran mondogattam: a vezető általában olyan tanácsadót választ, és azon tanácsokat fogadja meg, melyek a hasonlóak az ő véleményéhez. A tanácsadó pedig általában olyan tanácsokat ad, amelyek tetszenek a vezetőnek, hasonlatosak a vezető véleményéhez. De most egy másik szempontból közelítem meg a problémát.
A tanácsadók munkatársak megszervezése, ill. tanácsadók véleményének összegzése nem elég. Egyébként az összegzéshez is önálló magas fokú gondolkodás kell. Miért nem elég: ebben a rendszerben maga a tanácsadó a munkatárs is vezető, ő sem gondolkodó. Már neki sincs ideje az önálló gondolkodásra. Vagy eleve felettes vagy mellérendelt pozícióban van, vagy alárendelt pozícióban van de az itt felsoroltak már érvényesek rá, már vezetői helyzetben van. Tehát a tanácsadók tanácsa sem önálló, magas szintű gondolkodás terméke.
A vezető egy jól működő reprezentáló, beszélő és vitatkozó géppé változik.
A vezető is bábbá válik. Összegezzük az itt felsoroltakat és levonható a következtetés: bábuvá válik, hiszen mindenki báb, akinek nincsenek önálló gondolatai.
De akkor kik az igazi vezetők? Talán, „az egyik báb mozgatja a másik bábot” –jelenség jóval gyakoribb, mint az gondolnánk.
Nem lehet hogy a leginkább valódi vezetők (a legkevésbé bábok) a háttérben levő olyan emberek, akiknek van idejük agyalni, tehát elég gazdagok, a protokoll sem köti le őket (tehát nem politikai vezetők) mégis van politikai befolyásuk? Van politikai befolyásuk, mert ki tudnak építeni egy befolyásolási rendszert. Milyen érdekes ez a leírás pont a nagytőkésekre passzol.
Hogyan kell gondolkodnia, ténykednie egy társadalomtudományos-vezetőnek. De az sem árt, ha minden társadalomtudós hasonlóan gondolkodik, ténykedik.
Feltételezzük: van ideje gondolkodni.
Ezt a gondolatot nagy ívben el kell vetni: a jó elgondolásaimat csak akkor érvényesíthetem, ha hatalomra jutok, hatalmon maradok.
Méghozzá e logika jegyében kell elvetni: a hatalomra jutás, maradás oly mértékben változtatja meg a gondolataimat, oly sok időt, energiát rabol el tőlem, hogy nem lesznek jó elgondolásaim. Ekkor ugyan fennáll a veszély, hogy jön egy nálam ostobább önző, pökhendi és ő birtokolja hatalmat. De ha kézzel, lábbal ragaszkodok a hatalomhoz, akkor ki tudja: melyikünk lesz az ostobább az önzőbb. Mindenképpen az okosak táborát kell gyarapítani.
Nagy ívben el kell vetni e gondolatot: én tudom, még a népnél is jobban tudom, mi a nép érdeke, én mindenképpen őket szolgálom. A nép megkérdezése fölösleges. Ha egyetértenek velem, akkor csak időrablás. Ha nem értenek egyet velem, akkor fölösleges korlátozás, maguk sem tudják mi nekik a jó.
Ezt miért kell elvetni? Először is a népnél mindenki, csak rosszabbul tudhatja mi a nép érdeke, azt a nép tudja a legjobban. Másfelől meg kell kérdezni őket, hogy növekedjen a közéleti tudásuk, aktivitásuk. És ami legfontosabb: meg kell kérdezni, mert nem szeretik, ha fejük felett intézkednek, (e miatt rosszul érzik magukat, amit én nem akarok), ráadásul előbb-utóbb ellenem fordulnak, még akkor is, ha jót akarok nekik. És persze igazi valóságos megkérdezésről van szó, mert a látszat megkérdezésre úgyis rájönnek.
A helyes személetmód.
Felülről, pártatlanul, szubjektív érzelmeim, szimpátiám kikapcsolásával igyekszem a világot szemlélni.
A jövő szempontjából igyekszem a világot szemlélni. A kiindulásom milyenek kellene lenni 20-30-40 év múlva a társadalomnak. Tehát nem közeljövő és nem is távoli jövő a kiindulásom, és nem is múlt és nem is a jelen. Persze ezek benne vannak a kiindulásban, de mégis fontos rögzíteni, mi a kiindulás. A kiindulás a 20-30-40 éves jövő. Azért jövő, a jövő, mert az részben olyan, ami még eddig soha nem volt. Tehát lehetnek új irányok megoldások. A múlt tapasztalatai elsősorban a kisiklások és megoldhatóság, alkalmazás szempontjából adhatnak információt. Nem biztos, hogy ami a múltban pozitív volt az a jövőben is az lesz. Valószínűleg viszont ami a múltban hiba volt az a jövőben is az lesz. Ez ugyan ellentmondás de el kell fogadni. Nem kell félni attól, sőt ez a tudomány lényege, hogy olyan dolog vagy olyan ötvözet, összetétel jut eszembe, ami a múltban még nem volt.
Egy kis kitérés. A kutató tudomány és az alkalmazó tudomány kettéválik.
A vezetőnek mindkettőnek kell lenni.
A saját tapasztalataimra nem nagyon támaszkodhatok. Ha átlagos, vagy az alatti környezetből jöttem, akkor előttem, van: és ne felejtsd el, hogy honnan jöttél. Ugyanakkor belátom, fél év, egy év vezetés is már eltorzíthatja az emlékeket.
Óvatosan kezelem a tanácsadók vezetőtársak véleményét.
Nem félek a kritikus munkatársaktól.
Marad az objektív közvélemény-kutatás (népszavazás) mint elsődleges információ. És az objektív statisztika, ha van ilyen. Ha pedig nincs ilyen, akkor már magam tájékozottsága miatt is megteremtem azt.
Azért az önzetlen lelkiismeretes vezetésnek nincs könnyű dolga.
Mekkora áldozatot hozzunk a jó úton haladás érdekében, feltéve, hogy ráfaragunk, ha nem állunk be a rosszak közé. Mekkora áldozatot tehetünk a ránk bízott emberekre. A nemzetérdek problémája. Azért az önzetlen, lelkiismeretes vezetésnek nincs könnyű dolga. Elméleti rendszertényező. (ismételt fejezet)
A társadalmi problémákat (pl. a nemzetérdek képviselete) sokszor csak erkölcs- filozófiai szempontból lehet megfejteni.
Egy másik kérdés, melyről már szóltam: a jó út érdekében lehetünk e erőszakosak, vagy más rosszaságokhoz?
A közös a címben levő problémához az, hogy először is tudni kellene: valóban ismerjük a jó utat?
Ott is, itt is, ez az önzetlen, és a jó utat ismerő emberek problémája. Ez tanulmány az általam elgondolt, bizonyított jó útról, utakról szól. A jó, az igaz utat nem ismerheti senki, ez talán így túlzás. Azért vannak erősebben bizonyított igazságok. Azért az egyértelműen rosszat nem nehéz felismerni. Azért megállapítható: a legfontosabb a jó út keresése, megtalálása. Aki nem ismeri a jót, a rosszat gondolja jónak, az hiába akar hasznos, erkölcsös lenni.
De térjünk vissza a címbe szereplő problémára és tételezzük fel, hogy önzetlen lelkiismeretes, és a jót ismerő emberekről van szó.
Egy egyszerű sarkított példa.
A szülő azt tapasztalja, hogy mindennaposak, a lopások, csalások, rablások, erőszakoskodások, tehát a környezet a világ rossz úton halad. Azt tapasztalja, ha ő nem áll be a rosszak sorába, nem lop, nem csal, nem rabol, nem erőszakoskodik, akkor nemcsak ő, de a gyerekei is ráfaragnak.
Mi van akkor, ha a rossz nem mindennapos csak előfordul? Mi van ha, a rossz csak ritkán fordul elő?
Elemzés.
A lopás, a csalás, a rablás, erőszakoskodás talán egyértelműen rossz, de a világon milliószámra vannak dolgok melyek, jók, rosszak lehetnek, és nem ennyire egyértelmű eldönteni. Illetve van egy átmeneti, köztes tartomány is.
Ráadásul, nemcsak a jót kell ismerni, a jó utat kell ismerni, de azt is fel kell ismerni, hogy a környezet, a világ alapjában még a jó úton, vagy a köztes úton, vagy már a rossz úton halad. Mert ugyanis ha pl. ez a szülő indokolatlanul, gondolja, hogy a környezet a világ rossz úton halad, mert az még a jó, vagy a köztes úton halad, akkor a rosszaságával éppen ahhoz járul hozzá, hogy a környezet a világ a rossz út felé forduljon.
Azt is megállapítom: a jó és még inkább a köztes úton (ezen jár a környezet, a világ), a jó képviselete gyakran átmeneti áldozatokkal jár. Átmeneti áldozatokkal jár, vagyis ekkor még hosszabb távon jó „üzlet”, a jó képviselete, mert az a jó út felé tereli a környeztet, a világot. Viszont ha rátért a világ a rossza útra, akkor nagy áldozattal kis eredményt lehet elérni. Itt már, de csak itt felléphet a dilemma: mekkora áldozatot, esetleges fölösleges áldozatot hozzak a jó út, a jó ügy érdekében? És egyáltalán ismerem a jó utat? Az viszont biztos, ha a világ, a jó, a köztes, vagy az enyhén rossz úton halad, ill. az áldozat nem túl nagy, akkor a jó érdekében átmeneti áldozatot kell hozni, legalábbis ha önzetlenek és erkölcsösek akarunk lenni.
De mi van, ha tetteink, nemcsak magunk, de a ránk bízott emberek életét is befolyásolja, ha vezetők vagyunk, ha „gyerekeink” vannak. Ebben az esetben ilyen nagyvonalúan bánhatunk azokkal az áldozatokkal, melyek nemcsak a mi, de a „gyerekeink” életét keseríti meg?
De itt már gondoljunk az ország-vezetőkre is a nemzet vezetőire is.
Először is általában gyerekek (a nép) nem olyan kicsik, hogy nem lehetne velük őszintén beszélni, nem lehetne kikérni a véleményüket.
Ugyanakkor azt is meg lehet állapítani: bizony-bizony a ránk bízottak áldozatával, óvatosabban kell bánni, mint a magunk áldozatával. Kevésbé kockáztathatunk.
Sajnos, ha a ránk bízottak érdeke azt kívánja egy fokkal hamarabb, kell megalkudni a rosszal, a rossz úton haladókkal. De azért ez az egész, két rossz között kell választani, ill. a szakadék felé tartó út, egyelőre biztonságosabb, ill., aki nem áll be, azt megverik, kiközösítik, óriási dilemma, főleg, ha nemcsak magunkért vagyunk felelősek - amely az ország-vezetéseket is utolérheti.
Alcím: A rendszer lényegi szabályozása. Hozzáfűzések az ABDK ábrához.
Alcím: Alapvető (kisiskolás szintű, friss szemű) elmélkedések a szabályozásról, irányításról, a hatalomról. A nemzet a rendszer, rendszerváltozat hatalmas bonyolult hatalmi, szabályozási térképe.
236 oldaltól kezdődnek az idevágó ismétlések.
E fejezet szintén a „mi a jó, mi lenne a jó, milyennek kellene lenni a jövő rendszerének” szemszögéből íródott. Számos mondat után meg kellene jegyezni: de ez még sajnos nem így van. Egyelőre sajnos még nem ez a helyzet. Több okból nem teszek ilyen megjegyzéseket. Pontosabban itt a fejezet elején, ezen megjegyzéssel pótolóm a hiányt.
Az önrendelkezés, szabadság (önálló hatalom), és egyben a hatalom filozofikus, bonyolult problémakörét itt leegyszerűsítem.
Mi mindenről lehetne elmélkedni.
Ki lehetne térni arra hogy van e egyáltalán önálló akarat mennyiben az embert (a gondolkodást cselekvést, érzéseket) az adott génjei (programjai), és az adott külső körülmények határozzák meg. Vagyis nincs ezen a kettőn bizonyíthatóan nyilvánvalóan harmadik tényező. El kell azonban fogadni, hogy mégis van egy rejtélyes önálló akarat is.
Továbbá.
Nem lehet szabad, aki ki van szolgáltatva a természetnek.
Nem lehet szabad, aki ki van szolgáltatva saját szenvedélyeinek, vagy saját gyengeségének.
Nem lehet szabad, aki ki van szolgáltatva az erősebb, ügyesebb, ravaszabb, erőszakosabb, gátlástalanabb embertársainak. (Az anarchikus diktatúra problémaköre)
Nem lehet szabad, aki ki van szolgáltatva egy óriási, legális hatalommal rendelkező szűk csoportnak, az uralkodó osztálynak, a vezetés rétegének.
Ugyanakkor van jó, gondoskodó hatalom is.
Ugyanakkor a felettes hatalommal, (lehet az akár nem gondoskodó hatalom is, hanem durva, kizsákmányoló) egyet is érthetünk, az önkorlátozás egybe eshet a hatalom korlátozásával.
Ugyanakkor egy ember, vagy egy kisebbség felett, a többség is uralkodhat.
Ugyanakkor az ember szükségszerűen egyre szervezettebben, tervezettebben él, tehát egyre több szabály, törvény veszi őt körül. Igaz, hogy közben a természettől való kiszolgáltatottsága pedig csökken. Igaz, hogy ez korunkban, amikor jelentkezik a természetpusztítás és annak következményeinek problémája, csak kérdőjelekkel, megjegyzésekkel igaz. De a természetpusztítás problémája nem arról szól, hogy az ember szabadabban, szabatosabban él, mint ahogy élhetne? Ezek szerint felmerülhet a gondolat, hogy a szabadság mindig konstans, mert az „önkéntes, kényszerű” korlátozás és a természetből jövő kiszolgáltatottság kiegészíti egymást. Ha az egyik erősebb, akkor a másik gyengébb és fordítva is igaz.
Vagy akkor a szabadság arról szól, hogy mennyire jön kívülről, mennyire kényszerű a kiszolgáltatottság. Szabadabb azon ember, aki fogcsikorgatva önként vállal el egy kellemetlenséget, mint aki parancsra teszi ezt.
1. A rabság (szabadság) egyik vonatkozása tehát, hogy kellemetlenséget kell tenni, elviselni.
2. A másik vonatkozása, hogy ez a kellemetlenség elviselése, „kötelező” kellemetlen cselekvés mennyire jön, kívülről és kényszerből.
És még lehetne sorolni a problémákat.
Ugyanakkor az önrendelkezés problémai egyben a hatalom problémái is.
Mert ugyanezek a problémák zöme olyan ember, közösség esetében is jelentkeznek, akinek jelentős kifele irányuló hatalma van, aki sok más ember felett rendelkezik. Más esetekben pedig az önrendelkezés hatalom fordítottja.
De egyszerűsítsük le a problémát és induljunk ki ebből: nem lehet szabad azon egyén, ill. átlagember, ill. az átlagemberek sokasága, a nép, aki ki van szolgáltatva óriási legális, szervezett hatalommal rendelkező szűk csoportnak vezetésnek, de a következő kiegészítésekkel. Van egy bizonyos határ, amely attól függően változik, hogy mennyre jó, jóindulatú, gondoskodó (vagy leigázó, kizsákmányoló) a felettes hatalom. Ha jó, jóindulatú, gondoskodó a felettes hatalom akkor magasabb lehet e hatalomnak az emberek feletti rendelkezése, de akkor sem lehet korlátlan. Vagyis bizonyos határ feletti gondoskodás is a rabság érzetét keltheti. (De az elkényeztetés, az önállótlanság is létrejöhet.) És persze amennyiben rossz, leigázó, kizsákmányoló a felettes hatalom, akkor a szabadságvesztés alacsonyabb határnál kezdődik. Továbbá itt legális, szervezett hatalomról van szó, de ez nem zárja ki teljesen az anarchikus diktatúra jelenlétét. Ezek szerint a három kategória.
A szervezett gondoskodó hatalom. Ekkor az irányítottak vonatkozásában közepes szabályozottság, a közepes önrendelkezés lenne jó.
A szervezett leigázó hatalom. Ekkor az irányítottak vonatkozásában az alacsony szabályozottság, a nagyfokú önrendelkezés lenne jó. Viszont ez a hatalom erre nem nagyon hajlamos.
És a szervezetlen leigázó hatalom. Ekkor az irányítottak vonatkozásában egy erősebb szabályozás lenne jó, mert ez biztosíthatná a szervezett gondoskodó hatalmat. Vagyis a szervezett gondoskodó hatalom a közepes szabályozottságával nagyobb önrendelkezést ad, mint az anarchikus diktatúra. Ugyanakkor ez az erősebb szabályozottság csak közepes szabályozottság, mert arról van szó, hogy gyenge szabályozottságnál legyen erősebb. Viszont az erősebb, ill. a közepes szabályozottságból egy szervezett leigázó hatalom is kijöhet.
Ebből az egészből talán az a tanulság, hogy számít a szabályozottság erőssége, ami nagyjából azonos az önrendelkezési fokkal, és általában a közepes szabályozottság a jó, de van egy másik tényező is. Ez pedig a szervezett hatalom, gondoskodó, vagy leigázó jellege.
(Szervezetlen gondoskodó hatalom általában nem nagyon van. A gyenge szervezetlen hatalom már anarchia felé tereli a társadalmat. Az elhanyagolás problémája már anarchikus diktatúra problémaköréhez tartozik. )
Folytatva az előző gondolatot, kérdés hogy érhető el, hogy a szervezett vezetés jóindulatú, népérdekű, gondoskodó és ne leigázó legyen. Ugyanis az csak részben oldja meg a problémát, ha a vezetést „kötelezik” a közepes szabályozásra, mert ez a leigázó vezetés esetében már túl sok. Hozzátéve, hogy a leigázó vezetést nem is nagyon lehet kötelezni az alacsony, vagy közepes szabályozásra, mert ezekre nem hajlamos. Továbbá ha a szervezett leigázó hatalom mégis gyenge szabályozást csinálna, akkor erősödhet az anarchikus diktatúra iránya. (Pl. az un. vadkapitalizmus, az anarchikus diktatúra iránya.)
Ezek szerint nemcsak a vezetésből kiáramló szabályozás fontos, de a vezetésre vonatkozó szabályozás is fontos.
1. van tehát a vezetésből jövő szabályozás
2. és van a vezetésre vonatkozó szabályozás.
Mit lehet tenni? Talán erről szól a vezetésről szóló fejezet és ez a fejezet, és sok más fejezet is erről szól.
(H1 problémakör.)
Mi jelent a hatalom normalizálása, mik azok a hatalomnormalizáló tényezők? E tanulmány ellentmondásainak magyarázata.
A hatalom normalizálása többek között a legfelső (elit) vezetés hatalomcsökkentése, hatalomkorlátozása. Hatalomcsökkentése annak a viszonylag szűk rétegnek, amelynek kezébe óriási hatalom összpontosul. Nem feltétlenül jelenti a közép-felső, közép és alsóvezetés hatalmának csökkentését. Viszont jelenti a hatalomra alkalmatlanok hatalomcsökkentését. És jelenti hatalomra való alkalmasság növelését. Azok a tényezők, a hatalomnormalizáló tényezők, amelyek ezt teszik. És azok is, amelyek növelik a népréteg hatalmát, illetve amelyek egy arányosabb és igazságosabb hatalmi hierarchiát hoznak létre.
Elismerem, hogy amennyiban már magyarázni kell az ellentmondásokat az már nem tiszta helyzet.
Ebben a tanulmányban több helyen kijelentem: általában a jelenlegi rendszer (és főleg Magyarország) hatalmi hierarchiája túl nagy aránytalanul nagy és igazságtalan.
Máshol több helyen kijelentem: általában a jelenlegi rendszerben (és főleg Magyarországon) az állam túl kicsi. (Szerintem azt nem jelentem ki, hogy a jelenlegi rendszerben általában az állam túl gyenge.)
Máshol, kijelentem: általában a jelenlegi rendszerben a decentralizáció viszonylag nagyjából rendben van.
Ezek nyilvánvalóan ellentmondások.
Kezdjük a decentralizációval. Nagyjából rendben van (de azért nem teljesen), amennyiben a papíron levő létszámokat nézzük. De itt szerintem a probléma az, hogy az elit vezetésből és más a közép-felsővezetésből is kiugrik néhány ember, akinek valóságos hatalma sokkal nagyobb, mint a többieké. Pl. a magyar elit vezetés (parlament, kormány, stb.) kb. 1000 főből áll. De ebből az ezer emberből van 10-20 ember, akinek valójában számít a véleménye. A többieknek több okból alig számít a véleménye, legalábbis hatalmi szinthez képest alig. Most itt az okokra nem térek ki, mert azt hosszasan lehetne sorolni és elemezni. Nincs is véleményük, van, de azt nem több okból elhallgatják, nem hallgatják el, de a kimondással leírják magukat, stb.. Tehát azon lehet vitatkozni, hogy ez az ezer fő sok vagy kevés, de nagyobb baj, hogy ez valójában nem ezer fő, hanem tizenöt, és ez a tizenöt biztosan kevés, vagyis ezek hatalma biztosan túl nagy.
Az összevont hatalmi, vagyoni hierarchia ábrája éppen azért torz, mert van egy nagyon vékony nagyon hosszú hegyessége. Ha ezt a hatalmi piramist összenyomjuk, a hegyét benyomjuk, és az alsó hegyét is benyomjuk, akkor nyilván a középrész kitágul, de legfontosabb mégis, hogy ezek a tűszerű hegyek eltűnnek. Egyébként, ha ezt a hatalmi (és vagyoni piramist) piramist összenyomjuk, akkor a belső rétegek helyzete alig változik. Ennek ellenére egy sokkal egészségesebb szerkezet jön létre.
Ugyanakkor, kérdés hogy a hatalmi decentralizációt, hogy értelmezzük. Mert többféleképpen is lehet értelmezni. Az elit vezetés és a középvezetés létszáma. Vagy a létszámtól független hatalom aránya a vezetésen belül. Vagy az egész vezetés létszáma a népréteghez képest. Vagy a létszámtól független hatalmi arányok, az egész vezetés és népréteg vonatkozásában. (Bár ez utóbbi már a demokráciaszintről szól. Szóval itt is fennáll a fogalom tisztázásának szükségessége.
Ami az államot illeti. Először is felmerül a kérdés, hogy az állam azonosítható e benne levő vezetők számával, hatalmával, hiszen a törvényeknek van egy saját hatalmi aspektusuk. Ha egy kevés óriási hatalommal rendelkező, ámde hatalomra alkalmatlan ember áll az állam élén attól még az állam mindenféle lehet. Lehet túl nagy, vagyis olyan területeket is ural, amelyeket nem kellene, olyan feladatokat is magára vállal, amiket nem kellene. Lehet túl kicsi, vagyis olyan területeket sem ural, amit kellene, olyan feladatokat sem lát el, amit csak az állam képes jól ellátni. Lehet túl erős, vagyis amit ural, azt túl részletesen szigorúan, szabályozza, főleg a népréteg, civilszféra területeit vegzálja fölöslegesen. Lehet gyenge, vagyis rend, fegyelem helyett káosz és kiskirályság van. Tehát minden lehet, csak egy biztos, az hogy rosszul fog működni. Kérdés az is, hogy mit nevezünk gyengeségnek. A rossz működést, bármiből is ered, nevezzük gyengeségnek? Vagy, azt hogy káosz és kiskirályok uralkodnak? Vagy netán, a túl kicsi kis államot nevezzük gyenge államnak? És persze, ha kérdés gyengeség, akkor kérdés az erősség is. Tehát van itt egy fogalmi tisztázatlanság is.
Tehát szerintem ebben nincs ellentmondás, ha az államot túl kevés ámde óriási hatalommal rendelkező ember vezeti, az állam a kelleténél kisebb. Sőt még van oksági összefüggés is. Mivel túl kevés ember irányítja, és mivel ők kevesebb dologra képesek odafigyelni, valószínűleg egyes területek lecsatolódnak, más területeken a káosz rendetlenség, kiskirályok uralma alakul ki, tehát az állam zsugorodik és gyengül.
Szerintem kijelenthető: létezhet olyan állapot, amelyben a hatalmi hierarchia nagyobb a kelleténél, ugyanakkor az állam kisebb a kelleténél, és a bizonyosan értelmezett decentralizáció nagyjából (nem egészen) rendben van.
Ugyanakkor az sem mondható, hogy az állam nagysága, erőssége független lenne a benne levő vezetők hatalmától.
A történelemben azonban látszólag voltak olyan társadalmak, amelyekben szinte egy uralkodó volt mégis szinte mindenhol államilag csinált viszonylagos rend, fegyelem volt. Azért mondom hogy látszólag, mert pontos adatok e vonatkozásban sincsenek.
(H 1 kategorizálás.)
Kétségkívül ez az egész így zavaros, akkor válik érthetővé, ha kategorizáljuk a lehetséges társadalomfajtákat.
Elvileg van anarchia, de gyakorlatilag csak ideig-óráig létezhet, mert gyorsan kialakul az anarchikus diktatúra.
1. Az anarchikus diktatúra a legrosszabb társadalom. Kisebb, nagyobb uralkodók (a fő uralkodódótól kezdve a kiskirályokon, a rablóvezéreken és az egyéni rablókon át) egymástól függetlenül, egymás mellett sanyargatják, kizsákmányolják a népet. Természetesen a vezetők nagyon erősen alkalmatlanok a vezetésre. A hatalmi (és vagyoni) hierarchia aránytalanul túlzottan hatalmas nagyon, nagy, tízes skálán 10-es. Nincs kiépítve jól szervezet döntéshozó mechanizmus, hatalmi láncolat, mindez rossz, tízes skálán 1-es. Nincs rend és biztonság ill. igazságosság és önrendelkezés, sincs, tízes skálán mindegyik 1-es. A rend biztonság hiánya miatt nincs munkafegyelem, gyenge a munkaidős termelés, tízes skálán 1-es. Az önrendelkezés hiánya miatt nincs aktivitás nincs kreativitás, gyenge az innovációs termelés, tízes skálán 1-es. Az állam nagysága nagyon-nagyon kicsike tízes skálán 1-es. A néprétegnek nagyon, nagyon rossz az életszínvonala, tízes skálán 1-es. A demokráciaszint nagyon alacsony, tízes skálán 1-es.
2. A rossz katonatársadalom.
Egy, vagy néhány legfelső uralkodó van és viszonylag jól kiépített, szervezett, a döntéshozó mechanizmus, a hatalmi láncolat. Ez azt jelenti, hogy a hatalmi (és vagyoni) hierarchia nem lehet nagyon nagy, csak nagy lehet. A vezetők erősen alkalmatlanok. A vezetés igazságtalan, fölöslegesen piszkálódó, kizsákmányoló. Ezek miatt a döntéshozó mechanizmus működése, tízes skálán 3-as. A hatalmi (és vagyoni) hierarchia nagy, tízes skálán 9-es. A rend, biztonság és a munkaidős termelés, tízes skálán 5-ös. Az önrendelkezés, az igazságosság és az innovációs termelés tízes skálán 1-es. Az állam túl nagy, tízes skálán 8-as. (Itt jegyzem meg, hogy az optimális államnagyság ebben az elemzésben 5-ös nagyságú.)
A népréteg életszínvonala rossz, tízes skálán 2-es. A demokráciaszint alacsony, tízes skálán 2-es.
3. A jó katonatársadalom.
Egy, vagy néhány legfelső uralkodó van, és viszonylag jól kiépített, szervezett a döntéshozó mechanizmus, a hatalmi láncolat. (Ez azt jelenti, hogy a hatalmi (és vagyoni) hierarchia nem lehet nagyon nagy, csak nagy lehet.) A vezetők közepesen alkalmatlanok. A vezetés viszonylag igazságos, keveset piszkálódik, zsarnokoskodik fölöslegesen. A döntéshozó mechanizmus működése tízes skálán 6-as. A hatalmi (és vagyoni) hierarchia nagy, tízes skálán 8-as. A rend biztonság és a munkaidős termelés tízes skálán 6-os. Az önrendelkezés, az igazságosság és az innovációs termelés tízes skálán 2-es, 3-as. Az állam túl nagy, tízes skálán 7-es. A népréteg életszínvonala bár enyhébben, de rossz, tízes skálán 4-es. A demokráciaszint még mindig alacsony, tízes skálán 3-as.
4. A liberalizált társadalom.
Szélesebb az elit vezetés, de valójában még mindig szűkebb a kelleténél. A döntéshozó mechanizmus viszonylag jól kiépített de az anarchikus vonásokat nem kompenzálja a közvetlen demokrácia. Általában megjelennek anarchikus vonatkozások. A vezetők kevésbé alkalmatlanok. A vezetés viszonylag igazságos, keveset piszkálódik, zsarnokoskodik fölöslegesen. A döntéshozó mechanizmus működése tízes skálán 6-os. A hatalmi (és vagyoni) hierarchia bár kevésbé, de még mindig nagy, tízes skálán 4-es, 5-ös. A rend a biztonság, a munkaidős termelés tízes skálán 5-ös, 6-os. Az önrendelkezés, igazságosság, és az innovációs termelés tízes skálán 5-ös. Az állam jellemzően a kelleténél kisebb 5-ös helyett 4-es. A népréteg életszínvonala 5-ös, 6-os. A demokráciaszint 5-ös, 6-os.
5. A jövő fejlettebb társadalma.
Még szélesebb (a valóságos) elit vezetés. A döntéshozó mechanizmus jól kiépített, szervezett, az anarchikus vonásokat megszünteti a közvetlen demokrácia. A közvetlen demokrácia erős szervezettséget igényel. Általában anarchikus vonatkozások helyett, tudatos demokrácia és önrendelkezés érvényesül. A vezetés megfelelően alkalmas, igazságos. A döntéshozó mechanizmus működése jó, tízes skálán 8-as. A hatalmi (és vagyoni) hierarchia jó megfelelően alacsony, (optimális) tízes skálán 2,5-ös. A rend, a biztonság, a munkaidős termelés jó, tízes skálán 7-es, 8-as. Az önrendelkezés, az igazságosság és az innovációs termelés jó, tízes skálán 8-as. Az állam nagysága jó, optimális tízes skálán 5-ös. A népréteg életszínvonala jó, tízes skálán 8-as. A demokráciaszint jó, tízes skálán 8-as, 9-es.
Természetesen a felsorolt kategóriák változatai, keverékei átmenetei is elképzelhetők, ill. a valóságban is léteztek, léteznek. Sőt a valóságban inkább keveredett variáns társadalmak voltak, vannak.
A fenti kategorizálás, mely egyszerűsített vázlatos, de mégis szélesebb összefüggésbe helyezi az arányos és igazságos hatalmi hierarchiát, az állam nagyságát, és más tényezőket. Tehát ezeket, a tényezőket, akkor lehet értelmezni, ha egy összefüggésrendszerbe vannak helyezve.
De még visszatérnék arra a felvetésre, hogy a történelem során voltak meglehetősen nagy hatalmi hierarchiájú, mégis viszonylag jól működő társadalmak. Igen voltak jó katonatársadalmak. Lehetnek jó katonatársadalmak.
De összesítve ezek még mindig egy fokkal rosszabbak, mint a liberalizált társadalmak, a ténylegesen demokratikus társadalomról nem is beszélve.
Ugyanakkor az is kérdés, hogy a bizonyos fejlettségi fok után (pl. mikor az önrendelkezés igénye jelentős) létrehozható e jó katonatársadalom. De az is kitetszik, hogy a feltételen liberalizáció iránya az anarchia, pontosabban az anarchikus diktatúra felé vezet, és ez a legrosszabb irány.
A történelmi fejlődést is kirajzolhatják a felsorolt kategóriák, ill., azok változatai, keverékei, átmenetei. Csakhogy az ősközösségi társadalom, az állati, ill. a jelen egyszerű társadalmaiból következtetve, nem mondhatók anarchikus diktatúráknak. Inkább a jó katonatársadalmakhoz hasonló, de keveredett társadalmaknak mondhatók. És nagyon úgy tűnik, hogy főleg az ókorban, de még a középkorban inkább növekedett a rossz katonatársadalmak száma. Az újkorban azonban egyértelműen megjelentek és sokasodtak a liberalizált társadalmak. Bár az újkorban is voltak és még a jelenben is vannak jobb, rosszabb katonatársadalmak. De a tendencia az ókortól mégis az, hogy a rosszabb társadalomtól halad a fejlődés a viszonylag jobb társadalom felé. Vagy, akár társadalom helyett, rendszerről is beszélhetünk.
Sok író, gondolkodó felveti az abszolút tiszta, rossz katonatársadalom jövőbeli rémképét, a falanszter társadalmat. Ha fasizmusra és a sztálinizmusra gondolunk, akkor látszólag van is ennek némi alapja. Valójában itt egy rendszer-válságszakaszának borzalmairól volt szó. Egy rendszer mély válságszakaszában, összeomló szakaszában sok minden lehetséges, és ez a jövőre is érvényes.
Visszatérve mi is az a hatalomnormalizálás?
Tulajdonképpen a két fő része: a néprétegnek, tagságnak, ügyfeleknek, alkalmazottaknak adott nagyobb önrendelkezés (hatalom), amely egy szabadságérzetet ad eme embereknek. Másrészt aktivizálja őket, több, jobb, olyan tevékenységre, munkára ösztönzi őket melynek célja az egyén mellett a közösség.
A másik része, a vezetés hatalomnormalizálása. Tulajdonképpen a fő probléma, nem a túl nagy hatalom, hanem, hogy ez alkalmatlan emberek kezében van. Ill. valószínű, hogy az óriási hatalommal rendelkező emberek alkalmatlanná válnak. Másrészt, a fő probléma, hogy a népérdekű, (megrendelő-érdekű) munkacélú vezetési munka helyett, hatalomcélú vezetői munka alakul ki. A hatalomnormalizáló tényezők ezt akadályozzák. De úgy néz ki, hogy az aránytanul nagy hatalom és a hatalomcélú vezetői munka több szálon összefügg.
Az egyik a lélektani szál. Talán kevésbé vonzó a hatalom, a hatalommániás emberek számára, ha az korlátozott. És ha mégis megszerzi a hatalommániás a hatalmat, akkor sem tud több falat áttörve a hatalmát korlátlanul növelni. Lerombolja esetleg az első akadályt, aztán másodikat, de előbb-utóbb elakad.
Másfelől egyszerűen tapasztalható, hogy azon módszerek, amelyek a népérdekű munkára kényszerítik a vezetőket, egyben korlátozzák, csökkentik hatalmat.
Tehát a hatalomnormalizálás: hatalomnormalizálás, hatalomcsökkentés, hatalomkorlátozás, hatalomkompenzálás.
A hatalomnormalizálás másképpen az igazságos arányos hatalmi hierarchia kialakítása.
(H 2 problémakör.)
Alapvetések kisiskolás szinten. A fogalmak problémaköre, a bonyolult széles átfogó problémakör leegyszerűsítése.
Néhány alapvetés kisiskolás szinten.
A kisiskolás szintet én büszkén vállalom, mert meggyőződésem, hogy a probléma igaz, alapos, helyes átgondolása azzal kezdődhet, hogy kisiskolás szinten gondoljuk át.
Nincs nagy állam, kis állam, csak optimális állam van, abnormálisan nagy állam van, ill. abnormálisan kis állam van. Ugyanis vannak olyan feladatok, amelyet csak az állam tud jó elvégezni, a magángazdaság, ill. az aktív civil szféra erre nem képes. Az állam nagyságát a lakosság számához, ill. magángazdasághoz, és az aktív civil szférához lehet viszonyítani, ebben az összehasonlításban lehet értelmezni.
A nagyságot, az ellátandó feladatok területek jelölik ki. Az optimális nagyságú állam is lehet rosszul működő, (gyenge), ha rosszul irányítják, vezetik. Kérdés hogy a „gyenge” kifejezést hogy értelmezzük. Tehát az optimális állam is lehet rosszul működő, de sokkal kisebb valószínűséggel, mint az abnormálisan nagy, vagy az abnormálisan kis állam. Ugyanis az utóbbiaknál, az abnormális nagyság predesztinál egy rossz működést. A „valószínűség-számítás” másra is kiterjeszthető. A nagy hatalmi hierarchia lehet jó, csak kisebb valószínűséggel, mint a jó, a viszonylag alacsony optimális. Ugyanis az előző predesztinál egy rossz működést.
A továbbiakban az egyszerűség miatt induljunk ki egy optimális nagyságú, de rosszul működő államból. Azért működik az állam rosszul, mert a vezetés száma és minősége (alkalmassága) nem megfelelő. A hatalom és hatalomgyakorlás nem megfelelő.
Mielőtt továbbmegyek meg kell állapítani, hogy a rendszer nemcsak államból áll. A népréteg, civilszféra önrendelkezése (hatalma) nemcsak azért fontos, hogy csökkentese a vezetés hatalmát, beállítsa a helyes hatalmi arányokat, hanem azért is mert kielégít egy fontos szükségletet, a szabadság szükségletét, és azért is mert aktivizálja a népréteget, civil szférát. Egyébként nemcsak a hatalmi struktúra lesz jó, hanem a döntéshozási struktúra, gondolok itt arra, hogy bizonyos döntéseket csak a népréteg, civilszféra tud helyesen meghozni.
Visszatérek az optimális nagyságú, de rosszul működő államhoz, ahhoz, hogy a vezetés száma és minősége (alkalmassága) nem megfelelő. Ezek szerint ezzel a két tényezővel (jó vezetés-kiválasztás, leváltás és megfelelő decentralizáció meg lehetne oldani a jól működő államot. Először is meg kell állapítani, hogy az emberiség sok ezer éves történelme során nem sikerült jó vezetés-kiválasztó, leváltó rendszert kialakítani, nem sikerült hosszabb távon jó minőségű, alkalmas vezetést garantálni. Az okoktól (a vezetés szükségszerű negatívumai) eltekintve, ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag nem elég a helyes decentralizáció, mint hatalomcsökkentő tényező, szükség van más hatalomkorlátozó, hatalomnormalizáló tényezőkre is.
Az ABDK ábrán is 8 lényeges külső hatalomnormalizáló tényező szerepel, igaz hogy ezeknek a nagy része, egyben önrendelkezés-növelő tényező is, amely egyébként is szükséges. (Lehetséges pl. kis hatalom és közepes önrendelkezés. Nagy hatalom és kis önrendelkezés nem lehetséges. Tehát hatalom és az önrendelkezés részben kissé elválhat a hatalomtól, teljesen nem válhat el. )
A kilencedik lényeges hatalomnormalizáló tényező a belső hatalomnormalizáló tényező további kb. 12 tényezőből áll. Azzal nem foglalkozom, hogy a húsz tényező közül melyek a fontosabbak és melyek a kevésbé fontosak.
A történelem során eddig mindig túl nagy hatalmi különbség alakult ki, ami azt jelenti, hogy kevesebb és alkalmatlanabb vezető vezeti az országot a kelleténél. Ez a probléma nem azonos az abnormálisan nagy, vagy a kis állam problémájával, bár valahol minden, mindennel összefügg. (Az optimális állam: az állami szolgáltatások, az állam kezébe legyenek. Az állami szolgáltatások megfelelő aránya. Ezen arányhoz a hatékony működést feltételezve a megfelelő dolgozói létszám legyen rendelve. A megfelelő dolgozói létszámnak megfelelő számú, megfelelően decentralizált vezetése legyen. A jogalkotás szintén megfelelően decentralizált legyen.)
Induljunk ki abból, hogy megfelelő számú, de alkalmatlan vezető van az ország élén. Ebben az esetben a túl nagy, abnormális hatalmi hierarchia, így értelmezhető: egyes emberek kezébe akkora nagyságú hatalom kerül, amelynek ellátásra nem képesek. Oly nagy hatalom kerül, amelyet nem képesek jól kezelni. Az ország-vezetőnek (hatalom birtokosa és gyakorlója) minden szempontból (tudás, erkölcs népérdek, stb.) kiváló embernek kell lenni. Az egyszerűség miatt induljunk ki abból, hogy nem kiváló, de minden szempontból átlagemberek az ország-vezetők. Ekkor egyrészt, a nem kiváló emberre hat a szükségszerű hatalommánia és elkezdi hatalmát növelni, egyben hatalmi hierarchiát az abnormális irányba növelni. Másrészt az történik, hogy pl. a tudáshiányból következően, nem tudja a vezetési feladatát jól elvégezni. Az állam ekkor rosszul működő lesz, még akkor is, ha történetesen optimális nagyságú. Bár jellemzően a rossz vezetés nem alakít ki optimális nagyságú államot. És jellemzően, a rossz vezetés nem alakít ki megfelelő önrendelkezést.
Összefoglalva: az optimális állam kialakítása és a túl nagy hatalmi hierarchia két összefüggő, de mégis különböző óriási probléma. A túl nagy hatalmi hierarchiának van egy számbeli vonatkozása, egy alkalmassági vonatkozása, ill. a kettő ötvöződése. A túl nagy abnormális hatalmi hierarchia rossz káros, legalábbis a nemzet a népréteg, az ország szempontjából az. Többek között rossz káros, mert ekkor a döntéshozó struktúra is eltér az optimálistól. A múltban és a jelenben is túl nagy, abnormálisan nagy a hatalmi hierarchia. Csökkenteni kell. Pontosabban normalizálni kell. Elvileg a leghatékonyabb normalizálási mód, a jó vezetés-kiválasztás, leváltás, de ez gyakorlatilag nehezen, nagyon lassan alakul ki. Ezért is és másért is szükséges más, sokféle hatalomnormalizálás. A decentralizáció sem elegendő hatalomnormalizáló tényező, csak egy tényező a sok közül. Egyébként pedig a vezetésen belüli decentralizáció nem jelenti az egész társadalom igazságos hatalommegosztását. A népréteg, civil szféra önrendelkezés-növelése nemcsak hatalomcsökkentő, hatalomnormalizáló tényező, de más miatt is fontos, szükséges.
Valójában az ábrán 8 (vezetésen kívüli) +12 (vezetésen belüli) hatalomnormalizáló tényező (módszer) szerepel, és mindegyikre szükség van amennyiben az optimális, igazságos hatalmi (és vagyoni) hierarchia, az optimális döntéshozó struktúra létrehozása cél. Illetve ezekből ered a legfőbb cél: a népréteg szélesebben értelmezett életszínvonala.
Miért szükséges ilyen óriási túlbiztosítással garantálni a normális hatalmat (azt hogy a vezetés kezébe ne kerüljön az optimálisnál nagyobb hatalom)?
Tulajdonképpen amennyiben minden szempontból kiváló emberek kerülnének hatalomra, nem lenne szükség semmilyen biztosítékra, hiszen az ilyen emberek azon kívül, hogy kiváló döntéseket hoznának, önmaguk hoznák létre a garanciákat. De a vezetői alkalmasság szempontjából jellemzően nem kiváló, hanem átlagos, vagy átlag alatti emberek kerülnek hatalomra. És úgy látszik, a történelmi tapasztalat is ezt mutatja, az ilyen vezetés hihetetlen nagy külső és belső potenciállal rendelkezik, hogy célját megvalósítsa. A célja pedig a helyzetének fenntartása, gyakorlatilag a jelen elégtelen hatalmi viszonyainak, hatalmi működésének fenntartása. Mindez a vezetés szükségszerű negatívumaira vezethető vissza.
Egy példázattal élve.
A technikai életben általában elég a kétszeres túlbiztosítás. Pl. a liftnek van meghajtása van, van egy haladása, tehát szükség van fékre is. A féknek olyan erősnek kell lenni, hogy akkor is meg tudja állítani a liftet, ha az maximális súllyal, maximális sebességgel halad. Sőt a biztosítás érdekében olyan féket terveznek, hogy maximális súly és maximális sebesség kétszeresét is képes megállítani. Ez a fék tehát kétszeresen van túlbiztosítva. Csakhogy a liftnek nincs önálló akarata. Ha a liftnek lenne olyan irányú önállósága, hogy ő bizony a maximális sebesség 15 szeresével is tud haladni (pl. le akar zuhanni), akkor bizony nem lenne elég a kétszeres túlbiztosítás. Ebben az esetben a 20-szoros túlbiztosítás szükséges.
Márpedig a vezetést általában sajnos egy olyan dolognak kell felfogni, amely el akar kvázi romlani (különböző okból akkora hatalmat akar, amelyet nem képes jól kezelni), ezért sajnos itt is a hússzoros túlbiztosítás jöhet szóba.
A vezetést még elnagyoltan hasonlíthatjuk egy olyan autóhoz melynek a volánjánál a nép, a nemzet ül. De némely autó megbolondul és elkezd saját vágyai után rohanni, letér az útról és árkon, bokron robog. A nép nem tudja kormányozni, akkor benyomja az első féket, de az autó alig lassul. Aztán behúzza a második féket, az autó megint csak kicsit lassul. Sajnos lehet, hogy mind a húsz féket használni kell ahhoz, hogy az autó végre megálljon.
(H 3 problémakör.)
Ami ebből az elemzésből kimaradt, de legalább meg kell említeni a nagytőke problémáját. Ez tovább rontja a helyzetet.
A nagytőke problémája tulajdonképpen az elit hatalommegosztás problémája. Hasonlatos ahhoz a problémához, amikor korábban volt egy király, aki az államot vezette, de mellette volt egy hatalmas főúr, akinek a birtoka és hatalma vetekedett a király az állam birtokával, hatalmával. Azzal a különbséggel, hogy nagytőke részben „rejtetten” van ebbe főúri állapotban. Tehát igen hiányos és zavaros a rá vonatkozó szabályozás. A nagytőke és az ország-vezetés egyfajta civódó szövetségi kapcsolatban van. A nyílt ellenséges viszony magában hordozná lehetőséget, hogy a nagytőke helyére kerül (a magángazdasági vezetésbe), így viszont erre alig van esély. És azzal a különbséggel, hogy a főúr akár lehetett a királynál jobb, demokratikusabb (erősebb népérdek), a nagytőke azonban általában szükségszerűen kevésbé népérdekű, mint az ország-vezetés. Ugyanis nagytőke elsődleges célja a profitnövelés. Ezért nagytőke hatalma nem jelent egyszerű decentralizációt. A nagytőkével az állam gyengül, ami nem biztos, hogy jó, mert a lehet az állam abnormálisan gyenge, kicsi is. Az optimális állam a jó állam. Az is igaz, hogy az elit vezetés hatalma csökken, de a népre irányuló hatalom nem csökken, sőt nő, mert a népréteg szempontjából a vezetés hatalma összeadódik a nagytőke hatalmával. Egyszerűbben, a népet nemcsak politikai vezetés irányítja, de nagytőke is. Ráadásul ez az irányítás jellemzően inkább kizsákmányolás, leigázás, mintsem gondoskodás.
Összefoglalva, a nagytőke a túl gyenge állam irányába torzítja az optimális államot. A nagytőke az elit vezetés olyan decentralizációja, amely rontja az elit vezetés minőségét, már azért is mert a zavaros, részben rejtett viszony, nem tesz lehetővé, egyértelmű jó szabályozást. A nagytőke esetében a vezető alkalmasság két fő feltétele, a tudás és népérdekűség közül elsősorban a népérdekűség hiányzik. (Ráadásul nagytőkések kiválasztásában végképp nem vesz részt a nép.) Általában még az állami vezetésnél is kevésbé népérdekű. Ez azt jelenti, hogy a tudását a maga hasznára és nem nép hasznára fordítja. Főleg nem egy külföldi nép hasznára. Tehát az sem mindegy, hogy hazai vagy külföldi a nagytőke.
(H 4 problémakör.)
A fogalomegyszerűsítés problémája. A következő fogalmakkal gyakran találkozunk: hatalom, jog, szabályozás, törvénykezés, vezetés, irányítás, döntés, ill. önrendelkezés, szabadság, függetlenség, önállóság, önálló akarat, akaratérvényesítés, autonómia, kötelesség, önkéntesség, kényszer.
Ezek rokon értelmű fogalmak. Elismerem nem azonos értelműek, de rokon értelműek, bizonyos szempontból azonos értelmű fogalmak. Én mégis, vállalva a túlzott leegyszerűsítés hibáját, az összes fogalmat beleteszem a „hatalom”, ill. a „hatalomgyakorlás” szóba, fogalomba.
Kénytelen vagyok ezt tenni, mert oly bonyolult, oly sok kategória viszony van ebben a problémakörben, hogy az még egy fogalommal is nehezen követhető. Ha pedig felsorolt 15 fogalom is összevissza repked, akkor kiismerhetetlen káosz keletkezik.
A jog, a törvénykezés, a szabályozás, a vezetés, irányítás, döntés összefüggése talán egyértelmű. Nem teljesen azonos értelműek ezek a fogalmak, de nagyon közeli rokonságban állnak egymással. A hatalom és a jog is elég nyilvánvalóan összefügg. Pl. a rendőrnek joga van, jogosult az igazoltatásra, vagyis van egy igazoltatási hatalma. A szélesen értelmezett szabályozás (törvénykezés, jog, stb.), az hatalomgyakorlás. A hatalomgyakorlásnak sokféle módja eszköze, szempontja van, erről még lesz szó. A szűken értelmezett szabályozás az csak az írott jog, törvénykezés. A nagyon szűken értelmezett szabályozás, az írott jog törvénykezés azon része, amely nem az igazságszolgáltatással, büntetéssel függ össze. E rendszertényezőben viszont a szabályozást szélesebben értelmezem, vagyis a szabályozás (jog, törvénykezés): az, hatalomgyakorlás.
Az önrendelkezés, a szabadság, a függetlenség, az önállóság, az önálló akarat, az autonómia összefüggése, nagyfokú azonossága is elég nyilvánvaló. Nyilván van e fogalmak között különbség, de azért megjegyzés mellett azonosíthatók, összevonhatók e fogalmak. Legyen az összefoglaló nevük: önrendelkezés.
A kérdés ezek után hatalom és az önrendelkezés összefüggése. Ha a hatalmat és az önrendelkezést el lehet helyezni egy skálán, márpedig el lehet helyezni, akkor az önrendelkezés egyfajta hatalom, így leegyszerűsítve egy fogalom marad: a hatalom (hatalomgyakorlás).
Tehát a kiválasztott, mindenre áttranszformálható fogalom: a hatalom, hatalomgyakorlás. De szükséges a következő megjegyzés: a felsorolt leegyszerűsített fogalmaknak van olyan értelmezése mely szerint nem azonosak.
De azért eljátszhatunk a gondolattal, hogy pl. a „jogot” tesszük meg központi fogalomnak. Joga van hozzá, tehát hatalma van hozzá. Hatalomgyakorlás azonos a jogérvényesítéssel. Vagy rendelkezést, önrendelkezést tesszük meg központi fogalomnak. Rendelkezhet, hatalma van, stb.. De ha a jogot megtehetjük, akkor a szabályozást is megtehetjük központi fogalomnak. Szabályozhat, tehát hatalma van. Kénytelen a szabályozásnak engedelmeskedni: nincs hatalma, nincs joga, nincs önrendelkezése. A különböző szabályozások, mint hatalomgyakorlások.
Vagy pl. az akaratérvényesítést, tesszük meg központi fogalomnak. Ekkor ráébredhetünk, hogy a vélemény, a gondolat, a cél, a tudat, melyek az akarat rokonai, milyen fontosak.
(H 5 problémakör.)
A hatalom és az önrendelkezés összefüggése.
A belső és külső hatalom aránya.
A hatalom az mások feletti rendelkezés az önrendelkezés önmaga feletti rendelkezés. Viszont, ha egyesek mások felett is rendelkeznek, akkor azoknak a másoknak nem lesz teljes az önmaguk feletti rendelkezés. Ha pedig mindenkinek van mások feletti rendelkezése, akkor az átlag (a mások feletti rendelkezés átlaga) felettiek, akik összesítve, az átlagosak és az átlag alattiak felett rendelkeznek. Vagyis hatalom és az önrendelkezés a hatalom két vége.
De azért felmerülnek olyan kérdések melyekre választ kell adni.
Mi helyzet a szigorúan szabályozott hatalomgyakorlással? Az elfoglalt kötelességekkel teli főnöknél nem szabadabb a beosztott? Az elfoglalt kötelességekkel teli szülőnél nem szabadabb gyermek? Ha szabad állampolgárok vannak, ha érvényesül a lehető legnagyobb önrendelkezés elve, akkor, hogy lehetnek óriási hatalmi (önrendelkezési) különbségek? Az önkéntes csövesek hatalma szinte nulla, de az önrendelkezésük nagy?
A kérdésekre adott válaszok azt sugallják, hogy hatalom és az önrendelkezés egymástól jelentősen független fogalmak. Én csak azt szeretném bizonyítani, hogy kevésbé függetlenek, mint amit a látszat mutat, és bár egyenes matematikai arányosság talán nincs, de van egy határozott egyirányúság a hatalom és az önrendelkezés között.
A főnök (már amelyik) rengeteget dolgozik, a munkáját sokkal több előírás szabályozza. A beosztott (már amelyik), keveset dolgozik, kevés előírás vonatkozik rá, sokkal több a szabadideje. A szülővel és gyermekével ugyanez a helyzet. Mégis a főnöknek van nagy hatalma és önrendelkezése, a beosztottnak kis hatalma és önrendelkezése van, mert az egyik önkéntesen végzi a tevékenységét, a másik részben kényszerűségből végzi. Részben előzetes ezen önkéntesség, részben menet közbeni. A szülő, pl. menetközben már nem nagyon szállhat ki, de a gyerekvállalása önkéntes volt. A gyerek szempontjából már kevésbé beszélhetünk önkéntességről, ő kényszerűen csöppent az életbe és az adott családba. Van olyan főnök, aki menetközben gyorsan már nem szállhat ki, de ők is előzetesen mérlegelhettek. Általában megállapítható: nem kényszer a főnökség, abba lehet azt hagyni. A választási lehetőség (az önkéntesség) azt jelenti, hogy az önrendelkezés is nagy, nemcsak a hatalom. A kényszer (választás hiánya) azt jelenti, hogy az önrendelkezés is kicsi, nemcsak a hatalom.
A hatalom, azonos a hatalom nagyságával, amely a lehetőség nagyságával azonos.
Itt is megjegyzem, hogy gyakran használom a „hatalomcsökkentő” kifejezést. Mint ahogy azt mondtam: elsősorban legfelső elit vezetés azon néhány tagjára gondolok, akiknek kimagaslóan óriási hatalmuk. Illetve azon vezetőkre, akik alkalmasságuknál sokkal, jelentősebb hatalommal rendelkeznek. Illetve az eltorzult hatalmi hierarchia (piramis) felső részének normalizálásra gondolok, amikor hatalomcsökkentésről beszélek.
Elképzelhető akár gépesített vezetés (hatalomgyakorlás) is, kivéve a törvénymódosítást (szabálymódosítást). A vezető beüti a számítógépbe: ez és ez történt. A számítógép kiadja: erre az 686/35 szabály vonatkozik. A 686/35 szabály pedig pontosan leírja, mit kell tenni a vezetőnek. Ekkor szinte a számítógép, pontosabban a szabályzat gyakorolja a hatalmat. Viszont a szabályzatot csak emberek írhatják, és szükséges módosításuk is, amelyet szintén az emberek végezhetnek el.
Mit ír be a beíró számítógépbe. Nincs olyan részletes szabályzat, amelyet ne kellene értelmezni. Lehetnek új eddig fel nem merült esetek is. (Itt is megjegyzem, hogy jogalkotás hatalma szükségszerűen a legnagyobb hatalom.) Nem biztos, hogy az előírást követi, ekkor már szükséges az ellenőrzés is. Stb.. A gépesített vezetés, ha létre is jöhet, akkor is a távoli jövő zenéje. Talán a távoli jövőben a jogalkalmazó vezetőnek (hatalomgyakorlónak) nem lesz sokkal nagyobb hatalma, mint egy szakmunkásnak. De sokféle hatalom, hatalomgyakorlás van, pl. a jogalkotás hatalma, vagy pl. a tudatformálás hatalma. Ezek nem mehetnek előírásszerűen. A részletes előírás csak egy (egy a sok közül) hatalomnormalizáló, hatalomcsökkentő mód. Ugyanakkor ezen a gépesített vezetésen érdemes elgondolkodni, mert mint tendencia mindenképpen létezik. Az alkotmány és a törvénykezés egy nagyon hasonló, de mégis másik hatalomnormalizáló, hatalomcsökkentő tényező. Legalábbis én két különböző tényezőről beszélek.
Az biztos, hogy akár előírt gépesített, akár nem gépesített a hatalomgyakorlás, a vezetett (a hatalomnak engedelmeskedő) számára érdektelen, az ő hatalma és önrendelkezése ettől nem változik.
Ne felejtsük el itt a kérdés ez: lehet óriási hatalom és kis önrendelkezés, avagy nagy, szinte teljes önrendelkezés és minimális hatalom? Az eddigiekből az derült ki, hogy nem lehet. A gépesített hatalomgyakorlónak nem marad meg az óriási hatalma, miközben alig marad önrendelkezése. Nem, neki a hatalma és az önrendelkezése is csak az átlagos felé közeledik.
Az önkéntes csöves (mert a zöme azért kényszerből nyomorog) minimális hatalommal, de nagy önrendelkezéssel bír, ha a társadalomtudományos törvényszerűségekből (nem ember alkotta) eredő hatalom és önrendelkezés-korlátozást nem számítjuk. Ez esetben arról van szó, hogy a fogyasztásért jólétért munkával kell fizetni, mely munka egy „természetes” szabadságkorlátozás. Ha viszont nincs munka, akkor a nyomorgás következik, amelyik szintén egyfajta kiszolgáltatott állapot, vagyis szabadságkorlátozott (önrendelkezés-korlátozott) állapot. Egyszerűbben az önkéntes nyomorgó csöves sem szabadabb, mint a dolgozó ember mert a létminimum fenntartása a rossz körülmények között sok kötelességgel, kényszerűséggel, kiszolgáltatottsággal jár. Másképpen a csövesnek elsősorban nem az emberek parancsolnak, hanem a természet. Egyébként az átlagos „természetes” önrendelkezés-korlátozást (hatalomkorlátozást) nem számítom bele az önrendelkezés (hatalom) nagyságába. De az önhibából eredő átlagosnál nagyobb „természetes” önrendelkezés-korlátozást már bele kell számítani.
Az önkéntes csöves esete egyébként sem jellemző. Jellemzően, a jelenben is, minél nagyobb valakinek a hatalma, annál nagyobb az önrendelkezése, bár a matematikai egyenes arányosság nem mindig áll fenn.
A szabadlábon élő bűnözőkről azért nem beszélek, mert őket keresik, kergetik tehát ők sem teljesen szabadok.
A bűnözök általában helyesen a legkisebb önrendelkezéssel, szabadsággal élnek, a rájuk vonatkozó direkt írott szabályozás igen részletes, konkrét és szigorú.
Egyébként az önkéntes önhibájukon kívüli csövesek és bűnözők kilógnak a szabályozási trendből. Őket akár egy különleges kisebbségnek is nevezhetjük, a rájuk vonatkozó törvények, a törvénykezés különleges része.
A büntetési törvény különleges? Mondjuk úgy hogy a büntetési törvénykezés fenyegető aspektusa: vigyázz, mert ilyen-olyan büntetést kapható, és ez mindenkire vonatkozik. Viszont a ténylegesen bűnöző kisebbség, az akire büntetési törvények és szabályok vonatkoznak.
A szolgasággal, szolgaréteggel később foglalkozom.
Tehát még egyszer: lehet kis hatalom és közepes önrendelkezés (szabadság), de nem lehet kis hatalom és óriás önrendelkezés (szabadság). Vagyis az önrendelkezés és a hatalom feltehető azonos skálára, az önrendelkezés és hatalom azonosítható, bizonyos megjegyzések mellett.
Valójában akkor értjük meg a jelenlegi múltbeli különbségeket, ha ráébredünk, mily sokféle jelentős hatalom van. Tehát e problémakörre még vissza kell térni.
Végeredményben a hatalom azonos a hatalomkorlátozással. Illetve a hatalom azonos hatalom gyakorlásával, ill. a szabályozás lehetőségével. Illetve a hatalom azonos az önrendelkezéssel.
Kategorizálások, milyen hatalmak, hatalomgyakorlások vannak.
Megjegyzem: már a lehetőség nagysága is azonos hatalommal.
Általában kategóriák között elméletileg lehetséges egy, vagy több köztes kategória. Vagy pedig egy kategória felosztható: kismértékűre és nagymértékűre.
Egy kérdés hogy a jövő társadalomtudománya, mit kezd ezekkel a kategóriákkal.
Egy másik kérdés hogy mit kezd ezzel az olvasó, ama olvasó, akit nem karok összezavarni. Talán legjobb, ha ezen kategóriákat a társadalom hatalmi szerkezetének (épületének) szerkezeti elemeinek, és azok fajtáinak tekintjük. Az átlagembernek (nekem is) talán nem kell pontosan tudni, hogy miből épül fel a ház, amelyben él, és amellyel kapcsolatosan döntéseket hoz, de azért nem árt, ha nagyjából ismeri.
(H 6 kategorizálás.)
1. A társadalomtudományos törvényszerűségek (nem emberi, hanem természeti eredetű) hatalom (hatalomkorlátozás). Másképpen a természet hatalma.
(Nem tehetünk meg mindent, amit akarunk.)
2. Az akaraterő, az önuralom hatalma. Önmagunk feletti hatalom, pl. a szenvedélyek legyőzése, stb..
3. A társadalmi, foglalkozásból eredő hatalom. (A szülő, az orvos, a tanár, stb. hatalma.)
4. A vezetői pozíció hatalma. (Az előzőkön kívüli a rendszerből, a rendszer hatalomleosztásból eredő hatalom.)
Innen már a vezetői pozíció hatalmáról lesz szó, illetve az emberi eredetű hatalomról lesz szó.
(H 7 kategorizálás.)
1.A hatalom célja, lehet népérdekű (a nép jóléte többek között az önrendelkezés kielégítése a cél), egyben (tudományos) munkacélú (az elvégzendő feladat jó minőségű és viszonylag gyors elvégzése a cél). (Jó munkát, korunkban csak a tudomány aktív bevonásával lehet végezni.)
2. A hatalom célja lehet önérdekű, egyben a cél nem más, mint a hatalom fenntartása, növelése.
3. A kettő között lehetnek átmenetek.
(H 8 kategorizálás.)
A hatalom célja lehet.
1. Hatalomnövelő, hatalommegtartó.
2. Vagyonnövelő.
3. Hatalomnormalizáló, hatalomcsökkentő (mert az aránytalan hatalom káros veszélyes.).
4. Önrendelkezés-növelő (hatalomcsökkentő), az önrendelkezés szabadság szükséglete miatt.
5. Önrendelkezés-növelő, hatalomcsökkentő, az aktivitás, munka és politikai aktivitás miatt.
6. Az arányos és igazságos, vagyis optimális hatalmi hierarchia létrehozása szintén célnak tekinthető.
(H 8 kategorizálás.)
Alapvető hatalomelosztások.
1. Az arányos, igazságos egyben optimális a hatalomelosztás (a hatalmi hierarchia).
2. Aránytalan, igazságtalan a hatalomelosztás, mert igazságtalan a hatalomelosztás (alkalmatlan emberek vezetnek).
3. Aránytalan igazságtalan a hatalomelosztás, mert túl nagyok a különbségek.
4. Aránytalan igazságtalan a hatalomelosztás, mert túl kicsik a különbségek. Ez a távoli jövő lehetséges fikciója.
(8/b kategorizálás)
A hatalom nagysága szerint. Részletesebb elemzést igényel.
1. Hatalomnagyság, aszerint, hogy a hatalommal rendelkező, hány ember életét határozhatja meg és milyen mértékben.
2. A saját életét milyen mértékben határozhatja meg, ez közvetlen személyes önrendelkezés (hatalom, szabadság). Az előző inverze, amennyiben ha más határozza meg az egyén életét, akkor nem önmaga határozza meg.
3. Hatalomnagyság aszerint, hogy milyen és mekkora mértékben bír a különböző hatalomfajtákkal. H 9 kategóriák.
4. Hatalomnagyság, aszerint hogy a nagy állami, ill. rendszerterületeket milyen mértékben uralja.
5. Hatalomnagyság, aszerint hogy a hatalom garantálására milyen erőszakszervezet áll rendelkezésre.
A követező kategorizáláshoz illeszkedő ismétlés.
Ahhoz, hogy megértsük az életet, meg kell érteni, hogy sokféle hatalom, ill. hatalomgyakorlás van. Kétségtelenül, hogy az erőszak, amelynek szintén több formája van, áll hatalomgyakorlási sor végén. De van rend, rendszer-meghatározási hatalom (hatalomgyakorlás). Van az ítélkezési, minősítési hatalom, ill. a kibeszélési hatalom. Van a kirekesztési hatalom. (Önmagában már az is büntetés, jutalmazás, ha jó vagy rossz véleménnyel vagyunk valakiről.) Van a jövedelem és igény elosztó hatalom. Van szidási, és a fenyegetési hatalom. Van a büntetési (de még nem erőszak) hatalom. Van monoton magyarázási (ezt most sokszor meg kell hallgatnod, ezt most sokszor el kell ismételned) hatalom. Van, az un. lelki zsarolás (nem szeretlek, elhagylak, nem érdekelsz, stb.) hatalma, annak is több formája. Van trükközési, átverési hatalom. Van a jutalmazás ill. a jutalmazás elmaradásának hatalma.
Tehát nemcsak az erőszak a hatalom, a hatalomgyakorlás, lehet valaki „szelídebb” módón is zsarnokoskodó.
Van ellenkezési hatalom, annak is több formája. Van a kinevetési megvetési, és bojkottálási, megszegési hatalom. Ez utóbbi kettő inkább védekező ellenhatalom.
De vajon hol kezdődik a hatalom, ill. mi van hatalmon kívül?
Ha egyenlő hatalommal rendelkező felek állnak egymással szemben, akkor nem beszélhetünk hatalomról. Hatalomról akkor beszélhetünk, ha felek között jelentős a hatalmi a különbség. Jelentős hatalmi különbség van pl. a szülő és gyerek között, még akkor is, ha gyerek maga módján él a lehetséges hatalmával, hatalmaival, elsősorban a védekező hatalmaival. Jelentős különbség van a főnök és beosztott között. Az ország-vezetés és a népréteg között.
Nem mindegy azonban hogy szülő, a főnök, az ország-vezetés mennyire demokratikus. Demokratikus főnök többek között, aki tisztában van sokféle hatalommal, tisztában van a saját hatalmának túlsúlyával, és azon önként próbál csökkenteni. Zsarnoki főnök, aki a hatalmának növelésre törekszik.
Talán az őszinte, szelíd meggyőzés, (a másik oldalról, az önkéntes, csakis a meggyőzés következtében való beleegyezés) ill. annak lehetősége, ami nem számít hatalomnak, hatalomgyakorlásnak. Bár ez is kétséggel, hiszen az egyik félnek sokkal nagyobb lehet az őszinte szelíd meggyőzési lehetősége, mint a másiknak. Ha valaki csökkenteni akarja a hatalmi különbségeket, akkor egyrészt sokat alkalmazza az őszinte szelíd meggyőzés módszerét. Másrészt lehetőséget ad a másik félnek is az őszinte szelíd meggyőzésre, vagyis nem elbeszélgetést, hanem megbeszélést kezdeményez. Megbeszélést kezdeményez, amely, ha pontosan, egyértelműen csinálják, nem más, mint a közvetlen demokrácia, családon, közösségen, munkahelyen, társadalmi rendszeren belüli érvényesítése.
Egyébként pedig vannak egyértelmű főnök beosztott szituációk, de az emberek nagyon sok szituációban kerülhetnek egymással szemben, kvázi (nem egyértelmű) főnök, beosztott szituációba. Nem árt, ha az emberek egyértelműen felismerik ezeket a kvázi főnök, beosztott szituációkat, avagy az egyenrangú szituációkat, és egyöntetűen határozzák meg azokat. Mert az nem megy: ha én vagyok az ügyintéző, akkor én vagyok a főnök, és ha én vagyok az ügyfél, akkor is én vagyok a főnök. Az embereknek el kell pl. dönteni, hogy mindig az ügyfél a főnök, vagy hogy ezek egyenrangú szituációk. Az biztos, hogy az ügyintéző nem főnök, legalábbis korunkban már nem az.
(H 9 kategorizálás.)
Kategorizálás hatalomfajták szerint.
1. Direkt leirt jog, szabályozás (hatalom). (A klasszikus szabályozás, törvénykezés. Az írott jogalkotás jogalkalmazás.) Általában az erőszak (erőszakszervezetek, rendőrség, katonaság, stb.) lehetősége áll mögötte, végső soron az állami erőszak garantálja.
2. Szinte direkt, körbeírt (direkt módón nincs leírva), általában az erőszak lehetősége áll mögötte.
(Szokásjog.)
3. Kézi, szóbeli vezérlés, vezérlés mely nem halad át az írott törvénykezésen. Nagyon gyorsan változhat.
4. A figyelembevett javaslattevés hatalma.
5. A szaktörvénykezés hatalma.
6. A jogalkalmazás hatalma.
7. A vezetés-kiválasztás, leváltás hatalma.
8. A jövedelemelosztás (anyagi életszínvonal-elosztás) hatalma. Az adóztatás. Adókedvezmények. Az adóelosztás (költségvetés). Az állami hitelpolitika (államadósság) eldöntése. A vezetés (állami vezetés és magángazdasági vezetés) jövedelem-elosztó hatalma. A kedvezményes hitelezés. Egyéb segélyek, támogatások. Egyéb bírságok. (Első lépcsőben pénzadás, eszközadás, ill. elvonás, második lépcsőben fizikai erőszak.) Mindezek feletti döntési lehetőség, a jövedelemelosztás (anyagi életszínvonal-elosztás) hatalma.
9. A tudatformálás hatalma. (Mennyi emberhez jut el a vélemény úgy, mint jelentős vélemény.) Kötelező oktatás.
9/b. Meggyőzés. Tanácsadás. „Meggyőzés” ismételgetésekkel. (Manipuláció, propaganda.)
9/c. A kritizálás joga, hatalma. A panaszkodás, javaslattevés hatalma. Persze nem mindegy, hogy mindezt mennyire veszik figyelembe, (mennyire vizsgálják ki), azon kívül, hogy megtehető. A szabad véleménynyilvánítás és hitétel joga és hatalma, mint pl., tudatformáló hatalom.
9/d. A (sokféle de elsősorban tudatalakítással) támogatás, szekértolás hatalma.
10. Egyéb hatalomgyakorlások, ráhatások, nyomásgyakorlások, stb..
11. Nehezített ügyintézés, könnyített ügyintézés.
12. A vagyon hatalma. A finanszírozás hatalma. (A vagyonos embert kiszolgálják, alkalmazottai, vannak. A vagyonos ember a finanszírozás által sok mindenben dönthet. A hatalomhoz általában vagyon is kell.)
13. Az alkupozíció hatalma (nem vállalom el, nem megyek bele hatalma).
14. A bojkott, a kilépés, a passzivitás hatalma, illetve az elfogadás hatalma.
15. Ellenőrzés, belelátás, feltárás, megszégyenítés, feljelentés, kivizsgált panasz, javaslat, beperelés hatalma. Mindezek akkor adnak igazán nagyobb hatalmat, ha a felsőbb hatalom, ill. a vezetés vonatkozásában is élnek. Vagyis ha a vezetést is le lehet ellenőrizni, ha a vezetés tevékenysége is átlátható, ha vezetést is fel lehet jelenteni, be lehet perelni, stb..
16. Tüntetés, sztrájk, engedetlenség, felkelés hatalma.
17. A standardtól eltérő elsősorban írott önrendelkezés.(Egyes kisközösségek, nemzetiségek, stb. hatalmáról van szó.)
18. A szavazás hatalma. A szavazás általi hatalomgyakorlás.
(9/b kategorizálás.)
1. Az előzőek felosztása úgy, mint a direkt írott és szinte direkt körbeírt hatalomgyakorlás. Idetartozik pl. a vagyon hatalma. A vezetés-kiválasztás hatalma. A jövedelemelosztás hatalma. (Ez a vezetés az állam hatalma. Illetve a közvetlen demokrácia hatalma.)
2. Illetve, mint egyéb nem írott hatalmak. A tudatformálás hatalma, általában. Az egyéb hatalmak általában.
Ez is tovább osztható.
3. Elsősorban vezetés lehetősége, hatalma (hatalomgyakorlása).
4. Hatalmak, hatalomgyakorlások melyekkel a vezetés és a civilszféra népréteg egyaránt rendelkezik.
5. Hatalmak, hatalomgyakorlások melyekkel a vezetés szükségszerűen nem rendelkezhet (pl. tüntetés, sztrájk, stb.) ezért ezek a civilszféra, népréteg hatalma.
(H 10 kategorizálás.)
Önrendelkezés (szabadság) fajták szerint.
1. A tagok, népréteg és a vezetés együttes hatalma (önrendelkezése). Amelynek a kiindulópontja, hogy tagok a népréteg válassza ki a döntéshozó mechanizmust, a demokráciaszintet, és válassza ki a vezetést. (Csak bizonyos demokráciaszint felett értelmezhető.) A továbbiakban gyakorlatilag a vezetés hatalmáról, függetlenségéről szól egy felsőbb hatalomhoz viszonyítva. A kisközösségek vonatkozásában (a nemzethez képest) ez a függetlenség, önálló hatalom önrendelkezés 20%-ig terjedhet gyakorlatilag. A nemzet vonatkozásában (a világszövetséghez, nemzetközi szövetséghez képest) pl. 80%-ig terjedhet.
Tehát a további kategorizálás. Viszonylag kisfokú önrendelkezés, hatalom. Viszonylag közepes önrendelkezés, hatalom. Viszonylag nagyfokú önrendelkezés, hatalom. Abszolút nagyfokú önrendelkezés, hatalom.
2. Csak a vezetés hatalma. Nincs, vagy csak látszólagosan van biztosítva, a kiindulás: a döntéshozó mechanizmust, a demokráciaszintet, a vezetést sem a népréteg tagság választja ki. A demokráciaszint, a közvetlen demokrácia is bizonyos szint alatt van. Két változata lehet. A felsőbb hatalom és a vezetés összefonódik szinte ugyanaz. Vagy nem fonódik össze, de ekkor is csak a vezetés függetlenségéről, önálló hatalmáról beszélhetünk, így ez nem nevezhető közösség önrendelkezésének, önálló hatalmának.
3. A közvetlen demokrácia. Csak a tagok, a népréteg önrendelkezése, hatalma az adott vezetéshez képest. A tagság, a népréteg nemcsak döntéshozó mechanizmust, a demokráciaszintet határozza meg, hanem sok ügyben szavazással döntenek. És az egyéb hatalomgyakorlásuk is csak gyengén korlátozott. Összességében ez nagyobb hatalom, önrendelkezés, mint a tagok, népréteg együttes hatalma.
(H 10/b kategorizálás.)
1. A vezetés hatalmát, hatalom jellegű hatalomnak lehet nevezni.
2. A népréteg, civilszféra hatalmát önrendelkezés jellegű hatalomnak lehet nevezni.
(H 11 kategorizálás.)
Elsősorban a vezetésen (hatalmon) belüli hatalom felosztása.
1. Van jogalkotói, törvényhozói hatalom.
2. Szaktörvénykező hatalom.
3. Jogalkalmazó hatalom.
4. Ellenőrző hatalom, felügyelő hatalom.
5. Bírói, büntetési hatalom. Az utóbbi tovább osztható.
6. bűnösségmegállapító hatalomra.
7. büntetést megállapító hatalomra.
(H 12 kategorizálás.)
1. A direkt, szinte direkt hatalomgyakorlás szabályozás lehet működésre ható, veszélyességet megállapító (megelőző).
2. Bírói büntetési hatalomgyakorlás, szabályozás a másnak ártás, (zavarás) megállapítása, szankciója.
(H 12. kategorizálások.)
Tulajdonképpen ide illenének a „Az önrendelkezési fok és a demokráciaszint összefüggései és megállapítása c. fejezet H 60-80 kategóriái.
(H 13 kategorizálás.)
1. Van egyéni hatalom (önrendelkezés).
2. Van a rétegek hatalma.
Az egyén és rétegek hatalma összevonható egy problémakörbe.
3. És van közösségek hatalma (önrendelkezése). A közösségi felosztható: világszövetség és nemzetek.
A nemzet felosztása.
Rétegek. Kisközösségek (egyéb sokféle), ill. azok önrendelkezése (hatalma). Lakóhelyi közösségek (igazi önkormányzatok), ill. azok önrendelkezése (hatalma). Nemzetiségek, ill. azok önrendelkezése (hatalma).
A vezetés közösségei, testületek, intézmények, stb.
Mind a hatalomgyakorló, mind a hatalomnak engedelmeskedő lehet egyén és közösség.
(H 14 kategorizálás.)
1. A hatalomgyakorlás (szabályozás) lehet részletes. 2. Vagy kevésbé részletes (limitált, alternatívált). 3. Illetve, köztes szabályozás.
A hatalomgyakorló szempontjából.
1. Mindenre kiterjedő nagyon részletes, szigorú, szabályozás lehetősége, a maximális hatalom.
2. Semmire nem terjed ki, illetve, ha bizonyos kevés dologra ki is terjed, akkor is csak nagyon limitált esetleges lehet – minimális hatalom iránya.
Akire hatalom irányul szempontjából.
1. Mindenre kiterjedő, nagyon részletes, szigorú szabályozás, sem előtte sem közben nincs választása, kényszerű - minimális önrendelkezés, hatalom.
2. Alig terjed ki, nagyon limitált, alternativált, van választási lehetőség – a maximális önrendelkezés, hatalom iránya.
(H 14/b kategorizálás.)
1. A „lehető legnagyobb önrendelkezés” elve, szerinti hatalomgyakorlás szabályozás, amely nem jelent teljes önrendelkezést és nem jelent enyhe szabályozást. Ellenben jelenti a népakarat figyelembe vételét és az alkalmasság szerinti önrendelkezést.
2. A „lehető legkisebb önrendelkezés” elve szerinti. Illetve köztes szabályozás.
(H 14/c kategorizálás)
1. „Amit lehet, meg kell engedni” típusú hatalomgyakorlás.
2. „Amit lehet, tiltani kell, mindenre kötelezni kell” típusú.
3. „Jó lenne, ha létrejönne (ösztönző)” típusú, hatalomgyakorlás.
4. Illetve köztes szabályozás.
(H 14/d kategorizálás.)
1. Túlszabályozott. 2. alulszabályozott. 3. Illetve köztes (optimális) szabályozás.
(H 14/e kategorizálás.)
A büntetési nagyság, szigorúsága szerint lehet.
1. szigorú (bűn).
2. és enyhe (vétek, szabálysértés, stb.).
3. átmeneti, illetve köztes szabályozás.
(H 15 kategorizálás.)
1. A tulajdonosi hatalom (önrendelkezés).
2. Képviseleti (közvetítői) hatalom. (Ez nem igazi kategória, mert a képviselő csak közvetít.)
3. Területi, helyi, telephelyi elkülönülés, önállóság, önrendelkezés (hatalom).
4. Szervezeti, vezetési elkülönülés, önállóság, önrendelkezés (hatalom).
5. A vezetésválasztás, leváltás hatalma.
6. Feladatköri, tevékenységi elkülönülés, önállóság, önrendelkezés (hatalom).
(H 16 kategorizálás.)
Nagy állami, ill. rendszer egységek feletti önrendelkezés (hatalom) szerint.
1. gazdaság 2. pénzügy 3. önvédelem (hadügy) 4. külpolitika 5. rendvédelem. 5. igazságszolgáltatás 6. jogalkotás (működési szabályozás) 7. szociálpolitika, 8. kultúra, világnézet, 9. tudomány, oktatás 10. tájékoztatás. 11 egészségügy, stb..
12. Kiemelten a demokráciaszint. Pontosabban, a tagság, nép részvétele a vezetés-kiválasztásba, leváltásba és a döntéshozásba.
Részletesebben a területek az állami területek, pl., amelyek megjelennek költségvetési szavazólapon.
(H 17 kategorizálás)
1. Káros, ill. veszélyes, vagy hasznos, ill. veszélytelen tevékenységek szerinti hatalomgyakorlás szabályozás. (A nép a nemezt az ország szempontjából.)
2. Működési szabályozás (hatalomgyakorlás) veszélyesség (lehetséges károkozás) szerint.
Működési szabályozás (hatalomgyakorlás) a jó működés szerint.
3. A károkozás nagysága szerinti, büntetési szabályozás (hatalomgyakorlás).
(H 18 kategorizálás.)
Hatalmi rétegek szerint.
Kitől ered a hatalomgyakorlás és kire irányul. (A szabályozó és a szabályozandó nagyobb egységek.)
1. Ország-vezetés (elit) vezetés.
2. Nagytőke. (Lehet azon vitatkozni, hogy nem e nagytőke helyezkedik el hatalmi hierarchia tetején. Az biztos, hogy felső középvezetésnél nagyobb valós de nem nyilvánvaló hatalma.)
3. Felső középvezetés. (Az ellenzék ide is tartozhat és a középvezető kategóriába is tartozhat. Magyarországon a középvezetői kategóriába tartozik.)
4. Középvezetés.
5. Állami, de nem vezetési társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás.
(Eddig állam, innen népréteg, civil szféra)
6.Civil szféra vezetése.
7. Civil szféra társadalomtudománya, oktatása, tájékoztatása, kultúrája, művészete. Értelmiségiek.
8. Civil szféra középvezetése.
10. Civilszféra tagsága. Népréteg, magánszféra, háztartások. (Közép és alsó rétegre osztva.)
11. Önhibás, önkéntes csövesek.
12. Bűnözők.
13. Szolgák. (Jelen rendszerben elenyésző, de a korábbi rendszerekben jelentős réteg. Viszont a jelen rendszerben is van szolgasági aspektus.)
Másféle felosztás.
1. Állam
2. Magángazdaság. Nagytőke.
4. Lakóhelyi kisközösségek, (igazi önkormányzatok).
5. Egyéb kisközösségek.
6. Nemzetiségek.
Ezek lehetnek standard és standardtól eltérő önrendelkezésű közösségek.
(H 18/b kategorizálás)
1. A központi hatalom, felsőbb hatalomtól (állam elit vezetés) felől kifelé népréteg felé haladó hatalom.
2. A központi hatalom, a felsőbb hatalom (állam, elit vezetés) felé haladó hatalom, pl. közvetlen demokrácia.
3. A kívülről jövő pl. nemzetközi, világszövetségi hatalom.
(H 18/c kategorizálás.)
1. A törvénykezésbe, alkotmányba (lassan változtatható alapvető törvények) erősen beépülő hatalom. Nem embereknek, hanem a törvénynek, (alkotmánynak) van hatalma.
2. A törvénykezésbe gyengén beépülő hatalom. (A törvény csak a hatalomgyakorlás közvetítője.)
3. Kézi, szóbeli vezérlés
(H 18/d kategorizálás.)
1. Rétegek hatalma. 2. Rétegek közötti hatalmak, hatalommegoszlások, hatalomgyakorlások. 3. Rétegen belüli, egységek közötti hatalmak, hatalommegoszlások, hatalomgyakorlások. 4. Egységen belüli hatalom (önrendelkezés).
(H 18/e kategorizálás.)
1. Összesített, kompenzált hatalom. 2. Külön a direkt írott, és a körülírt hatalom. 3. Külön a különböző hatalmak.
(H 19 kategorizálás.)
Az alapvető társadalmi egységek.
1.A nemzet egésze.
2. Az elit ország-vezetés.
3. Az ország-vezetés egésze.
4. A népréteg civil szféra.
5. A direkt munkaközösségek. Az állami munkaközösségek. A magángazdasági munkaközösségek.
6. A jelentős kisközösségek, munkajellegű, nagyobb létszámú közösségek (lakóközösségek, nemzetiségek, kulturális és eszmei közösségek, civil szervezetek, stb.).
(H 20 kategorizálás)
A felsőbb hatalom fajtái.
A közvetlen demokrácia szempontjából. A legkisebb (átlagos) hatalommal rendelkezők (a népréteg, tagság, stb.) az adott vezetéssel, vezetésekkel áll szemben. A demokrácia szempontjából csak a vezető emberek, azok közössége lehet felettes hatalom. A rendszer, a törvények összessége nem lehet felettes hatalom, mert annak létrehozásában elvileg a nép is részt vehetett. A demokrácia szempontjából a világszövetség sem lehet felettes hatalom. Elsősorban az adott közösség vezetése a felettes hatalom. Másodsorban és csak bizonyos vonatkozásban: az ország-vezetés, elitvezetés.
Általános önrendelkezés szempontjából a felettes hatalmak.
1. A nemzeti alkotmány, a nemzeti törvények. A nemzet (elsősorban a népréteg, civil szféra) egyik vonatkozása.
2. A világszövetség, a nemzetközi szövetség, a nemzetközi jog. (A jövőben a demokratikus szervezett világszövetség.)
3. Az a szélesebben vett demokráciaszint, amit a kor legfejlettebb rendszere (illetve annak átlagos, közepes rendszerváltozata) kijelöl. (Vagy amit a legfejlettebb rendszerváltozat jelöl ki.)
4. A földrajzi és politikai régió (ország-csoport) legfontosabb statisztikai mutatóinak átlaga.
5. Az elit ország-vezetés.
6. Az ország-vezetés egésze.
7. Legalul van népréteg, de ennek is van olyan hatalma, amely felsőbb nemzeti hatalomnak vehető: az elégedetlenség, az ellenkezés, az engedetlenség, a bojkott, a tiltott sztrájk, tüntetés, illetve a felkelés hatalma. Ez az, amit a vezetés képtelen elvenni ezért ez olyan hatalom, amellyel pl. a vezetésnek mindig számolni kell. És van olyan tudatformáló hatalma is, amelyet képtelenség tőle elvenni.
Tehát ezek azok a felsőbb hatalmak, amelyekből pl. az alapvető társadalmi egységek (népréteg, vezetés, stb.) hatalma ered, illetve amelyekhez a társadalmi egységek hatalmát viszonyítani lehet. A nyilvánvaló szabály, hogy a társadalmi egység önmagának nem lehet felsőbb hatalma. Pontosabban, mivel gyakran szükséges hogy az érintett is részt vegyen a döntésben, arra kell törekedni, hogy önmagának ne legyen a meghatározó, domináns felsőbb hatalma. Ekkor ugyanis önszabályozás alakul ki, amely semmit sem ér.
(H 20/b kategorizálás.)
1. Minden nemzeten belüli közösség (tagság és a vezetés együttesének) felettes vezetése az ország-vezetés, elitvezetés.
2. Továbbá az ország rendszere (törvények, alrendszerek, mechanizmusok, módszerek, intézmények, alapelvek, alkotmány).
A nemzeti közösség (népréteg, vezetés együttesének) felettes hatalma.
1. A külföld a világ, a nemzetközi szövetségek, a világszövetség, a nemzetközi jog.
2. Az ország-vezetés, elitvezetés.
3. Az ország rendszere (törvények, alrendszerek, mechanizmusok, módszerek, intézmények, alapelvek, alkotmány).
Az ország-vezetés elit vezetés (legfelső vezetők, és a „beosztott” vezetők („tagság”) felettes hatalma.
1. A külföld a világ, a nemzetközi szövetségek, a világszövetség, a nemzetközi jog.
2. Az ország rendszere (törvények, alrendszerek, mechanizmusok, módszerek, intézmények, alapelvek, alkotmány).
3. Részben a népréteg.
A világszövetség a nemzetközi szövetség, a nemzetközi jog felettes hatalma a jövőben: szinte minden ország népe, ill. szinte minden ország népe és vezetése együttesen.
Jelenleg: egyes országok vezetésének szövetsége.
Mindez általánosságban igaz és csak akkor, ha nem új kérdésről, új döntésről van szó.
(H 20/c kategorizálás.)
Új kérdésekről, döntésekről van szó.
1.A vezetés döntésének kisebbségben kell maradni, a népréteg, tagság, (esetlegesen a külső hatalommal együtt) döntésének kell dominálni amennyiben olyan vezetéssel kapcsolatos döntésről van szó, amely nem szakkérdés, és amely népréteg ízlésbeli kérdése, és amely a vezetés hatalomfenntartó, növelő, egyéb önző érdekét jelentősen befolyásolhatja.
2.A népréteg tagság döntésének kisebbségben kell maradni, a vezetés (esetlegesen a külső hatalommal együtt) döntésnek kell dominálni, amennyiben a népréteggel, tagsággal kapcsolatos kérdésről van szó, és, (kevésbé vagy) szakkérdésről van szó, és (kevésbé vagy) nem a népréteg tagság ízlésbeli kérdése, és, vagy, a nép rövid távú érdekét jelentősen befolyásolhatja.
A kérdéseket lehetőleg ebbe a két kategóriába kell besorolni.
3. Amely kérdéseket nem lehet besorolni az előző kategóriákba azoknál javasolt pl. a népréteg, tagság döntésének egyenlő dominanciája. Vagy pl. 40%, népréteg, tagság, 40% vezetés, 20% külső hatalom.
(H 21 kategorizálás.)
Az alapvető vezetésfajták.
1. Az átlagnál nagyobb átfogó tudású, demokratikusabb, népérdekű, önzetlenebb, alkalmasabb, munka, feladat, és fejlődés-centrikus vezetés (vezető). Aki felismeri és ellensúlyozza a vezetés szükségszerű negatívumait.
Az adott kor, a legfejlettebb rendszer vezetésének, társadalomtudományának átlagáról van szó. Illetve arról a demokratikus szintről van szó, amit az alkotmány (a rendszerlevek), a törvénykezés a vezető regnálása előtt kijelöl.
2. Az átlagánál kisebb átfogó tudású, kevésbé demokratikus, önzőbb, alkalmatlanabb, hatalom-centrikus (és vagyon-centrikus) vezetés (vezető). Aki nem ellensúlyozza a vezetés szükségszerű negatívumait, sőt azokat erősíti, érvényesíti. Egyszerűbben: a korhoz, a rendszerhez képest diktatórikus, hatalmi jellegű vezetés.
Az adott kor, a legfejlettebb rendszer vezetésének, társadalomtudományának átlagáról van szó. Illetve arról a demokratikus szintről van szó, amit az alkotmány (a rendszerlevek), a törvénykezés a vezető regnálása előtt kijelöl.
3. A két fajta fokozatai, átmenetei, keverékei.
(H 22 kategorizálás)
Az elit vezetés hatalomnormalizáló, hatalomcsökkentő tényezői.
1. A törvénykezés, alkotmány.
2. A vezetés belső hatalomcsökkentő tényezői. Kiemelve a részletes szabályozást.
3. A közvetlen demokrácia, mint szabályozás, és mint ellenőrzés (hatalom).
4. 5. A tudomány, oktatás, tájékoztatás (állami és civil szféra) ellenőrzése (hatalma).
6. 7. A magángazdaság, és a civil szféra, a magánszféra önrendelkezése (hatalma). Minél nagyobb az önrendelkezés annál kisebb a hatalom.
8. A világszövetség, a nemzetközi jog.
9. Az elvek hatalomkorlátozása, kiemelve a versenyelveket. És a versenyeket, mint gyakorlati hatalomnormalizáló tényezőket.
(H 23 kategorizálás.) Az önrendelkezés (szabadság fajták) szerint. (Ismétlés.)
Önrendelkezés (szabadság) fajták szerint.
1. A tagok, népréteg és a vezetés együttes hatalma (önrendelkezése). Amelynek a kiindulópontja, hogy tagok a népréteg válassza ki a döntéshozó mechanizmust, a demokráciaszintet, és válassza ki a vezetést. (Csak bizonyos demokráciaszint felett értelmezhető.) Továbbiakban gyakorlatilag a vezetés hatalmáról, függetlenségéről szól egy felsőbb hatalomhoz viszonyítva. A kisközösségek vonatkozásában (a nemzethez képest) ez a függetlenség, önálló hatalom önrendelkezés 20%-ig terjedhet gyakorlatilag. A nemzet vonatkozásában (a világszövetséghez, nemzetközi szövetséghez képest) pl. 80%-ig terjedhet.
Tehát a további kategorizálás. Kisfokú önrendelkezés, hatalom. Viszonylag közepes önrendelkezés, hatalom. Viszonylag nagyfokú önrendelkezés, hatalom. Abszolút nagyfokú önrendelkezés, hatalom.
2. Csak a vezetés hatalma. Nincs, vagy csak látszólagosan van biztosítva, a kiindulás: a döntéshozó mechanizmust, a demokráciaszintet, a vezetést sem a népréteg tagság választja ki. A demokráciaszint, a közvetlen demokrácia is bizonyos szint alatt van. Két változata lehet. A felsőbb hatalom és a vezetés összefonódik szinte ugyanaz. Vagy nem fonódik össze, de ekkor is csak a vezetés függetlenségéről, önálló hatalmáról beszélhetünk, így ez nem nevezhető közösség önrendelkezésének, önálló hatalmának.
3. A közvetlen demokrácia. Csak a tagok, a népréteg önrendelkezése, hatalma az adott vezetéshez képest. A tagság, a népréteg nemcsak döntéshozó mechanizmust, a demokráciaszintet határozza meg, hanem sok ügyben szavazással döntenek. És az egyéb hatalomgyakorlásuk is csak gyengén korlátozott. Összességében ez nagyobb hatalom, önrendelkezés, mint a tagok, népréteg együttes hatalma.
(H 24 kategorizálás.)
Demokráciaszintek szerint.
1. Magas demokráciaszint. A tagok, érintettek sok ügyben (minél több ügyben) közvetlenül szavazással döntenek.
2. Alacsony demokráciaszint. A tagok, érintettek kevés ügyben, szinte egyetlen ügyben sem döntenek, és az egyéb ráhatásuk is korlátozott.
3. A kettő közötti átmenetek.
(H 25 kategorizálás.)
Munkaközösségek szerint.
1. Ország-vezető, és állami munkaközösségek, amelyekben lehetséges szükséges tagság, népréteg és vezetés együttes abszolút nagyfokú önrendelkezése a világszövetséghez, nemzetközi szövetséghez képest. E munkaközösségek önrendelkezése még viszonyítható a többi más ország-vezető állami munkaközösséghez. Ez az önrendelkezés, függetlenség, a szétválasztás elve miatt közepes lehet. Ezek a munkaközösségek még viszonyíthatók a nemzeti törvényekhez, a nemzethez képest, ez az önrendelkezés csak kisfokú lehet. Ellenben szükséges és lehetséges, a magas demokráciaszint, vagyis lehetőleg szavazással történjenek a döntések.
(A demokratikus jelleg másik aspektusa, hogy az állam a jövőben köteles lesz figyelembe venni a nép véleményét, akaratát.)
2. Azon állami vállalatok, amelyekben egy fokkal kisebb, közepes demokráciaszint lehetséges.
3. Azon állami szervezetek (rendőrség, katonaság, stb.), amelyekben a kilépés lehetősége biztosít egy alacsony demokráciaszintet.
4. A magángazdasági vállalatok, munkaközösségek. A jövőben (részben a jelenben is) a demokráciaszint eléri az értékelhető önrendelkezést. Elsősorban az alkupozíció, a kilépés, ill. a sztrájk biztosítja ezt a demokráciaszintet. A jövőben ehhez más is csatlakozhat. A demokráciaszint így is csak alacsony-közepes lehet. Így viszonylag közepes, nagyfokú önrendelkezés (a tagság, az alkalmazottak és a vezetés együttes önrendelkezése a felsőbb hatalomhoz viszonyítva) lehetséges és szükséges az ország-vezetéshez, az államhoz, a nemzeti törvényekhez és nemzethez képest.
5. A jelentős kisközösségek (lakóközösségek nemzetiségek, egyéb kisközösségek, civil szervezetek) mint munkajellegű közösségek. Amelyekben baráti közösségen túl, jelentős a célszerű közös tevékenység. Ez a célszerű, jelentős közös tevékenység sok minden lehet. A pártok és más eszmei közösségek célszerű, jelentős közös tevékenysége, a tudatformálás. A lakóközösségek célszerű, jelentős közös tevékenysége a lakóközösség életének, körülményeinek kialakítása. (A családot elsősorban a létszám miatt én nem sorolom a jelentős kisközösségek közé, bár család is munkajellegű közösség.)
A kisközösségek, együttes (tagság és vezetés) önrendelkezése, hatalma lehet kisfokú, viszonylag közepes és viszonylag nagyfokú. Illetve lehetséges még az államilag irányított viszonylag közepes önrendelkezés.
A kisközösségek demokráciaszintje lehet közepes és magas. Alacsony nem lehet, illetve minél magasabb annál jobb.
6. És vannak a baráti közösségek, amelyek a munkajelleg hiánya miatt vagy létszám miatt nem nevezhetők jelentős kisközösségnek.
(H 26 egyéb, kimaradt kategóriák)
Egy kérdés, hogy a jövő társadalomtudománya mit kezd ezekkel, a kategóriákkal.
Egy másik kérdés, hogy mit kezd az olvasó ezzel, ama olvasó, akit nem karok összezavarni. Talán legjobb, ha ezen kategóriákat a társadalom hatalmi szerkezetének (épületének) szerkezeti elemeinek, és azok fajtáinak tekintjük. Az átlagembernek (nekem is) talán nem kell pontosan tudni, hogy miből épül fel a ház, amelyben él, és amellyel kapcsolatosan döntéseket hoz, de azért nem árt, ha nagyjából ismeri.
Természetesen képtelen vagyok az összes kategóriát, azokhoz tartozó problémát átbeszélni, elemezni. Néhány problémát az alábbiakban azért „átbeszélek”.
(H 6 problémakör)
Amit az egyszerűsítés miatt kihagyok a problémakörből.
Mi az a társadalomtudományos törvényszerűségből eredő (természetes) hatalom.
Ilyenekre gondolok. Az egyén fogyasztása behatárolt, hála Istennek. Vagy: a fogyasztás, az életszínvonal csak munkából eredhet. Minden szükséglet-kielégítés még az önrendelkezés (hatalom) is munkát igényel. Az ember kénytelen alkalmazkodni az élővilághoz, a földi természethez. Az egyénnek valamilyen szinten alkalmazkodni kell a társadalomhoz. Aki nem alkalmazkodik (az erdőben élő remete), annak a természethez kell alkalmazkodni. Mindenki meghal átlagosan 75 éves korában, de legfeljebb 110 évig élhet. És még lehetne folytatni.
Talán így lehet összefoglalni: bármilyen gazdag és hatalmas valaki, mégsem tehet azt, amit akar. Tehát van egy természetes hatalomkorlátozás, vannak olyan korlátok, amelyek minden emberre közel azonosan érvényesek. Ezt a problémát nem keverem bele az amúgy is bonyolult problémakörbe.
Lehetséges, hogy a miniszterelnök, aki mondjuk 10 millió ember életét befolyásolja, alkoholista. Vagy ha nem alkoholista, akkor lehet, hogy éppen hatalommániája van, ami hasonló szenvedélybetegség, mint az alkoholizmus. Ennek az embernek tehát óriási hatalma van, csak éppen saját maga felett nincs hatalma. A belső szabadság, az önálló akaratszabadság, az önuralom problémáját ugyancsak nem keverem a problémakörbe.
És a társadalmi hatalmat (a szülő, a tanár, az orvos, stb. hatalmát) szintén nem keverem a problémakörbe.
(H 7 problémakör.)
A hatalom célja, a problémakör lényege.
Optimális, azaz a legjobb működést, legigazságosabb társadalmat garantáló hatalom a cél, ez pedig az arányos igazságos hatalom elosztással, hatalmi hierarchiával jön létre.
Persze mindez akkor igaz, ha a cél, a népérdek.
Az nyilvánvaló, hogyha alkalmatlan emberek gyakorolják a hatalmat, akkor nem valósul meg a cél. Tehát a probléma egyik oldala, hogy a legalkalmasabb emberek kerüljenek az adott vezetői pozícióba, illetve az alkalmatlanok ne kerüljenek oda, vagy ha odakerültek, akkor gyorsan távozzanak.
A probléma másik oldala az arányokról szól.
A túl kicsi különbségekről itt nem elmélkedem, mert az a távoli jövő nem túl valószínű fikciója. A múltban és a jelenben egyelőre a túl nagy különbségek okozzák a problémát.
Ha túl nagyok a különbségek, akkor lesznek tehetséges emberek, akiknek már nem jut hely, nem jut döntési lehetőség. Az átlagembernek, a társadalom többségének sem jut elég döntési lehetőség.
A túl nagy hatalom másik baja az, hogy az emberek, vezetők hajlamosak eldobni az agyukat, kialakulhat bennük egy hatalommánia, egy zsarnoki érzés, és minél nagyobb hatalom, annál valószínűbb ez a kialakulás.
A harmadik oldal pedig az, hogy az embereknek nemcsak azért kell hatalmat (a lehető legnagyobb önrendelkezést) kapniuk, mert döntéseik által jobb döntéssorozat alakul ki. És nemcsak azért, mert így csökken az elit vezetés óriási hatalma. Hanem azért is mert az emberek így jobban érzik magukat, szabadnak érzik magukat, tehát „boldogabbak”. Az önrendelkezés (szabadság egy fontos szükséglet).
A negyedik oldal pedig az, hogy a nagy önrendelkezés (hatalom) aktivizálja az embereket. Többet akarnak, tudnak dolgozni, aktívabb társadalmi életet akarnak, tudnak élni. Aktívabban politizálnak. Az individuális, elkülönülő, harcoló egymást felemésztő társadalom helyett egy aktív, együttműködő, ill. szabályosan versenyző, magasabb életszínvonalú társadalom jön létre.
(H 8 problémakör)
Jó, jó, de mi az igazságos, arányos (optimális) hatalomelosztás?
Honnan lehet tudni, hogy mostani nem ilyen?
Talán azt, hogy manapság (és a múltba sem) nem a legalkalmasabb emberek gyakorolják a hatalmat, nem kell nagyon bizonygatni, mert ez napi tapasztalat.
De az sem igaz, hogy a vezetés döntő része 90%-a legalkalmasabb emberekből áll. Nem állhat abból, mert nincs egy tudatos, igazán szervezet vezetés-kiválasztó, leváltó rendszer. Lehet azon vitatkozni, hogy a vezetés hatalomgyakorlók mekkora hányada, amelyik a legalkalmasabb. De ha csak akár 30%-a is, viszonylag alkalmatlan, már az is óriási baj. Valójában ennél sokkal rosszabb a helyzet.
Miért túl nagyok a különbségek, miért aránytalan a hatalommegosztás.
Kezdjük azzal, hogy nyilvánvalóan nem lehet hatalmi egyenlőség, a hatalomra való alkalmasság szempontjából különbség van ember és ember között.
Nem az a probléma hogy van hatalmi hierarchia, hanem az, hogy túl nagy, aránytalan és egyébként igazságtalan ez a hatalmi hierarchia.
Lehetséges, hogy van 50-szeres, 100-szoros, vagy talán 200-szoros különbség ember és ember között, ami vezetői alkalmasságot illeti. De az biztos, hogy nincs ötszázszoros, ezerszeres, sok ezerszeres különbség az elit vezető (pl. egy miniszterelnök) és egy átlagember között. Márpedig jelenleg (jelenleg is) ez a helyzet.
Egy másik elemzésemben úgy jön ki ez az óriási különbség, hogy egyszerűen összehasonlítom, mennyi ember felett rendelkezik egy elit vezető és mennyi ember felett rendelkezik egy átlagember, és több ezerszeres különbség jön ki. (A természetes hatalomkorlátozást, az önuralmat, és a szülő, tanár, orvos foglalkozásból eredő hatalmát nem számítom.)
Egy lehetséges másik levezetés vázlatosan. A vezetés szükségszerű negatívuma, hogy a hatalmát fenn akarja tartani, sőt növelni akarja. Ez egy nagyon erős folyamat, olyan erős, hogy mindenféle hatalomcsökkentő tényezőt, módot, eszközt kitalált az ember (a forradalmi vezetés és a nép), de mindez csak a részleges kompenzációra elég. Arra elég, hogy a vezetés hatalma (és hatalmi különbség) ne növekedjen tovább, stagnáljon. Tehát eddig a növekedés megállításról volt, van szó, de az is igaz hogy a közvetlen demokrácia módszerét eddig még messze nem használták ki.
(A közvetlen demokrácia legerősebb hatalomcsökkentő egyben önrendelkezés-növelő módszer, ha szinte maximálisan alkalmazzák. A közvetlen demokrácia képes megoldani azt: hogyan gyakorolhatja hatalmat egyszerre több millió ember.)
Visszatérve, szükségszerűen óriási hatalmi különbségek alakultak ki, és maradtak fenn, mert a hatalomkorlátozások mellett azért döntően a vezetés (hatalomgyakorlók) szükségszerű negatívumai érvényesültek, érvényesülnek.
Mégis felmerül itt pár kérdés, amely arra utal, hogy mégsem annyira aránytalan ez a hatalmi különbség.
Pl. a vezetés munkája, a hatalomgyakorlás már jelenleg erősebben szabályozott, mint a népréteg, magánszféra. Ráadásul ott van a 8+12 fajta hatalomcsökkentő főtényező, amelyek további sok-sok törvényből, mechanizmusból, módszerből állnak Akkor hogyan lehet túl nagy a különbség?
Mindjárt egy válasz erre a kérdésre. Egyelőre ezek csak elméleti hatalomcsökkentő, hatalomkorlátozó tényezők. Gyakorlatilag jelenleg ezek csak hiányosan csökevényesen érvényesülnek. Legkevésbé a közvetlen demokrácia érvényesül.
Egy másik kérdés: már jelenleg is szinte érvényesül a lehető legnagyobb önrendelkezés elve (szabad, jogokkal rendelkező állampolgárokból áll a társadalom, nincs szolgaréteg), akkor mi a baj?
A kérdésekre adott válaszhoz elemezni kell néhány hatalmat annak nagyságát.
(H 9 problémakör)
A hatalom nagysága. Elsősorban a H 9 kategorizálásból indulok ki. És ebből: kik milyen hatalomfajtákkal rendelkeznek, és milyen mértékben rendelkeznek azokkal.
A körülírt hatalom problémája.
A jövő lehetséges problémaköre a teljesen előirt (gépesített) hatalomgyakorlás. De már most is rengeteg előírás vonatkozik a vezetésre. Itt hivatkozhatnék arra: jó, de nem senki nincs kényszerítve a vezetésre. De inkább abból indulok ki, hogy valójában nagyon sok és jelentős olyan hatalom van, amelyik nem egészen nyilvánvaló, amely hatalmaknak van egy rejtett aspektusa.
Pl. nincs ilyen törvény: a munkahelyi vezetőnek, tulajdonosnak joga a saját maga és alkalmazottai jövedelmét megállapítani. Nyilván ebben részt vesz a munkaerőpiac, alku is. De döntően mégis a vezető határozza meg a jövedelmeket. Tehát ez így nincs leírva, de abból, hogy nincs semmi leírva, illetve más törvényekből eredően ez így van, ez egy nagyon erős hatalom.
A jövő írott joga törvénykezése a jelenleginél sokkal pontosabb lesz, akkor nyilvánvalóvá válnak ezek a „rejtett” hatalmak.
Pl. ez sincs leírva: az alacsonyabb jövedelműek csak korlátozottan, feltételekkel tanulhatnak az egyetemeken. Nincs leírva, de abból, hogy van tandíj, ez következik. Ez egyébként a vagyon hatalmának egyik vonatkozása. Hozzátéve, hogy a vagyon hatalmának sok kiterjedése van. Végeredményben a vagyon hatalma kiterjed arra is, hogy nem mindenkiből lehet vezető. Hiszen aki nem végzett egyetemet, nincs diplomája, az nem lehet vezető, legalábbis jelenleg nem lehet. Ezt fontos megjegyezni, mert sokan így érvelnek: valóban a vezetésnek óriási hatalma van, de mindenkiből lehet vezető, tehát mégis egyenlőség van.
Mielőtt továbbmegyek, tisztázni kell, hogy a vagyon hatalma, és többi felsorolt hatalom sem nevezhető természetes hatalomnak. Ugyanis ezen hatalmakat az ember hozza létre. Pl. az ember csinálhatna olyan törvénykezést (méghozzá sok úton) amelyben vagyon hatalma pl. a vezetés-kiválasztásban kevésbé érvényesülne. Pl., készíthetne olyan törvénykezést, amelyben a jövedelemelosztás hatalma másképpen oszlana el, és még sorolhatnám. Ezek tehát nem a természetből eredő társadalmai törvények.
(Végső soron a természetből eredő társadalmi törvények érvényesülnek úgy, hogy aki nem tarja be azokat, az hosszabb távon károsodik.)
Tehát azt kell látni, hogy hatalmak (jogok) igen kis része van konkrétan megfogalmazva. A vezetésre vonatkozó direkt konkrétan megfogalmazott előírás valóban sok, de a vezetésnek ezen kívül nagyon sok és jelentős „rejtett” hatalma van.
Enyhén szólva, illene már a rejtett hatalmakat leírni. Pontosabban rejtett hatalmak egy részét eltörölni, úgy hogy az írott jog leírja: erre a vezetés hatalma nem terjed ki, majd jöhet az indoklás.
A jövedelemelosztás (anyagi életszínvonal meghatározás) hatalma, amelynek a kiterjedései nagyjából fel vannak sorolva, döntően a vezetés hatalma. Pl. a költségvetés meghatározása az egy óriási hatalom. Vagy az, hogy az elit vezetés a nép nevében a nép kontójára felvehet hitelt, szintén egy óriási hatalom. Ez sincs leírva: az ország-vezetés a nép nevében a nép terhére korlátlan hitelt vehet fel. Mégis így van. Ennek a hatalomnak isszuk most a levét. A jövedelemelosztás, pénzelosztás hatalma (mely egyben az anyagi életszínvonal elosztása) többnyire rejtett hatalma döntően a vezetés és az elit vezetés hatalma.
A tudatformálás hatalma, szintén egy olyan problémakör, amelyre ki kell térni.
A tudatformálás egy közvetett hatalom. A tudatformáló a véleményével (és más tudatformálásával) hat a hatalomgyakorlóra, miáltal a hatalomgyakorló másképpen gyakorolja a hatalmat, esetleg önként csökkenti, növeli a hatalmát.
A másik vonatkozása, a nép tudatának befolyásolása az irányban, hogy kiket válasszon meg. A tudatformálás egy közvetett hatalom, de azért nem kell lebecsülni, igen jelentős hatalmat képvisel. A tudatformáló hatalom nagysága attól függ, hogy a vélemény (és más tudatformálás) mennyi emberhez jut el úgy, mint jelentős vélemény, jelentős tudatformálás. Nyilvánvalóan, ha valaki pusztaságba kiáltja ki a véleményét, az nem változtatja meg senki tudatát. Tehát a szólásszabadság, véleménynyilvánítási szabadság az messze nem egyenlő a tudatformáló hatalommal. Az csak az egyik feltétele a sok közül.
Nyilvánvaló hogy a vezetésnek óriási a tudatformáló hatalma, hiszen a véleménye, mint fontos vélemény az emberek döntő többségéhez eljut, főleg ha elfogadjuk, hogy a törvényeknek is van egy vélemény-aspektusuk, tudatformáló aspektusuk.
Ne felejtsük el, hogy jelenleg a vezetésnek legnagyobb hatalma, és szinte kizárólagos hatalma, a törvénykezés, a direkt hatalomgyakorlás hatalma, beleszámítva a jövedelemelosztás hatalmát. De úgy néz ki, hogy azért más hatalmak vonatkozásában pl. a tudatformáló hatalma is igen nagy.
(H 9/b problémakör)
Kitérés az átlagember, a népréteg, a civil szféra hatalmára.
Az átlagember a népréteg tudatformáló hatalma sokkal kisebb viszonylag jelentéktelen, a vezetés hatalmához képest. A véleménye családjához, barátaihoz jut el. Eljuttathatja vezetéshez is, de általában nem tekintik jelentős véleménynek.
Vegyük sorba a jelenlegi tudatformáló hatalom nagyságát.
Elit vezetésnek: nagyon nagy.
Középvezetésnek: kicsit kisebb.
Állami, de nem vezetési társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás (feltéve, hogy más a véleménye, mint a vezetésnek): nagy, kicsit kisebb, mint a vezetésé.
Civil szféra társadalomtudománya, oktatása tájékoztatása. Gondolok itt a magánmédiára (politikai médiára), a magániskolákra, humán főiskolákra, stb.: az előzőnél kicsit kisebb. (Megjegyzem a népréteg és a civil szféra nem azonos, mert az utóbbiban benne van pl. magángazdasági vezetés és nagytőke véleménye. Legfeljebb a civil szféra tagsága azonos a népréteggel.)
Az értelmiségiek és civil szféra vezetésének tudatformáló hatalma szinte azonos az előzővel: nagy, kicsit kisebb, mint a vezetésé.
A nagytőke tudatformáló hatalma elvileg az értelmiségiek tudatformáló hatalmával lenne azonos, de kezében tart egy hatalmas médiahálózatot, ezáltal a tudatformáló hatalma nagyon nagy.
Ezután jön egy nagyobb szakadék és az előzőnél jelentősen kisebb a népréteg a lakosság, magánszféra tudatformáló hatalma.
Kitérek, az ellenőrzés, belelátás, feltárás, megszégyenítés, feljelentés, beperelhetőség hatalmára.
Ha nem számítjuk, hogy a vezetés saját rétegén belül is gyakorolhatja ezeket a hatalmakat, akkor is elég jelentős ilyen hatalommal bír a civilszféra, népréteg irányába. De a fő hatalma, a direkt törvénykezés hatalma, beleértve a jogalkalmazás és büntetés hatalmát.
A középvezetésnek, az ellenzéknek is van ilyen vonatkozású, jelentős hatalma.
Ez hatalom (ellenőrzés, belelátás, feltárás, stb.) azonban elsősorban a civil politikai média hatalma. Szélesebben: civil szféra társadalomtudománya, oktatása, tájékoztatása, a civil szféra vezetése, az értelmiségiek, a civil szféra művészete – szóval mindezek hatalmáról van szó.
Sajnos meg kell állapítani, hogy jelenleg az átlagembernek, a néprétegnek sincs ilyen irányú jelentős hatalma. Reklamálhat, feljelenthet, de elég kevés siker reményében.
Az átlagember, a népréteg hatalma.
Jelenleg szinte nincs direkt törvényhozó szabályozási hatalma. (Majd ha jelentősen érvényesül a közvetlen demokrácia, akkor sok minden megváltozik, többek között nő az átlagember, népréteg direkt törvényhozó hatalma.) Egyelőre a jövedelem-elosztó hatalma is kevéske. Ez a kevéske is az alkupozíció és kilépés, bojkott hatalmával függ össze.
Van egy kevés vezetés-kiválasztó hatalma, gondolok itt a választásokra. Ennél jóval csekélyebb a vezetés-leváltó hatalma. (Ha egyszer meg lett választva, akkor már négy évig ott ül a nyakadon.)
Jelentéktelen kevéske a tudatformáló hatalma. Jelentéktelen kevéske a vagyoni hatalma. Kevéssé bír az ellenőrzés belelátás, feltárás, megszégyenítés, feljelentés hatalmával.
Kissé nagyobb, mondjuk közepes az alkupozíciós hatalma (nem vállalom el, nem megyek bele hatalma). A bojkott a kilépés, a passzivitás hatalmával, illetve az elfogadás hatalmával is közepesen rendelkezik. Tulajdonképpen ezek a hatalmak is a magángazdaság, piacgazdaság keretein belül valósulnak meg nagyrészt. Valójában ezzel hatalommal választhat a termékek, szolgáltatások közül, ezzel azokat nemcsak aktuálisan választja ki, hanem részben meghatározza termék és szolgáltatás-struktúrát. (Ez a magángazdaságból eredő demokratizmus) Lehetősége van még politikai vezetés kisebb bojkottjára.
És közepesen bír a tüntetés, sztrájk, engedetlenség hatalmával.
A standardtól eltérő önrendelkezést, külön elemzem.
Az összehasonlítás miatt soroljuk fel azonos vonatkozásokban az elit vezetés hatalmát.
Óriási a direkt törvénykezési hatalma. Óriási a jövedelem-elosztó hatalma. Nagyon nagy a vezetés-kiválasztó hatalma. Nagyon nagy a tudatformáló hatalma. Nagy a vagyoni hatalma. Közepesen bír az ellenőrzés, belelátás, feltárás, megszégyenítés, stb. hatalmával. Közepesnél nagyobb az alkupozíciós hatalma (nem vállalom el, nem megyek bele hatalma). A bojkott a kilépés, a passzivitás hatalmával, illetve az elfogadás hatalmával is közepesnél nagyobb mértékben rendelkezik. Viszont nincs (pontosabban értelmetlen lenne) tüntetési sztrájk stb. hatalma.
Ha összevetjük ezek után a vezetés (elsősorban elit vezetés, jogalkotó vezetés) hatalmát a népréteg, az átlagember hatalmával óriási különbség jön ki, és akkor még az egy főre eső hatalmat (mivel a vezetés kevés emberből áll, a népréteg sok emberből áll) nem is vettem figyelembe. Óriási különbség, vagyis aránytalan és igazságtalan a vagyoni hierarchia. A különbségek kiegyenlítéséhez, a normalizáláshoz, egyfelől csökkenteni kell a vezetés hatalmát, erről szól többek között a vezetés 12 közvetlen hatalomnormalizáló tényezője. Másfelől növelni kell a népréteg hatalmát, pontosabban önrendelkezését (közvetlen demokrácia erősítése, a legnagyobb önrendelkezés elve, stb.) amely hatalomnövelés a vagy-vagy elosztás miatt (adott időben, adott vagyoni tömeget lehet elosztani) szintén csökkenti a vezetés hatalmát.
(H 10 problémakör.)
Az ABDK ábra konkrét elemzése.
Az ábrán is szereplő fő hatalomnormalizáló, hatalomcsökkentő tényezők elemzése vázlatosan.
(H 11 problémakör)
Kezdjük az alkotmánnyal és a törvénykezéssel.
A múltban és jelenben az alkotmányt és a törvényeket is a vezetés alkotja, akkor mi ebben a hatalomnormalizálás? Tulajdonképpen az, hogy mivel az alkotmányt és törvényeket nem egyszerű megváltoztatni, az érvényes törvények magukra az éppen regnáló vezetőkre is érvényesek. (Vannak olyan törvények melyek a mindenkire, a vezetésre is vonatkoznak és vannak olyan törvények melyek szinte csak a vezetésre vonatkoznak, de vannak olyan törvények, melyek alig vonatkoznak a vezetésre.) Még az éppen regnáló vezetés is kénytelen valamennyire a törvényeket betartani, hiszen azok megszegése érvénytelenítené a törvényeket, azon törvényeket, amelyek a vezetés hatalmának fontos biztosítékai. Illetve az éppen regnáló vezetés csak a törvények egy részét képes megváltoztatni, ezért a rájuk is vonatkozó törvények többségét kénytelenek betartani.
A történelmi fejlődés szempontjából pedig a lényeg az, hogy sok törvényt a forradalmi (haladó, rendszerváltó) vezetés hozott meg, amely törvényeket, a későbbi hatalmi vezetés is kénytelen betartani. Mindezért az alkotmány (alapvető elvek, törvények gyűjteménye), amely még nehezebben lassabban változtatható, és az írott törvények hatalomnormalizáló, hatalomcsökkentő tényezők.
Az alkotmány és a törvények, direkt írott szabályozások. Mégis van ezeknek egy olyan része, amelyet én külön tényezőnek veszek.
(H 12 problémakör)
Ez pedig ez: a vezetésre vonatkozó szabályozás (elsősorban a vezetés munkájára, eljárására vonatkozó szabályozás) sokkal részletesebb sokkal precízebb, sokkal kevésbé limitált, alternatívált, sokkal kötöttebb, mint a néprétegre a civil szférára vonatkozó szabályozás. Legalábbis, ilyennek kellene lenni, remélhetőleg a jövőben ilyen lesz. A másik oldala a szabályozásnak népréteg a lakosság a lehető legnagyobb önrendelkezése - elve melletti szabályozás.
Sajnos az alkotmányból ez is hiányzik: az ország-vezetésre vonatkozó szabályozásnak sokkal részletesebbnek, kötöttebbnek kell lenni, mint a néprétegre vonatkozó szabályozásnak, stb.. Tehát ebben az értelemben jelenleg kérdőjelekkel nevezhető, ez direkt írott szabályozásnak. Gyakorlatilag viszont már jelenleg is egy direkt írott szabályozásról van szó, amely végeredményben direkt módón hatalomgyakorlásra irányul. A fejlettebb jövőben, mindez tisztán fog megjelenni az írott törvénykezésben.
Egy egyszerű példával. A törvénykezés, a szakatörvénykezés egyik törvénye, paragrafusa mondjuk, kimondja, hogy mely útkereszteződésekben vannak stoptáblák. (Egy másik törvény, kimondja, hogy milyen büntetést érdemel az aki megszegi a stoptáblát.)
De van egy olyan törvénykezés is, amely kimondja, hogy ki, milyen alapon, hogyan állapíthatja meg a stoptáblák helyét, ki milyen eljárással állapíthatja meg a bűnösséget, ki milyen alapon, hogyan szabhatja ki a büntetést, stb.. Ezt nevezem én röviden eljárási jognak. Hosszabban pedig a vezetés munkájára (munkakörülmények, munkafeltételek) vonatkozó direkt, írott szabályozásnak.
Ez is elfogadható elnevezés: a döntéshozó mechanizmusra vonatkozó direkt írott szabályozás.
A jövő fejlettebb rendszerében pedig a másik oldalon a néprétegre vonatkozó szabályozás azon része áll, amely tudatosan törekszik a lehető legnagyobb önrendelkezésre. Tudatosan törekszik arra, hogy a néprétegre vonatkozó szabályozás lehetőleg leginkább kötetlen legyen. Megint nyúljunk vissza a KRESZ példához. A piros lámpa kötöttebb, mint a stoptábla. A stoptábla kötöttebb, mint a kötelező elsőbbségadás tábla. Az utóbbi már ad választási lehetőséget, alternatívát megállhat az autós, vagy csak lassíthat, ezt nevezem én többek között altarnetívált szabályozásnak.
Már a jelenben is érvényesül egy olyan szemlélet, hogy lehetőleg csak annyira kell szabályozni, amennyire muszáj, nem kell minden sarokra piros lámpa, de még stoptábla sem. Miért rossz a stoptábla ott ahol elég a kötelező elsőbbségadás? Lassítja a forgalmat. Az autós kevésbé érzi magát szabadnak.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy sehová nem kell stoptáblát tenni.
Csak azt jelenti, hogy csak a szükséges helyre tesznek stoptáblát. A szabályozási alapelv: lehetőleg minél kevesebb piros lámpa és stoptábla legyen. Vagyis a lehető legnagyobb önrendelkezés elve mellett szabályoznak.
A jövőben tehát a szabályozás tudatosan törekszik lehető legnagyobb önrendelkezés elvének betartására tudatosan eszerint szabályoz, és ezt az alkotmány is rögzíti. Ekkor már ez is teljesen direkt, írott szabályozás lesz.
Hogyan kerül a vezetés részletes, kötött szabályozása és a népréteg (lakosság) viszonylag kötetlenebb szabályozása ugyanarra a vonalra.
Például egy közösségben (pl. egy faluban) egy vezetőt megbíznak azzal, hogy ő határozza meg, hogy mely útkereszteződésben milyen lámpa, tábla legyen. De arra is jogosult, hogy megállapítsa, ki szegte meg a szabályt és azt is meghatározhatja, ki milyen büntetést érdemel. Ennek a vezetőnek annak ellenére, hogy csak közlekedés egy részére korlátozódik hatalma, mégis óriási hatalma lesz. És e falu autósainak pedig egy állandó stresszben, félelemben (rabságérzetben) kell közlekedniük. Mert lehet, hogy ez a vezető egy normális igazságos ember. De az is lehet, hogy mondjuk egy kicsit bekattan. Vagy általában normális, de egyesekre haragszik, másokat nagyon is kedvel. Ebben az esetben abszolút irreális döntések születnek. Ha viszont e vezető hatalma több módón korlátozva van, meglehetősen részletes előírás határolja be a munkáját, és a szabályozás meglehetősen nagy önrendelkezést ad, az autósoknak, akkor az autósok nyugis, és szabad légkörben közlekednek. Ezért a szabályozás két oldala: a vezetésre vonatkozó részletes, kötött szabályozás, és a néprétegre vonatkozó, limitált kötetlen (a lehető legnagyobb önrendelkezés, elve melletti) szabályozás.
Mellesleg meg szükséges hatalommegosztás is, vagyis más tegye ki a táblákat, más állapítsa meg ki a bűnös, és más állapítsa meg, hogy milyen büntetés jár a bűnösnek. És persze szükséges, hogy mindez részletesen félreértelmezhetetlenül le legyen írva.
Ha a vezetés túl van szabályozva, akkor mi lesz a szükséges kreativitásával? E kérdésre később válaszolok.
(H 13 problémakör)
A kisközösségek, lakóközösségek, nemzetiségek (a közösség vezetésének és tagságának együttes) önrendelkezése, hatalma, mint az egyik fő hatalomnormalizáló, hatalomcsökkentő tényező.
Lényegében erről a problémakörről szól: „E tanulmányrész (helyes kisközösségi, nemzetiségi politika) előzetes kibővített összefoglalása. Elméleti rendszertényező.(H 40-49 problémakörök és kategorizálások.)” fejezet, melyet itt megismételek.
Mivel ez egy szerteágazó téma, és egy külön tanulmányrész szól róla, de az előző okoskodással szorosan összefügg, itt csak azt jegyzem meg. Erre is érvényes a lehető legnagyobb önrendelkezés - elve melletti szabályozás. Az elit vezetés, a felsőbb hatalom, annyival csökken, annyival kevesebb ügyben dönt, ahány ügyben a kisközösség vezetése és tagsága dönt.
A kisközösségek önrendelkezése (hatalma) csak érintőlegesen jogalkotási hatalom. A keretszabályozás (az alkotmány, az ország törvényei és a közvetlen keretszabályozás) meghatározza a kisközösségre vonatkozó szabályok 75-95%-át, és a kisközösség ettől néhány százalékban térhet el. Pontosabban a kisközösség akaratának és alkalmasságának függvényében, valamint a szabályozandó terület függvényében, legfeljebb 20%-ban térhet el. Fogalmazzunk így: a kisközösségi önrendelkezés (hatalom) elsősorban vezetéskiválasztó, leváltó hatalom. Másodsorban, átlagosan és összesítve kb. 10%-ban, jogalkotási, szaktörvénykező, ellenőrző, jogalkalmazói, stb. hatalom.
Természetesen erre a hatalmas szerteágazó témára még visszatérek.
Visszatérek a fő hatalomnormalizáló, hatalomcsökkentő tényezőkre.
A vezetés belső hatalomnormalizáló, hatalomkorlátozó tényezői. Az ábrán felsoroltam 12 tényezőt, itt most ezeket nem ismétlem meg. Mivel a döntéshozó mechanizmusról szóló tanulmányrész lényegében erről szól, itt nem is térek ki ennél bővebben erre a tényezőre.
(H 14 problémakör)
A közvetlen demokrácia, csak a népréteg, a tagság, az ügyfelek, az alkalmazottak önrendelkezése hatalma, mint a legfőbb hatalomnormalizáló, hatalomcsökkentő tényező.
Természetesen erről is már sok helyen rengeteget szó esett. Ezért itt csak néhány mondat arról, hogy mi a különbség a kisközösségek önrendelkezése (hatalma) és a közvetlen demokrácia között. A legfőbb különbség benne van a címben is. A kisközösségek önrendelkezése a kisközösség vezetésének és tagságának együttes önrendelkezése (hatalma), amíg a közvetlen demokrácia csak tagság, a népréteg, az ügyfelek, az alkalmazottak önrendelkezése (hatalma). Úgy néz ki, hogy a nemcsak a kisközösségeknek van a tagsága, nemcsak a vállalatoknak, intézményeknek vannak beosztott alkalmazottai, ügyfelei, de az ez egész nemzetnek is van tagsága és nem más, mint a népréteg, a lakosság azon többsége, amelyik nem tartozik az állami vezetésbe. Ezért talán érdemes szétválasztani az országos közvetlen demokráciát (az ország néprétegének beleszólása nagy országos ügyekbe) és a kisközösségi, intézményi közvetlen demokráciát.
A közvetlen demokrácia elsődlegesen jogalkotási hatalom, arról szól, hogy a népréteg, tagság alkalmazottak, ügyfelek közvetlenül is részt vesznek a jogalkotásba, törvénykezésbe. Másodsorban pedig más hatalomfajtákkal (H 14 kategorizálás) is rendelkeznek. Erről egy korábbi fejezetrészben már beszéltem.
Ráadásul a népréteg a közvetlen demokrácia által, az egész ország dolgaiba, ügyeibe, sorsába szólhat bele, tehát ez nagyobb hatalom, mint egy kisközösség önrendelkezése (hatalma).
Egyszerűsítve a közvetlen demokrácia elsősorban jogalkotási hatalom. Másodsorban vezetés-kiválasztási, leváltási hatalom. Harmadsorban ellenőrző, felügyelő hatalom. Negyedsorban egyéb (jövedelem-meghatározó, szaktörvénykező, tudatformáló, feljelentő, sztrájk, tüntetés, stb.) hatalom.
Tehát kétféle közvetlen demokrácia van.
Az egész országra, népre vonatkozó közvetlen demokrácia.
És a kisközösségi, ill. intézményi közvetlen demokrácia.
És, tehát a közvetlen demokrácia két vonatkozása. A népréteg, tagság, ügyfelek, alkalmazottak önrendelkezésének (hatalmának) növelése. És az elit vezetés hatalomnormalizálása, hatalomcsökkentése.
Hogy is normalizálja, korlátozza az elit vezetés és az állami vezetés hatalmát, a közvetlen demokrácia? Minél több ügyben és nagyobb arányban dönt a nép, annál kevesebb ügyben, kisebb arányban dönthet a vezetés. Illetve fordítva is igaz, amennyiben a vezetési döntések hiányát a szervezett közvetlen demokrácia pótolja és nem anarchia alakul ki.
(H 15 problémakör)
A magángazdaság, mint egyfajta civil szféra hatalomcsökkentő önrendelkezés-növelő vonatkozása.
Bár megállapítottam hogy a magángazdasági és általában a direkt, erős munkaközösségek problémáját nem keverem bele az önrendelkezés (civil szféra, népréteg hatalma) problémakörébe azonban a magángazdaságnak (a normális magángazdaságnak) mint egyfajta civil szférának elég jelentős az önrendelkezést adó és hatalomnormalizáló vonatkozása. Másfelől viszont van a nagytőke problémája, amelyről már szó volt.
De mi is a magángazdaság piacgazdaság, versenygazdaság, önrendelkezést adó és hatalomnormalizáló vonatkozása? A normális piacgazdaságnak van egy népi döntés (demokratikus) vonatkozása. Tulajdonképpen a normális piacgazdaság önszabályozása azt jelenti, hogy ezeket, a dolgokat a vezetésnek nem kell és nem is szabad direkt módón szabályozni. A vezetésnek szükséges a magángazdaságot terelgetni, de azért ez mégsem azonos egy részletes direkt szabályozással (hatalomgyakorlással). Ha nem lenne ez az önszabályozó mechanizmus, akkor a vezetés direkt módón határozná meg a jövedelmeket, árakat, fejlesztéseket. Ez történt pl brezsnyevi szocializmusban, ez is hozzájárult ama rendszernek eltorzult, eltúlzott hatalmi hierarchiájához. A normális piacgazdaságban azért elég jelentős kis és középvállalkozók (egyfajta népréteg), valamint a népréteg vásárlás általi döntése. A népréteg a vásárlásával áttételesen jelentősen meghatározhatja, miből, mit termeljenek, milyen szolgáltatások legyenek. Azért a nagytőke és az állami gazdasági vezetés is dönt ebben, (mit, mennyit gyártsanak) de azért jelentős népréteg (maga a vásárló lakosság és a kis és középvállalkozók) áttételes meghatározása is. Ha nincs piacgazdaság jóval kisebb ez a néprétegű meghatározás, mert akkor a vezetés dönti el ezt is. Igaz, hogy a brezsnyevi gazdaságban vásároltak az emberek, de ez nem nagyon zavarta a vezetést. Nem a vásárláshoz igazították a termelést, az árakat, a jövedelmeket. A normális piacgazdaság szükségszerűen ehhez igazítja a termelést, ezáltal a vásárló, kvázi beleszól a termelésbe.
De van egy másik oldala is ennek az önrendelkezésnek. Nevezetesen az hogy az átlagember is vállalkozhat, és mint vállalkozó (kis és középvállalkozó) meglehetősen sok kérdésben dönthet. Jelentős részben meghatározhatja, mit és hogyan termel. Jelentős részben meghatározhatja az árakat és a jövedelmeket. És még lehetne sorolni. Tehát a magángazdaság további önrendelkezés-adása, a vállalkozói szabadság. (Az önrendelkezés szabadságérzetet ad és aktivizál.)
A hatalomcsökkentő vonatkozás pedig itt is az önrendelkezés inverze: minél több kérdésben dönt a vásárló és a vállalkozó, annál kevesebb döntés marad a vezetés kezében.
A nemzetközi összefüggés.
(H50-55 problémakörök és kategorizálások.)
A demokratikus világszövetség, a nemzetközi szabályozás majd (a fejlettebb jövőben, optimálishoz közeli kapcsolatban) normalizálja, csökkenti az elit vezetés az ország-vezetés hatalmát. Jelenleg ez még erősen kétséges, csak esetlegesen fordul elő.
(H 50 problémakör)
A külpolitikai kategóriák. A külföld, a világ, mint felettes hatalom.
A kategóriáknak kétségkívül vannak fokozatai, vannak átmenetei, vannak átfedései, vannak keverékei. Nem könnyű a határvonalakat megállapítani. De pont a határvonalak kijelölése ez egyik értelme a kategorizálásnak, azon kívül, hogy fel lehet sorolni az alkatrészeket, összetevőket. Nehéz megállapítani hol végződik a kisvíz, hol kezdődik a mélyvíz a Balatonba. De a kategorizálásnak az egyik értelme éppen az, hogy Balatonba és mindenhová, kikerüljenek a táblák vigyázat, innen már mélyvíz csak úszóknak. Figyelem innen már úszóknak sincs tovább. Figyelem ez rossz. Figyelem ez jó. Kategorizálás nélkül nincsenek határvonalak, minden, a jó és a rossz is összefolyik.
Néhány előzetes megjegyzés.
Az ország külföldi nemzetközi kapcsolata, legyen az bármilyen, mindenképpen valamilyen, valamekkora belföldi (a belföldi vezetés és a nemzet) igazodást igényel, ezért a külföld, valamekkora kisebb-nagyobb felettes hatalomnak felel meg. A minimális kapcsolatot, egy minimális kölcsönös felügyeletet, együttműködést meghatározza, hogy a nemzetek országok sem árthatnak egymásnak. Persze a másnak ártás határát a nemzetközi jognak pontosan meg kell határoznia. Pl. a határokon áthatoló környezetszennyezés, a másik ország megkárosítása.
A történelemben több példa van arra, hogy egy nemzeti vezetés más elvek alapján viszonyul a saját népéhez nemzetéhez, mint a külföldi népekhez, nemzetkehez. Pl. belföldön demokráciára törekszik, de a külföldi népek elnyomására, kizsákmányolására törekszik. Persze vannak ennek viszonylag békés változatai is. Jó példa erre az a szemétégető, amelyet határra telepítenek, amelynek nyilvánvaló szándéka: a saját népemet, nemzetemet óvóm, a másik ország nép rovására. Ritkábban, de fordítottja is előfordul. Ezért meg kell különböztetni belpolitikai szándékot, és a külpolitikai szándéktól. A következőkben elsősorban a külpolitikai szándékról lesz szó.
(H 51. kategorizálás.)
A nemzetközi kapcsolat lehet,
2. kétoldalú
2. szűk szövetség (néhány ország)
3. szélesebb szövetség (sok ország)
3/b nem országok nemzetek szövetsége, hanem jelentős nemzetközi politikai gazdasági erők szövetsége. Gondolok itt elsősorban a nagytőkére. A külföldi hatalom egységei nemcsak országok nemzetek, hanem jelentős nemzetközi politikai gazdasági erők.
4. és a világszövetség.
A szövetség lehet elsődlegesen gazdasági, katonai, stb., vagy általános szövetség.
A szövetség lehet 1. szoros (erős), 2. közepes, 3. gyenge. 4. A minimális kapcsolatot, egy minimális kölcsönös felügyeletet, együttműködést meghatározza, hogy a nemzetek országok sem árthatnak egymásnak.
(H 52. kategorizálás és problémakör)
1. Ha a külföld és belföld is teljesen rendben lenne, akkor persze a kapcsolat lehetne egyenrangú, egyenjogú, kölcsönönösen jóindulatú, javító szándékú segítő, együttműködő. És demokratikus, ami nem a vezetések egyenjogúságát jelenti, hanem a népek egyenjogúságát, vagyis hogy a fontos nemzetközi kérdésekben a nép, (a népek) dönt. Röviden: optimális, jövőbeli kapcsolat. A minimális kapcsolatot, egy minimális kölcsönös felügyeletet, együttműködést meghatározza, hogy a nemzetek országok sem árthatnak egymásnak. A másnak ártás kizárása erősebb alaptörvény, mint az önrendelkezés biztosításnak alaptörvénye, ez esetben a belügyekbe beleszólás kizárása.
Az optimális jövő egy közepes erősségű (nem gyenge és nem minimális, de nem is szoros) demokratikus, egyenjogú, javító szándékú világszövetség kialakítása.
Csakhogy ritkán van minden rendben, a történelmi fejlődés még messze van a tökéletestől, a múltról nem is beszélve.
Ezért kapcsolat lehet, sőt általában: felettesi és alárendelt. Röviden: alárendelt. Az alárendelt kapcsolat lehet elnyomó, kizsákmányoló jellegű. Itt a népréteg és vezetés együttes elnyomásról van szó. Másképpen a népréteg és a vezetés együttes önrendelkezéséről van szó a külföldi felettes hatalom viszonylatában. Ennek kategóriái.
1. Ennek (manapság már ez a jellemző) lehet egy viszonylag békés, rejtett, irányító felügyelő változata. (Mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek, mint mások.)
Általában ez többnyire gazdasági jellegű. Röviden: „gyenge”, rejtett kizsákmányolás. Még rövidebben: ez rátelepedés.
2. A burkolt, közepes elnyomás. Más néven: ürügyes elnyomás. A jellemző változata, a bábkormányos (a vezetések szövetsége) változat. A másik változata mikor a vezetés nem alkuszik meg, egy erősebb gazdasági, katonai nyomás, kisebb nyílt akciókkal fűszerezve.
Lehetségesek még gazdasági, pénzügyi akciók, akciósorozatok. Egyéb tudatformálási, titkosszolgálati akciók, akciósorozatok, és még lehetne sorolni.
Jellemzően ezek is felszabadításra vagy valamilyen más ürügyre (más népeknek való ártásra) hivatkoznak, ezért burkoltak. Vagy azért burkoltak, mert valóban a fű alatt a nyilvánosság tudta nélkül zajlanak. De itt már felmerül a probléma, hogy lehet ezeket meghatározni, hiszen valóban lehetnek felszabadító jellegű ill. más okból (más népeknek, nemzeteknek való ártás megakadályozása) jóindulatú, jogos nyomások.
3. És vannak a teljesen nyílt hódítások, elnyomások, kizsákmányolások. Pontosabban voltak, mert ez inkább a múltra jellemző.
4. Felszabadító jellegű, vagy más népeknek, nemzeteknek való ártás megakadályozása miatti jogos nyomás. Röviden: jogos nyomás. Tulajdonképpen ez az optimális kapcsolat egyik változata.
A kategória eleve másik két kategóriát tartalmaz: felszabadító jelleg és más népeknek, nemzeteknek való ártás magakadályozása. Másképpen saját népének ártást, vagy más népeknek ártást kell megakadályozni. A felettes külföldi hatalom itt általában az ország-vezetéssel áll szemben.
4/b A felszabadító jelleg azt jelenti, hogy a külföld, a saját diktatórikus vezetése alól szabadítja fel, védi meg, a népet, nemzetet. (Megint két kategória: felszabadítás és a kisebb-nagyobb megvédések.) De bármelyik kategória két feltétel szükséges.
Az egyik, hogy az ország nemzet demokráciaszintje 50%-os, az elfogadható alatt legyen. A másik pedig az, hogy nép, nemzet többsége ezzel a felszabadítással egyetértsen, azt támogassa.
A múltban igen ritkán fordult elő, jelenleg kevésbé, de azért ritka. Ugyanis a helyzet az, hogy a „felszabadítás” célja általában nem demokráciaszint emelése, hanem hatalomváltás, a burkolt vagy a nyílt elnyomás. A befolyás növelése.
De visszatérek oda, hogy lehetséges a valóban jogos nyomás. Van, lehet olyan helyzet is, hogy ez valóban indokolt, nemcsak ürügy.
Ennek is több változata van. Viszonylag szelídebb gazdasági és egyéb nyomások. És van az erőszakos fegyveres nyomások.
Kérdés hogy mikor indokolt az erőszakos fegyveres felszabadítás. Talán akkor, ha a demokráciaszint 25%-os alatt, és a fegyveres felszabadítással nép többsége egyetért.
Kérdés hogy mi van akkor, ha az országon belül csak egyes népcsoport, kisközösség, nemzetiség van jelentősen elnyomva.
És kérdés, hogy a burkolt elnyomás (a bábkormány, stb.) lehet a jogos nyomás módszere. Ha a jognak nyíltnak világosnak és köztudottnak kell lenni, akkor nem lehet.
(Én itt csak nagy általános kategóriákat sorolom fel. A pontos kategorizálást és megoldásokat a demokratikusan kialakított nemzetközi jognak kell meghatározni.)
4/c A más népeknek, nemzeteknek, országoknak való ártás megakadályozása.
(A saját népnek való ártás és a más népeknek való ártás egyidejűleg is létrejöhet.)
Ami az ürügy problémát illeti azonos a felszabadítás problémájával. Vagyis gyakorta felnagyítják a másnak ártást, és ürügyként használják a nyílt, vagy burkolt elnyomásra. Itt is többféle (az előzőhöz hasonlóan) nyomásgyakorlás van. Itt is felmerülnek a kérdések. A nemzetközi jognak kell azt is meghatározni, hogy milyen másnak ártásnál milyen szankciók lehetnek, mikor indokolt, pl. fegyveres beavatkozás.
A szocialista tábor, valamint a kapitalista tábor, Vietnam, Irak, Afganisztán, Palesztina, stb. problémája azt mutatja, hogy itt még óriási hiányok, zavarok és elnyomó, legalábbis rátelepedő szándékok vannak. És azt mutatja, hogy nincs megfelelő nemzetközi jog.
Nagyon vázlatos történelmi áttekintés.
A korábbi korokban a nyílt elnyomás, hódítás dominált. A meghódított nép jelentős részét kinyírták, megtörték a másik része, mint alárendelt valamilyen mértékbe beolvadt. A meghódított népekből hozták a rabszolgákat. Nem mindegy hogy milyen mértékben olvadt be, olvad be a meghódított nép. Távolabbi országok esetében ez gyarmatosításnak nevezhető. Aztán egyre inkább megjelent a burkolt elnyomás, majd a rátelepedés és három egymás mellett, vagy egymással ötvöződve volt jelen. A II. világháború a nyílt hódításról, elnyomásról szólt. A II. világháború után a nyílt elnyomás, hódítás lecsökkent, de az ürügyes, burkolt elnyomás és a rátelepedés megmaradt, sőt növekedett. A II. világháború után kiosztották a rendszerek, rendszerszövetségek hatalmi zónáit, befolyási övezeteit. Ez a következőt jelenti. Most már nemcsak az egyes országok, minden ország állt egymással szemben, de emellett a nagyobb szövetségek is, vagyis ennek az egésznek lett egy párhuzamos jellege. Ez a párhuzamos jelleg kétségkívül valamennyire rendezte kaotikus állapotot. Ugyanakkor az alapfelfogás, az országok nemzetek közötti hatalmi (és vagyoni) hierarchia fenntartása nem változott, és jelenleg is ez a felfogás uralkodik. Nem változott, hiszen a fejlettebb jövő felfogásával és gyakorlatával, (egy demokratikus, egyenjogú, javító szándékú világszövetség), ellentétes a hatalmi zónák, befolyási övezetek jelenlegi felfogása és gyakorlata. Kétségkívül a múlt legjelentősebb árnyéka itt maradt: az egyes országokban élő a nemzetiségek (más kultúrájú, vallású népek) problémája.
Amíg az alapfelfogás nem változik, és amíg a nemzetiségek problémája elvi szinten nem tisztul le, addig nem lehet jó a nemzetközi jog.
Másrészt az sem árt, ha a történelmi eseményeket azon kívül, hogy a puszta történéseket megismerjük, besoroljuk a megfelelő kategóriákba. A jó kategorizálás, egyben jó értékelés.
(H 53 kategorizálás)
Néhány jelenlegi kategória.
1. Cél egy demokratikus egyenjogú őszintén együttműködő, egymást segítő (az igazságos szabályozott versennyel összeilleszkedő) világszövetség kialakítása. Cél az optimális kapcsolatrendszer kialakítása.
2. Cél egy alárendelt, burkoltan egymásra telepedő, nem demokratikus (vezetések szövetsége), de magát demokratikusnak beállító szélesebb szövetség kialakítása, amely a világban kedvező hatalmi, gazdasági pozícióban van. Pl. a jelenlegi ENSZ, EU.
A szövetség további célja.
1. A szövetség célja valamilyen gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi, kulturális, rendőrségi, stb. együttműködés vonatkozású. Ez az elsődleges a többi cél csak mellékes. Vagy a többi cél is elsődleges.
2. A szövetség célja, hogy az egyes országok, nemzetek egymásnak nem áthatnak. Ez az elsődleges a többi cél csak mellékes. Vagy a többi cél is elsődleges.
3. A szövetség célja, hogy az egyes ország-vezetések a saját népüknek, népcsoportoknak jelentősen nem árthatnak. Ez az elsődleges a többi cél csak mellékes. Vagy a többi cél is elsődleges.
(H 54 problémakör és kategorizálás)
Nem lehet tudni mit hoz a jövő ezért néhány történelmi kategória.
Másrészt az sem árt, ha a történelmi eseményeket azon kívül, hogy a puszta történéseket megismerjük, besoroljuk a megfelelő kategóriákba.
A harcok, küzdelmek, kategorizálása.
Vannak durva erőszakos harcok.
Kissé finomabb zsarolások, fenyegetések.
Elvileg lehetnek békés elméleti, meggyőzéses küzdelmek, szabályozott igazságos versenyek.
1.Vannak azért a jóért, a fejlődésért folytatott harcok, küzdelmek is.
Vannak azért felszabadító harcok is.
2. A vezetésen belüli hatalmi harcok, már sokkal gyakoribbak, ahogy az alábbiak is.
3. A vezetés és a nép közötti harcok küzdelmek.
4. Mindez történhet külföldi beleszólással, részvétellel is.
5. A külfölddel, más országokkal folytatott harcok, küzdelmek.
El kell gondolkodni, tulajdonképpen, mi a fenéért háborúznak egymással az emberek? Pontosabban mi a hódítás, elnyomás célja?
Meggondolatlanul talán az első helyre a területszerzést, vagyonszerzést tenném.
Illetve, a terület, vagyon visszaszerzését
Ellenben egy sereg háború nem magyarázható ezzel.
1. Sokkal inkább hatalmi (és gazdasági) befolyás kiterjesztésével. Vagy annak visszaszorításával, az önrendelkezés az önálló hatalom visszaszerzésével. Ha ez hódítás célja, akkor nép csak kényszerű résztvevő harcban, és nem érdekelt résztvevő. Valójában ez a vezetés érdeke.
2. A vallásháborúk, vagy valamilyen eszmeiség kultúra elterjesztése, visszaszorítása pedig a hatalmi harcok egyik különálló változata.
3. Lehet hogy a terület és vagyonszerzés, visszaszerzés csak a harmadik motiváció a sorban. Ugyanis gyakran a motivációk összefonódnak, de mégis kérdés, mi a fontosabb.
4. Az egyszerű ok nélküli gyűlölködést, valamint a kulturális összeférhetetlenséget is meg kell említeni.
5. És utoljára, de nem utolsó sorban a háború, harc, mint egy válság-láncreakció (pénzügyi, gazdasági, egészségügyi, jóléti, erkölcsi, háborús) egyik eleme.
(H 54/b kategorizálás.)
A terjeszkedés, zsugorodás szétesés kategorizálása.
A terjeszkedés általában 1. erőszakos 2. ritkábban trükkös, cseles, fenyegetéses, 3. még ritkábban szelíd, békés, önkéntes, meggyőzéses,
1. Terjeszkedhetnek területileg az emberek, népek általában a kultúrájukkal „vallásukkal” eszmerendszerükkel, rendszerűkkel együtt. 2. Terjeszkedhet csak a kultúra, a vallás, az eszme, elsősorban az emberi tudatokban.
1. Kis nép terjeszkedik majd közepes összetett ország lesz belőle. 2. Esetleg tovább terjeszkedik a már közepes ország, és birodalom lesz belőle. Kisebb vagy nagyobb birodalom alakul ki.
3. A birodalom összeomlik, szétesik, közepes országokra, és kisebb országokra. 3/b Vagy, és, egy része, (egyes népek) bekerül, átcsatolódik (általában nem önszántukból), egy éppen terjeszkedő népbe, országba, birodalomba.
4. A közepes, összetett ország szétesik, kis országokra, népekre. 4/b Vagy, és, egy része átcsatolódik egy éppen terjeszkedő népbe, országba, birodalomba.
(H 54/c kategorizálás)
Az országok nemzetek közötti kapcsolatok kategorizálása.
1. Lehet optimális, egyenjogú, együttműködő, segítő, javító szándékú. Jó szomszédi.
2. Lehet szurkálódó, piszkálódó, rossz szomszédi.
3. Lehet nyíltan gyűlölködő, ellenséges, háborús.
A kategorizálás után következzen egy kis összefoglalás.
A múltban és jelenben is a külföld, valamilyen felettes hatalom, elsősorban az ország-vezetés számára, de népréteg a nemzet számára is. Csakhogy ez a felettes hatalom, zavaros, változékony, instabil szinte lehetetlen megmondani milyen nagyságú, mennyire erős, mekkora önrendelkezést enged pl. Magyarországnak, vagy az egyes nemzeteknek. És persze azt is nehéz megmondani, hogy átlagosan mekkora ez felettes hatalom, talán nagyon eltérő. Még nehezebb azt megállapítani, hogy ez a felettes hatalom, pl. Magyarország vonatkozásban egy bölcs javító szándékú, vagy inkább egy elnyomó rátelepedő felettes hatalom. Nekem úgy tűnik, hogy ez még jelenleg is általában inkább egy elnyomó, rátelepedő felettes hatalom, bár ezt árnyaltabban burkoltabban teszi, mint korábban. Nem vitás hogy vannak olyan rossz állapotú, rendszerű országok, amelyeknél még ez kétséges felettes hatalom is jobb. De ez nem igazán mentség.
Jelenleg még világviszonylatban sem látom kibontakozni ezt a célt: a világon, a lehetőségekhez képest minél több ember éljen egyre jobban, kellemesebben egészségesebben. És a többi alapvető célt sem. Még annyira, sem mint nemzeti vonatkozásban.
Mindezért a múltban és jelenben sem lehet olyan külföldi felettes hatalomról beszélni, amely normalizálja az ország-vezetés hatalmát, amely egyik pillére lenne a nemzeti hatalmi szerkezetnek. Mindez csak a jövő fejlettebb rendszerében, világában lehetséges, abban, amelyben létrejön a demokratikus, közepes szorosságú, tiszteletben tartott, stabil, javító szándékú világszövetség. Ez a felettes hatalom képes ország-vezetések hatalmát normalizálni, csökkenteni, képes majd a hatalmi szerkezetnek egyik pillére lenni.
(H 16 problémakör.)
A verseny, mint hatalomnormalizáló tényező.
Szélesebb értelemben, a munkaközösségben, munkaverseny folyik. Az iskolában tanulmányi verseny folyik. Ezen kívül még sokfajta verseny van, pl. sportversenyek, tehetségkutatók, stb..
A sokféle valóságos verseny azt jelenti, hogy ez egy valóságos különálló tényező, amely erősen összefügg a joggal, jogrendszerrel, de nem teljesen azonos azzal. Összefügg a magángazdasággal, versenygazdasággal, de nem teljesen azonos azzal. Tehát ez egy önálló hatalomnormalizáló tényező, és ezért nem mindegy hogy milyen elvek határozzák meg. Ha a verseny, (versenyek) igazságos szabályozott, nem kicsináló jellegű, illetve ha az értékelés legfőbb alapja, a társadalom számára hasznos teljesítmény, akkor a verseny hatalomnormalizáló tényező. Pl. a nívós szórakoztatás is hasznos a társadalom számára.
(H 17 problémakör.)
A szolgaság problémája.
Alcím: hogy lehet egyszerre jogegyenlőség és óriási hatalmi különbség?
A szolgaságot sok oldalról lehet megközelíteni. Először azon kell elgondolkodni ha egy társadalomban csak 1% a legális szolgák (alacsonyabb rendű, a többieknél kisebb hatalmú, jogú emberek száma) akkor abban a társdalomban szolgaság van e? És ha ez a szám 10% felett van? És vajon az egész társadalom nem szolga e akkor, ha van egy kiváltságos nagyobb jogokkal, hatalommal rendelkező csoport (réteg)?
A jogkülönbözőség (nincs jogegyenlőség) és a hatalom-különbözőség nem azonos. Itt jön elő, hogy a közösségeknek, rétegeknek különböző hatalmuk van. Viszont van egy alapvető minimális szint, ameddig minden egyén és közösség hatalma, és joga azonos. Ha ez a szint nincs meg pl. a társadalom 98%-ának vonatkozásában, akkor abban a társadalomban szolgaság van. Másképpen: nincs jogegyenlőség. Kérdés, hogy mi alapján és hová teszik ezt a határt. Hiszen, ha a határ az, hogy valaki nem árthat jelentősen és szándékosan másnak, akkor előjön pl. a rossz vezetés problémája. A rossz vezetés, pl. a jelen rendszerben árthat jelentősen másnak, másoknak úgy, hogy nincs szankció. Én mégis azt mondom, hogy a jelen rendszerben (államkapitalizmus) azért nincs direkt szolgaság. Éppen, nincs szolgaság, ami nem jelenti azt, hogy minden rendben van. A jó helyzet és az éppen megfelelő gyenge-közepes helyzet nem azonos. Nincs szolgaság, mert van egy általános demokráciaszint, amelyet én éppen határvonal felettinek tartok. Ennek részei pl.
Az egyénekre irányuló ártás szankciója mindenkire azonos. Az írott törvények megsértésének szankciója mindenkire egyaránt vonatkozik, lehet az ország-vezető, vagy nagytőkés. Gyakorlatilag ez sem igaz, mert ott van pl. a mentelmi jog. És még sok minden, aminek a következménye, hogy egy nagyhatalmú, vagy gazdag ember (jó ügyvéd, óvadék stb.) kevesebb büntetést kap átlagosan, mint egy szegényebb, átlagos ember. De azért nagyjából 95%-ban megvalósul: az egyénekre irányuló ártás szankciója mindenkire azonos. (A társadalomra, sok emberre irányuló ártással már nagyobb baj van.)
A népréteg, elvileg minden ember rendelkezik bizonyos jogokkal, hatalmakkal. A kilépés az elutasítás, hatalmával. A rabszolga, szolga nem mondhatta: viszontlátásra én nem kívánok többet itt lakni, itt dolgozni, inkább elmegyek.
Mindenkinek van egy kritizálási, ill. tudatformálási hatalma, ami gyakorlatilag azt jelenti gyakorlatilag, hogy a beszédért nem jár szankció. Ez sincs teljesen így, de 95%-ban azért érvényes. Elvileg lehet bizonyos mértékben tüntetni, sztrájkolni és még lehetne sorolni a jogokat, hatalmakat.
Az alapvető emberi jogokról van szó, amit úgy értünk meg, ha megnézzük hogy egy rabszolgának vagy egy jobbágynak mihez nem volt joga. (Vannak azért újkori rabszolgaságok is, gondoljunk pl. a fasizmusra.) A rabszolgának árthatott a gazdája, szankció nélkül. Pl. megverhette, sőt akár meg is ölhette. A rabszolgának nem lehetett magántulajdona. A rabszolga egészsége nem számított, nem volt gyógyítási kötelezettség. És még lehetne sorolni. Ezeknek, a jogoknak (szabad mozgáshoz, költözéshez, politikai véleménynyilvánításhoz, élethez, égészséghez, munkához, normális egészséges munkavégzéshez, magántulajdonhoz, stb.) azért vannak fokozatai. Jelenleg mondjuk összesítve közepes szinten érvényesülnek ezek a jogok, és nem magas, jó szinten. Ha részletesen belemennék, akkor szinte minden joggal kapcsolatosan hiányosságok sora merülne fel, talán magántulajdonhoz való jog kivételével. Pl., ha alacsony szinten valósul meg az egészséghez való jog, akkor az élethez való jog sem érvényesülhet teljesen.
A jelenlegi helyzet talán így jellemezhető: ha valaki nagyon akarja, sokat küzd, és nem indul az átlagosnál rosszabb helyzetből, akkor elérheti az alapvető jogainak érvényesítését.
Ezzel együtt kijelenthető: az államkapitalizmusban nincs direkt szolgaság, rabszolgaság. Nincs kifejezetten, szolga réteg.
Az alapvető emberi jogok közepes szintje miatt sincs szolgaság, ami nem jelenti, azt hogy minden rendben van, hiszen az 50% messze van a 90%-tól.
A másik szempont, hogy az ábrán felsorolt hatalomnormalizáló (hatalomkorlátozó, hatalomellenőrző, hatalomkiegyenlítő) tényezők szintén bizonyos szinten létrejöttek.
A harmadik szempont, a közvetlen demokráciaszint pedig szintén gyenge-közepesnek mondható. Az elitvezetés egy részének a kiválasztásában, részben részt vehet az átlagember. Néha lehetősége van a jogalkotásban való részvételre pl. népszavazások által. Van némi intézményi demokrácia is. És van egy bizonyos szintű kisközösségi demokrácia is. Pl. a társasházak vonatkozásban igen magas a demokráciaszint. Nagyobb lakóközösség pl. egy kerület, vagy település vonatkozásában már sokkal kisebb. A közvetlen demokráciaszint összesítve szintén közepes (messze nem optimális).
Végeredményben mindez a viszonylagos jogegyenlőséget jelenti, vagyis azt hogy minden embernek és egyben közösségnek van egy bizonyos szintű hatalma. Efelett viszont óriási hatalmi különbségek vannak.
Ellenben van indirekt, bizonyos fokú, egész néprétegre kiterjedő szolgaság, amely az aránytalan és igazságtalan hatalmi és jövedelmi, vagyoni hierarchiából ered. Hiszen ha valaki rendszeresen érdemtelenül (hasznos munkájánál kevesebb) kevesebb jövedelmet és ezzel kevesebb fogyasztást kap, más pedig rendszeresen érdemtelenül több jövedelmet és ezzel több fogyasztást kap, akkor az első személy a második helyett dolgozik, azt szolgálja. Az aránytalan és igazságtalan (érdemtelen emberek gyakorolják a hatalmat) hatalmi hierarchia szintén, kvázi szolgaságot hoz létre.
(H 18 problémakör és kategorizálás)
A felettes hatalom problémája.
Lényegében a H 20-21 kategorizálásról van szó.
A felsőbb hatalom fajtái.
A közvetlen demokrácia szempontjából. A legkisebb (átlagos) hatalommal rendelkezők (a népréteg, tagság, stb.) az adott vezetéssel, vezetésekkel áll szemben. A demokrácia szempontjából csak a vezető emberek, azok közössége lehet a felettes hatalom. A rendszer, a törvények nem lehet felettes hatalom, mert annak létrehozásában elvileg a nép is részt vehetett. A demokrácia szempontjából a demokratikus világszövetség sem lehet felettes hatalom. Elsősorban az adott közösség vezetése a felettes hatalom. Másodsorban: az ország-vezetés (elitvezetés). A nemzeti közösség közvetlen vezetése az ország-vezetés.
Általános önrendelkezés szempontjából a felettes hatalmak azonban már a következők.
1. A nemzeti alkotmány, a nemzeti törvények. A nemzet (elsősorban a népréteg, civil szféra) egyik vonatkozása.
2. A világszövetség, a nemzetközi szövetség, a nemzetközi jog. (A jövőben a demokratikus szervezett világszövetség.)
3. Az a szélesebben vett demokráciaszint, amit a kor legfejlettebb rendszere (illetve annak átlagos, közepes rendszerváltozata) kijelöl. (Vagy amit a legfejlettebb rendszerváltozat jelöl ki.)
4. A földrajzi és politikai régió (ország-csoport) legfontosabb statisztikai mutatóinak átlaga.
5. Az elit ország-vezetés.
6. Az ország-vezetés egésze.
7. Legalul van népréteg, de ennek is van olyan hatalma, amely felsőbb nemzeti hatalomnak vehető: az elégedetlenség, az ellenkezés, az engedetlenség, a bojkott, a tiltott sztrájk, tüntetés, illetve a felkelés hatalma. Ez az, amit a vezetés képtelen elvenni, ezért ez olyan felsőbb hatalom, amellyel pl. a vezetésnek mindig számolni kell. És van olyan tudatformáló hatalma is, amelyet képtelenség tőle elvenni.
Tehát ezek azok a felsőbb hatalmak, amelyekből pl. az alapvető társadalmi egységek (népréteg, vezetés, stb.) hatalma ered, illetve amelyekhez a társadalmi egységek hatalmát viszonyítani lehet. A nyilvánvaló szabály, hogy a társadalmi egység önmagának nem lehet felsőbb hatalma. Pontosabban, mivel gyakran szükséges hogy az érintett is részt vegyen a döntésben, arra kell törekedni, hogy önmagának ne legyen a meghatározó, domináns felsőbb hatalma. Ekkor ugyanis önszabályozás alakul ki, amely semmit sem ér.
(H 18/b kategorizálás.)
1. Minden nemzeten belüli közösség (tagság és a vezetés együttesének) felettes vezetése az ország-vezetés, elitvezetés.
2. Továbbá az ország rendszere (törvények, alrendszerek, mechanizmusok, módszerek, intézmények, alapelvek, alkotmány).
A nemzeti közösség (népréteg, vezetés együttesének) felettes hatalma.
1. A külföld a világ, a nemzetközi szövetségek, a világszövetség, a nemzetközi jog.
2. Az ország-vezetés, elitvezetés.
3. Az ország rendszere (törvények, alrendszerek, mechanizmusok, módszerek, intézmények, alapelvek, alkotmány).
Az ország-vezetés, elit vezetés (legfelső vezetők, és a „beosztott” vezetők („tagság”) felettes hatalma.
1. A külföld a világ, a nemzetközi szövetségek, a világszövetség, a nemzetközi jog.
2. Az ország rendszere (törvények, alrendszerek, mechanizmusok, módszerek, intézmények, alapelvek, alkotmány).
3. Részben a népréteg.
A világszövetség a nemzetközi szövetség, a nemzetközi jog felettes hatalma a jövőben: szinte minden ország népe, ill. szinte minden ország népe és vezetése együttesen.
Jelenleg: egyes országok vezetésének szövetsége.
Mindez általánosságban igaz és csak akkor, ha nem új kérdésről, új döntésről van szó.
Mindez azonban csak elvileg általánosságban jelöli ki a felsőbb hatalmat. Gyakorlatilag azonban nem ilyen egyszerű a kérdés.
Először is az „új” döntéseket meghatározóan az emberek hozzák meg. (Csak azokban az esetekben lehet a törvények alapján döntést hozni, amire van törvény, vagy van már bevált precedensdöntés.) Így új esetekben a vezetés hozhat döntést, a tagság, népréteg hozhat döntést és egy külső emberi hatalom (nem törvényi) hozhat döntést. Pl. ez külső hatalom lehet pl. a világparlament.
Másrészt ezek általában összesített döntések lesznek a fejlettebb jövőben, vagyis felsoroltak döntése (szavazata) valamilyen arányban összesítésre kerül. Nem mindegy azonban hogy milyen arányban, kinek a döntése dominál, és kinek a döntése csak éppen befolyásol, módosít.
(H 19 problémakör)
Egy kis idevágó ismétlés.
Az alapvető ellentmondás (lehetőleg az érintett maradjon ki a döntésből az elfogultsága miatt, ill. lehetőleg az érintett hozzon döntést) problémája.
Továbbá az a probléma hogy az említett másik elv: „lehetőleg az érintettek hozzák meg a rájuk vonatkozó döntést”, majdnem olyan erős, mint a „ne legyen önszabályozás” elv. Az érintett jobban átlátja a problémát. Az érintett egyben érdekelt ezért nagyobb átgondolással, felelősséggel fordul a döntés felé.(Kibicnek semmi sem drága.) És a két elv ellentmond egymásnak.
Természetesen ez probléma (az érintettek többségbe legyenek vagy kisebbségben) a közvetlen demokrácia és az önrendelkezés alapproblémája is.
Ha a két közel egyenlő de ellentmondó elv szinte nem ér semmit, akkor olyan más szempontokat kell keresni, amelyek valamelyik elvet elvetik a másikat erősítik.
Azt hogy az érintettek kisebbségben vagy többségben legyenek a döntésben a kérdés jellege fogja eldönteni.
A domináló felettes hatalmat (a döntéshozó egységek szavazati arányát) az is meghatározza, hogy milyen kérdésről van szó.
1.Pl., hogy a kérdés önző, rövid távú érdeket indukálhat az érintettekből.
Az ilyen kérdéseknél jobb, ha az érintettek döntési kisebbségben vannak.
Minden közösségre, a vezetésre is jellemző lehet.
2. Pl., hogy szakkérdésről van e szó, mert azt a jól képzett vezetés jobban átlátja.
Az ilyen kérdés eldöntésében általában a vezetés legyen többségben, mint felettes hatalom, vagy saját hatalom vele szemben kisközösség legyen kisebbségben. Illetve általában a tagság legyen kisebbségben.
Felmerül a vezetési döntés növelése, az önrendelkezési fok és demokráciaszint csökkentése, ha ilyen kérdés merül fel. Katonai alakulatokra, akcióközösségekre, munkaközösségekre egy kicsit jellemzőbb, ahogy a gyors döntés is.
3. Pl., hogy ízlésbeli kérdésről van szó, mert azt mindenképpen az érintett tudja pontosan eldönteni. Minden közösségre, kisközösségre, tagságra, néprétegre is jellemző lehet. Az érintetteknek kell többségben lenni.
4. Pl. hogy általános „elméleti” hosszabb távú kérdésről van szó, mert az kevésbé indukál rövid távú érdeket, és nem szakkérdés. Nincs akadálya, hogy az ilyen kérdést a tagság, népréteg döntse el. Illetve, hogy az érintettek döntsék el.
Azért a vezetés önző érdeke nem ugyanaz, mint a tagság népréteg önző érdeke, hiszen a legfőbb cél a népréteg (minél több ember) jóléte, egészsége, elégedettsége, és nem a vezetés jóléte, egészsége, elégedettessége. De azért a népréteg, tagság esetében is fennállhat azon rövid távú érdek, amely hosszabb távon magának néprétegnek, tagságnak is árt.
Kétségtelenül nem könnyű eldönteni hogy az új kérdés milyen. Pl. szakkérdés vagy ízlésbeli kérdés? Vagy hogy mennyire áll fenn önző rövid távú érdek indukciója? A jövő fejlettebb rendszerében ezt egy független, tudományos demokratikus testületnek kell eldönteni. Megpróbálok az elmondottak szerint kategorizálni.
Konkrétan a vizitdíjról szóló népszavazás jut eszembe. Egyesek szerint borítékolható volt hogy a nép a rövid távú érdeke mentén fog szavazni, tehát ilyen kérdést nem szabad népszavazásra bocsátani. Szerintem, ha objektív tájékoztatás van, amely felsorolja a vizitdíj hosszabb távú előnyeit és a rövid távú hátrányait, akkor a nép ezek mérlegelése mellett helyesen képes dönteni. Ez esetben is mérlegelte a vizitdíj hosszabb távú előnyeit, de kevésnek találta és elvetette. Sajnos a vezetés döntései, ennél kevésbé mérlegelők, inkább a rövid távú érdek befolyásolja azokat. Ugyanis az értelmes népréteg tudja, hogy előbb-utóbb mindenképpen rajta csattan az ostor és hosszabb távú érdekek mentén érdemes haladni. Sajnos vezetés is tudja hogy előbb-utóbb mindenképpen a néprétegen csattan az ostor, és nem rajta, így nyugodtan mehet a rövid távú érdeke után. A jelenben ez tehát egy jó kis népszavazás volt. Ettől függetlenül a fejlettebb jövőben, amikor a vezetés sem lesz ennyire önző, a népréteg még bölcsebb lesz pl. a vizitdíj (a példa kedvéért feltételezzük, hogy újra napirendre kerül) eldöntését másképp oldják meg. Egy egyszerűsített népszavazás eredményét összesítik a legjobb variációban (mert rengetek variáció van) a vezetés döntésével, és ez lesz az ügyben a végső döntés. A variáció kiválasztásban nyilván azt is mérlegelik, hogy a vizitdíj mennyire szakkérdés, illetve, hogy mennyire indukálja a népréteg rövid távú érdekét.
De nézzünk egyszerűbb példákat pl. a társasházi közösség vonatkozásban. Az hogy kertet vagy a lépcsőházat kell először felújítni inkább ízlésbeli kérdés, ebben nyugodtan dönthet a tagság. Az is ízlésbeli kérdés hogy a lépcsőház sárga legyen vagy kék, ebben is tagságnak kell dönteni. Az pl. hogy vízvezetéket mikor kell felújítani, már inkább szakkérdés. Ebben valószínűleg a szakértők (a szakértő vezetés, amennyiben szakértő a vezetés) és a tagság együttes döntése a legjobb.
(H 19/b kategorizálás)
Új kérdésekről, döntésekről van szó.
1.A vezetés döntésének kisebbségben kell maradni, a népréteg, tagság, (esetlegesen a külső hatalommal együtt) döntésének kell dominálni amennyiben olyan vezetéssel kapcsolatos döntésről van szó, amely nem szakkérdés, és (kevésbé vagy), amely népréteg ízlésbeli kérdése, és (kevésbé vagy) amely a vezetés önző érdekét jelentősen befolyásolhatja.
2.A népréteg tagság döntésének kisebbségben kell maradni, a vezetés (esetlegesen a külső hatalommal együtt) döntésnek kell dominálni amennyiben a népréteggel, tagsággal kapcsolatos kérdésről van szó, és, (kevésbé vagy), szakkérdésről van szó, és (kevésbé vagy) nem a népréteg tagság ízlésbeli kérdése, és, (kevésbé vagy), a nép rövid távú érdekét jelentősen befolyásolhatja.
A kérdéseket lehetőleg ebbe a két kategóriába kell besorolni.
3. Amely kérdéseket nem lehet besorolni az előző kategóriákba azoknál javasolt pl. a népréteg, tagság döntésének egyenlő dominanciája. Vagy pl. 40%, népréteg, tagság, 40% vezetés, 20% külső hatalom.
(H 20 problémakör)
A tudomány felügyelete, irányítása.
A civil tudomány felügyelete. A civil politikai média felügyelete. A civil tényfeltáró politikai média felügyelete.
Tulajdonképpen itt több közösség (osztály, csoport, „réteg”) hatalmi felügyeletéről van szó, az ABDK ábrán ez meg is jelenik. Pontosabban ezek elsősorban tudatformáló és ellenőrző hatalommal rendelkeznek, de van egy kevés jogalkotó hatalmuk is. És azért van alternatívamutató, javaslattevő, kritizáló, vitatkozó és tényfeltáró és feljelentő hatalmuk is. Mindenképpen több ilyen előzőkben felsorolt hatalmat kell ezeknek biztosítani, mint egy átlagembernek vagy egy akármilyen kisközösségnek.
Egyrészt a jövőben maga a vezetés is tudományos jellegű lesz, a vezetés-kiválasztás és munkamódszer gondoskodik, arról hogy az legyen. De ettől függetlenül szükség van a társadalomtudomány bevonására.
Az állami oktatás az iskolák, egyetemek vezetése, és még ide lehet venni az állami társadalomtudományos intézeteket meglehetősen nagy önrendelkezéssel, a vezetéstől való függetlenséggel rendelkeznek ill., kell, hogy rendelkezzenek. Az iskolák vezetése pl., beleszólhat a tananyag kialakításba, és más oktatási szabályok kialakításba. A társadalomtudományos kutatóintézetek legyenek azok államiak, vagy civilek pedig a vezetéstől függetlenül elemezhetik nemcsak a múltat, de a jelent is. Ez illetve ennek megjelenése önmagában is egy kontroll. Lényegében a politikai média is ezt teszi, de ezt is két részre kell osztani az állami közszolgálati médiára, melynek törvényes kötelessége többek között a vezetéstől független politikai értékelése a jelennek is. Tulajdonképpen a közszolgálati médiának, politikai tényfeltáró nyomozásokat kellene végezni, méghozzá kötelező jelleggel. Ugyanis a magánmédia (civilmédia) ezt csak „szívességből” teszi. Úgy értve, hogy erre a törvény nem kötelezi, ettől függetlenül teszi és ez is egyfajta kontroll. De ha már az állam nem segíti ebbéli tevékenységében, akkor legalább ne is akadályozza. Vagyis nekik is meglehetősen nagy önrendelkezés jár. És persze nem hagyható ki a művészek rétege, akik a maguk eszközeivel szintén más alternatívát mutathatnak, illetve bírálhatnak és ez is egyfajta kontroll. A szocializmusban nem véletlenül korlátozták a művészek önrendelkezését, mert az ő kontrolljuk is jelentős. Általában a szocializmus jó példa arra, hogy az állam mit nem tehet ezekkel a tudatformáló és ellenőrző hatalommal, rendelkező közösségekkel, osztályokkal, csoportokkal, „rétegekkel”. A jelen rendszerben ez jogilag látszólag rendben van, de gyakorlatilag mégsem működik jól. Tehát van mit tenni ezen a téren is.
Ugyanakkor a téma ennél sokkal bővebb.
Az ismétlések között megjelenik „A vezetéstől független, tudomány, társadalomtudomány a társadalomszervezés (rendszer) hatalmi (önrendelkezési) szerkezetének szempontjából. Az ABDK ábra. Elméleti rendszertényező.”
(H 21 problémakör)
A pártok és a politikai törésvonalak problémája.
És a lényegről megint ne feledkezzünk el, ez a jobboldal, baloldal, konzervatív, szocialista, liberális, stb. egy tudatos vagy kevésbé tudatos manipulációs trükk, egy kölcsönös ellenségkép, egy mesterségesen szétszakított, megosztott társadalom. Egy olyan társadalom, amelyben a vezetés egységesen könnyebben hatalmon tud maradni.
Ez nem jelenti azt, hogy az egypártrendszer jobb lenne.
Nem jelenti, azt hogy elméletileg ne lennének a kornak alapvető politikai törésvonalai. A manipuláció másik fontos eleme hogy valóságos politikai törésvonalakat elrejtse, legalábbis bagatellizálja.
A problémakör megint akkor érthető meg, ha kategorizálunk.
1. Vannak a sokkal fejlettebb rendszer, társadalom és a háttérigazság (társadalomtudományos) teljesen valóságos politikai (eszmei) törésvonalai.
Pl. fejlődés, rendszerváltozás pártiak, kontra a stagnálás pártiak. Pl. nagytőke-ajnározók, kontra nagytőke-korlátozók. Pl. piacgazdaság-pártiak, kontra állam pártiak. Pl. anarchikus (szabadság) irányzatúak, kontra katonás társadalom irányzatúak. Közvetlen demokrácia pártiak, kontra kevésbé közvetlen demokrácia pártiak. A távolabbi jövőben a társadalomtudomány meghatározza az optimális arányokat, értékeket. A jövő fejlettebb rendszerében a valóságos politikai törésvonalak és a mögöttük álló eszmei erők arról szólnak, hogy az optimális értékekhez, arányokhoz képest egy kicsit ebben az irányban, vagy abban az irányban mozdulnának el. Pl. a fejlődés, rendszerváltozás pártiak, kontra stagnálás pártiak eszméi arról szólnak majd, hogy fejlődés és rendszerváltozás pártiak egy kissé gyorsabb fejlődést, változást tartanak jónak, a stagnálás pártiak egy kissé lassabb haladást tartanak jónak, de mindkét oldal a fejlődés mellett van. A nagytőke ajnározók egy kissé gyengébb korlátozást tartanak jónak, a nagytőke korlátozók egy kissé erősebb korlátozást tartanak jónak, de mindkét oldal a korlátozás mellett van. És így tovább. Már jelenlegi is így festenének a valóságos politikai törésvonalak, vagyis jelenleg álságos politikai törésvonalak vannak.
Megjegyzem, a legmélyebb politikai (eszmei) törésvonal a valóságos lényeges világnézet.
2. Vannak a jelen rendszer, társadalom már csak félig valóságos, félig háttérben levő politikai (eszmei) törésvonalai. Ezek a félig valóságos politikai (eszmei) törésvonalak a következőkben különböznek a teljesen valóságos politikai (eszmei) törésvonalaktól. Az egyik az, hogy egyes teljesen valóságos politikai törésvonalak pl. a rendszeregyetértés miatt egyáltalán, még félig sem jelenik meg. Pl., nem jelenik meg a fejlődés, rendszerváltozás politika törésvonala. Más politika (eszmei) törésvonalak pedig optimális értékek, arányok hiányában szélsőségesen, torzulva, elcsúszva az jelennek meg. Pl. nagytőke-ajnározó, egyáltalán nem akar korlátozást, a nagytőke-korlátozó egy közepes korlátozást akar. Tehát egyrészt a politika (eszmei) törésvonal közepe elcsúszik az optimálistól másrészt a két (vagy több oldal) túlságosan is szétcsúszik egymáshoz képest. Tehát szélsőségesen torzulva mégis részben burkoltan jelennek meg ezek a politikai (eszmei) törésvonalak. A kettő nem mond ellent egymásnak. Burkoltan jelenik meg mert az álságos politikai (eszmei) törésvonalak elfedik ezeket.
3. És vannak a jelen (a jelenben jellemző) fejletlen rendszer és társadalom teljesen álságos, de a felszínen megjelenő politikai (eszmei) törésvonalai. Úgy, mint jobboldal, baloldal, konzervatív, szocialista, liberális, stb.. Nyilvánvalóan ezek a teljesen álságos törésvonalak összefüggnek az előző (félig valóságos, szélsőséges eltorzult törésvonalak) törésvonalakkal. A lényegi összefüggés viszont ez: a teljesen hamis álságos eszmék, a köpönyegforgató hatalmi célú politika miatt elfedik az egy fokkal jobb (félig valóságos) eszméket, így azok megjelenése fejlődése is korlátozott.
Fel kell tenni ezt a kérdést: a többpártrendszernek milyen szerepe van az optimális hatalmi szerkezet, a demokrácia, a közvetlen demokrácia és az önrendelkezés vonatkozásában?
A többpártrendszer lényeges vonatkozásai.
1. A múltban és jelenben (a jelenben is de már nem szükségszerűen) a többpártrendszer szinte azonosult a rendszeres, „rövid idejű” és részben választékbővített vezetés-kiválasztással, leváltással. A többpártrendszer tehát a múltban javította a vezetés-kiválasztás és leváltás rendszerét. Hozzátéve, hogy ez a többpártrendszerből eredő vezetés-kiválasztás, leváltás messze nem tökéletes a demokráciaszinttel, rendszerfejlettséggel kb. azonosan a tízes skálán ötös, közepes szintű. Sokkal jobb is lehetne.
2. A fejlettebb rendszerben egyéni jelöltekből is ki lehet alakítani a rendszeres „rövid idejű” választékbővített vezetés-kiválasztást, leváltást. Olyan egyéni jelöltekből, aki kötődnek valamilyen valóságos politikai (eszmei) törésvonalhoz, de egyénenként, személyenként jelennek meg, mint vezetőjelöltek, és döntéshozók. Ez jobb vezetés-kiválasztást leváltást és jobb működést, döntéshozást biztosítana, mint a pártrendszerű. A vezetésben és politikai közéletben nem szükségszerűen feltétlenül kell megjelenni a pártoknak, (egy pártnak vagy több pártnak) úgy, mint elsődleges hatalmi egységeknek.
A többpártrendszer a múltban lehetővé tette a félig valóságos politikai (eszmei) törésvonalak megjelenésének lehetőségét. A jelenhez közeledve ez egyre zavarosabb lett egyre inkább a teljesen álságos politikai törésvonalak (eszmék) jelentek meg. A múltban a többpártrendszer szinte azonosult a pozitív eredményű eszmei küzdelmek, viták lehetőségével. E a lehetőségből, csak igen kevés realizálódott, de azért valamennyi realizálódott. A pozitív eredményű eszmei küzdelmek viták helyett a hatalmi harcok domináltak és dominálnak.
A fejlettebb rendszerben talán szükségesek az eszmei közösségek, ahhoz hogy megjelenjenek a valóságos politikai törésvonalak, kialakuljon egy pozitív végeredményű eszmei küzdelem vita, de az nem szükséges hogy ezek az eszmei közösségek politikai erőként, döntéshozó egységenként is megjelenjenek. Ha az eszmei közösségek nem lesznek hatalmi egységek, akkor a hatalmi harcok csökkenek, nem veszik el a teret a valóságos politikai törésvonalak (eszmék elől), nem negálják a pozitív végeredményű eszmei küzdelmeket, vitákat.
Összefoglalás az ABDK ábra vonatkozásában.
Arra nem vállalkozom, hogy a múlt és a jelen döntéshozó mechanizmusát beillesszem ebbe az ábrába és kapcsolódó fejezetbe. Történelmi távlatokban, a vezetés vonatkozásában is, kétségtelenül egy nagyon sokszálú (szinte minden vonatkozásban) fejlődés rajzolódik ki. Ezt nem vitatom, de kérdés nem ez. A kérdés az, hogy jelenleg hol állunk és van e további javulási lehetőség? A válasz az, hogy jelenleg még mindig elég tré a helyzet és jelentős javulási lehetőség van.
A többpártrendszer elősegítette a múltbeli fejlődést elsősorban a fejlettebb vezető-kiválasztással, leváltással kapcsolatban. Másodsorban a viszonylag valóságos politikai (eszmei) törésvonalak megjelenésének lehetőségével. De úgy néz ki, hogy ez hatalmi szerkezet (ez is) befejezte a küldetését, a jövőben, mint hatalmi egység fölösleges, sőt a fejlődés kerékkötője.
Az előzőek rövid magyarázata.
Miért alakultak ki pártok? Miért lettek az eszmei közösségekből hatalmi egységek? Tehát addig rendben van, hogy mindenki másképp gondolja és az is rendben van, hogy a hasonló vélemények összekapcsolódnak táborok alakulnak ki. Az is rendben van, hogy ez a táborok, eszmei közösségek hallathatják, sőt érvényesíthetik a véleményüket. Legalábbis múltban, ez rendben volt, mert azért ez az egész ütközhet a közvetlen demokráciával. Ugyanis az egyes eszmei közösségek véleménye nem azonos a nép összevont szavazásos véleményével. És ha ezen, a vélemény-megjelenés, és érvényesítés szempontjából kiváltságos közösségek véleménye érvényesül, akkor nem a népakarat érvényesül.
De talán közelebb áll az igazsághoz, ha a pártok kialakulását a decentralizált (és egyébként demokratikus elemeket tartalmazó) vezetés, hatalmi harcából és a szükségszerű klikkesedésből vezetjük le. Vagy legalábbis kétoldalú a kialakulás.
Miért jobb, ha pl. egy száztagú vezetés minden tagjának, van külön egyéni véleménye, és ez egyéni vélemények összesítéséből (szavazással) jön ki a döntés? Lehet e egyéni vélemény? Lehetséges, hogy a vezetés egyéni döntéshozókból álljon össze?
Lehet egyéni vélemény.
Egyéni vélemény az olyan vélemény, amikor az egyén véleményét a közvetlen érdekek nem befolyásolják. A meggondolás alapja nem a rövid távú közvetlen egyéni érdek, hanem a népérdek és a hosszabb távú egyéni érdek, ill. a logika,. Ha ez megvalósul, akkor már egyéni véleményről beszélhetünk még akkor is, ha az a vélemény nagyon is hasonlít mások véleményéhez. Mert az, világos hogy nem lehet száz teljesen különböző vélemény.
Tételezzük fel, hogy 100 ember véleménye adott ügyben pl. négy kategóriába csoportosítható. Önmagában az nem baj, ha az egy csoportba tartozó emberek a szavazás előtt egyeztetik a véleményüket, bár ha jó a szavazási rendszer, akkor egyeztetésre sincs szükség. Az a baj, ha ez a véleményegyeztetés, fixen, mindig pártok szerint történik. Nézzük a következő példát. Van egy ügy, amely kapcsán négy véleménycsoport alakul ki, úgy hogy egyéni döntéshozók vannak. Van egy csoport, amelybe 40 ember tartozik, és további három csoport, amelybe 20-20-20 ember tartozik. Ebben az esetben a szavazáskor az első a 40 emberes vélemény fog döntésként kijönni. Ha pl. négy párt van (sajnos gyakorlatilag még ez is ritka) és frakciófegyelem, hatalmi harc, vagy személyes közvetlen érdek (függés) van, akkor a legnagyobb párt, ill. pártkoalíció, 50-75% eséllyel nem az első csoportba tartozó véleményt, (a legnépszerűbb legtöbb ember által elfogadott véleményt) fogja képviselni. Ez matematikailag kiszámítható, amibe itt nem mennék bele részletesen. (Egyébként pedig a pártok véleménye szinte azonos a pártvezetők véleményével. Tehát nem 100 ember szavaz, hanem pl. 4-8 ember. Ha egypártrendszer van, akkor még kevesebb 1-2-3 ember dönt.) Visszatérve, ha pártok döntenek, akkor valószínűleg nem a legnépszerűbb (nem jó) vélemény fog érvényesülni. Ha egyének döntenek, akkor a valóban legnépszerűbb, ami demokratikus légkörben általában a legjobb vélemény, érvényesül.
Tehát az egyéni döntéshozók azért szükségesek hogy általában a legjobb döntések jöjjenek létre.
Továbbá, azért szükséges, mert ezzel hatalmi harc, ill. a hatalom vezérelt működés is csökken. Kétségtelen hogy a száz emberből, szinte mindenki mindenkivel szemben vívhat hatalmi harcot és akkor nem a jó döntés a cél, hanem pl., az hogy az ellenfél döntése ne jöjjön létre. Na de azért 100 ember egymás elleni viaskodása, főleg, ha az korlátozva van, nem lehet olyan éles, mint amikor 2-3-4 párt esik egymásnak. Ha ki is alakulnak klikkek azok elég sűrűn, változnak. Illetve, sokszor nem tudnak klikkek kialakulni. Nem mindegy, hogy 100 emberből 80 véleménye determinált, vagy 20-é. Az egyéni döntéshozókból álló döntéshozás, munka, jobb, mint a pártrendszerből, többpártrendszerből eredő döntéshozás, munka.
Lehetséges, hogy a vezetés egyéni döntéshozókból álljon össze, akkor, ha kifejezetten ez a cél. Ha a vezetés-kiválasztás a vezetés munkáját, a döntéshozás szabályait kifejezetten e cél szerint alakítják. Ha vezetésen belül minimális, a rövid távú, személyes közvetlen érdek, illetve érdekfüggés. Stb., stb. Ha nincs kifejezett cél (a döntéshozás egyéni döntéshozókból álljon) és persze annak realizálása, akkor vagy kialakulnak stabil klikkek, érdekszövetségek, amelyekből kialakulhat a hivatalos többpártrendszer. Vagy kialakul a monolitikus, szűk vezetésű egypártrendszer. Egyikben sem valósul meg, hogy a tagok egyéni döntéséből alakuljon ki a döntés.
Innen térnék vissza a történelmi alakulásra. A többpártrendszer, a parlamenti rendszer kialakulásakor már az is nagy lépés volt, hogy a hatalom decentralizálódott, hogy megjelent a népválasztás, hogy a vezetésnek azért már köze lett a néphez. A vezetés és népérdek erősebben összekötődött, mint korábban. Nyilván ez csak egy előrelépés volt és több okból nem volt arra lehetőség, hogy egy optimális rendszer alakuljon ki. És az is biztos, hogy nem volt meg a kifejezett cél: a döntéshozás egyéni döntéshozókból álljon. Tehát kialakult a messze nem tökéletes (de az előzőnél jobb) többpártrendszer, és ez sajnos meg is maradt.
Mindezt azért mondtam el e fejezethez és ábrához csatolva, mert van egy hivatalos téveszme, megtévesztés, aminek a lényege, hogy jelenleg már minden szinte tökéletes, teljes demokrácia van, az önrendelkezés is teljesen rendben van, elsősorban a többpártrendszer miatt. E téveszméből adódik a másik téveszme, semmi értelme itt a hatalmi szerkezeten, a vezetésnormalizáláson, stb. agyalni, hiszen minden rendben van.
Egyrészt messze nincs minden rendben, másrészt helyére kell tenni a többpártrendszer szerepét.
(H 22 problémakör)
Újra kitérek az egyszerűsített érthető társadalmi modellre: a társadalom közösségekből, kvázi termekből áll, amelyekbe be lehet lépni, ki lehet lépni, de minden teremnek van egy szabályzata. Ha ezt az egészet úgy képzelem el, hogy minden közösségnek van egy terme ahová az egyének, beléphetnek, és onnan kiléphetnek, de amikor bent vannak, akkor a terem szabályzata vonatkozik rájuk, akkor egy átláthatóbb kép tárul elém. Az előző részek is ezt a modellt vezették fel. Tehát az emberek járkálnak termek között, és mindig aktuálisan belépnek valamely terembe, közösségbe vagy kilépnek abból és átlépnek egy másik terembe. Vannak olyan termek ahová nem önkéntesen lépnek be. A jelen rendszerbe azonban döntően önkéntesen lépnek be. Vannak termek, amelyekbe gyakran megfordulnak ezek, kvázi az ő közösségeik. Ilyen pl. az egyénhez tartozó lakóközösség, vagy munkaközösség. De ilyen pl. egy rétegközösség is. Az ország-vezetés egy rétegközösség.
Az átlagember rétegközössége a népréteg, melynek egy vonatkozása a magánszféra. Vagy egy másik vonatkozása, a háztartások kvázi a népréteg fogyasztása.
Ha így nézzük szabályozás problémáját, akkor az, két főrészre osztható.
A termekbe (közösségekbe) való belépés, kilépés szabályozása. Valamint a termekbe (közösségekben) uralkodó szabályzatok.
De talán értelmesebb így felosztani. A legtöbb teremnek (közösségnek) van egy belépésre, kilépésre vonatkozó szabályozása. És van egy egyéb szabályozása.
A nemzet, az ország hatalmi (szabályozási) térképe arról szólna, hogy milyen termek közösségek vannak, azokban milyen szabályozásfajta van. Illetve arról, hogyan lehetne mindezt jobbá tenni. Erről szólna, ha valaki ezt pontosan megcsinálná. Az én ábrám csak egy, egyfajta elvi vázlatot nyújt ehhez. Meglehetősen sok hatalmi (szabályozási) kategóriát (fajtát) felsorolok. Sokféle közösségfajtát is felsorolok, de ezek is áttranszformálhatók hatalomfajtákra. A pontos térkép azt ábrázolná, hogy minden közösségfajta több hatalomfajtát, (szabályozásfajtát) kapna. Másképpen, össze kellene állítani minden terem (közösség) szabályzatát, a felsorolt hatalom (szabályozás) fajtákból.
(H 23 problémakör.)
A következő problémakört egy ismétlés keretében elemzem.
A fejlődés alapvető ellentmondásai azok feloldása. A döntéshozó mechanizmus lényeges része a programalkotó-elfogadó és megvalósító mechanizmus. Elméleti rendszertényező.
Elmélkedés az optimális értékekről, módszerekről, az alapvető irányokról, az alkotmányról, a vezetés szabályozásáról, valamint a változásról, az újításokról, a programokról, (tervekről).
Azért kavarodik bele a gondolkodó ebbe a problémakörbe, mert állandóan fennáll a jelen tökéletlen rendszere és a jövő ennél sokkal tökéletesebb rendszerének problémája. Az én (szerintem helyes) szisztémám az, hogy az alapvetésekből kiindulva először valószínűsítem a jövő a jelenleginél tökéletesebb rendszerét. Majd ezután gondolkozom el azon, hogy jelen tökéletlen rendszeréből hogyan lehet eljutni a jövő tökéletesebb rendszeréig.
Mit állítok én ebben a tanulmányban?
Azt állítom, hogy szinte mindennek (államnagyság, adó, költségvetés, nagytőkearány, külföldi tőke, ipar, mezőgazdaság, megtakarítás, beruházási hitelezés, fogyasztási hitelezés, stb.) megvan azon optimális mértéke, aránya, (és részben módszere) amelyet a társadalomtudomány, tudományos módszerekkel bizonyítottan meg tud állapítani.
Az állítom, hogy vannak alapvető megkérdőjelezhetetlen fejlődési evidenciák, mint: a közvetlen demokrácia növekedése. Vagy, közeledés az arányos és igazságos vagyoni és hatalmi hierarchiához, stb..
Azt állítom, hogy szükség van az alapvető és nehezen, lassan változtatható törvények, vagyis az alkotmány bővítésére, és pontosítására. Igaz azt is állítom, hogy szükség van valamilyen rendszeres alkotmányfejlődésre is. A rendszeres alkotmányfejlődés talán kompenzálja azt, hogy az alkotmánybővítés (szintén) stabilizál, bebetonozza a dolgokat.
Azt állítom, hogy a vezetésre vonatkozó szabályozásnak egyre részletesebbnek precízebbnek kell lenni.
Mindennek az iránya, a stabilizálás, az újítások, a változás ellen való hatás, ha már egy adott rendszerben (a jövő tökéletesebb rendszerében) gondolkodom, és nem abban, hogy eddig el kell jutni. Ennek ellenére fenntartom ezen állításaimat.
Ugyanakkor mit állítok én ebben a tanulmányban.
Azt hogy minden stabilizáló, újítások, változás ellen való hatás a fejlődés ellen hat. Ha nincs fejlődés, stagnálás van, akkor az már hanyatlás bevezető szakasza. A diktatórikus irány jellemzője a stabilitás, fejlődés, az újítások, a változások akadályozása.
Azt állítom, hogy egyenletesen és viszonylag dinamikusan kell fejlődni.
Azt állítom, hogy szükségesek a változások, az újítások, pezsegjen a törvényhozás. Minél többen gondolkozzanak új, jobb megoldásokon adjanak be (bárki beadhat) javaslatot, és ha futószalag rendszerben működik a törvénykezés, akkor sok új törvény születhet. A módosítás is kvázi újításnak tekinthető. Ez biztosítja a fejlődést. A rosszat meg kell javítani, de viszonylag jót, is jobbá lehet és kell tenni.
Azt állítom, hogy szükség van tervekre, programokra, melyek szükségszerűen új tervek, programok. Hiszen egy régi terv, program ismételgetése nem nevezhető tervnek, programnak. Viszont esetleg új programnak, tervnek tekinthető: az irány jó, de más úton, más megoldásokkal haladunk arra felé.
A terv, program, a tervezett fejlődés. Másodlagos funkciója pedig az, hogy e szerint lehet objektívan kiválasztani a vezetést.
A tervet, programot nagyjából (pl. 60-75%-ban) meg kell valósítani, ha össze-vissza ugrál a megvalósító, akkor semmi értelme a programnak. Részben pl. 25-40%-ban viszont szinte kötelező eltérni, mert a fejlődés természete a változás, méghozzá a rugalmas az éppen felvetődő problémára reagáló változás. A terv, program tehát egy 60-75%-os előírás, célkitűzés.
És persze vannak rövid távú részletes, közép távú, közepesen részletes, és hosszú távú stratégiai tervek. Jellemzően a stratégiai tervek határozzák meg a közép és rövid távú terveket. De mindháromra érvényes, hogy a tervek csak 60-75%-os előírások, célkitűzések. Viszont szükség van programra, tervre. Nem lehet csak úgy vaktában nekimenni a jövőnek. Viszont amely vezetés még 60%-ban sem tartja be az elvállalt programot, tervet, azt meg kell büntetni, de legalábbis gyorsan le kell váltani.
És természetesen a bármi miatt (többek között megvalósítatlan program miatt) leszerepelt vezetés a következő választásokon nem indulhatna.
Mindezen állításokat szintén fenntartom. Talán az ellenmondásokat feloldja a következő példázat. A kiindulás: ha valami zavaros a társadalomtudományban, nézd meg, hogyan működik az a természettudományban.
A rendszer modellje legyen itt egy repülőgépgyártó és üzemeltető gyár.
A repülőgép tudományosan megszerkesztett gépezet, tehát többnyire az optimális törvényeken alapuló, az optimális értékeket, arányokat tartalmazó gépezet. És a gyártási, ill. az üzemletetési mechanizmus (technológia) előírásai is szigorúak, tudományosan kiszámítottak. Vannak tehát optimális értékek arányok, módszerek, ettől még fejlődhet a repülőgépgyártás (a gyártott repülő és annak gyártása is fejlődhet). Hiszen a repülőgép bármely részét, vagy egészét meg lehet változtatni, (ezzel az optimális értékek arányok is változnak), ha az tudományosan igazolt, és a gyakorlatban is jobb repülőgépet eredményez.
Egy kicsit belépve egy másik példázatba. Pl. a társadalomtudomány, megállapítja hogy adott országban, adott évben az optimális államnagyság 45%. De a törvény éppen a merevség feloldása miatt azt mondja, ettől az optimális államnagyságtól plusz, mínusz pl. 2%-kal el lehet térni. A vezetőaspiránsok egyik része amellett érvel, hogy az állam növekedjen, a másik része amellett érvel, hogy az állam csökkenjen. Így az optimális értékek és limitált szabályozás összevonásával, létrejöhet a változtatás, de azért a vezetés is kordában van tartva.
Visszatérve, az nem baj, ha repülőgépgyár megfogalmaz alapelveket: pl. az általunk gyártott és üzemeltetett repülőgép célja, hogy az emberek, az utazóközönség, gyorsan kényelmesen olcsón, kevés környezetszennyezéssel, hatékonyan, összességében megtérülő energiával tudjon nagyobb távolságokra utazni.
Mert megfogalmazva, vagy megfogalmazás nélkül, pl. ez is cél lehet: a mi célunk a lehető legnagyobb profitszerzés. Vagy: mi kifejezetten a gazdagok, az elitréteg számára karunk repülőgépet készíteni. Vagy: mi hadászati repülőgépeket akarunk gyártani, azzal akarjuk sakkban tartani a világot. Mi nem törődünk az utazóközönséggel, a környezetszennyezéssel, sem azzal hogy emberiség vonatkozásban a belefordított energia és a kivett haszon arányos legyen. )
Attól, hogy a repülőgépgyár megfogalmazza a maga alapelveit (pl. az emberek szolgálata) azért még fejlődhet a repülőgépgyártás.
Az alkotmány nem más, mint egy kibővített alapelv-gyűjtemény. Mint mondtam, van némi fejlődésátló hatása, de ha biztosított egy rendszeres alkotmányfejlődés, akkor ez minimális.
A jó vezetés, először is szétválasztja az utazóközönség igényeit a szakmai kérdésektől, és mivel a repülőgép az utazóközönséget kívánja szolgálni, figyelembe veszi az utazóközönség igényeit és ízlését. Pl. igénybeli ízlésbeli kérdés, hogy milyen ülések legyenek a gépen. Pl., hogy repülőgép hová és milyen sűrűn repüljön. Ezeket az utazóközönség megkérdezése alapján alakítja ki a jó vezetés. Hogy mekkora és milyen alakú legyen a szárny, milyen hajtómű legyen ezek már szakmai tudományos kérdések, ezeknél érvényesül az optimális értékek, arányok rendszere és a szakmaiság, a tudományosság. A társadalomban sokkal több igénybeli, ízlésbeli kérdés van, mint azt gondolnánk. Tehát a fejlődés egyik menete, hogy változik, javul, az utazóközönség igényének, ízlésének kielégítése.
A jó vezetés, nem mondja azt, hogy csak mi tervezhetünk repülőgépet, és még csak azt sem mondja, hogy kizárólag csak a szakemberek tervezhetnek repülőgépet. Hanem azt mondja: tisztelt emberek, tessék kérem az ötleteket, újításokat, elküldeni (lehetőleg kidolgozva, bizonyítva), mert minél több ötlet, újítás javaslat érkezik annál több lesz abban a használható.
Nincs kizárva, hogy egy teljesen új konstrukció ötlete jön létre, méghozzá bizonyítottan, és akkor ki kell jelenteni: amit eddig csináltunk azt el kell felejteni, mindent át kell alakítani, új gépet, új gyártást kell kialakítani. De azért nem ez jellemző. Jellemző az, hogy az egyes kisebb-nagyobb részek, részletek magújítására érkezik megvalósítható ötlet. De ez a megújulás is csak akkor lesz dinamikus, ha ebben minél többen (bárki, mindenki) részt vesz.
A fontos szabály azonban így hangzik: csak megvalósítható, logikailag és modellel bizonyított, viszonylag pontosan kidolgozott, alaposan átgondolt nagy valószínűséggel beváló, újításokat, változásokat szabad elfogadni, megvalósítani. Pontosabban csak az ilyen újítások javaslatok, programok, tervek vonatkozásába merülhet fel: na akkor kezdjünk bele a megvalósításba. Nem az számít, hogy kitől jön, hanem az hogy mennyire bizonyított, kidolgozott, megvalósítható, az alapvető elveknek is megfelelő az újítás, javaslat. Vagyis, ex-has baromság, átgondolatlan vízió, még ha az a vezetés hatalmas agyából ered is, nem lehet a megújulás alapja.
Ki kell jelenteni, hogy a leírtak szerint működő (ebben benne van, hogy van egy átfogó tudású, jó vezetés) repülőgépgyártás és üzemeltetés képes a fejlődésre. Sőt az összes modell között ez képes igazán a fejlődésre.
De azért térjünk ki a vezetés szabályozására és a programokra, tervekre.
Folytassuk azzal, hogy repülőgépgyár előző igazgatóját le kellett váltani, új igazgatót kell keresni. (Az egyszerűség miatt redukálom le egy személyre a vezetést.) A cél az, hogy legjobb legalkalmasabb vezető (vezetés) kerüljön kiválasztásra. A jó kiválasztás egyik fele, a vezetőjelöltek előéletének, tudásának, pszichéjének a felmérése. A másik fele a vezetőjelöltek programja. A program lényegében az újítások, javaslatok, változtatások halmaza. Annál jobb a program, minél több megvalósítható újítást, javaslatot, változást tartalmaz. Az elbírálónak legyen az nép, vagy más, eszerint kellene dönteni. Tulajdonképpen a jövőben ez a fejlődés dupla, sőt tripla biztosítása, viszont a jelen rendszerben az egyetlen biztosítéka. Ha belegondolunk a jelen rendszerben, semmi sem garantálja a fejlődést. Egyedül a betartott programok, tervek lehetnének azok, melyek garantálhatnának némi változást fejlődést.
Mert a vezető mondhatja, majd később előállok valamilyen programmal, de erre nincs semmilyen biztosíték. Illetve, mi van, ha rossz programmal áll elő, ugyanis már ő a vezető.
De azzal sem állhat elő a vezető, hogy a jövőben, mi gömbölyű szárnyú négyfarkú repülőgépeket fogunk gyártani, mert szerintem ez jó lenne. Hiába magyarázná azt hosszasan, a tudomány rákérdez: tessék kérem az adatokról, tényekről beszélni, mert ez a repülőgép az ön szép szavai ellenére le fog zuhanni. (Sajnos a társadalmi, politikai rendszer még azon a szinten van, hogy a vezetőaspiráns nagy dumával megvalósíthatatlan víziókat is előadhat.)
Tehát, sok szempontból, az előre megírt, közölt programnak fontos szerepe van. Ha vezetőjelöltnek nincs értékelhető programja, akkor az a vezető nem alkalmas a vezetésre. Több okból lehet egy program gyenge, vagy elégtelen.
De rátérek a vezetés szabályozására. Az eddig elmondottakban is több a vezetőkre vonatkozó előírást vázoltam. A vezető regnálása közbeni jó újításait, javaslatait, programjait a vezetésre vonatkozó részletes előírás nem korlátozza, csak a rosszakat, feltéve, ha tartalmilag jó a vezetőre vonatkozó szabályozás.
Összegezve és már kilépve a példázatból elmondható, hogy az eredeti ellentmondás, látszólagos, elméleti ellentmondás. Az optimális értékek, a rögzített alapelvek, az alkotmány bővítése, és vezetésre vonatkozó részletes szabályozás nem akadályozza az újítást, a fejlődést.
Ettől függetlenül a jogalkotó elit vezetésnek érdemes egy fokkal nagyobb önrendelkezést, szabadságot adni, mint a jogalkalmazó vezetésnek.
A jogalkotó vezetés döntéshozásának viszonylag szabadnak kell lenni? Kétségtelen a jogalkotó vezetésnek valamennyivel, egy fokkal nagyobb szabadságot, önrendelkezést, önálló hatalmat kell biztosítani, mint a jogalkalmazóknak.
Miért? Mekkorát? Stb..
Először tisztáznám az ABDK ábra néhány részletét. Kétségkívül ez az ábra egy leegyszerűsített modell, ezt soha nem tagadtam. Bármilyen hosszú is ez a fejezet (a hatalmi szerkezetről szoló), mindez csak a főbb tényezőket megemlítő vázlat.
A hatalmi szerkezet legfelső mezője a jogalkotó (és irányító) legfelső ország-vezetést mutatja. Nevezzük ezt felső mezőnek.
Az alatta levő mező a felső-közép vezetőket, a szaktörvénykező vezetőket, ill. a jogalkalmazók vezetőit, a kiemelt jogalkalmazókat (bírókat, ügyészeket, stb.) jelöli. Nevezzük ezt második mezőnek.
Az alatta levő mező a közép és kisvezetőket, valamint a részben kiemelt jogalkalmazókat, pl. ügyintézőket, közrendőröket jelöli. Nevezzük ezt harmadik mezőnek.
Az állami alkalmazottak ez alatt vannak. Ne felejtsük el, hogy ebbe a hatalmi szerkezetbe vannak keresztirányú felosztások is, csak azok egyszerűen nem fértek bele az ábrába. A pontosításhoz, legalább tízszer ekkora ábrát kellene rajzolni.
A következő elgondolásból indulok ki.
Egy kubikus munkát lehet gépesíteni. A szakmunkákat is lehet gépesíteni, lehetséges pl. vízszerelő robot, pincérrobot, fodrászrobot, postásrobot, és még hosszan sorolhatnám. A robot egy előírás szerint működő munkás, kiszolgáló. A robotnak tehát a munkájához nincs szüksége szabadságra, önállóságra, önrendelkezésre. Elvileg lehet ügyintéző robot (számítógép ill. program) lehet rendőr robot, stb..
Egy másik problémakör, az hogy ezek jelenleg érző emberek. Illetve ennek ellenére igaz lehet e, ez a modell? Az emberek idejük egyik felében kvázi udvarias kiszolgáló robotok, idejűk másik felébe udvarias kiszolgált emberek. Amikor nem ők szolgálnak, hanem kiszolgáltak lesznek, akkor növekedhet meg igazán az önrendelkezésük, akkor lehetnek igényeik? A kiszolgálók főnökei pedig a kiszolgálók, és a kiszolgáltak kiszolgáló robotjai, az ő munkájukat is elő lehet írni. Mindenesetre egy fokkal szimpatikusabb az, hogy az állam, a vezetés, az ügyintéző, a rendőr, a szolgáltató, a munkás, stb. van az állampolgárért, mintha ez fordítva lenne. Ugyanakkor mindenki mindkét szerepkörben részt vesz, tehát kiegyenlítődik a dolog. Ugyanakkor a kiszolgálók mégis érző emberek, a kiszolgáltnak is udvariasnak kell lenni.
Tehát a lakosság, népréteg, kvázi szabad idejében mindenképpen nagy önrendelkezést kell, hogy kapjon. Szabad idejében, mert amint már kiszolgáló munkásként van jelen, már belép a szolgáló robot aspektus. Pontosabban az eredendő apró önrendelkezését, direkt módokon kell növelni.
Milyen munkakörökhöz kell önrendelkezés ill. melyeket, lehet előírás alapján végezni? Természetesen szellemi, tervező, kreatív munkához több szabadság kell.
Az utcaseprő a kubikus, a takarító a segédmunkás, stb. munkaköre igényli a legkevesebb önrendelkezést. És valójában nekik is van. Csakhogy ez a picike önrendelkezés egyrészt részben áthúzódik a szabadidejű önrendelkezésükre, másrészt, nekik már aránytalanul picike az önrendelkezésük. A szakmunkások önrendelkezése a munkakörből adódóan egy fokkal nagyobb, de az övék is kisebb az optimálisnál. Itt már elérkeztem az arányos és igazságos hatalmi hierarchia problémájához. Ugyanis ez egy másik, de lényegileg azonos megközelítése a problémának.
Visszatérve a vezetés hatalmának (az első, a második és harmadik mező) nagyságához.
Ezen okfejtés alapján, akinek leginkább előírás szerint dolgozniuk, a vezetés harmadik mezőjében (kis és középvezetők, rendőrök ügyintézők, általános jogalkalmazók, stb.) vannak.
Az alattuk levő mezőkben is vannak dolgozók, amely erős előírást, kis önrendelkezést jelent. Viszont ezen embereknek már megvan a népréteg, lakosság aspektusuk. Vagyis a másik szempontot is figyelembe veszem, hogy vezetés „eredendő” hatalmát szándékosan csökkenteni kell a lakosság népréteg eredendően picike hatalmát szándékosan növelni kell.
Vagyis az előző és a másik (a munkavégzéshez mekkora önrendelkezés kell) szempont összesítéséből alakulhat ki az optimális összesített önrendelkezés ill. hatalom.
A harmadik mezőben levők vonatkozásában, mivel már egyrészt nagy az eredendő hatalmuk, de másrészt előírtan dolgozhatnak, nagy lehet a direkt hatalomkorlátozásuk, részletes előírások mellett dolgozhatnak.
A második mezőben levők (kiemelt jogalkalmazók, stb.) vonatkozásban még inkább nő az eredendő hatalomcsökkentésnek szempontja, viszont ezt egy kevéssel csökkenti az, hogy az ő munkájukhoz valamivel nagyobb szabadság szükséges. Összesítve e mező hatalomkorlátozásának kell a legnagyobbnak lenni. Nekik kell a legtöbb direkt részletes előírást betartani.
Viszont valamekkora szabadság a jogalkalmazóknak is jár, ha elvárjuk tőlük hogy erkölcsileg is különböztessék meg becsületes jó szándékú, néha tévedő kisembert, hanyag embertől és még inkább a szándékos bűnözőtől. Tehát a robotok, valamint a bürokrata jogalkalmazók azért nem lehetnek igazán jó jogalkalmazók, mert ők képtelenek erre a megkülönböztetésre.
És itt végre elértünk a legfelső, az első mező, a jogalkotó, legfelső ország-vezetés problémájához.
Az eredendő hatalom ill. annak korlátozása szempontjából magasan az ő hatalmukat kellene leginkább korlátozni, ill. neki kellene a legtöbb részletes előírást betartani. Kellene ugyanis a másik szempont a munkához szükséges szabadság, viszont még erősebben nő, persze az ellenkező irányba. Az nem vitaható, hogy a jogalkotást, legalábbis annak tartalmát nem lehet előírni. Jogalkalmazó robot, sőt vezető jogalkalmazó robot is, még elképzelhető. De jogalkotó robot nem képzelhető el.
Úgy is fogalmazhatok, hogy a programozóból nem lehet programozott, és programozottból nem lehet programozó. Tehát a jogalkotó vezetésnek a munkaköréből adódóan mégis egy fokkal nagyobb szabadság, önrendelkezés, hatalom szükséges, mint a jogalkalmazóknak. De csak egy fokkal, amely kb. harmadik mezőben levők hatalmával azonos, mert a másik szempont (eredendően óriási hatalmuk van, és ez veszélyes hatalom) viszont ellenkező irányba hat. Tehát a jogalkotó vezetés előírásainak sokasága részletessége kb., megegyezik (nem tartalmilag) a harmadik mezőben levőkével.
De így is felvetődik a kérdés: nem élhetnek vissza ezzel a hatalommal? Mekkora az a hatalom, amely biztosítja kreatív jogalkotó munkát, de nem ad lehetőséget a visszaélésre? És konkrétan (nem viszonylagosan) mekkora hatalomról van itt szó? E kérdésekre talán a következő fejezetrész adja meg a választ.
És még egy fontos megjegyzés: a jogalkotó vezetés nagyobb önállósága hatalma, egyáltalán nem garantálja, hogy a jogalkotó vezetés kreatív és fejlődéspárti lesz. A történelem inkább azt bizonyítja, hogy a hatalmat a vezetés nem a fejlődére használja, hanem saját hatalmának még erősebb bebiztosítására, stabilizálására. Tehát e fejezetrész csak arról szólt, hogy amennyiben különböző eszközökkel, módszerekkel a jogalkotó vezetést garantáltan rá lehetne bírni a fejlődésre, akkor a túlságosan korlátozott mozgástér, a túlszabályozás ne korlátozza a fejlődés érdekében folytatott tevékenységüket.
A problémán gondolkozva, hogyan bírható a vezetés a fejlődésre, de úgy hogy azért ne éljen vissza hatalmával, megint a programalkotás-elfogadás és megvalósítás mechanizmusánál kötök ki. Néhány jónak mondható programalkotási-elfogadási és magvalósítási mechanizmus (rendszer) vázlata.
A fejlettebb programalkotás két részből állna: az egyik a jelenlegi, vagyis a pártok (bármely egyéni, vagy csoportos vezetőjelölt), leírnák a szabadon választott programjukat, vagy nem írnák le, vagyis azt csinálnának, amit akarnak.
A másik fele viszont a standard, kötelező, összehasonlítható, frázismentes értelmezhető, megvalósítható programalkotás lenne.
A kiindulás az, hogy a jó, a legjobb és megvalósított program, az már garantálja a fejlődést. De ehhez egyrészt ki kell választani legjobb programot. Méghozzá egyfelől a népnek, másfelől a jövőben a független, tudományos, demokratikus testületeknek is. De egyelőre maradjunk abban, hogy a népnek mindenképpen ki kellene választani a legjobb programot. Ezért a programoknak összehasonlíthatóknak kell lenni.
Nagyon fontos látni: már jelenleg is az a deklarált cél, (sajnos csak deklarált), hogy programokat megismerje a nép (a lakosság, a többség), azokat képes legyen értékelni és a szerint választani, a közvetlen demokrácia szabályai szerint. Tehát a közvetlen demokráciáról szóló elképzeléseim, nem a távoli jövő víziói, lényegében már jelen vannak, csak meg kellene valósítani a deklarált célt.
Visszatérve, a megvalósíthatóság és hogy ne legyen frázisszerű, szinte ugyanarról szól. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy egyszerű megoldás.
Le kell írni a programpontot, pl.: az állami és általában a korrupció jelentős csökkentése. Ez eddig nem sokat mond.
Eztán le kell írni, hogy miért fontos szükséges a programpont, és azt is hogyan illeszkedik az adott programpont egy nagyobb programba. De még ez is kevés.
Viszont ezután le kellene írni hosszan, mégis hogyan, miként akarjuk azt a fránya korrupciót csökkenteni konkrétan. És minden programpontnál ezt kellene tenni. Ezzel, el lenne intézve a rövid, és közép távú program is. Nem biztos, hogy a nép egy része meg tudna ítélni egy hosszú zavaros leírást, de a másik része, igen, ha mást nem, azt igen, hogy ez így nagyon zavaros. De még mindig jobb, mintha nincs leírva semmi. Ugyanakkor a társadalomtudomány is részt venne az értékelésben, ha másképp nem, akkor a többi párt és a független tudomány, ill. média. A lényeg az, hogy nemcsak a szűken értelmezett megvalósíthatóságot kell eldönteni, hanem azt is, hogy a megvalósításnak nem lesznek e káros mellékhatásai. Mert ha jelentősnek ígérkeznek a káros mellékhatások, akkor az a program megvalósíthatatlan. Gondolok itt pl. a populista pénzosztogatásra, vagy más ígérgetés betartására és a későbbi ráfaragásra. Tehát a konkrét megvalósítási terv mellett már ki lehet jelenteni: de uraim ez így ráfaragás, vagyis ez nem értékelhető programpont.
Pl. a 2002 választási ígérgetések (programok) alkalmával egy jelentős politikai erő sem lépett fel jelentősen ezzel az érvvel: ez a közalkalmazott béremelés nagyon szép uraim, de azért meg kellene nézni, mi lesz ennek a költségvetési kihatása, mert a nagy hiány, az bizony nagy baj. (Hozzátéve, hogy ez a béremelés csak vékony szelete volt az eladósodásnak, de azért szelete volt.)
A következő választáson viszont a borzalom egyik másik változata jött elő, eszük ágába sem volt betartani az ígérgetést, sőt ennek a legaljasabb változata, már kijelentés percében is tudták hogy lehetetlenség betartani, hogy ez csak ígéret, hogy ez átverés. A nép átverése, pedig választási csalás, de nálunk nem az. Ezért fontos szabály, hogy a programnak betarthatónak kell lenni, és ennél is fontosabb szabály, hogy aki nem tartja be, azt gyorsan le kell váltani.
A programpont konkrét megvalósítását hosszabban le kell írni, és ezt nemcsak népnek, nemcsak a politikai ellenfeleknek, de független társadalomtudománynak, politikai médiának és civil szférának is értékelni kell minden szempontból. (Jelenleg szinte alig van elfogulatlan független tudományos erő, a jövő rendszerének ezt is biztosítani kell.)
A vezetésre (beleértve nagytőkét is) vonatkozó szükséges, de jelenleg még hiányzó szabályok viszonylag egyszerű és egyszerűen megvalósítható szabályok, törvények lennének, csak a politikai akarat hiányában válnak bonyolulttá nehezen megvalósíthatóvá, ill. a megvalósíthatatlanság látszatát keltik. Amiatt válnak bonyolulttá, megvalósíthatatlanná, mert akiknek meg kellene hozni e szabályokat, törvényeket, azok nem akarják meghozni, és nem azért, mert technikailag, vagy más okból ezek megvalósíthatatlanok lennének.
A standard összehasonlítható programok problémája.
A standard programok három részből állnának.
Az első rész az alapvető elvek az alkotmány lehetséges változtatása.
Nem akarok változtatni, vagy akarok, ezt és azt. (A konkrét magvalósításnak mindenhol ott kell lenni)
A második rész az alapvető politikai törésvonalak, az alapvető arányok része.
Nagytőke-ajnározás, vagy nagytőke-korlátozás (kis és középvállalkozók ajnározása). Kisebb állam (feladatok szempontjából), vagy nagyobb állam, vagy marad. Közvetlen demokrácianövelés, vagy marad esetleg „romlik” a jelen helyzet. A vagyoni és hatalmi hierarchia csökkentése, marad, vagy növekedik. A természetvédelem kiemelt szerepe, vagy nem. Az innováció kiemelt szerepe, vagy nem. Stb..
(Konkrét magvalósítással. És be is kell tartani.)
Azért összemérhető, mert a politikai erőknek ugyanarról kell beszélniük. Viszonylag egyértelmű kérdésekre egyértelmű válaszokat kell adni, amit később megindokolhatnak. De az egyértelmű kérdés és válasz megmarad.
A harmadik rész a 12 pontos programsor. Minden induló politikai erő „köteles” az általa legfontosabbnak tartott 12 programpontot (konkrét magvalósítással, hatáselemzéssel) felsorolni. Méghozzá úgy hogy ebből is az első hatot külön ki kell emelnie. Itt az adja az összemérhetőséget, hogy azonos darabszámú (a legfontosabb) programok sorakoznak egymás mellett.
A programok, programpontok megírási szabályai az előzőkkel azonos lenne, tehát a programpont címe, majd miért fontos, szükséges. És a konkrét megvalósíthatóság.
Ezek tehát megjelennének lehetőleg sok helyen, szinte minden politikai médiában, interneten és ezek szerint választhat az állampolgár.
A programalkotási-elfogadási és megvalósítási mechanizmus egy továbbfejlesztett változata a következő elgondolásból indul ki. Mért kellene egy párt (politikai erő) programját teljesen elfogadni, más programokat elvetni, ha a nép egyébként egy vegyes programot tartana a legjobbnak? Ez így nincs jól.
Feltétlenül és teljesen azonosnak kell lenni a programalkotóknak a program-megvalósítókkal? Ha kötelező végrehajtani a programot, akkor nem.
D előbb nézzük a következő választási rendszert. Egyfelől lenne egy állami reprezentatív közvélemény-kutatás, melyben pl. 5000 a társadalom minden szegmenséből arányosan kiválasztott embernek, elküldenék a pártok programpontjait. Másrészt az interneten lehetne egyszer szavazni regisztrált egyéni kóddal számsorral, az email cím is biztosítja a tisztaságot. Illetve telefonon lehetne egyszer szavazni kóddal számsorral és telefonszám is biztosítja a tisztaságot. Ne felejtsük el, hogy manapság már banki ügyleteket is le lehet bonyolítani interneten és telefonon. Csak valamilyen hasonló szisztémát kell alkalmazni.
A programok, programpontok megírási szabályai az előzőkkel azonos lenne, tehát a programpont címe, majd miért fontos, szükséges. És a konkrét megvalósíthatóság.
A néphez intézett kérdés (ebben döntene a nép) egyik fele az lenne hogy programpontot (vagy törvényjavaslatot) függetlenül a megvalósíthatóságtól mennyire tartja aktuálisnak fontosnak. A néphez intézett kérdés másik fele, hogy a programpontot (vagy törvényjavaslatot) a megvalósíthatósággal együtt mennyire tartja jónak, elfogadhatónak. A szavazások eredményét aztán összesítenék.
Tehát a választó előtt a politikai médiában interneten és közvetlenül megjelenne pl. a négy aktuálisan legnagyobb politika erő 12 pontja, összesen 48 pont. A szavazatokból kiderülne, hogy melyiket tartják a legfontosabb 12 pontnak. És ebből pl. 6 olyan lenne, amelyiknek a megvalósíthatóságát is elfogadják. De a másik 6 is fontos csak át kell írni. Viszont ez 12 pont úgy jönne össze, hogy az első párt programjából pl. 5 pont, a másik párt programjából pl. 3 pont, a harmadik párt programjából, pl. 2 pont, a negyedik párt programjából is 2 pont kerülne be. Ettől függetlenül ezt a 12 pontot kell a vezetésnek megvalósítani. A vezetés kiválasztását itt most egyszerűsítsük le úgy, hogy a vezető és megvalósító politikai erő kiválasztásába beleszámít, hogy hány programpontját fogadta el a nép.
Abban elsősorban a népnek kell dönteni, hogy mely programpontokat tart fontosnak. Abban, hogy mely programpontok megvalósíthatósága jó, abban csak részben dönthet. És az erős szakmaiságot (pl. optimális értékékeket) tartalmazó kérdésekben még kisebb részben dönthet.
Ez már jobb mechanizmus de azért vannak hibái. Pl. mi van ha a 48 pont között nincs olyan amelyet egyébként a nép az egyik legfontosabb programnak tartana?
Nem jön létre a bárki elv, mert csak pártok állíthatnak össze programot. És talán a legnagyobb hibája, hogy az állampolgár majdnem négy évig semmit sem csinál, majd egy-két hónapra rászakad a politika. Ennyi idő alatt nem lehet átgondoltan dönteni 4 éves programokról.
A programalkotási-elfogadási és megvalósítási mechanizmus egy még tovább fejlesztett változata a következő elgondolásokból indul ki. Miért kellene egy-két hónap alatt a népnek sok programsort, sok-sok programot megismerni, és értékelni (ez csak felületesen lehetséges), ha ezt a megismerést, értékelést szét lehet osztani az időben. És ebből a gondolatból: a törvényjavaslat magában hordozza a programot.
A folytatás előtt azért megismétlem. Nagyon fontos látni: már jelenleg is az a deklarált cél, (sajnos csak deklarált), hogy programokat megismerje a nép (a lakosság, a többség), azokat képes legyen értékelni és a szerint választani, a közvetlen demokrácia szabályai szerint. Tehát a közvetlen demokráciáról szóló elképzeléseim, nem a távoli jövő víziói, lényegében már jelen vannak, csak meg kellene valósítani a deklarált célt.
Nézzük a következő jövőbeli modellt. A szavazópolgár előtt adott időben (adott 3 hónapban) függetlenül a választástól 4 törvényjavaslat van. A megjelenés és szavazás az előzőkben ismertetett mechanizmus szerint történne. A törvényjavaslatot bárki benyújthat, de persze az átmegy egy szűrőn. (Pl. a szűrés egyik része lehet, hogy szinte az összes benyújtott törvényjavaslatot a nép is véleményezi. De a szűrésre itt most nem térek ki.)
Az hogy miről szól a törvényjavaslat már magában, hordozza a programot. Pl. a korrupció felszámolásról szóló törvényjavaslat megfelel ennek a programnak: a korrupciót fel kell számolni, de legalábbis jelentősen csökkenteni kell. Főleg, ha törvényjavaslatnak is tartalmaznia kell leírást: miért fontos szükséges a törvényjavaslat, ill., mi a törvényjavaslat stratégiai célja.
A 4 törvényjavaslat fontosságát véleményezni kell a népnek. Csak kettő az, amelyiknek a megvalósíthatósági programját is véleményezi a nép. A népszavazási törvény pl., úgy szól, hogy a törvényjavaslatok felét kell a néppel véleményeztetni. Tehát eközben lennének olyan szaktörvények melyek kialakításában, nem vesz részt a nép. A nép véleményezése (kvázi népszavazás) után kialakulna, mondjuk egy sorrend. Pl. két törvényjavaslatot fontosnak tart a nép, abból egynek a megvalósíthatósági programját is elfogadja. Pl. a másik kettőt nem tartja fontosnak, nem fogadja el. Azt a törvényjavaslatot, amelyet fontosnak tart a nép, záros határidő alatt törvénnyé kell alakítani. A következő 3 hónapban újabb 4 törvény kerülne a nép elé. A törvénykezés futószalagrendszerben működne ezért egy törvény teljes kifutása, eltarthat akár 2 évig is, de a törvények mégis havonta követhetnék egymást. Kb. ez lenne egyszerűen vázolva azon modell, amelyik véleményem szerint a legjobb lenne. Sokféle hasonló modell lehetséges A következő fejezetek tartalmazzák a pontosabb részletesebb kiterjedtebb elemzést. Mert azért van itt még nyitott kérdés. De lényegről ne feledkezzünk el, ez modell is megvalósítaná azt a deklarált célt, hogy a választópolgárok a programok alapján döntsenek.
Ebben a modellben mi lesz vezető-kiválasztással? A programok elsődleges fontossága megszűnik, azért nem árt ha, egy vezetőjelöltnek egyéninek, vagy csoportosnak van programja. Az előélet, a pszichés teszt, az ország-vezetői vizsga, a program, stb. dönt a kiválasztásban.
Viszont az idő előtti leváltás felértékelődik. Felértékelődik, mert le kell váltani, aki jelentős hibát, csalást, vagy bármilyen korrupciót követ el. Azt, akinek a keze alatt levő, a felügyelt terület (pl. a miniszterelnök területe az egész ország, az egész nemzet) nem fejlődik. Le kell váltani azt is, aki nem valósítja meg a rábízott programot, ill., aki nem valósítja meg a rábízott törvényjavaslatot. Mert abból a programból, törvényjavaslatból vagy nem lesz törvény, vagy törvény lesz, de nem lesz rendesen végrehajtva. A jövőben az ország, a közösség programját nemcsak a vezetés dönti el. A döntésben részt vesz a nép is, és a megvalósítást rábízza a vezetésre. (Ki kell dolgozni egy olyan mechanizmust is, hogy a lehetséges 2 év utáni leváltás viszonylag könnyen és simán zajlódjon.) A programelfogadás fontos része az egyenlő, de mindenkihez eljutó értékelhető megjelenés (közlés) amellyel jelenleg sok baj van.
Ebből az előzőkben leírtakból jelenleg semmi sincs, de mégis mi van?
Kezdjük azzal, hogy jelenleg frázisszerű jelszavak, jelmondatok, reklámok jelennek meg, amelyek nem értékelhetők. De ezek sem egyenlő mértékben, sőt nagyon is aránytalanul jelennek meg, ami simi-sumi pártfinanszírozással függ össze, ami viszont lényegében korrupció, mivel a támogatók elvárják a viszonttámogatást. A reklámokon kívül is aránytalan, igazságtalan, zavaros (az állampolgár nem látja át) a média-megjelenés, amit minimum a közszolgálati médiában illene biztosítani, de egyelőre csak kellene.
Kis hazánkban, 2010-ben eljutottunk addig „szintig” (ez már szintnek sem nevezhető) hogy a politikai elemzők kijelentették: jó hogy most nem születtek értékelhető programok ill., hogy ezekről nem folyt vita (a nép érdemben nem ismerhette meg ezeket, tehát nem ezek alapján döntött). (Tulajdonképpen, ex-has, illetve antipátia alapján döntött.) Jó mert az előző választásokon rossz, de betartott programok születtek, illetve máskor, rossz, vagy jó (mindegy), de betartatlan programok születtek és ehhez képest az is jó, ha nincs semmi. Ez hasonlatos ahhoz az érveléshez, amikor az éhes család hazatér és nincs semmilyen étel az asztalon, mire ezt mondja a család: milyen jó anyuka, hogy nem főztél, mert már hetek óta vagy odaégetted, vagy elsóztad ez ételt.
Hogyan juthatunk el a jelen elégtelen állapotából a jobb fejlettebb mechanizmusokig?
Hogyan juthatunk el, ez attól függ hová akarunk eljutni. Illetve mi lenne a viszonylag legkönnyebb út. Ugyanis a fejlettebb mechanizmushoz (a programalkotás-elfogadás és megvalósítás mechanizmusról van szó), ill. továbbfejlesztett mechanizmusig, ugyanolyan nehéz (ill. könnyű) eljutni, mint a még tovább fejlesztett mechanizmusig.
Az első lépcső és minimális szint, hogy felsorolt és kiemelt szabályok megszülessenek.
De itt kénytelen vagyok megismételni. A vezetésre (beleértve nagytőkét is) vonatkozó szükséges, de jelenleg még hiányzó szabályok viszonylag egyszerű és egyszerűen megvalósítható szabályok, törvények lennének, csak a politikai akarat hiányában válnak bonyolulttá nehezen megvalósíthatóvá, ill. a megvalósíthatatlanság látszatát keltik. Amiatt válnak bonyolulttá, megvalósíthatatlanná, mert akiknek meg kellene hozni e szabályokat, törvényeket, azok nem akarják meghozni, és nem azért, mert technikailag vagy más okból ezek megvalósíthatatlanok lennének.
És még egy fontos tanulság: elméletileg szinte megoldhatatlan ellentmondás, az optimális értékek, az alapelvek, az alkotmány és a vezetés korlátozása mellett a fejlődés biztosítása, azonban jó mechanizmusok, a jó törvények a jó rendszer megoldja ezeket az ellenmondásokat. Az elméleti ellentmondásokat a jó gyakorlat gyakran képes megoldani, ha ilyennel kerül szembe a gondolkodó, akkor a gyakorlati megoldáson kell elgondolkodni.
Feladatok, amelyek az átmeneti rendszerről szóló rendszertényező feladatai között jelennek meg.
A fejlettebb választási és programalkotási rendszer létrehozása.
A jelenleg deklarált cél - a minden szempontból megvalósítható, jó és valós feltételekkel rendelkező programokat, (az ország alapvető jövőtervét) a nép, a többség fogadja el, és hogy a vezetést is ez alapján válassza ki - megvalósítása. Megvalósítása, a jelenlegitől eltérő, az általam közölt, vagy más jó programalkotási-elfogadási és megvalósító mechanizmus által.
Mindenképpen a programok a nép számára legyenek érthetők, legyenek értékelhetők és összehasonlíthatók. Biztosítva legyen a nép (többség) érdemleges döntése.
A programnak mindenképpen betarthatónak kell lenni (jó, valós feltételekkel rendelkezik és van megvalósítási terv) és ennél is fontosabb szabály, hogy aki nem tartja be, azt gyorsan le kell váltani. Pontosabban, amely vezetés még 60%-ban sem tartja be az elvállalt programot, tervet, azt meg kell büntetni, de legalábbis gyorsan le kell váltani.
És természetesen a bármi miatt (többek között megvalósítatlan program miatt) leszerepelt vezetés, a következő választásokon nem indulhatna.
Legalább 5-6 vezető politikai erő (a nép által is leginkább elismert vezető politikai erő) programjának kell megjelenni. (Legalább, de az is lehetséges, hogy ez a kör kitáguljon akár 15-20-ra, és időben széthúzódjon. Vagy a „bárki alkothat jó programot, törvényjavaslatot” elv is megvalósulhat.)
Az arányos, szinte egyenlő megjelenést a reklámok vonatkozásban és minden vonatkozásban biztosítani kell. A közszolgálati médiának biztosítani kell, az arányos, szinte egyenlő, részletes, mindenkihez eljutó, érthető megjelenést.
(H 24 problémakör.)
A egész problémakör és az ABDK ábra lényege.
Kétségtelenül egy pontatlan felületes ábráról van szó. stb.
Talán meg lehet rajzolni a társdalom, nemzet pontos hatalmi térképét, csak ehhez legalább egy 3x3 méter nagyságú felület szükséges, tekintettel arra, hogy legalább 30 fajta nyilat kellene használni, és ezek több helyről tartanak több helyre. Ennek ellenére ez az ábra olyan bonyolult lenne, hogy még rajzolója sem igazodna ki rajta. Arról nem is beszélve, hogy az önrendelkezési fok és demokráciaszint rendkívül bonyolultan függ össze.
Ez az egész problémakör, a szabályozás, a hatalmi szerkezet, egy rendkívül szerteágazó, összetett problémakör, és csak megpróbáltam e fejezetben nagyjából felvázolni.
De térjünk rá a lényegre.
Az ábrán nem szerepel (csak a színek jelzik), de van egy hatalmat, méghozzá hatalmas hatalmat adó szabályozás, törvénykezés, melynek van egy direkt szabályozás része, egy direkt de ügyesen megfogalmazott és rejtett szabályozás része és van egy indirekt (szokásjog és az adott helyzetből eredő folyamatok) része. Ez a hatalmat adó szabályozás, törvénykezés tehát óriási, túlzott hatalmi különbségeket állít elő, amit kompenzálni szüksége. Az ábrán három nyílrendszer van.
Az egyik fekete vonalrendszer a főbb hatalomnormalizáló, hatalomkorlátozó, (hatalomkompenzáló, hatalomcsökkentő, decentralizáló, hatalommegosztó, stb.) tényezőket sorolja fel, és azt ábrázolja, hogy ezek kapcsolódnak a vezetéshez. Mik is ezek a tényezők: a vezetés belső tényezői, amely kb. 12 elemre osztható, úgy mint: kötelező tudományos jelleg, a közvetlen demokrácia elmei a vezetésen belül, jó vezetéskiválasztó és leváltó rendszer, stb..
A kb. 8 külső főtényező (A, C, D, E, F, G, I, J, K.), úgy mint:
az alkotmány (alapelvek), írott törvények,
a közvetlen demokrácia,
az állami, de nem vezetési társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás,
a civil szféra társadalomtudománya, tájékoztatása, művészetek
a magángazdaság,
a kisközösségek, civil szervezetek, lakóközösségek, nemzetiségek, eszmei közösségek, önrendelkezése,
a társadalmi, gazdasági versenyek,
a „demokratikus” világszövetség, nemzetközi jog, a külföld.
és még idesorolhatjuk a nép erőszakos eszközeit, (tüntetés, sztrájk, felkelés, stb.)
Ezeknek tehát mind vannak az ország-vezetésre vonatkozó hatalomnormalizáló, hatalomkorlátozó vonatkozásai.
Az ábrán azonban további kettő nyílrendszer is ábrázolva van.
Az egyik, a vezetés belső elemeihez is tartozó a vezetésre vonatkozó, részletes (ugyanakkor kevéssé limitált, alternatívált) munkaköri, szervezeti, eljárási szabályozás. Itt a lényeg, hogy általában vezetésre vonatkozóan sokkal erősebb részletesebb és kevésbé limitált, alternativált szabályozás (lefelé tartó vastag fekete nyilak) szükséges, mint a néprétegre a vezetett rétegekre, közösségekre. Ez is egyféle hatalomkorlátozás, hatalomkompenzálás.
(Igaz máshol megállapítom hogy a népréteget, a vezetett rétegeket, közösségeket is lehet szabályozni részletes, árnyalt de nem vegzáló, ugyanakkor limitált alternatívált szabályozással. Kétféle szabályozásról van szó, még akkor is, ha mindkettő valamilyen módón részletes..
A kék nyilak a közvetlen demokrácia nyilai, itt az a lényeg, hogy minél kevesebb hatalommal rendelkezik egy réteg, közösség annál tudatosabban kell a viszonylag nagy beleszólásra törekedni. A kék nyilak vastagsága tehát a tudatos és viszonylag erős döntéshozási részvételt jelzik. Minél vastagabb a kék nyíl, annál tudatosabb és viszonylag erősebb az érdemi beleszólás a törvények szabályok kialakításába. De itt megint ki kell hangsúlyozni a viszonylagosságot, és azt, hogy ez is csak kompenzáció. A kiindulás mindig az, hogy van egy óriási hatalmi fölény, amit kompenzálni szükséges.
Jó kérdés hogy miért nem a hatalmat adó direkt, direkt rejtett, ill. indirekt szabályokat, törvényeket változtatják meg, úgy hogy az kevesebb hatalmat adjon. Persze részben erről is szó van.
De azért van néhány akadály is ezzel kapcsolatban.
Az egyik az, hogy az indirekt szabályozást nehéz megváltoztatni.
A másik az, hogy a kis hatalomból könnyen tud a vezetés egy nagyobb hatalmat, és abból még nagyobb hatalmat csinálni. Tehát hiába adnak a vezetésnek kisebb hatalmat a törvények által, pl. módosítja törvényeket és máris egy fokkal nagyobb hatalma van. Hasonlattal élve, a motor képes magát felhergelni, a kormány képes önmagát forgatni ezért kell olyan fékrendszert kialakítani amely független a motortól és a kormánytól. Amely fékrendszert a társadalom igazi főszereplője és vezetője, a nép tud csak megnyomni. Ez arra jó, ha az autó az igazi vezetőtől, a néptől függetlenül nagy sebességgel elkezd a rossz irányba száguldani, akkor be lehet nyomni a féket.
A harmadik pedig, hogy mégis egy tízmilliós vagy annál nagyobb, szervezett társdalom, koncentrált, szervezett vezetéséről van szó. Hasonlattal élve, egy egyszerű számítógép központi vezérlője, (processzorra) kisebb hatalommal bír (kisebb probléma adódik abból, ha elromlik, rosszul működik), mint egy nagy bonyolult számítógép központi vezérlője.
A negyedik pedig a történelmi fejlődést nem lehet bizonyos határon felül felgyorsítani. Vagyis azért van némi fejlődés, tehát nem teljesen statikus az állapot. Természetesen, szerintem a múltbelinél és jelenleginél sokkal gyorsabb és egyenletesebb is lehetett volna, lehetne a fejlődés
Az ábra tehát az említett nyílrendszereket ábrázolja és megpróbálja vázlatosan ábrázolni a társadalmat a hatalmi felépítés alapján. Ez az ábra kivételesen nem hegyes, piramis alakú, bár az is lehetne. Inkább az ábrázolási szempontok miatt nem piramis alakú.
Tovább az ábrán, ha vázlatosan is, de fel vannak tüntetve azon lényeges problémakörök, amelyek a fő témához (a társadalom hatalmi és szabályozási szerkezete) tartoznak.
( H 25 problémakör)
E fejezethez tartozó, kapcsolódó feladatok.
E hosszura nyúlt fejezet és kapcsolódó ábrák, egyik célja hogy kiegészítse ezt az egész tanulmányt. Nagyon hosszú lenne azon lista, amelyik felsorolná, milyen problémaköröket egészítene ki e fejezet, nem is vállalkozom erre. Csak néhány példa, nyilvánvalóan a politikai rendszer felépítéséhez is kapcsolódik, sőt az ABDK ábra a politikai rendszert ábrázolja. Nyilvánvalóan kapcsolódik az arányos és igazságos hatalmi és vagyoni hierarchia problémaköréhez. Kapcsolódik a világszövetség problémaköréhez. A demokrácia problémaköréhez. Az önrendelkezés, szabadság problémaköréhez. A kisközösségek, nemzetiségek, az autonómia problémaköréhez. A vezetés problémaköréhez, a hatalmi fékrendszer problémaköréhez. És persze kapcsolódik a jog a szabályozás problémaköréhez.
És még lehetne sorolni.
A kiegészítésen kívül talán még fontosabb a jó szabályozás, a jó törvénykezés kialakítása e fejezet segítségével.
A jog egyik része, a jelentősebb része nem arról szól, hogy elkészítenek egy egységes szabályozást, amely minden közösségre (kisközösségre, társadalmi rétegre, csoportra, stb.) vonatkozik és aztán majd a különböző közösségek ehhez a szabályozáshoz, igazodnak, vagy nem igazodnak, mert nem tudnak igazodni. Vagy igazodnak, de ezáltal a közösség és a velük kapcsolatos közösség is rosszul működik. A jog jelentősebb része arról szól, hogy minden közösség a neki megfelelő, és egyben a társadalomnak is megfelelő szabályozást kapja. A különböző országokat sem lehet egyformán szabályozni, minden országnak megvan a maga sajátossága.
A jogegyenlőség nem szólhat, arról hogy minden közösséget minden tekintetben egyformán kell szabályozni. Legfeljebb arról szól, hogy bárki lép be abba közösségbe, mindenkire vonatkozik annak a közösségnek a szabályzata, mely szabályzat egy bizonyos szintig, az alapvető demokráciaszintig ugyanolyon, mint más közösség szabályzata.
Legfontosabb talán az, hogy minden közösség önrendelkezési szintje és demokráciaszintje megfelelően legyen beállítva. Illetve, hogy létrejöjjön a lehető legnagyobb (a lehetőségekhez képest legnagyobb) önrendelkezés. Illetve, hogy létrejöjjön a lehető legnagyobb (a lehetőségekhez képest legnagyobb) demokrácia. Ezzel kialakul az igazságos, és arányos hatalmi hierarchia. Illetve ezzel nagyrészt kialakul az igazságos és arányos hatalmi és vagyoni hierarchia. Illetve ekkor minden vezetés és minden tagság az optimálishoz közeli hatalommal rendelkezik. Az optimális közeli hatalomelosztás nemcsak igazságos de jó döntéseket és jó működést is eredményez.
Mindehhez pedig elég sok szempontot kell megvizsgálni. A fejezetbe felsorolt szempontokat és kategóriákat kell megvizsgálni. Másképpen a feladat: minden közösséget párosítani kell a felsorolt kategóriák közül a megfelelő kategóriákkal.
Sok fajta szabályozandó egység van, pl. elit vezetés, felső középvezetés, állami, de nem vezetési társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás, stb., stb.. és ezek is tovább oszthatók, méghozzá többféleképpen. És ráadásul a szabályozásnak több fajtája, vonatkozása van. Véleményem szerint van egy optimálishoz közeli szabályozása minden egységnek, alegységnek, közösségnek, „teremnek”, amely megfelelő szabályozás szintén sok szempont alapján alakul ki. Ezt nevezem én a társadalom, a rendszer optimálishoz közeli hatalmi, felettes hatalmi, önrendelkezési, szabályozási szerkezetének.
A cél és faladat az, hogy a vezetés és a társadalomtudomány kialakítsa a társadalom, a rendszer azt az optimálishoz közeli hatalmi, felettes hatalmi önrendelkezési szabályozási szerkezetét.
Néhány mondat az ismétlésekről.
A hatalom az önrendelkezés, a hatalmi szerkezet, az ehhez kapcsolódó szabályozás problémaköre sokkal nagyobb, mint az első látszatra tűnik. Szóval egy óriási szerteágazó problémakörről van szó, melyet, ha összefoglalásszerűen, is, de lényeges tényezőt lehetőleg nem kihagyva akarok vázolni akkor még az alábbi kiegészítések is idetartoznak. Bármilyen hosszú is volt ez a fejezet erősen hiányos lesz, ha az alábbi kiegészítések nincsenek mellette. Az első kiegészítés a jog tanulmányrészben található, szabályozásról szóló fejezet. A másik kiegészítés a kisközösségekről (civil közösségekről) szóló tanulmányrészben található, előzetes összefoglalás című, de ugyancsak a civil közösségek szabályozásáról szóló fejezet.
Ismétlések.
Az alábbi fejezet a döntéshozó mechanizmusról szóló tanulmányrészben található.
A „független” igazságszolgáltatás. A jelen államkapitalista rendszer döntéshozó mechanizmusmásának alapvető hibái. A döntéshozó mechanizmus, az ABDK ábra szerint. A döntéshozó mechanizmusról szóló tanulmányrész egyféle alapvető tematizálása. Mindez összefoglalásszerűen.
Elméleti rendszertényező.
A „független” igazságszolgáltatás.
(H 81. problémakör)
Elsősorban a bíróságról (bíróságokról), ill. az ügyészségről (ügyészségekről), és mellékesen a rendőrségről van szó.
Egyfelől meg kell állapítani, hogy az igazságszolgáltatás nem jogalkotó, csak jogalkalmazó hatalom. Tulajdonképpen az igazságszolgáltatás a döntéshozó mechanizmus szempontjából hasonló helyzetben van, mint a „független” intézmények (ÁSZ, Alkotmánybíróság, MNB, stb.)
Másfelől a bíróság (és ügyészség) elé csak a társadalmi problémák, igazságtalanságok, hibás döntések töredéke kerül.
Továbbá esetenként gyakorlatilag is felfedezhető a függetlenség ill. az elfogulatlanság hiánya.
És elméletileg sem lehetséges az igazságszolgáltatás, és más független intézmények nagyfokú elegendő függetlensége és elfogulatlansága. Ugyanis az igazságszolgáltatás és más jogalkalmazó intézmények fizetését, költségvetését lényegében a legfelső (elit) jogalkotó vezetés határozza meg. A rájuk vonatkozó munkarendi eljárási szabályokat ugyancsak a legfelső jogalkotó vezetés határozza meg. És a jogalkalmazó vezetést is lényegileg a legfelső jogalkotó vezetés választja ki, és váltja le. A bírók kiválasztása talán kivétel, megjegyzem hiányos információm szerint ez sem a tudományos, objektív, demokratikus vezetés-kiválasztás, leváltás szerint történik. (Az ügyészség vezetőit viszont a legfelső jogalkotó vezetés választja.) Viszont a bíróságra (biróságokra) is érvényes, amit a fizetésekről, költségvetésről, szabályokról elmondtam.
De a lényeg, hogy a bíróság is csak jogalkalmazó testület. Ha pl. nincs arra megfelelő törvény, hogy a legfelső jogalkotó vezetést bizonyos esetekben bíróság elé kell állítani, akkor az ügyészség és a bíróság nem fog eme ügyekben dönteni.
De van itt még egy probléma, ami népi mondás szerint: holló a hollónak nem vájja ki a szemét.
A probléma ennél azért bonyolultabb: a jogalkalmazó felső középvezetésre is vonatkoznak a vezetés szükségszerű negatívumai, annak két fő ága. Az egyik, a vezetés hatalmi érdek, és rendszer-egyetértési szövetségben van. A másik a vezetés hatalmi harcot folytat, ill. klikkesedik.
És akkor még arról a szükségszerű negatívumokról nem is beszéltem, hogy az állami vezetők hajlamosak a nemtörődömségre, és a korrupcióra.
Ha az ABDK ábrát megnézzük, akkor azt az ellentmondást fedezhetjük fel, hogy a felső-közép jogalkalmazó egyébként korlátozandó és ellenőrizendő vezetés (beleértve az igazságszolgáltatást is) azonos azzal a független igazságszolgáltatással, és intézményekkel, akik szerepe a legfelső elit vezetéssel szembeni ellensúly, hatalmi fék (hatalomkorlátozás) lenne.
Kérdés, hogy érvényesítse az ellensúly, és korlátozó szerepét, ha közben mégis az a meghatározó, akit ellensúlyozni, korlátozni kellene? Illetve, csak akkor tudja ezt a szerepét érvényesíteni, ha valaki más és nem az ellensúlyozandó, a korlátozandó határozza meg őt. De akkor valakinek másnak kell meghatározni a felső-közép vezetést és nem a legfelső jogalkotó vezetésnek. De akkor ki legyen az? Itt jönne be, a közvetlen demokrácia és az alkotmány szerepe.
Két egyszerű példát is nézhetünk. Ha van egy kétkarú mérleg, akkor az egyik súly összesítve sokkal nagyobb, mint a másik, még akkor is a másikat kvázi ellensúlynak nevezzük. Vagy van egy bivalyerős mozdony, ami a szerelvényt húzza, akkor is, ha közben a vagonok kerekeit fékezik. Akkor is húzza, nem áll meg, ha a közben fékezik, a hatásfok viszont pocsék lesz. Egyfelől kell egy jó irányba haladó sín. Másfelől a mozdony, ha kell fékezetlenül húzza a szerelvényt, ha kell viszont álljon le a mozdony és kapcsoljon be a fékrendszer.
Visszatérve a „független” igazságszolgáltatásra, az igazságszolgáltatás csak egy hatalmi ellensúly, hatalmi fék, a sok közül. Másrészt hatalmi ágról, ágakról, kvázi kettős, vagy hármas hatalomról beszélni, több szempontból is elég nagy ostobaság. (Ide szokták keverni még a végrehajtó hatalmat is keverni, mint hatalmi ágat.) De nem is lenne jó, ha kettő, vagy három egymással szemben álló, egymást semlegesítő, egymást ütő hatalom lenne. Mindenképpen szükség van egy főhatalomra. De akkor mi a megoldás?
Három lehetséges megoldás rajzolódik ki, de ehhez ki kell nyitni a problémakört.
A jelen államkapitalista rendszer döntéshozó mechanizmusának alapvető hibái.
Egyfelől azt láthatjuk, és az ABDK ábrából kiderül, hogy van vagy 10 hatalmi ellensúly, hatalmi fék (hatalomkorlátozó tényező), de valójában még együtt sem elegendők. És ráadásuk van még ezen kívül 16 komoly hatalomkorlátozó módszer, azaz belső tényező.
Nem elegendők, mert előfordulhat pl. magyar történéseket alapul véve, hogy van egy csapnivaló hazudós, kvázi választási csalással hatalomra jutó, és az országot eladósító legfelső jogalkotó hatalom, akit a lakosság nagyobb része idő előtt le akar váltani, de nem tud. Ráadásul, mire észbe kap a nép, a hibák sokasága már el lett követve.
És előfordulhat, hogy egy másik legfelső jogalkotó hatalom a kétharmad birtokában, gyakorlatilag azt tehet, amit akar. A választási törvényeket, a média törvényeket, akár az alkotmányt is a saját érdeke szerint alakíthatja. Csak a saját önkorlátozása szab határt, annak, hogy mennyire megy messzire, mekkora hatalmat szerez magának.
Szóval ezeknek egy jó, döntéshozó mechanizmusban nem szabadna előfordulni.
Még a lehetőségeket is kellene zárni, vagyis ezeknek nem szabadna előfordulni.
De felsorolnám a 10 hatalmi ellensúly (hatalmi fék, külső hatalomkorlátozó tényező) fajtát. Mindegyik elé oda lehet tenni „független és elfogulatlan”.
Az alkotmány és a törvények.
Az ellenzék, a „független” intézmények, a stabil jogalkalmazó felső közép, és középvezetés.
A „független” igazságszolgáltatás.
Az állami, de nem vezetési társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás.
A civil szféra társadalomtudománya, oktatása, tájékoztatása (oknyomozó politikai sajtó), a művészetek, stb..
A közvetlen demokrácia.
A tüntetések, sztrájkok, stb.. melyek bár népi oldalról jönnek, de mégsem a közvetlen demokrácia kategóriájába esnek.
A piacgazdaság a versenygazdaság, és az, hogy a lakosság a saját döntésben választja ki e termelésen belül a termékeket, szolgáltatásokat.
Általában a szabályozott igazságos társadalmi, gazdasági és egyéb versenyek.
A kisközösségek, lakóközösségek (civil szféra) önrendelkezése.
Bizonyos nemzetközi szövetségek, és általában a külföld.
És van még 16 módszer-fajta, amire később térek vissza.
A következő megállapításokat tehetjük.
Bár van 10 hatalmi ellensúly hatalmi fék, de ezek még összesítve is kevesek.
Bár van 10 hatalmi ellensúly, hatalmi fék, de ezek mindegyike többé-kevésbé hiányos, többé-kevésbe mindegyik hiányában van a függetlenségnek és az elfogulatlanságnak.
Akár 20-ra is növelhetjük az ilyen típusú és hiányos hatalmi ellensúlyokat, hatalmi fékeket, az sem lesz elég, hiszen a 10 is kevés.
Ezek mellett szükség van olyan hatalmi ellensúlyra, fékre, ami valóban komoly erőt képvisel. És ez csak a közvetlen demokrácia lehet. Már csak azért is, mert a közvetlen demokráciára hatnak legkevésbé a vezetés szükségszerű negatívumai.
És akkor felsorolom a jelen döntéshozó mechanizmus alapvető hibáit és a lényegi megoldásokat, feladatokat is.
1. A legfelső jogalkotó vezetésnek is olyan a szerkezete hogy a valóságos hatalom néhány ember kezében marad.
2. A jogalkotás olyan hatalmas hatalom, hogy azt semmi nem képes rendesen ellensúlyozni.
Ebből a kettőből az ered, hogy hiába van 10-20 ellenhatalom, addig a helyzet lényegében nem javul, míg a legfelső jogalkotó vezetés szerkezete sem lesz alaposan megváltoztatva. A legfelső jogalkotó vezetés alapvető szerkezetváltozása egy fontos feladat.
3. Jelenleg a legfőbb ellensúly, hatalmi fék, a közvetlen demokrácia gyenge színvonalú.
Addig a helyzet lényegében nem javul, amíg a közvetlen demokrácia nem lesz magasabb színvonalú. Ez szintén fontos feladat.
4. Bár sok a hatalmi ellensúly, de nincs igazi függetlenség, elfogulatlanság.
Addig a helyzet lényegében nem javul, amíg a függetlenség, elfogulatlanság ténylegesen nem növekszik. És itt jönnek majd a módszerek. Két ága van azért ennek a problémának. A független elfogulatlan vezető-kiválasztás, leváltás. És független szabad működés.
Mindez fontos feladat.
5. Rendben van, hogy van hatalmi ellensúly, de mi biztosítja, hogy ez az ellensúly jó irányú ellensúly. Mert az is lehet, hogy éppen a főhatalom menne jó irányban, és ellensúly menne rossz irányba. (Attól hogy hatalmi fékek fékezik haladást, szerelvény akár a rossz irány felé haladhat.)
Feladat, hogy pl. az alkotmánynak biztosítani, kellene a demokratizálódás, és az igazságosság irányát. Ez is fontos feladat. Jelenleg ez nincs biztosítva.
6. Jelenleg túlságosan érvényesülnek a vezetés szükségszerű negatívumai (elvtelen hatalmi szövetségek, rendszeregyetértés, érdekszövetség, elvtelen hatalmi harc, populista politika, érdektelenség, személyes anyagi hatalmi előnyök, korrupció, stb..)
Csökkenteni kell a vezetés szükségszerű negatívumait. Bár ez elsősorban az elfogulatlan vezető-kiválasztással, leváltással és független elfogulatlan működéssel lehetséges, de azért vannak más feladatok is.
7. Jelenleg nincs megoldva, hogy legyen egy főhatalom, de ez a főhatalom mégis korlátozva legyen.
Jelenleg a főhatalom és a hatalmi ellensúlyok (hatalmi fékek) között túl nagy a hatalmi különbség. Az egyes hatalmi rétegek között jelenleg két fok az eltérés, el kell érni, hogy csak egy fok, vagy inkább csak fél fok legyen a különbség. És el kell érni azt, hogyha a hatalmi ellensúlyok fele mást akar, akkor már átbillenjen a mérleg. Vagyis a főhatalomnak nagyobbnak kell lenni, mint bármelyik ellenhatalomnak de nem szabad nagyobbnak lenni, mint az ellenhatalmak összességének. Ezt pedig úgy lehet megoldani, hogy a legfelső jogalkotó hatalmát valamennyire csökkentik a felső-közép vezetés, a középvezetés hatalmát kevéssel növelik. A piacgazdaság, versenygazdaság önrendelkezését úgy növelik, hogy abból kimarad a nagytőke hatalmának növelése. A népréteg, a kisközösségek, hatalmát önrendelkezését (és demokráciaszintjét) növelik. Mindez szabályozási feladat.
A döntéshozó mechanizmus az ABDK ábra szerint.
(Bár az előzőkben is erről volt szó.)
A meglehetősen bonyolult ábra sajnos alapos tanulmányozást igényel.
Ezért megpróbálom összegezni az ábrát.
Az ábra tartalmazza a tíz hatalmi ellensúlyt, ezeket már felsoroltam. Az ábra tartalmazza a hatalmi, önrendelkezési rétegeket, és csoportokat, ezeket nem sorolom fel.
Az ábra nyilak formájában tartalmazza a legfőbb hatásokat, szabályozásokat, erre sem térek ki.
Kitérek viszont a 16 hatalomkorlátozó módszerre (belső vezetésre, vonatkozó tényezőre.) de ezeket rögtőn egyféle kategorizálásban sorolom fel.
1. A legfelső jogalkotó vezetés szerkezetének alapvető változtatásával függ össze:
A független, tudományos demokratikus jogalkotó irányító testületek kialakítása.
A vezetési szerkezet megváltoztatása.
A vezetésre vonatkozó előírások, törvények részletességének pontosságának, fokozása. A vezetői felelősségre vonás szigorítása, pontosítása. A decentralizáció pontosítása. Stb..
2. Általában a vezetői függetlenség elfogulatlanság növelésnek módszerei:
A közvetlen demokrácia, valamint az elfogulatlan társadalomtudomány fokozása a vezetés-kiválasztásban, leváltásban.
A független működés biztosítása: csak munkakapcsolat, nehezen változtatható, jövedelmek költségvetés. (Ugyanakkor egy bizonyos szintig teljesítményarányos jövedelmek, azután leváltás.) Általában a demokrácia, a tudományos jelleg fokozása a vezetésen belül. Általában pontosabb felelősségre vonás. Általában a decentralizáció pontosítása. Általában a vezetésre vonatkozó előírások, törvények részletességének pontosságának, fokozása. Stb..
3. Szabályozásokkal, törvényekkel a szükségszerű negatívumok csökkentése.
4. Az egyéb hatalomnormalizáló tényezők, módszerek, ill., az „stb.” legalább az alábbiakat tartalmazzák:
A programalkotó, programszelekció mechanizmus problémája.
A tiszta logikus átlátható állam kialakítása. A keveredések, zavarosságok és ezekből adódó hibák megszüntetése.
A pártrendszer és többpártrendszer problémája.
Itt is elmondom: el kell ismerni a jelen rendszer, rendelkezik a történelem viszonylag legdemokratikusabb legjobb döntéshozó mechanizmusával. Azonban ez csak egy viszonylagos jóság. Ha hibákat és a megvalósítatlan feladatokat nézzük, akkor ez a döntéshozó mechanizmus nagyon messze van a „jótól”.
E, vagyis a döntéshozó mechanizmus tanulmányrész egyféle tematizálása.
Melyek azok a témák, amik nem itt vannak részletezve.
Mindegyikhez hozzá lehet tenni: és azok fejlesztéséről. Ugyanis azzal is fejlődik a döntéshozó mechanizmus, ha az alábbiak fejlődnek.
Részletesen más tanulmányrészben van szó, a jogról, az alkotmányról, a törvényekről, az igazságszolgáltatásról. Itt csak a fejlődésbiztosítás tekintetében jelenik meg.
Részletesen más tanulmányrészben van szó a vezetés szükségszerű negatívumairól.
Részletesen más tanulmányrészben van szó a társadalomtudományról, oktatásról, tájékoztatásról.
Részletesen más tanulmányrészben van szó, a magángazdaságról, a piacgazdaságról, versenygazdaságról, és nagytőke problémájáról.
Részletesen más tanulmányrészben van szó, az államról és a civil szféra, ill. piacgazdaság viszonyáról, itt csak a zavarosság tekintetében jelenik meg.
Részletesen más tanulmányrészben van szó a kisközségekről, a civil szféráról.
Részletesen más tanulmányrészben van szó a versenyekről.
Részletesen más tanulmányrészben van szó a nemzetközi szövetségekről, a külföldről, itt csak bizonyos vonatkozásban jelenik meg.
Részletesen más tanulmányrészben van szó, a rendszer, társadalom hatalmi önrendelkezési szerkezetéről (7. hiba és faladat.) Több tanulmányrészben van arról az általános feladatról szó, hogy általában (szinte minden hatalmi ellensúly tekintetében) növelni kell az önrendelkezést és a demokráciaszintet.
A demokráciáról, a közvetlen demokráciáról több helyen van szó. Itt ebben a vonatkozásban van szó a közvetlen demokráciáról: hogyan lehet a közvetlen demokráciát beilleszteni a döntéshozó mechanizmusba. Mellékesen e közvetlen demokrácia szükségessége.
Ezek után: mely témákról szól ez a tanulmányrész:
(Mint látható elsősorban a módszerekről szól.)
1. Bevezető elmélkedések a döntéshozó mechanizmusról.
2. Hogyan lehet a közvetlen demokráciát beilleszteni a döntéshozó mechanizmusba. Mellékesen e közvetlen demokrácia szükségessége.
3. A független, tudományos demokratikus jogalkotó irányító testületek kialakítása. (A legfelső jogalkotó vezetés szerkezetének alapvető változtatásával függ össze.)
A vezetési szerkezet megváltoztatása.
A vezetésre vonatkozó előírások, törvények részletességének pontosságának, fokozása. A vezetői felelősségre vonás szigorítása, pontosítása. A decentralizáció pontosítása. Stb..
4. Általában a vezetői függetlenség elfogulatlanság növelésnek módszerei.
5. A közvetlen demokrácia, valamint az elfogulatlan társadalomtudomány fokozása a vezetés-kiválasztásban, leváltásban.
6. A független működés biztosítása: csak munkakapcsolat, nehezen változtatható, jövedelmek költségvetés. (Ugyanakkor egy bizonyos szintig teljesítményarányos jövedelmek, azután leváltás.)
Általában a demokrácia, és a tudományos jelleg fokozása a vezetésen belül. Stb..
7. Általában a decentralizáció pontosítása.
8. Általában a vezetésre vonatkozó előírások, törvények részletességének pontosságának fokozása.
9. Általában, a vezetői felelősségre vonás
részletességének, pontosságának, igazságosságának fokozása.
10. A programalkotó, programszelekció mechanizmus fejlesztése.
11. A tiszta logikus átlátható állam kialakítása. A keveredések, zavarosságok és ezekből adódó hibák megszüntetése.
12. Az alkotmány biztosítsa a fejlődést. Stb..
A fentiek egyben a döntéshozó mechanizmus alapvető feladatai.
E tanulmányrész lényegében arról szól, hogy ezen alapvető feladatok miért szükségesek, és konkrétabban hogyan lehet azokat magvalósítani.
Az A/1 ábra szerint van ez a tanulmányrész felépítve.
Az alábbi fejezet az oktatás, tájékoztatás tanulmányrészben található.
A vezetéstől független, tudomány, társadalomtudomány a társadalomszervezés (rendszer) hatalmi (önrendelkezési) szerkezetének szempontjából. Az ABDK ábra. Elméleti rendszertényező. (H20 problémakör.)
A tudomány, társadalomtudomány elsősorban az oktatás, tájékoztatás (tudatformálás) kisebb mértékben a közvetlen leleplezés vonatkozásában hat a társadalomra. Bár ez (a tudatformálás) egy közvetett és időben is elhúzódó hatás de azért rendkívül jelentős hatás.
Ha kategorizálunk, akkor van a vezetés tudatformáló hatása, pl. a törvények, szellemiségén (alapvető jogelvek) keresztül. Vagy a programok szellemiségén keresztül. Vagy közvetlen nyilatkozatokon keresztül. De azért ne felejtsük el a vezetés, a közvetlen hatalom, az irányítási hatalom birtokosa. Ez önmagában is legalább akkora hatalom, mint az egész tudatformálási hatalom an-blokk.
Visszatérve a tudatformálásra, van a közvetlen népi, az emberek egymásra hatása, pl. a szülő nevelése, hat a gyerekére. Az emberek beszélgetnek egymással. A népi kultúra hatása, és még lehetne sorolni.
És a kettő között van ez a jelentős nagy kategória, a vezetéstől, független tudomány, társadalomtudomány (oktatás, tájékoztatás).
Ez is sok részből áll össze.
Az iskolák inkább a középiskolák és még inkább a főiskolák, egyetemek autonómiája.
A közszolgálati média kisebb függetlensége és a civil (magán) média (elsősorban a politikai médiáról van szó) nagyobb függetlensége.
A tudományos, elsősorban a társadalomtudományos kutatóintézetek függetlensége.
A művészetek azon jelentős része, amelynek azért ha közvetve is de a társadalom a fő témája. (Nem véletlenül cenzúrázták jelentősen a korábbi korokban a művészeteket.) (És ezek függetlensége)
Az eszmei, ideológiai (civil) közösségek. Tehát azon eszmei közösségekről van szó, melyek valamilyen ideológiát, világnézetet vallanak, de nincsenek benne a vezetésbe. Pl. olyan pártok, melyek nem kerültek megválasztásra. Pl. a vallási közösségek. És még lehetne sorolni az ilyen jellegű közösségeket. (és ezek függetlensége.)
Általában az értelmiség azon szerepe, hogy az átlagnál jelentősebben formálja a tudatot. (És ennek függetlensége)
És persze vannak azon tehetséges, jó gondolatokkal rendelkező emberek akik, a felsoroltak egyikébe se tartoznak, de azért az ő megjelenésüket, részvételüket is biztosítani kellene. Nevezzük őket „egyéb okos politizáló embereknek”. (És ezek függetlensége)
És az egyéb, itt nem említett tudatformáló módok, szervezetek, közösségek, emberek.
Az egyik kiindulás az, hogy mindezek hatalmi ellensúlyként esetleg hatalmi fékként működnek. Az elitvezetés óriási hatalmát kell ellensúlyozni, korlátozni.
Amikor a felsoroltak függetlenségéről beszélek, akkor egyfelől arra gondolok, hogy ezek a tudatformáló tényezők, társadalom szerkezetileg függetlenek az uralkodó elitvezetéstől. Másfelől arra gondolok hogy ezen függetlenségüket, önrendelkezésüket meg is kell tartaniuk, sőt még e rendszerben sem árt kissé fokozni.
Ugyanis összességében még a jelen rendszerben sem alakult ki a független szervezett társadalomtudomány. Ezzel is több helyen foglalkoztam. Mert a jelen rendszerben mindenki mondhat bármit, mindenki becsmérelhet bárkit. De pl. nincs mérve a nép, a többség valós világnézete. De pl. nem jött létre a jövő fejlettebb rendszeréről való komolyabb, tudományosabb vita. Még a vita sem jött létre. Vagyis a „független” társadalomtudomány, még annyira sem független hogy azt mondja: lehet ennél fejlettebb demokratikusabb rendszer. Vagyis osztja a vezetés azon nézetét, hogy lényegében nincs ennél fejlettebb rendszer. De még addig sem jutott el kimondja: a jelen nemzetközi pénzügyi rendszere csapnivaló, alapos reformra szorul.
A függetlenség fokozásán kívül arra is szükség lenne, hogy valamilyen egységes szerveződésbe kerülnének a felsoroltak. És arra is szükség lenne, hogy a lényeges témákkal (pl. társadalomfejlődés) szinte mindegyik foglalkozzon. Valahogy a jelenlegi kaotikus, locsi-fecsi jelleget meg kellene változtatni.
A másik kiindulás, hogy a független tudományból, társadalomtudományból nemcsak jó, igaz, haladó nézetek jöhetnek, de hamis, káros visszahúzó nézetek is jöhetnek. Ezért szükség van szelekcióra, és felügyeletre.
Az ABDK ábra is azt mutatja, hogy a vezetés felől (a független társadalomtudománynak (összességében, mert azért több rétegből áll) egy közepes-gyenge felügyelet lenne szükséges. A népréteg a többség felől pedig egy közepes-erős felügyelet lenne szükséges.
Felügyelet szempontjából legalább három réteget érdemes megkülönbözetni, ez az ábrán talán megmutatkozik. A nem vezetési, de állami tudomány, társadalomtudomány (oktatás, tájékoztatás). A civil szféra (politikai média, művészetek, stb.) társadalomtudománya (oktatás, tájékoztatás). És kettő közötti köztes területek, pl. a szervezett eszmei közösségek, elsősorban azok vezetése.
A vezetésnek a független társadalomtudományra vonatkozóan egy közepes-gyenge szabályozást kell kialakítani, amely biztosítja a tőle való közepes-erős függetlenséget, önrendelkezést. Ebbe még belefér, hogy pl. a káros szellemet romboló szellemi termékeket magasabb adóval „büntessék”. Ugyanakkor nem feltétlen a vezetésnek kell eldönteni, mi a káros szellemi termék.
A népréteg felügyelete lényegében két fő tényezőből áll.
Az egyik a közvetlen demokrácia, vagyis az hogy pl. az eszmei közösségeken belül is az lenne a jó, ill. az lenne a fejlődés, ha ezek demokratikusan működnének, azaz a tagságnak viszonylag nagy beleszólása lehetne az érdemi dolgokba és a közösség fejlődésébe. Vagy, hogy az iskolák demokráciája növekedne, a szülők, a diákok nagyobb beleszólással bírnának. Stb..
A másik pedig, a nép (népréteg) szabad kiválasztása. Vagyis a nép azt a nézetet fogadhatja el, amit akar, abba az eszmei közösségbe lép be, amibe akar, azt a szellemi terméket vehet meg, amit akar, azt a műsort nézhet meg, amit akar, stb..
Jelenleg átlagosan a vezetés közepes-gyenge felügyelete, szabályozása talán megvan. De csak átlagosan, vannak területek, amelyek a kelleténél gyengébb vannak területek melyekben a kelleténél erősebb a szabályozás, a felügyelet. Jobban át kellene gondolni ezt az egészet.
A vezetés és népréteg felügyelete egyébként egymással ellentétesen arányos, egymás kiegészítése. De ez nem jelenti azt, hogy tartalmilag is szükségszerű az ellentmondás. Itt megint előjön a közvetlen demokrácia, vagyis a többségi döntés kérdése. Van pl. egy vitahatóan káros szellemi termék, pl. egy tévé műsor. Ha az emberek pl. 70%-a azt mondja, hogy ez káros, akkor az káros, még akkor is ha 30%-nak tetszik. Ekkor az állam ezt a tévé műsort, ha nem is tiltja, de magasabb adót kiróhat rá. És előjön, hogy a demokratikus államnak inkább szelídebb közvetett eszközökkel (adó, támogatás, pénzbeli, könnyebben nehezebben teljesíthető szabályok, meggyőzés, stb.) kell terelgetni, mintsem karámok között hajtani.
Talán a népréteg átlagosan közepes-erős felügyelete is megvan. De talán itt elmondható, hogy vannak területek melyekben a kelleténél gyengébb a felügyelet és vannak területek, melyekben a kelleténél erősebb a felügyelet. Nekünk egyszerű állpolgároknak is többet kell gondolkodni és következetesebben szükséges szelektálni.
Az alábbi ismételt fejezet a jogról szóló tanulmányrészben található.
A szabályozás, jog, problémaköre az önrendelkezési (önálló hatalmi) fok és a demokráciaszint vonatkozásában. Az önrendelkezési fok és a demokráciaszint összefüggései és megállapításai. Elméleti rendszertényező. Elsősorban az ABDK ábra.
(H 60-80 problémakör.)
Miért is bonyolult ez az egész problémakör?
Különböző sokfajta közösség jön létre.
Ezek egy részét be kell tiltani.
Ezek egy részét részben át kell alakítani, különböző feltételekhez kell kötni.
Ezek egy részéről gondoskodni kell, támogatni kell, és átalakulásra kell őket ösztönözni.
Ezek egy részét változatlanul kell hagyni.
Ezek egy részét változatlanul kell hagyni, és támogatni kell.
A létrejövő közösségeket megfelelő kategóriákba, ill. szabályozási kategóriákba kell besorolni, és megfelelően kell a kategóriákat szabályozni.
A fejezet olvasása közben nem ajánlatos elfelejteni, hogy ez a fejezet elsősorban a közösségek önrendelkezéséről és a közösségek demokráciájáról szól, ill. a kettő bonyolult viszonyáról szól. A közösségek önrendelkezése: a közösség vezetésének és tagságának együttes hatalma (önrendelkezése) a többi közösséghez képest. A többi közösségből áll össze a felettes hatalom. Másképpen a közösség (a tagság és a vezetés együttesen) milyen arányban részesül az összes hatalomból.
A közösségek demokráciája: a közösség tagságának hatalma önrendelkezése, érdemi beleszólása a közösség ügyeibe, a közösség vezetésével „szemben”. Illetve szélesebb értelemben nemcsak saját vezetésével szemben, hanem a vezetés, vezetésével szemben is, vagyis a tagság hatalma, az összes felette álló vezetés viszonylatában. Másképpen, a közösség tagsága (vezetés nélkül), milyen arányban részesül az összes hatalomból. A nemzeti közösség, mint egyfajta, bizonyos értelemben különleges közösség, tagsága a népréteg, lakosság, a vezetése pedig az ország-vezetés, állami vezetés.
De itt azért (újra) megjegyzem pl. a 15%-os önrendelkezési fok, amennyiben a 25%-ot tekintjük 100%-nak, akkor az, 60%-os önrendelkezési fok.
És a jövő fejlettebb társadalmában a 0%-4%-os önrendelkezési fok sem azt jelenti, hogy szolgaságban van a közösség. A következőket jelenti. Az 50%-os alapvető demokráciaszint, amely egyfajta alapvető önrendelkezési fok is, alapból biztosított. Továbbá azt jelenti, hogy van önrendelkezése a közösségnek, beleszólhat a rá vonatkozó ügyekbe, csak az nem lépi át azon határt, amely már 5%-os önrendelkezési foknak nevezhető. Továbbá azt jelenti, hogy a közösség önrendelkezése és demokráciája is a felettes hatalom által irányított, de az önrendelkezés és demokrácia kiteljesedésének irányába, irányított.
Kétségtelenül, szét kell választani az önrendelkezés értelmezését a különböző rendszerek szerint. Mert voltak olyan rendszerek, (talán vannak is) amelyekben valóban lehetséges volt a szolgaság, a szinte nulla önrendelkezés, és demokráciaszint egyes közösségek, sőt népek vonatkozásában is.
Amiről e fejezetben beszélek az a jövő fejlettebb rendszerében értelmezett önrendelkezési fok és demokráciaszint.
Elmélkedés az önrendelkezésről. Elmélkedés az alapvetésekről. (H60 problémakör)
Mivel e fejezetben az önrendelkezés a leggyakoribb fogalom, ezért szerintem valamilyen szinten tisztázni szükséges. Nem is olyan könnyű meghatározni, hogy mekkora is pl. a saját magunk önrendelkezése. (Az önrendelkezésnek szabadságnak van egy olyan aspektusa, hogy saját érzésein, vágyaink, akaratunk felett uralkodunk, de ebbe itt most nem megyek bele.) Egyfelől rengeteg írott és íratlan szabály, törvény vesz minket körül, másrészt úgy érezzük, hogy azért döntően mi magunk határozzuk meg a cselekvéseinket. Az ellentmondás abból is keletkezik, hogy a legtöbb szabállyal egyetértünk, és így azokat kvázi saját akaratunkból tartjuk be.
Nézzünk egy egyszerű példát, sétálok az utcán. Nem szemetelek. Nem lököm fel a szembejövő embereket. Inkább kikerülöm őket. Nem szidalmazom, bántalmazom őket. Nem kapok fel egy követ, és nem kezdem el ütni az autókat, kerítéseket. Sőt még attól is tartózkodom, hogy más tulajdonához hozzáérjek. Nem sétálok be idegen házakba, kertekbe. Ha a kertkapuhoz le van támasztva egy kerékpár, akkor azt nem viszem haza, feltéve, ha tisztességes vagyok. Általában a járdán megyek, és nem az úttesten. Nem gyújtok tüzet az utcán és nem kezdek szalonnát sütni. Stb., stb.. Tulajdonképpen ezeket a törvények is előírják. De ezekkel a törvényekkel egyetértek, főleg azért, mert ezeket a normákat már kisgyerekkoromba belém nevelték mint erkölcsi evidenciákat.(Így szocializálódtam.) Sétáltunk az utcán és rám szóltak a szüleim: ezt nem szabad, meg azt sem szabad. Jobb esetben meg is magyarázták hogy miért nem szabad. Felfogás kérdése, hogy azon normák betartását, amelyekkel egyetértek az önálló akarathoz, az önrendelkezéshez veszem, vagy nem veszem oda.
Tulajdonképpen egyik megoldás sem jó, mert akkor egy ártatlanul börtönben ülő, de manipulált ember azt mondhatja, hogy ő szabad, mert egyetért azzal, hogy lecsukták. De a másik eset sem jó, mert nem teszek különbséget a kényszerűség és az önálló akarat között. Ezért azt mondom, hogy a helyes felfogás: azokkal szabályokat, amelyekkel egyetértek részben 50%-ban a külső felettes hatalomhoz sorolom be, részben 50%-ban az önrendelkezéshez sorolom be. Nézzük ezt számszerűleg. Van pl. külső 10 szabály abból 8-cal, egyetértek 2-vel, nem. Amikkel nem értek egyet, azokat egyértelműen a külső, felsőbb hatalomhoz veszem. Amikkel egyetértek, annak felét veszem a külső felsőbb hatalomhoz. Ebben az esetben 6 szabály 60%, a külső felsőbb hatalomba, és 4 szabály, 40%, az önrendelkezésembe, sorolódik. Itt belép az a kérdés, hogy nemzet összes törvénye, szabálya mennyire népérdekű. Ha az átlag kevésbé népérdekű, akkor több lesz azon szabályok száma, amelyekkel nem értek egyet csökken az önrendelkezésem. Ha erősen népérdekű a szabályozás, akkor nő az önrendelkezésem.
Persze ez csak másodlagos az önrendelkezés lényegéhez képest: amikkel nem értek egyet, azokat mennyire tudom megváltoztatni. Mennyire tudok részt venni a szabályozás alakításában. Ez az önrendelkezésnek és a demokráciának is a fő kérdése.
Visszatérve, én úgy gondolom, hogy társadalomtudományos szempontból ez a megfelelő kiindulás. Vagyis az, hogy az önrendelkezésbe csak a felettes hatalom előírásai számítnak bele, és az részben irreleváns, hogy azokkal egyetértek, vagy sem. Így nézve már jelentősen leszűkül az önrendelkezés. Ekkor viszont felmerül a kérdés, hogy van e egyáltalán önrendelkezés. A séta példánál maradva, azt eldönthetem, hogy merre sétáljak, hogy lassan, vagy gyorsan menjek, hogy hol álljak meg. Azt is eldönthetem, hogy mikor sétáljak, reggel, este, vagy éjszaka. Hogy útközben fütyörésszek, dúdoljak, magamba motyogjak, vagy sem. Legfeljebb ez utóbbiért kvázi megszólnak az emberek. De pl. a kiabálás már zavarhat másokat, és azzal már megszeghetem a „csendrendeletet”. Akár hátrafelé is mehetek, ekkor is csak flúgos futamnak tartanak, a szabályokat nem szegem meg. Szóval ezért van önrendelkezés is. Az viszont megint egy előírt szabály, hogyha más teszi ugyanezeket (össze-vissza sétál, fütyörészik, stb.), senki, és én sem korlátozhatom ebbéli tevékenységében. Tény, hogy igen nehéz számszerűsíteni, hogy mekkora az önrendelkezésem, pl., amikor a közterületen sétálok. Én azt mondom, hogyha az egyetértést félretesszük, nem számítjuk, akkor az utcai séta alatt 25%-os az önrendelkezésem, és 75%-ban egy felettes hatalomnak vagyok kénytelen (vagy egyetértve) engedelmeskedni. Elismerve, hogy ez egy elég szubjektív szám. Az előírások lényege, (feltéve, ha jók azok), hogy én és senki, másnak nem árthat.
(Ugyanakkor van egy jelentős átmenet, amit úgy hívhatunk, hogy illem, amit a törvény nem szabályoz, de a társadalom elitéhet, megszólhat. Az megint egy külön kérdés, hogy az illemszabályokat hová csatoljuk, az előírásokhoz, avagy az önrendelkezéshez, amennyiben azok megszeghetők. Én nem csatolom sehová.)
De eddig csak arról volt szó, hogy önmagunkkal mi tehetünk (ez a szűken vett önrendelkezés), és még nem beszéltünk arról, ha van kifelé irányuló hatalmunk is. Ha abból indulunk ki, hogy társadalmat nemcsak egyének, hanem közösségek is alkotják, akkor mi vonatkozik a köztereken gyalogosan tartózkodók, közlekedők közösségére, ill. társadalmi rétegére. Egy sereg szabály, pl., nem lehet másnak ártani, minden közösségre vonatkozik, tehát azokat nem kell újra és újra felsorolni. Mondjuk két szabály fogalmazható meg e közösség, ill. társadalmi réteg vonatkozásában: nem szabad mások közlekedést korlátozni. Nem szabad szemetelni, a környezetet szennyezni.
Ha magas szintű a közvetlen demokrácia, akkor ez azt jelenti, hogy a 25%-os önrendelkezésből 30%-os is lehet, mert a felettes hatalom előírásaiba maga a sétáló is beleszólhat.
Ez az utcán tartózkodó gyalogos emberekre vonatkozott, egy rétegre, akik nem végeznek a társadalom szempontjából veszélyes jelentős tevékenységet. Természetesen nagyos sok réteg és közösség van.
Érdemes azonban vázlatosan felsorolni pl. az utcán tartózkodók, közlekedők önrendelkezése miért pl. 25%-os.
Az utcán nem lehet másnak ártani. Ez rengeteg fontos szabály, lénygében az egész büntetőtörvénykezés. Ezt döntően a felettes hatalom hozza meg. Meglehetősen elnéző a számítás, ha azt mondom, hogy fontosságban (és mennyiségben) kiteszi az utcán tartózkodók szabályozásnak 50-70%-át.
Nem lehet a közlekedést akadályozni, nem lehet a közterületet szennyezni. Ez fontosságban (és talán mennyiségben) kiteszi a szabályozás 25-30%-át. Ezt is döntően a felettes hatalom határozza meg.
Tételezzük fel, hogy van egy nagyon erős közvetlen demokrácia, vagyis a nép (az utcán tartózkodók) kb. 20%-ban részt vehetnek mind a büntetőtörvények, mind a köztéri közlekedés, szemetelés szabályainak kialakításába. Bárhogy számoljuk felettes hatalom előírása ebben az esetben is, kiteszi az 50%-ot, illetve a további 25%-ot.
A maradék 25% az önrendelkezés, vagyis ez esetben az, hogy az utcán tartózkodó eldöntheti, hogy merre megy, hogy leül a kerítés szélére és még hosszan sorolhatnám. De azért lássuk be, hogy ezek azért kevésbé fontos szabályok, döntések, mint pl. az, hogy nem lehet ölni, rabolni, bántalmazni, tulajdont sérteni és még hosszan sorolhatnám.
Kitérés a kifelé irányuló hatalom problémájára. (H 61 problémakör)
Hát ez még nehezebb téma. Abból indulok ki, hogy vannak az utcán sétáló, és minden mást csináló emberek és van egy mindenható főúr. Ha a mindható főúr egy abszolút diktátor lenne, akkor mondjuk az embereket börtönbe zárná. Ha puhább diktátor lenne, akkor fölöslegesen korlátozná pl. az utcai sétálás szabályait. Ekkor az utcán sétálok önrendelkezése nem 25% lenne, hanem sokkal kisebb. Ha csak „nem szabad másnak ártani” szerint korlátoz, akkor azt lehet mondani, hogy ez a főúr nagyjából népérdekű, és az utcán sétálók önrendelkezése 25%. Sajnos ez sem ilyen egyszerű, mert a felettes hatalom népérdekűsége ennél sokkal bonyolultabb. Azért kell a népérdekűséggel foglalkozni, mert a másik kiterjedés, hogy hány vezetettre hány vezető esik semmit sem ér, ha a népérdekűség nincs tisztázva. Tehát van egy mindenható főúr, aki mondjuk közepesen népérdekű. Ha az emberek önrendelkezése 25%-os, akkor ennek a főúrnak hatalma 75%-os. Természetesen a főúr akár maga a társadalom is lehet. A felettes hatalom problémájával egy másik fejezetrészben foglalkozom.
Igen, de vannak hatalomkorlátozó tényezők (ABDK ábra), amelyeket egyszerűsítsünk le, úgy hogy ez a főúr kénytelen megosztani hatalmát sok más emberrel. Az alkotmány, a törvények azt jelentik, hogy azok nagyobb részét egy előző vezetés hozta, tehát ez is egy hatalommegosztás. Aztán van a hatalomdecentralizáció, a hatalmasok létszáma. Aztán van hatalomfajták szerinti szétosztás. A közvetlen demokrácia azt jelenti, hogy egy sereg kisember nagyon kis mértékben, de összességében jelentősen szintén részt vesz hatalomban. Ezeket is vehetjük hatalomelosztásnak. A nemzetközi jog azt jelenti, hogy külföldi emberek is részt vesznek hatalomban. Tehát a főúrnak nagyon sokfele szét kell osztani hatalmát, ami csak nagyjából adja ki, hogy mennyi marad neki. De az sem mindegy hogy mennyi a vezettek száma. Hiszen ha egy ember csak 1%-kal szólhat bele egy másik ember életében, de 10 millió ember életébe szól bele 1%-kal, akkor annak a hatalma 10 milliós értékű. Ha 100 ezer ember szólhat bele 10 millió ember életében 75%-ban akkor ennek a 100 ezer embernek a hatalma 7500-as értékű. Ha a kötelező népérdekűséggel a 75%-os beleszólás lecsökken 10%-ra, akkor 100 ezer ember beleszólása 10 millió ember életébe 1000-es értékű (1000%-ú). Ez még mindig óriási hatalom. És ezen belül egészen különböző nagyságú hatalmak alakulnak ki, lesznek olyanok, akiknek 10 ezres lesz hatalmuk.
Tehát tovább kell növelni a „hatalomgyakorlók” számát, még jobban szét kell osztani hatalmat, illetve a kötelező népérdekűséget kell növelni.
Ebben a fejezetben nem az egyénekről, hanem a közösségek hatalmáról van szó, de az alapproblémák azonosak. Az egyénekből, azok átlagából áll össze a közösség. (Bár a közösségnek van egy külön aspektusa, a fák sokasága, nem azonos az erdővel, de ezt most nem keverem ide.)
Pontosabban az a kérdés, hogy egy közösség kifelé irányuló hatalma mekkora.
Ez az ABDK ábrán felsorolt hatalomkorlátozó, hatalomkiegyenlítő, ill. hatalomnormalizáló (kötelező népérdekűség) tényezőktől függ. Abból kell kiindulni, ha bizonyos közösségeknek a kelleténél nagyobb hatalmuk van, akkor más közösségeknek kelleténél, a normálisnál (optimális közeli) kevesebb önrendelkezése, ill. hatalma lesz. Ha pedig minden közösség az optimálishoz közeli önrendelkezési és rendelkezési fokkal és demokráciaszinttel rendelkezik, akkor a kifele irányuló hatalom is az optimálishoz közeli lesz.
(H 61 kategorizálás.)
1. Tehát vannak közösségek, amelyeknek nincs kifelé irányuló hatalmuk, csak önmagukra irányuló hatalmuk, szűken értelmezett önrendelkezés. Pl., egy társasház közössége.
És ezen belül is ez az önrendelkezés különböző mértékben korlátozva lehet.
1. Szinte nincs korlátozva az önrendelkezés.
2. Közepesen van korlátozva.
3. Erősen korlátozva van, a felsőbb hatalom, rátelepszik a közösségre. A kelleténél kevesebb az önrendelkezés.
De másképpen is feloszthatók azon közösségek, amelyeknek csak önrendelkezése van.
4. Pl. aszerint, hogy mennyire fontosak, mennyire veszélyesek, ezzel arányos, hogy mennyire fontos az önrendelkezésük.
5. És vannak közösségek, amelyeknek van befelé irányuló hatalmuk, szűken vett önrendelkezésük, és van kifelé irányuló hatalmuk az is különböző mértékű, lehet.
Általában kifelé irányuló hatalom nagysága, arányos közösség fontosságával, veszélyességével és az önrendelkezés fontosságával. Pl. a parlament belső szabályzata önrendelkezése, a házszabály. Mivel a parlamentnek óriási, kifele irányuló hatalma van, a belső szabályzat is felértékelődik. Felértékelődik parlament demokratikus szintje is.
A kifelé irányuló hatalom korlátozása, kiterjed az önrendelkezés korlátozására is.
A szélesebben vett önálló hatalom: az önrendelkezés és a kifelé irányuló hatalom összessége. Pontosabban e közösségeknél a szűken vett önrendelkezés nagyobb részéből kifele irányuló hatalom lesz. Tehát ezen közösségeknél, összemosódik a kettő.
Ezen kívül még van egy elvi (néha gyakorlati) a korlátozás nélküli kifele irányuló hatalom, a teljes diktatúra hatalma, és van a tényleges hatalom, a már korlátozott hatalom. Ellenben a korlátozott hatalom sok egyénre és közösségre kiterjed ezért az összesítve, a korlátozás ellenére is, óriási lesz.
A demokráciaszint-módosítás arányát viszont már nem az összesített hatalom adja meg. Ugyanis ezeknél a nagyhatalmú közösségek (pl. a parlament) akár a minimális alá is vihetnék a demokráciaszintet (vagyis diktatúrát csinálhatnának), ha a demokráciaszintet az összesített hatalmuk arányában módosíthatnák. Ezért a demokráciaszintet csak behatároltan (kismértékben) módosíthatják, legfeljebb a hatalmuk egy részének arányában, módosíthatják. Azon részével, amelyik csak befelé önmagukra irányul, ez a szűken vett önrendelkezés.
A nagyhatalmú közösségeknél nem kell attól félni, hogy a magas demokráciaszint csak látszólagos lesz és nem tényleges. E közösségeknél a magas demokráciaszint is tényleges lesz, mert a tagságnak, néprétegnek bőven van miben dönteni.
A csak önálló hatalommal (önrendelkezéssel) rendelkező kisközösségeknél (pl. társasházi közösség) áll fenn annak a veszélye, hogy az önrendelkezést tovább korlátozva, olyan kicsi lesz a tagság döntési lehetősége, hogy hiába van egy magas demokráciaszint, nem ér semmit.
A egyes nagyhatalmú közösségekben (mint pl. parlament) többféle közvetlen demokrácia és demokráciaszint is létrejöhet.
(H 61/b kategorizálás)
1.A tagság tényleges demokratikus szavazással dönt sok kérdésben.
2. A parlament (az elit jogalkotó vezetés) és a népréteg együttesen dönt sok (minden megmaradó) kérdésben.
Minél nagyobb hatalmú egy közösség, általában annál fontosabb veszélyesebb.
Annál nagyobb hatással van a néprétegre. Annál erősebben kötődik a népréteghez.
(A néprétegű kötödés talán egy külön tulajdonság is.)
Annál inkább csökkenteni kell hatalmát, az önálló hatalmát, az önrendelkezését. Annál inkább növelni kell demokráciaszintjét.
Illetve, annál pontosabban kell meghatározni ezeket.
Természetesen kifelé irányuló hatalom általában a közösségek összességét nézve a szűken vett önrendelkezés inverze. Hiszen az önrendelkezést nem más korlátozza, mint a kifele irányuló hatalom. Vagyis ha egyes közösségeknek túl nagy kifele irányuló hatalma van, akkor más közösségeknek túl kevés lesz az optimálisnál kevesebb lesz az önrendelkezése.
Alapvetések folytatása. (H 62 problémakör.)
Minden közösségnek társadalmi rétegnek van önrendelkezési foka és demokráciaszintje, akkor is, ha az, szabályozatlan, zavaros, nehezen megállapítható.
Akkor is van, ha ez az önrendelkezési fok rendkívül kicsi, netán zéró. És akkor is van demokráciaszintje, ha az nagyon alacsony, csak akkor helyesebb diktatúra-szintről beszélni. Vigyázat, el kell kerülni hogy csak két kategóriába gondolkodjunk: csak diktatúra van és csak demokrácia van.
A szabályozatlanság is egyfajta szabályozás. A szabályozatlanságban jellemzőbb lesz „az erősebb, az erőszakosabb győz” szabály érvényesülése. És jellemzőbb lesz a zavarosság, a kaotikusság. A szabályozatlanság eredménye egy olyan kaotikusabb állapot kialakulása, amelyben ráadásul az erősebb az erőszakosabb győz - szabály erősebben érvényesül. Tévedés az a felületes következtetés hogy a szabályozatlanság, a többség szabadságát, önrendelkezését növeli. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a túlszabályozás jó lenne. Itt eljutottam az alulszabályozás, túlszabályozás problémájához, amiről már másik fejezetben elég bőven okoskodtam.
A spontán szabályozás (erkölcsi normák, illetve az aktuális problémák aktuális megbeszélése) valamennyit javít a kaotikus és erőszakos állapoton, de csak javít.
A spontán szabályozás arról szól, hogy nem lehet minden köznapi dolgot a végtelenségig leszabályozni. Nem lehet, és nem is lenne jó. De azért a fontosabb, a közepesen fontos dolgokat is, szabályozni kell. Már azért is, mert az erkölcsöt a jog alakítja elsősorban.
De gondoljunk bele: mi lenne, ha nem lenne a közterületeken tartozódók, közlekedők szabályozása, vagyis nem lenne KRESZ. Kétségkívül ez szélsőséges példa, de mégis a lényegi irányokra rávilágító példa. Egyrészt a teherautók, a rozzant nagyautók előnyt élveznének, hiszen az ütközések nekik kevesebb gondot okoznának. Másrészt gyakori lenne azon eset, hogy kereszteződésben találkozó autók vezetői megbeszélést tartanának, kinek legyen elsőbbsége. Ha nagyon erkölcsös, udvarias autósok találkoznának, akkor arról folyna a „vita”: nem, én nem megyek, tessék parancsolni, nekem nem sürgős. Ez a feltételezett szelídebb megoldás sem nevezhető hatékony, gyors megoldásnak. Szabályozásra tehát szükség van még akkor is, ha az emberek abszolút erkölcsösek, toleránsak, udvariasak. Persze a túlszabályozás éppen olyan káros, mint az alulszabályozás.
Persze mindezt befolyásolja az oktatás, a meggyőzés jósága.
A jog (a törvénykezés, szabályozás) alapvetései.
A legfőbb cél persze mindenhol, itt is, ott van a háttérben.
Az uralkodó a felettes hatalom, a jogalkotó, célja természetesen: legyen már, rend, fegyelem, béke, legyen jó működés, de nem mindegy hogy mindennek mi célja, vagyis mi a legfőbb cél. Nem mindegy, hogy e mögött ez a cél áll: mindez a rend fegyelem, jó működés azért szükséges, hogy én nyugodtan, tudjak uralkodni. Vagy a jog a jogalkotás céljai mögött, a tényleges legfőbb cél áll: minél több ember éljen kellemesen, elégedetten, „boldogan” egészségesen.
Másféle (hibás, hiányos) rend, fegyelem, béke, jó működés jön ki az egyik célból (nyugodtan tudjak uralkodni), mint a másik, a tényleges fő célból.
Tehát amíg nem lesz a törvénykezés, szabályozás mögötti legfőbb cél: a szabályozás, törvénykezés az emberekért, népért, lakosságért, többségért van - addig nem is lehet jó szabályozás. A múltbeli és jelenlegi mögöttes cél: a szabályozás, törvénykezés a vezetők miatt van, az emberek, nép, lakosság, többség van a törvénykezésért, szabályozásért. Amíg ez marad a legfőbb cél, addig nem lehet jó a törvénykezés, szabályozás.
Jelenleg még az állam is ez utóbbi helytelen szellemben működik. Az talán elérhető a jövőben, hogy az állam a helyes szellemben, a helyes mögöttes céllal szabályozzon: a szabályok, törvények vannak az emberekért, a lakosságért.
De hogyan érhető el, hogy magángazdasági és egyéb szabályok mögött ne a szabályozó érdeke álljon? Kétségkívül ez az előzőnél is nehezebb, de nem lehetetlen ügy.
És még mik azok a tudnivalók, melyek feltétlenül szükségesek a jó törvénykezéshez, szabályozáshoz. Ezt a gondolatsort is lehet folytatni.
Mit mondunk gyermekünknek?
Először szépen kérlek, (rábeszéllek), azután csúnyán kérlek, azután parancsolok, kiabálok, (felszólítok, fenyegetek), azután büntetek, és ha az sem hat, akkor jön (végső megoldás) a dá-dá. Lényegében minden törvénykezés, szabályozás, erről szól.
A két fő rész rajzolódik ki: az oktatás, a meggyőzés, a kérés, az önszabályozás (ezek ugyanarról szólnak), illetve a büntetés, vagyis a törvénykezés, szabályozás. Értelmetlen a törvénykezés, szabályozás, büntetés nélkül. A végső megoldás pedig, hogy lefogva, kényszerítve viszik az egyént valahová, vagyis a testi erőszak. Sajnos előfordul, hogy a dá-dá büntetés helyett megölik, lelövik a vétkest.
(Még a liberális frázisok szerinti gyermeknevelésben sem hagyható ki a végső megoldás, az erőszakos megoldás. És a gyermek, akkor érti meg a gyermeknevelést, ha megérti, a végső eszköz az erőszak, igaz csak azért, hogy elkerülje a másik, nagyobb végső erőszakot, az önmagunknak, vagy, és a másoknak okozott fájdalmat, betegséget.)
Kérdés, hogy a fenyegetést, felszólítást hová tesszük társadalmi, jogi vonatkozásban? Ezt a gondolatsort is érdemes folytatni.
Az oktatás, a meggyőzés, a kérés, melynek eredménye az önszabályozás, milyen viszonyban áll a szabályozással?
Az oktatás, a meggyőzés kevésbé szól a jelenről inkább a jövőről, a törekvésekről szól. A szabályozásnak elsősorban a jelen állapotából kell kiindulnia, nem mondhatja azt, hogy majd egy év múlva ilyenek, vagy olyanok lesznek az emberek. Bár a szabályozásban is lehet egy kevés jövőaspektus. Ezek szerint (az egyik a jövőről szól, a másik a jelenről szól), mindkettőre szükség van egyformán fontosak. A jobb társadalomhoz mindkettő szinte egyformán szükséges a jó, javuló oktatás, meggyőzés, és a jó javuló törvénykezés, szabályozás. A kérés viszont a jelenről szól.
Ezt a gondolatsort is lehet folytatni.
Azonban a szabályozást két részre oszthatjuk: az indirekt (spontán) szabályozásra és a direkt szabályozásra. A kettő viszonya ill. összefüggései.
Indirekt szabályozás tényezői.
Az eseti, közvetlen megbeszélés, a közvetlen kompromisszum.
Az eseti, egyedi közvetlen vizsgálat, ítélkezés.
Az aktuális, természetes emberi reakciók. Az aktuális erkölcs, az aktuális illem, a szokásjog.
A társadalmi törvényszerűségek. Nem az emberi törvények, hanem azok amelyek „természeti” törvényszerűségből erednek.
Az indirekt (spontán) szabályozásnak a lényege, hogyha nem is fogalmaznak meg (akár szóban, vagy elsősorban írásban) konkrét szabályokat, akkor is kialakul egyféle rend, egyféle hatalmi viszony, egyféle szabályrendszer. Akár a vadállatok életére is gondolhatunk. A vadállatok élete valamivel kaotikusabb, rendezetlenebb, mint mai ember élete, de azért nem teljesen kaotikus, rendezetlen. Lényegében a felsorolt tényezők alakítják ki a rendet, persze azokat le kell fordítani állati szintre. Pl. az aktuális állati reakciók. Az állati szokások. Ha két állat találkozik, akkor az eseti helyzet határozza meg a viszonyukat.
Az állatok esetében van egy törvényszerűség, amely így szól: az erősebb, az ügyesebb, a ravaszabb győz, ill. az gyakorolja hatalmat. Igaz ez a hatalom elég szervezetlen időszakos. (Azért az állatoknál sincs, eltekintve a ritka kivételtől, ok nélküli másnak ártás, nincs ok nélküli erőszak. Általában fenyegetéssel, felszólítással elintéződnek a dolgok. Azért az állatoknál is van családi „szerető” közösség, van utódgondozás, stb.. A végső megoldás, az állatnál, embernél is, logikusan csak az erőszak lehet. De az állat és főleg az ember is van olyan okos, hogy általában nem megy el a végső megoldásig.)
Az embernél akkor is előjön az indirekt szabályozás, ha vannak direkt szabályok. Előjönnek, mert nem lehet mindent lefedő szabályozás. És előjönnek, a törvényszerűségek, azaz, a háttérigazságok is. Ha pedig nincs, vagy hiányosabb a direkt szabályozás, akkor erősebben jön elő az indirekt szabályozás. Sőt ekkor eljönnek az állatokra vonatkozó indirekt szabályozás elemei is, mutatva, hogy azért genetikus állati múlt nem tűnt el teljesen. Az ember azonban nem akar állati életet élni. De az is igaz, hogy van olyan emberi „szabályozás” amely rosszabb, mint az állati, gondoljunk például a népirtásokra. A népirtásokra szélesebb értelemben (népsanyargatás, stb..) is gondolhatunk. De az egyszerűség miatt maradjunk abban, hogy az ember jobb akar lenni az állatnál.
Az indirekt és a direkt szabályozás egyik viszonya tehát, hogy a direkt szabályozás hiánya (a szabályozatlanság) helyébe belép az indirekt szabályozottság és az aktuális erkölcs illem, stb., szerint alakulnak a dolgok. Ezt az aktuális erkölcsöt, illemet, szokásokat, stb., főleg az aktuális rendszer szellemisége alakítja. De kisebb részben előjön az állati „erkölcs”: az erősebb ügyesebb, ravaszabb győz, gyakorolja hatalmat. És ez az erkölcs érvényesül is. És valamivel kaotikusabb rendezetlenebb állapot alakul ki.
A másik viszony az, hogy az indirekt szabályozás valamennyire mindig jelen van, a direkt szabályozás eltérhet az indirekt szabályozástól, de nem mondhat annak ellent. Vagyis nem lehet olyan szabályokat betartatni, amelyek alapvetően ellenkeznek az emberek erkölcsével, illemével, szokásaival, tulajdonságaival, illetve amelyek ellenkeznek a háttérigazsággal. A jó szabályozás az összeillik a háttérigazsággal (társadalmi törvényszerűségekkel) és jó irányban, de csak kevéssel tér el az aktuális erkölcstől, illemtől, szokásoktól. Az oktatás, meggyőzés erősebben térhet el, de nem ellenkezhet.
Sajnos meg kell állapítani, hogy bármilyen részletes a szabályozás a legalsó szinten jelentkezik a közvetlen ügyintézés, a közvetlen eseti megbeszélés, ebből két probléma adódhat, az egyik: az ügyintéző szubjektív jó, vagy rosszindulata. A másik: az ügyintézők átlagos jó, vagy rosszindulatát azért lehetséges változtatni. Itt jön elő a probléma, hogy a jövőben el lehet érni: az állam a népért van a szabályozás a népért van, az állami ügyintézők jóindulatát átlagosan is emelni kell. Tehát a jövőben az állami ügyintézők között nem lehet pökhendi, népgyűlölő, felületes, önző ügyintéző. (Jelenleg sajnos ez nem ritka jelenség.) De mi van pl. a magángazdasági ügyintézőkkel?
Azért talán ennél is fontosabb a szabályozás, törvénykezés jósága.
Mindjárt az optimális megoldással kezdem. Legyen nagyon részletes, nagyon árnyalt és persze igazságos és logikus a szabályozás, a jog, de úgy, hogy ez ne vegzálja szabályozottat. Ne vegzálja, vagyis ne kényszerítse a szabályozottat fölösleges tudásra, ténykedésekre, illetve ne tartsa félelembe. Mostanában egyre inkább abba az irányba tolódik el a szabályozás, hogy talán árnyaltabb, talán igazságosabb, de mégsem az, mert aki nem ismer minden trükköt azon csattan az ostor.
Ez a megoldás (legyen nagyon részletes, nagyon árnyalt és persze igazságos és logikus a szabályozás, a jog, de úgy hogy ehhez ne kelljen a szabályozott tudása, ne vegzálja szabályozottat) feloldhatná a túlszabályozás és az alulszabályozás sok ellentmondását.
A visszaélés a kijátszás lehetősége éppen azzal nő meg, ha szabályozottnak sok részletet, trükköt kell ismerni.
Mert kétségtelenül szép számmal lehetne felsorolni azokat az érveket, amelyek a szabályozás részletessége, árnyaltsága mellett szólnak, és azokat is, amelyek ez ellen szólnak. De ezzel a felsorolással nem válaszolunk a kérdésre: a szabályozás mennyire legyen részletes árnyalt.
Egyébként a szabályok mennyisége nem biztos, hogy azonos szabályozás részletességével, árnyaltságával. Ezt szintén egy felsorolással lehetne bizonyítani, de erre sem térek ki.
Mi is az a részletes, árnyalt direkt szabályozás?
Nem sok köze van a limitált, alternatívált szabályozáshoz. És nem sok köze van a szabályok mennyiségéhez, hiszen pl. lehetséges semmitmondó megfogalmazás is. Illetve, a szabály pl. arról is szólhat, hogy mi az ami nincs szabályozva, részletesen felsorolhatja a szabad döntés a szabályozatlanság elemeit.
Talán érthetőbb ez az egész, ha egy gyakorlati példával jövök elő.
Egy másik tanulmányrészben, fejezetben, sokat foglalkoztam az adózással, a jó adózás szabályaival. Végül is arra a megállapításra jutottam, hogy nem baj, ha az adózás bonyolult, több adófajta van, sok adókulcs van, sok kategória van, sok feltétel van, a szabályozottak sok csoportra vannak osztva, stb., (ez tehát egy részletes árnyalt szabályozás), de csak akkor nem baj, ha mindez nem érinti az adózót negatívan. Mindezt oldja meg, számítsa ki, a szabályozó, ez esetben az adóhatóság, az állam. Az adózónak, a szabályozottnak csak a következő feladatai vannak. „Válaszoljon” néhány (viszonylag kevés) viszonylag egyszerű kérdésre, amelyből a szabályozó bonyolult számítások után ki tudja számítani azt az egy-két befizetést, amelyet az adózónak be kell fizetni. További dolga az adózónak és a szabályozónak, hogy az adózó azért értse meg a szabály lényegét, vázlatosan lássa át a szabályt. Továbbá, ha a szabályozott valamely oknál fogva részleteiben is meg akarja ismerni a szabályt, akkor gyorsan, ingyen könnyen kapjon kimerítő felvilágosítást. További feladat még a viszonylag egyszerű, az adózót nem nagyon zavaró, de átfogó mindenkire kiterjedő ellenőrzési, ill. jogorvoslati rendszer kialakítása.
A másik problémakör, hogyan szólhat bele pl. adószabályok kialakításába a szabályozott, vagyis az adózó. Mert az elvi probléma, hogy a szabály bonyolult, akkor hogyan szólhat bele az egyszerű laikus ember.
Egyrészt, sokan valóban nem akarnak, és nem tudnak részletekben elmerülni, de azért kevesek akarnak és képesek erre.
Másrészt azért a laikus többséget is be lehet vonni a kialakításba. Pl. úgy, hogy gyűjtik és összegzik a panaszokat, javaslatokat. Pl. úgy, hogy viszonylag egyszerű kérdéseken keresztül közvélemény-kutatásokat végeznek (mit szeretne az adózó, milyen problémái vannak, stb.) és ezek eredményét beépítik a szabályozásba. Tehát még az ilyen bonyolultabb szak-döntésekbe is be lehet vonni a tagságot, a népet, vagy a nemzeten belüli közösséget.
Az egyik megállapításom, hogy mindaz, amit itt az adózás szabályaival kapcsolatban kifejtettem az kiterjeszthető a szabályozás, törvénykezés egészének jelentős részére.
(H 62/c kategorizálás)
1. Részletes, árnyalt, de az egyszerű embert, népet nem vegzáló (a szabályozó munkáját növelő) szabályozásról van szó. Ugyanakkor limitált, alternatívált szabályozás, a hatalmat, az önrendelkezést nem nagyon korlátozza.
(Ezek szerint többféle kategória lehet.)
2. Kevésbé részletes, kevésbé árnyalt, (egyszerűbb), de legalább az igazságosságra törekvő szabályozás, melynek az egyszerűsége, a vegzálás minimalizálását eredményezi. Nem korlátozza a hatalmat, önrendelkezést, de azért számít a limitáltság.
3. Részletes, árnyalt, de az egyszerű embert, népet vegzáló szabályozás. Inkább korlátozza a hatalmat, önrendelkezést, de azért számít a limitáltság.
4. Árnyalatlan, igazságtalan (egyszerű) szabályozás, ami ráadásul az egyszerű embert, a népet viszonylag vegzálja. Inkább korlátozza a hatalmat, önrendelkezést, de azért számít a limitáltság.
5. Részletes, szigorú konkrét (nem limitált, alternatívált) szabályozás. Korlátozza a hatalmat, önrendelkezést.
6. Ezek átmenetei.
A másik megállapításom hogy óriási különbségek lehetnek a szabályozás színvonalában, és a hozzáállásban. Pontosabban a hozzáállás (a szabály a népért van, a szabály nem vezetésért van, nem a nép van a szabályért, a vezetésért) meghatározza színvonalat. Amit itt leírtam az egy jó, magas színvonalú szabályozás. A jelenlegi pl. adószabályozás nem ilyen, sőt az irányait tekintve szinte ellentétes. Én nem azt állítom, hogy könnyű az ilyen optimális szabályozást kialakítani. És azt sem állítom, hogy egyáltalán ki lehet alakítani az optimális, tökéletes, ideális szabályt. Csak azt állítom, hogy lehet erre törekedni, lehet ebben az irányban haladni, fejlődni. Létre lehet hozni a jelenleginél sokkal jobb, magasabb színvonalú szabályozást.
Egy hasonlat.
A jövő szabályai, törvényei, remek, részleteiben is kidogozott „építmények” lesznek, amelyeken „nagyon sokat dolgozik” a szabályozó (a jogalkotó), a szabályozott kényelemesen élhet ebben az építményben. A vezetés, jogalkotás minőségi munkája jelenti a sokat dolgozást, amelynek gyorsaságát és minőségét meghatározza a jogalkotó tudása, elsősorban szabályozással, törvénykezéssel kapcsolatos ismeretei. Jelenleg csak összetákolt kunyhók a szabályok, a tervezők is ezen a szinten állnak. A jövő jogalkotója olyan szinten lesz, mint a felhőkarcolók tervezője, aki még arra is figyel, hogy a lakók, a használók igényeit beépítse az építménybe. Ha az ember képes nagy, bonyolult, de jó minőségű építményeket viszonylag gyorsan létrehozni, akkor a szabályozás, törvénykezés területén is képes hasonló teljesítményre.
Visszatérek az elméleti kérdésekhez.
Az önrendelkezés nagyságát elsősorban az határozza meg, hogy a szabályozottra vonatkozó szabályokat kívülről hozzák, vagy a szabályozott hozza. Pontosabban az ennek aránya (milyen arányban hozza szabályozott a rá vonatkozó szabályokat) határozza meg. Még pontosabban, ha mindez tagságra és vezetésre együttesen vonatkozik. A szabályozás részletessége árnyaltsága eleve csak másodlagosan határozza meg az önrendelkezést. Hiszen ha valaki, (valakik) saját magára hoz részletes szabályozást, az nem nevezhető az önrendelkezés csökkenésének. Felületesen úgy tűnhet, hogy minél részletesebb a külső szabályozás annál inkább csökken a szabályozott önrendelkezése. Csakhogy a jóindulatú, népérdekű szabályozás az nemcsak dirigálja, de védi gyengét, a védtelent. Itt pl., visszatérhetnék arra, hogy mi van, ha nincs szabályozás, azaz az indirekt szabályozás érvényesül. A direkt (jóindulatú, népérdekű) szabályozás és annak részletessége tehát a gyengét, védtelent, a népet, lakosságot, a becsületes többséget nemcsak dirigálja, de védi is. Ugyanez a szabályozás az erőseket, a vezetést már inkább dirigálja, ezeket kevésbé védi, inkább a hatalmukat (önrendelkezésüket) csökkenti. Igaz viszont, hogy még a népréteg is úgy érezheti, hogy a szabályozás részletessége, (még ha az jóindulatú népérdekű szabályozás is), csökkenti az önrendelkezését, szabadságát. Igaz, hogy ezt pedig „a részletes árnyalt de az egyszerű embert, a népet nem vegzáló szabályozással”, lehet csökkenteni. Illetve, a limitált, alternatívált szabályozással lehet csökkenteni.
Hosszasan lehetne, még erről elmélkedi, inkább megállapítom az alábbiakat.
A szabályozás részletessége, árnyaltsága több okból is összességében kevéssé csökkenti az önrendelkezést (kivéve az erősek, az erőszakosak, a vezetők hatalmát), amennyiben a szabályozás jóindulatú, népérdekű. A nép, a lakosság, a civil szféra szempontjából inkább előnyős a részletes, árnyalt szabályozás főleg akkor, ha az nem „vegzáló” típusú, és ha ugyanakkor limitált, alternatívált. A demokráciaszint (amely a tagság önrendelkezése) szempontjából pedig egyértelműen előnyős.
Általában „a részletes, árnyalt, de nem a kisembert, népet vegzáló” típusú szabályozás kialakítására kell törekedni. Ez is, nemcsak az arany középút, segít megoldani az alulszabályozás-túlszabályozás problémáját.
De ha ez nem lehetséges, akkor szabályozás legyen kevésbé részletes, kevésbé árnyalt, de legalább az igazságosságra törekvő, és a vegzálás minimalizálását eredményező.
Az önrendelkezés szempontjából azonban ennél fontosabb a belső és külső szabályozás aránya.
Minden szempontból a legfontosabb azonban, hogy a szabályozó célja ne a vezetés hatalomgyakorlásnak fokozása, ill. könnyítése, hanem nép, a lakosság a többség érdeke legyen. Egyszerűen: népérdekű (ne hatalomérdekű) szabályozás legyen.
Mindezek kialakítása ez irányban való törekvés, egyben faladat is, a jog a törvénykezés a szabályozás feladatai.
Visszatérés e fejezet témájához.
Az önrendelkezés és demokrácia (közvetlen demokrácia, a nép uralma) sok szálon függ össze. Sok tekintetben azonos, még több tekintetben csak hasonló, és sok tekintetben különbözik egymástól. Mindkettő van, és mindkettőre szükség van. Pontosabban szükséges, a lehetőség szerint legnagyobb önrendelkezés érvényesülése. És szükséges, a lehetőség szerint legnagyobb demokráciaszint érvényesülése. Szükséges a népréteg, civilszféra önrendelkezésének erősítése és demokráciaszintjének emelése. Szükséges a vezetés hatalmának korlátozása, normalizálása, amely nem mond ellent lehetőségekhez képest legnagyobb önrendelkezés elvének. Viszont ez hatalomkorlátozás, hatalomnormalizálás egybevág, egyirányú, a vezetés demokráciaszintjének emelésével, és a népréteg, civilszféra demokráciaszintjének emelésével.
Ez az egész fejezet túlságosan elméleti, mit jelent mindez a gyakorlatban? A jelenlegi jog és e fejezet összefüggései. (H 63 problémakör és kategorizálás.)
E fejezetben azt mondtam, hogy a jog (hatalom, önrendelkezés) felosztható úgy, mint,
1. önrendelkezés (a tagság és a vezetés együttes önálló hatalma) a felső vezetéshez viszonyítva.
2. és a közvetlen demokráciára: csak a tagság önálló hatalma a saját vezetéséhez ill. másodsorban a saját vezetésnek, vezetéséhez viszonyítva.
És azt is mondtam
1. a jog egyik része, a minden közösségre vonatkozó szabályozás, törvénykezés.
2. a másik része, az adott közösségre, kisközösségre, társadalmi rétegre vonatkozó speciális szabályozás, törvénykezés.
Mi az, ami minden közösségre vonatkozik. (Ami elsősorban az alapvető politikai jogokkal kapcsolható össze?)
Minden közösségből, legyen ez egy munkahely, egy lakóhely, egy párt, egy vallás, stb.. viszonylag gyorsan és könnyen ki lehet lépni, legalábbis a közösség ezt nem akadályozhatja. Minden közösségben szabadon beszélhet, kritizálhat az egyén, ha ezt normálisan nem gyalázkodóan, rágalmazva teszi. Egyik közösségben sem érheti emiatt hátrány. (Sőt a jövőben alapvető emberi jog lesz, hogy a javaslata, panasza ki legyen vizsgálva és valamilyen szinten figyelembe, legyen véve.)
Egy másik probléma, hogy melyik közösségben érheti a vallása, világnézete, a genetikai származása miatt hátrány. Általában emiatt sem érheti hátrány.
Minden közösség köteles mentőt hívni, ha valaki rosszul lesz. Ez pl. az egészséghez való jog egy töredéke.
De a legfontosabb, hogy egy közösségben sem lehet másnak ártani. Nem lehet a másikat bántalmazni, pl. megpofozni, nem lehet lopni, rabolni, nem lehet csalni. Tehát minden közösségre vonatkozó szabályozás: a büntetőtörvények sokasága, legalábbis annak zöme. És minden közösségre vonatkozó szabályozás része a polgári jog, legalábbis annak zöme. Lényegében ez is másnak ártással foglalkozik csak a „kisebb” vétségekkel. Illetve, azon másnak ártásokkal, amely a felek közötti szerződésekkel és azok megszegésével kapcsolatosak. De ezek is másnak ártások, többnyire csalások. Tehát a BTK és a PTK zöme az általános szabályozáshoz tartozik.
Van ugyan a bűnözőkről szóló szabályozás, mint külön speciális szabályozás, de ez ebben az értelmezésben onnan kezdődik, hogy valakit elitéltek.
A jog másik része, az adott közösségre vonatkozó speciális szabályozás.
A társadalmi rétegek szabályozásnak problémája. (H 63/b problémakör.)
A megértés miatt kiválasztok egy példát, legyen ez a nyugdíjazásról, nyugdíjakról szóló törvénykezés.
Ha a jelenlegi törvénykezést kissé átfogalmaznák és átcsoportosítanák, akkor ezt az elnevezést is adhatnák: a nyugdíjasokról szóló szabályozás. A nyugdíjas emberek tehát megjelennek, mint egy embercsoport (egy réteg, egy „közösség”). Ez a szabályozás még akkor is egy adott réteg speciális szabályozása, ha minden emberre vonatkozik, aki nyugdíjas lesz. De a nyugdíj elfogadása sem kötelező, tehát itt is megvan kilépés joga. És nyugdíjasok sem bánthatják egymást, nem árthatnak egymásnak, tehát e rétegre is vonatkozik az általános szabályozás. Bár mindenki egyszer nyugdíjas korú lesz, de ez a szabályozás mégsem nevezhető általános szabályozásnak, mert csak akkor vonatkozik az emberekre, ha belépnek ebbe a rétegbe. Az általános szabályozás: mindenkire, mindenhol, minden közösségben, minden időben történő szabályozás. Tehát a nyugdíjasokról szóló szabályozás egy speciális az adott közösségre, rétegre vonatkozó szabályozás.
A nyugdíjasok vonatkozásban jelenleg nehezen beszélhetünk önrendelkezésről és közvetlen demokráciáról. Aláhúzva a „jelenlegi” szót. A jövőben ugyanis elképzelhető egy olyan nyugdíjas közösség, amelyik szinte minden nyugdíjas véleményét összesíti, és érvényesíti. Pl. rendszeres széles körű, a teljes nyugdíjas tábort, és az időseket, lefedő közvélemény-kutatásokat készítenek. És persze ezen összesített vélemények valamilyen szinten megjelennek a jogalkotásban. Ekkor már közösségről lehet beszélni és lehet beszélni a kisközösség vonatkozású közvetlen demokráciáról.
Önrendelkezésről akkor lehetne beszélni, ha ennek a közösségnek kialakulna a minden tag által jóváhagyott vezetése, és belső szabályzata. A belső szabályzat, pontosabban, hogy a szabályozásnak legyen önállóan készült része mindenképpen szükséges, mert ez maga az önrendelkezés. A vezetést pótolhatja egy nagyon magas demokráciaszint.
Ki kellene arra térni, hogy jelenleg is vannak, un. nyugdíjas érdekképviseletek, de ezek több okból messze nem közösségalkotók. Egyrészt ezekből több van és nem egy. Egy érdekképviselet a nyugdíjasok egy szűk csoportját fedi le, és messze nem ez egész nyugdíjas réteget. A nyugdíjasok zöme kimarad minden csoportból. Másrészt nem is nevezhetők ezek az érdekképviseletek, demokratikus közösségnek. Jelenleg a nyugdíjasok egy, az ország-vezetés által irányított, uralt réteg, egy kiszolgáltatott réteg. Valójában (a jövőben valóság érvényesül) a nyugdíjasok bizonyos szintű közvetlen demokráciával rendelkező réteg (szinte közösség), amelynek ez a demokrácia adhat bizonyos fokú önrendelkezést még akkor is, ha nem lesz vezetése.
(H 63/b kategorizálás.)
Mindjárt megfogalmazok egy kategóriát.
1. A jelenlegi zavaros és hiányos szabályozású, kiszolgáltatott társadalmi rétegek közösségek.
A jövőre vonatkozóan a következőket feltételezhetjük.
2. A társadalmi rétegek, pl. a lakóközösségek olyan közösséget, alkotnak, amelyeknek van önálló vezetésük, önálló szabályozások (valamilyen fokú önrendelkezésük van) és természetesen a közvetlen demokrácia is valamilyen szinten megvalósul bennük.
3. A társadalomi rétegek pl. nyugdíjasok, olyan közösséget alkotnak, amelyeket az állam vagy más kívülálló hatalom vezet, és csak a közvetlen demokrácia valósul meg bennük, valamilyen szinten. A társadalmi rétegek, amelyekben különböző okból nem lehet önálló vezetésük, szabályozásuk (nem lehet önrendelkezésük), nem alakítható ki vonatkozásukba sajátos önálló közvetlen demokrácia sem. Ekkor ezek a társadalmi rétegek a közvetlen demokrácia vonatkozásában (és az önrendelkezés szempontjából) becsatlakoznak a népréteg hatalmas „közösségébe”, a népréteg (lakosság) általános közvetlen demokráciája által valósul meg a közvetlen demokráciájuk és az önrendelkezésük. Mit is jelent ez? Pl., hogy nyugdíjasokról szóló törvénykezéseket, legalábbis fontosakat, népszavazással (vagy népszavazással is) kell eldönteni. Csak a legfontosabb törvények eldöntésére van ilyenkor mód, ez azt jelenti hogy a demokráciaszint viszonylag alacsony lesz. A jelenleginél persze magasabb lesz ez a demokráciaszint, de alacsonyabb lehet, mintha ez a réteg valós önrendelkező közösség lenne. A távolabbi jövőben ugyan elképzelhető a vezetés nélküli, demokratikusan létrehozott önálló szabályozás (részben önálló szabályozás) is, de ezt most nem keverem ide. Az egyszerűség miatt maradjunk abban, hogy népréteg lakosság hatalmas rétegének a vonatkozásban, az önrendelkezési fok azonos lesz a közvetlen demokráciaszinttel, vagyis az is viszonylag alacsony lesz. Persze ezt a demokráciaszintet még sok minden befolyásolja. Pl. a nyugdíjasok rétege nem nevezhető egy veszélyes rétegnek, ellenben igen széles réteg (a teljes népakarathoz közel álló réteg), ezért a viszonylag alacsony demokráciaszint, közepes demokráciaszintet jelent.
Mi a népréteg, ha a szabályozás és a fejlettebb jövő szempontjából nézzük. (Ez lenne jó, tehát erre kell törekedni, efelé kell haladni.)
Olyan társadalmi rétegek összessége, amely rétegek az alapvető szabályozáson felül speciális szabályozást igényelnek, de nincs, nem lehet önálló vezetésük, szabályozásuk nem önálló közösségek, nincs önrendelkezésük, illetve az önrendelkezésük, a közvetlen demokráciaszinttel azonos. Ezen közösségek vezetése (felettes hatalma) elsősorban az ország-vezetés, az állam.
A néprétegnek, lakosságnak azonban van egy külön vonatkozása is. Ha a teljes lakosság felénél nagyobb a réteg (vagy talán negyedénél) akkor már nem beszélhetünk rétegről. Kétségkívül nem könnyű egy-egy társadalmi réteg és a népréteg, lakosság szétválasztása.
Többek között a KRESZ, a közterületek tartózkodók, közlekedők szabályozása rávilágít, hogy a lakosság a népréteg egy külön közösségnek fogható fel, vagyis kisközösségek, és a társadalmi rétegek termei „mellett” van egy olyan hatalmas terem (közösség) amelybe mindig, mindenki benne van. Erre a teremre, nagy közösségre olyan speciális szabályozások érvényesek, mint pl. a KRESZ. (A KRESZ a gyalogosokra is vonatkozik, ráadásul manapság már a családok többsége autóval is rendelkezik. Tehát a KRESZ, nem egy réteg szabályozása.) Persze e KRESZ-en kívül még számos szabályozást lehetne említeni. Ennek nagy közösségnek, lakosságnak, néprétegnek, akárcsak egyes társadalmi rétegeknek nem lehet külön vezetése, külön szabályzata. A vezetése, az ország-vezetés, állami vezetés. A demokráciája pedig az országos demokráciában népszavazási (közvélemény-kutatási) rendszerben valósul meg. Az önrendelkezési fokot a demokráciaszintje határozza meg.
A legtöbb ember ezek szerint egyidejűleg benne van egy, vagy több kisközösségben, amelynek van speciális szabályzata, amelynek van önrendelkezése és demokráciaszintje. Továbbá ugyanakkor benne van egy, vagy több társadalmi rétegbe, amelynek van speciális szabályzata, csonka önrendelkezése van, és van demokráciaszintje, amely elsősorban meghatározza az önrendelkezését. Továbbá, ugyanakkor benne van a népréteg, lakosság nagy közösségébe, amelynek van speciális szabályzata, nincs önrendelkezése, csak demokráciaszintje van, amely meghatározza az önrendelkezését.
Ha jelenlegi törvényeket kissé átcsoportosítják, átfogalmazzák, akkor ilyen szabályozások, törvénykezések is létrejöhetnek. Néhány példa. A gyermekekről szóló szabályozás. A fiatalokról szabályozás. A szülőről szóló szabályozás. A sportolókról szóló szabályozás. A ház-építtetőkről szóló szabályozás. A dohányzókról szóló szabályozás. A betegekről szóló szabályozás. A támogatásra szorulókról való szabályozás. A hajléktalanokról szóló szabályozás. A saját tulajdonukba tartózkodókról való szabályozás. A közterületen tartózkodókról és a közlekedőkről szóló szabályozás ( a KRESZ ennek része). A nyugdíjasokról szóló szabályozás. És még hosszan sorolhatnám.
Ezek hasonló társadalmi rétegek, de jelenleg nem közösségek, akár a nyugdíjasok. A mindenkori szabályozás (törvénykezés) jelentős része a társadalmi rétegekről szól. Csak ez jelenleg, másképpen, zavarosan jelenik meg.
Ha társadalmi rétegek közösséget alkotnak, akkor már, mint kisközösségek jelennek meg, a szabályozási kategóriájuk, is ennek megfelelő.
(H 63/b kategorizálás.)
1. Ha nem alkotnak kifejezett közösséget, akkor a társadalmi rétegek, ill. a népréteg kategóriájába tartoznak, mint egyfajta „közösség”, a szabályozásuk is ennek megfelelő.
Felsorolom milyen szabályozások, lehetnek még lényegileg, például.
2. Az ország-vezetésről szóló szabályozás. Az állami vezetésről szóló szabályozás.
(pl. az alkotmány egy része.) Stb., stb.
2/b. Az állami dolgozókról szóló szabályozás. (Pl. a közigazgatási törvény.)
Stb., stb..
3. A munkaközösségekről szóló szabályozások.
A munkaadókról szóló szabályozás. A vállalkozókról szóló szabályozás. A munkavállalókról szóló szabályozás. Stb., stb.. (Pl. a munkatörvények, a munka törvénykönyv.)
4. Kisközösségi szabályozás.
Olyan társadalmi rétegek, amelyek kifejezett közösséget alkotnak. A kisközösségekről, civil szervezetekről, lakóközösségekről, nemzetiségekről szóló szabályozások. A társasházakban lakókról szóló szabályozás. Az egy településen, egy kerületben lakókról szóló szabályozás. (Pl. önkormányzati törvény) A pártközösségekben, eszmei közösségekben levőkről szóló szabályozása. (Pl. egyesülési, társasági törvény.) A vallási közösségekben levőkről szóló szabályozás. A szakszervezetekben levőkről szóló szabályozás. Stb., stb..
Azért fogalmaztam meg így a szabályozásokat, hogy látható legyen, lényegében az emberek, a közösségek szabályozásról van szó. Így nézve, világosabban átlátható a törvénykezés. És átlátható, hogy miről beszélek e fejezetben.
Most itt kitérhetnék arra, hogy miért zavaros hiányos a jelenlegi törvénykezés. Pl. az önkormányzatok zavaros állapotára.
De az biztos, hogy zavarosság egyik eredője, hogy nincs elméletileg tisztázva a problémakör.
Sok-sok kategória van, nagy közepes és kis dobozok sokasága, a közepes dobozok, több nagy dobozba is tarozhatnak, a kisdobozok több közepes dobozba is tartozhatnak.
De a lényeg talán az önrendelkezés fok és a közvetlen demokráciaszint. A következőkben nem teszem hozzá hogy „közvetlen”, az egyszerűség miatt csak demokráciaszintről beszélek.
Mennyiben jó, vagy rossz, ha egy társadalmi réteg, vagy közösség maga hozza meg, a saját magára vonatkozó szabályozást? (H 64 problémakör és kategorizálás.)
Ha már szóba kerültek a nyugdíjasok, akkor maradjunk náluk. Nyilvánvalóan e nyugdíjak nagyságát nem határozhatják meg kizárólag a nyugdíjasok, mert fennáll veszélye, hogy önmagukkal szemben elfogultak, és a kelleténél, az optimálisnál magasabb nyugdíjt állapítanának meg. De az sem lenne igazságos, ha teljesen kimaradnának ebből a döntésből, mert akkor annak veszélye állna fenn, hogy túl alacsony nyugdíjt kapnának. De például a nyugdíjak elosztásába már erősebben is beleszólhatnának. A nyugdíjkorhatár kérdése az már nem is nyugdíjasok problémája, hiszen a dolgozókat érinti, hogy mikor mennek nyugdíjba. (Feltételezzük, ha objektív a tájékoztatás az előnyök és hátrányok szépen fel vannak sorolva, akkor a nép ebben helyesen tud dönteni. Vagy legalábbis döntése helyes irányba módosítja a vezetés döntését.)
De tegyük fel a kérdést, hogy mennyiben jó, vagy rossz, ha pl. egy társasház közössége maga hozza meg, a rá vonatkozó szabályozást? Értelemszerűen rá vonatkozó szabályozás, a házon belüli szabályozás. De itt már kijelenthető (a lehető legnagyobb önrendelkezés és demokrácia jegyében): jó, ha társasház közössége döntően maga hozza meg a rá vonatkozó szabályozást.
Tehát a válasz az: hogy attól függ, milyen közösségről van szó.
De attól is függ milyen kérdésről, problémáról van szó. Hiszen a nyugdíjasokra vonatkozó három kérdésre három különböző válasz jött ki. Az viszont megállapítható (még nyugdíjasok esetében is igaz), hogy a néprétegnek, közösségnek kell lenni valamennyi beszólásának, a rá vonatkozó szabályozásba. Ez pedig valamekkora önrendelkezési fokot és közvetlen demokráciaszintet jelent. De azt is jelenti, hogy ez csak egy általános szint, nem automatikus, a szabályozás egyes részei ettől eltérhetnek.
1. Vannak olyan társadalmi rétegek, „közösségek”, amelyek vonatkozásban nem olyan nagy baj, ha csak közvetlen demokrácia valósul meg, nincs önálló vezetés, az önrendelkezés a rétegi ill. az országos demokráciaszinten keresztül jön létre.
2. A közösségek nagyobb része azonban elég nehezen képzelhető el saját vezetés nélkül, szükségszerűen, vagy a jó működés miatt kialakul egy vezetés. Ebben az esetben már önrendelkezési fokról (tagság és vezetés együttes önálló hatalma a felsőbb hatalomhoz viszonyítva) is szó van. És ugyanakkor a közvetlen demokráciaszintről is szó van.
Az viszont egy nagyon általános megfogalmazás, hogy a közösség jellege, fajtája is eldönti és a probléma jellege fajtája is, eldönti, hogy mekkora beleszólása legyen az adott közösségnek. A társadalomtudománynak ennél sokkal pontosabban kell válaszolni.
Az alapvető ellentmondás (lehetőleg az érintett maradjon ki a döntésből az elfogultsága miatt, ill. lehetőleg az érintett hozzon döntést) problémája.
Továbbá az a probléma hogy az említett másik elv: „lehetőleg az érintettek hozzák meg a rájuk vonatkozó döntést”, majdnem olyan erős, mint a „ne legyen önszabályozás” elv. Az érintett jobban átlátja a problémát. Az érintett egyben érdekelt ezért nagyobb átgondolással, felelősséggel fordul a döntés felé. (Kibicnek semmi sem drága.) És a két elv (magával elfogult, kontra, jobban átlátja és érdekelt a problémában) ellentmond egymásnak.
Természetesen ez a probléma (az érintettek többségbe legyenek, vagy kisebbségben) a közvetlen demokrácia és az önrendelkezés alapproblémája is.
Ha a két közel egyenlő de ellentmondó elv szinte nem ér semmit, akkor olyan más szempontokat kell keresni, amelyek valamelyik elvet elvetik, a másikat erősítik.
Azt hogy az érintettek kisebbségben, vagy többségben legyenek a döntésben a kérdés jellege fogja eldönteni.
A domináló felettes hatalmat (a döntéshozó egységek szavazati arányát) az is meghatározza, hogy milyen kérdésről van szó.
1.Pl., hogy a kérdés önző, rövid távú érdeket indukálhat az érintettekből.
Az ilyen kérdéseknél jobb, ha az érintettek döntési kisebbségben vannak.
Minden közösségre, a vezetésre is jellemző lehet.
2. Pl., hogy szakkérdésről van e szó, mert azt a jól képzett vezetés jobban átlátja.
Az ilyen kérdés eldöntésében általában a vezetés legyen többségben, mint felettes hatalom, vagy saját hatalom vele szemben kisközösség legyen kisebbségben. Illetve általában a tagsági döntés legyen kisebbségben. Felmerül a vezetési döntés növelése, az önrendelkezési fok és demokráciaszint csökkentése, ha ilyen kérdés merül fel.
2/b. Pl., ha gyors döntés szükséges. A nagyon gyors döntésbe nem fér bele a demokratikus vita és döntés. Ekkor is inkább a közösség vezetésnek kell dominálni, mind a felettes hatalommal szemben, mind tagsággal szemben. Tehát önrendelkezést növelő, de demokráciaszint csökkentő ez a döntéstípus. Hozzátéve, hogy ez valójában nagyon kisszázaléka a döntéseknek. A katonai alakulatokra, akcióközösségekre, munkaközösségekre egy kicsit jellemzőbbek hogy a gyors döntések.
3. Pl., hogy ízlésbeli kérdésről van szó, mert azt mindenképpen az érintett tudja pontosan eldönteni. Minden közösségre, kisközösségre, tagságra, néprétegre is jellemző lehet. Az érintetteknek kell többségben lenni.
4. Pl. hogy általános „elméleti” hosszabb távú kérdésről van szó, mert az kevésbé indukál rövid távú érdeket, és nem szakkérdés. Nincs akadálya, hogy az ilyen kérdést a tagság, népréteg döntse el. Illetve, hogy az érintettek döntsék el.
Azért a vezetés önző érdeke nem ugyanaz, mint a tagság népréteg önző érdeke, hiszen a legfőbb cél a népréteg (minél több ember) jóléte, egészsége, elégedettsége, és nem a vezetés jóléte, egészsége, elégedettessége. De azért a népréteg, tagság esetében is fennállhat azon rövid távú érdek, amely hosszabb távon magának néprétegnek, tagságnak is árt.
Kétségtelenül nem könnyű eldönteni, hogy az új kérdés milyen. Pl. szakkérdés, vagy ízlésbeli kérdés? Vagy hogy mennyire áll fenn önző rövid távú érdek indukciója? A jövő fejlettebb rendszerében ezt egy független, tudományos demokratikus testületnek kell eldönteni.
Konkrétan a vizitdíjról szóló népszavazás jut eszembe. Egyesek szerint borítékolható volt hogy a nép a rövid távú érdeke mentén fog szavazni, tehát ilyen kérdést nem szabad népszavazásra bocsátani. Szerintem, ha objektív tájékoztatás van, amely felsorolja a vizitdíj hosszabb távú előnyeit és a rövid távú hátrányait, akkor a nép ezek mérlegelése mellett helyesen képes dönteni. Ez esetben is mérlegelte a vizitdíj hosszabb távú előnyeit, de kevésnek találta és elvetette. Sajnos a vezetés döntései, ennél kevésbé mérlegelők, inkább a rövid távú érdek befolyásolja azokat. Ugyanis az értelmes népréteg tudja, hogy előbb-utóbb mindenképpen rajta csattan az ostor és hosszabb távú érdekek mentén érdemes haladni. Sajnos vezetés is tudja, hogy előbb-utóbb mindenképpen a néprétegen csattan az ostor, és nem rajta, így nyugodtan mehet a rövid távú érdeke után. A jelenben ez tehát egy jó kis népszavazás volt. Ettől függetlenül a fejlettebb jövőben, amikor a vezetés sem lesz ennyire önző, a népréteg még bölcsebb lesz pl. a vizitdíj (a példa kedvéért feltételezzük, hogy újra napirendre kerül) eldöntését másképp oldják meg. Egy egyszerűsített népszavazás eredményét összesítik a legjobb variációban (mert rengetek variáció lehetséges) a vezetés döntésével, és ez lesz az ügyben a végső döntés. A variáció kiválasztásban nyilván azt is mérlegelik, hogy a vizitdíj mennyire szakkérdés, illetve, hogy mennyire indukálja a népréteg rövid távú érdekét.
De nézzünk egyszerűbb példákat pl. a társasházi közösség vonatkozásban. Az hogy kertet vagy a lépcsőházat kell először felújítni inkább ízlésbeli kérdés, ebben nyugodtan dönthet a tagság. Az is ízlésbeli kérdés hogy a lépcsőház sárga legyen vagy kék, ebben is tagságnak kell dönteni. Az pl. hogy vízvezetéket mikor kell felújítani, már inkább szakkérdés. Ebben valószínűleg a szakértők (a szakértő vezetés, amennyiben szakértő a vezetés) és a tagság együttes döntése a legjobb.
Tulajdonképpen két részre bonthatjuk ezt az egész problémakört. Az önrendelkezés és a demokráciaszint összefüggéseinek folytatása. (H 64 problémakör és kategorizálás.)
1. Az egyik, hogy az önrendelkezés határait és a közvetlen demokrácia határait kijelölik a különböző tényezők. A közvetlen demokrácia határait az önrendelkezés (önálló hatalom) is kijelöli, az önrendelkezés (önálló hatalom határait pedig) határait pedig a közvetlen demokrácia is kijelöli.
2. A másik problémakör pedig az, hogyha nem lennének határok, akkor mi lenne az optimális önrendelkezés és az optimális közvetlen demokrácia.
Kezdjük az első problémával.
Induljunk ki a közösségre vonatkozó önrendelkezési fok meghatározásával.
Az önrendelkezési fokot (ha kifele irányuló hatalmat nem számítjuk) meghatározza: egyrészt az egy főre eső abszolút önrendelkezés (hatalom, döntések, szabályozások, a hatáskör teljessége) nagysága (a fontosságot is figyelembe véve). Másrészt az előzővel összesítve azon arány, hogy a döntéseket (szabályokat, hatalmat, hatáskört) milyen arányban hozza meg a közösség vezetése (önállóan választott) és tagsága együttesen, szemben a felettes hatalommal.
A közösségre vonatkozó demokráciaszint (demokráciaszint) meghatározása.
A demokráciaszint csak az önrendelkezési fokból, nagyságból indulhat ki, ugyanis ez arról szól, hogy a közösség vezetése (önállóan választott) vezetése és tagsága között, hogy oszlik meg a döntési arány. Annál nagyobb demokráciaszint, minél nagyobb arányban hozza meg a döntéseket, szabályokat a közösség tagsága valóságos demokratikus döntéssel, szavazással.
Másképpen a demokráciaszintet egyrészt az önrendelkezési fok határozza meg. Másrészt az előzővel összesítve azon arány, hogy a döntéseket (szabályokat, hatalmat, hatáskört) milyen arányban meg a közösség tagsága szemben a saját vezetésével. Hozzátéve, hogy kisközösségi, intézményi demokrácia mellett párhuzamosan van egy országos népszavazási rendszer is.
Ha egy közösség önálló hatalma, önrendelkezése, hatásköre kicsi (pár kérdésben dönthet), akkor hiába hozza meg azt a pár kérdést a tagság, a többség. Ez a magas közvetlen demokráciaszint látszólagos lesz. A ténylegesen magas demokráciaszint a döntések száma (a döntések fontosságát figyelembe véve), plusz a tagság, népi döntések aránya. Másképpen: a tényleges, végleges (háttérigazság szerinti) demokráciaszint: az önálló hatalom (önrendelkezés), összesítve a tagság népréteg döntésének aránya a vezetéshez képest.
(Ellenben sokféle összesítés lehet.)
Ez tehát az egyik összefüggés.
A másik összefüggésnél abból kell kiindulni, hogy az önrendelkezés nagyságával arányosan lehet módosítani a demokráciaszintet. Vagyis egy közösség önrendelkezésébe az is beletartozik, hogy módosíthatja demokráciaszintet, a tagsági népi döntések arányát. Vonatkozzon az akár vezető-kiválasztásra vagy más döntéshozó mechanizmussal kapcsolatos kérdésre. És minden irányban módosíthatja, de csak az önrendelkezés nagyságának arányában. Az nem igazi önrendelkezés, ha a demokráciaszintet nem módosíthatja a közösség.
Az önrendelkezés arról szól, hogy a közösséget érintő, minden kérdésben, maga a közösség döntsön, és a fontos kérdésekbe természetesen a demokráciaszint meghatározása is benne van. Ha a demokráciaszintet a felettes hatalom határozza meg teljesen, akkor az már egy csökkentett önrendelkezés lesz. Az már nem 25%-os maximális önrendelkezés, hanem annál kisebb önrendelkezés lesz.
Ugyanakkor a különböző okoskodások, számítások szerint az jön ki, hogy a demokratikus irányhaladás korlátozása nem azonos értékű, az önrendelkezés-csökkenés szempontjából, a diktatórikus irányhaladás korlátozásával. A demokratikus irányhaladás korlátozása pl. háromszor erősebben csökkenti az önrendelkezést, mint a diktatórikus irányhaladás korlátozása.
A demokráciaszint nem mehet egy bizonyos határ alá, amelynek legfontosabb vonatkozása, hogy a közösség demokratikusan (többségi döntéssel) bármikor újra dönthet a demokráciaszintről (a döntéshozó mechanizmusról).
Az előző okoskodásból és más okoskodásokból, számításokból az alábbi (az eltolt irányhaladás szabálya) szabály szükségessége jön ki. A közösség a (lehetséges maximális, pl. 25%-os) önrendelkezés arányában változtathatja a demokráciaszintet, de a diktatórikus irányban csak 25%-ban (25%-nál, 6%-ban), a demokratikus irányban 75%-ban (25%-nál 18%-ban).
Ez „az eltolt demokráciaszint változtatásnak” szabálya.
Továbbá ugyanakkor demokráciaszint nem mehet bizonyos határ alá, tehát demokráciaszintet és az önrendelkezést úgy kell meghatározni, hogy módosított demokráciaszint se menjen a minimum alá. Ugyanakkor a demokráciaszintet és az önrendelkezést úgy kell megállapítani, hogy a közösség az önrendelkezés értelmében emelni is tudja a demokráciaszintet. Ugyanis, ha a demokráciaszint pl. 95%-os akkor azt már nem tudja pl., 10%-kal emelni.
A harmadik összefüggés, pedig az hogy bizonyos (50%-os) demokráciaszint alatt az önrendelkezést sem lehet értelmezni.
A további összefüggések viszont más másik problémakörhöz tartoznak.
Újra visszatérek, arra hogy bizonyos demokráciaszint alatt nem lehet az önrendelkezést értelmezni. (Elnézést kérek az ismétlésekért.)
Induljunk abból ki, hogy a felsőbb hatalom ez esetben elsősorban a mindenkire vonatkozó nemzeti, állami törvények, illetve az ország néprétege és vezetése együttesen. (Valójában a felsőbb hatalom kérdése ennél összetettebb, mert pl., a nemzetkőzi jog is ide vehető. Pl. felsőbb hatalom is, lehet alacsonyabb és magasabb demokráciaszinten levő.)
És induljunk abból ki, hogy 50%-os alapvető nemzeti demokráciaszint alatt nem lehet külön értelmezni a vezetés és a tagság együttes önrendelkezését (az önrendelkezést) és a demokráciaszintet ez a kettő összefolyik. Ezt az alapvető nemzeti demokráciaszint akár „nincs szolgaság” szintjének is nevezhető. Vagy, „tilos a másnak ártás” szintjének is nevezhető. Az egyénnek nem szabad ártani, az egyént nem szabad megverni, bántalmazni, károsítani, elzárni, korlátozni, kivéve, ha az egyén bűnt követ el, akkor is az állam (jogalkalmazó és igazságügyi szervek) egy része büntethet a megfelelő törvények alapján. (Az államon kívüli büntetések problémája egy külön problémakör, ugyanis kisebb büntetések azért szükségszerűen az államon kívül is megtörténnek. A jognak kell azt is tisztázni, hogy mi az a büntetéshatár, ami az államon kívül is megtörténhet.) A mindenkire vonatkozást úgy kell értelmezni, hogy bármely ember, aki az adott körülménybe kerül. Vagyis a jog az adott körülményeket, eseteket vizsgálja és nem azt, hogy az adott ember milyen vezető beosztásban van, milyen vallású, milyen fajú, stb.. (Jelenleg ez az elv, de azért gyakorlatban ez is messze van a tökéletestől. Elméletileg többek között az a probléma, hogy körülményt el kell választani az emberi tulajdonságtól. És az is probléma, hogy az önhibájukon kívül elesetteket védelmezni, támogatni kell.)
Visszatérve, induljunk ki abból, hogy az alapvető 50%-os (amely messze nem teljes és optimális) demokráciaszint és önrendelkezésszint elsősorban ez egyéni jogok alapján biztosítva van. (A részletes egyéni jogokat rengeteg törvény tartalmazza. Az egyéni jogokat így is értelmezhetjük: az egyének hatalmának korlátozása, ill. az egyéneknek különböző hatalmak adása.)
Az alapvető 50%-os szint alatt nem értékelhető a közösségek, kisközösségek önrendelkezése. Mégpedig azért nem, mert ha belső szolgaságban, elnyomásban él a közösség többsége, a tagság, akkor annak közösségnek önrendelkezése sem lehet. Tehát bizonyos szintig, fokig teljesen mindegy hogy a tagságot a belső vezetése nyomja el, tartja szolgaságban, vagy egy külső felettes hatalom, annak közösségnek olyan kicsike lesz az önrendelkezési foka, hogy gyakorlatilag nincs értékelhető önrendelkezése. Értékelhető önrendelkezés kezdete nagyjából: ha másnak ártás elve érvényesül, az alapvető emberi jogok érvényesülnek, ha megvan a gyors és ártalmatlan kilépés lehetősége, ha a tagság választhatja ki a vezetését (le is válthatja), és ha tagság bármikor módosíthatja a demokráciaszintet (negatív irányban csak behatároltan).
(Bár a közösségek önrendelkezését is lefordíthatjuk egyéni jogokra, hiszen a közösségeket is emberek alkotják.)
Mindez értehetőbb, ha elővesszük azt a modellt, hogy a társadalom sokféle teremből (közösségből) áll, és minden teremnek (aki oda belép, ott van) egy speciális szabályozása. Tehát ez a szabályozás, a terem a közösség szabályozása de az ott levő egyéneké is.
Tehát az alapvető kategorizálás ezek szerint nem az, hogy egyéni vagy közösségi szabályozás. Hanem ez.
1. Minden közösségre és abban levő egyénre vonatkozó szabályozás.
2. Elvileg van egy a közösségfajtákra vonatkozó standardszabályozás, amely lehet egy adott közösség szabályozása.
3. Az adott közösségre (és abban levő egyénekre) vonatkozó szabályozás.
A szabályozás felépítése. Kiindulás a társasházi közösségek szabályozása. (H 65 problémakör és kategorizálások. )
Figyelem, továbbra is a nemzeten belüli közösségekről van szó. A nemzeti közösség, a nemzet önrendelkezése és közvetlen demokráciaszintje külön fejezetet igényel.
A szabályozás elvileg a következő részekből áll, még akkor is, ha gyakorlatilag ezek a részek elmosódnak, összecsúsznak, esetleg hiányoznak.
1. Az egész törvény hatáskörének kijelölése.
2. Kikre, milyen közösségre, közösségekre vonatkozik a szabályozás.
3. A felettes hatalom leírása, a felettes hatalom döntéshozásának leírása, ill. a felettes hatalom elvei, fontosabb szempontjai.
4. A felettes hatalom által megállapított egyértelmű szabályok.
5. A közösség által meghozható szabályok, az esetleges közös döntések (felettes hatalom és maga a közösség), vagyis a közösség hatásköre, vagyis az önrendelkezési fok meghatározása.
6. Az önrendelkezési fok módosításának szabályai.
7. A közösség által meghozható szabályok módja, szavazati aránya, stb., vagyis a demokráciaszint kijelölése.
8 A demokráciaszint-módósításának szabályai.
9. A közösség részvételének aránya, módja, az egész szabályozásban (keretszabályozásban).
10. Magának a közösségnek, a közösség tagságának és vezetésének (együttes) döntései.
Mindezek természetesen tovább kategorizálhatók.
Ha ezeket néhány nagy részbe kell összevonni, akkor talán logikus a szabályozás három része:
1. A keretszabályozás önrendelkezésről szóló része.
2. A keretszabályozás demokrácia-szintről szóló része.
4. És a közösség önálló döntései.
Mindezek tehát tovább is feloszthatók.
Jelenleg gyakorlatilag ezek a részek általában összecsúsznak, összemosódnak úgy kell kihámozni őket a szabályozásból, ettől még valahogy benne vannak. A szabályozás hiányából is ki lehet hámozni valamit. Pl., ha hiányzik a közösség részvételének aránya, módja az egész szabályozásból, az ezt a szabályt jelenti: a vonatkozó közösségnek nincs módja részt venni, eme törvény kialakításában.
Ha elméletileg elemezzük a szabályozást, akkor ezekből a részekből kell kiindulni.
Újabb kitérés arra, hogy miért nem lehet egy nemzeten (országon) belüli közösség önrendelkezése 25%-nál nagyobb.
A százalék elsősorban nem a szabályok mennyiségére utal, hanem a fontosságra, jelentősségre utal. Illetve, fel kell tételezni egy optimális, minden lényegest számba vevő, és helyesen rangsoroló felsorolást (ez az objektív valóság), akkor a mennyiségre utalnak a százalékok. Az emberi szabályok képesek ezt az optimális felsorolást megközelíteni, más kérdés, hogy jelenleg általában még megközelítés is hiányzik. Nem árt elolvasni, az „Érdemes azonban vázlatosan felsorolni pl. az utcán tartózkodók, közlekedők önrendelkezése miért pl. 25%-os” fejezetrészt.
A rendelkezések felét (50%-át) tehát a büntetőtörvények, polgári törvények (nem szabad másnak ártani) ill. az alapvető emberi jogok teszik ki, amelyeket elsősorban nem a közösség tagsága és vezetése hoz meg, hanem a felettes hatalom (az ország vezetése, az állam, és az országos demokrácia, stb.) hoz meg.
A maradék 50%-ból, elsősorban a felettes hatalom határozza meg a teljes keretszabályozást 1-9 pontig, és csak 10-es pontban foglaltakat hozza meg a közösség. Elsősorban a felettes hatalom (ország-vezetés, országos demokrácia, stb.) hozza meg, ez azt jelenti, hogy a keretszabályozásba jó esetben összesítve 20%-ban (ez ötven százalékra lebontva 10%) szólhat bele a közösség. Ha nagyon jó, demokratikus a törvénykezés, akkor minden keretszabályozási pontba beleszólhat a közösség (főleg a demokráciaszint-módósításba), de ezek csak beleszólások.
A következő megállapításom pedig az lenne, hogy a keretszabályozás jóval (több mint kétszer) fontosabb, mint az a konkrét szabályozás, amit a közösség maga hozhat meg, hiszen pl. a hatáskört is, a keretszabályozás határozza meg. A keretszabályozás értéke 35% ennek kialakításban 10%-ban vesz részt a közösség és konkrét saját szabályozás értéke 15%. Így jön ki, hogy a maximális közösségi önrendelkezés legfeljebb 25% lehet (a közösség keretszabályozásba való összesített beleszólása 10% + a közösség konkrét szabályozása 15%). A felettes hatalom minimális hatalma pedig 75% lehet (az alapvető szabályozás 50% + a keretszabályozás kialakítása 35% - 10% a közösség keretszabályozásba való összesített beleszólása).
Egyes, az országon belüli közösségek maximális önrendelkezése elméletileg, és inkább a jövőben, tehát 25% is lehet, de a jelenben, gyakorlatilag számoljunk inkább 20%-kos maximális önrendelkezéssel.
Természetesen a maximális 25%-os önrendelkezésen belül sokféle önrendelkezési fok jöhet létre.
Az egyszerűség miatt legyen kb. egyenlő a két alapvető feltétel fontossága.
Ezután néhány lehetséges számítás.
A lehetséges hatáskör egészével rendelkezik a közösség, de nem rendelkezik egyáltalán a demokráciaszint meghatározással, a felettes hatalom által megállapított demokráciaszint pedig 50% alatt van, akkor a közösségnek nincs önrendelkezése.
Az előző, azzal a módosítással, hogy felettes hatalom által megállapított demokráciaszint 50% felett van, ekkor kb. 5%-os a közösség önrendelkezése.
Az előző azzal a módosítással, hogy a közösség nem rendelkezik lehetséges hatáskör egészével, csak pl. harmadával, akkor a közösség önrendelkezés szinte nulla, mondjuk 0.1%-os.
A számítás tehát a következőkből indul ki.
A demokráciaszint 50% felett legyen. Ez alatt nincs önrendelkezés.
Maximális az önrendelkezés a demokráciaszint szempontjából, ha a közösség legalább a hatáskör szerinti önrendelkezés 75%-ban módosíthatja a demokráciaszintet a demokrácia irányában, és 25%-ban a diktatúra irányába. Minden más csökkenti az önrendelkezést.
Csökken az önrendelkezés, ha ez az arány más. Legerősebben csökkenti az önrendelkezést, ha csak demokrácia irányú változtatás van korlátozva. Ha nem lehetséges a demokráciairányú változtatás, csak diktatúrairányú változtatás lehetséges, akkor az már 50% alatti demokráciaszint, vagyis nincs önrendelkezés. Ha nem eltolt, hanem egyenlő a két irányváltoztatás, akkor is csökken az önrendelkezés. Ennél erősebben csökken az önrendelkezés, ha mindkét irányváltoztatás lehetősége nulla. Valamennyire növeli az önrendelkezést, ha a felettes hatalom által kijelölt demokráciaszint magasabb, és csökken, ha ez szint alacsonyabb, de 50% felett van.
És természetesen változtatja az önrendelkezést a hatáskör nagysága a lehetséges teljes hatáskör viszonylatában. Ha lehetséges teljes hatáskör harmadával sem rendelkezik a közösség, akkor zéró az önrendelkezési fok, ami azért nem az abszolút semmit jelenti csak egy határt.
Egy bonyolult számítás szerint jön ki tehát, a közösség teljes önrendelkezése, amennyiben az önrendelkezésbe beszámít a demokráciaszint és annak lehetséges módosítása.
A problémakör másik fele, ez egy másik problémakör, hogy az egyes közösségeknek mekkora önrendelkezési fok és demokráciaszint adható, vagyis az egyes közösségeknek mekkora az optimális önrendelkezési foka és demokráciaszintje. Ehhez azonban tisztázni kell, hogy valóságos önrendelkezési fokot és demokráciaszintet hogy lehet megállapítani.
Az önrendelkezési fok és a demokráciaszint összefüggéseinek folytatása.
A hatáskör (az önrendelkezés) szűkítése, pl. társasház közössége nem hozhatja meg a rá vonatkozó döntések egészét, szűkíti a demokráciaszintet is, hiszen ezzel tagság döntése is le van szűkítve. A demokráciaszint (a közösségekre vonatkozó döntéseket milyen arányban hozza csak a tagság) hiába magas, ha nincs elég önrendelkezés. Kérdés hogy milyen arányban csökkenti a demokráciaszintet az önrendelkezés-csökkenés. (Ez a nagyhatalmú közösségekre nem vonatkozik, csak azon közösségekre, amelyeknek szinte nincs kifele irányuló hatalmuk, csak önrendelkezésük.) Az egyszerűség miatt én azt mondom, ha 25%-kal, vagy annál nagyobb mértékben csökken az önrendelkezés akkor már nagy annak az esélye, hogy a közösség az 50%-os demokráciaszint alatt marad.
(Ráadásul, jó esetben még az önrendelkezési fokot is módosíthatja valamennyire a közösség. Ezt azonban a „működési” hatáskörbe sorolom be, az egyszerűség kedvéért.)
A zavaros összefüggést a következők alapján lehet tisztázni.
Van az önrendelkezési fok és a demokráciaszint.
Az alapvető, az 50% feletti demokráciaszint-módósítás látszólag a demokráciaszinthez tartozik (mert valóban módosítja demokráciaszintet) azonban maga a szabályozás az önrendelkezés része. Ugyanis kérdés, hogy az 50% feletti demokráciaszint-módósítás szabályzása mekkora részben van a közösség hatáskörében, és mekkora részben van a felettes hatalom hatáskörében. (Az 50% alatti alapvető demokráciaszint egyszerre tartozik az önrendelkezéshez és demokráciaszinthez.)
A demokráciaszint maga nem befolyásolja jelentősen az önrendelkezést, kivéve, ha demokráciaszint sok okból 50% alatt van, mert ez esetben nem beszélhetünk önrendelkezésről sem. Az 50% feletti demokráciaszintet az dönti el, hogy közösségre tartozó nagyon fontos kérdésekben (működés, stb.) dönthet a tagság (ez pl. az 50%-os alapvető demokráciaszint), vagy a közepesen fontos kérdésekben is (ez, pl. a 70%-os demokráciaszint, vagy szinte minden kevésbé fontos kérdésben (ez pl. a 90%-os demokráciaszint). Illetve a demokráciaszintet meghatározza még a demokratikus elvek érvényesülése (van vagy 20 db.). Másodlagosan, harmadlagosan pedig még sok minden.
Az önrendelkezés (a „működési” hatáskör szabályai és a demokráciaszint-módósítás szabályai) viszont befolyásolja a demokráciaszintet. Az előző fejezetrészben arról okoskodtam, hogy demokráciaszint-módósításnak szabályai hogyan változtatják az önrendelkezést és ezzel együtt a demokráciaszintet. Illetve a következő összefüggéseket lehet megfogalmazni.
Ha a teljes lehetséges „működési” hatáskör 50%-a vagy annál nagyobb része hiányzik és a demokrácia-módósítás sem optimális, akkor kétséges lehet az 50%-os demokráciaszint, nem értékelhető a demokráciaszint és az önrendelkezés. Továbbá ugyanez a helyzet, ha a teljes lehetséges „működési” hatáskör 75%-a vagy annál több hiányzik, függetlenül attól, hogy a demokráciaszint-módósítás milyen.
Továbbá ugyanez a helyzet (nem értékelhető a demokráciaszint és az önrendelkezés) ha nem lehetséges a demokráciairányú változtatás, csak diktatúrairányú változtatás lehetséges, függetlenül attól, hogy mekkora „működési” hatáskör.
Sajnos az összefüggéseknek van egy másik vonulata is.
Ezek pedig a következők.
Ha valamely közösség diktatúrairányú változtatást akar, akkor az a közösség nem érdemel nagy önrendelkezést. Ez a közösség erkölcsileg nem alkalmas a magas demokráciaszintre és nagy önrendelkezési fokra.
Egyéb tudáshiány és erkölcsi okok miatt is alkalmatlan lehet egy közösség a magas demokráciaszintre és nagy önrendelkezési fokra.
Nem lehetséges (el kell kerülni), hogy egy közösség viszonylag alacsony (bizonyos határon aluli) demokráciaszintet, de viszonylag magas (bizonyos határon felüli) önrendelkezési fokot kapjon.
Az viszont lehetséges több okból, (bár nem jó), hogy egy közösség viszonylag magas demokráciaszintet, de viszonylag kis önrendelkezést kapjon. Igaz, hogy ekkor a magas demokráciaszintje csak látszólagos lesz.
Az is lehetséges és néha szükséges (bár nem jó), hogy egy közösséget szinte teljesen a felettes hatalom irányít, a felettes hatalom gondnokságában van.
Szerintem eme összefüggések összeilleszthetők a többi összefüggéssel.
Viszonylag leegyszerűsödik a problémakör, ha felsorolom azokat a tényezőket, amelyek biztosítják az alapvető minimális 50%-os demokráciaszintet. (H66 problémakör és kategorizálás.)
1. Kell lenni egy lapvető demokráciának, ami ezt jelenti, hogy a tagság (a nép, a többség) „bármikor” időnként újra dönthet a demokráciaszintről (meghatározhatja a döntéshozó-mechanizmust, a vezetés-kiválasztást, stb.).
2. A közösségre vonatkozó legfontosabb kérdésekben (legyen az működési, és döntéshozó mechanizmussal kapcsolatos) a tagság hozza meg a döntéseket, legalábbis a tagságnak legyen, maghatározó, valóságos beleszólása a döntésekbe. (Az első lépcső a döntéshozó mechanizmussal kapcsolatos döntések, mert ezek határozzák meg hogy a működési döntések eldöntését. De a cél, a lényeg mégis a működési döntések, eldöntése.)
2. Ha a teljes lehetséges „működési” hatáskör 50%-a vagy annál nagyobb része hiányzik és a demokrácia-módósítás sem optimális akkor kétséges az 50%-os demokráciaszint, nem értékelhető a demokráciaszint és az önrendelkezés.
3. Továbbá ugyanez a helyzet, ha a teljes lehetséges „működési” hatáskör 75%-a vagy annál több hiányzik, függetlenül attól, hogy a demokráciaszint-módósítás milyen.
3/b. A nemzeti közösség vonatkozásában ezek általában sokkal nagyobb számok. A nemzeti közösség a számok arányok tekintetében eltér a nemzeten belüli közösségtől.
A nemzeti közösség több vonatkozásban különbözik, a nemzeti közösségben lehetnek olyan emberek, akik a büntetés alatt állnak. Ők egy különleges, a büntetés alatt állók közösségét alkotják.
4. Továbbá hasonló a helyzet (nem értékelhető a demokráciaszint és az önrendelkezés), ha nem lehetséges a demokráciairányú változtatás, csak diktatúrairányú változtatás lehetséges, függetlenül attól, hogy mekkora „működési” hatáskör.
5. Továbbá nem értékelhető az önrendelkezési fok és a demokráciaszint. Ha a közösségbe nem érvényesül a „tilos másnak ártani” szabály. Ha az egyénnek szabad ártani, az egyént szabad bántalmazni, megverni, károsítani, elzárni, korlátozni. (Ezeket normális esetben nem szabad, kivéve, ha az egyén bűnt követ el, akkor is az állam (jogalkalmazó és igazságügyi szervek) egy része büntethet a megfelelő törvények alapján.) Ha a közösségbe nem érvényesülnek az alapvető emberi jogok. Ha nem érvényesülnek az alapvető jogelvek. (Az viszont már átgondolandó, hogy mik is ezek az alapvető emberi jogok.)
6. Ha nincs meg a közösségből való gyors, könnyű kilépés lehetősége.
Ezek biztosan benne vannak azon tényezők között, amelyek meghatározzák az alapvető demokráciaszintet. Ha ezek bizonyos szinten teljesülnek, akkor nincs szolgaság, ami még nem jelenti azt, hogy jó a helyzet. Valószínűleg vannak más tényezők is, amelyekre itt nem térek ki.
Az 50% feletti demokráciaszint tényezői.
1. Ha a tagság állandóan, folyamatosan (nemcsak bármikor-időnként) dönti el a döntéshozó mechanizmussal kapcsolatos döntéseket. (az idő kérdése egy fontos szempont). Nem mindegy, hogy a demokráciaszinttel, döntéshozó mechanizmussal kapcsolatos többségi döntés akár havonta, évente, vagy négy évente vagy tíz évente lehetséges.
2. Ha (máshol, pl. demokráciáról szóló fejezetben felsorolt) demokratikus elvek, demokratikus működési szabályok a közepesnél jobb szinten vannak jelen a közösség világnézetében és így is realizálódnak. A demokratikus elvekből mennyi valósul meg, és amely megvalósul az milyen minőségben valósul meg. Pl. megvalósul e az, hogy mindenki a saját önálló véleményével, (amely vélemény a saját érdeken túl a közösség érdekét tartalmazhatja, de nem lehet közösségellenes) vegyen részt a szavazáson. Illetve, hogy ez milyen szinten valósul meg. Vagy milyen szinten valósul meg, hogy lehetőleg minden tag, valamilyen formában (a tartózkodás, távolmaradás okainak kiderítése) vegyen részt a szavazásba. Vagy, milyen szinten valósul meg az objektív tájékoztatás, a jó kérdésfeltevés, és a szavazatok összesítése. És még lehetne folytatni. Tehát e szintek összesítésről van szó. Ha ez pl. közepes szinten valósul mag akkor az 60%-os demokráciaszintet jelent ebből a szempontból, ha közepes-jó szinten akkor az 70%-os demokráciaszintet jelent ebből a szempontból, és így tovább, egészen a kiváló demokráciaszintig.
3.. Ha a közepesen fontos (nemcsak a legfontosabb) működési és döntéshozással kapcsolatos döntéseket is tagság hozza meg.
4. Ha a tagság ugyanígy dönthet a demokráciaszint módosításban is.
5. Ha a közösség hatásköre (a közösségre tartozó döntések száma) nincs fölöslegesen, még 1%-kal sem korlátozva.
6. Ha a másnak ártáson túl, az alapvető emberi jogokon túl, még sok minden, minden tényező a legfőbb cél irányába halad.
Sok hasonlatot lehet találni, pl.: az étkezés, étkeztetés minimális alapvető minimális célja, hogy az étkezéstől, vagy annak hiányától nem legyenek betegek az emberek. A maximális, optimális célja pedig az, hogy az étkezés a lehető leginkább növelje az emberek egészségét. Tehát, van az éppen hogy csak elégséges szint, (kettes osztályzat), de van ennél magasabb szint is, pl. a négyes osztályzat. A minimális 50%-os demokráciaszint egy kettesosztályzatú szint. Az optimális demokráciaszint egy ötös osztályzatú szint. Az optimális szint talán irreális de négyes osztályzatú, jó szint nem az.
A problémakör egy újabb alapvető felosztása. (H67 problémakör és kategorizálás)
1.A jelenlegi zavaros hiányos szabályozás melletti zavaros önrendelkezési fok és zavaros demokráciaszint megállapítása és abból való kiindulás.
2. Vagy a jövőbeli tisztább világosabb szabályozás melletti tisztább világosabb önrendelkezési fok, és demokráciaszint megállapítása és abból való kiindulás.
Mindez a teljesség igénye nélkül. Talán eddig nem mondtam, de itt pótlóm, a szabályozástan egy külön tudomány sok-sok könyvet, tanulmányt igényel.
Persze hiába gondolkodunk az optimális önrendelkezésről, az optimális demokráciáról, ha az emberek alkalmatlanok minderre. Nem is értik miről van szó. Ezen egyrészt az oktatással lehet segíteni. Másrészt a legjobb iskola maga gyakorlat, tehát, ha nem is hirtelen, de fokozatosan gyakorlatilag is alkalmazni kell az ilyen szabályozásokat, törvényeket. A társasházi közösségek szabályozás, ha nem is tökéletes, de nagyjából jó, adhat egy kiindulást. Ráadásul az egyszerűsége miatt is jó modell.
A szocializmusban a házközösségek oly mértékben voltak korlátozva, hogy nem is voltak igazi önrendelkező közösségek. A bérlők (kvázi albérlők) voltak és a főbérlő az állam (a felettes hatalom) uralkodott. Jelenleg e téren (a társasházi közösségek területén) jobb a helyzet, az, más kérdés, hogy lakosság jelentős része még nem tud élni ezzel a jobb helyzettel. És ez 20 évvel a rendszerváltás után nem róható fel a szocializmusnak. A társasházi közösségek kevesek ahhoz, hogy egy nép megtanulja a demokráciát. De rátérek a szabályozásra.
Van a keretszabályozás és vannak a keretszabályozásból kiinduló további döntések, amelyek ha fontosak, akkor írott határozatok. A keretszabályozás is egy döntéssorozat, és további döntések is egy döntéssorozat. A kettőt akár össze is lehet vonni, de mégis jobb, ha külön választjuk.
A szabályok száma mennyisége csak a tartalom tükrében számít.
Pl. nem mindegy hogy a szabály azt mondja: ezzel és azzal is foglalkozni kell. Vagy azt mondja: ezt pontosan így kell tenni, azt meg pontosan úgy kell tenni.
Nem mindegy hogy ezt mondja a szabály: évente legalább egy közgyűlésnek kell lenni (x időpontig), de több is lehet. Amely közgyűlésben ennek és ennek kötelezőnek kell lenni pontosan előírva. Azzal, és amazzal kötelező foglalkozni, de nincs pontos előírás. És vannak még ajánlott témák.
Vagy azt mondja, csak egyszer lehet csak ekkor, és ezzel, és azzal, és amazzal csak pontos előírás szerint kell foglalkozni.
Képzeljük el, ha nem lenne társasházi szabályozás. Nyilván lennének házak, ahol lakók maguktól is elkészítenének egy jó szabályozást. De ez is csak így kezdődhet: kedves lakótársak, akkor jöjjünk össze és határozzunk. A keretszabályozás többek között meghatározza, hogy rendszeresen össze kell jönni. És a következő határozat, akkor döntsük el, kik dönthetnek, és mi alapján döntünk. A keretszabályozás ezt is megmondja. Ha nincs keretszabályozás, akkor ezt újra és újra el kell dönteni, de kapaszkodó nélkül. Ugyanakkor hiába van jó keretszabályozás, ha azt nem töltik meg tartalommal.
Visszatérek oda, hogyha nem lenne társasházi szabályozás, akkor is lennének olyan közösségek, akik jó szabályozást készítenének, de még több közösség lenne, amelyben rossz szabályozás történne. És ennél is több, ahol minden szabályozás hiányában egyféle anarchia, vagy anarchikus diktatúra alakulna ki. Erről már több helyen elmélkedtem. Hosszan lehetne arról elmélkedni, hogy mindenre kiterjedő, (bizonyos értelemben precíz) de limitált és ösztönző típusú szabályozás nagyobb szabadságot ad, mint a mindenre kiterjedő, de pontosan előíró és tiltó jellegű szabályozás. Illetve, hogy nagyobb szabadságot ad, mint a hiányos, zavaros szabályozás. A kötelezlek arra, hogy szabad legyél, hogy önállóan dönts, hogy demokratikus legyél, azért nem ugyanaz, mint hogy, kötelezlek arra, hogy rab legyél. Ráadásul, ha ez a szabadságra, demokráciára való kötelezés is limitáltan jelenik meg (elmehetsz a rabság irányába is), akkor már nagyjából rendben van a szabályozás. És teljesen rendben van, ha azt mondja felettes hatalom: ez nem jelenti, azt hogy kidoblak a pusztába, boldogulj magadtól. Úgy adok szabadságot, hogy azért segítek is, persze vigyázva az arányokra, mert megint elmehetünk a rátelepedés, az önállótlanság irányába.
1. Megállapítom a jó szabályozás (keretszabályozás) viszonylag pontosan meghatározza az önrendelkezési fokot, a hatáskört és ezek módosíthatóságát. Mindezt, a lehetőség szerinti legnagyobb önrendelkezés szellemében.
2. Valamint viszonylag pontosan meghatározza a döntéshozó mechanizmust (a demokráciaszintet) és ennek módosíthatóságát. Mindezt a lehetőség szerinti legnagyobb demokrácia szellemében.
(H 68 problémakör és kategorizálások) A szabályozás, újabb másfajta felosztása.
1. A döntéshozó mechanizmus (demokráciaszint) szabályozása.
2. Ezen kívül, a működés (gazdasági, pénzügyi, tulajdoni, „munkaköri” fejlődési szabályzat) alapszabályozása, és ebből eredő további szabályok határozatok döntések. Ez adja ki hatáskör zömét. Még akkor is, ha az alapvető hatáskör meghatározza pl.: a közösség hatásköre kerítéstől (vagy a járdától) magánlakások faláig terjed, illetve bizonyos vonatkozásban azon belül is. Ezt még kiegészítheti egy „viselkedési rend” szabályzata. És kiegészítheti szabályzat megszegőinek lehetséges szankciójának szabályzata.
Tulajdonképpen ezzel a szabályozással kapcsolatos az önrendelkezési fok. Az a kérdés, hogy ezen szabályozásokat (amely lényegében meghatározza a ház állapotát) milyen arányban döntheti el a lakóközösség (tagság és vezetés együttesen), és milyen arányban döntheti el a felettes hatalom (az állam, az önkormányzat, stb.).
Az önrendelkezéshez még hozzátartozik a döntéshozó mechanizmus (demokráciaszint) módosításnak lehetősége. Ugyanis, ha jó a szabályozás, akkor a döntéshozó mechanizmust a felettes hatalom dönti el, a lehetséges legnagyobb demokrácia szellemében, ad módosítási lehetőséget is.
Ez alapján fel lehet sorolni, hogy miből áll a felettes hatalom szabályozása és miből áll közösség önálló szabályozása, szerintem.
1.A felettes hatalom az alapvető jogokon a BTK - án, stb., keresztül ad egy viselkedési szabályozást. Azt mondtam, hogy jelentőségében (fontosságában, tartalmában) kb. 50%.
Ezen felül van a lakóközösség speciális szabályozása.
2. Ebben van benne a döntéshozó mechanizmus (demokráciaszint) felettes hatalom általi keretszabályozása, amely jelentőségében kb. 15%-os. Ennek a számnak semmi köze a tényleges demokráciaszinthez. Ez a szám csak azt jelezi, hogy önrendelkezés szempontjából mit jelent az, hogy a felettes hatalom határozza meg a demokráciaszintet.
3. És benne van egy alapvető működési és hatásköri szabályozás. Ennek a szabályozásnak viszont két kiterjedése van. Mondjuk ennek is van egy jelentősége, legyen az 10%-os.
4. A másik kiterjedését az egy főre eső abszolút hatalom és annak megoszlása adja ki. Mondjuk az egy főre eső abszolút hatalom a társasházak vonatkozásban egy 30-es skálán 5-ös értékű. De ezzel az 5%-os hatalommal szinte teljesen a társasház rendelkezik, mert a felettes hatalom keretszabályozása nagy önrendelkezést ad. Nem írja elő, hogy közös költségnek pontosan mennyinek kell lenni, nem írja elő a felújítások menetét, és még sorolhatnám. Tehát ezek szerint a felettes hatalom összes szabályozása 75%. Ugyanis az 5%-os hatalmi szint a felettes hatalom szabályozásában nincs benne, azzal a közösség rendelkezik. A pontos megfogalmazás: a társasházi közösségek 5%-os eredendő hatalmi, hatásköri fok mellett 25%-os önrendelkezéssel rendelkezhetnek. (Ez azonban lényegében a lehetséges teljes önrendelkezést jelenti.)
Az önrendelkezés nélküli (látszólagos) demokráciaszint pl. 80%-os. Mivel ez esetben teljes az önrendelkezés, ez azonos a tényleges demokráciaszinttel. A tényleges demokráciaszint: az önrendelkezés nélküli demokráciaszint egyenesen arányos a teljes, lehetséges önrendelkezés arányával.
Úgy néz ki, hogy lehetségesen teljes az önrendelkezés, ha az eléri a 25%-ot.
A társasház közösségének marad 25% önrendelkezése. Amely szintén felosztható elméletileg, döntéshozó mechanizmus módosítására, önrendelkezés módosításra, működési szabályozásra, stb..
Ez csak egy elméleti, egyéni számolás és valószínűleg van ennél jobb számolás is. A lényeg az, hogy valahogy elméletileg és a jövőben gyakorlatilag is tisztázni kell a közösségek önrendelkezését és demokráciaszintjét.
Kilépve társasházi közösségből, a közösségek zömének a szabályozása (feltéve, ha tiszta, világos és a jóra törekszik) így épül fel.
A felettes hatalom rendelkezése.
1. Kb. 50% alapvető jogok, stb. alapvető minimális demokráciaszint.
2. Kb. 15% döntéshozó mechanizmus (demokráciaszint) meghatározás, ill. annak módosíthatósága, pontosabban annak jelentősége.
3. Magának a döntéshozó mechanizmusnak (demokráciaszintnek) a meghatározása.
4. Kb. plusz 10% önrendelkezési szabályozás jelentősége.
5. A 75% feletti rendelkezés egyenlő: a teljes lehetséges hatalomból mekkora részben (arányban) rendelkezik a felettes hatalom. Ezt tehát meghatározza felettes hatalom és mindezzel alakul ki az önrendelkezési fok, amely 1-25%-ig terjedhet. A felettes hatalomnak meg kell határozni az adott közösség optimális önrendelkezési fokát, amely szűken 1-25%-ig terjedhet. Ha pl. a közösség lehetséges teljes hatáskörének a felettes hatalom elveszi felét, saját hatáskörébe utalja, akkor a 12,5%, egészében 87,5% lesz a felettes hatalom rendelkezése. Egészében 75%-99% között lehetséges, a felettes hatalom rendelkezése, a nemzeten belüli közösségek tekintetében. (Elveszi a lehetséges teljes hatáskör felét, negyedét, kétharmadát, stb., azt jelenti, hogy fölöslegesen a kelleténél erősebben korlátoz. Illetve, túlszabályoz. Illetve olyan szabályozásokat sem hagy a közösség rendelkezésébe, amelyeket nyugodtan ott hagyhatna.)
6. A megmaradó rész, a közösség önrendelkezése.
Pl. egy autonóm nemzetiség teljes lehetséges hatalma (sok ember, nagy hatáskör, települési és egyéb hatáskörök) elérheti a 25%-ot is. Ha a felettes hatalom jó, demokratikus és más feltételek (pl. a közösség akarata, és alkalmassága is megfelelő), akkor elméletileg megkaphatja a teljes lehetséges önrendelkezést, vagyis e közösség önrendelkezése szintén 25%-os lehet, mint a társasházi közösség önrendelkezése. Csakhogy ez a 25%-os lehetséges teljes önrendelkezés jelentősebb, mert nem 5%-os eredendő hatalmi fok mellett jön létre, hanem 25%-os mellett. Ez tehát jelentősebb ugyanakkor több ok miatt gyakorlatilag nem lehetséges, hogy egy jelentős közösség 25%-os önrendelkezéssel bírjon. Maximum kb. 15-20%-os önrendelkezéssel bírhat. Több ok miatt a felettes hatalomnak összesen 80%-ban meg kell határozni a jelentős közösségek önálló hatalmát, életét, működését.
Ez, mint mondtam így áll össze. 50% alapvető emberi jogok, igazságszolgáltatás, stb.. 25% a demokráciaszint, és az önrendelkezési szabályozás jelentősége, pontosabban 25%-kal csökken az önrendelkezés azáltal, hogy ezeket a felettes hatalom határozza meg. A fennmaradó 25%-ból (25% szabályozásból) pedig legalább 5-10%-ot a felettes hatalomnak kell meghozni, legalábbis a jelentősebb közösségek esetében.
Sajnos ennél is bonyolultabb a helyzet akkor, ha nagyhatalmú közösségekről (akiknek jelentős a kifelé irányuló hatalma) van szó.
Ugyanis e közösségeknek nem 100% az eredendő hatalmuk, hanem ennek sokszorosa, mert a kifele irányuló hatalom is hozzáadódik az önrendelkezéshez.
Itt a lényeg, hogy nagyon nagy hatalomkorlátozásra van szükség és még ekkor is jelentős hatalmuk marad e közösségeknek. Hosszasan lehet sorolni, hogy pl. a parlamentnek mekkora hatalma, mi felett rendelkezik. Ez a felsorolás többféle is lehet. Pl. állami területek ágazatok szerint. Pl. hatalomfajták szerint. És ennek a döntő többsége kifele irányuló hatalom. Ugyanakkor az sem a parlament belügye, hogy magára vonatkozóan milyen szabályozást hoz. Pl., milyen házszabályozást hoz. Pl. milyen szabályozást, hoz a képviselők jogállásra vonatkozóan. Stb.. Erre mondtam, hogy a saját magára vonatkozó szabályozás összemosódik a kifele irányuló hatalommal. A parlament felettes hatalma pl. a következő: az alkotmány. Az ABDK ábrán felsorolt 20-30 jelentős hatalomkorlátozó, hatalomnormalizáló tényező. Külön kiemelve a közvetlen demokráciát, amely ez esetben nem más, mint a nemzeti népréteg beleszólása a jogalkotásba, és ellenőrzése a parlament felett. És a nemzetközi jog, a nemzetközi szövetség, mint felettes hatalom. Tehát ennek az összetett felettes hatalomnak egyrészt el kell érni, hogy a parlament is 75%-ig szabályozva legyen, vagyis az alapvető emberi jogok az igazságszolgáltatás, stb., a parlamentre is vonatkozzanak. Továbbá, hogy parlamentnek is döntően a felettes hatalom állapítsa meg a demokráciaszintjét és az önrendelkezési fokát. Ekkor 75%-ban a parlament felett is, a felettes hatalom rendelkezik. És ezután jön a kifelé irányuló hatalom és vele összefonódott önrendelkezés horizontális lefaragása, mondjuk 1000%-ról 100%-ra. Ekkor parlament horizontálisan akkor hatalmú, mint mondjuk egy nagyfokú autonómiával rendelkező nemzetiség. De az egy főre eső hatalma persze sokkal nagyobb. És a vertikális hatalma is megmarad, sok rajta kívül álló egyénre és közösségre terjed ki a hatalma. Ezért maximálisan még tovább korlátozni kell az önrendelkezését, önrendelkezési fokát, míg az 2-3%-os nem lesz. A vertikális kiterjedés miatt azonban így is, pl. 1000%-os lesz a hatalma. Ez hatalom pedig megengedné pl. a 80%-os demokráciaszintet is.
A keretszabályozásban való részvétel az önrendelkezés arányában, de a meghatározott, magas demokráciaszinttel.
Tehát az adott közösségnek, társadalmi rétegnek, ha kisebbségben is, de a keretszabályozás kialakításban is részt kell vennie. Ha ez nincs, akkor a keretszabályozás eltorzulhat, diktatórikus lehet. Ha szabályozás-mechanizmust nem akarják még tovább bonyolítani, akkor az önrendelkezés arányában kell részt vennie az adott közösségnek keretszabályozás kialakításban, módosításában. És a részvétel a közösség kijelölt demokráciaszintjével (nem a módosított demokráciaszintjével) történhet ez, legalábbis szerintem. Pl. társasházi közösség keretszabályozását ezek szerint 75%-ban felettes hatalom alakítja, 25%-át a társasházi közösségek, összessége. A társasházi közösségeket a demokratikus döntéssel lehet összesíteni. Vagyis a kérdésre, kérdésekre szinte mindegyik társasházi közösség, de legalábbis a többsége ad egy választ és ezeket összesítik. Azon társadalmi rétegek esetében ahol nem lehet valós vezetés (érdekképviselet) ott a réteg tagságának összesített véleményének kell megjelennie. Pl. a nyugdíjasokról szóló törvény alakítása, úgy, hogy nyugdíjasok körében csinálnak „népszavazásokat” valós közös véleményt, visszaadó közvélemény-kutatásokat.
Az összesített véleményt kell ezután felettes hatalom véleményével, válaszával összesíteni. A felettes hatalom ez esetben mivel éppen a törvények (szabályok) alakításáról van szó, nem lehetnek maguk a törvények, csak emberek lehetnek. Méghozzá döntően az ország-vezetők, állami vezetők. Csak akkor van értelme ennek a 25%, vagy annál kisebb részvételének, ha legalább, egymástól viszonylag független két részre oszlik a felettes hatalom, illetve annak véleménye, mert ekkor lehetséges, hogy a kisebbség véleménye a mérleg nyelvét alkotja. A további részletekbe nem mennék bele, bár nem egészen lényegtelen.
Ezzel együtt tulajdonképpen az önrendelkezési növekedhet (pl. 20% önrendelkezés plusz 25% a 25%-os keretszabályozásból, az 8%, összesen 28%.), de csak akkor, ha valóban érvényesül a keretszabályozásba az adott közösség társadalmi réteg véleménye.
Jelenleg is vannak, un. társadalmi egyeztetések, viták. De ezek is rendkívül hiányos, zavaros dogok. Látszólagos, manipulációs dolgok. Semmiféle rendszer semmiféle garancia nincs ezekben. Jobbára arról szólnak, hogy néhány (a teljes egy része) megkérdőjelezhető érdekképviselet, elmondhatja véleményét és aztán azokat a vezetés (nem a megosztott vezetés) nagyobb részben elutasítja, egy kicsit talán enged, azt is kényére, kedvére. Mindezt azért teszi, hogy elmondhassa a felettes hatalom: na de kérem volt társadalmi egyeztetés, minden rendben van.
A jövő fejlettebb rendszerében a társadalmi egyeztetés, rendszerzett, szervezett és valós lesz.
Ugyanakkor megint kirajzolódik két kategória.
1. A rendszeren, társadalmon, nemzeten belüli közösségek úgy jelennek meg, mint önálló egyedi közösségek.
2. Vagy úgy jelennek meg, mint közösségfajták, hasonló tulajdonságú közösségcsoportok. A keretszabályozások a közösségfajtákra, ill. viszonylag szélesebb rétegekre vonatkozik, mivel nem lehet minden egyes közösséget, kis réteget külön szabályozni. A szélesebb réteg pl. nyugdíjasok rétege. A nyugdíjasok rétegét akár százfele is bonthatjuk, de az egy keretszabályozás magában foglalja mind száz csoportot, kisréteget. Tehát a szabályozásnak is van egy szükségszerű bonyolultsági határa.
A szabályzatok egyes részei, nem egy, de kettő vagy több közösségre is vonatkozhat.
A társadalmi közösségek, rétegek egymással kapcsolatban állnak.
Pl. magánbankokra vonatkozó szabályozás egy része az a banki ügyfelekre vonatkozó szabályozás is. Egy munkaközösségfajta és egy társadalmi réteg közös keretszabályozásról van szó ez esetben, de nagyon sok példát lehetne mondani. Visszatérve, nyilván ez esetben mind a kettő közösségnek részt kellene venni a bankokra vonatkozó keretszabályozásban, legalábbis annak egy részében. A magánbankok több okból elég nagy önrendelkezési fokot igényelnek. Mondjuk a maximális 25%-ot. A banki ügyfelek 25%-os önrendelkezését a demokráciaszintjükből adódó közös véleményük adja ki. E keretszabályozás alakításának döntéshozó egységi pl.: 25% bankok összesített véleménye, 25% banki ügyfelek, 25% az ország-vezetés (állami vezetés) egy része, 25% az ország-vezetés (állami vezetés) másik része.
Hogy ne legyek ennyire elméleti, pl., bankok egyik fontos szabálya felvételi, kivételi, átutalási, stb. díj. Pl., ha ezt bankok szabadon maguk dönthetnék el, akkor egy bank akár azt is megtehetné, hogy 2 ezrelékről ezt felemeli 2 százalékra, amivel persze az ügyfeleket erősen megkárosítja. (Ráadásul az összes bank is felemelheti a díjat. Ugyanis piacgazdaságból adódó automatikus önszabályozást azért ki lehet játszani. Pontosabban ez is csak akkor tud érvényesülni, ha van egy jó felettes keretszabályozás. De erről más fejezetekben már sokat beszéltem.) Tehát a felvételi, kivételi, átutalási díjat a keretszabályozásnak kell limitáltan meghatározni. Pl a keretszabályozás kimondja, hogy ezen díjak nagysága maximum 3 ezrelék lehet. Ezen belül viszont bank határozhatja meg. Ez a bank, bankok önrendelkezése. A keretszabályozásban levő 3 ezreléket viszont az említet négy döntéshozó egység határozhatja meg. Egyébként a bankok, pénzintézetek, olyan közösségek, amelyeknek van kifele irányuló hatalmuk.
Kilépve a konkrét példából, a fejlettebb szabályozás figyelembe veszi, hogy az adott keretszabályozás több közösséget, társadalmi réteget érinthet, és figyelembe veszi, hogy ezeknek is részt kell venni, ténylegesen is, a keretszabályozás alakításban.
Az alapvető demokráciaszint (emberi jogok, büntetőjog, stb.) alakítása.
Itt jönne elő, az országos közvetlen demokrácia az országos népszavazási, közvélemény-kutatási rendszer. Illetve a vezetés demokratizálása. Minderről a döntéshozó mechanizmus tanulmányrészben elég sokat beszélek.
Ez az egész számolás unalmas és lényegtelen.
A lényeg: a szabályozás alapelveinek érvényesülése, a számolás csak arra jó, hogy bebizonyítsa, az alapelveknek nincsenek számszaki akadályai.
Az egyik alapelv ez: az elit vezetés hatalmát minden módón minden tényezővel korlátozni, normalizálni szükséges, nem kell aggódni, hogy nem marad nekik elég.
Egy kis kategorizálás.
1. Vannak az átlagos, de még jelentősnek nevezhető közösségek, amelyeknek nincs kifele irányuló hatalmuk, de van szűken vett önrendelkezésük, és demokráciaszintjük.
2. Ezen belül is lehetnek olyan társadalmi rétegek, amelyek nem kifejezett közösségek (nincs önálló vezetésük), csak demokráciaszintjük van. És kifele irányuló hatalmuk sincs. Pl. a jövőbeli nyugdíjasok. (Az más kérdés, hogy jelenleg nyugdíjasoknak és sok más jelentős közösségnek, rétegnek az önrendelkezési foka és demokráciaszintje is lehetségesnél sokkal kisebb, szinte nincs is.)
3. Van a nagyközösség, a népréteg, a lakosság (egyben nemzeti közösség) amely vezetése az ország-vezetés, állami vezetés és önrendelkezését a demokráciaszintje határozza meg. És nincs kifele irányuló hatalma.
4. Vannak azon közösségek melyeknek, van kifele irányuló hatalmuk. És ezek is sokfelé oszthatók a kifele irányuló hatalom függvényében. Természetesen ezek fokozottan jelentősek.
5. És végül vannak olyan jelentős közösségek, pl. katonai alakulatok, amelyeknek az 50%-os alapvető demokráciaszintjük (alapvető emberi jogok) sem éri el az 50%-ot. De ez nagyjából rendben van, de csak egyes közösségek esetében és csak akkor, ha ezen közösségek demokráciaszintje is legalább 40%-os. 40%-os, és az önakaratú viszonylag könnyű kilépés lehetősége fennáll. (Az államtitkokat azonban meg kell őrizni.)
Az önrendelkezési fok meghatározása nagyon vázlatosan, a kiindulás, a példa megint a társasházi közösség.
1. A demokráciaszintet a közösség módosíthatja. De ennek mértékét kijelöli az önrendelkezési fok pl. hogy az, 0%-os, 2%-os, 5%-os, 10%-os, vagy 15%-os vagy 20%-os, vagy 25%-os. (Pl. a társasházi közösség 25%-os önrendelkezéssel bír, akkor ez azt jelenti, hogy 12,5%-ban magasabb és 12,5%-ban alacsonyabb demokráciaszintet alakíthat ki a javasoltnál.
Ezen kívül jó, ha a hatáskört részletesen kijelöli a felettes hatalom keretszabályozása, ez önmagában nem korlátozás sőt. Ugyanis, ha keretszabályozás kihagy egy, vagy több hatásköri területet, akkor az nem tartozik, legalábbis vitathatóan tartozik az önrendelkezés alá. A nagyhatalmú közösségeknél viszont az a probléma, hogy az ilyen kihagyott területek feletti rendelkezést e közösségek magukhoz ragadják.
A szabályozások egy újabb kategorizálása.
Direkt, értelmezhető.
Indirekt, de értelmezhető.
És hiányos, zavaros, nem értelmezhető.
Visszatérve.
2. A korlátozás ill., a megengedés (önrendelkezés) attól függ, hogy a felsorolt hatásköri pontokat (lehetőleg mindegyiket), azokkal kapcsolatos döntéseket milyen arányban teszik a közösség önrendelkezésébe (a vezetés és tagság együttes önrendelkezésébe).
3. Gyakorlatilag, többnyire ez a limitált, alternatívált szabályozással valósul meg. Pl. azt mondja, hogy a felettes hatalom keretszabályozása, hogy minimum ennyi közgyűlésnek kell lenni, minimum ilyen időponton belül és minimum ezeket a döntéseket kell a közgyűlésnek meghoznia. Vagy, minimum ezeket a tűzvédelmi szabályokat be kell tartani. A minimális és maximális határokat tehát a felettes hatalom jelöli ki, azon belül pedig a közösség rendelkezhet. Másképpen: részben a felettes hatalom rendelkezik, részben az adott közösség. Ez azonban önmagában nem jelenti a közösség fölösleges korlátozását.
4. A lehetséges teljes önrendelkezésről akkor beszélhetünk, ha nincs fölösleges korlátozás. Fölösleges korlátozás: olyan döntések, részdöntések, döntéscsoportok, sincsenek a közösség önrendelkezésben, amellyel nem árthatnak másoknak, vagy önmaguknak jelentősen.
5. A nagyhatalmú (kifele irányuló hatalommal rendelkező) közösségeknél az erős korlátozás, nem fölösleges korlátozás, amennyiben létrejöhet a másoknak és magának való jelentős ártás.
6. A számított önrendelkezési fokot az jelöli ki, hogy a lehetséges döntésekben van limitáltság, és alternatívváltság, ill., hogy azok mértéke mekkora. Gyakorlatilag, az összes lehetséges szabályból (a szabályok fontosságát is fegyelembe véve), direkt, vagy indirekt, mennyi (hány százalék) a limitált. A nem limitált szabályozás azt jelenti, hogy az összes alternatíva pontosan meg van határozva. De az előzőek értelmében a pontos szám akkor jön ki, ha mindezt a lehetséges legnagyobb önrendelkezéshez mérjük.
Kétségtelenül, így nagyon bonyolult, amorf lesz az önrendelkezés pontos kiszámítása. Nagyjából és egyszerűbben, pl., úgy állapíthatjuk meg az önrendelkezési fokot, ha ettől a viszonylagosságtól eltekintünk. Vagy úgy, hogy felmérjük a lehetségesből ez, és ez is, (a teljes bizonyos százaléka) fölöslegesen van korlátozva. Ez is meg ez is, (a teljes bizonyos százaléka) különösebb probléma nélkül a közösség rendelkezésbe lehetne, de nincs abban.
De vigyázat, mert nemcsak túlszabályozás létezik, hanem alulszabályozás is. Tehát így is mérlegelni kell, főleg nagyhatalmú (jelentős kifele irányuló hatalom) közösségeknél. Abból, hogy ez is meg ez is a (a teljes bizonyos százaléka) a közösség rendelkezésébe marad, ilyen és ilyen problémák adódhatnak, nagy valószínűséggel.
Jelenleg, jellemző hogy kisebb önálló hatalmú (csak önrendelkezéssel rendelkező) közösségek általában túl vannak szabályozva, a lehetségesnél kisebb az önrendelkezésük. E közösségek esetében a túlszabályozás és az alulszabályozás is fennáll, némely szempont, terület túlszabályozott, más alulszabályozott de összesítve túlszabályozás jellemző.
Ugyanakkor a nagyhatalmú (jelentős kifele irányuló hatalommal rendelkező) közösségek általában alul vannak szabályozva, a lehetségesnél nagyobb a hatalmuk.
Jó, de ez az egész csak mese, mert jelenleg nem jó a szabályozás - jöhet a megszokott felvetés. Mire én azt mondom: akkor el kell menni jó felé, de ahhoz előbb tisztázni kell mi a jó.
A nemzeti közösség önrendelkezési foka és demokráciaszintje egyszerűen.
A nemzeti közösség sok közösségből, társadalmi rétegből áll. A legfontosabb közössége azonban a népréteg, lakosság, nagy közössége. A külföldi felettes hatalom szemszögéből a nemzeti közösség: az ország-vezetés, állami vezetés, és a lakosság, népréteg együttese.
Amennyiben minden közösségnek társadalmi rétegnek megfelelő közel optimális az önrendelkezési foka és demokráciaszintje, akkor a nemzeti közösség önrendelkezési foka és a demokráciaszintje is rendben van. De csak az alábbi megjegyzésekkel.
Az országos demokráciaszint önálló vonatkozásának is viszonylag magasnak kell lenni. Az önálló vonatkozás, pl. az ország-vezetés nép általi kiválasztása. Az ország alapvető törvényeibe (pl. az alkotmány) az ország lakosságának (állampolgárainak) beleszólása, (érdemi részvétel) népszavazással, közvélemény-kutatással. Olyan általános törvényekbe való érdemi részvétel (mint pl. a KRESZ), amely törvények nem nevezhetők alapvetőnek, de nem egyes közösségek, közösségszerű rétegek ügye, hanem az egész lakosság ügye.
Egyébként az országos demokráciaszintre is érvényes, hogy demokratikus alapelvek érvényesülése, határozza meg jelentősen a demokráciaszintet.
A demokratikus nemzetközi jog, világszövetség felettes hatalma kb. 25%-ig terjedhet.(Ha pedig nem demokratikus, akkor még eddig sem terjedhet.) Érvényesülni kell a lehetőséghez képest legnagyobb önrendelkezési fok elvének, és lehetőség szerint legnagyobb demokráciaszint elvének. A jövő fejlettebb rendszerében az általános „minimális” nemzeti demokráciaszint nem éppen elégséges (50%-os) lesz, hanem magasabb, (jó) szintű (pl. 70%-os) lesz.
De itt azért (újra) megjegyzem a 15%-os önrendelkezési fok, amennyiben a 25%-ot tekintjük 100%-nak, akkor az, 60%-os önrendelkezési fok.
És a jövő fejlettebb társadalmában a 0%-4%-os önrendelkezési fok sem azt jelenti, hogy szolgaságban van a közösség. A következőket jelenti. Az 50%-os alapvető demokráciaszint, amely egyfajta önrendelkezési fok is alapból biztosított. Továbbá azt jelenti, hogy van önrendelkezése a közösségnek, beleszólhat a rá vonatkozó ügyekbe, csak az nem lépi át azon határt, amely már 5%-os önrendelkezési foknak nevezhető. Továbbá azt jelenti, hogy a közösség önrendelkezése és demokráciája is a felettes hatalom által irányított, de az önrendelkezés és demokrácia kiteljesedésének irányába, irányított.
Kétségtelenül, szét kell választani az önrendelkezés értelmezését a különböző rendszerek szerint. Mert voltak olyan rendszerek, (talán vannak is) amelyekben valóban lehetséges volt a szolgaság, a szinte nulla önrendelkezés, és demokráciaszint egyes közösségek, sőt népek vonatkozásában is.
Amiről e fejezetben beszélek az a jövő fejlettebb rendszerében értelmezett önrendelkezési fok és demokráciaszint.
(H69 problémakör, és kategorizálások.) Az adott közösség jellege vagy az adott kérdés (döntés) jellege határozza meg az önrendelkezési fokot és a közvetlen demokráciaszintet? Mindkettő.
A közösségre milyen kérdések, (döntések) jellemzők, ez már közösség jellege. Úgy is gondolkodhatunk, hogy a közösség jellege meghatároz egy átlagos önrendelkezési fokot és demokráciaszintet, de ezen felül minden jellemző kérdéscsoportot (döntéscsoportot) meg kell vizsgálni. És a kérdéscsoporton (döntéscsoporton belül) az adott kérdést, döntést sem árt megvizsgálni.
Gyakorlatilag arról van szó, hogy pl. egy közösség önrendelkezési foka általában összesítve pl. 15%-os, demokráciaszintje összesítve átlagosan, összesítve, pl. 70%-os, de bizonyos késéscsoportok (ügycsoportok, döntéscsoportok) ez alól kivételek. E kivételek esetében nagyobb vagy kisebb lehet az önrendelkezési fok, ill. a demokráciaszint.
A közösségek jellegére vonatkozó, ill. a döntések jellegére vonatkozó szempontok, amiket figyelembe kell venni az önrendelkezési fok és demokráciaszint meghatározásában.
Tulajdonképpen az előzőkben már nagyjából felsoroltam a szempontokat csak valahogy összegezni kellene.
Hogy ne tévedjek el, meghatározom a felettes hatalmat, amihez az önrendelkezést mérni kell. Az alkotmány és a törvénykezés. Másképpen, az állam, mint központi szabályozó. A 20-30 hatalomkorlátozó, hatalomnormalizáló főtényező. Másképpen, a rendszer kialakult mechanizmusai és annak elvei. A nemzetközi jog a nemzetközi szövetség, szövetségek. Másképpen, a külföldtől való függőség. A demokrácia jegyében a nép, lakosság hosszabb távú érdeke (jóléte) a felettes hatalom. Ez esetben ezek összessége jelenti a felettes hatalmat. Ez azon felettes hatalom, amely minden közösség felettes hatalma, beleértve a parlamentet (a jogalkotó ország-vezetés) és a hivatalos társadalomtudományt is. Ez a felettes hatalom azonban csak akkor megfelelő felettes hatalom, ha az alkotmány, a törvénykezés, a rendszer mechanizmusai, stb. nagyjából rendben vannak, jó szinten vannak, csak kisebb módosítások szükségesek. Jelenleg azonban ez nem mondható el, de erre még visszatérek.
A demokráciaszintet pedig a saját vezetéshez kell mérni, feltétezzük, hogy általában minden közösségnek van belső vezetése, még parlamentnek is. A jövőben az elit vezetés demokráciaszintje igen magas lesz, ami azt jelenti, hogy az elit vezetésen belül szinte nem lesz külön kiemelkedő vezetés. Ez nem a demokráciaszint megszűnését, hanem a demokráciaszint emelkedését jelenti. Ez a belső demokráciaszint.
A demokráciaszint másik vonatkozása az országos demokráciaszint, nép (a lakosság) elitvezetés választása és a népszavazások. Ez a külső demokráciaszint.
Ha azt mondom, hogy kisebb, vagy nagyobb demokráciaszintet enged meg, akkor elsősorban a belső demokráciaszintre gondolok. Ellenben, ha a belső demokráciaszint valamely okból nem alakulhat kellőképpen, akkor azt a külső demokráciaszintnek kell pótolnia. Másodsorban tehát egy összesített, belső és külső együttesen demokráciaszintre gondolok.
Sok fajta szabályozandó egység van pl. elit vezetés, felső középvezetés, állami, de nem vezetési társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás, stb., stb.. és ezek is tovább oszthatók, méghozzá többféleképpen. És ráadásul a szabályozásnak több fajtája, vonatkozása van. Véleményem szerint van egy optimálishoz közeli szabályozása minden egységnek, alegységnek, közösségnek, „teremnek”, amely megfelelő szabályozás szintén sok szempont alapján alakul ki. Ezt nevezem én a társadalom, a rendszer optimálishoz közeli hatalmi, önrendelkezési, szabályozási szerkezetének.
Most arról lesz szó, a teljesség igénye nélkül, hogy milyen szempontok szerint kellene a szabályozást kialakítani.
Néhány általános szempont, amelyet figyelembe kell venni a szabályozás erősségének (részletes, szigorú stb.) kialakításakor. Szabályozás erőssége nagyjából kiadja a hatalomelosztást.
A legfőbb elvi szempontok.
A vezető funkcióból eredő alapvető hatalma, amely abból ered, hogy sok embert irányít, felügyel, sok emberre vonatkozó törvényeket hoz, alakít, sok ember életét, tudatát alakítja, befolyásolja. A hangsúly tehát a „sok emberen” van. Másodsorban az említett hatalomgyakorlások igen jelentős hatalmak.
Szükség van vezetésre olyan bölcs kiváló emberekre, akiknek nagyobb beleszólása az irányításba, a törvényhozásba, stb..
Szükséges (több okból) hatalmi fékrendszer is, a hatalomnormalizálás, hatalomcsökkentés, hatalomkiegyenlítés is. Szükséges többek között, azért, mert a vezető vissza tud élni a hatalmával.
Szükséges (több okból) az önrendelkezés és a közvetlen demokrácia is.
A legfőbb szempontok után a további szempontok, amit figyelembe kellene venni a szabályozás erősségének kialakításakor.
A konkrétabb szempontok felsorolás előtt tegyük fel pl. a következő kérdéseket.
Miért lehet (szükséges) a társasházi közösségnek nagy önrendelkezése, és magas demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) egy nemzetiségi autonómiának az előzőnél kicsit kisebb önrendelkezési foka és kissé alacsonyabb demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) a nyugdíjasok rétegének az előzőknél jóval kisebb önrendelkezési foka és kissé alacsonyabb demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) egy állami egyetemnek (vagy közszolgálati médiának, vagy társadalomtudományos kutatóintézetnek) az állami buszvállalathoz képest nagyobb önrendelkezési foka és magasabb demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) egy állami egyetemnek egy állami középiskoláshoz képest kissé nagyobb önrendelkezése és kissé magasabb demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) egy állami buszvállalatnak a lakóközösségekhez és az állami egyetemhez képest kisebb önrendelkezési foka és kissé alacsonyabb demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) egy magán-buszvállalatnak az állami buszvállalathoz képest nagyobb önrendelkezési foka és alacsonyabb demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) az állami katonaságnak az állami buszvállalathoz képest kisebb önrendelkezési foka és alacsonyabb demokráciaszintje?
Miért szükséges erősen korlátozni a parlament hatalmát (önrendelkezését) és miért lehet parlamentnek magas demokráciaszintje?
A felsorolt közösségek között vannak vezetéshez tartozó közösségek, a népréteghez, civilszférához tartozó közösségek, munkaközösségek lakóközösségek (kisközösségek), stb..
A kérdések, döntések jellegéhez kapcsolódó konkrét szempontok.
Általában igen kis különbségekről van szó. A helyes megfogalmazás pl., ez lenne: az ilyen döntések egy kevéssel (negyed fokkal) alacsonyabb demokráciaszintet és önrendelkezési fokot engednek meg. Az önrendelkezés helyett mondható pl.: szabadság, önálló hatalom, stb.. A „jellemző” is így értelmezhető: elsősorban, kissé erősebben jellemző, vagy kissé gyengébben jellemző.
1. A döntésnek, döntéseknek milyen gyorsaknak kell lenni. Mely közösségre jellemzők az ilyen döntések? Pl. katonaság harci helyzetben, munkaközösségek, stb..
(A gyors döntések szükségessége demokráciaszint-csökkentők, mivel a demokratikus döntések általában valamivel tovább tartanak. Ellenben a lassúbb döntések lehetségessége, demokráciaszint növelő.) Általában a szükséges gyors döntések, szakmaiak, a lassúságot megengedő döntések nem szakmaiak.
2. A döntések mennyiben szakmaiak. Mely közösségre jellemzők, az ilyen döntések? Pl. ország-vezetés, tudományos közösségek, munkaközösségek, katonaság harci helyzetben, stb..
(A vezetés feltehetően nagyobb szakismerttel rendelkezik. Az ilyen döntések szükségessége demokráciaszint csökkentők és önrendelkezés csökkentők.)
3. A döntések mennyiben általánosak (nem szakmaiak). Mely közösségre jellemzők az ilyen döntések? Minden közösségre jellemző lehet.
(Az ilyen döntések szükségessége demokráciaszint növelők és önrendelkezés növelők.)
4. A döntések mennyiben ízlésbeliek, kulturálisak (nem szakmaiak). Mely közösségre jellemzők az ilyen döntések? A néprétegre, a lakóközösségekre, kulturális közösségekre, stb..
(Az ilyen döntések szükségessége demokráciaszint növelők, és önrendelkezésszint növelők.
Az előzőek összefüggnek azzal is, hogy inkább az érintettek, vagy inkább a kívülállók hozzák a döntéseket. Az alábbi is elsősorban e szempontot határozza meg.
5. A döntések mennyiben indukálhatnak rövid távú önérdekűséget. Minden közösségre jellemző lehet. (Pl. a közvetlen jövedelemváltozás, bevételváltozás erősebben, indukál önérdekű elfogódottságot. Ekkor az érintetek döntési aránya, csökkenhet, de semmiképpen sem lehet többségi.)
Az általános és ízlésbeli kérdések általában kevésbé indukálnak önérdekű elfogódottságot. (Ekkor az érintettek döntési arány nőhet.)
Egyes szabályokat részletesebben és pontosabban szükséges a szabályozásnak meghatározni, mint más szabályokat. Az ilyen szabályok kevésbé lehetnek limitáltak, tehát csökkentik az önrendelkezést. Egyes szabályokat pl. bonyolultsága összetettsége a nép, tagság nehezebben tud értékelni, nehézkes a demokratikus döntés.
6. Fontos és összetett működési döntések. Pl. az optimális értékekre vonatkozók.
Mely közösségekre jellemzők az ilyen döntések? Pl. ország-vezetés, stb..
7. Fontos, összetett igazságszolgáltatási döntések. Mely közösségre jellemzők az ilyen döntések? Pl. igazságszolgáltatás, stb..
(Ezen döntések (6. 7.) szükségessége demokráciaszint csökkentők. A szabályalkotó önrendelkezést növeli a szabályozott önrendelkezését, csökkenti.
8. Az előzőtől eltérő egyszerűbb (és ízlésbeli) döntések. Mely közösségre jellemzők az ilyen döntések? Néprétegre, lakóközösségekre, stb..
9. Kimondottan helyi lokális, illetve alulról látható problémák, illetve ahhoz kapcsolódó döntések. Mely közösségekre jellemzők az ilyen döntések? Néprétegre, lakóközösségekre, kisközösségekre, stb..
(Ezen döntések (8. 9.) szükségessége demokráciaszint növelők és önrendelkezés növelők.)
A közösségek jellegéhez kapcsolódó szempontok.
10. A közösség kifele irányuló hatalma ill. annak nagysága. Mely közösségekre jellemző? Pl. ország-vezetés, stb..
Minél nagyobb annál inkább szükséges a hatalomkorlátozás (önrendelkezés csökkentő) és demokráciaszint növelés.
10/b. A fordítottja is igaz, Amely közösségeknek nincs kifele irányuló hatalmuk azoknak nagyobb önrendelkezésük lehet, és ebből következően, ő maguk módosíthatják a demokráciaszintjüket. Mely közösségekre jellemző? A népréteghez, civilszférához tartozó közösségek, a kisebb és a nagyobb jelentősebb közösségek is.
11. A közösségnek, pontosabban a társadalmi rétegnek nem lehet önrendelkezése, több okból. Pl., mert nem lehet vezetése, nem alakulhat ki kifejezett „szorosabb” közösség. Vagy pl. nem alkalmas az önrendelkezésre.
Pl. nyugdíjasok rétege, stb..
Nincs önrendelkezés. Közepes demokráciaszint lehetséges, ha a réteg akaratát mérik, és figyelembe veszik.
12. A közösség milyen erősen hat kívülről a néprétegre. Mely közösségekre jellemző? Pl. ország-vezetés, állam, állami katonaság, jelentősebb nagyobb rétegek, közösségek, munkaközösségek, stb..
(Demokráciaszint növelő. Önrendelkezés csökkentő.)
13. A közösség társadalmi (néprétegre irányuló) hatása, veszélyessége, a vele szembeni szükséges kritika kontroll nagysága.
Ez akár közösség nagyságából is adódhat.
Mely közösségekre jellemző? Pl. ország-vezetés, állam, állami katonaság. Jelentősebb nagyobb rétegek, közösségek, autonómiák, munkaközösségek, stb..
(Önrendelkezés csökkentő. Ahol lehet ott a demokráciaszintet lehető legmagasabb szintre emelni szükséges. A nagy és bonyolult közösségeknél csak közepes demokráciaszintet lehet elérni. )
14. A kritika, a kontroll gyakorlásához nagyobb önrendelkezés szükséges. Mely közösségekre jellemző? Pl. tudományos, oktatási, köztájékoztatási közösségek, stb.. (Önrendelkezés növelő.)
15. A közösség finanszírozása. Önmaga, vagy önmaga az üzleten keresztül finanszírozza (Önrendelkezés növelő.) Mások pl. a nagytőke, finanszírozza (Önrendelkezés csökkentő.) A társadalom, a nemzet adó formájában finanszírozza (Önrendelkezés csökkentő.)
16 A kreatív munkához nagyobb önrendelkezés szükséges. Mely közösségekre jellemző? Pl. ország-vezetés, tudományos közösségek, stb.. (Önrendelkezés növelő)
17. A piacgazdasághoz, a magánvállalkozáshoz nagyobb önrendelkezés (szabadság) szükséges. Magángazdasági munkaközösségekre jellemző. (Önrendelkezés növelő.)
18. A magánszféra (intimszféra) szükséges szabadsága (önrendelkezése).
A kifejezett néprétegre jellemző. (Önrendelkezés növelő.)
Mindennek a fordítottja (inverze) is igaz. Kevésbé veszélyes (nőhet az önrendelkezés). Kevésbé kontroll, kritikai jellegű tevékenység (Csökkenhet az önrendelkezés.). Kevésbé kreatív a munka (csökkenhet az önrendelkezés). Stb..
19. A közösség alkalmassága a demokráciaszintet és önrendelkezést illetően.
(Lényegileg a 12. pontban elmondottak.)
20. A közösség akarata a demokráciaszintet és az önrendelkezést illetően.
Természetesen a közösség az önrendelkezési fokát is mosósíthatja bizonyos határokon belül. E problémakörre még visszatérek.
Válaszok a feltett kérdésekre.
Miért lehet (szükséges) a társasházi közösségnek nagy önrendelkezése, és magas demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) egy nemzetiségi autonómiának az előzőnél kicsit kisebb önrendelkezési foka és kissé alacsonyabb demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) a nyugdíjasok rétegének az előzőknél jóval kisebb önrendelkezési foka és kissé alacsonyabb demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) egy állami egyetemnek (vagy közszolgálati médiának, vagy társadalomtudományos kutatóintézetnek) az állami buszvállalathoz képest nagyobb önrendelkezési foka és magasabb demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) egy állami egyetemnek egy állami középiskoláshoz képest kissé nagyobb önrendelkezése és kissé magasabb demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) egy állami buszvállalatnak a lakóközösségekhez és az állami egyetemhez képest kisebb önrendelkezési foka és kissé kisebb demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) egy magán-buszvállalatnak az állami buszvállalathoz képest nagyobb önrendelkezési foka és alacsonyabb demokráciaszintje?
Miért lehet (szükséges) az állami katonaságnak az állami buszvállalathoz képest kisebb önrendelkezési foka és alacsonyabb demokráciaszintje?
Miért szükséges erősen korlátozni a parlament hatalmát (önrendelkezését) és miért lehet parlamentnek magas demokráciaszintje?
És persze még sok kérdés tehető fel.
Ha a felsorolt 20 szempontot, hozzáillesztem a kérdésekhez, akkor nagyjából kijönnek a válaszok.
Pl. magán-buszvállalatnak, azért lehet kisebb demokráciaszintje és nagyobb önrendelkezése, mert a piacgazdaság a vállalkozói szabadság nagyobb önrendelkezést enged meg (igényel). Arról már máshol sokat beszéltem, hogy magángazdaságnak piacgazdaságnak mi az előnye, miért kell hozzá bizonyos fokú szabadság. Bár a két tevékenység (mindkettő buszvállalat) szinte azonos, a szükséges döntések azonosak, a döntések jellege azonos, de a közösség jellege eltérő. Az állami buszvállalat, mivel az államban van erősebben kötődik az államhoz, az állam pedig nagyobb hatással van a néprétegre, lakosságra. Az állam kvázi veszélyesebb, mert ha rosszul működik, ha diktatórikus, akkor hatalmas károkat okoz a néprétegnek. Ezért az államban levő közösségek vonatkozásában nagyobb közvetlen demokráciaszint szükséges, mert ez biztosítja népréteg beleszólását, kontrollját, ellenőrzését, a népréteg érdekének érvényesülését. Ez esetben elsősorban az intézményi közvetlen demokráciáról van szó, a dolgozók, és az ügyfelek érdemi beleszólásáról van szó. Másodsorban arról van szó, hogy az állammal kapcsolatos általános döntéseket nagyobb arányban kell népszavazással eldönteni. A nagyobb külső demokráciaszint (ügyfelek és népszavazások) eleve korlátozzák az önrendelkezést, a vezetés és dolgozók együttes önrendelkezését. Továbbá az állam kevésbé lehet független a felettes hatalomtól, mert ő a felettes hatalom része. Ugyanakkor még az állami buszvállalat vezetésnek is kell lenni valamekkora szabadságának, mert gyakoriak a szakmai kérdések, gyorsan eldöntendő kérdések, stb..
A magán buszvállalatnak nagyobb az önrendelkezése, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a vezetés erősebben módosíthatja demokráciaszintet, akár alacsonyabb demokráciaszintet is meghatározhat, de csak addig a bizonyos (nincs szolgaság, alapvető jogok, büntetőjog, stb.) határig. Egyébként pedig mindkettő munkaközösség, amely közösségeknek van bizonyos fokú katonai jellege, (nagyobb a fegyelem, gyors döntések, stb.) de csak bizonyos fokú. Ez a bizonyos fok viszonylag kisebb demokráciaszintet enged meg pl. egy lakóközösséghez képest, mert annak még kisebb a katonai jellege. De természetesen nagyobb demokráciaszintet és önrendelkezést enged meg, mint pl. a katonaság, rendőrség, tűzoltóság, stb. szükséges demokráciaszintje, önrendelkezése. De pl. katonaság esetében, belép egy másik tényező is: békében, vagy harci helyzetben van. Tehát sok, szempontot kell itt figyelembe venni és összesíteni. Illetve sok szempont közül ki kell választani az erősebben meghatározókat.
Nem zongorázom végig az összes kérdést és az összes választ. A lényeg az, hogy egy adott közösségnél is sok akár 20 szempontot is mérlegelni kell.
(H 70 problémakör) Néhány egyéb megállapítás.
Az önrendelkezési fok csökkentését a demokráciaszint emelését csak néhány esetben tudja (és szükséges) a felettes hatalom megtenni. A nagyhatalmú közösségekről van szó, amelyeknek a kifele irányuló hatalmuk is nagy, és néhány egyéb veszélyes közösségről, szervezetről van szó. Mint mondtam ezeknél a hatáskörszűkítés a részletesebb szabályozás, az önrendelkezés csökkentés ellenére is jelentős hatalom marad és így a valós demokráciaszint – emelésnek is marad helye.
Fölösleges azon töprengeni, hogy mit kell tenni a felettes hatalomnak, ahhoz hogy egy közösség nagy önrendelkezési fokkal és alacsony demokráciaszinttel rendelkezzen, mert ezt a felettes hatalom nem akarhatja ezt maguk a közösségek akarják. A felettes hatalomnak inkább eme akarat, legalábbis a demokráciaszint csökkentését kellene korlátoznia. Általában nem egy közösség egésze, hanem egy közösség eltorzult vezetése veszélyes a társadalomra és magára közösségre. Ritkábban kialakulhat a veszélyes emberek közössége is.
Általában felettes vezetésnek az önrendelkezési fokot és a demokrácia-szintet együtt kell mozgatnia. Elsősorban mindkettőt emelnie kell, ritkábban mindkettőt csökkenteni kell, és a kettőnek van egy eredendő együttmozgása is.
Kétségkívül az önrendelkezés azt jelenti, hogy akár demokráciaszintet is csökkentheti az önrendelkező. Viszont aki alacsony demokráciaszintre törekszik az kétségesen alkalmas a nagy önrendelkezési fokra. Ha valaki alkalmatlan a nagyobb önrendelkezési fokra az alkalmatlan a magasabb demokráciaszintre is.
A vezetésnek e szempontokat is érvényesíteni kell, amikor kijelöli a közösség önrendelkezési fokát és demokráciaszintjét. Alkalmatlan egy közösség a nagyobb önrendelkezési fokra és egyben magasabb demokráciaszintre pl. a tudatlansága, erkölcstelensége miatt, függetlenül attól, hogy egy közösség látszólag mit akar. Vagy az erkölcstelensége éppen azon akaratában fejeződik ki, hogy ő alacsony demokráciaszintet akar. Ha egy közösség alkalmatlan a nagyobb önrendelkezésre és magasabb demokráciaszintre, akkor a felettes hatalom az önrendelkezés, önálló hatáskör csökkentésével a demokráciaszintet is csökkenti.
Más kérdés hogy a szabályozáson kívül vannak más eszközök is pl. az oktatás, a meggyőzés, egyéb motiválás arra, hogy a közösségek a viszonylag magasabb demokráciaszintet válasszák.
Újabb kitérés a felettes hatalom problémájára.
Az alkotmány és a törvénykezés. Másképpen, az állam, mint központi szabályozó. A 20-30 hatalomkorlátozó, hatalomnormalizáló főtényező. Másképpen, a rendszer kialakult mechanizmusai és annak elvei. A nemzetközi jog a nemzetközi szövetség, szövetségek. Másképpen, a külföldtől való függőség. A demokrácia jegyében a nép, lakosság hosszabb távú érdeke (jóléte) a felettes hatalom. Ez esetben ezek összessége jelenti a felettes hatalmat.
De csak akkor, ha mindezen felsoroltak, kialakultak, jó színvonalúak, tehát azt mondható rájuk, hogy vannak, léteznek. Mert ha hiányosan vannak, részben vannak, mint jelenleg, akkor kvázi nincsenek teljesen, vagyis nem felettes hatalmak. De ha jó színvonalúak, akkor is tovább kell őket javítani, módosítani. A törvények kisebb módosításainak szabályait részben előírhatják törvények, de csak részben, akkor már az embereknek is dönteni kell, pl. ország-vezető, jogalkotó vezetésnek és meghatározó társadalomtudományos közösségeknek, (A kezdeti felsorolásból hiányzik pl. jogalkotó ország-vezetés és a hivatalos társadalomtudomány.) Jelenleg gyenge-közepes színvonalúak a felsoroltak, tehát ez a fajta felettes hatalom csak részben létezik. Továbbá, jelenleg nagyobb változtatásokat kellene csinálni, ami szintén azt jelenti, hogy jelenleg a felettes hatalom elsősorban az országvezető-jogalkotó vezetés, másodsorban a középvezetés, állami vezetés lenne. Itt most belefutottam abba a problémába, hogy a nagy változásokat, rendszerváltást milyen ütemben kellene megcsinálni. Minél gyorsabb nagyobb lenne változtatás üteme, annál inkább emberekből és nem törvényekből állna a felettes hatalom.
Ha stagnál a fejlődés, akkor a felettes hatalom elsősorban a törvénykezés. Jelenleg stagnál a fejlődés, de ezek a törvények zavarosak hiányosak, vagyis nem jó, nem teljes felettes hatalmak. Vagyis jelenleg elég értelmezhetetlen a felettes hatalom fogalma. Jelenleg még stagnálás mellett is inkább az emberek hatalmáról van szó. De van egy másik baj is jelenlegi felettes hatalommal, mégpedig az, hogy abban alig jelenik meg a társadalomtudományos közösség.
A jövőben lesz világosan értelmezhető a felettes hatalom fogalma.
Újabb kitérés önrendelkezés módosítás, ill. a demokráciaszint módosításának problémájára.
Akkor lesz teljes az önrendelkezés és a demokrácia, ha az önrendelkezési fokot is részben módosíthatja a közösség. Pl., arra gondolok, hogy lehet olyan társasházi közösség, aki azt mondja: nekem nem kell a lehetséges teljes önrendelkezés. Vagy lehet olyan nemzetiségi közösség, aki azt mondja: mi nagyobb önrendelkezést kérünk. És még lehetne példákat említeni. Ekkor a felettes hatalom egy sereg feltételt megvizsgálva, az adott közösséggel együttesen módosíthatja az önrendelkezési fokot. Az biztos, hogy maga az akarat is egy jelentős szempontnak minősül. Vagyis az adott közösség, ha nem is önkéntesen, de módosíthatja az önrendelkezési fokot. Ennek rendszerét szintén ki kell dolgoznia a jognak, a szabályozásnak. Tulajdonképpen ez a kisközösségekről, lakóközösségekről, nemzetiségekről szóló tanulmányrészben vetődik fel részletesen. Manapság, mikor oly sok vita merül fel a nemzetiségek, a régiók, a települések önrendelkezésével kapcsolatban ez is egy fontos kérdés.
Az egyik szempont ez lehet: nagyobb önrendelkezést akkor kaphatsz, ha magasabb demokráciaszintet vállalsz. Viszont a nagyobb önrendelkezési fok azt jelenti, hogy a közösség demokráciaszintet az önrendelkezés arányában csökkentheti.
(H 71 problémakör) Ez tehát egy ellentmondás, de ezt az ellenmondást kivédheti az eltolt demokráciaszint módosítás szabálya, miszerint diktatúra irányába csak csökkentve, korlátozva lehet haladni, a demokrácia irányában pedig korlátozás nélkül.
Kétségkívül a felettes hatalom határozza meg mi diktatúra iránya és mi a demokrácia iránya. Valójában viszonylag egyértelmű, ha a többségi döntések száma nő, a fontos döntések viszonylatában akkor az a demokrácia iránya. Ha vezetés-kiválasztást és a döntéshozó mechanizmust, és más fontos döntéseket közvetlen demokratikus szavazással döntenek el, akkor az a demokrácia iránya. Mindezek ellentéte a diktatúra iránya Viszont az ember minden ostobaságot jól meg tud indokolni, tehát semmi sem egyértelmű. A vezetés talán el tudja torzítani demokrácia és a diktatúra irányát, de nem talán tudja megfordítani. A diktatúra irányát, pontosabban minden irányt, azért is szükséges biztosítani, mert lehetséges (de nem valószínű), hogy a valóságos demokrácia iránya éppen ebbe az irányba mutat és így a népnek, a közösségnek megmarad lehetősége erre haladni.
Másképpen, miért nem jó, ha csak egy feltételezett jó irányt jelöl ki a vezetés, a felettes hatalom? Azért mert tévedésből szándékosan egy rossz irányt jelölhet ki, így csak ebben a rossz irányban lehet haladni. Miért szükséges az eltolt irányhaladás: azért a feltételezett rossz irányban is lehet haladni, de korlátozottan, a feltételezett jó irányban pedig szabadon lehet haladni? Mert valószínűbb hogy demokratikus társadalomban, a feltételezett jó irány, jobb irány, mint a feltételezett rossz irány. Ha pedig a mégsem lenne így, akkor a korlátozott „rossz irányban való haladás” lehetőségével mégis fennmarad a jó irányban haladás lehetősége.
Egy kis összefoglalás.
A szabályozás (az önrendelkezési fok és demokráciaszint) problémaköre további két problémakörre osztható.
Az egyik, hogyan lehet megállapítani és változtatni az önrendelkezési fokot és demokráciaszintet.
Az előzővel összefügg, de mégis másik problémakör, az egyes közösségek optimális önrendelkezési foka és demokráciaszintje.
E második problémakörbe tartozik, a korábban tárgyalt fejezetrész: a közösségek jellegére vonatkozó, ill. a döntések jellegére vonatkozó szempontok, amiket figyelembe kell venni az önrendelkezési fok és demokráciaszint meghatározásában.
Leegyszerűsítve és összefoglalva az alábbiak állapíthatók meg.
1. Az egyik problémakör a munkaközösségek optimális szabályozása.
2. A másik problémakör nagyhatalmú, külső hatalommal rendelkező, a vezetéshez kapcsolódó közösségek optimális szabályozása. Bárhonnan is nézzük, ezen közösségek hatalmát (és egyben önrendelkezését, önszabályozását) a szabályozással csökkenteni kell. Pl. hatáskörszűkítéssel, különböző hatalommegosztásokkal.
Másrészt szükséges egy a felettes hatalom (alkotmány, országos demokrácia, nemzetközi jog, stb.) által megállapított (belső és külső) magas demokráciaszint, amelyet a közösség csak kis mértékben módosíthat, az elolt módosítás szabályai mellett. Ez is csökkenti az önrendelkezését (gyakorlatilag a vezetés, ill. a vezetés vezetésének hatalmát) e közösségeknek, de ez rendben van.
3. A harmadik és legbonyolultabb problémakör a kisközösségek, lakóközösségek, nemzetiségek (autonómiák) civil közösségek optimális szabályozása.
De itt azért (újra) megjegyzem pl. a 15%-os önrendelkezési fok, amennyiben a 25%-ot tekintjük 100%-nak, akkor az, 60%-os önrendelkezési fok.
És a jövő fejlettebb társadalmában a 0%-4%-os önrendelkezési fok sem azt jelenti, hogy szolgaságban van a közösség. A következőket jelenti. Az 50%-os alapvető demokráciaszint, amely egyfajta alapvető önrendelkezési fok is, alapból biztosított. Továbbá azt jelenti, hogy van önrendelkezése a közösségnek, beleszólhat a rá vonatkozó ügyekbe, csak az nem lépi át azon határt, amely már 5%-os önrendelkezési foknak nevezhető. Továbbá azt jelenti, hogy a közösség önrendelkezése és demokráciája is a felettes hatalom által irányított, de az önrendelkezés és demokrácia kiteljesedésének irányába, irányított.
Kétségtelenül, szét kell választani az önrendelkezés értelmezését a különböző rendszerek szerint. Mert voltak olyan rendszerek, (talán vannak is) amelyekben valóban lehetséges volt a szolgaság, a szinte nulla önrendelkezés, és demokráciaszint egyes közösségek, sőt népek vonatkozásában is.
Amiről e fejezetben beszélek az a jövő fejlettebb rendszerében értelmezett önrendelkezési fok és demokráciaszint.
(H 72 problémakör) Elmélkedés a nemzeten belüli közösségek önrendelkezési fokáról: 0%, zéró, nincs, 2,5% (10%) minimális, 5% (20%) csekély, 10% (40%) kis-közepes, 15% (60%) közepes, 20% (80%) nagy, 25% (100%) teljes. És egyben elmélkedés az alkalmasságról.
A zárójelben levő számok arra utalnak, ha lehetséges teljes önrendelkezést a 25%-ost, 100%-nak vesszük.
Ezek a saját pontatlan számaim, százalékaim csak arra jók, hogy az elképzelésem szerinti arányokat érzékeltessék. Természetesen pontatlanok, hiszen ezt egy komoly társadalomtudományos vizsgálatnak kellene megállapítani, ilyen sajnos jelenleg nincs.
Vannak egyének, „társadalmi rétegek”, amelyek alkalmatlanok (nagyrészt alkalmatlanok az önrendelkezésre és egyben az önálló demokráciaszintre, illetve az alapvető 50% feletti demokráciaszintre.
1. Ilyenek pl. a bűnözők, az értelmi és a lelki betegek.
A következőkben azonban másfajta alkalmatlanokról, a „normális” alkalmatlanokról lesz szó.
2. A társadalomtudományos tudás szempontjából ostobák, illetve a társadalmilag erkölcstelen emberek, rétegek. Többségében ilyen emberek által alkotott közösségek. Talán idevehetjük az önhibájukból nyomorgó embereket (csövesek egy részét) is.
3. Azon rétegek, amelyeknek nem lehet önálló vezetése, szabályzata, és demokráciaszintje egy külön, de összefüggő problémakör.
4. Külön, de összefüggő problémakör azon rétegek, amelyeknek nem lehet önálló vezetése szabályzata, de lehet önálló demokráciaszintje.
5. Külön, de összefüggő problémakör azon közösségek, amelyeket a saját vezetésük igáz le erőszakkal, zsarolással.
6. Külön, de összefüggő problémakör, ha felettes hatalom zsarnokoskodik, ha a felettes hatalom jelentősen, indokolatlanul korlátoz, ha a felettes hatalommal vannak komoly problémák.
A felettes hatalom a nemzeten belüli közösségek vonatkozásában az ország-vezetés, az állam, az országos demokrácia.
De talán érthetőbb, ha előveszzük az egyszerű példát, a társasházi lakóközösséget. Előfordulhat, és elő is fordul, hogy egy társasházi közösség jelentősen nem tartja be az idevágó törvényeket, nincs igazi közgyűlés, a szabályokat egy kisebbség (általában egy szűk csoport hozza), a közös költségek indokolatlanul magasak, és egyesek zsebébe vándorol, ahelyett, hogy a közjavát szolgálná, és még lehetne sorolni. Ebben a közösségben lopás, csalás történik, tehát nem érvényesül a „tilos másnak ártani” elv, nem érvényesül az alapvető demokrácia. Szélsőséges esetben, a közösségben kialakulhat olyan „szabályzat” is, hogy be lehet menni lakásokba és különböző erőszakos módszerekkel kényszeríteni lehet a lakókat, akár a jó működés ürügyével. Nem biztos, hogy ekkor lopás, csalás történik, de természetesen, ekkor sem érvényesül az alapvető demokrácia.
7. Külön, de összefüggő problémakör a minimális szükséges életszínvonal biztosítása. Ez egy elég bonyolult probléma, ezt az életszínvonalat valamihez mérni kell. Az életszínvonalat le kell bontani, a közösségben tartózkodás szeletére. Pl., ha a lakások állandóan beáznak, ha nincs fűtés, villany, stb., (nem biztos, hogy lopás, csalás történik, csak elégtelen az irányítás), akkor a társasházi közösség vonatkozásában nincs meg a minimális, szükséges életszínvonal.
8. Összefüggő, de külön probléma, ha ez a közösség más közösségeknek, vagy nemzetnek, néprétegnek árt. De ez is alkalmatlanná teszi a közösséget.
Különbséget kell tenni, hogy ez zsarnokoskodó kisebbség erőszakkal a többség ellenére zsarnokoskodik,
Vagy a többség hibájából, a többség jóváhagyásával zsarnokoskodik. A jóváhagyás lehet ostobaságból, nemtörődömségből eredő, vagy akaratlagos.
9. Ha a többség akarata ellenére történik, akkor a felettes hatalomnak kell ezt az állapotot megszüntetni. Ez nem jelenti azt, hogy a közösség alkalmatlan tehát viszonylag gyorsan helyre lehet tenni a normális állapotot, el kell távolítani a zsarnokoskodó embereket.
10. Nehezebb ügy, ha a többség valamilyen jóváhagyásával történik mindez. A felettes hatalomnak vizsgálnia kellene a közösségeket, és ki kellene jelenteni: ez a közösség alkalmatlan, részben alkalmatlan, és ezért részben, vagy teljesen állami gondnokságba kell venni.
Pl. úgy, hogy kijelöl egy állami vezetést, aki a többség érdeke szerint intézi, a közösségre tartozó ügyeket. Mit kell még biztosítani a felettes hatalomnak, ha gondnokságba veszi a közösséget, vagyis, ha közösségnek zéró lesz az önrendelkezése. A felettes hatalomnak biztosítani egy minimális szükséges életszínvonalat, sőt annál magasabbat, pl. átlagost. A felettes hatalomnak biztosítani kell az alapvető demokráciát, és arra kell törekedni, hogy alkalmassá tegye a közösséget, valamekkora önrendelkezésre, és önállóan kialakított demokráciaszintre.
A nulla (0-3%) önrendelkezési fok.
Az alkalmasságra ösztönzés úgy történhet, hogy azért a felettes hatalom bevonja a közösséget az ügyek intézésébe. Tehát a zéró önrendelkezési fok nem azt jelenti, hogy közösségre tartozó kérdésekben egyáltalán nem dönthet a közösség, a közösségnek egyáltalán nincs hatásköre. Elég szubjektív, hogy hová tesszük határt, (ráadásul a közösség jellege is számít) de szerintem: ha a közösség a kimondottan rá vonatkozó ügyek 30-50%-ban egyáltalán nem szól bele, akkor már zéró az önrendelkezése. Illetve ha nem intézi a rá vonatkozó ügyek legalább 20-25%-át a felettes hatalom nélkül, teljesen önállóan. Megjegyzem, az alapvető demokrácia és keretszabályozás nem kimondottan a közösségre tartozó ügy. Ha pedig a közösség képes úgy beleszólni a rá vonatkozó ügyek 50-70%-ba, illetve 25%-át önállóan intézni, hogy az alapvető demokráciaszint biztosítva van, hogy a minimális szükséges életszínvonal biztosítva van, hogy más közösségeket, a nemzetet nem károsítja akkor, egy magasabb önrendelkezési fok jár neki. Amennyiben ezt a közösség többsége akarja.
Ha közösségre vonatkozó ügyek 40-60%-ban kizárólag a felettes hatalom dönt és 80%-ba pedig beleszól a felettes hatalom, akkor biztosan zéró önrendelkezésről van szó. Sőt megállapíthatjuk hogy biztosan indokolatlan az önrendelkezés-korlátozás, (az már a felettes hatalom zsarnoksága), ha normális (nem bűnöző) közösség ennél is kisebb önrendelkezéssel rendelkezik.
Ekkor is van egy kevés önrendelkezése a közösségnek, de ez az önrendelkezés a minimálisnál kisebb, ha figyelembe vesszük, hogy felettes hatalom dönti el döntően az alapvető demokráciaszintet és a keretszabályozást is. Ez már tovább nem korlátozható, mert ez alatt csak rabszolga, vagy bűnöző önrendelkezése van.
De mint mondtam alkalmatlan, de nem bűnözőkből álló közösségek zéró önrendelkezését, ne keverjük össze a rabszolgák, vagy a bűnözők önrendelkezésével. Mert itt a felettes hatalomnak kötelezően a szabályozott közösség érdeke (a többi közösségnek és nemzetnek tilos ártani határig) szerint kell döntenie.
Ha pedig a felettes hatalom az alkalmatlan közösségeket nem ösztönzi az önálló önrendelkezésre, magasabb demokráciaszintre, pl. egyáltalán nem ad neki beleszólást, akkor a felettes hatalom zsarnokoskodik, illetve indokolatlanul korlátozza az önrendelkezést és demokráciát.
Mit jelent a zéró önrendelkezési fok, abban az esetben, ha alkalmatlanság miatt jön létre. Érdekes módón, ezen közösségnek pl. az életszínvonala és akár demokráciaszintje is magasabb lehet, mint annak a közösségnek, amelynek van valamekkora önrendelkezése. A demokráciaszintje a felettes hatalom irányítása, gondoskodása alatt elérheti pl. a 60%-ot.
Abban az esetben, ha azért jön létre, mert a réteg nem képes önálló közösséget alkotni, még úgy sem hogy van egy önálló demokráciája. A népréteg olyan szeleteiről van szó, mint pl. a közterületeken közlekedők rétege. A betegek rétege. A gyerekek rétege. Stb.. Az ő esetükbe is zéró az önrendelkezés, de a nemzeti törvények kiszabnak jogokat, pl. a betegek jogai, a gyerekek jogai, stb.. A demokráciaszintjüket pedig az országos demokráciaszint határozza meg. E rétegek, rétegbe tartózkodók, esetében nem merülhet fel az alkalmatlanság, úgyhogy a felettes hatalom által létrehozott jogok általi kvázi önrendelkezésnek (a jogok), életszínvonalának és az országos demokráciának magasnak kell lenni. Azon jogokról, életszínvonalról, demokráciaszintről van szó, amelyek az ilyen rétegbe (népréteg, lakosság) tartozódókra vonatkoznak.
Még ki kell térni azon közösségekre, akik elvileg alkalmasak lennének (lenne tudásuk, erkölcsösek, stb.) de a többség akarata, hogy nem kell önrendelkezés. Mi állami gondoskodást akarunk, mondja pl. egy társasházi közösség. Ez azonos az alkalmatlansággal. Egyébként pedig a többség akarata ellenére nem lehet nagyobb önrendelkezésre és demokráciaszínre kényszeríteni. A felettes hatalom csak azt teheti hogy leminősíti ezen közösségeket, és alacsonyabb netán zéró önrendelkezésbe (állami gondoskodásba) teszi ezen közösségeket. Ez is egyfajta közösség általi önrendelkezési fok, módosítás. A másik fajta, a közösség általi önrendelkezési fok, módosítás, ha közösség többsége az mondja: mi magasabb önrendelkezési fokba akarunk kerülni. Ekkor a felettes hatalomnak sok mindent meg kell vizsgálnia, az alkalmasságot is, és határesetekre, vagy ha a közösség valamivel határeset alatt van, akkor a közösségnek egy fokkal magasabb önrendelkezést kell adnia. Pl. 15%-os önrendelkezés helyett 20%-ost. Ugyanis magát az akaratot valamilyen mértékben alkalmasság növelő tényezőnek kell felfogni. Persze felettes hatalomnak minden közösséget állandóan vizsgálni kellene, abból szempontból hogy rendben van e az önrendelkezési foka és demokráciaszintje.
Mindez, amit leírok, persze a jövő zenéje, de azért jó tudni merre kellene haladni.
De visszatérek a közösségek önrendelkezésére, a 3% minimális és az 5%-os csekély önrendelkezési fokra.
Az állam szervei intézményei is olyan közösséget alkotnak, amelyeknek lehet valamekkora önrendelkezése. De ez is eltérő lehet sok mindentől, függ. Pl. az állami katonaságnak, rendőrségnek mondjuk 3%-os önrendelkezési foka lehet 97%-ban a felettes hatalom szabályoz, irányít. Egy állami vállalatnak, főleg egy oktatási, kulturális vállalatnak ennél nagyobb, mondjuk 5%-os önrendelkezési foka lehet.
És persze ebbe az önrendelkezési fokba léphetnek be az egy fokkal alkalmasabb közösségek. Pl. a társasházi közösséget az alkalmasság szerint, pontosan az alkalmatlanság szerint, be lehet sorolni, 3%, vagy az 5%-os önrendelkezési fokba is. A zéró önrendelkezésből levezetve nagyjából meg lehet állapítani, mit jelent ez. Ha pedig a közösség képes úgy beleszólni a rá vonatkozó ügyek 50-70%-ba, illetve 25%-át önállóan intézni, hogy az alapvető demokráciaszint biztosítva van, hogy a minimális szükséges életszínvonal biztosítva van, hogy más közösségeket, a nemzetet nem károsítja akkor, egy magasabb (pl. 3%-os vagy 5%-os önrendelkezési fok jár neki. Amennyiben ezt a közösség többsége akarja.
Talán kivehető, hogy ennél az önrendelkezési foknál, kizárólag a felettes hatalom dönt a közösségre vonatkozó ügyek 30-50%-ban és további 75%-ba beleszólása van. Tehát a felettes hatalom nemcsak az alapvető demokráciaszintet, a keretszabályozást dönti el döntően, de nagyobbrészt eldöntheti közösségre vonatkozó ügyeket is.
De meg kell határozni határt, pl. így. A közösségnek csak akkor jár 5% feletti önrendelkezési fok, ha a közösség képes úgy beleszólni a rá vonatkozó ügyek 60-80%-ba, illetve 35%-át önállóan intézni, hogy az alapvető demokráciaszint biztosítva van, hogy a szükséges minimális életszínvonal biztosítva van, hogy más közösségeket és nemzetet nem károsítja. És ha a közösség többsége nem akar alacsonyabb önrendelkezést. Ami ez alatt van az legfeljebb az 5%-os önrendelkezési fokba sorolható.
A 3%-5%-os önrendelkezési fokba sorolhatók a nem teljesen, de jelentősen alkalmatlan civil közösségek, lakóközösségek, nemzetiségek, valamint az állami szervek, vállalatok, szolgáltatók. Nagyjából ide sorolhatók, de persze vannak kivételek. Hozzátéve, hogy elég jelentős a különbség van a 3%-os, és az 5%-os önrendelkezési fok között.
A 10%-15%-os önrendelkezési fok, a közepes önrendelkezési fok az kb. azt jelenti, hogy a közösség maga és a felettes hatalom közel egyenlően dönt a kifejezetten a közösségre vonatkozó ügyekben. A közösségnek csak akkor jár 5% feletti önrendelkezési fok, ha a közösség képes úgy beleszólni a rá vonatkozó ügyek 60-80%-ba, illetve 35%-át önállóan intézni, hogy az alapvető demokráciaszint biztosítva van, hogy a szükséges minimális életszínvonal biztosítva van, hogy más közösségeket és nemzetet nem károsítja. És ha a közösség többsége nem akar alacsonyabb önrendelkezést. Talán idetartozik a magángazdasági munkaközösségek nagyobb része. És idetartoznak a közepesen alkalmatlan civil közösségek, lakóhelyi közösség, nemzetiségek. Hozzátéve, hogy azért a 10%-os és 15%-os önrendelkezési fok között jelentős különbség van.
Ne felejtsük el, hogy az alkalmasság egyik vonulata a közösség jellege.
Tehát pl. e társasházi közösség jellegéből adódóan teljes 25%-os önrendelkezést érdemelne, de ezt a tudásbeli, erkölcsi alkalmasság korlátozhatja. Az ellenkezője is lehetséges, egy közösség esetleg a tudása, erkölcse miatt alkalmas, de a jellegéből adódóan mégis veszélyes, tehát nagy önrendelkezésre kvázi alkalmatlan közösség. Pl. a katonaságnak nagyon remek vezetése van, önmagától is biztosítja, hogy nem árt a nemzetnek, stb., de mi van ha ez megváltozik. Ezért nem lehet pl. katonaságnak közepes önrendelkezést adni. És ezért nem lehet általában a magángazdasági munkaközösségeknek nagy önrendelkezést adni.
A 20%-25%-os önrendelkezési fok azt jelenti, hogy a közösségre tartozó ügyeket (leszámítva az alapvető demokráciát és keretszabályozást) döntően, vagy teljesen a közösség dönti el. De itt talán újabb feltételek kiszabása is indokolt. Pl. amennyiben a közösség legalább 60%-os demokráciaszintet biztosít. Amennyiben a közösség legalább, az átlagoshoz közelítő életszínvonalat biztosít
Idetartoznak az alkalmas civil közösségek, a lakóhelyi közösségek, nemzetiségek. És talán az eszmei közösségek, amennyiben a rájuk tartozó ügyek: a bizonyos szóbeli (nem tettleges) elméletek, eszmék, programok stb. megalkotása és terjesztése. Persze ezek nem árthatnak más közösségeknek és nemzetnek.
(H 73 problémakör és kategorizálások ) Egy újabb az előzőkhöz illeszkedő összesítés.
Alapvetően a következő közösségek vannak.
A nemzeti közösség.
A nemzeten belüli közösség, amelynek van jelentős kifele irányuló hatalma.
A nemzeten belüli közösség, amelynek nincs kifele irányuló hatalma csak önrendelkezése.
A szabályozás alapvető felosztása ez esetben
A működési szabályozás (beleértve az igazságszolgáltatást is.)
A döntéshozó mechanizmus szabályozása.
A közösségeknek van önrendelkezése, ill. önrendelkezési foka. A működési, a döntéshozói és minden szabályozást (döntéseket) milyen arányban hozza a közösség tagsága és vezetése együttesen a felettes hatalomhoz képest.
Az önrendelkezés áll a saját (vezetés és tagság együttesen) döntésű (beleértve vegyes döntések saját részét) működési szabályozásból, a döntéshozó mechanizmusból, az önrendelkezés módosításból, és a demokráciaszint módosításból. Az önrendelkezés, meghatározható a döntéshozó mechanizmuson keresztül is, de nem érdemes.
Tulajdonképpen az egy főre eső hatalmat, ill. önrendelkezést kellene számítni, de ez tovább bonyolítaná az amúgy is bonyolult problémakört, ezért ettől eltekintek.
A nemzeten belüli közösségek önrendelkezési (hatalmi) fokának megállapításában itt abból indulok ki, hogy teljes (100%-os) az önrendelkezés, ha abban nincs indokolatlan önrendelkezés-korlátozás és az indokoltnál nem gyengébb a korlátozás.
Ugyanis, mint arról már sokat elmélkedtem az indokoltnál gyengébb korlátozás az anarchikus diktatúra irányát erősíti (a kiskirályosodást, az erősebb, erőszakosabb érvényesülését), ami lényegében a becsületes, jóindulatú kisember, átlagember szabadságát korlátozza. Vagy elég, ha arra gondolunk, ha egyes közösségek árthatnak más közösségeknek, akkor a szenvedő közösségek önrendelkezése csökken. Vagy, ha egyes közösségek túl nagy hatalommal rendelkeznek, akkor ez a túl nagy hatalom, más közösségek önrendelkezését csorbítják. Tehát az indokoltnál gyengébb önrendelkezés-korlátozás is indokolatlanul csökkenti az önrendelkezést és főleg a demokráciaszintet. Persze az indokoltnál erősebb is csökkenti.
Azzal folytatom, hogy milyen ügyek (kérdések, problémák, döntések) tartoznak a nemzeten belüli közösségre.
A nemzeti (társadalmi) ügyeket az ország-vezetésnek, az államnak az országos demokráciának és kisebb részben a demokratikus világszövetségnek kell eldönteni ezek a felettes hatalmak. (A nemzeti ügyek részben emberiségi ügyek is, ugyanis a nemzeteket is be kell illeszteni az emberiségbe. Ezért indokolt a világszövetség részvétele a nemzeti ügyekben.)
Az alapvető demokráciaszintbe az egyének (nem a közösségek) az országos demokrácián keresztül szólhatnak bele, ez tehát egyáltalán nem tartozik a közösségre.
Az alapvető demokráciaszint, valamint a közösség keretszabályozása döntően arról szól, hogy a közösséget be kell illeszteni a nemzetbe (a társadalomba), ezek tehát döntően nem a közösségre tartozó ügyek.
De azért a keretszabályozás a közösségre is tartozik. Bár nagyobbrészt ez is a nemzetbe való beillesztésről szól, de ez már azért kisebb részben (mondjuk 10-20%-ban) a közösségre is tartozik.
1. Indokolatlan a közösség önrendelkezés-korlátozása, ha a közösség részvétele a keretszabályozás kialakításba nem éri el a 10%-ot. Vagy másképpen, ha egy közösség nem szólhat bele a keretszabályozásba, akkor saját önrendelkezése, indokolatlanul, kb. 10%-kal csökken
(Itt most nem foglalkozom azzal, miből áll a keretszabályozás. Azzal sem, hogy miből áll az önálló szabályozás. És azzal sem hogy az alapvető demokrácia (50%) és a keretszabályozás (25%) összesen 75%, tehát a nemzeten belüli közösség önrendelkezése maximum 25%. De általában ez is tovább csökken, méghozzá indokoltan. Nem foglalkozom ezzel, mert ezt már elemeztem, egyébként pedig a jelen elemzés kiinduló szempontjából lényegtelen. Itt csak az indokolatlan koráthozásokról, csökkenésekről elmélkedem, de ehhez nem árt megállapítani, hogy mik az indokolt korlátozások.)
Visszatérve néhány további megállapítás.
Az előző fejezetből is kiderült, mi az indokolt és az indokolatlan önrendelkezés-korlátozás, pl. az alkalmasság alapján.
Sokféle indokolatlanságot lehet megfogalmazni.
2. Indokolatlan önrendelkezés-korlátozásnak minősül, ha a felettes hatalom, közösségre, rétegre vonatkozó szabályzása nem a közösség, réteg érdekéből indul ki, az alapvető demokrácia biztosítása mellett.
3. Indokolatlan önrendelkezés-korlátozásnak minősül, ha az önrendelkezésre alkalmatlan közösségeket a felettes hatalom nem ösztönzi az alkalmasság elérésére.
4. Indokolatlan önrendelkezés-korlátozásnak minősül, ha az alkalmas (de nem jöhet létre önálló szabályozás, vezetés) rétegek esetében a felettes hatalom nem alakít ki (nem segít kialakítani) egy olyan demokratikus fórumot, (magas demokráciaszintet) amely mégis képessé teszi a réteget az önálló szabályozásra, döntésre.
5. Indokolatlan önrendelkezés-korlátozásnak minősül, ha ezen rétegek önrendelkezés hiányát nem pótolja megfelelő jogokkal, ha nem biztosít viszonylag magas életszínvonalat.
Egy kis ismétlés.
Ez alatt, ha közösségre vonatkozó ügyek 40-60%-ban kizárólag a felettes hatalom dönt és 80%-ba pedig beleszól a felettes hatalom, akkor biztosan zéró önrendelkezésről van szó. Sőt megállapíthatjuk hogy biztosan indokolatlan az önrendelkezés-korlátozás, (az már a felettes hatalom zsarnoksága), ha normális (nem bűnöző) közösség ennél is kisebb önrendelkezéssel rendelkezik.
A közösségre tartozó minden ügyben, azok eldöntésében valamekkora részben részt kell venni a közösségnek. (Ez már nem e keretszabályozás kialakításról szól, hanem annak tartalmáról, minden, a közösséget érintő, ügyekről szól.)
6. Biztosan indokolatlan önrendelkezés-korlátozás, ha közösségre tartozó ügyek 20%-ban nem a közösség dönt teljesen.
7. Indokolatlan önrendelkezés-korlátozás, ha a közösségre tartozó ügyek további 20-40%-ba eldöntésben nincs (kellőképpen) bevonva a közösség.
7. Általában indokolatlan az önrendelkezés-korlátozás, ha közösségek rétegek helytelen kategóriákba vannak besorolva, és ha kategóriák számai pontatlanok. És persze még nagyobb baj, ha nincs is ilyen fajta átgondolás, kategorizálás.
Vagy túl erős lesz, így lesz indokolatlan az önrendelkezés-korlátozás, vagy túl gyenge lesz, ezért lesz indokolatlan az önrendelkezés-korlátozás.
8. Indokolatlan önrendelkezés-korlátozás, ha a közösség a saját önrendelkezési fokát nem csökkentheti ill. alkalmasság esetén, nem növelheti. Ha az akaratát nem veszik figyelembe.
9. Indokolatlan önrendelkezés-korlátozás, ha közösség demokráciaszintjét a közösség (bár eltoltan) nem módosíthatja, az önrendelkezési fok (1-25%) arányában. Mivel ezt a témát elemeztem, itt nem részletezem.
Az általános megállapítások után néhány kissé konkrétabb szempont.
Indokolt a nagyhatalmú (kifele irányuló hatalmi jelentős) közösségek erősebb önrendelkezés-korlátozása (egyben hatalomkorlátozása), mert túl nagy hatalmuk és egyben önrendelkezésük van. A nagyhatalmú közösségek esetében az indokolatlanság számai értékei megváltoznak, méghozzá, úgy hogy az indokolt korlátozás számai növekednek, az indokolatlan korlátozás számai csökkennek.
A lényeg azonban az marad, hogy hiába van erős korlátozás, a hatalomból így is túl sok marad.
10. Indokolatlanul gyenge a korlátozás (indokolatlan önrendelkezés-korlátozás) ha a nagyhatalmú közösségek hatalom és egyben önrendelkezés korlátozását nem maximálják (minden korlátozó tényező jelentősen érvényesüljön).
Indokolt a közösségek jellegét (társadalmi hatását, veszélyességét), valamint a különböző ügykörhöz (ágazathoz), valamint a különböző kérdéskörhöz (szakkérdés, gyors döntés, elfogult döntés veszélye, stb.) kapcsolódását, az önrendelkezés-korlátozás nagyságánál figyelembe venni.
11. Indokolatlan a közösség önrendelkezés-korlátozása, ha a valóságosnál veszélyesebbnek (a társadalomra nézve) ítélnek meg egy közösséget. Illetve, ha eme ürüggyel a kelleténél erősebben korlátozzák az önrendelkezését.
12. Indokolatlanul gyenge a korlátozás, ha nem veszik figyelembe közösségek jellegét, veszélyességét.
Indokolt a közösség önrendelkezés-korlátozását tovább bontani ügykörökre (ágazatokra) valamint kérdéskörökre (gyors döntések, szakkérdések, elfogultságot gerjesztő kérdések, stb.)
Rövid kitérés (mivel ezzel már más fejezetben foglalkoztam) arra, hogy a különböző ügykörök (ágazatok) különböző önrendelkezéseket tesznek lehetővé.
Pl. a gazdaság, a közlekedés közepes önrendelkezést, az egészségügy, a pénzügy, de főleg a hadügy, az igazságszolgáltatás kis önrendelkezést, a szociálpolitika, de főleg a kultúra nagy önrendelkezést tesz lehetővé. A lényeg itt is az, hogy a különböző ágazatokhoz tartozó döntések különböző módón árthatnak a nemzetnek, illetve különböző módón viszonyulnak az alapvető demokráciaszinthez, ezért különböző erősséggel kell azokat korlátozni, ha nem a nemzet hozza meg azokat.
13. Indokolatlan az önrendelkezés-korlátozás, ha ezen szempontok rosszul vannak felmérve, ha emiatt a kelleténél erősebben, vagy gyengébben van korlátozva az önrendelkezés.
Ezen pontok, szempontok szerint kell az indokolatlan-önrendelkezés korlátozást, valamint a túl gyenge önrendelkezés-korlátozást számba venni majd szükséges az összesítés is. Kétségtelenül nagyon nehéz faladat, a jövő zenéje, de az alapokon nem árt elgondolkodni. Így jöhet ki pl. egy közösség összes indokolatlan önrendelkezés korlátozása, amelyből kiszámítható az optimális önrendelkezési fok. Pontosabban, pl.:
1. az adott közösség indokolatlan önrendelkezés korlátozása (pl. 2%), plusz
2. az egész nemzet túl gyenge önrendelkezés korlátozása, összesítve (pl. 3%)
3. összesen az összes indokolatlan önrendelkezés korlátozás (5%), plusz
4. a jelenlegi végleges önrendelkezési fok (pl. 5%-os)
5. egyenlő a közösség optimális önrendelkezési fokával, vagyis ez esetben, ez 10%-os.
Az egyszerűség miatt így számolok. És egyben fel is sorolom az önrendelkezés kategóriáit, illetve különböző fokait.
Újra kihangsúlyozom nem pontos számolásokról, van szó.
1. az adott közösség optimális (a háttérigazság szerinti) önrendelkezési foka (pl. 10%) mínusz
2. az adott közösség indokolatlan önrendelkezés korlátozása (pl. 2%), mínusz
3. az egész nemzet túl gyenge önrendelkezés korlátozása, összesítve (pl. 3%)
4. az egyenlő az adott közösség jelenlegi végleges önrendelkezési fokával (ez esetben 5%).
Vagy, ha az adott közösség végleges önrendelkezési fokát ismerjük, akkor kiszámítható, hogy pl. ez optimális esetben ennek a kétszerese is lehetne.
Az egész nemzet túl gyenge önrendelkezés-korlátozását is ki kell számítani az előző számításhoz,
pl. a nemzet közösségeinek egyharmada optimálisan van korlátozva.
1. pl. egyharmada a közösségeknek átlagosan túl gyengén, az optimálisnál 9%-kal gyengébben van korlátozva. Ez a nemzetre vonatkozóan 3%-os túl gyenge korlátozás.
2. pl. egyharmada a közösségeknek, pedig átlagosan 6%-kal túl erősen, az optimálisnál erősebben van korlátozva. Ez a nemzetre vonatkozóan (az egész nemzet indokolatlan önrendelkezés-csökkenése) 2%-os.
3. a nemzet optimális (háttérigazság szerinti) önrendelkezése csökken a 3%-kal és további 2%-kal, a közösségek önrendelkezési miatt.
4. tovább csökken, ha nincs meg az alapvető demokráciaszint,
5. és csökken, ha külföldi hatalom erősebb, vagy gyengébb az optimálisnál.
1. a másik kérdés a nemzeti demokráciaszint (közvetlen demokráciaszint)
2. amely áll a közösségek végleges demokráciaszintjéből, (beleértve az intézményi demokráciát)
3. az alapvető demokráciaszint meglétéből,
4. az országos demokráciaszintből (a népréteg lakosság, mint nagyközösség, illetve mint a társadalmi rétegek demokráciaszintjéből.)
Az adott közösség indokolatlan önrendelkezés-korlátozása (pl. 2%) de ez 100%-ra nézve 8% és a az egész nemzet túl gyenge korlátozása (pl. 3%) de ez 100%ra nézve 12%, összegezve 20% .
Kaptam tehát egy 20%-os számot, ez az adott közösség összes indokolatlan önrendelkezés-korlátozása. De az kétségtelen, hogy a valóságban nem könnyű az indokolatlan önrendelkezés-korlátozást megkapni. De talán ez a legfontosabb érték, szám, ugyanis ha ez rendben van, (ha optimális az önrendelkezés, ha nincs indokolatlan korlátozás), akkor minden nagyjából rendben van.
A közösségnek van demokráciája, ill. demokráciaszintje. Sőt többféle demokráciaszintje van. A demokráciaszint egyszerűen: a működési, a döntéshozói és minden szabályozást (döntéseket) milyen arányban hozza közösség tagsága a közösség vezetéséhez képest.
Ugyanabból áll, mint az önrendelkezés csak itt a saját döntés, a tagság döntése, a vezetés nélkül. Ugyanabból áll, de ha van felettes hatalom, (és általában van, igaz változó, értelmezni kell), akkor a demokráciaszint maximum akkora lehet, mint az önrendelkezési fok, tehát az önrendelkezési fok erősebben befolyásolja a demokráciaszintet. Így is levezethetjük: vezetés és tagság együttes döntése nem lehet kevesebb, csak több mint a tagság saját döntése. Akkor egyenlő, ha minden döntést tagság hoz, de ha a vezetés is hoz döntéseket, akkor már csak kevesebb lehet a tagság általi döntés. Ugyanabból áll, de a kettőt (az önrendelkezési fokot és a demokráciaszintet) érdemes erősebben szétválasztani, ezért a szűken értelmezett (közvetlen, kifejezett) demokráciaszintet a döntéshozó mechanizmusból érdemes levezetni.
Más kérdés, hogy akkor hogy jöhet ki pl. az 5%-os (100%-ra vonatkoztatva 20%-os) önrendelkezési fok mellett pl. 70%-os szűken értelmezett demokráciaszint. De ha abból indulunk ki, hogy az 50%-os alapvető demokráciaszint egyben egy 50%-os alapvető önrendelkezési fok is, akkor 55%-os önrendelkezési fok áll szemben 70%-os demokráciaszinttel.
Nem mindegy, milyen közösségről, van szó. A nagyhatalmú közösségek hatalma ad egy nagy „önrendelkezést”. Tehát ezen közösségek 5%-os önrendelkezése nem 5%, annál nagyobb, mert összemosódik a hatalommal. Más társadalmi rétegek kis önrendelkezése csak abból adódik, hogy nincs, nem lehet önálló vezetésük. Ettől még lehet magas demokráciaszintjük. Általában pedig szét kell választani a szűken értelmezett demokráciaszintet, a közepesen értelmezett demokráciaszinttől.
A szűken értelmezett demokráciaszint. Mekkora arányban választja a vezetést a tagság. Illetve, szól bele a leváltásba. Továbbá a döntési arányok (vezetés és vagy tagság) milyenek, és ezen arányokat ki dönti el. Más fejezetben felsorolt demokratikus elvek mennyire érvényesülnek. A döntések, mennyire zajlanak a demokratikus szabályok szerint.
Közepesen értelmezett demokráciaszint jön létre, amennyiben a szűken értelmezett demokráciaszinthez hozzáadódik: a tagság döntéshozási aránya, a működési és minden más döntés vonatkozásában.
A végleges demokráciaszint kialakulása azonban többféle demokráciaszint összesítéséből jön létre.
1. Van az alapvető (50%-os) (szélesen értelmezett) demokráciaszint (és alapvető önrendelkezési fok). (Döntően a felettes hatalom határozza meg.)
A szélesebb értelmezés azt jelenti, hogy a szűk értelmezéshez hozzáadódik a közepes értelmezés, de ehhez még hozzáadódik pl. a „másnak ártás tilos” elv érvényesülése, az alapvető emberi jogok érvényesülése, stb.. Sőt szükséges még az alapvető önrendelkezés, amire még visszatérek.
Az alábbiak az alapvető 50%os demokráciaszint felett értelmezendők.
2. Van a felsőbb hatalom által megállapított (szűken értelmezett) demokráciaszínt.
3. Van az önrendelkezési fokkal arányos (közepesen értelmezett) demokráciaszint. (Ez lényegében az indokolatlan önrendelkezés-korlátozásból számítható.)
4. Van a közösség általi demokráciaszint-módosítás (szűken értelmezett).
5. És ezek összesítéséből jön ki a végleges, tényleges (közepesen értelmezett) demokráciaszint.
Hogy jön ki a végleges (háttérigazság szerinti) demokráciaszint, szerintem (remélhetőleg ez közel azonos, az idevágó társadalmi törvényszerűséggel). Bár megjegyzem többféle számítás lehetséges.
1.A felettes hatalom, remélhetőleg sok szempont figyelembevétele után helyesen meghatároz egy szűken értelmezett demokráciaszintet, amely 50% felett lehet. Legyen ez pl. 70%-os demokráciaszint. (Az egyszerűség miatt pl., ezt jelenti: a közösség vezetését 70%-ban a tagságnak kell kiválasztani. A közösségre vonatkozó legfontosabb döntéseket a 70%-ban a tagságnak kell meghozni.)
2. A demokráciaszint-módósítás ezután is jöhet, és egy lépéssel később is jöhet, mindegy. Az optimális önrendelkezési fok pl. 10%-os. A közösség, az eltolt demokráciaszint-módósítás szabálya szerint 2,5%-kal (negatívan, a kevesebb többségi döntés) irányába módosíthatja, 7.5%-kal (pozitívan, a több többségi döntés irányába) módosíthatja a demokráciaszintet. Pl., legyen a példában negatív, mínusz 2,5%-os a közösség önálló demokráciaszint-módosítása. Az önrendelkezés ez esetben 67,5%. Ez a módosított demokráciaszint
3. Itt belép az önrendelkezési fokkal arányos demokráciaszint, mégpedig a következőképpen. Előjön az adott közösség összes indokolatlan önrendelkezés-korlátozása, pl. 20%. Különböző megfontolásokból ennek felével csökken a módosított demokráciaszint, ez pedig 10%. 10% lesz tehát az önrendelkezésből adódó demokráciaszint-módosulás.
És 57, 5% lesz a végleges (háttérigazság szerinti) demokráciaszint.
De ne felejtsük el itt arról van szó, hogy látszólagos valóságos demokráciaszint automatikusan lecsökken háttérigazság szerinti valóságosra.
Egyszerűbb számolás, ha úgy vesszük, hogy a lehetséges teljes önrendelkezés a 25%, és besorolt önrendelkezési fok (0%, 5%, 10%, 15%, 20%, 25%) közötti különbséggel illetve annak felével automatikusan csökken a szűken, közepesen értelmezett, már módosított látszólagos demokráciaszint. Pl. egy 5%-os önrendelkezési fokba, sorolt közösség 67,5%-os demokráciaszintje 10%-kal csökken, vagyis 57,5%-os lesz.
4. Csakhogy, mi van, ha a kijelölt, a felettes hatalom által (helyesen) megállapított demokráciaszint csak 60%-os és minden más, az előző példa alapján történik.
Ekkor a végleges demokráciaszint csak 47,5% lesz. Sőt lehet még nagyobb az alapvető (50%-os) demokráciaszint alá süllyedés.
Az alapvető (50%-os) demokráciaszintnek tehát van egy olyan vonatkozása mely, a közösség jellegéből adódó alacsony demokráciaszintből, az indokolatlan önrendelkezés-korlátozásból (hatáskörcsökkentésből), és a negatív demokráciaszint-módósításból jön össze.
1. Ezért is szükséges az indokolatlan önrendelkezés-korlátozást minimalizálni. 2. Illetve ezért is szükséges az indokolatlan önrendelkezés-korlátozást megfelezni. De azért is mert a kapcsolat nem egyenes arányú.
3. Továbbá ezért is szükséges, hogy a demokráciaszint-módósítás csak eltoltan (negatív irányba csak negyedrészben) legyen lehetséges.
4. Továbbá ezért, meg kell állapítani, hogy bizonyos ritka kivételek esetében (pl. katonai alakulatoknál, bizonyos magángazdasági munkaközösségeknél) az alapvető demokráciaszint 40%-os is lehet. De azért 40%-nál kisebb nem lehet.
5. És ezért szükséges lehető legnagyobb demokráciaszintre törekedni, mind a felettes hatalomnak, mind a közösségnek.
Általában elmondható, hogy a demokráciaszintnek is van optimális értéke, ami ezt jelenti, hogy a túl magas demokráciaszint is káros lehet bizonyos esetekben. (Pl. lehet, hogy egy harcban levő katonai alakulat hatékonyságát rontja a magas demokráciaszint.) Ellenben általában a túl magas demokráciaszint sokkal kevésbé káros, mint a túl alacsony. Az önrendelkezés esetében a túl nagy önrendelkezési fok ugyanolyan káros, mint a túl alacsony, ez tehát az egyik különbség az önrendelkezés és a demokrácia között.
Általában kijelenhető: minél magasabb a demokráciaszint, annál jobb, a minél magasabb demokráciaszintre kell törekedni.
Befejezés.
Ez az egész fejezet és kapcsolódó fejezet annak ellenére, hogy nagyon hosszúra sikerült nagyon is hiányos ebből adódóan zavaros. Elismerem, hogy szép számmal vannak ellentmondások, és nyitott kérdések. Ráadásul unalmas és korunkban nincs aktualitása, vannak ennél sokkal lényegesebb problémák. Magam sem vagyok abban biztos, hogy meg kellet írnom e fejezeteket. Az is eszembe jut hogy a társadalomtudomány szinte végtelen akárcsak a többi tudomány. És az is eszembe jut, hogy valahol el kell kezdeni a társadalomtudományból hiányzó problémakörök feltárását. A célom nem a teljes szerteágazó problémakör elemzése, csak annak lényegi elkezdése, a kiindulások megadása. Abban reménykedem, hogy e fejezetek úgy egészítik ki ezt az egész tanulmányt, hogy nem teszik azt még zavarosabbá.
Elvileg lehetséges lehetett volna az emberiség fokozatos erkölcsösödése, és akkor nem kellett volna a törvényeknek, szabályoknak sokasodni. Úgy néz ki, hogy az emberiség nem ezt az utat választotta, és jó ideig nem ezt az utat fogja járni. Már jelenleg is hihetetlenül bonyolult zavaros a törvénykezés, szabályozás. Az a kérdés, hogy a jog, a szabályozás továbbra is esetlegesen toldozva-foltozva növekedjen, (egyre zavarosabbá válva), vagy valamilyen koncepció mentén, amely összességében mégis viszonylag leegyszerűsíti átláthatóvá, és igazságossá teszi a törvénykezést, szabályozást. E fejezetek sem tesznek mást, mint elgondolkodnak az alapvető koncepción.
E fejezethez tartozó faladatok. Több helyen ismételt fejezetrész.
E hosszura nyúlt fejezet és kapcsolódó ábrák, egyik célja hogy kiegészítse ezt az egész tanulmányt. Nagyon hosszú lenne azon lista, amelyik felsorolná, milyen problémaköröket egészítene ki e fejezet, nem is vállalkozom erre. Csak néhány példa, nyilvánvalóan a politikai rendszer felépítéséhez is kapcsolódik, sőt a xxx ábra a politikai, pontosabban a hatalmi rendszert ábrázolja. Nyilvánvalóan kapcsolódik az arányos és igazságos hatalmi és vagyoni hierarchia problémaköréhez. Kapcsolódik a világszövetség problémaköréhez. A demokrácia problémaköréhez. Az önrendelkezés, szabadság problémaköréhez. A kisközösségek, nemzetiségek, az autonómia problémaköréhez. A vezetés problémaköréhez, a hatalmi fékrendszer problémaköréhez. És persze kapcsolódik a jog a szabályozás problémaköréhez.
És még lehetne sorolni.
A kiegészítésen kívül talán még fontosabb a jó szabályozás, a jó törvénykezés kialakítása e fejezet segítségével.
A jog egyik része, a jelentősebb része nem arról szól, hogy elkészítenek egy egységes szabályozást, amely minden közösségre (kisközösségre, társadalmi rétegre csoportra, stb.) vonatkozik és aztán majd a különböző közösségek ehhez a szabályozáshoz igazodnak, vagy nem igazodnak, mert nem tudnak igazodni. Vagy igazodnak, de ezáltal a közösség és a velük kapcsolatos közösség is rosszul működik. A jog jelentősebb része arról szól, hogy minden közösség a neki megfelelő, és egyben a társadalomnak is megfelelő szabályozást kapja. A különböző országokat sem lehet egyformán szabályozni, minden országnak megvan a maga sajátossága.
A jogegyenlőség nem szólhat, arról hogy minden közösséget minden tekintetben egyformán kell szabályozni. Legfeljebb arról szól, hogy bárki lép be abba közösségbe, mindenkire vonatkozik annak a közösségnek a szabályzata, mely szabályzat egy bizonyos szintig az alapvető demokráciaszintig ugyanolyon, mint más közösség szabályzata.
Legfontosabb talán az, hogy minden közösség önrendelkezési szintje és demokráciaszintje megfelelően legyen beállítva. Illetve, hogy létrejöjjön a lehető legnagyobb (a lehetőségekhez képest legnagyobb) önrendelkezés. Illetve, hogy létrejöjjön a lehető legnagyobb (a lehetőségekhez képest legnagyobb) demokrácia. Ezzel kialakul az igazságos, és arányos hatalmi hierarchia. Illetve ezzel nagyrészt kialakul az igazságos és arányos hatalmi és vagyoni hierarchia. Illetve ekkor minden vezetés és minden tagság az optimálishoz közeli hatalommal rendelkezik. Az optimális közeli hatalomelosztás nemcsak igazságos de jó döntéseket és jó működést is eredményez.
Mindehhez pedig elég sok szempontot kell megvizsgálni. A fejezetbe felsorolt szempontokat és kategóriákat kell megvizsgálni. Másképpen a feladat: minden közösséget párosítani kell a felsorolt kategóriák közül a megfelelő kategóriákkal.
Sok fajta szabályozandó egység van pl. elit vezetés, felső középvezetés, állami de nem vezetési társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás, stb., stb.. és ezek is tovább oszthatók, méghozzá többféleképpen. És ráadásul a szabályozásnak több fajtája, vonatkozása van. Véleményem szerint van egy optimálishoz közeli szabályozása minden egységnek, alegységnek, közösségnek, „teremnek”, amely megfelelő szabályozás szintén sok szempont alapján alakul ki. Ezt nevezem én a társadalom, a rendszer optimálishoz közeli hatalmi, felettes hatalmi, önrendelkezési, szabályozási szerkezetének.
A cél és faladat az, hogy a vezetés és a társadalomtudomány kialakítsa a társadalom, a rendszer azt az optimálishoz közeli hatalmi, felettes hatalmi önrendelkezési szabályozási szerkezetét.
Illetve, hogy a jelen állapotból a jobb állapot felé haladjon a rendszer e szempontból is. A jelen feladata egyelőre, hogy jog a szabályozás alakulása kilépjen az estleges, toldozott-foltozott alakulásból és valamilyen tervezett koncepció mentén fejlődjön. Pontosabban hogy e koncepció elméletét kidolgozza társadalomtudomány és ezután az elmélet fokozatosan de dinamikusan gyakorlatban is realizálódjon.