Társadalomfejlődés

Társadalomkritika

Társadalomismeret

Alcím:

Társadalmi, gazdasági ismeretek, melyek mindenki számára hasznosak.

További alcímek:

Rendszer, rendszertan.

Amit az igazság megismeréshez tudni kell a gazdasági, társadalmi rendszerről, rendszerváltásokról.

A jelen társadalomtudományától és politikusi felfogásától eltérő egyszerű, egyéni, újszerű, de igaz elmélkedések a gazdaságról, a társadalomról, az erkölcsről, a gondolkodásról és mindenről, ami a társadalmi léttel kapcsolatos.

Közélettel, közérdekkel kapcsolatos problémakörök rendszerezve, lényegesítve, de az átlagember szemszögéből.

A társadalmi, gazdasági ismeretek összefoglalása egyénien, újszerűen.

Milyen lesz a társadalmi gazdasági rendszer, ötven, száz év múlva, ha nem lesz világkatasztrófa. A jövő fejletettebb gazdasági, társadalmi rendszere.

Gazdasági, társadalmi rendszerek, rendszerfejlődések, másképpen, újszerűen, egyénien.

Tanulmány társadalmi, gazdasági rendszerről azoknak, akik nem hisznek a jelenlegi politikában és társadalomtudományban.

A lehetséges válság-láncreakció, annak erősödése és a világkatasztrófa és más lényeges problémakörök.

A tanulmány, és egyben a társadalomtudomány, főbb részei:

Bevezetés            

1. tanulmányrész. Rendszer, rendszerfejlődés, tudatalakulás.

2. tanulmányrész. Az állam. Az állam gazdasága, pénzügye, és annak viszonyai. A gazdasági rendszer és a politikai társadalmi rendszer. A kapitalista, tőkés (nagytőkés) gazdasági és politikai rendszer.

3. tanulmányrész. Pénzügyi és gazdasági rendszer alapvetései elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok.  (pénzügy 1)

4. tanulmányrész. A helyes állami gazdálkodás, gazdaságirányítás, adózás, költségvetés. Fogyasztás, árazás, gazdasági, pénzügyi rendszer. A piacgazdaság, versenygazdaság.

5. tanulmányrész. Termelés, innováció, foglalkoztatottság. A természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.

6. tanulmányrész.  A pénzügyi rendszer.  (pénzügy 2, kevésbé elméleti szempontból)

7. tanulmányrész. A döntéshozó mechanizmus. A politikai rendszer. A demokrácia beillesztése a döntéshozó mechanizmusba.

8. tanulmányrész. A szociális rendszer.  A társadalmi, (hatalmi, vagyoni) hierarchia.

9. tanulmányrész. Világnézet, ideológiák, erkölcs (tudatalakulás 3)

10. tanulmányrész. Állami tudatalakítás. Rendszerből eredő társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás, manipuláció.  (tudatalakulás 4)

11. tanulmányrész. Jog, jogrendszer. A helyes szabályozás.

12. tanulmányrész. A kisközösségek, a civil szféra. A nemzetiségi problémák. A kultúra (tudatalakulás 5)

13. tanulmányrész. A lelki élettel (érzelmekkel) és erkölccsel kapcsolatos gondolatok, tanítások. (tudatalakulás 6)

14. tanulmányrész. Egyéb fontos rendszertényezők és témák. Verseny, haladás, demokrácia, külpolitika, háború, népkarakter, stb..

15. utolsó, befejező, tanulmányrész.  Rendszerfejlődés 3. A vezetés. Az EU. Az egész tanulmány kiegészítése, összefoglalása.

16. tanulmányrész. A világ alapvető felépítése és annak vizsgálata. Elméleti és gondolkodástani problémák. Gondolkodástan, valamint érzés, érzelemtan. (tudatalakulás 7)

A 16 tanulmányrészből a 12. tanulmányrész.

    12.     tanulmányrész.

A kisközösségek, a civil szféra. A nemzetiségi problémák. A kultúra (tudatalakítás 5)

A K (K/1, K/2, K/3, K/4, K/5) jelű ábrák. Valamint ABDK, A/0, D/0/a, D/0/b, C/20, ABCD/2, C/25  ábrák.

Az adott oldalra ugró tartalom (a kiválasztott címre mutatás + CTRL gomb + kattintás):

Bevezetés.  5

Megpróbálok rendet tenni e meglehetősen szerteágazó problémakörben. Elméleti rendszertényező. 5

Vázlatos, összefoglaló elmélkedés az emberré válásról. C/25 és más ábrák Elméleti rendszertényező. 8

Bevezető elmélkedések az állam és a kisközösségek viszonyáról. Elméleti rendszertényező. 13

A rendszer, rendszerfejlődés és a kisközösségek (többé-kevésbé beleértve a nemzetiségeket is) viszonya.  18

A rendszer és az állam és a kisközösségek (civil szféra), valamint magángazdaság, és a magánszféra. A/0, D/0/a, D/0/b, ABDK ábrák. Elméleti rendszertényező. 18

Az államról való elmélkedés másik oldala. A kisközösségi, lokális szolgáltató állam. D/0/b, D/0/a ábrák. Elméleti rendszertényező. 22

A kisközösségek (többé-kevésbé beleértve a nemzetiségeket is) a társadalom hatalmi, önrendelkezési szerkezetének (szabályozásnak) viszonylatában.  28

E tanulmányrész (helyes kisközösségi, nemzetiségi politika) előzetes kibővített összefoglalása. Elméleti rendszertényező. 28

Közösségek és önrendelkezés. K/1, K/2, K/3, K/4, K/5 ábrák. Elméleti rendszertényező. 79

A nemzetek, népek, a kisközösségek, a nemzetiségek és a világközösség. A népek, nemzetiségek, a népkarakter. A nemzetiségi problémák.  A nemzet, a többségi nép, és a nemzetiségek és ezzel kapcsolatos (rasszizmus, nacionalizmus) problémák. Egy nemzetiség, pl. a cigányság problémaköre.  108

A közepes szorosságú, demokratikus (nemzetek közötti) világszövetség. K/2, és K. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező. 108

A szélsőségek kártékonysága. Az elmaradott nemzetiségek, pl. a cigányság problémaköre. Elméleti rendszertényező. 116

A helyes közösségi, kisközösségi, nemzetiségi, valamint kisebbségi (civilszféra) politika. Rendszertényező. 128

A nép, a nemzetiségek, a kisközösségek és a kultúra. A kultúra. (A népek, nemzetiségek, a népkarakter.)  151

A kultúra általános vonatkozásai, feladatai. K/5 ábra. K. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező. 151

A kultúra további elemzése.  K/5 ábra. Elméleti rendszertényező. 161

A helyes kulturális politika. Rendszertényező. 169

Tartalom.

Bevezető gondolatok.

Megpróbálok rendet tenni e meglehetősen szerteágazó problémakörben. Elméleti rendszertényező.                                                                           5. old.

Vázlatos, összefoglaló elmélkedés az emberré válásról. C/25 és más ábrák Elméleti rendszertényező.                                                                           8. old.

Bevezető elmélkedések az állam és a kisközösségek viszonyáról. Elméleti rendszertényező.                                                                                        13. old.

A rendszer, rendszerfejlődés és a kisközösségek (többé-kevésbé beleértve a nemzetiségeket is) viszonya.

A rendszer és az állam és a kisközösségek (civil szféra), valamint magángazdaság, és a magánszféra. A/0, D/0/a, D/0/b, ABDK ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                                         18. old.

Az államról való elmélkedés másik oldala. A kisközösségi szolgáltató állam. D/0/a,  D/0/b ábrák. Elméleti rendszertényező.  (ismételt fejezet)                                            22. old.

A kisközösségek (többé-kevésbé beleértve a nemzetiségeket is) a társadalom hatalmi, önrendelkezési szerkezetének (szabályozásnak) viszonylatában.

Tartalom:

E tanulmányrész (helyes kisközösségi, nemzetiségi politika) előzetes kibővített összefoglalása. ABDK ábra.  Elméleti rendszertényező.       28. old.

Közösségek és önrendelkezés. K/1, K/2, K/3, K/4, K/5 ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                                        79. old.

A nemzetek, népek, a kisközösségek, a nemzetiségek és a világközösség. A népek, nemzetiségek, a népkarakter. A nemzetiségi problémák. A nemzet, a többségi nép, és a nemzetiségek és ezzel kapcsolatos (rasszizmus, nacionalizmus) problémák. Egy nemzetiség, pl. a cigányság problémaköre.

Tartalom:

A közepes demokratikus (nemzetek közötti) világszövetség. A K/2, és a K jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                     108. old.

A szélsőségek kártékonysága. Az elmaradott nemzetiségek, pl. a cigányság problémaköre. Elméleti rendszertényező.                                             116. old

A helyes közösségi, kisközösségi, nemzetiségi, valamint kisebbségi (civilszféra) politika. Rendszertényező. K/4 ábra és a K jelű ábrák. 128. old.

Rabszolgatartó rendszer 1%, feudalizmus 2%, klasszikus kapitalizmus 3%, jelenlegi államkapitalizmus 4%, brezsnyevi szocializmus 3,5%. Jelenlegi kínai szocializmus 3,6%? A jövő demokratikus rendszere 5,5%.

A nép, a nemzetiségek, a kisközösségek és a kultúra. A kultúra. (A népek, nemzetiségek, a népkarakter.)

A kultúra általános vonatkozásai, feladatai. K/5 ábra. K jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                      151. old.

A kultúra további elemzése.  K/5 ábra. Elméleti rendszertényező.   161. old.

A helyes kulturális politika. Rendszertényező. K/5 ábra. K jelű ábrák. Másodlagosan, C jelű ábrák.                                                                         169. old.

 Rabszolgatartó rendszer 1,5%, feudalizmus 2,5%, klasszikus kapitalizmus 4%, államkapitalizmus 4,3%. brezsnyevi szocializmus 4,1%,  Jelenlegi kínai szocializmus 4,1%?  A jövő demokratikus rendszere 5%.

A következő egység emlékeztető címe:

Bevezetés.

Megpróbálok rendet tenni e meglehetősen szerteágazó problémakörben. Elméleti rendszertényező.

Az idetartozó alapvető fogalmak egyféle, e tanulmányrészben értelmezett meghatározásai.

Az nem baj, ha egy fogalomnak többféle meghatározása van, csak ezek ne üssék egymást. És az is fontos hogy az olvasó, hallgató tudja, hogy közlésben melyik (milyen) meghatározásban, értelemben van a fogalom.

A nemzet: Az országban (határok között, egységes vezetés, rendszerváltozat, törvénykezés alatt álló emberek) élő szinte összes ember (állampolgár) összessége, függetlenül attól, hogy mely rétegbe, (osztályba), ill. népbe, nemzetiségbe, kisközösségbe tartozik. A nemzet az országban levő, élő társadalom. Azért a nemzetet általában a többségi nép jellemzi. Az ország azért nemcsak az embereket jelenti, az emberek környezetét is, a földet, a vizeket, a természetet, az élővilágot, a tárgyakat is jelenti.

A „nép” a magyar nyelvben két fogalmat jelent.

A nép: az alsó, alsó-középső, a legnagyobb (a hatalmas), a vezetett társadalmi réteg (osztály). A néppel rokon értelmű fogalmak, átlagemberek, kisemberek, lakosság, többség, stb.. De ebben a tanulmányrészben inkább a másik a következő meghatározásban használom a szót.

A nép, úgy, mint pl. magyarok, románok, cigányok, zsidók, stb..

A nép, (a többségi nép, vagy egy szétszórt több országban élő nép egésze):

Viszonylag azonos kultúrájú, viszonylag egységes történelmű, sorsú, viszonylag (fokozottan viszonylag) azonos származású, „fajú” emberek.

Máshol, itt, ott kitérek arra, hogy mit is jelent ez a viszonylag azonos, vagy inkább hasonló genetika. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy ez egy nagyon gyenge összefüggés, egy nagyon gyenge nép-jellemző. Leginkább a kultúra (nyelv, szokások, életmód, népművészetek, stb.) határozza meg, jellemzi a népet.

A nemzetiség (etnikum, népcsoport, stb.): azonos a nép fogalmával, azzal a különbséggel, hogy a nemzetiség egy kisebbségben levő (nem többségi népet alkotó) nép. Egyébként pedig a viszonylag azonos kultúra, történelem és genetika vonatkozásban azonos a néppel.

A civil szféra az én értelmezésemben szinte azonos a kisközösségek sokaságával. Mely kisközösségekbe többé-kevésbé beleértendők a nemzetiségek is. A kisközösségek nem mindig kicsik, vannak nagy kisközösségek is. Kisközösség inkább azt jelenti, hogy nemzeten belüli közösség. De nem értendők a kisközösségekbe a családok, és nem értendők bele a társadalmi rétegek, (osztályok) úgy, mint pl. vezetés, középvezetés, elitréteg, népréteg, vezetettek stb.. A társadalom vertikális és horizontális felosztásról van szó, ami leginkább az ABDK ábrán látható. Vízszintesen helyezkednek el a társadalmi rétegek osztályok, függőlegesen a kisközösségek. Kisközösségek: valamilyen okból erősebben összetartozó, valamilyen szervezettségben levő emberek, ill. csoportok, kivéve a családokat és a társadalmi rétegeket (osztályokat).

Milyen főbb témákból, részekből ez a szerteágazó problémakör:

A kisközösségek sokfélesége, kategorizálása.

A rendszer, rendszerfejlődés és a kisközösségek (többé-kevésbé beleértve a nemzetiségeket is) viszonya.

A kisközösségek (többé-kevésbé beleértve a nemzetiségeket is) a társadalom hatalmi, önrendelkezési szerkezetének (szabályozásnak) viszonylatában.

A nemzetek, népek, a kisközösségek, a nemzetiségek és a világközösség.

A népek, nemzetiségek, a népkarakter. A nemzetiségi problémák.

A nemzet, a többségi nép, és a nemzetiségek és ezzel kapcsolatos (rasszizmus, nacionalizmus) problémák.

Egy nemzetiség, pl. a cigányság problémaköre.

A nép, a nemzetiségek, a kisközösségek és a kultúra. A kultúra. (A népek, nemzetiségek, a népkarakter.)

Miért is bonyolult ez az egész problémakör?

Különböző sokfajta közösség jön létre.

Ezek egy részét be kell tiltani.

Ezek egy részét részben át kell alakítani, különböző feltételekhez kell kötni.

Ezek egy részéről gondoskodni kell, támogatni kell, és átalakulásra kell őket ösztönözni.

Ezek egy részét változatlanul kell hagyni.

Ezek egy részét változatlanul kell hagyni, és támogatni kell.

A létrejövő közösségeket megfelelő kategóriákba, ill. szabályozási kategóriákba kell besorolni, és megfelelően kell a kategóriákat szabályozni.

Ismétlés.

A rendszer egyféle meghatározása. A rendszer, az egyénekből (magánszférából), a civilszférából (magángazdaság és egyéb kisközösségek) és az államból tevődik össze.  Ezek közül most elsősorban az egyéb kisközségekkel, azaz a civil szférával foglalkozom.

Persze a kisközösséget idézőjelbe kellene tenni, hiszen ezek létszáma gyakran nem kevés. A kisközösséget úgy kell érteni, hogy a nemzetnél kisebb közösségek. Egy nagyobb nemzet „kisközössége” sokkal népesebb lehet, mint egy kis nemzet népessége.

A kultúrát miért pont e fezetekhez kapcsoltam? Ennek több oka van. Egyszerűen azért, mert sok helyre kapcsolható, (mindennel összefügg), de leginkább idetartozónak tartom ezt a problémakört.

Ismétlés

Sok dolgot az emberek, az egyének alakítanak ki, alakítanak át, beleértve a társadalmat, a társadalmi tudatalakítást, a társadalmi tudatot, a kultúrát, a rendszert, stb.. Csakhogy a kialakult dolog részben önálló tényezővé, egyénektől részben független dologgá alakul át.  És ha már kialakult, akkor már nehéz megszüntetni és átalakítani sem könnyű.  Ezért a kialakított dolog is fogva tartja, meghatározza a kialakítót, az egyént.

Azért azzal ki kell egészíteni az előzőket, hogy azért a háttérben ott vannak a természeti Isteni törvények, amelyek végső soron, hosszabb távon, a mélyben meghatározzák a dolgokat.

Vázlatos, összefoglaló elmélkedés az emberré válásról. C/25 és más ábrák Elméleti rendszertényező.

Érdemes röviden kitérni erre a témára is, nemcsak az evolúcióra, az emberre, de mai társadalomra is levonhatunk néhány következtést.

Ez fejezet sok helyre betehető, de talán ide passzol a leginkább.

Itt nem firtatom, hogy az alábbiak mennyiben a véletlen műve, mennyiben az ember érdeme, ill. mennyiben az Isten akarata.

Egyébként én nem látok ellentmondást Isten létezésében, és abban, hogy az ember az állatvilágból fejlődött ki. Miért ne lehetne mindez az isteni terv része.

Az alábbiakban sokmillió évről van szó.

A fő tényezők felsorolása.

A közösségi forma. (A csapatmunka, a sokoldalú együttműködés, a sokoldalú kommunikáció, stb.)

A változatos élőhely (A két lábra állás, a vizuális ember, a minden evés, a sokoldalúság, stb.)

Az ember, az ember őse mindenevő, ez is egy tényező.

És persze az, hogy a legfejlettebb állatból, a majomfélék családjából származik.

Az eszközkészítés.

Az emberi kommunikáció, a beszéd.

Mindez csak egy-egy feltétel, valójában az összekapcsolódásukkal, együttes meglétükkel alakították ki az embert.

A közösségi forma. Az alábbi közösségi formákkal találkozunk, az evolúciós fejlődés viszonylatában.

Szinte egyedenkénti lét, laza nagyközösség, szinte nincs család. (Pl. baktériumok, vírusok, stb.)

Szoros nagyközösség, szinte nincs család. (Pl. más baktériumok, moszatok, kezdetleges élőlények növényi és állati telepei, hangyák, egyes rovarok, stb. Az egysejtűből a többsejtű kialakulása is idetartozik. )

Kialakul, erősödik a család.

Közben nagyközösségek szűkülnek, erős kisközösségek, csapatok alakulnak ki.

A fejlett állatok jellemzően viszonylag szoros családban és vele párhuzamosan viszonylag szoros kisközösségben élnek.

Vagy, ritkábban, csak szoros családban, laza nagyközösséggel kombinálva, vagy közösség nélkül.

Az előember viszonylag szoros családban és vele párhuzamosan viszonylag szoros kisközösségben élt, akárcsak a majmok, az oroszlánok, az elefántok, a delfinek és még sorolhatnám.

De az embernél kialakult a laza, majd szorosabb nagyközösség is a nemzet, a társadalom. Erről még beszélek. A lényeg az, hogy az emberre a közösségi formák mindegyike jellemző.

Ebben a közösségi formában jöhet létre a legváltozatosabb együttműködés és vele párhuzamosan a legváltozatosabb kommunikáció. A szoros nagyközösségben talán erősebb ez együttműködés, de kevésbé változatos. Úgy is fogalmazhatok, hogy ebben a közösségi formában (szoros család, kissé lazább, de szoros kisközösség) a legbonyolultabb a viszonyrendszer. Az egyénnek valahogy viszonyulnia kell saját családjához és valahogy, de másképpen viszonyulnia kell a kisközösséghez.

Térjünk ki röviden a jelenlegi emberi társadalomra.

Ha az előember ilyen közösségben élt, akkor ez az igény, a mai embernek egy szinte született tulajdonsága. Az ember igényli családot is és a kisközösséget is, de főleg a családot. Ugyanakkor ez, ama közösségi forma, amelyik a fejlődést segíti. A kettőből pedig az ered, hogy családra jelenben és jövőben is szükség van, lesz. Ugyanakkor a kisközösségre is a jelenben és a jövőben is szükség van, lesz. Ez összevág azzal az elmélettel, hogy kisközösségeket (civil szférát) még más közösségi formákhoz képest is egy fokkal jobban kellene fejleszteni. Különösen azért mert, a fejlett társadalmakban ez a közösségi forma, mintha egy kicsit elsorvadt volna.

Az embernél azonban bonyolódik a probléma. Ugyanis népesedés, és más tényezők miatt kialakul a nép, a nemzet, ami nagyközösség. (Ráadásul a természetes globalizálódás következtében kialakul az emberiség, mint a legnagyobb közösség.) Lehet azon vitatkozni, hogy  nép, nemzet kialakulása mennyire volt szükségszerű, de az biztos, hogy jelenleg már kialakult, szükségszerű állapotban van. Én abból indulok ki, hogy az ember már van olyan fejlett, hogy a család és a kisközösség párhuzamos összeegyeztetett variációja mellett a népben, nemzetben is éljen. Vagyis képes arra, hogy a három, párhuzamos, összeegyeztetett közösségben éljen. Vagy ha kitágítjuk a kört, akkor az egyéni létet, a családot, a kisközösséget, nemzetet, és az emberiséget kell összeegyeztetni. Az ember erre is képes.

A modern államot úgy is megfogalmazhatjuk, mint a nemzeti közösséget.

Valójában azt tapasztaljuk, hogy sorvad család, sorvad a kisközösség, de valamennyire sorvad az állam is.  (Persze túl erős állam sem jó.) Szerintem már ez is bizonyíja, hogy ezek nem egymással állnak hadban (egymással csak kisebb mértékben), hanem valami mással. Ez valami más, szerintem a túlzott pénzhajhászás, a túlzott fogyasztás, az anyagi javak kergetése. Ha pedig rendszeregységet kell megnevezni, akkor a magángazdaság az, amely a jelen rendszerben túlzottan nagy, amelyik elveszi helyet, energiát az előbb említett rendszeregységek elől. Valójában ez veszi el az időt, energiát, pénzt, a családtól, a kisközösségtől, és az államtól.

A gondolkodó ember szempontjából ez az optimális közösségi forma: szoros család, kissé lazább, de viszonylag szoros kisközösség, kissé lazább, közepes-erősen szoros nagyközösség (nemzeti közösség), kissé lazább, közepes-gyengén szoros világközösség. 

Lényegében erről beszéltem, amikor, egy másik fejezetben a sugaras fejlődésről beszéltem. Érdemes tehát ezt az ábrát, a  D/0/b ábrát és a hozzátartozó fejezetet átnézni.

Erről van szó, „az arányos szeretet, tisztelet” témájú fejezetben. Illetve erről van szó, „a világszövetség” témájú fejezetben is.

Visszatérek az ember kialakulására.

A kiindulásom az, hogy az ember valamilyen majomszerű állatból alakult ki. Arra, hogy ez a majomszerű, már fejlett állat, hogy alakult ki, itt nem térek ki.  (Az én felfogásom szerint is, Isten léte és az evolúció nem ellentmondás, mert Isten is megteremthette azt a természetet, természeti törvényszerűségeket, amelyben az evolúció létrejött. A gondolkodástan tanulmányrészben bővebben beszélek erről és az evolúcióról.

Az egyik tényező tehát az volt, hogy az előember abban a közösségi formában élt (szoros család, viszonylag szoros kisközösség), amely a fejlődést leginkább biztosítja. Gondoljunk pl. a közös vadászatokra. Vagy gondoljunk a csapaton belüli pozícióharcokra. Ezek a bonyolultabb együttműködések, fejlettebb gondolkodást és kommunikációt igényeltek.

Ugyanakkor a kisközösségi létnek vannak káros mellékhatásai is, különösen mai társadalom viszonylatában beszélhetünk károsságról.  A klikkesedés, és a csapatok közötti harc.  Az előember vonatkozásában ezek nem voltak nagyon károsak, mert egyféle versenyt generáltak. Viszont a mai embernek is szinte veleszületett tulajdonsága a klikkesedés és harc, ami jelenleg már káros.

Ugyanakkor az ember elődje jelentős mértékben annak köszönhette az emberré válást, és a további fejlődését is, hogy viszonylag szoros közösségben élt, vagyis az ember közösségi lény. Azt még egy óvódás belátja, hogy kettő, vagy több ember képes megtenni olyan dolgokat, amit egy ember nem tud megtenni. Egy óvódás belátja de nem úgy  a jelenlegi társadalom ami leginkább egyre inkább atomizálódik, egyénekre bomlik. Legalább addig eljuthatnának az emberek, ha már feloszlik a közösség, akkor a családok összetartása még fontosabb lenne. De nem, a családok is felbomlanak. Mindenki, legalábbis a többség, a maga kis önző körében kering, önmagában valósítaná meg magát, ami persze nem megy. Túl azon, hogy ez a közösségi magányosság nem túl kellemes, fel kell tenni a kérdést: mi lesz a fejlődéssel, ha az ősi tényező, a közösségi lét, másképpen a normális társadalom megszűnik.

A változatos élőhely.

Az előember változatos élőhelyre került. Lehet hogy éppen oda szorult, ez sincs kizárva. Az erdő szélére, vagyis az erdő és a síkság, a sík terep, az alföld, egyszerre lett az élőhelye. Sőt gyakran vízpartra került, itt belépett a víz (folyó, tenger, stb.), mint élőhely. Talán még meg lehet említeni a hegyek alját, közepét, mint élőhelyet. Én elfogadom azt a verziót, hogy az ember azért kezdett két lábra állni, mert magas fűből szét akart, ill. szét kellett néznie. Szét kellett néznie, az ellenség miatt, a táplálék miatt stb..  Ezt ugyebár a síkság hozta, ott van értelme széjjelnézni. Az erdőben fára kell mászni a szétnézéshez, de még ez is csak egy akadályoztatott szemlélődés lesz. Az ember nem csak két lábra állt, de magtanult két lábon járni, vagyis meg tanult két lábon élni. És megtanult leülni is.  Az állandó szétnézés ugyanakkor azt is eredményezte, hogy az ember legfontosabb érzékelése, a látása lett. Az állatoknak általában a szaglásuk, a hallásuk, a fontos érzékelésük. A látás elsődlegességével, pedig kialakult a vizuális gondolkodás. Anélkül, hogy belemennék a vizuális gondolkodás elemzésébe, kijelentem, hogy ez egy fokkal fejlettebb gondolkodás, mint más érzékelésre alapított gondolkodás.

A két lábon élés állítólag élettanilag is kedvező, segíti ez idegrendszer fejlődését. Van azonban egy mindennél nagyobb haszna. Az, hogy felszabadulnak a karok, ill. a kezek. Az erdőben a fán kapaszkodás egyrészt nem teszi szükségessé a két lábon élést, másrészt lefoglalja a kezet. Az embernél tehát felszabadultak, az egyébként is viszonylag fejlett kezek, és ezek egy sor újabb mozgást tettek lehetővé. Már maga a sokféle mozgás is segíti az értelmet. A kezek segítettek a táplálékszerzésben is. Az igazi hasznosság azonban az volt, hogy ezekkel, a kezekkel, eszközöket lehetett készíteni. Kőbaltát, dárdát, stb. Itt megint a gondolkodás átalakulását kell látni, vagyis azt, hogy az ember elkezdett eszközökben, eszközhasználatban, eszközkészítésben gondolkodni. Ez egy fejlettebb gondolkodás. Az ember második, harmadik, de mindenképpen az egyik gondolata: vajon milyen eszközzel lehet a problémát megoldani. Illetve: ezt dolgot, mint eszközt, mire tudom használni.

A változatos élőhely ugyanakkor változatos táplálékszerzést tett lehetővé. Ugyanezt igényelte a mindenevés, és talán a kettő összhatása alakította ki a végleges minden-evést.  De az előember étrendjébe több hús került, mint majmok étrendjébe. A síkságon kevesebb gyümölcs volt, mint az erdőben, vadászni kellett. A vízparton pedig halászni kellett. Állítólag a mindenevés, a változatos táplálék, is segíti az idegrendszer fejlődését. Az viszont biztos, hogy változatos táplálékszerzés segítette a gondolkodást. Különösen a csapatos vadászathoz kell sok fifika és együttműködés.

A változatos élőhely változatos lakhelyépítést is igényelt.

Mindez együttesen színesítette, változatossá tette az előember kommunikációját. Ez elsősorban hangi kommunikáció volt, azaz, egy kezdetleges beszéd. Talán az is hozzájárult, hogy az előembernek „véletlenül” nagyon jók voltak hangképző szervei, legalábbis beszéd vonatkozásában. És szerintem hangi beszéd, egy fokkal fejlettebb, mint a testbeszéd. Már azért is, mert a hallgatónak nem kell látni a közlőt. De itt megint a gondolkodás alapvető változását kell látni. Más, fejlettebb gondolkodásfajta alakul ki az állandó és egyre fejlődő beszéddel.  A beszélő és a hallgató megtanul többek között elvonatkoztatni. A jól beszélő, és hallgató nemcsak egy látható, tapasztalható, dologról tud beszélgetni, hanem távoli, vagy éppen egy elmúlt, sőt egy jövőbeli dologról is képes beszélgetni. Ez pedig szinte minden gondolkodási funkciót fejleszt, a következetést, a memóriát, a fantáziát és még sorolhatnám.

De maga az elvonatkoztatás fejlődése is meghatározó. Pl., megjelennek fogalmak. A fogalmakban való gondolkodás.    Szerintem, az emberré válás legjelentősebb tényezője a beszéd kialakulása volt. Végül kialakult, a belső beszéd, a tudatos gondolkodás lényege.

Van itt még egy tényező, amin el kell gondolkodni. Az hogy az emberi faj nem nagyon szakadt szét különböző fajokra. Ebben szerepe volt a párosodási szokásoknak, ill. a párosodás biológiai tényezőinek. Mi ennek szerepe az emberré válásban?

Az emberiség biológiai szempontból egy faj. Nemcsak azért, mert végső soron nagyon hasonló tulajdonságokkal rendelkezünk. Hanem azért is, mert bármely ember, bármely más emberrel párosodva, képes közös utódot létrehozni. Méghozzá ugyanolyan könnyen, mintha saját népébe, „fajába” tartózóval párosodna.

A közös tudat, az akkor még szűkebb, egységesebb kultúra (ezért szélesen értelmezhető) fontossága folyamatosan erősödött.  

Az előember, később abban is különbözött az állatoktól, hogy a tudás nem elsősorban a géneken keresztül, hanem a tanuláson, a kultúrán keresztül haladt, ill. jelenleg is ott halad. Pontosabban a géneken keresztüli tudáshoz, hozzáadódik a  közös tudás, a kultúra tudása. Ráadásul a gének csak korlátozott tudást, a kultúra sokkal korátlanabb tudást képes közvetíteni. (Jelenleg már több közös tudatréteg van nemcsak a kultúra. A korai embernél a közös tudat rétegét azonosíthatjuk a kultúrával.)

Az előembernél, az eszközök a rajzok, és az idős emberek tudása (többek között, beszéde) biztosította a kultúra haladását. (Egyre kisebb jelentősége van az idős emberek tudásának. De jó, ha nem vesszük figyelembe ezt a tudást?)

Az eszközöknek, a rajzoknak, a manualitásnak, kultúra időbeli terjedésében is szerepe volt. Később megjelent az írás, szintén hatalmas lépés, de ez már nem az előember története.

Arról, hogy később, az előember utáni időben mi minden segítette a fejlődést, egy külön könyvet lehet írni. (Rengeteg találmányt lehetne itt említeni: tűzhasználat, agyagosság, érckohászat, földművelés, állattenyésztés, írás, könyvek, számítógép, stb. E találmányoknak egy része talán véletlenszerű volt. Végső soron azonban a fejlettebb gondolkodásból és az eszközkészítő gondolkodásból eredt. A fejlettebb gondolkodást, ill. az eszközkészítő gondolkodást nevezhetjük akár innovációs gondolkodásnak. Vagy, hozzáadott szellemi értéktöbbletnek. A találmányok elterjedése és fennmaradása, pedig annak köszönhető, hogy a kultúra lett a meghatározó tudás-továbbító.) Ez a későbbi fejlődés szerintem már a folyamat további szükségszerű szakasza volt. A fejlődés napjainkban sem áll le és a jövőben sem fog leállni. Csak a genetikai fejlődés még tovább lassul, viszont a kulturális, a rendszertani, a közös tudat fejlődés megmarad, sőt növekedhet is. Legalábbis ez a tendencia következik a múltból.

(A közös tudat később már nagymértékben kibővült és jelenleg már több rétegre osztható. Szerintem már nem rétegződik tovább, mert a tudomány, társadalomtudomány átveszi a központi pozícióját. A közös tudat, elsősorban a tudomány, azonban tovább bővül és egyre fontosabb lesz.)

Még egy megjegyzés. Valószínűleg a túl könnyű körülmény (élőhely) sem, de a túl nehéz élőhely sem kedvez a fejlődésnek. A nehéz élőhely erőfeszítésre kényszerít. De ha túl sok a nehézség abba bele is pusztulhat az élőlény, a közösség,  vagy pedig egy védekező, csak fenntartó életet  kényszerít rá. 

Szóval sok tényező szerencsés (vagy éppen Isteni) konstellációjából alakult ki az ember, az állatvilágból.

De itt a tanulmányrészhez kapcsolódva azt emelem ki, hogy a közösségi forma, (a közösség szerkezete, az egyes tagok kapcsolatának szorossága, a közösség nagysága, az egyes tagok önállósának nagysága, stb.) jelentős tényezője volt az emberré válásnak.

A kisközösségek sokfélesége, kategorizálása.

A K/5 ábrán fel vannak sorolva a kisközösségek típusai, talán nem mindegyik.

Több helyen kategorizálom a kisközösségeket.

Lakóhelyi közösségek, munkaközösségek, alapítványok, nonprofit szerveztek, baráti társaságok. Stb.. Eszmei közösségek, vallási közösségek, pártok, szakszervezetek, stb. Kulturális közösségek, sport közösségek, hobbi közösségek. Stb..

Jelentős és jelentéktelen közösségek. Nagy, viszonylag egységes, de szétszórt közösségek. Kisebb önálló közösségek. Stb..

És persze ne hagyjuk ki a nemzetiségeket (etnikumokat, népcsoportokat) se, mint nagy szétszórt, elsősorban kulturális közösségeket.

Bevezető elmélkedések az állam és a kisközösségek viszonyáról. Elméleti rendszertényező.

Az egyéneket és a szűk családot az egyszerűség kedvérért egyéneknek nevezem.

Minden egyénnek bizonyos időszakokban (gyerekkor, időskor, betegség, stb.) szüksége van a védelemre.

Általában a védelmet feloszthatjuk anyagi szociális (ebben van az egészségügy) védelemre, és jogi védelemre. Az ember az ember őse is (akárcsak az elefántok, oroszlánok, majmok, stb.) közösségi lelkületű, azaz igényli, és társainak megadja a védelmet. Abból kell tehát kiindulni, hogy pl. egy közepes ország esetén, hosszabb távon 10 millió ember igényel védelmet, amit 10 millió ember ad meg.

Miért nem jöhetett létre a fejlődés azon útja, hogy egy kisközösség egy falu, egy kisváros adja meg a védelmet, azaz minden kisközösség maga adja meg a védelmet a saját tagjainak?

Pl. egy faluközösség, vagy kisváros-közösség bérelt, választott, stb., egy vezetést, rendőrt, bírót, orvost, tanítót, kisebb üzemeket, postát is létrehozhat, stb.. Miért nem ezúton haladt a társadalomfejlődés? Először is azon nagy dolgok miatt, amit egy kisebb közösség nem tudott kiállítani, pl. lehet orvosa, de nem lehet pl. CT készüléke. Lehet iskolája, de nem lehet egyeteme. Stb.. Azután ott van a globalizálódás, az őrzött városfalak helyett autóval, vonattal átutazó emberek sokasága, jönnek-mennek, ide-oda költöznek az emberek.

De már korábban is pl. a hadügy, a pénz, stb. központi (királyi nemzeti, állami) volt.

Manapság már nemcsak egy faluközösség, de egy nemzetközösség teljes önállósága is megkérdőjeleződik, gondoljunk a nemzetközi katonai szövetségekre, a nemzetközi gazdasági, politikai szövetségekre, az interpolra, a nemzetközi pénzügyre, stb., ez a globalizálódás.  De azért még gondolkozzunk önálló nemzetekben, önálló államokban. Még 30-50 évig ez a helyzet fennmarad.

Egy kis történelem.

Korábban tulajdonképpen a nagyobb államokon kívül, belül, nem önálló kisközösségek voltak, hanem önálló kisállamok voltak. Törzsi állam, városállam, stb.. Manapság ilyen gyakorlatilag tömegesen nem lehet, bár vannak mini-államok.  Szerintem ennél sokkal több mini-állam nem tud kialakulni.

A másik, amit tisztázni kell, hogy korábban a papság, az egyház tulajdonképpen az állam részét alkotta.  Vallásállamok, államvallások voltak. Manapság legalábbis a fejlett világban, az állam, kvázi a papság nélkül, állami vezetőkkel, tisztségviselőkkel, dolgozókkal képviseli az államot.

Az egyént (szűk családot) három-négy-öt közösség védheti, és szolgálhatja.

Az egyik a nagyközösség az állam, a másik a kisközösség leginkább a lakóhelyi közösség.

A korábbi falu, kisváros, mint kisközösség, mint igazi önkormányzat jelenik meg. Az igazi önkormányzatok nem polgármesteri hivatalok, mert azok az állam kihelyezett hivatalai, de ez egy más helyen tárgyalt problémakör.

Az igazi (az önálló, és önálló, nem lekötelezett vezetésű) munkahelyi, pl. a szakszervezeti közösségeket, sem lehet kihagyni a sorból.

Továbbá, jó lenne, ha kialakulnának az igazi civil politikai szerveződések, közösségek, az államtól, a hatalomtól mentes politikai közösségek.

Az ötödik pedig az ismerősök rokonok, szomszédok, barátok (egyszerűen barátok) közössége.

És van még egy, a távoli egymást nem ismerők közössége. Pl. valaki a közmédiában segítséget kér, és egy sereg jelentkező akad. Ez a közadományozás, közvédelmezés rendszere, amiben én nem hiszek. Ugyanis nem szabad elfelejteni, hosszabb távon pl. 10 millió védelemre szoruló van, akiket ugyanaz a 10 millió ember véd. 10 millió embert pedig nem lehet adományokból segíteni. Ez a közadományozás arra jó, hogy néhány szerencsés ember, a jéghegy csúcsa, kap valamilyen adományt, a döntő többség a logika szabályai szerint így nem kaphat.

A baráti közösségből viszonylag könnyű kilépni (ha nem ad elég segítséget), a kisközösségből is viszonylag könnyű kilépni, de már a nemzetből, az államból nehezebb kilépni, azért ez már egy másik kategória.

Egyfelől nem biztos, hogy a másik állam jobb, mint az eredeti.

Másfelől nem biztos, hogy a másik állam, a másik társadalom befogadja, pontosabban nem biztos, hogy megkülönböztetés nélkül befogadja. Sőt inkább az ellenkezője a valószínű.

Továbbá, azért ez egy jelentős változás.

És végül, de nem utolsósorban, ott van a kulturális kötödés, a hazaszeretet és egyebek.

Ezt azért kellett elmondani, mert sokan úgy gondolják (megdöbbentően a fiatalok fele így gondolja), hogy nem számít, legfeljebb tovább állok, elmegyek egy másik országba. Mert ha ez ilyen könnyen menne, akkor nem kellene itt államokról, nemzetekről, kisközösségekről gondolkodni, ha valami nem tetszik, tovább állok, aztán csak megtalálom az igazit.  Le kell szögezni, hogy ez nem lehet tömeges többségi megoldás. Lehet hogy az emberek 10-20%-a ezt megteheti, be is jön neki, de az emberek döntő többsége az államhoz kötött. Mondjuk úgy, hogy a vándorlásra fordított energiát, érdemesebb a saját ország alakításra fordítani. Valójában sok esetben talán többnyire az történik hogy a vándorló, belefáradva a vándorlásba valahol, (mindegy hogy jó, vagy rossz helyen, csak legyen már nyugi) letelepszik, és önmagának is gyakran hazudva, elégedettnek mutatkozik. Vagyis tisztelt fiatalok, legalább e kérdésben, ne tessenek felületesen gondolkodni és dönteni.

További kiindulások.

A jó rendszer lényege, hogy a közösségi cselekvések nem esetlegesen, ahogy esik, történnek meg, hanem szervezetten, tervezetten (ha ez van, ezt tesszük, ha az van, azt tesszük) történnek meg. És ez a kisközösségekre, a civil közösségekre is igaz.

Sajnos kisközösségeken belül is ugyanolyan a jó és a rossz emberek aránya, mint a nagyközösségen belül. Ezért és még sok okból az államnak (a nemzetnek) kell megmaradnia nemcsak a számban legnagyobb, de a fontosságban is az elsőszámú közösségnek. De ez nem jelenti azt, hogy a kisközösségeket el kell hanyagolni, azoknak nincs jelentősége.

A kisközösségeket, a civil közösségeket azonban nem elsősorban az államnak kell megszervezni, hanem az embereknek. Ez elsősorban az emberek a lakosság, a nép, mindannyiunk felelőssége. Méghozzá úgy kell megszervezni, hogy készen álljon arra is, ha az állam teljesen elkutyulódik. A belső szabályzatnak azt is tartalmaznia kellene, hogy mikor, milyen tiltakozó, önállósodó, ellenlépéseket kell tenni.

A vezetés felelőssége az állam megszervezése, a civil közösségek szervezését az állam segítheti, vagy direkt, indirekt eszközökkel gátolhatja, de valójában az embereknek kell magukat megszervezni.

Jelenleg az állam sem tökéletes, (igaz nem teljesen, de félig elkutyulódott), a civil közösségek is gyengébbek, szervezetlenebbek, önállótlanabbak a kelleténél, és az igazi baráti társaságok, sincsenek elegen.

Az optimális helyzet, ha az állam szinte tökéletes, ezért ez a legfontosabb, mindenkinek, a vezetésnek, és az embereknek is, a tökéletes állam kialakításán kell elsősorban gondolkodni, ténykedni. De az embereknek ezzel szinte egyenrangú (csak fél fokkal jelentéktelenebb feladata), hogy megszervezzék a maguk közösségeit.

A következő alapvető variációk lehetségesek.

Az állam nagyjából rendben van.

Az állam részben félig elkutyulódott.

Az állam „teljesen” egy határt átlépve lezüllött, leromlott.

Ha az állam teljesen lezüllik, bizonyos határ alá züllik, akkor a kisközösségeknek nincs más lehetősége csak az állammal való szembehelyezkedés, ill. államtól való függetlenedés. Akkor egy új állam létrehozásán lehet esetleg gondolkodni, ténykedni, de a meglevő rosszal nem lehet együttműködni.

Ha az állam részben, félig kutyulódott el, akkor más a helyzet. Akkor lényegében ugyanaz a helyzet, mint amikor az állam nagyjából rendben van. Vagyis az elsőszámú ténykedés a tökéletes állam kialakítása, és a szervezett tiltakozás, önállósodás, az ellenlépések megtétele csak másodlagos lesz, azzal a különbséggel, hogy ekkor már fokozott készültségre van szükség. De nem szabad lemondani, a lehetségesen barátságos megoldásról: hozzuk rendbe az államot. Nem kell tetézni a problémát.

Ha az állam nagyjából rendben van (vagy csak részben kutyulódott el), akkor a következő variációk lehetségesek.

Az egyént (és a szűk családot) egymással átfedésben egyszerre védi az állam, a kisközösség, (egy, vagy több kisközösség) és a baráti társaság. Ez egy nagyon ideálisnak tűnhet, de valójában nem az.

Vagy az egyént (és a szűk családot) munkamegosztással (csak kisebb átfedések lehetségesek) védi az állam (leginkább), a kisközösség (egy, vagy több) és a baráti társaság.

Kismillió példát lehetne hozni, de maradjunk a következőnél.

Valakit az adóhatóság igazságtalanul megbüntet, az igazságtalanság nyilvánvaló, miáltal ez az egyén súlyos anyagi helyzetbe kerül, pl., elveszti a lakását és éhezik.

A kisközösség (valamelyik) amelybe tartozik, megteheti, hogy tüntetést rendez az adóhatóság elé. Vagy petíciót ír, stb., ki lehet még találni még ellenlépéseket. Ezen kívül támogathatja anyagilag ezt az egyént.

A baráti közösség is bemehet balhézni az adóhatósághoz, végső megoldásként, ha nem is az ablakon de az ajtón kitessékelheti az igazságtalan hivatalnokokat.

És a baráti közösség is támogathatja az anyagilag bajba jutott barátjukat.

Mindkét esetben jelenleg ott teremne a rendőrség, de talán a sajtó is.

Valójában nem a rendőrség megjelenése itt a fő probléma. Azt is mondhatjuk: de jó lenne, ha itt tartana, a kisközösségi, vagy baráti összefogás. Jó lenne, ha elérnénk ezt a szintet. Mert azért az ilyen közös fellépések után csak valami leesik az állami kis és nagykirályok agyában. Hosszabb távon és általában ez a civil kurázsi, összetartás pozitív hatású lenne. 

Ugyanakkor vannak komoly problémák. Először is: ha nyilvánvalóan kiderül az igazság. Mert nem biztos, hogy kiderül. Mert az államnak van apparátusa igazán kideríteni az igazságot, és bár gyakran téved, de feltehető hogy a kisközösség, baráti közösség általában még inkább hajlamos a tévedésre.

A másik az egyenlőtlenség problémája. Ha minden károsult egyént, szinte egyformán megvédene a kisközösség, vagy és a baráti kör, akkor rendben van. De ha sokakat, vagy csak néhány embert ilyen-olyan okból képtelen megvédeni a kisközösség, vagy, és a baráti kör, akkor már az egyenlőtlenség igazságtalansága jelentkezik.

Ezért ragaszkodni kell ahhoz, hogy bizony az állami hivatal, hatóság (pl. az adóhatóság) jusson el arra, a szintre, hogy nem hoz igazságtalan döntéseket, vagy ha mégis hoz, akkor gyorsan könnyen lehessen azt pl. jogorvoslattal, korrigálni. Tehát a jól működő állam kialakítása a legfőbb cél.

Ugyanakkor a munkamegosztásos védelemnek (kisebb átfedésekkel) van értelme. A fő védőangyal az állam (optimális esetben), de bizonyos területeken a kisközösség töltheti be védőangyal szerepét, más területen a baráti társaság töltheti be. Ehhez viszont az embereknek, a társadalomtudósoknak, a tudományos vezetésnek le kellene ülni, és alaposan végig kellene gondolni, hogyan is nézhetne ki ez a munkamegosztás.

Ugyanakkor az sem vitás, hogy a jelenleginél sokkal erősebb, komolyabb kisközösségekre és baráti társaságokra lenne szükség. Olyanokra, melyek a lezüllő, vagy csak részben leromló államra is felkészültek.

Ez mind nagyon szép és jó, csakhogy fel kell tenni a kérdést: hogyan jut az egyénnek annyi ideje, és energiája, hogy az állam és még ennyi kisközösség életében aktívan részt vegyen? És akkor kapcsolódjunk a követlen demokráciához, ami ugyancsak szép és jó: de, honnan lesz az embereknek ideje, energiája a közvetlen demokrácia színvonalas műveléséhez?

Mert manapság azt tapasztalhatjuk, hogy a dolgozó holtfáradtan, hazaér és még a családjára sincs ideje. De merjünk a jövőbe gondolkozni, célokat kitűzni. Manapság azért átlagosan napi 9 órákat dolgoznak az emberek, már aki dolgozik. Induljunk ezért abból ki, hogy a technika a gépesítés fejlődik és azért az emberi fogyasztás sem lesz mindig ennyire kapzsi, harácsoló, vagyis átgondoltabb, és mérsékletesebb lesz. És a fölösleges, improduktív munkák is csökkennek. Ekkor talán elég lesz napi hat óra munka, a fogyasztás megtermelésére. Marad tehát, napi három óra, és azért ez, sok mindenre elég lehet.

Mindenesetre, itt megint a politikai, társadalmi élet és a gazdaság találkozásával szembesülhetünk. Tehát a politikai, társadalmi célokból is fontosak a gazdaság említett feladatai, mint innováció, mint az anyagi szükségletek mérsékelése, mint az improduktív ágazatok (biztonsági őrség, pénzügy, könyvelés, marketing, stb.) csökkentése, és mint a jó termelés és fogyasztásstruktúra. Ugyanakkor az oda-vissza láncolat halad tovább, a gazdasági célok viszont több szálon is visszakapcsolódnak a politikához.

A következő egység emlékeztető címe:

A rendszer, rendszerfejlődés és a kisközösségek (többé-kevésbé beleértve a nemzetiségeket is) viszonya.

A rendszer és az állam és a kisközösségek (civil szféra), valamint magángazdaság, és a magánszféra. A/0, D/0/a, D/0/b, ABDK ábrák. Elméleti rendszertényező.

A rendszer négy nagy területét, egységét, (állam, kisközösségek, magángazdaság, magánszféra), csak egymás viszonylatában lehet értelmezni.

A magánszféra egyéni, családi, individuális és nem jellemzően gazdasági terület.

Az állam a legfőbb, központi, jogalkotó, irányító közösségi, (a gazdaság is jellemző is rá), de nem profitorientált terület. Az optimális állam nem individuális.

(Persze itt értelmezni kellene e fogalmakat, mint „legfőbb, központi, jogalkotó”. Pl. hogy jelenlegi önkormányzatok miért az állam kihelyezett hivatalai és miért nem kisközösségek, pontosabban lakóhelyi közösségek. Ezen értelmezések más fejezetekben szerepelnek.)

A magángazdaság közösségi, de individuális (a tulajdonosok, egyének, esetleg családok), profitorientált és jellemzően gazdasági, terület. Nem állam, az állam csak irányítja.

A kisközösségek (civil szféra) közösségi, nem profitorientált, (a gazdaság is jellemző lehet rá) terület. Szinte azonos az állammal, azzal a különbséggel, hogy nem a legfőbb, nem központi, nem jogalkotó, tehát nem állam, az állam csak irányítja.

Ezekből pl., kijöhetnek olyan kategóriák, mint a gazdasági területek (állam és magángazdaság). Kevésbé gazdasági: kisközösségek, magánszféra.

Vagy van az állam és a nem állami területek (magánszféra, magángazdaság, kisközösségek.)

Vagy vannak a közösségi területek (állam, kisközösségek, részben a magángazdaság) és van a magánszféra.

A meghatározásokon túl érdemes megvizsgálni mi lehet a jövő útja, a fejlődés útja, ehhez azonban nem árt megvizsgálni milyen változatok voltak a múltban, vannak a jelenben. 

Megint egymás viszonylatában lehet ezt vizsgálni, és az államfejlődés a meghatározó.

A történelmi fejlődés rendkívül változékony, ahány hely annyi változat, ráadásul időben is változik egy-egy hely alakulása. Ezért én átlagos, általános, összesített fejlődésről beszélek.

Az államfejlődésnek, államalakulásnak legalább négy vonatkozása van.

Az egyik vonatkozás, a szerveződés erősödése, a társadalom és az állam is egyre szervezettebb. Illetve a szerveződés magasabb szintje talán az, hogy kialakuljon a központi irányítás, gondolok itt pl. az agyra, vagy számítógépekre. 

A másik vonatkozás, hogy lehetnek egészen kicsike országok, nemzetek és ezért kicsike államok. Pl. törzsi államok, városállamok, stb.. Itt felvetődik, hogy az államon kívül, hogy fér el, a magángazdaság, és a civil szféra. Eme kis országokban meglehetősen összemosódik az állam, a civil szféra és a magángazdaság. Ezért, pl. egy kisebb városállam, egy nagyobb civil közösségnek, lokális társadalomnak is látszódhat. 

De lehetnek nagy, sőt hatalmas (birodalmak) országok, nemzetek, és ezért nagy hatalmas államok is.

Az átlagos fejlődés e vonatkozásban az, hogy a kisebb országokból, nemzetekből egyre nagyobbak lettek, az állam is ezzel arányosan nőtt, de az utóbbi időkben (pl. utolsó 50 évben), visszafordult a folyamat.

Az is megállapítható, hogy egy kis ország, állam, (lokális társadalom) esetében talán könnyebben kialakulhat a magasabb szintű demokrácia, de a magasabb szintű diktatúra is könnyebben kialakulhat. Nemcsak királyok császárok vannak, de vannak kiskirályok is.

E vonatkozásban jelentős tényező a természetes globalizálódás (a mesterséges globalizációt nem is számítva). A természetes globalizálódás (népesedés, keveredés, egymásra hatás, közös ügyek, stb.) miatt is nőttek az országok nemzetek. És bár a diktatórikus megalomániás államvezetés csökkent, emiatt zsugorodnak az országok, de a természetes globalizálódás, ezt a zsugorodást behatárolja. Igazi független, elkülönült kisállamok, tömegesen szerintem már nem tudnak kialakulni a jövőben.

Az államfejlődés harmadik vonatkozása, hogy a törzsi társadalmak után, már az ókorban az uralkodó osztály rátelepedett az államra, és a közösségi központi szerveződésből egy uralkodó osztályt szolgáló, védő államot csinált. Ez a folyamat is pár száz éve lassan kezd visszafordulni, az állam egyre inkább kezd központi, de közösségi irányítású lenni. Ez, a demokratizálódás folyamatának egy része. Szerintem az nem lehet vitás, hogy a demokratizálódás (egyre kevésbé legyen az állam az uralkodó osztály, védője szolgálója) folyamatának folytatódni kell.

A negyedik vonatkozás lényege, hogy a demokratikus állam (központi, legfőbb, de lakossági irányítású, a lakosságot szolgálja, védi) esetében is feltehető a kérdés: mekkora legyen, és milyen erősségű, és milyen szerepű legyen a központi, a legfőbb, a jogalkotó irányítás pl. a civil szférához, a magángazdasághoz, a magánszférához képest? A nagyságot, erősséget, szerepet így is meg lehet fogalmazni: az állam mennyire befolyásolja a lakosság életét. És ehhez képest, minden más mennyire befolyásolja.  Ez az elméleti, ideológiai kérdés, azonban a rá adott uralkodó válasz gyakorlatilag is alakította, és alakítani fogja az állam, nagyságát, erősségét, szerepét.

Ki kell térni a szocialista (kommunista) és a neoliberális tévedésre.

A szocialisták szerint az állam legyen hatalmas, leginkább befolyásolja az emberek életét) minden más (magángazdaság, civil szféra, magánszféra legyen elenyésző.

A neoliberális tévedés, hogy az állam legyen kicsike, legkevésbé befolyásolja az emberek életét, és a magángazdaság növekedjen, erősödjön. Látni kell, hogy neoliberális nézet, valójában és gyakorlatilag nem azt mondja, hogy a civil szféra, a magánszféra is növekedjen. Ezt legfeljebb álcából mondja. Gyakorlatilag csak a magángazdaság növekedését, erősödését szorgalmazza. Úgyhogy napjainkra, e rendszerben, már inkább a magángazdaság telepszik rá a civilszférára és a magánszférára és nem az állam. Mindkét „tévedés” valójában a hatalomerősítés miatt jött létre, de ettől függetlenül a kérdés fennmarad: pontosan mekkora, milyen szerepű (az emberek életét mennyire befolyásolja) az állam?

Ilyen kérdések merülnek fel:

Szükség van, a legfőbb központi irányításra, jogalkotásra? Ill. mekkora szükség van a legfőbb, központi irányításra és jogalkotásra? A legfőbb központi irányítást, jogalkotást mennyire tudja kiváltani a magángazdaság, a civil szféra, a magánszféra? A különböző területek ágazatok (gazdaság, kereskedelem, pénzügy, szociális rendszer, jogalkotás, jogalkalmazás, rendőrség, katonaság, külpolitika, stb.) mely területek működnek hatékonyabban a központi irányításban és mely területek működnek hatékonyabban a központi irányításon kívül?

Mindez jelenleg a jelenlegi tudatállapotban.

E kérdéseken sokat lehet gondolkodni, mert végül is szerteágaznak. Én mégis arra a következtetésre jutottam, hogy az egyenletes sugaras fejlődés a legjobb, vagyis egyforma mértékben növekedjen az állam, a civil szféra, magángazdaság, a magánszféra. Az összes hatalmi, vagyoni irányítási tömeg növekszik és ebből mindegyiknek egyforma növekedés jusson. Egyformán növekedjen az, hogy mennyire befolyásolják az emberek életét. De a négy közül mégis az állam legnagyobb, és ez a viszonylagos nagysága maradjon meg. Pontosabban jelenleg, a jelenlegi államkapitalizmusban az állam, a civil szféra egy kicsit kisebb a kelleténél, a magángazdaság kissé nagyobb a kelleténél, ezt a torzulást előbb vissza kell állítani, és ezután jöhet a sugaras fejlődés. Erről a sugaras optimális fejlődéről szól a D/0/b ábra. A D/0/a ábra pedig arról szól hogy az optimális államfejlődés nem egészen egyenes, hanem egy kicsit ívelt. A két ábra némileg ellentmond egymásnak, de azért összeilleszthető.

Ezzel összefüggő, de mégis más kérdés a társadalom (civil szféra, magángazdaság, magánszféra) és főleg az állam demokratizálódása. Szerintem itt még jelentős fejlődés szükséges, főleg az állam tekintetében az optimális állapotig. Az államnagyságot illetően nincs szükség jelentős fejlődésre, egy kevés növekedésre van szükség, az optimális állapot eléréséig. Ezután pedig az egyenlő arányú sugaras fejlődésre kell figyelni. A jelenlegi Kínai szocializmusban nincs is szükség az állam bővítésre, ott inkább a demokráciaszint van lemaradásban.

Végül, a kisközösségek a civilszféra vonatkozásában az jön ki, hogy legyen több kisközösség, a kisközösségeknek legyen nagyobb önrendelkezése, erősebben szóljanak bele az emberek életébe, de mindezt csak óvatosan egyenletesen lehet növelni.  Az állam és a kisközösségek aránya most nagyjából rendben van, de (és itt jön az állam ívelt fejlődése) lehet, hogy 10 év múlva a fejlődésnek még inkább a kisközösségek jelentőség-növelésének irányában kell haladni.

Illetve jelenleg inkább úgy lehet a kisközösségek és a nemzet, az állam jelentőségét növelni, hogy az emberek elfordulnának a pénzhajhászó, anyagi javakat hajhászó, individualista életmódtól (ez a magángazdaság jelentőségét csökkenti) és inkább a kisközösségek és a nemzet felé fordulnának. És talán az is beleférne hogy a kultúrának (művészetek, nyelv, közerkölcs, stb.) egy kevéssel több időt szenteljenek. És talán még az is beleférne, hogy világra is jobban odafigyeljenek. És még az is beleférne hogy a családjukra, és a saját egészségükre (a magánszférára) is több energiát szenteljenek. Az államnak, a központi irányításnak pedig ebbe az irányba kellene hatnia.

Ez egy ismételt fejezet, az államról szóló és a civilszféráról szóló tanulmányrészben is megjelenik.

Az államról való elmélkedés másik oldala. A kisközösségi, lokális szolgáltató állam. D/0/b, D/0/a ábrák. Elméleti rendszertényező.

A szolgáltató államról eddig úgy beszéltünk, mint a nemzet központi irányításáról. Nevezzük ezt: nemzeti szolgáltató államnak.

Azonban egy kisközösség, leginkább lakóközösség is szervezhet önmagának, pl. óvodát, bölcsödét, polgárőrséget, korházat, idősek otthonát, színházat, múzeumot, és még lehetne sorolni. Nevezzük ezt: kisközösségi szolgáltató „államnak”.

Bár itt azért előjön az első probléma: azért egy kisközösség nem szervezhet meg mindent, pl., nem alakíthat szabadon iskolát a nemzeti alaptanterv miatt. Nem alakíthat igazságszolgáltatást, nem alakíthat rendőrséget, nem alakíthat ki okmányirodát, és még lehetne sorolni.

Itt a következő kérdések merülnek fel: mit szervezhet, alakíthat ki egy kisközösség (nem a jelenlegi törvények, hanem a társadalmi logika szerint)?

És amit megszervezhet, kialakíthat, azt mennyire szabadon, teheti?  Mert akár iskolát is szervezhet, csak ekkor pl. olyan sok a megkötöttség, hogy már alig beszélhetünk önálló kialakításról.

Mennyire független, önálló önszerveződő, a kisközösség. Mert pl. a jelenlegi önkormányzat, nem nevezhetők független, önálló, önszerveződő kisközösségek, ez inkább a nemzeti állam decentralizált formája.

Mekkora az a kisközösség? Hiszen pl. egy korház alakításához már meglehetősen sok emberre van szükség.

Milyen jellegű a kisközösség? Pl. hasonló gondolkodású, jóindulatú, önzetlen, demokratikus beállítottságú emberekről van szó, vagy egy vegyes közösségről. Nem mindegy.

Mielőtt tovább megyek, azért tisztázni kell egy lényeges kérdést.

Azt sokszor sok helyen bebizonyítom, hogy a magángazdaság nem képes a gondoskodó államot pótolni.  Itt és most tehát nem erről van szó. Arról van szó, hogy a kisközösségi gondoskodó „állam” pótolhatja, válthatja fel a nemzeti gondoskodó államot. Azért azt megjegyezném, hogy neoliberalizmus elsősorban abban gondolkodik, hogy magángazdaság váltja ki a nemzeti államot. Tehát nem az önszerveződő kisközösségekben gondolkodik.

A következőt is látni kell. A nemzeti szolgáltató államnak következő hibái vannak, amelyek nem szükségszerű hibák, de talán hajlamosságról beszélhetünk. Rossz hatékonyságú és korrupt. Kérdés: kisközösségi „állam” kevésbé hajlamos rossz hatékonyságra és korrupcióra?

Továbbá nemzeti államot, a nemzeti vezetés állandóan éppen az aktuális vezetés észjárása, netán butaságai szerint hektikusan változtatják. Ha kisközösségi állam van, akkor ettől a központi butaságtól, illetve az állandó hektikus változtatástól való függés megszűnik. Továbbá a kisközösségi „állam” a benne részt vevők igényei szerint jön létre. Persze csak akkor, ha egynemű, jóindulatú, és önálló, valamint nem túl nagy az alakító kisközösség. Illetve ha az alakítandót viszonylag szabadon alakíthatja.

Tehát kisközösségi szolgáltató „államnak” kétségkívül számos előnye lehet a nemzeti szolgáltató állammal szemben.

Mindehhez hozzá kell tenni: elvileg ki kell tágítani a civil szerveződések körét. Hiszen a közös együttműködések alatt létre lehet hozni különböző termelői, megtakarítási és egyéb szövetkezeteteket is. Létre lehet hozni közös településfejlesztést. Ha közösség tagjai azt akarják, és  arra alkalmasak, akkor saját közösségükön belül létrehozhatnak akár egy kvázi szocialista vagy kvázi kommunista rendszert is. Mindez elméletileg lehetséges. Hogy mi lehetséges jelenleg a gyakorlatban erről még szó lesz.

Mielőtt tovább megyek azért érdemes elgondolkodni azon, hogy mi is az a szolgáltató „állam”. Talán a gondoskodó állam helyet használhatjuk ezt a kifejezést is: közösségi együttműködés.

Tehát a közösségi együttműködés, másképpen a gondoskodó (népnek szolgáltató) állam meghatározása (függetlenül attól hogy az nemzeti vagy kisközösségi) a következő.

Egy embercsoport azon szövetsége (pénzügyi, munkamegosztásos, stb.), hogy létrehozzon egy profitnélküli (nullszaldós) együttműködést bizonyos közös célok, feladatok, munkák végrehajtása érdekében, úgy hogy eközben segíti támogatja szegényeket, a rászorulókat.

Ezt a bonyolult meghatározást szükséges valamennyire elemezni.

Tehát az állam nem ingyenes, de nem is profittermelő. Természetesen ahol munka folyik, ott van pénzcsere és munkacsere. Pontosabban arról van szó, hogy egy közös alapba az emberek ki többet ki kevesebbet, pénzt (munkát) tesznek be és ehhez képest egyenlő szolgáltatást, vesznek ki, de plusz pénzt, a munkáján felüli pénzt (hasznot, profitot) senki nem vesz ki.

Az emberek egészségi állapotának javítása, pl., ez egy közös feladat, közös munka. A szövetség, az együttműködés arra irányul, hogy ezt a feladatot végrehajtsák. Ugyanakkor abban is megegyeznek, hogy valamilyen módón támogatják a rászorulókat, szegényeket pl. úgy, hogy nekik kevesebbet kell fizetni. Emellett abban is megegyeznek, hogy ebből senki nem fog a munkáján felül hasznosulni. 

Mindezt azért kell pontosan megérteni, mert rengeteg zavaros, ellenmondásos, buta nézet forog az állam körül. Hol azt mondják: nehogy azt gondolják, hogy az állam ingyenes. Hát nem ingyenes, de nem is profittermelő, vagyis szövetkezőknek összességében nincs veszteségük. Máskor, mostanában egyre sűrűbben ezt hallani: most már az embereknek meg kell tanulni gondoskodni magukról, a gondoskodó államot csökkenteni kell. Ez a vélemény már az ostobaság csúcsa. Ráadásul pont ellentétes az előző nézettel. Hiszen a szövetkezők, a közösségi együttműködők természetesen magukról gondoskodnak. Az ő pénzük, munkájuk forog a rendszerben. Ezen vélemény hangoztatói helysebben tennék, ha nyíltan és pontosan ezt jelentenék ki: most már a szegényeknek, rászorulóknak meg kell tanulni gondoskodni magukról, gazdagoknak elegük van a támogatásból. Erre a következőket válaszolom. Egy szerencsétlen szegény gyerek, vagy beteg ember hogy a fenébe tanuljon meg gondoskodni magáról. Továbbá a szegények válasza: jó, jó, de akkor először csináljunk egy igazságos jövedelemelosztást.

A lényegi válasz azonban a következő: jó esetben itt egy önkéntes szövetségről van szó. A nemzeti állam is lehet önkéntes szövetség, amennyiben a nemzet lakosságának véleményét, igényét pontosan figyelembe veszik. Tehát, ha egy önkéntes szövetségről, együttműködésről (többségi szövetségről, együttműködésről) van szó, akkor egyes emberek ne akarják meg azt saját nézetük szerint alakítani. Illetve a vezetés feladata nem az, hogy ezt az önkéntes szövetséget, együttműködést saját nézete, érdeke szerint alakítsa, megszüntetve ezzel az önkéntes szövetség jelleget.  Hanem éppen az, hogy elősegítse az önkéntes, önálló jellegét a szövetségnek, együttműködésnek.

Térjünk vissza, azonban a nemzeti gondoskodó állam, és kisközösségi gondoskodó „állam” problémájára.

Az egyszerűség kedvéért nézzük a következő példát. Egy adott településen van egy magánóvoda, ez azonban túl drága, a szegényebb szülők nem képesek oda járatni gyereküket. Van egy állami óvoda, ami viszont rossz hatékonysággal, és feltehetően sok korrupcióval működik. Ráadásul szinte évente változtatják a szabályokat. A település lakói elvileg létrehozhatnának egy harmadik óvodát. Ez mondjuk, úgy működne, hogy közösség lakói, főleg kisgyerekesek, pénzzel és szervezőmunkával bérelnének egy épületet, felfogadnának övünőket és egyéb személyzetet, meghatároznák a napirendet stb., és működne az óvoda.   Ez harmadik óvoda nem lenne magánóvoda két elem miatt. A szervezők, működtetők nem akarnak profitot szerezni. A másik, ha fejlett a közösség abban is megállapodnak, hogy fenntartási költséget nem egyenlően fizetik meg, a szegényebbek kevesebbet fizetnek. Tehát az árak nem szabadok, a szolgáltatás nem piaci alapon működik. Ez harmadik óvoda, a kisközösségi „állami” óvoda. A három óvoda kétségkívül valamennyire gátolja egymást, azonban egy jó jogi környezetben simán képesek egymás mellett működni. Pl. arra gondolok, hogy harmadik óvoda lakói kapjanak adókedvezményt, hiszen ők a központi állam szolgáltatásit kevésbé veszik igénybe. Persze az adókedvezménynek sokféle formája lehet. De ha jog nem biztosítja harmadik óvoda könnyű megalapítását és üzemeltetését, akkor eleve  kudarcba fullad a kísérlet.  Kérdés, hogy a központi állam a saját eszközeivel (adó, szabályozás, hitelezés, stb.) melyik óvodát támogatja.

Anélkül hogy az elemzést folytatnám, a következő megállapításokat teszem.

A nemzeti gondoskodó állam és kisközösségi gondoskodó „állam” között nincs jelentős ellentét, a jelentős ellentét csinált ellentét. Azok a politikai, gazdasági erők akik főleg érdekből gátolják a nemzeti gondoskodó állam jó hatékony korrupciómentes működését, ugyanazok gátolják a kisközösségi gondoskodó „állam” kialakulását és jó működését. Persze itt nem teljes gátlásról van szó, csak kelleténél kevesebb segítségről, ami kvázi gátlásként jelentkezik. A háttérben megint a vagyoni hatalmi hierarchia és a demokrácia áll.

Történelmileg miért nem a kisközösségi gondoskodó „állam” fejlődött, ill. miért a nemzeti gondoskodó „állam” fejlődött?  Kétségkívül a kisközösségi gondoskodó „állam” valamivel előnyösebb, mint a nemzeti gondoskodó állam, tehát jobb lett volna, ha az fejlődik, vagy legalábbis párhuzamosan fejlődnek. Van abban némi igazság, hogy a központi hatalmi vezetést ez a hatalomvágyó gondolat vezette: ha már szükséges az állami gondoskodás, akkor legalább irányítsam én. Ennek ellenére a nemzeti gondoskodó állam kialakulását, erősödését mindenképpen fejlődésnek tekingetjük, legfeljebb ezt mondhatjuk: alakulhatott volna jobban is. Akárhogy is értékeljük a múltat a jelen realitása következő. A kisközösségi gondoskodó „államnak” jelenleg nincs meg a jogi háttere az állami támogatása. Ami ennél is nagyobb baj, hogy jelenleg az emberek döntő többsége nem képes és nem is akar kisközösségi gondoskodást kialakítani. Visszatérve a példára: a települések lakói döntően magánóvodában, és állami óvodában gondolkodnak, nincs jelentős igény a kisközösségi szervezésű óvodára. Tágabban: jelenleg a lakosság kisközösségi együttműködési képessége viszonylag gyenge, még ha feltételek adottak lennének, akkor sem lenne képes kiváltani a nemzeti, gondoskodó államot.

Ugyanakkor hivatkozva az előző fejezetre, összességében nem az állam telepszik rá a civilszférára, hanem a magángazdaság, pontosabban annak egy része a nagytőke. Pontosabban a fölösleges, káros termelés és fogyasztás telepszik rá.

A jövő feladata következő. Mindenképpen fejleszteni kell a nemzeti gondoskodó államot, arányossá, hatékonnyá, korrupciómentessé, önkéntes jellegűvé kell tenni. Ezzel összhangban azonban fejleszteni (segíteni nem gátolni) kell a kisközösségi együttműködéseket, a civil szerveződéseket kisközösségi gondoskodó „államot”. Méghozzá arányaiban erősebben, mint a magángazdaságot. Kb. a központi állammal egyformán, kell fejleszteni. Ha fokozatosan, viszonylagosan erősödnek civil szerveződések, akkor egy idő után beállhat helyes arány. Ezen fejlesztésnek tehát két tényezője van: az egyik hogy az emberek akarják és alkalmasak legyenek a kisközösségi együttműködésre, főleg a gondoskodó együttműködésre.  A másik, hogy az állam az eszközeivel (adó, szabályozás, hitel stb.) támogassa ezt.

Előzetes gondolatok a kultúráról.

A kultúra időben változik. Kezdetben a közös tudat meghatározó rétege volt, mert szűkebb egységesebb volt a közös tudat, ezt egy fogalommal is meg lehet, meg lehetett nevezni.  Ezért lehetett a kultúrát szélesen értelmezni. A közös tudat azonban jelentősen kibővült (jelenleg már rétegekre, részekre osztható, C/20 ábra). Nem lehet tehát már egységes közös tudatról (kultúráról) beszélni, ez túl általános és zavaros fogalom lenne. Ezért a kultúrát is érdemes szűkebben értelmezni.

Mielőtt tovább mennénk mindenképpen ketté, kell osztani a kultúrát. A kultúra mint  szórakoztatóipar, mint piaci termék. A kultúra, mint a szellemi élet egy fontos szegmensének (nem természettudomány, nem kifejezetten társadalomtudomány), hanem a harmadik szegmens) a megjelenése, fejlődése. A kultúra egy amorf fogalom, sokféle definíciója lehet, én is többet használok. ( A lényeg, hogy ezek a definíciók összeilleszthetők legyenek ne üssék egymást.) Itt és most ezt a definíciót használom: a kultúra szellemi testi építkezés azon része amely elsősorban  az egyénekből, a kisközösségekből ered. Elsősorban nem az államból és nem a magángazdaságból ered. Ezek szerint a kultúrának nem kettő de három része van: pl. egy profi labdarúgócsapat a magángazdaság része. Az iskolai testedzés az állami oktatás része. Egy önkéntes, non-profit testedző egyesület, amelyik leginkább kulturális jellegű. Illetve az állampolgárok önkéntes kocogása is az. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az államból eredő kultúra ill. magángazdasági szórakoztatóipar a kultúra perifériás részén helyezkedik el, a civilszférából eredő kultúra, a kultúra középpontjában helyezkedik el. Továbbá a kultúra középpontjában vannak a művészetek, a szokások. Kissé kijjebb de azért még a kultúra központi körében vannak a humán tudományok (nem kifejezetten társadalomtudományok), a nyelv, a vallások, részben a világnézetek, stb.  

A szórakoztatóipar és a kultúra néha jól megfér egymással, gyakrabban azonban ütik egymást. Ugyanis a szellemi élet akkor tud szárnyalni, nagyot alkotni ha szárnyalhat. Ha feltételekhez kötik, pl. ahhoz hogy szórakoztatónak kell lennie, hogy profitot kell termelnie, hogy a finanszírozót annak rétegét nem szabad kritizálnia,  akkor ezzel megnyesegetik a szárnyát. Ha feltételekhez kötik, akkor nem tud öszinte lenni, eltorzul. Akár az állam köti feltételekhez, akár a magángazdaság.

Ezért azt mondom, hogy a „kultúra” kisebb része a szórakoztatóipar a magángazdaságba tartozik. A nagyobb része, mint a szellemi élet fontos szegmense leginkább a civil szférához kapcsolható.

Részben miért kapcsolható össze a civil szféra, a kultúrával (nem szórakoztatóiparral) ?

 Mindkettő nagy önrendelkezést (államtól való függetlenséget) igényel. A kisközösségek nagyobb része (lakóhelyi, eszmei, kulturális) többé-kevésbé valahol kulturális közösség. A kultúrát nem lehet erőltetni, törvényekkel erőltetni., ahogy a  civilszférát sem. Mindkettőt lehet óvatosan támogatni, és óvatosan limitáltan, alternatívák ajánlásával lehet szabályozni.

( Az állami támogatásszabályozás nem jelenti az állammal való azonosságot.)

Egyik sem profit-centrikus tevékenység. A kultúra egyfajta definíciója alapján. A kultúra szellemi testi építkezés azon része, amely elsősorban az egyénekből, a kisközösségekből ered. Elsősorban nem az államból és nem a magángazdaságból ered.

Megfigyelhető a következő tendencia is: a kultúrára is egyre inkább, az államnál nagyobb mértékben a magángazdaság (piacgazdaság, versenygazdaság) telepszik rá és nem az állam. A szellemi dolgozónak, tudósnak, művésznek, a magángazdaság és profitszerzés igényeit kell kiszolgálni, sokszor saját meggyőződése ellenében.  

Napjainkban a magángazdaság (piacgazdaság, versenygazdaság) a szférákra rátelepedő és nem az állam.  Minden szférára rátelepszik az államra, a civilszférára, a kultúrára, a természettudományos technikai fejlődésre a magánszférára.

Kétségtelen az ember különleges képessége hogy az igazság ellenkezőjét is képes igazságnak magyarázni. A magángazdaság nem rátelepszik a kultúrára (egyébként természettudományra, technikára, civilszférára  szintén) hanem azt támogatja – mondják sokan. Egyrészt van egy közvetlen támogatás, másfelől van egy reklámbevételen keresztüli támogatás, harmadrészt van egy adón keresztüli támogatás. Kétségtelenül ezek visszaosztások, de csak visszaosztások.

Tehát a magángazdaság, pontosabban annak egy része (a nagytőke) kivesz a társdalom összes idejéből, munkájából, tevékenységéből (eszközéből, pénzéből) egy hatalmas, a kelleténél nagyobb darabot és abból valamennyit visszaad. Másképpen a magángazdaság áramkörében a kelleténél több idő munka, humán és természeti erőforrás kering. A keringés két oldala: a magángazdaságban megtermelt elsősorban anyagi szükségletű termelés, a másik oldal, ennek megvásárlására és elfogyasztásra szánt idő, energia. Tehát van ez a kelleténél erősebb keringés, azaz túlzott nagyság, ill. jelentőség és csak a helyes mértéken  felüli rész egy része, kb. fele kerül vissza a rendes helyére, a kultúrába (egyébként a civilszférába, a természettudományos technikai szférába és az államba is).   Ha kisebb lenne magángazdaság, pontosabban a nagytőke uralt rész, akkor az emberek felszabaduló idejüket, energiájukat pl. a civil szféra, a kultúra fejlesztésére tudnák fordítani. 

A meghatározó (történelmi) vallások, egyházakról (keresztény vallások) néhány összefoglaló mondat.

A vallások korábban a kultúra zömét (pl. 80%-át) tették ki. A történelmi folyamat eredményeképpen most már csak a kultúra egy részét teszik ki. De a sok-sok kulturális tényező közül az egyik legjelentősebb. Korábban a vallások a világnézet zömét tették ki. A folyamat eredményeképpen most már csak egy részét teszik ki. De a sok-sok világnézet közül az egyik legjelentősebb. Korábban a vallások egyházak zömmel meghatározták az államot, vagyis vallásállamok, államvallások voltak. A történelmi folyamat eredményeképpen most már a vallások egyházak, szétváltak, a vallások a civilszféra részét (jelentős eszmei közösségek) képezik, de jelentős részét. Ezek a történelmi folyamatok szükségszerűek és helyesek voltak. Ellenben a fejlett államkapitalizmusba beálltak egy helyes arányban és innen kezdve már nem kell tovább zsugorodniuk,  hanem az általános fejlődéssel együtt arányosan kell fejlődniük. A rendszer fejlődésével, annak minden szegmensének, szférájának fejlődni kell ( sugaras fejlődés).  Téves azon elgondolás, hogy a vallásoknak egyházaknak továbbra is zsugorodni kell. Egyes liberális gondolkodók többek között ebbe az ellentmondásba is beleesnek: növeljük a civilszférát, de csökkentsük a történelmi vallásokat, az egyházakat. Persze ezt nem lehet, mert a történelmi egyházak a civilszféra jelentős részei.

Az államnak támogatni kell civilszféra növekedését. Ennek két módja lehet: csökkenti a  túlburjánzó magángazdaságot ezzel a nagyobb teret adni a többi szférának, köztük a civilszférának. A másik módja direkt növelés, pl. több feladatot, segítséget ad a civilszférának. Ugyanakkor a civilszféra önszerveződését fenn kell tartani, ez behatárolja a feladatok átruházását, és a támogatások nagyságát, jellegét. Az oktatásnak megint nagy szerepe van. Az államot és civilszférát egymás mellett arányosan  kell növelni.

Soroljuk fel a kisközösség típusokat, a civilszféra alkotó elemeit. A „kis” azt jelenti, hogy a nemzetnél kisebb közösségek. Lakóhelyi kisközösségek. Egyéb kis-munkaközösségek, szakszervezetek, alapítványok, Eszmei közösségek (pártok, vallások, stb.). Nemzetiségek. Kulturális kis-közösségek. Egyéb kisközösségek.

A magángazdasági és állami munkaközösségek nem a civil szféra részei. Bár magángazdasági munkaközösségek bizonyos szempontból a civil szférához tartoznak. Ez a szempont pedig az önszerveződés, ill. az államtól való függetlenség szempontja. Ellenben a civilszféra nem versenyszféra és nem profitszféra.

A tanulmány több fejezetében már foglalkoztam a kisközösségek, civilszféra problémájával.

A társadalmi rétegek (vezetés, népréteg, szegényréteg, stb.), valamint az amorf csoportok (pl. dohányzók, nem dohányzók, stb.) nem tartoznak kisközösségek közé. A foglalkozások csoportjai kétségesen tartoznak a kisközösségek közé. Viszont egy munkahelyi kollektíva már kisközösség.   A többségi nép sem tartozik a kisközösségek közé. A kisközösség, amelyeknél tagok között van valamilyen szorosabb kapcsolat. Az azonos kultúra, az azonos vallás, az azonos szűkebb lakhely már megüti ezt a mércét. Igazi kisközösség az, amelyben tagok személyesen is ismerik egymást. Kisközösségek: etnikumok (nemzetiségiek) és csoportok. A kisközösségek sokasága, a civilszféra.

Igaz a civilszférának van olyan értelmezése is, amelyben az, azonos a népréteggel (lakossággal, a döntő többséggel, a többségi társadalommal, az átlagemberekkel, stb.). De mivel a két értelmezés (civilszféra, a kisközösségek sokasága, és civilszféra, mint népréteg) elég messze áll egymástól, én az előbbit választom, civilszféra: a kisközösségek sokasága.    

A rendszer (a társadalom) szerkezetében A/0 ábra  is ott van a civilszféra. Az arányos sugaras fejlődésben (állam, magángazdaság, civilszféra, stb.) is szó volt a civilszféráról.  Szó volt a civilszféra és az állam elválasztásról, az önkormányzatok problémájáról. A nacionalizmusról szóló fejezetben is kisközösségekről (etnikumok csoportok) van szó. És még lehetne sorolni.

A következő egység emlékeztető címe:

A kisközösségek (többé-kevésbé beleértve a nemzetiségeket is) a társadalom hatalmi, önrendelkezési szerkezetének (szabályozásnak) viszonylatában.

E tanulmányrész (helyes kisközösségi, nemzetiségi politika) előzetes kibővített összefoglalása. Elméleti rendszertényező.

Mekkora ostobaság és manipuláció, hogy esetenként a szabadságjogokra hivatkozva, az autonómiát (részleges elkülönülést) éltetik, más esetekben az integrációt (az elkülönülés megszüntetését) éltetik. Valójában az a szabad, akinek az akarata érvényesül, persze ez akkor lehetséges, ha közben másnak nem árt.  Pontosabban az egyének, tagok, a csoportok, kisközösségek, közösségek direkt és indirekt akaratának (ráutaló magatartásnak) kell dönteni a kisebb-nagyobb elkülönülés vagy teljes összeolvadás (ez utóbbinak akár akarati akár megvalósítás szempontból a legkisebb az esélye) mellett.  A párhuzamos szempont, pedig az hogy az egyén, a tagok, a csoport, a kisközösség, a közösség mennyire képes a többséggel összeolvadni, együtt élni.   Bár ha a ráutaló magatartást figyelembe vennék, akkor ki lehetne védeni az érdek hablatyolást, és akkor az együttélési akarat és képesség nem válna ketté. Mert sem az autonómia, sem az integráció, nem dráma, ha minden fél ezt akarja, kisebbség, többség, minden fél akkor jár jól, ha a tényleges akaratok érvényesülnek, és össze vannak illesztve.

Mindkettőnek (autonómia és integráció) vannak előnyei és hátrányai (pl. az autonómia nem egy fallal körbezárt magára hagyott kvázi börtöntelep, de nem is a környezetétől független annak ártani tudó szabad-telep). Egyesek, azonban csak mindkettő (autonómia és integráció) előnyeit szeretnék élvezni, ebből ered az érdek-hablatyolás. A többségnek sincs az ellen kifogása, ha valaki, valakik akaratilag tetteikkel, ráutaló magatartásukkal is be akarnak olvadni. Az ellen van kifogása, ha valaki, valakik mindkettő (autonómia és integráció) előnyeit akarják élvezni, a többség kárára.

Ismétlem, minden fél számára az, az áldásos és akkor van szabadság, ha a tényleges akarat érvényesülése után (beszámítva a ráutaló magatartást is) akkora, olyan elkülönülési fokozat jön létre, amely a tényleges akaratból ered. Persze az alapvető igazságossági és jogelvet: másnak ártani tilos, és olyan állapotra kell törekedni, mely mindenkinek, minden félnek hasznos, kellemes, ill. van fejlődési lehetőség – nem írhatja felül semmi. Az előző elv „a tényleges akaratnak megfelelő elkülönülési fokozat” elve, jól illeszkedik a legfőbb igazságossági és jogelvhez. 

Hol az autonómia, hol az integráció éltetése, egy olyan ostobaság és manipuláció, mely mindenkinek ártalmas (kivéve a hablatyolókat). Pl. nehogy azt gondolja a tisztelt cigányság, hogy az erőltetett integráció, többek között nem arról szól, hogy hosszabb távon velük is ki lesz baltázva.

Ez a fejezet csak akkor érthető meg teljesen, ha mellétesszük „A szabályozás, jog, problémaköre az önrendelkezési (önálló hatalmi) fok és a demokráciaszint vonatkozásában. Az önrendelkezési fok és a demokráciaszint összefüggései és megállapítása.” című elméleti rendszertényezőt. Ez a jogról szóló tanulmányrészben található meg.

Valamint úgy érthető meg, ha mellétesszük „Az egész tanulmány kiegészítése, a rendszer (társadalom, nemzet) hatalmi, önrendelkezési, szabályozási szerkezete. ABDK ábra” című elméleti rendszertényezőt. Ez a befejező tanulmányrészben található meg.

Egy ismétlés „Az egész tanulmány kiegészítése, alapvető gondolatok a hatalomról, önrendelkezésről, a rendszer hatalmi szerkezetének alapjai. ABDK ábra.” c. fejezetből.

 Mielőtt elmerülnék az elméleti dágványba, kievickélek abból és meghatározom a legfőbb kategóriákat, amelyek elválasztják a közösségek, kisközösségek önrendelkezését (önálló hatalmát) elsősorban közvetlen demokráciától. 

(H 40 problémakör.)

Abból indulok ki, hogy bizonyos demokráciaszint alatt, bizonyos diktatúra felett értelmezhetetlen az önrendelkezés (a népréteg, civilszféra hatalma). Talán az egyértelmű, hogyha néprétegnek tagoknak nincs semmilyen beleszólásuk a dolgok folyásába, nem dönthetnek semmiben, akkor nem beszélhetünk a közösség önrendelkezéséről.  Hiszen a közösséget javarészt mégis tagok, a népréteg alkotja és nem vezetés. Még akkor sincs önrendelkezése, ha a népréteg, a tagok többsége egyébként elfogadja diktátort, nem lázong ellene, és ha népszavazásra kerülne sor, akkor megszavazná. Tehát még ekkor sem lehet önrendelkezésről beszélni. Bizonyos demokráciaszint alatt értelmezhetetlen az önrendelkezés. De mekkora ez a demokráciaszint? Én abból indulok ki, hogy a jelenlegi demokráciaszint egy 10-es skálán kb. 5-ös szintű (50%-os), és ez az a szint, amely mellett már éppen, hogy értelmezni lehet az önrendelkezést. Természetesen e felett is lehet értelmezni. De ez alatt nem lehet értelmezni, legalábbis a közösség önrendelkezését társadalmi vonatkozásban nem lehet értelmezni.

Vázlatosan, a szélesebben értelmezett demokráciaszintet három tényezőcsoport határozza meg. Az egyik hatalomkorlátozó tényezők (a hatalmi fékrendszer) szintje, a másik közvetlen demokrácia szintje, a harmadik az egyéb hatalomgyakorlások lehetősége. Jelenleg a közvetlen demokrácia szintje: az elit vezetés egy részét, (jóindulattal a felét) a nép választja ki, demokratikus szavazással. Ezen kívül néha sor kerül népszavazásra, és a figyelembe vett közvélemény-kutatás is előfordul. A lehetségesnek ez mondjuk a 20%-a. Létezik valamekkora intézményi demokrácia is.

Jelenleg a népréteg gyakorolhatja az egyéb hatalomgyakorlás módjait, abban az értelemben, hogy az nincs tiltva, azért nem jár súlyos szankció, legfeljebb kisebb hátrányok érhetik a gyakorlót.  Lehetséges a (tüntetés, sztrájk, a hatalom ellenőrzése, bepanaszolása esetleg beperelése, stb.) hatalomgyakorlások, ezeket nem tiporják el hivatalosan, esetleg enyhén akadályozzák. Lehetséges a meggyőzés, a tudatformálás, a szólásszabadság által. És lehetséges a kilépés, az elutasítás, a passzivitás, „a nem vállalom el” hatalomgyakorlása is. És vannak választási lehetőségek is.

Mindez lehetséges, az, más kérdés, hogy ezek mennyire hatásosak, jelenleg, a rendszer mennyire biztosítja, hogy hatásosak legyenek. Úgy néz ki, hogy a jelen rendszer képletesen így áll ezen hatalomgyakorlásokhoz: ha nagyon akarod, ha töröd magad, gyakorolhatod ezeket, de azt már ne várd tőlem, hogy ebben segítsek, és azt se várd tőlem, hogy figyelembe vegyem az akaratodat.

Azért jelenleg már nincs szolgaság.

Ha azt vesszük alapul, hogy legalább kétszer ennyi vezetőt választhatna nép, ráadásul megalapozottabban, továbbá tízszer ennyi népszavazás, figyelembevett közvélemény-kutatás lehetne, és az egyéb hatalomgyakorlási módszerek is hatékonyabbak lehetnek, akkor az ötös szint (50%-os) megállapítása reális.

A hatalomkorlátozó tényezők (hatalmi fékrendszer tényezői) pedig az ábrán szerepelnek. Ezekről is meg lehet állapítani, hogy általában működhetnének, és érvényesülhetnének legalább kétszer jobban, mint jelenleg. Összességében tehát az megállapítás, hogy jelenleg egy 10-es skálán az 5-ös (50%-os) demokráciaszint van, nagyjából reális.

Azért jelenleg nincs szolgaság, mert nincs olyan jelentős réteg, amelynek a szélesebben vett demokráciaszintje pl. 25% alatt lenne. Nincs olyan jelentős réteg, amelyik ne gyakorolhatná pl. az egyéb hatalomgyakorlásokat, ne élhetne a kilépés, az elutasítás a passzivitás, a meggyőzés, a tudatformálás módszerével.

Visszatérve: szerintem a jelenlegi ötös demokráciaszint alatt nem értelmezhető a közösség, kisközösség önrendelkezése, hatalma. Azon önrendelkezése sem értelmezhető, amelyik a tagság, népréteg és vezetés együttes önrendelkezése, hatalma. Ugyanis alacsony demokráciaszintnél már nem együttes az önrendelkezés, csak a vezetés rendelkezéséről, önrendelkezéséről, hatalmáról van szó.

Pl. szükségszerűen nem értelmezhető egy katonai alakulat önrendelkezése, társadalmi szempontból. Egyéni szempontból viszont értelmezhető, ha biztosítva van a gyors, akadálymentes és önkéntes kilépés lehetősége. Ugyanis ekkor bennmaradás, mivel önkéntes, szabad is, tehát egyéni szempontból önrendelkező a közösség. Egyszerűbben: egy katonai alakulatban is jól, és szabadnak érezhetik magukat a tagok, egy speciális embercsoport. Viszont az emberek többsége nem érzi jól magát egy katonai alakulatban. 

Értelmezhető egy munkaközösség önrendelkezése? Általában a munkaközösség jellege (van egy katonai jellege) kisebb demokráciát enged meg, mint pl. egy lakóközösség. Azt gondolom, hogy a munkaközösségek demokráciaszintje átlagosan az ötös szint körül mozoghat. Azt gondolom, hogy egy átlagos munkaközösség szükségszerűen kb. ötös (50%-os) demokráciaszinten van.

Lehet, hogy a fejlettebb jövőben ez a demokráciaszint hatos, vagy hetes szint lesz. A lényeg az, hogy ez eggyel több ok, hogy a munkaközösségek problémáját külön taglaljuk. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ez csak az átlag, a különböző munkák nagyon eltérő demokráciaszintet engednek meg, ill. igényelnek.

De mindez csak társadalmi szempontból igaz. Egyéni szempontból a munkaközösség is, ahogy a katonai alakulat, lehet önkéntes, szabad, önrendelkező. 

Tehát a társadalmi szempontból önrendelkező közösség alatt, vagy magát a nemzetet kell érteni vagy valamilyen civil kisközösséget, vagy valamilyen lakóközösséget (kisebbet, nagyobbat, még nagyobbat), vagy valamilyen nemzetiséget (etnikumot).  Igazából ezek vonatkozásában értelmezhető az önrendelkezés, ezek lehetnek biztosan az ötös demokráciaszinten vagy a felett. Ötös (50%-os) demokráciaszint alatt legfeljebb a vezetés önrendelkezéséről beszélhetünk és nem a közösség önrendelkezéséről. (Az világos, hogy diktátor önrendelkezése nem azonos közösség önrendelkezésével. A közösséget pedig nyilván a tagok, a népréteg alkotja.)

Az ötös (50%-os) demokráciaszint felett viszont kettényílik az önrendelkezés.

Önrendelkezés, amely a közvetlen demokráciaszinttel azonos. Tehát akkora az önrendelkezés amekkora demokráciaszint (elsősorban a közvetlen demokrácia szintje), ha az legalább ötös, vagy annál magasabb szintű.

És önrendelkezés, amely a közösség vezetésének és tagságának (néprétegének) együttes önrendelkezése, függetlensége önállósága egy felsőbb hatalomhoz viszonyítva. (Már az ötös demokráciaszint biztosítja, hogy vezetés és népréteg együttes önrendelkezésről lehet beszélni. Innen kezdve, az önrendelkezés szempontjából (a vezetés és tagok együttes önrendelkezése) már alig számít, hogy mennyivel nagyobb a demokráciaszint az ötösnél.) Az önrendelkezés nagysága ebben az esetben egy olyan skálán képzelhető el, amelynek egyik végpontja a teljes függetlenség önrendelkezés a lehetőség szerinti legnagyobb önrendelkezés. A másik végpontja a mindenre kiterjedő, nagyon részletes nagyon pontos egyáltalán nem limitált, alternatívált szabályozás, ekkor szinte nulla az önrendelkezés. Tehát lényegében az önrendelkezés nagyságát az határozza meg, hogy a felsőbb hatalom által mi van szabályozva, a szabályozás mennyire részletes és mennyire konkrét, mennyire limitált, alternatívált.   Ebben az esetben csak az számít, hogy a felsőbb hatalom és az önrendelkező közösség is az ötös demokráciaszinten, vagy afelett legyen, az már kevésbé számít, hogy melyik van magasabb szinten. Elvileg mindegyik lehet magasabb és alacsonyabb demokráciaszinten. A felsőbb hatalom egy civil kisközösség, lakóközösség, nemzetiség esetében a nemzet, a többségi társadalom, az állam, a nemzeti törvények, az állami és ország-vezetés. A nemzet, az állam esetében az elitvezetés, a világszövetség, a nemzetközi szabályzat. Az elitvezetés vonatkozásban a nemzeti törvények, ezáltal nemzet. Illetve a nemzet úgy, mint sztrájkoló, tüntető, bojkottáló és esetleg felkelő nemzet.  Valamint a világszövetség, a nemzetközi szabályozás.

És meg kell említeni még egy kiindulási, hatalmi pontot: a földrajzi és politikai régió statisztikai átlagát. A legfontosabb statisztikai mutatók átlagáról van szó. Világos hogy egyféle kényszerítő erőt jelent az, ha feketén-fehéren megmutatkozik: íme az átlag alatt vagyunk.

Felsorolom az alapvető kategóriákat. (H 40/a kategorizálás)

1.Bizonyos demokráciaszint alatt (ötös szintű 50%-os) levő értelmezhetetlen önrendelkezés.

2. Bizonyos demokráciaszint felett, a demokráciaszinttel arányos önrendelkezés.

3. Bizonyos demokráciaszint feletti, a közösség vezetésnek és tagságának (néprétegének) együttes függetlensége, önrendelkezése egy felsőbb hatalomhoz viszonyítva.

A második önrendelkezés nem pótolhatja ez első önrendelkezést, a minél magasabb demokráciaszintet. A közösség fejlettségét elsősorban a demokráciaszintje ezen belül is a közvetlen demokráciaszintje határozza meg.

Miért nem elég a demokráciaszint, miért szükséges a felsőbb hatalomtól való függetlenség önrendelkezés?

Először is látni kell, hogy hatalomcsökkentés (hatalmi fékrendszer), és ebből eredő igazságos és arányos hatalmi hierarchia egyaránt összefügg a demokráciaszinttel, és felsőbb hatalomtól való függetlenséggel, önrendelkezéssel is.

Az is látni kell hogy demokráciaszint és a felsőbb hatalomtól való függetlenség, önrendelkezés nem azonos, de nem is ellentétes. Ez talán még inkább kiderül. 

De visszatérek a címbeli kérdésre.

Azzal sok helyen, sokat foglalkoztam, hogy demokráciaszint fontos, a rendszer fejlettségének talán legfontosabb tényezője.  Ezért erre itt bővebben nem térek ki.

De miért fontos a demokráciaszint mellett a felsőbb hatalomtól való függetlenség önrendelkezés? (H 40/b kategorizálás.)

1 Azért mert másképpen közelíti meg az önrendelkezés, szabadság kérdését, és ez a megközelítés sem maradhat ki.

2. Azért, mert akár tetszik, akár nem, az is szabadság, az is a szabadság érzését adja, ha valaki viszonylagos rosszat, a viszonylagos rabságot választhatja, választja.

3. És leginkább, azért mert ez az önrendelkezés az adott demokráciaszintet nemcsak ronthatja, de javíthatja is, és a javítás lehetősége több okból pozitívabb, mint a rontás lehetősége.

Persze a rossz választása nem lehet határtalan, ezért limitálni kell azt. De a rossz választásával limitáljuk a jó választást is, mert nem tudva pontosan mi a jó, mi a rossz, a kettőt csak egyformán limitálhatjuk.

A lényeg, hogy a jó választásnak mindenképpen fenn kell állnia, meg kell lennie, e nélkül nem lehet fejlődés.

A felsőbb hatalomtól való függetlenség önrendelkezés előnyei és hátrányai. És mindez összehasonlítva közvetlen demokráciával. (H 40/c kategorizálás.)

A következő megállapításokat igazoló elmélkedések más fejezetben, vagy a korábbi fejezetrészekben találhatók.

A felsőbb hatalomtól való önrendelkezés előnyei.

1. Jelenleg a közösségszerveződés még olyan fokon áll, hogy csak vezetéssel tud kialakulni. Ha pedig van vezetés, akkor annak a vezetésnek fokozott döntési jogának, hatalmának, és felelősségének kell lenni. A jövőben gyakoriak lesznek a vezetés nélküli csak közvetlen demokráciára alapuló közösségek, mert ez is kialakítható. Nem mindig, de sok esetben kialakítható. Ugyanakkor, a legjobb változat mégis az, ha a kiválóbb (értelmileg és erkölcsileg) tagok nagyobb döntési joggal rendelkeznek, mint a kevésbé kiváló tagok. Ez pedig egyfajta, kvázi vezetés. Összességében nem a vezetéssel, hanem az aránytalan és igazságtalan hatalmú vezetéssel van baj.

2. A közösség vezetésnek (tagságának) döntése jobb is lehet, mint a felsőbb hatalom döntése. Igaz, hogy rosszabb is lehet, de „a jobb is lehet” aspektusa fontosabb.

(A népszavazás által hozott döntés, objektív tájékoztatás mellett, jelenleg, mikor nincs tudományos vezetés, viszont általában jobb, mint a vezetői döntés.)

3. A közösség vezetésnek (és tagságának) megnövelt hatalma (önrendelkezése) csökkenti a felsőbb hatalom, az elit vezetés hatalmát. Ez természetesen jó, mert csökken, arányosabbá válik az aránytalan hatalmi hierarchia. Ugyanakkor átlagosan nem, vagy csak alig növeli a népréteg, a tagság hatalmát, önrendelkezését.

(A közvetlen demokrácia, a népszavazás is csökkenti az elit vezetés hatalmát, ráadásul biztosan növeli a népréteg, a tagság hatalmát. Nem baj, ha az elit vezetés hatalma több oldalról van csökkentve. Úgy néz ki, hogy a sokféle hatalomcsökkentés ellenére még mindig túl nagy, aránytalanul nagy az elit vezetés hatalma.

4. A közösség vezetés és tagság együttes önrendelkezése egy közvetlen szükségletet elégít ki, a szabadság szükségletét, igényét.

(A közvetlen demokrácia, csak a tagság önrendelkezése, szintén kielégíti ugyanezt a szükségletet. Nincs ütközés, vagy a közvetlen demokrácia vagy az önrendelkezés esetleg mindkettő egyidejűleg elégíti ki a szabadság igényét. Legrosszabb esetben az egyik elnyomja a másik szükséglet-kielégítést, amely így fölöslegessé válik.)

5. A vezetés és tagság együttes önrendelkezése aktivizálja a vezetést és tagokat is.

(A közvetlen demokrácia a vezetést nem aktivizálja, de tagokat fokozottan még inkább aktivizálja. Ezek szerint mindkettőre szükség van. Legrosszabb esetben az egyik elnyomja másik aktivizálást, és így az fölöslegessé válik.

6. A helyi, (lakóhely, munkahely, stb.) kisebb, konkrétabb, speciálisabb problémákat helyben lehet leginkább átlátni és megoldani. Ezért (azért, hogy helyi problémákat ne felsőbb hatalom akarja rosszul szabályozni, megoldani) is jó, szükséges a felsőbb hatalomtól való függetlenség, önrendelkezés.

(A közvetlen demokrácia ugyancsak kielégíti a fenti igazságból eredő előnyöket.  Pl. dolgozók, (alkalmazottak) és még inkább az ügyfelek látják a konkrét problémákat, tehát az ö figyelembevett beleszólásuk tudja azokat leginkább megoldani. De ez talán nem egészen azonos azzal, ha pl. egy helyi (igazi) önkormányzati vezetés tisztábban lát egy helyi problémát, és ezáltal képes azt jól megoldani. Mindkettőre igaz: a távoli felsőbb vezetés messziről homályosabban látja a helyi, kisebb konkrétabb, speciálisabb problémát.)

Tulajdonképpen csak egy hátrányt tudok felsorolni.

Azt, hogy közösség vezetésnek (és tagságának) döntése akár rosszabb is lehet, mint a felsőbb hatalom, az elit vezetés döntése. Ezért kell az önrendelkezést limitálni, ami meghatározza, azt hogy az előnyök is limitálva vannak. Ez tehát egy közvetett hátrány.

(A népszavazásos döntésekre ez kevésbé igaz, azok általában jobbak, mint a vezetői döntések. A távolabbi jövőben, viszont amikor a vezetés tudományossá válik, már a közös döntések lesznek a jók, ekkor már limitálni kell a közvetlen demokráciát is. Jelenleg viszont a vezetés önérdekből kelleténél sokkal inkább korlátozza közvetlen demokráciát. )

E fejezetrész tanulsága. Mindkettő jó és szükséges, egymás mellett is. A közvetlen demokrácia természetesen jó és szükséges.  De a közösség (vezetésének és tagságának) felsőbb hatalomtól való önrendelkezése, mindent összevetve, szintén jó és szükséges, még akkor is, ha magas szintű a demokrácia. Ekkor egy kissé elhalványul a szükségessége, de nem szűnik meg.

Az optimális állapot az, ha egy kisközösségnek 80%-os az induló demokrácia szintje, és 20%-os az önrendelkezése, mely önrendelkezést arra használja fel, hogy 100%-os demokratikus szintet alakítson ki. (Arról, hogy mit jelent a 20%-os önrendelkezés más fejezetekben elmélkedem bővebben.) Ez jobb, mintha egy közösségre 100%-os demokratikus szintet erőltetnének, ami gyakorlatilag lehetetlen. Sőt az erőltetésnél még az is jobb, ha egy közösségnek 80%-os az induló demokrácia szintje, de a 15%-os önrendelkezését arra használja, hogy a demokrácia szintjét lerontsa 65%-ra.

A közösségek alapvető (teljes) kategorizálása. (H 41 kategorizálás).

1. Közösségek, melyek másoknak (külső vagy belső tagoknak) ártanak, amelyeket meg kell szüntetni.  Másnak ártás az is, ha valaki meg tudná termelni a saját fogyasztását, de nem termeli meg. Ilyenkor szükségszerűen más termeli meg az ő fogyasztását és ez a termelő, károsodik.

A belső tagságnak ártalmas, ha a demokráciaszint alacsony 50% alatti, bár lehetne magasabb is.  És az is ártalmas, ha éppen 50%-os de nincs mellette semmilyen függetlenség önrendelkezés a felsőbb hatalomtól, bár lehetne. És, vagy, ha nincs biztosítva a tagok önkéntessége, a gyors, akadálymentes, önkéntes kilépés lehetősége. Hozzáteszem, hogy ezen az ártalmasságokat a közösség maga, vagy még inkább a külső szabályozás okozza.

2. Közösségek, melyek szükségesek, melyekbe kötelező belépni bennmaradni.

A demokratikus fejlett társadalmakban egyre kevesebb ilyen közösség van, de azért akad. Kötelező munkaközösség, ha valaki többet akar fogyasztani, mint a termelése. Kötelező bizonyos esetekben a honvédelem. És kötelező a börtön. Mindegyik összefügg „nem szabad másnak ártani” alapszabállyal.

2/a. Az elesettek, rászorulók közösségei, pontosabban rétegei. A belépés kényszerű és önhibán kívüli.

3. Közősségek melyek szükségesek, és melyek csak egyéni szempontból adnak, adhatnak önrendelkezést (önkéntességet, szabadságot), elsősorban azzal, hogy biztosítva van a gyors, akadálymentes, önkéntes kilépés. Ilyenek pl. az önkéntes belépésű, kilépésű katonai alakulatok. De semmilyen esetben még a katonai alakulatoknál sem lehet demokráciaszint 40% alatti.

A legnagyobb csoportja azonban ezen közösségeknek, a munkaközösségek. A gyors önkéntes kilépéshez azonban hozzá kell tenni, hogy az is egyfajta kényszer, ha nincs olyan más munkaközösség, ahová átléphetne a kilépő. Ugyanis meg kell élni, életbe kell maradni, és ez csak munkával érhető el.

3/a. A magángazdaságban levő munkaközösségek olyan közösségek, amelyeknek demokráciaszintje 40% felett van, és felsőbb hatalomtól van bizonyos önrendelkezésük, függetlenségük. Ez a vezetés, és a tagság együttes önrendelkezése függetlensége, mely 40%-os demokráciaszintnél elsősorban a vezetés függetlensége, önrendelkezése. És természetesen biztosított a gyors, akadálymentes, önkéntes, kilépés.

4. Közösségek melyek társadalmi szempontból is önrendelkezők, szabadok (van megfelelő hatalmuk), mert a demokráciaszintjük 50% felett van. Önrendelkezés: a tagság önrendelkezése a belső és külső vezetéssel szemben. És természetesen, mert biztosított a gyors, akadálymentes, önkéntes, kilépés.

5. Közösségek melyek társadalmi szempontból is önrendelkezők, szabadok (van megfelelő hatalmuk), mert a demokráciaszintjük legalább 50%-os, és a felsőbb hatalomtól van egy bizonyos függetlenségük, önrendelkezésük. Ez a vezetés és tagság együttes önrendelkezése, függetlensége. És természetesen, mert biztosított a gyors, akadálymentes, önkéntes, kilépés.

6. Az ország-vezetés közössége. Erre még visszatérek.

Mielőtt továbbmegyek, ki kell térni a belépés problémájára.

(H 42 problémakör és kategorizálás.)

A belépés problémája sokkal bonyolultabb, mint a kilépés problémája.

Ha kihagyjuk azokat a közösségeket ahová kötelező belépni, akkor az állapítható meg, hogy a közösségekbe való belépés, már feltételekhez van kötve, tehát nem lehet olyan akadálymentes, gyors, mint a kilépés. De jogegyenlőségben a belépés feltételeinek mindenkinek egyformán kell megfelelni.

Ha 1. csoportba tartozik a közösség, akkor a felsőbb hatalom (jellemzően a többségi társadalom az állam) megtiltja belépést.

Ha 2. csoportba tartozik, akkor a kötelező belépést, a felsőbb hatalom határozza meg. Ajánlatos a sok feltétel, a részletes szabályozás, a nagyfokú szigorúság.

Ha 3. csoportba tartozik a közösség, akkor elsősorban a felsőbb hatalom határozza meg. Ajánlatos a közepesen sok feltétel, a közepes szabályozás, a közepes szigorúság.

Ha 3/a munkaközösségbe tartozik a közösség, akkor a belépés feltételeit elsősorban a közösség vezetése (a magánvállalkozók) határozza meg. De ekkor is van a felsőbb hatalomnak egy keretszabályozása, mely erre is kitér. Ajánlatos a közepesen sok feltétel, a közepes szabályozás, a közepes szigorúság.

Ha 4. csoportba tartozik, akkor elsősorban a közösség tagsága, határozza meg a feltételeket. De ekkor is van felsőbb hatalomnak egy keretszabályozása, mely erre is kitér. A demokrácia szabálya: akit viszonylag jelentősen érint az ügy,  az részt vehet a demokratikus közösségben. Ez a feltétel.

Ha 5. csoportba tartozik, akkor a közösség vezetése, és mellette tagság határozza meg a belépés feltételeit. De ekkor is van a felsőbb hatalomnak egy keretszabályozása, mely erre is kitér. Ajánlatos a közepesen sok feltétel, a közepes szabályozás, a közepes szigorúság.

Mindez az én egyéni pontatlan véleményem.

Kitérés a vezetés hatalmára, önrendelkezésére.

Ezzel a témával már sok helyen foglalkoztam. A felsőbb hatalom elvileg valamilyen törvényhalmaz, intézményhalmaz, gyakorlatilag azonban főleg a múltban és a jelenben a vezető emberek halmaza.

Én most így értelmezem az ország-vezetés közösségét.

6. Az ország-vezetés közössége, mint elit vezetők közössége. A felsőbb hatalma, a demokratikus világszövetség. Valamint a törvények, intézmények halmaza.

Az ország-vezetők közössége, mely társadalmi szempontból is önrendelkező, szabad (van megfelelő hatalmuk), mert a demokráciaszintjük legalább 50%-os és a felsőbb hatalomtól van egy bizonyos függetlenségük, önrendelkezésük. Ez a vezetés és tagság együttes önrendelkezése, függetlensége. És természetesen, mert biztosított a gyors, akadálymentes, önkéntes, kilépés. A közösség vezetése, és mellette tagság határozza meg a belépés feltételeit. De ekkor is van a felsőbb hatalomnak egy keretszabályozása, mely erre is kitér. Ajánlatos a sok feltétel, a részletes szabályozás, a nagyfokú szigorúság. Ilyennek kellene lenni az ország-vezetők közösségének.

Kitérés a liberális frázisokra, és e fejezet értelmére.

A liberális ideológia foglalkozik elsősorban a szabadság (önrendelkezés) problémájával. Ellenben én nem hallottam tőlük ehhez hasonló kategorizálásokat. Szerintem a liberális ideológia felületes frázisokra, féligazságokra épül. (Persze a többi ideológia sem jobb.) Minden hatalomnak, minden rendszernek van egy erős tudatformáló, tudatalakító hatása.  Még akkor is van, ha a hatalom, a rendszer őszintén és tudatosan arra törekszik, hogy minimális legyen ez a tudatformáló hatás. Már azt is lehet vitatni, hogy a liberális ideológia és politika őszintén és tudatosan arra törekszik, hogy minimalizálja a tudatformáló hatásokat. Jóindulattal mondjuk azt, hogy csak azért ágál, azért veszekszik, hogy más ideológiák ne erőltessék az emberekre a tudatformáló hatásukat. De közben minősíti is ezen más ideológiákat és ezzel már véleményt is mond. És az is egyfajta vélemény, és tudatformálás, ha azt mondja: ez nem kell, ez rossz. Viszont arról soha nem beszél, hogy talán a népnek, a többségnek kellene eldönteni, hogy mit akar. Számára az itt felsorolt kategóriák nem léteznek. A másik oldal pedig az, hogy amennyiben a liberális frázisok betelepülnek az agyakba, egy liberális életmód, egy liberális törvénykezés alakul ki, akkor a társadalom tudatát mégis a liberálisok határozzák meg. A harmadik oldal pedig az, hogy tételezzük fel, érvényesül: minden ideológia, minden hatalom, csak minimálisan akarja befolyásolni az embereket.   Mi történik ekkor?

Kétségtelenül kis arányban nőne az emberek önálló gondolkodása, önálló véleménye. Nagyobb arányban, még kevesebbet gondolkodnának a társadalmi problémákról. Még nagyobb arányban felnagyítanák azt a hatást, ami éri őket. Az emberi tudat, az önálló gondolkodásán kívül, jellemzően olyan, mint egy spongya mindent fel akar szívni, (meg akar tanulni) és azt szívja fel, ami környezetében található.

Első körben a kiegyensúlyozott hatásokat kell biztosítani. Aztán a népnek kellene kiválasztani, hogy ezen hatásokból ő mit tart jónak, mit tart olyannak melyet akár oktatni is szükséges, ez a demokratikus felfogás.

Tulajdonképpen e fejezet értelme azon kívül, hogy e tanulmány több részét is kiegészíti, az hogy ráébressze az embereket, de főleg a politikusokat, hogy a politika korunkban már tudomány, legalábbis tudománynak kellene lenni. Tehát túl kellene lépni a frázisokra épülő politizáláson és e politikára épülő rendszerszervezésen. El kellene jutni egy magasabb szintű politizáláshoz, amelyben kategóriák vannak, amelyben optimális mechanizmusok, szerkezetek, megoldások vannak.

A továbbiakban elsősorban erről az önrendelkezésről lesz szó: bizonyos demokráciaszint feletti a közösség vezetésének, és tagságának (néprétegnek) együttes függetlensége önrendelkezése egy felsőbb hatalomhoz viszonyítva. Másképpen, a továbbiakban elsősorban eme közösségekről lesz szó. Közösségek melyek társadalmi szempontból is önrendelkezők, szabadok (van megfelelő hatalmuk), mert a demokráciaszintjük legalább 50%-os és a felsőbb hatalomtól van egy bizonyos függetlenségük, önrendelkezésük.

És természetesen, mert biztosított a gyors, önkéntes, kilépés.

Zavaros fogalmak, zavaros elméletek. (H 43 problémakör)

Szeparáció, szegregáció, elkülönítés, elkülönülés, önállóság, függetlenség, önrendelkezés, autonómia, szabadság, asszimiláció, integráció, (mindezek lehetnek önkéntesek, és kényszerűek), továbbá kettős identitás, felzárkóztatás, stb., stb., repkednek zavaros fogalmak, és elméletek. Mindezek csak frázisok maradnak, ha nincsenek tisztázva. Márpedig jelenleg nincsenek tisztázva, egy kaotikus mellébeszélés, folyik általában.

Azt látni kell, hogy itt olyan rokon értelmű fogalmakkal van dolgunk, amelyek bizonyos vonatkozásban azonosak. Ha nem akar a gondolkodó elveszni a káoszba, akkor egyszerűsítenie kell.

Az erőszakos, vagy részben erőszakos elkülönítés azonos a szeparációval, szegregációval. 

Az önkéntes, vagy nagyobbrészt önkéntes elkülönülés (szeparáció) azonos a (részleges, nem teljes) önrendelkezéssel, autonómiával, önállósággal, függetlenséggel, szabadsággal. Ezt én egyszóval általában önrendelkezésnek nevezem. Azért az látni kell hogy az erőszakos elkülönítés és az önkéntes elkülönülés (önrendelkezés) között elég bizonytalan a határ, átfedés is lehetséges.

Az integráció azonos az asszimilációval, beolvadással, keveredéssel, elvegyüléssel. Ezt általában egyszóval integrációnak nevezem.

Ennek is lehet erőszakos, részben erőszakos és nagyrészt önkéntes változata, szintén bizonytalan határral.

A többi fogalomra is majd kitérek.

A zavaros fogalom-bűvölet helyett, valójában abból kellene kiindulni, hogy milyen valóságos helyzetek lehetnek. Lehet, hogy azért nem gondolják végig, mert kétségtelen nem éppen egyszerű a problémakör. A terhes végiggondolásnál kétségtelenül egyszerűbb felületes frázispuffogtatás.

Ezt én nagyjából végiggondoltam és ezek szerint kijött néhány alapvető kategória.

(Kisközösség ez esetben minden közösség a nemzeten belül, úgy, mint: lakóközösségek, munkaközösségek, eszmei, vallási világnézeti közösségek, kulturális közösségek, nemzetiségek, egyéb kisközösségek, stb.)

A kisközösségek, lakóközösségek nemzetiségek alapvető kategorizálása (elsőssorban alkalmassági kategóriák). (H 43 kategorizálás.)

1. A társadalom (többségi nemzet) szempontjából jelentéktelen kisközösségek.

A családot eleve nem számolom a közösségek közé. Lehet, hogy pár fős, vagy 20-30 fős közösségek, pl. baráti közösségek nagyon fontosak az egyén szempontjából, de a társadalmi fontosságuk megkérdőjelezhető. Igaz, hogy így is vizsgálhatnánk: a társadalom nemzet összes baráti közössége. Bár van ezeknek közös jellemzőik, de azért ezek különálló eltérő aktivitású, célú közösségek. Ezért nem így vizsgálom. Másfelől nem lehet jelentős közösségnek nevezni azokat az akár több millió fős „közösségeket”, amelyeknek nincs semmilyen összetartó erejük, nincs közös kultúrájuk, világnézetük, céljuk, stb.. Ilyenek pl. a dohányzók, a nem dohányzók, az egészségesek, a kalaposok, a kalapnélküliek és még ezerszámra lehetne sorolni, „közösségeket”. Tulajdonképpen ezek nem közösségek, csak valamely logikával egy csoportba tehető egymástól független emberek.   (30 pont alatti)

2. A társadalom szempontjából jelentős kisközösség, (lakóközösség, stb.), mely átlagos standard közösségnek nevezhető. Jellemzők: A többségi nép kultúrája vegyül egy keveredett kultúrával. És a többségi nemzethez kapcsolódó nemzeti érzés a jellemző, de ez sem erős. (A nemzeti érzés valamilyen közösségi érzés, ami jellemzően egy nemzethez kötődik, de kötődhet máshoz is. Kötődhet egy nemzetiséghez vagy egy közösséghez is.  Az egyén, a család szeretetén, tiszteletén kívül a nemzet, a közösség szeretete tisztelete is jelentős. Erős motiváció van a közösség érdekű cselekvésre.) A tagok feltehetően integrációt akarnak, és nagyjából arra alkalmasak is. (A pontos akaratot és a pontos alkalmasságot nem keverem ide.)

Ez egyben az integrált élet, integrált közösség. És ez egyben az alapfokú önrendelkezés (autonómia). (30-52 pont közötti) És ezt lehet lényegében a többségi nemzetnek, népnek nevezni.

3. Jelentős, kulturálisan önálló kisközösség (lakóközösség, stb.). Az előzőhöz hasonló kisközösség, azzal a különbséggel, hogy van egy viszonylag egységesebb (nem többségi, nem keveredett) önálló kultúra. Itt jöhet szóba kettős identitás, a nagyjából egyforma kettős nemzeti érzés. A tagok (nem pontosan mérve, csak az életmódjukból következteteve) nem tudják, mit akarnak integrációt, vagy önrendelkezést. Másképpen, ezt is akarják, azt is akarják. Másképpen, feltehetősen, egy kisfokú kulturális önrendelkezést akarnak.

Ezt én szűk átmeneti, önálló kulturális felhangú közösségnek nevezem. (A pontos akaratot és a pontos alkalmasságot nem keverem ide.) (52-60 pont közötti)

4. Jelentős önálló kisközösség.  Egyértelmű az önálló (nem többségi és nem keveredett) kultúra. Vagy, és, egy önálló, világnézet, vallás, eszmeiség. Vagy, és, a nem többségi nemzethez, hanem más nemzethez, nemzetiséghez kapcsolódó nemzeti érzés. Feltehetően közepes, vagy nagyobb önrendelkezést akarnak. (A pontos akaratot és a pontos alkalmasságot nem keverem ide.)

Ezek szerint ez kategória osztható tovább, közepes és nagyfokú önrendelkezésre (autonómiára).

Tehát 4/a. jelentős önálló közepes önrendelkezésű (vagy azt akaró) kisközösség (lakóközösség, stb.). (60-80 pont közötti)

Illetve 4/b. jelentős önálló nagyfokú önrendelkezésű (vagy azt akaró) kisközösség (lakóközösség, stb.). (80 pont feletti)

A 3, 4/a, 4/b alatti közösségek nevezhetők a többségi nemzet melletti, néha azzal szembeni kisebbségnek.

Van azonban egy 5. fajtájú közösség is, amelyről részletesen később beszélek.

5. Integrációra és önrendelkezésre is alkalmatlan kisközösségek (egyének), melyeknek állami irányítás mellett jöhetnek ki a sajátos nemzetiségi sajátosságaik, vagyis az önrendelkezésük. Másképpen: állami szakosított szolgáltatású, intézményű kisközösségek.

6. Az önálló államot alapító közösségek.

Az önrendelkezés aspektusai. (H 43/b kategorizálás.)

A nemzeti, nemzetiségi sajátosságok érvényesülése.

A teljesen önálló döntések aránya.

Egy másik vonatkozás.

A nép önrendelkezése, a demokratikus szint.

De a közösség önrendelkezése állhat a közösség vezetésének önrendelkezésből is.

(Integrációs módszer is felmerül az egyének alkalmassá tételére.)

(És persze vannak olyan alkalmatlan kisközösségek, amelyeknek nem szükséges létrejönniük, ezek a betiltott kisközösségek.)

A 6. változatot, a teljes elkülönülést, az önálló államalapítást nem veszem be ebbe a sorba, mert az már nem kisközösségi nemzetiségi politika, hanem önálló államalapítás. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy ennek igen sok feltétele van, pl. a lakók, az emberek háromnegyedes döntése, és még lehetne sorolni. 

Minek alapján jönnek ki ezek a kategóriák. (H 43/c kategorizálás.) Az egyszerűség miatt egy pontrendszert alakítottam ki. Nem állítom, hogy ez pontos elemzés, csupán egy olyan modell, amelyik szerintem, tisztázhatja a dolgokat.

11.A közösség nagysága 500 főig 0-5 pont. 1000 főig 5-10 pont. 5000 főig 10-15 pont. 10 000 főig 15-20 pont. 10 000 fő felett 25 pont.

12. A lakóközösség (lakóhelyi közösség) értéke eleve önmagában 25 pont.

13. A munkaközösségi aspektus 5-10 pontig.

14. A tagok önkéntes együttléte a kisközösségen belül (szabadidő eltöltés), 0- 5 pont.

15. Az együttlét, a kapcsolat komolysága (kölcsönös segítség, cselekvő tevőleges együttlét, közös célok, stb.) a kisközösségen belül, 0-10 pont. Másképpen: célzatos közös tevékenység, vagyis munkajelleg. Ez a pont és következő pont arról szól, hogy a munkajellegű kisközösségek, azok jelentősebb kisközösségek. Illetve arról szól, hogy a jelentős kisközösségek lényegében munkajellegű közösségek. Végeredményben a jelentős tudatformálás ill. a kultúra aktív művelése is jelentős célzatos közös tevékenység. A lakóközösség szintén munkajellegű közösség.

16. Közös kultúra, illetve a kultúra aktív művelése, a kisközösségen belül, 0-10 pont.

17. Közös világnézet, vallás, eszmeiség, a kisközösségen belül, 0-10 pont.

18. Közös nemzeti (vagy nemzetiségi), ill. közösségi érzés, a kisközösségen belül, 0-10 pont.

Tulajdonképpen ezeket nevezhetjük az önrendelkezés tényezőinek, de ezt még legalább négy ponttal ki kell egészíteni. Mert az alkalmasságnak két vonatkozása van. Egy hasonlattal. A fiatalember megérett a felnőtt életre, elég nagy, erős, eléggé öntudatos, eléggé önálló. De az is kérdés, hogy nem rekedt meg azon a szinten, hogy ártson másoknak, vagy magának. Eddig csak arról volt szó, hogy a kisközösség elég nagy erős elég jelentős, eléggé öntudatos és eléggé önálló.

Az alábbi tényezők a másnak ártás szempontjából nézett alkalmasságról szólnak. Illetve arról, hogy a kisközösség (fiatalember) a ráutaló magatartáson kívül mit választ pontosan, ha megkérdezik. Az akarat, a pontos akarat összefügg az alkalmassággal. A közösség akaratát csak pontosan mérve lehet megállapítani.

19. A kötelező minimális (természetes) integráció megléte.

20. A közösség pontos akarata. Pontosan hány százaléka akarja a közösségnek, hogy a felsorolt 2, 3, 4/a, 4/b közül melyik kategóriába akar tartozni. (A közösségek eldönthetik az önrendelkezésük nagyságát.)

22. Akkor alkalmas a kisközösség, ha kultúrája, világnézete, erkölcsi beállítódása, életmódja, demokrácia szintje, tudása nem ütközik jelentősen a többségi társadalom azonos tényezőivel. Függetlenül attól, hogy minősítve lenne az egyének, kisközösségek kultúrája, világnézete, életmódja, erkölcsi beállítódása, demokrácia szintje, tudása, ha ezek jelentősen eltérnek, ütköznek a többségi társadalom kultúrájától, világnézetétől, életmódjától, erkölcsi beállítódásától, demokrácia szintjétől, tudásától (normáitól), akkor az erős ütközés miatt az egyén és a közösség alkalmatlan az integrációra és egy határon túl az autonómiára is alkalmatlan.

(Ekkor csak az állami irányítású autonómia a legjobb megoldás.)

Az erős ütközés minimálisan jelentősen zavarja a többségi társadalmat, ha integrált az élet. Az elkülönült kisközösség egy fokkal kevésbé árthat (károsíthatja, zavarhatja) a többségi társadalomnak. De csak egy fokkal. De az elkülönült kisközösség sem teljesen független. A kisközösség sokfélén, végeredményben jelentősen kapcsolódik a többségi társadalomhoz, még akkor is, ha elkülönül. Ne felejtsük el, hogy nem önálló államról van szó, hanem egy önrendelkező kisközösségről.

23. Egyéb alkalmassági ill. alkalmatlansági tényezők.

A további alkalmatlansági tényezőkkel (nem tudja biztosítani az alapvető demokráciaszintet, a rajta múló minimális életszínvonalat, diktatúrát akar, stb.) más fejezetrészekben, fejezetekben foglalkozom.

Miért alkalmatlan egy kisközösség a nagyobb fokú önrendelkezésre, autonómiára vázlatosan. Általában azért, mert a belső tagságát jelentősen károsítja.

Kisebb részt, kevésbé jellemzően, mert árt a többségi nemzetnek, a többi kisközségnek. Olyan erős a közösségből kisugárzó károkozás, ellenségeskedés, hogy az árt másoknak, más közösségeknek.

Mivel egy közösség nem különülhet el teljesen, valamilyen szinten be kell illeszkedni pl. a nemzeti közösségbe, más közösségek közé, ezért a következők miatt alkalmatlan. Olyan erős a kultúrából, világnézetből, erkölcsből, stb. eredő elkülönülése hogy képtelen beilleszkedni a nemzeti közösségbe más közösségek közé.

Az egyének eldönthetik, hogy általában milyen közösségben akarnak élni, és többek között eldönthetik, hogy a felsorolt 2, 3, 4/a, 4/b közül melyik közösségben akarnak élni. Ezt sem a felettes hatalom, sem a nemzeti közösség, sem maga a közösség nem akadályozhatja meg.

A kisközösség pontos alkalmassága, (a felsoroltak közül 2, 3, 4/a, 4/b, 5, mely közösségre alkalmasak), amely végül is az egyének alkalmasságából jön ki.

A felsorolt tényezők (11-18. felsorolás) pontszámaiból jönnek ki az alábbi kisközösség fajták, melyek azonosak az alapvető kisközösségfajtákkal. Feltéve, ha alkalmas közösség a megfelelő önrendelkezésre. (H 43/d kategorizálás.)  

30 pont alatt nem jelentős a közösség, 1. kategória.

30-52 pont között, 2. kategória. Pl. olyan 1000 főnél nagyobb lakóközösség, amelynek nincs jelentős önálló kultúrája (vagy keveredett az, vagy nem művelik). A tagok szinte csak köszönő viszonyban vannak, csak a kötelező gyűléseken, döntéshozásokon, vesznek részt. Szinte alig van közös világnézet, ill. közösségi, nemzeti érzés. 

52-60 pont között, 3. kategória.

60-80 pont között, 4/a kategória

80 pont felett, 4/b kategória.

Mindez akkor igaz, ha a kisközösség nem árthat a többségi társadalomnak, vagyis 19-23 pont alatti tényezők teljesülnek.

A közösség értelmezése, és azzal kapcsolatos problémák.  (H 44 problémakör.)

Nem biztos, hogy ezek lakóközösségek. Lehetnek eszmei vallási, közösségek, pl. pártok. Jellemzően azonban lakóközösségben kell gondolkodni, de nem biztos, hogy ezek jelenleg tényleges lakóközösségek. A fejlettebb jövőben ezek tényleges lakóközösségek lesznek, jelenleg nem biztos, hogy azok.

Nézzünk pl. egy olyan 10 000 fős vallási közösséget (vagy pártközösséget), amely nagyon aktívan, minden szempontból összetartozó. Ez összesen 70 pontos. Tehát anélkül, hogy egy helyen laknának is egy nagy önállóságú közepes önrendelkezésű közösséget, alkotnak. Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy az ilyen közösség nagyon ritka, nagyon sok feltétellel jöhet össze, és még így is csak közepes önrendelkezésű. Vagyis az együtt lakás, a lakóközösségi vonatkozás nagyon fontos.

A lakóközösségi vonatkozás fontossága.

A városokban élők, legalábbis magyar városokban élők egy jelentős része azt gondolja, hogy lakóközösség nem fontos. Ez csak arra van, hogy van egy saját tulajdonú lakásom, és az, hogy mi van lakáson kívül az egyáltalán nem fontos.

De azért gondoljunk bele abba, ennek lakókörzetnek, (negyednek, településnek, kerületnek, városrésznek, stb.) vannak utcái, terei, közműve, közlekedése, amelyet gyakran használnak az ott lakók. Van egy gazdasága, amelyben jellemzően dolgoznak a közel lakók. Vannak üzletei, ahol vásárolnak. Van egy közbiztonsága, amely szintén elsősorban az ott lakókat érinti. Vannak óvodái, iskolái ahová gyerekeik járnak. Vannak egészségügyi intézményei. És vannak egyéb helyi hivatalok, ahol az ügyeket intézik. Vannak helyi állami szolgáltatások, intézmények. Ezek az ott lakók, természetesen mi is lehetünk.

Egyrészt ezek elég jelentősen érintik a lakókat. Másrészt ezek felett, valamilyen mértékben rendelkeznek, vagy legalábbis, rendelkezni kellene az ott lakóknak. Vagyis ez az önrendelkezés része. Ezek a közösségi önrendelkezés konkrét tárgyai, amelyek az együttlakásból következnek. Ezért mondom, hogy lakóközösség eleve, még akkor is, ha csak szükséges minimális aktivitás van meg, 25 pontos, szinte önmagában is jelentős közösség. Sőt egy 5 000 fős lakóközösség (35pont) önmagában is jelentős közösség. Az megint más kérdés, hogy magyar városokban gyakran még a minimális aktivitás sincs meg, mert az emberek nem látják át a dolgokat. Vagy, és, kényszerűen nincs meg az aktivitás, mert nem adnak elég önrendelkezést. Ezektől függetlenül a lakóközösségek a fejlettebb jövő szempontjából jelentős közösségek, vagyis arra kell törekedni, hogy azok legyenek.

Kitérés a munkaközösségek (munkahelyi közösségek) problémájára.

A direkt munkaközösségek egy másik jelentős vonulata az életnek, amely mind egyéni mind a társadalmi szempontból nagyon fontos talán még a lakóközösségnél, és minden más közösségnél is fontosabb. Azért hangsúlyozom ki hogy ki, hogy „direkt munkaközösségekről” van szó, mert minden jelentős kisközösség (lakóközösség, eszmei közösség kulturális közösség, stb.) munkajellegű kisközösség. E közösségeket azonban kisközösségeknek és nem munkaközösségeknek nevezem. Másfelől az ország-vezetés, az állami vezetés szintén egyfajta munkaközösségnek tekinthető. Sőt a család is egyfajta munkaközösségnek tekinthető. Még továbbmegyek: a nemzet is egyfajta munkaközösségnek tekinthető.

A H 27 kategorizálásból is az derül ki, hogy a demokrácia szintjét nem maga a munka határozza meg, hanem az, hogy milyen fajta munkáról van szó. Ahol azonnali gyors döntések szükségesek ahol nincs helye a vitának, azokban, munkaközösségekben alacsony demokráciaszint lehetséges. Más munkaközösségekben lehetséges, sőt szükséges is magas demokráciaszint, még akkor is, ha az valamennyire lelassítja a döntéshozást.  Másfelől viszont jobb döntések születnek, de erről más sokat beszéltem.

Szinte minden jelentős közösség munkaközösség, vagy munkajellegű közösség.

A felettes hatalomtól való, a tagság (alkalmazottak) és vezetés együttes önrendelkezése sem függ szorosan össze azzal, hogy a közösség milyen erősen munkajellegű. Pl. Az állami munkaközösségeknek a felsőbb hatalomtól (nemzeti törvénykezés, nemzet, illetve kisebb részt az elit vezetés, világszövetség) csak kis önrendelkezése lehet.  A vezetési, és állami munkaközösségek demokráciaszintjét a lehetséges legmagasabb szinten kell megvalósítani. Természetesen a rendőrség, katonaság vonatkozásában, csak alacsony demokráciaszint jöhet szóba. De például egy állami közlekedési vállalat demokráciaszintjének már viszonylag magasnak kell lenni, magasabbnak, mint egy átlagos magángazdasági közlekedési vállalat demokráciaszintjének. A kötelező magas demokráciaszint és kisfokú önrendelkezés (tagság, vezetés együttes önrendelkezése) összeillik.

A magángazdasági munkaközösségeknek a felsőbb hatalomtól (elit vezetés, állam, nemzeti törvények, nemzet) viszonylag nagyobb önrendelkezése lehet. A lehetséges alacsony demokráciaszint és a viszonylag nagyfokú önrendelkezés (tagság és vezetés együttes önrendelkezése) összeillik.

Azt gondolom, hogy a direkt munkaközösségek problémája egy külön problémakör. A lakosság, a népréteg, jellemzően, mint munkavállaló, alkalmazott vesz részt. Az egyén általában a legtöbb idejét, energiáját, tudását a munkahelyén adja le. Fontos a munkaközösség hasznos munkája. Az önkéntes érdekes munka már érinti az önrendelkezést. Ezek nagyon fontos dolgok. Ez a témakör azonban nem a helyes kisközösségi nemzetiségi (civil szféra) politikával függ össze, hanem inkább a helyes gazdasági politikával.

Tehát leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy kettő, vagy három fontos vonulata van a társadalmi életnek. Az egyik a lakóközösségi vonulat. A másik munkaközösségi vonulat. A harmadik pedig az egyéb kisközösségi vonulat. Ez harmadik nem minden egyén vonatkozásban létezik, és ha meg is van, nem biztos, hogy fontos. Az első kettő azonban általában megvan és jelentős.

De azért a munkaközösségnek is van kisközösségi aspektusa. A kollégák közössége egy kisközösséget alkot. Milyen kisközösséget alkot a felsoroltak közül, jelentős vagy jelentéktelen, vagy alap-önrendelkezésű, standard, vagy nagy önrendelkezésű közösséget? Szerintem ez változó. De az biztos, hogy egy kisközösség tovább önállósodhat, azzal, ha nemcsak együtt élnek tagok, nemcsak közös kultúrájuk közösségi érzésük stb., van de együtt is dolgoznak. Illetve, ha szűk munkakapcsolaton túl van egy civil kapcsolat is, a munkaközösségen kívül valamilyen kisközösséget is alkotnak.  És azzal még inkább, ha ez a munka a kisközösség, pl. nemzetiség hasznára, fordítódik.

És persze a szakszervezeteket se felejtsük ki, melyek lényegében a munkaközösségből alakult jelentős civil kisközösségek. Ezeket nevezem és a munkaközösség kisközösségi aspektusának. Vagy másképpen: a kisközösségek munkaközösségi aspektusának.

A kötelező, minimális (természetes) integráció (asszimiláció).

Természetes, hogy minden állampolgár, minden közösség betartsa a többségi nemzet ill. annak államának törvényeit. Természetes hogy alapszinten (elég jól) ismerje a többségi nemzet nyelvét kultúráját. Természetes, hogy kiemelten tisztelje a többségi nemzetet, de legalább annyira tiszteleje, mint ahogy bármely külföldit, külföldi nemzetet tisztelni szükséges. Természetes, hogy legalább a másodlagos nemzeti érzése a többségi nemzethez kötődjön.

Nyilvánvalóan a tiszteletet nem lehet erőszakolni, parancsolni. Sőt az erőszak inkább tiszteletlenséghez vezet. Ezért olyan politikát kell folytatni és az embereket, közösségeket különböző eszközökkel meggyőzni, hogy ez a tisztelet kialakuljon.

Mire jó ez az alapvető (1, 2, 3, 4/a, 4/b, 5) kategorizálás.

Ne felejtsük el, hogy az alapvető kategóriák a 11-18 pontok alatti tényezőkből állnak össze.

Egyelőre még ott tartunk, hogy a zavaros, az aktuális politikai érdekek szerint változó, illetve jelenleg jellemzően a „nincs más alternatíva csak az integráció” fajta kisközösségi nemzetiségi politikát jó útra kell terelni. Ezek az alapvető kategóriák hozzájárulnak, ahhoz hogy belássa mindenki lehetséges egy „több jó alternatíva van, és az emberek, közösségek döntsék el, melyiket választják” fajta politika.

Tehát az első lépcső hogy az emberek, vezetők belássák hogy lehetséges ilyen politika és ez a jó politika.

A második lépcső, hogy kijelölik ezt az irányt, „több jó alternatíva van” alapvető iránynak.

Ezzel párhuzamosan az első, második lépcső az lenne, hogy az emberek a vezetők belássák hogy általában közvetlen demokrácia jó dolog, érdemes minél magasabb szintű közvetlen demokráciát kialakítani. És hogy belássák a megfelelő nagyságú, de a lehetőségekhez képes a legnagyobb önrendelkezés jó dolog, és érdemes kialakítani. (A közvetlen demokrácia és az önrendelkezés összefüggéseiről máshol elmélkedem.)

A harmadik lépcső az lenne, hogy ez a politikai irány valamennyire konkrétan is kirajzolódna, megszületnének az alaptörvények, legalábbis azok tervei javaslatai.

A negyedik lépcső az lenne, hogy a közösségek a már meglevő viszonylag tiszta alternatívák alapján pontosabban döntsenek, hogy időszakosan melyik alternatívát választják.  (Erre is jó ez a kategorizálás, zavaros fogalmak helyett felvázol néhány gyakorlati alternatívát, persze ezeket részletezni, pontosítani szükséges. Időszakosan döntik el, hiszen a bizonyos feltételekkel a közösségek is átléphetnek másik kategóriába. Pontosabban ebben a negyedik lépcsőben még nem konkrét döntésről lenne szó, csak arról, hogy az emberek most már képesek az alternatívákon elgondolkodni, és azok között nagyjából dönteni. Persze ehhez társulhatnak közvélemény-kutatások, népszavazások.

Az ötödik lépcsőben elkészülnének a közösségekre vonatkozó szabályozások, melyeknek szintén meg lenne a maga sorrendje. A konkrét népi döntésekre itt van szükség elsősorban.

A hatodik lépcső pedig az lenne, hogy az egyének eldönthetik mely közösségbe, akarnak tartozni, és olyan szabályozások lennének, hogy ezen akaratuk minél inkább érvényesüljön.

Egyelőre azonban az első lépcsőre kell fellépni, még arra sem léptünk fel. Ez az elmélkedés egyelőre arról szól, hogy mi az, ami lehetséges, ami jó, és mi az ami rossz. Ehhez azonban valamennyire el kell merülni a részletekben.

Kitérés a kisközösség alkalmasságára és akaratára. (H 44/b problémakör)

Az alkalmasságba bele lehet venni az akaratot, ha viszont nem vesszük bele, akkor az akarat és alkalmasság egymástól független. Mert egy önrendelkezésre alkalmas közösség nem biztos, hogy önrendelkezést akar. Illetve egy önrendelkezésre alkalmatlan közösség lehet, hogy önrendelkezést akar.

Ha viszont az akaratot egyfajta alkalmasságnak tekintjük, akkor három aspektusa van az önrendelkezési alkalmasságnak. 

Alkalmasság az akarat alapján.

Alkalmasság az önállóság alapján.

Alkalmasság a másnak ártás alapján. 

A kisközösség nem árthat, jelentősen nem zavarhatja a többségi társadalmat, de jelentősen saját tagjainak sem árthat.

Az alkalmasság és az akarat kiderülhet, ha 11-23 pontokban felsorolt tényezőket felmérik. Előzetes, ráutaló magatartás alapján. Vagy, és, a megadott önrendelkezés utáni magatartás alapján. Vagy, és, konkrét közvélemény-kutatások, népszavazások alapján.

Szerintem mindháromra szükség van.

Kitérés a szabályozásra. (H 45 problémakör és kategorizálások).

Az alapvető kategóriáknak 1, 2, 3, 4/a, 4/b, 5, a konkrét szabályozáshoz nem sok köze van, mert annak részletesebbnek pontosabbnak kell lenni. Ezek, olyan alapvető kategóriák, melyek tisztázzák a problémakör elméletét. Ugyanakkor ezek alapvető alkalmassági kategóriák.

A szabályozás egyik módja: minden közösségnek adjuk meg a lehető legnagyobb önrendelkezést és majd a kisközösség eldönti, hogy ebből mennyit használ fel. De akkor is meg kell határozni néhány fokozatot az alkalmasság miatt. Nem minden kisközösség alkalmas pl. a nagyfokú autonómiára (önrendelkezésre).

Az alapkategóriák tehát csak átlag önrendelkezéseket adnak meg, melyek pl. így néznek ki.

Átlag önrendelkezések szabályozásnak lehetséges kategóriái. (H 45 kategorizálás)

A társadalomtudománynak ki kell dolgoznia a jövő függetlenségi (önrendelkezési, önállósági) fokozatait, kategóriáit.

Vázlatosan  a következőkre gondolok.

1. Pl. 0-5%-os (2,5%-os) önrendelkezés. 2. A társadalom szempontjából jelentős kisközösség, (lakóközösség, stb.), mely átlagos standard közösségnek nevezhető – szabályozása.

95%-os közösségbe olvadás, együttműködés, integráció elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából. 5%-os az elkülönülés, önrendelkezés, függetlenség.  A számszerűsített standardszabályozás átlagosan 5%-os határértékeket (limiteket) határoz meg. Ezt növelheti a kisközösség további saját döntésű 5%-kal.

Egyes, nagyon kevés terület, tevékenység, szolgáltatás vonatkozásában lehet 20-25%-os. Egyes területek, tevékenységek, az állami szolgáltatások vonatkozásban 0 lehet. Többnyire 5-15% között mozoghat. Ebből a szempontból átlagosan 10%-os függetlenségről beszélünk.

A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, stb. döntően e kategóriába, fokozatba tartoznának. A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 10%-ban (plusz, mínusz 5%-ban) térhet el az elméleti alapszabályozástól. Persze az önrendelkezés határait ki kell jelölni, mely területek, amelyek csak 0-5%-ba férnek bele.

2. Pl. akár 15%-os (10%-os) önrendelkezés. 3. Jelentős, kulturálisan önálló kisközösség (lakóközösség, stb.) – szabályozása.

85%-os közösségbe olvadás, együttműködés, integráció elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából. 15%-os az elkülönülés, önrendelkezés, függetlenség.  A számszerűsített standardszabályozás átlagosan 10%-os határértékeket (limiteket) határoz meg. Ezt növelheti a kisközösség további saját döntésű 5 %-kal.

Egyes, nagyon kevés terület, tevékenység az állami szolgáltatás vonatkozásában ez lehet 25-35%-os. Egyes területek, tevékenységek szolgáltatások vonatkozásban 0 lehet.

Többnyire 10-20% között mozoghat. Ebből a szempontból átlagosan 15%-os függetlenségről beszélünk.

A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, stb. kisebb része e kategóriába, fokozatba tartozna.

A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 10%-ban (plusz, mínusz 5%-ban) térhet el az elméleti számszerűsített alapszabályozástól. Persze az önrendelkezés, függetlenség határait ki kell jelölni, mely területek, amelyek csak 0-5%-ba férnek bele.

3. Pl. akár 20%-os (10%-os) önrendelkezés. 4/a. jelentős önálló közepes önrendelkezésű (vagy azt akaró) kisközösség (lakóközösség, stb.). Illetve az 5. állami szakosított szolgáltatású, intézményű kisközösségek – szabályozása. Csak az utóbbinál az állam segítségével, irányításával jön létre az önrendelkezés.

80%-os közösségbe olvadás, együttműködés, integráció elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából. 20%-os az elkülönülés, önrendelkezés, függetlenség.  A számszerűsített standardszabályozás átlagosan 10%-os határértékeket (limiteket) határoz meg. Ezt növelheti a kisközösség további saját döntésű 10%-kal.

Egyes, nagyon kevés terület, tevékenység szolgáltatás vonatkozásában ez az önrendelkezés lehet 35-45%-os. Egyes területek, tevékenységek szolgáltatások vonatkozásban 0 lehet. Többnyire 10-25% között mozoghat. Ebből a szempontból átlagosan 18%-os függetlenségről beszélünk.

A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, főleg ez utóbbiak kisebb része e kategóriába, fokozatba tartozna. A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 15%-ban (plusz, mínusz 7,5%-ban) térhet el az elméleti számszerűsített alapszabályozástól.. Persze a függetlenség határait ki kell jelölni, mely területek, amelyek csak 0-10%-ba férnek bele.

4. Pl. akár 25%-os (12,5%) önrendelkezés. 4/b. jelentős önálló nagyfokú önrendelkezésű (vagy azt akaró) kisközösség (lakóközösség, stb.) – szabályozása. Illetve lehetséges a 5. kategória szabályozása.

75%-os közösségbe olvadás, együttműködés, integráció elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából. 25%-os az elkülönülés, önrendelkezés, függetlenség.  A számszerűsített standardszabályozás átlagosan 12,5%-os határértékeket (limiteket) határoz meg. Ezt növelheti a kisközösség további saját döntésű 12,5%-kal.

Egyes, nagyon kevés terület, tevékenység szolgáltatás vonatkozásában ez lehet 40-50%-os. Egyes területek, tevékenységek szolgáltatások vonatkozásban 0 lehet. Többnyire 10-30% között mozoghat. Ebből a szempontból átlagosan 15%-os függetlenségről beszélünk.

A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, főleg a nemzetiségek kisebb része e kategóriába, fokozatba tartozna. A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 20%-ban (plusz, mínusz 10%-ban) térhet el a közöstől. Persze a függetlenség határait ki kell jelölni, mely területek, amelyek csak 0-10%-ba férnek bele.

Itt azonban kitérnék egy fontos szabályra.

A függetlenség, önállóság egyben önfenntartást is jelent. Illetve azt is jelenti, hogy a közösség életébe, a függetlenség arányába szólhatnak bele. Vagyis a részben független közösség (a részben független tag) a támogatásokból is arányosan kevesebbet kaphat. Illetve azt is jelenti, hogy a közös döntéshozásokba arányosan kisebb a döntéshozási joga. Tehát az nem megy hogy egy közösség (egy tag) egyfelől élvezi a nagyobb függetlenség kiváltságait, másfelől élvezi a közös támogatás, és a közös döntéshozás kiváltságait. Legalábbis ezen elveknek kellene lenni a kiindulásnak, ehhez képest határoznák meg demokratikusan a támogatás mértékét, és a döntéshozási mechanizmust.

A jövőben demokrácia lesz, ami azt jelenti, hogy a nagyközösség, a többségi társadalom is demokratikusan dönt, és a közösség (a többség) akarata bármi lehet. Viszont demokratikus döntés először a kiinduló alapleveket határozza meg, és az azoktól való aktuális eltérés feltételeit, nagyságát. Tehát az aktuális döntés mégsem lehet bármi, feltételezve, hogy jó (legalábbis nem rosszak) kiinduló alapelvek alakulnak ki, és azok idővel javulnak (több esély van a javulásra, mint a romlásra).

Visszatérve, és ami eddig kimaradt, a nemzetek és világszövetség viszonya.

A nemzetek, államok 75%-os önrendelkezése a világszövetséghez viszonyítva.

(25%-os közösségbe olvadás, együttműködés, 75%-os a függetlenség önállóság, stb.).

A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 75%-ban térhet el a nemzetközi elméleti alapszabályozástól. Egyszerűbb megfordítva nézni. A világszövetség 25%-ban szólhat bele átlagosan nemzetek életébe, elég nagy 12%-os limitált szabályokkal, amelyekhez a nemzet, az állam hozzátehet további 12%-ot. Tehát sok terület lenne, amelybe nem szólhat bele, itt csak ajánlott standard szabályozás lehet. Kevés területbe, nagy mértékbe szólhat bele, és kevés területbe, kismértékbe, vagy egyáltalán nem szólhat bele. Az átlagos beleszólás, a kötelező rendelkezés 25%.

Mivel a nemezetek sem egyformán alkalmasak és nem egyformán igénylik a szövetségbe tartozást, lenne egy 86%-os nemzeti önrendelkezési függetlenségi fokozat, kategória is.

Kihangsúlyozom ez csak egy pontatlan saját, egyéni verzió. A jövő társadalomtudományának kell ezt pontosan kidolgozni.

A nemzeti nemzetiségi politika alapvető elemei. (H45/b kategorizálás.)

1. Az arányos tisztelet és adás a nemzet, nemzetiségiek vonatkozásában.

(Vagyis a nemzetedet, népedet egy fél fokkal, de csak arányosan tiszteld jobban, adjál neki többet, mint más népeknek, nemzeteknek. De itt is különbséget kell tenni a nemzetben élő autonóm ( pl. 20%-os önrendelkezéssel, függetlenséggel rendelkező nemzetiség) nemzetiség között,nekik egy kevéssel többet kell adni, mint az országon kívüli népeknek  A szomszéd nemzetekre, népekre  vonatkozik a fél fok különbség. És a távoli népek, nemzetek, nekik egy nagyon kevéssel kevesebb jár.)

2. A helyes kisebbségi, nemzetiségi politika, beleértve az autonómiát és a limitált, alternativált szabályozást.

3. A szabályozott, tisztességes nemzetek, népek közötti verseny. 

4. A közepes szorosságú, szabályozású (pl. 25%-os nemzeti önrendelkezés, függetlenség), demokratikus, tiszteletben tartott világszövetség.

5. A rasszizmus, a túlzott nacionalizmus az előítélet lecsökkentése.

6. Az igazi népkarakter tudomány. 

7. A történelmi múlt objektív feltárása.

Visszatérek a szabályozásra.

Az átlagon belül azonban pontosan meg kell mondani, hogy ebben és ebben a tevékenységben, területen ekkora önrendelkezéssel bír a kisközösség.

Ez már egy nagyon bonyolult, alapos átgondolást igényel. Az biztos, hogy némi kategorizálásra szükség van hiszen nem születhet annyi keretszabályozás ahány kisközösség van.

Ehhez legalább négy szempontból kell átgondolni a dolgokat.

A szabályozások lehetséges alapmódjai. (H 45/c kategorizálás)

A többségi társdalom az állam és kisközösség közös szabályozása döntéshozása.

1. A többségi társdalom az állam, ad egy minden területre érvényes keretszabályozást, és amellett, afelett,  lehetséges a kisközösségi szabályozás.

2. A többségi társadalom, az állam szabályozásnak egy részét lecserélheti kisközösség a saját szabályozásra.

3. Csak a többségi társadalom, az állam szabályozhat.

4. A többségi társdalomnak, az államnak tudatosan nincs szabályozása az adott tevékenységre, területre mondván, hogy ebben teljes az önrendelkezés. Pl. azért mert nem jelentős. Pl. azért, mert nem veszélyes, ha a szabályozás kikerül az állam kezéből. Akkor sem okozhat kárt a többségi társadalomnak, sem kisközösség saját tagságának, ha a kisközösség szabályozza. Szóval ezen veszélytelen területeken lehet tudatosan teljes az önrendelkezés.

5. A többségi társadalomnak, az államnak azért nincs szabályozása, mert kimaradt, mert pontatlan a szabályozás.

Hozzátéve, hogy a veszélyesség, a károkozási lehetőség talán a legfontosabb szabályozási tényező.  Nemcsak a teljes önrendelkezés tényezője, de minden szabályozásban elsődleges szempont.

A szabályozás két fő szempontja.

A veszélyesség, vagyis a károkozás megelőzése.

Mi az, ami főleg kisközösséget érinti, (kvázi a kisközösség tulajdona) és kevésbé érinti a többségi társadalmat, és mi az, ami a többségi társadalmat éppen olyan jelentősen érinti, mint a kisközösséget.

(A harmadik szempont a károkozás büntetése.)

Továbbá át kell gondolni, hogy mely terület, mely tevékenyég, mely szolgáltatás engedi meg a kisközösségi civil szférai működést.

Alapvetően három üzemeltető lehet. Az állam, a magángazdaság és a kisközösség civil szféra. (A keveredést lehetőleg el kell kerülni.)

Arról már sokat beszéltem, hogy mely szolgáltatások, ágazatok lehetnek az állam, és mely szolgáltatások lehetnek a magángazdaság kezében. Itt elsősorban arról kell gondolkodni, hogy azok a szolgáltatások (mindent felfoghatunk szolgáltatásnak) közül melyek az állam kezében vannak, melyek és hogyan kerülhetnek a kisközösség kezébe.

Van egy általános nagy állami területek szerinti megközelítési mód.

Általában jogalkotás, a törvénykezés, a döntéshozási mechanizmus (demokrácia szint), az igazságszolgáltatás, a rendvédelem, a katonaság, az oktatás, az egészségügy, a természetvédelem, a kultúra, a szociálpolitika, az építésügy (utcák, terek, közművek, középületek, stb.), a gazdaság, a pénzügy, stb., mennyire és hogyan kerülhet ki az állam kezéből.

És van egy konkrétabb megközelítési mód, amikor ezeket a területek felbontják konkrétabb szolgáltatásokra (tevékenységekre, feladatokra).

Nézzünk néhány példát. Az egészségügynek az államban (a nemzeti közösségben) van a helye és nem a magángazdaságban. A körzetben levő korházba sok helyről érkeznek betegek nemcsak körzetből, ez tehát evidensen állami kezelésű. A körzeti rendelőintézetbe azonban már csak a körzetben lakók járnak. Érdemes elgondolkodni, hogy akkor nem érdemes a körzeti rendelőintézet kezelését átadni, vagy közös döntéshozással átadni az igazi önkormányzatnak (lakóhelyi kisközösségnek). Úgy hogy pl. az egészségügyi adó egy része az igazi önkormányzatnál, marad. És azzal a feltétellel, hogy bizonyos színvonalat tartani kell. Az általános iskolai oktatásnak pl. az államban van a helye. De érdemes elgondolkodni, azon, hogy a tananyagot, a tanítási rendet bizonyos vonatkozásban nem módosíthatja az igazi önkormányzat. Vagy még inkább azon, hogy az állami iskolák mellett az igazi önkormányzat nem hozhat létre kiegészítő tanítást, oktatást. Pl. vasárnapi erkölcsi tanítást, vagy sok mindent. És ha ez hasznos, akkor e miatt is kaphat adókedvezményt. Pl. a főútvonalon sok az átmenő autó, annak tehát célszerű az állam kezében lenni. De a mellékutcák állapota, a közterek állapota már az ott lakókat érinti elsősorban, ezért azok kezelése, megfelelő adókedvezmény mellett az igazi önkormányzatok feladata. A példákat még lehetne sorolni a lényeg az, hogy minden lehetséges területet részletesen át kellene gondolni és az átgondolás után egy általános, de pontos szabályozást kell kialakítani. Pl. a mellékutcák, parkok közterek felújítása, ezekre vonatkozó szabályok meghozatala az igazi önkormányzatok feladata, a következő keretszabályozással. Az oktatás vonatkozásában pedig az igazi önkormányzatok kialakíthatnak, létrehozhatnak, stb.… És így tovább.

A keretszabályozás lenne a standardszabályozás. És itt jönne az, hogy az adott igazi önkormányzat vagy más kisközösség mekkora önrendelkezést akar és mire alkalmas. A mire alkalmas eldöntheti, hogy a standardszabályozástól mennyire térhet el. A mit akar, pedig eldönti, hogy ezen belül mennyire tér el a standardszabályozástól.

És persze vannak olyan területek, amelyek egyáltalán nem lehetnek a kisközösség kezében. Pl. a büntetéseknek, általában az igazságszolgáltatásnak szerintem országosan egységesnek kell lenni, veszélyes lenne, ha ezeket a kisközösség döntené el. Bár a kisebb vétségek (pl. tilosban parkolás) elbírálása akár át is ruházható. Tehát erről szólna a konkrét szabályozás.

A szabályozás két további aspektusa.

Ajánlott szabályozás, motivált betartás, meggyőzés.

Kötelező szabályozás, szankciók.

Továbbá.

Van bizonyos nagyságú állami önrendelkezés-adás.

És van saját önrendelkezés-adás, vagyis hogy az államilag biztosított önrendelkezésből mennyit használ fel a kisközösség, lakóközösség, nemzetiség. 

Jó, vagy rossz az önrendelkezés.

A nagyfokú önrendelkezéssel bíró kisközösségek legjobb elnevezése: részben más jogokkal rendelkező kisközösségek, legalábbis a jövő fejlettebb rendszerében. Hibás azt gondolni, hogy ezek többletjogok, mert ugyanakkor a kötelességek is arányosan növekednek.  Arról van szó, hogy bizonyos feladatok, bizonyos közös tevékenységek, bizonyos területek kezelése, a többségi nemzettől, az államtól átkerülnek a kisközösség hatáskörébe. Ezzel a faladatai a kötelességei is növekednek kisközösségnek, a kisközösségben élőknek. (A kötelesség egyfajta jogkorlátozottság) De a jogai is növekednek, végül is ugyanott van ahol a többségi társadalom.

Induljunk ki a legfőbb célból és fordítsuk le azt így: az a cél, hogy minél több ember éljen jól, elégedetten, amihez hozzátartozik, hogy saját kedvére, saját akarata szerint él, de közben nem károsít, nem zavar másokat. Hiszen, ha károsít zavar másokat, akkor azok már nem élhetnek jól elégedetten. Ebből a kiindulásból jó az önrendelkezés, ha az nem károsít, nem zavar másokat. Márpedig ha jól van szabályozva az önrendelkezés, akkor nem károsít nem zavar másokat. Az önrendelkezéssel lehet élni és rosszul visszaélni. A jól felhasznált önrendelkezés nem károsít, nem zavar másokat, a többségi társadalom, nem károsodik, viszont az önrendelkezőnek jó. Sőt a központi hatalom (ország-vezetés) hatalomcsökkentő aspektusánál fogva, hozzájárul egy arányosabb hatalomelosztáshoz. Megfordítva még inkább kijön hogy miért jó. Ha nincs megfelelő önrendelkezés, akkor olyan elégedetlen egyénekkel, kisközösségekkel van tele a társadalom, amelyik már az elégedetlenségénél, ellenségeskedésénél fogva is árt a többségi társadalomnak.

Továbbá jó az önrendelkezés mert az önrendelkező, elkülönülő kisközösség egy fokkal kevésbé árthat a többségi társadalomnak, ha eltérő a kultúrája, életmódja, erkölcsi beállítódása, demokrácia szintje, tudása, mint a többségi társadalomnak.

A többségi társadalomnak is rossz, ha az integrációra alkalmatlan egyéneket, kisközösséget kvázi erőszakosan integrálják, ráerőszakolják a társadalomra. És persze ez rossz, az erőszakosan integráltnak is.

A lehetséges kisközösségi, lakóközösségi, nemzetiségi politika kategóriái. (H 46/a kategorizálás, H 46 problémakör)

1. Erőszakos, rossz integráció (erőszakos asszimiláció, beolvasztás, elvegyítés, stb.)

2. Nincs más alternatíva, mint az integráció. Szintén rossz.

3. Jó integráció. (Amennyiben az egyének döntő többsége és egyben a közösség integrált közösségben integrált életet akar élni, és arra alkalmas is.)

4. Erőszakos, rossz elkülönítés (szeparáció, szegregáció, stb.)

5. Nincs más alternatíva, mint az elkülönülés. Szintén rossz.

6. Jó elkülönülés (önrendelkezés, autonómia adása)

6/a. A kisközösség (lakóközösség, nemzetiség) önmagától lesz önrendelkező. Jó.

6/b A közösség  (lakóközösség, nemzetiség) állami segítséggel, irányítással, gondoskodással lesz önrendelkező (sajátosságok szerint működő). Állami szakosított szolgáltatású, intézményű önrendelkezés. Jó.

A felsorolásban benne van a jó és a rossz politika.

A jó politika legfőbb akadályai. (H 46/b kategorizálás)

1. Az emberek és a vezetők túlzott nacionalizmusa, rasszizmusa, előítélete.

2. A vezetésnek nem érdeke, sőt ellenérdeke a konfliktusok megoldása, a békés együttműködés, együttélés.

3. A liberális frázisra „nincs más alternatíva csak az integráció” épülő politika.

E tanulmány jelentős részében mást sem teszek, csak ostorozom a két szélsőséget: a túlzott nacionalizmust, rasszizmust, előítéletességet és a másik szélsőséget, a liberális frázisokat és annak gyakorlatát. Kihangsúlyozom mindkettő egymásnak ellentmondó, egymást gerjesztő szélsőséges, rossz hibás nézet. Sajnos az nem működik, hogy az egyik szélsőséget majd ellensúlyozzuk egy másik szélsőséggel és helyreáll az egyensúly. Nem áll helyre az egyensúly, sőt a két szélsőség gerjeszti egymást. Ezért a lehetséges megoldás, minden szélsőség csökkentése, a középen levő helyes alternatívák megtalálása.

Kitérés a 3. Jelentős, kulturálisan önálló kisközösség (lakóközösség, stb.) túlértékelésére és más téves elképzelésekre. Ebben a kategóriában fordulhat elő jellemzően a kettős identitás, a kettős nemzeti érzés, mikor szinte egyformán kötődik az egyén két nemzethez, nemzetiséghez. Ez egy viszonylag szűk, és a négy közül csak az egyik, kategória. És nemcsak azért mert, ha négy alternatíva van, akkor egy alternatívára csak egynegyed juthat.   Ezt az érzést elsősorban a kultúra, és nemzeti érzés határozza meg. Azt látni kell, hogy az emberi psziché, jellemzően úgy működik, hogy az ember elsődlegesen, és leginkább egy nemzethet, egy kultúrához kötődik. A másodlagos kötődés ennél jóval gyengébb, de ezt sem szabad lebecsülni. A másodlagos jóval gyengébb kötödés, azonban csak másodlagos kötődés. Nem mondom, hogy egyes emberek egyes helyzetek vonatkozásában nem jöhet létre kettős, szinte azonos erősségű kötödés, de ez nem általános, nem a többségre jellemző. Ez azt jelenti, hogy az emberek többsége vagy többségi nemzethez kötődik, integrálódik, és akkor jelentősen „feladja” a nemzetiségi kultúráját, kötödését, érzéseit, vagy mindezeket nem adja fel, és akkor elsősorban a saját nemzetéhez, nemzetiségéhez annak kultúrájához kötődik, oda húzza a szíve, közöttük akar élni.

Napjainkban van egy jellemző téveszme, amely arra épít, hogy ez a kettős (közel egyenlő) kötödés, kettős identitás, kettős nemzeti érzés, kettős kultúra általánossá válhat. És akkor létrejöhet, hogy meg is tartja a kultúrát, a nemzeti érzését, de integrálódik is, ide is tartozik és oda is, tartozik. Így nézve valóban létrejöhet egyfajta általános integráció. Csakhogy a kiindulás eleve hibás, mint ahogy azt kifejtettem. A valóság az, hogy az elmondottak miatt ez csak viszonylag szűk réteg lehet. A többségnek választani kell és választ is, elsődlegesen hová tartozik.

Természetesen téves nézet az is, hogy az önrendelkező részben elkülönülő közösség káros rosszabb, mint az integrált közösség. Ha ez normálisan jól működik, akkor nem káros. Sőt a lehető legnagyobb önrendelkezés elvéből adódódóan hasznos. 

A „felzárkóztatás” körül is elég sok téveszme kering. Az ember önálló akarata és az akarattól független külső körülmények egyaránt meghatározzák az emberi életet. Ez azt jelenti, hogy téves minden olyan nézet miszerint: mi nem vagyunk hibásak, csak a külső körülmények. És téves minden olyan elképzelés: csak ők a hibásak a külső körülmények nem számítnak. Egy nemzetiség hibái általában a kultúrájából ered és nem génjeiből. A felzárkózás lényege tanulás, a tudás, és a munka. Az első lépcső annak belátása, hogy azért mi kultúránkkal is baj van, legalábbis, ha fel akarunk zárkózni, mert nem respektáljuk a tanulást, a munkát eléggé. Kétségtelenül a felzárkózásnak lehet egy integrációs formája, vagyis az egyén, család úgy tanul, úgy dolgozik, ahogy a többség, feltéve, ha a többség ezt magasabb szinten teszi. De mint mondtam az integráció, megint csak korlátozott. Ezért nem szabad kihagyni az alternatívák közül azt a felzárkózást, amikor a közösség megmarad közösség, de az állam segíti, irányítja a felzárkózást. Az állam irányítja, vagyis irányítottság van, vagyis szükségszerűen csökken az önrendelkezés fő aspektusa. Viszont az önrendelkezés másik aspektusa: a közösség sajátosságai, kultúrája lehetőleg maradjon meg – teljesülhet, ha az irányított integráció jó.

De el kell azon is gondolkodni: mi felzárkózás? Van egy bizonyos szint, amire fel kell zárkózni, de nem szabad utánzásba gondolkodni. Az nem baj, ha egy nemzetnek nemzetiségnek megmaradnak a sajátosságai feltéve, ha azzal nem ártanak jelentősen nem zavarnak másokat, más közösségeket.

A fenti elmélkedéshez nem árt néhány konkrét gyakorlati példát felsorolni.

Egy másik fejezetben sokat beszélek arról, hogy miért nem lehet pl. egy baráti tekeklub jelentős kisközösség. Néhány ember erős barátsága, még ha nagyon erős is a kölcsönös együttműködés, segítség, vannak közös célok, azonos világnézet, stb., akkor sem lehet jelentős kisközösség, egyszerűen a létszám miatt, legalábbis társadalmi szempontból nem lehet az. (Igaz, e tekintetben is találunk kivételeket.) Természetesen az egyének szempontjából ez baráti társaság jelentős közösség.

Az integráció (asszimiláció, beolvadás, keveredés, elvegyülés) köznapi értelmezése. Tisztelt nemzetiségi polgártárs, mi a többségi nemzet tagjai ajánljuk, hogy gyere közénk lakni, gyere közénk dolgozni, a gyerekeidet hozd a mi óvodánkba, iskolánkba, járj a mi színházainkba, koncertjeinkre, stb., nem fogunk megkülönböztetni, teljesen egyenrangúként kezelünk.

A beolvadó, beilleszkedő oldaláról: én nemzetiségi polgártárs elmegyek közétek lakni, dolgozni, gyerekeimet elviszem a ti óvodátokba, iskolátokba, alkalmazkodom szokásokhoz, az erkölcsi normákhoz egyrészt, azért mert én is e nemzet tagjának tartom magam, a nemzeti érzésem azonos a többségi nemzet nemzeti érzésével. Másrészt, azért mert így nekem és családomnak jobb élete lesz.

A kirekesztő: ne gyere közénk lakni, dolgozni, stb., mert mi különböző okból ne látunk szívesen, zavarsz minket, tehát maradj, lakj, dolgozz a saját nemzetiségi közösségedben a gyerekeidet is vidd oda. Alakíts ki egy olyan szervezett nemzetiségi közösséget, amelyben jól élhetsz, jól érzed magad, amely a gyerekeidnek is jó, a ti dolgotok, minket nem érdekel, csak minket ne zavarj. (Figyelmesen nézve a kirekesztő is áttételesen egyfajta autonómiára ösztönzi a kirekesztettet, amennyiben a kirekesztő nem annyira elvakult, hogy még normális életteret sem adja meg. )

Az autonómiát akaró: különböző okokból, de elsősorban azért, mert a nemzetiségi érzületem, kultúrám, gyökereim, saját nemzetiségemhez húz, én a saját nemzetiségemben akarok élni, lakni, dolgozni, azt akarom, hogy gyerekeim is saját „fajtánk” között saját kultúránkban, nyelvünkben nevelkedjenek.  Elsősorban ezt a nemzetiséget akarom úgy megszervezni, fejleszteni, hogy jó legyen az egész nemzetiségemnek. A nemzeti érzésem nemzetiségemhez kapcsolódik.

Integráció beilleszkedés, beillesztés. Autonómia egyfajta békés, de mégis kiválás, elkülönülés. Mindezért kijelenthető, hogy a sor két végpontja (kvázi egymás ellentéte) a nagyfokú, vagy teljes integráció, és a nagyfokú autonómia. Persze vannak átmenetek. Tulajdonképpen az integrációt is feloszthatnánk így: szinte teljes, nagyfokú integráció, semmi autonómia, semmi nemzetiségi, semmi kisközösségi aspektus. Közepes integráció, közepes autonómia, közepes nemzetiségi, kisközösségi aspektus. Stb., és a végén gyenge integráció, nagyfokú autonómia. Az integrációt nem osztom fel, mert csak tovább bonyolítja az amúgy sem egyszerű elemzést.

A lényeg az, hogy szerintem csak így értelmezhető értelmesen az autonómia és az integráció viszonya. Lehet más értelmezés is, csak az szerintem nem értelmes. Az emberek többsége úgy értelmezi, ahogy én.

Két vonatkozás van tehát, az egyik a nemzeti, nemzetiségi érzület (ez nem nagyon változtatható), a másik pedig: hol jobb élni. Azt is látni kell, hogy az integrációt felajánló szempontjából kissé sértő és aggályos az autonómiára törekvő viselkedése, ami eltolhatja őt a kirekesztő magatartásba. Aminek a végpontja, akkor menj innen. Aggályos mert, megfogalmazódik a gondolat: lehet, hogy az a közösség árt nekünk, amely ilyen, velünk nem közösködő emberekből áll. Azért az intelligens ember megérti az autonómiára törekvőt is. Ellensúlyozná az aggodalmat valamennyire az, hogy az autonómiára törekvő kijelenti: elsősorban a saját nemzetiségem érdekel, de rögtön utána ott van a többségi nemzet iránt érzett szimpátia is.  Fokozza az aggodalmat viszont, ha az autonómiára törekvő ezt mondja: elsősorban a saját nemzetiségem, másodsorban az anyaországbeli nemzetem, és csak harmadsorban a többségi nemzet. Vagy, még harmadsorban sem, ha már elmérgesedett a viszony.

A kiindulás mégis az, hogy vannak nemzetiségek, és van nemzeti, nemzetiségi érzés. Ezeket nem lehet megszüntetni. Bármilyen sértő is, a többségi nemzet akkor gondolkodik helyesen, ha azt mondja: legalább harmadsorban mi legyünk a fontosak, szimpatikusak.  Az elmérgesedett viszony mindkét népnek, sőt az anyaország népének is árt, sok vezetőnek viszont hasznos. Az anyaországnak is azt kell üzenni: tisztelt autonómiára törekvő, legalább harmadsorban nézd azon többségi nemzet érdekét, amelyben élsz. A többségi nemzet nem lehet ellenséged, számodra fontosabb, mint bármilyen más ország, nemzet, kivéve az anyaországot. És persze mindhárom nép érdeke, az anyaország és a többségi nemzet országának jó kapcsolata. Talán sértő itt három népről beszélni, de az is tisztázáshoz tartozik hogy az anyaország népe és belőle eredő nemzetiség sok mindenben azonos, de a problémakör szempontjából mégis szétválasztandó. 

Az elemzés, és vele járó megértés primer haszna, az hogy a megértő, megértő lesz. A megértő lenyugszik a homályban botorkáló ideges marad.

A viszonylag spontán és problémamentes elkülönült együttélésre jó példa Amerika. Bár itt is volt és talán van is, négerkérdés.

Az Amerikába vándorolt magyarok egy része gyorsan és teljesen integrálódott. Már gyerekek is szinte teljesen elfelejtették magyar nyelvet, magyar kultúrát. Keveredett lakosságú helyen laktak, keveredett iskolába jártak a gyerekek, stb. Keveredett házasságokat kötöttek. Tulajdonképpen egy ötvözött kultúra, egyedi idegen népi felhangokkal, és egyedi saját felhangokkal (hamburger, felhőkarcoló, stb.), amerikai történelemmel, nemzettudattal alkotja az amerikai kultúrát is.

A kivándoroltak másik része egyes városok magyar negyedeiben telepedtek le. Itt sokan még angolul sem tanultak meg. A családon belül és a közösségben is nagyjából megtartották a magyar kultúrát. Voltak, vannak itt magyar üzletek, vendéglők, kultúrházak, magyar üzemek, tehát van magyar gazdaság. A magyarokon kívül vagy még száz nép élt hasonló közösségben. Ezek a 3. illetve a 4/b kategóriába sorolható közösségek, életmódok.  Mivel az ottani embereknek népeknek nem volt ez ellen kifogásuk (ők is hasonló cipőben jártak) és az ottani politikának sem volt érdeke a konfliktusok szítása ezek a közösségek spontán, és viszonylag problémamentesen alakultak ki.

Pl. itt közép-Európában, kelet-Európában azért nem ment ilyen simán ez a folyamat. Itt most lehetne elemezni pl. Magyarországon letelepedett népek integrációját, illetve a nem integrálódó, elkülönülő népek történetét. Sajnos objektívan ez sincs elemezve, nem tudjuk mennyire voltak ezek erőszakosak, spontánok, mennyi és milyen problémákkal, konfliktusokkal jártak. És mi a szerepe itt az időnek. Az biztos, hogy itt általában fennállt politikai vezetés azon érdeke hogy szítsa az ellentéteket, és itt kialakult egy erősebb gyűlölet, előítéletesség, túlzott nacionalizmus. Azért az sem lenne objektív, ha a népek közé egyenlőségjelet tennénk. Az Amerikába vándorolt magyarok bizonyítják, hogy pl. magyarok, nem tartoznak a problémás népek közé. Egyes népek (pl. zsidóság, cigányság) körül több probléma alakul ki, mint más népek körül. Szerintem ez elsősorban abból adódik hogy e népek kultúrája (vallása, szokásai, életmódja, erkölcsössége, stb.) erősebben ütközik az ott élő más népek kultúrájával. (A kultúrát itt szélesen értelmezem.) Nem biztos, hogy ez a kultúra rosszabb, vagy jobb, csak az biztos, hogy jelentősebb az eltérés.  A jelentősebb eltérés miatt az elkülönülő népben is erősebb az elkülönülési hajlandóság, és a többiekben is erősebb az elkülönítési hajlandóság, de a kettő egymást is generálja.

A cigányság egy része azért nem alkalmas az integrációra, mert az eltérő kultúra miatt fellép az erősen zavarás. Az autonómiára pedig azért nem alkalmasak ezek az emberek, mert elsősorban saját népüket, tagságukat károsítanák.

Itt már hallom a felháborodást, miért ilyen emberek a magyarok és minden nép között is van. Ez igaz a magyarok között is vannak, akik, nem alkalmasak, sem az integrációra, sem az autonómiára. Átlagosan azonban kevesebb ilyen ember van, de nem is ez a lényeg. Az lényeg hogy az ilyen emberek számára, van egy jó megoldás, az államilag segített, irányított felzárkóztató elkülönülés. Ez sokkal jobb, mint a börtön.

A zsidóság egy részének, a külföldön élő magyarság egy részének, azok, akik nagyobb önrendelkezés autonómiát, elkülönülést akarnak, általában más a problémája. Itt arról van szó, hogy a többségi társadalom az emberek és vezetők is ellenségeskedésnek veszik a nagyobb autonómiára való törekvést. Ellentmondás, hogy ugyanakkor gyakran erőszakosan elkülönítik ezeket, az embereket. Úgy néz ki, hogy ennek az ellenséges politikának ez a lényege: csak nehogy az történjen, amit a nemzetiség akar. Ha nemzetiség integrálódni akar, akkor nehogy már integrálódjon, akkor erőszakosan, vagy kvázi erőszakosan elkülönítjük. Ha el akar különülni, akkor nehogy már elkülönüljön (micsoda szembenállás), akkor erőszakosan, kvázi erőszakosan integráljuk. A kvázi erőszakos elkülönítés azt jelenti, hogy a többségi társdalom kirekeszti ezeket az embereket. A kvázi erőszakos integrálás pedig azt jelenti, hogy az elkülönülő közösséget, mint ellenséges közösséget mindenféle állami és nem állami atrocitás éri. Tehát verjük, meg mert nincs rajta sapka, de ezért is verjük meg, ha van rajta sapka. Ez persze abból is adódik, hogy nincs rendesen végiggondolva problémakör.

Mindenesetre megint fel kell állítani két alapvető kategóriát. (46/c kategorizálás)

1. Az integrációra és önrendelkező közösségre alkalmatlan emberek problémája.

2. A rossz, az ellenségeskedő hozzáállásból és politikából eredő probléma.

Bármilyen nehéz is gyakorlatilag szét kell választani ezt a két problémát, mert ez két különböző probléma. A problémák problémája az, hogy amennyiben az 1. probléma áll fenn valóságosan, azt mondják: á dehogy, ez a 2. probléma. És amennyiben a 2. probléma áll fenn valóságosan, azt mondják: á dehogy, ez az 1. probléma.

A társadalomtudománynak ki kell dolgozni azokat a méréseket, amelyekkel meg tudja állapítani, hogy az 1., vagy a 2. probléma áll fenn.

Ha az 1. probléma áll fenn, akkor az 5. alapvető kategóriába kerülhetnek be az emberek, közösségek. Ha nem az 1. probléma áll fenn, akkor a 2, 3, 4/a, 4/b alapvető kategóriába kerülhetnek be az emberek, közösségek.

A pontos népakarat-mérés, ill. az alkalmasság problémája, ill. egyéb problémák.

A Köztársági elnök 2009. augusztus 20.–i beszéde kétségkívül az utóbbi évek egyik legjobb, legértelmesebb beszéde volt.

De még ebben is volt egy ellentmondás, mely ellentmondás a nemzetiségi politika (hazai és külföldi) gátja, feloldása nélkül nincs kibontakozás. Mindez az én szerény véleményem.

Egyfelől a külföldön élő magyarok autonómiáját (minden nemzetiség autonómiáját) propagálta ennek elveit fejtegette.

Másfelől a végén a cigányság szükséges integrációjáról beszélt.

Egy szlovák, román, stb. jogosan mondhatja: mi sem akarunk mást, mint magyarok integrációját. Számukra a magyar kérdés (szerintem is tévesen), sajnos hasonlatos a cigányproblémához.

Azért van egy alapelv, amely nem maradhat ki, amely így szól. Amely nemzetiség autonómiát akar, és alkalmas rá, annak autonómiát kell adni, amely nemzetiség integrációt akar és alkalmas rá, annak integrációt kell adni.

Vagyis az adott nemzetiség akarata nem hagyható ki ebből a problémakörből.

De itt jönne az elveken túli konkrét elmélkedés, hogy mi az autonómia, mi az integráció, mik a fokozatok. És mindez megvalósítható e, és hogyan valósítható meg?

A politikusok, politikával foglalkozók, gyakran hangoztatnak ilyesmiket: meg kell változni a szemléletnek. Az a baj, hogy az emberek így, meg így gondolkodnak, miközben úgy, meg úgy kellene gondolkodniuk. Meg kell változni az embereknek, a népnek. A közfelfogásnak kell megváltozni és így tovább. Azon kívül, hogy én ezekben, a mondatokban a vezetői felelősség népre való hárítását vélem felfedezni, a következő megállapítást tenném.

Hibás azon felfogás, miszerint: minek gondolkozzunk mi vezetők a konkrét megoldásokon, amikor még az alapelvek is messze vannak az elfogadástól. Majd ha az alapelveket elfogadják, ráérünk gondolkodni a konkrét megoldásokon. Ezzel szemben áll a másik oldal, a nép felfogása: minek gondolkodjak én ezen az alapelven, hiszen még csak nem is körvonalazódik a konkrét megoldás. Addig ezek csak szép szavak, frázisok, majd ha körvonalazódik a konkrét megoldás, akkor, annak tükrében ráérek gondolkodni az alapelveken. Tulajdonképpen a helyes sorrend a következő.

Az első lépcső, a helyes elvek megfogalmazása, elfogadása, de ezzel egy-időben a logikus megvalósítható gyakorlatnak, megvalósítható jognak is legalább körvonalazódni kell. Ugyanis, ha nem körvonalazódik az alapelv konkrétumokban, ha bizonytalan a megvalósíthatóság, akkor az alapelv szép, de rendszerint cáfolható, ellentmondásos szavak halmaza marad. A helyes sorrend tehát: a helyes alapelv (alapelvek) megfogalmazása, a konkrét megvalósítható gyakorlat felvázolása, az alapelv egyre nagyobb elfogadása, vele párhuzamosan a konkrét, megvalósítható gyakorlat pontosítása, az alapelv teljes elfogadása, a pontos megvalósítható gyakorlat és jog pontos kialakítása. Hiába tűnik okosnak a jog, az legfeljebb okoskodó, addig, amíg az alapelvek sincsenek tisztázva.

A teljesség igénye nélkül néhány kategória vázolása a problémakörrel kapcsolatban. (H 47 problémakör)

Mindenek előtt ezt a kérdést kell tisztázni. A kisközösségek, pl. a szétszórt kulturális kisközösségek, a települési kisközösségek általános önrendelkezése, mennyiben azonos és mennyiben különbözik a nemzetiségi önrendelkezéstől.

Pl. egy település demokratikusan, úgy dönt, hogy holnaptól kétnyelvű lesz (pl. angol és magyar), akkor nem biztos, hogy ezt respektálni kell a társadalomnak és az államnak. De respektálni kell, ha egy nemzetiségi (kérdés a lakosok aránya) település hoz kétnyelvűségi határozatot, az anyanyelv, a történelmi hagyományok és egyéb okokból. Tehát kulturálisan mindenképpen különbség van. Kijelenthető: általában egy fokkal nagyobb önrendelkezés illeti meg a nemzetiségi közösségeket, mint más kisközösségeket, kiváltképpen kulturális szempontból.

Hogy a fogalmak ne keveredjenek, önrendelkezésnek nevezem, ha bármilyen kisközösség, beleértve a lakóhelyi (települési) közösségeket is, önállóságáról, függetlenségéről van szó. És autonómiáról beszélek, ha egy nemzetiség önállóságáról, függetlenségéről van szó. Lényegileg azonos jelentésű fogalmakról van szó.

Mielőtt továbbmennék, meg kell állapítani, hogy van itt egy zavarosság, amely nem engedi az önrendelkezés kérdését sem elméletileg, sem gyakorlatilag tisztázni, ez pedig: jelenleg nincsenek valódi önkormányzatok. (H 47/b problémakör)

Itt ugyebár a települési, kerületi (nagyobb települések összetartozó részei), lakóhelyi közösségről van szó. Olyan lakóközösségek, amelyeknek vannak házai, (ezek kezelése többnyire a házközösségekre tartozik), de vannak utcái terei, középültei, közlekedése, rendelőintézetei, üzletei, kulturális szervezetei, stb..  Az igazi lakóközösség akár egy nemzetiséget, vagy annak részét is magába foglalhat. Így egyszerre lesz lakóközösség és kulturális közösség.   Mekkora lehet a valódi önkormányzat, mi tartozhat rendelkezése alá, erről itt nem elmélkedem.

A lényeg, hogy nincsenek, valódi önkormányzatok, mert pl. a pártok delegálják  a polgármestereket. (A polgármester párttag és gyakran parlamenti képviselő.) Nincsenek, mert az önkormányzatok (polgármesteri hivatalok) többnyire az állam kihelyezett hivatalai. Ahhoz, hogy létrejöjjön egy valódi önkormányzat, (szervezett települési civilszféra) legalább az alábbiaknak kellene létrejönni.

Szükség lenne egy teljesen független kisközösségi, lakóközösségi (települési) vezető-kiválasztási és leváltási rendszerre. Az állam feladatait és hivatalait el kellene választani az önkormányzat intézményeitől és faladataitól. És a jelenleginél szabadabb keretszabályozásnak kellene vonatkozni a valódi önkormányzatokra.  Ezek nélkül nem lehet megoldani az önrendelkezés, autonómia problémáját. Ezután jöhetne valódi önkormányzatok viszonylag nagy önrendelkezési fokának, és magas demokráciaszintjének megállapítása, beállítása.

Teljesen értelmetlen önrendelkezésről beszélni, ha nincs önrendelkezés, vagy az önrendelkezés nem viszonyítható semmihez. Márpedig ha az állam és önrendelkező közösség összemosódik, akkor nincs tiszta önrendelkezés, akkor valamilyen zagyvalék van. De akkor állami önrendelkezés-adás sincs tisztán. Akkor az állami önrendelkezés-adást sem lehet mérni.

A további elmélkedések alapja, hogy feltételezem, valódi önkormányzatok vannak.

Miért nem elég ha, egy nemzetiségnek van parlamenti képviselete, vagy más országos vezetésbe beintegrálódott vezetése? Sok minden miatt. (H 47/c problémakör)

Az egyik probléma, hogy ennek csak a keretszabályozásba van szerepe, ami fontos, de nem minden. A másik nagyobb baj, hogy ez is betagolódik az alapvető struktúrába és végül is a pártok, pártvezérek ill. egyéb hatalmi érdekek mentén működik. Itt már előjön az előző probléma (miért nem elegendők a polgármesteri hivatalok), minden beterelődik a pártok, pártvezérek vezette  országos politikába.

Ez az egész elmélkedés is arról szól, hogy egyszer majd, minél előbb, kell egy olyan kisközösségi nemzetiségi politikára vonatkozó világos elveken, viszonyokon alapuló világos keretszabályozás, amely a világosságon kívül megadja a lehetséges legnagyobb önrendelkezést is. A kisközösségek, nemzetiségiek önrendelkezése lényegében arról szól, hogy legyen az országos politikától, rendszertől (lehet az akár demokratikus is) független (részben független), másik hatalmi rendszer. (Az igazságszolgálást szokás leginkább másik hatalmi ágnak, rendszernek említeni, de ne felejtsük el az igazságszolgáltatás csak jogalkalmazó és nem jogalkotó. A kisközösségeknek, civil közösségeknek, nemzetiségeknek, ha korlátozottan is de lehet jogalkotásuk.)

Meg kell állapítani: van parlamenti képviselőjük, van országos képviseletük, de ezek is a sehová nem vezető, minden áron integráció mellett kardoskodnak. Hiába vannak a fentiek, ha a nemzetiségi politika alapvetései nincsenek tisztázva.  Valószínűleg azért nincsenek tisztázva, mert e vezetők legfontosabb érdekeltsége sem a jó kisközösségi, nemzetiségi politika.

De hiába vannak pl. Szlovákiában, Romániában erős magyar pártok, ezek is csak viszonylag erősek, mert kisebbségben, ill., ellenzékben vannak.

Magam részéről pl. több reményt, látok egy jó, független Köztársasági Elnök lehetséges ilyen irányú (jó nemzetiségi politika, jó külpolitika) ténykedésében, mint más hatalmi egység megtérésében. Egy kérdés, hogy kinek mekkora a ráhatása (hatásköre) és másik kérdés, ki mennyit akar tenni, pl., azért, mert nem gátolja annyira a függőség. Nem gátolja annyira a függőség, többek között azért, mert becsületes.

 Ne felejtsük el, a következő önrendelkezési nagy kategóriák lehetnek.

 Integráció, integráció, önálló kulturális felhanggal, közepes önrendelkezés, nagyfokú önrendelkezés.

Az előzőhöz hasonló, de mégis más kategorizálás. (H 47/d kategorizálás)

1. A szinte teljes integráció, egyes emberek, egyes csoportok vonatkozásában lehetséges, de korunkban és 30 éves távlatban szinte kizárható, hogy a teljes nemzetiség, vagy annak zöme teljesen integrálódjon.

2. Az általános országos szétszórt közösségű kulturális autonómia. Ez az általános alapfokú autonómia.

Az előző mellett is lehet, erősebb kulturális és oktatási autonómia kisrégiókban (településeken) és nagyrégiókban. Nevezzük ezt közepes autonómiának.

3. Az előzők mellett is lehet, erősebb kulturális és oktatási és gazdasági és közigazgatási autonómia kis régiókban (településeken) és nagy régiókban. Nevezzük ezt nagyfokú autonómiának.

4. A teljes, vagy igen erős nagyfokú autonómia már nem más, mint egy független állam kialakulása. Illetve a független terület, nép más államhoz is csatlakozhat. Tehát fogalmilag sem ajánlatos a független állam kialakulását az autonómiával keverni. A független állam kialakulása sem Istentől elrugaszkodott dolog, de kétségkívül tiszta lapokkal kell játszani, meg kell nevezni a mi a távlati a valódi cél. Az is igaz, hogy az erős autonómiából könnyebben létrejöhet egy független állam. Nyilván az önálló állam kialakításának vannak feltételei, amit a nemzetközi jognak kellene létrehozni. Az viszont biztos, hogy a területen élő lakosság többségének akarata a legfontosabb és nélkülözhetetlen feltétel.  Ez a feltétel meghatározza azt is, hogy szóba jöhet a független állam kialakítása, mint középtávú cél. (Tulajdonképpen nem biztos, hogy nemzetiségi kérdés, mert az azonos nemzetiség egy része is dönthet úgy, hogy független államot hoz létre.) Az viszont biztos, hogy egyértelműen meg kell mondani, mi a közvetlen cél és mi a távlati cél (független állam, közepes autonómia, nagyfokú autonómia, stb.).

Ehhez azonban az szükséges, hogy kisközösségek, lakóközösségek, nemzetiségek akarata, pl. az önrendelkezés, autonómia vonatkozásában, pl. népszavazással megállapításra kerüljön.

Először is meg kell nézni, van e, olyan földrajzilag összefüggő nagyobb terület, amelyben a lakosság többsége népszavazáskor a nagyfokú autonómiára szavazna. Mert, ha nincs ilyen, akkor fölösleges nagyfokú autonómiáról beszélni. Akkor ez a beszéd, csak konfliktusgerjesztő lufieregetés.

Amíg nincs tiszta beszéd, addig nem lehet megoldás.

Hozzátéve, hogy szavakban kinyilvánított akarat nem mindig azonos a tettekben kinyilvánított akarttal. Pl. egy adott cigányközösség azt mondja: mi integrálódni akarunk, de közben szinte minden cselekvése az elkülönülésre, az autonómia kialakítására utal.

Az nem baj, ha egy nemzetiség saját művészetében saját szokásaiban él, attól még integrálódhat. Az a baj, ha a kultúrájának azon részeit, amelyek összeférhetetlenek a többségi nemzet kultúrájával (pl. tanulásellenesség, másfajta erkölcsi értékrend, stb.) sem hajlandó megváltoztatni. Mert akárhogy is finomkodunk pl. cigánykultúrában pl. a csalás, nem számít bűnnek, amíg a többségi nemzet kultúrájában annak számít. De az talán már nem is az akarat, hanem az alkalmasság kérdése.

De van itt egy alapvető felfogásbeli probléma, zavarosság, ellentmondás. Jelenleg az általános elfogadott és követett (uralkodó felfogás, elv) trend ez: csak az integráció, közös, egységes állami szolgáltatások, intézmények, és lehetőleg keveredett lakosság a jó, mert ezen kívül csak a bűnös, erőszakos szeparáció (szegregáció) van.  (Ezt nevezem én a liberálisfrázis-alapú politikának.) De lehet értelmes, humánus, demokratikus szeparáció is, hiszen az autonómia is az.

Egyfajta részletesebb kategorizálás. (H 47/e kategorizálás)

Valójában a következő alapvető variációk vannak.

1. Valamely közösség alkalmas az integrációra is és a nagyfokú autonómiára is, de kvázi mégsem alkalmas az integrációra, mert autonómiát akar.

2. Valamely közösség alkalmas az integrációra és a nagyfokú autonómiára is, de kvázi mégsem alkalmas az autonómiára, mert integrációt akar.

3. Valamely közösség alkalmatlan az integrációra, de alkalmas a nagyfokú, közepes autonómiára.

4. Valamely közösség alkalmatlan az integrációra és a nagyfokú, közepes autonómiára is, de akkor még mindig ott van az állami szakosított intézményű és szolgáltatású, értelmes mindenkinek jó, humánus szeparáció. Erről később lesz szó.

5. És van a legjobb megoldásnak kinevezett, egyik legrosszabb megoldás, a mindenáron való (akkor is, ha nem akar, ha nem alkalmas) integráció.

6. És van a másik rossz megoldás az erőszakos (magára hagyott, elzárt) szeparáció.

De az első szükséges lépés, felmérése, hogy melyik közösség mit akar, jelenleg még ez sem valósul meg. A második annak a felmérése, hogy mire alkalmas, természetesen ez sincs felmérve.   

Az önrendelkezés alapvető elemzése.

Lehetnek különböző fikciók, de nagy valószínűséggel a világ e szempontból nem változik ötven éven belül, megmarad az önálló nemzetek, államok, országok rendszere. Még akkor is, ha különböző nemzetközi szövetségek is kialakulnak. Ezt a kiindulópontot is rögzíteni kell.  

Ha viszont az autonómiából kizárjuk a független állam létrehozását, akkor meg kell állapítani. Jelenleg minden autonómia, még a nagyfokú autonómia is a demokratikus főnők, demokratikus beosztott (vagy demokratikus szülő, demokratikus kamasz) viszonyáról szól. Vagyis a többség képviseletét ellátó jogalkotás és az állam a demokratikus főnök.

Az elkényeztetett gyermek, a követelő és semmit nem adó, önrendelkezése nem megy. Csak ez mehet? Tessék, ezt és azt önállóan, de önerőből megteheted, én a demokratikus főnök csak abban segítek, hogy kevesebb adót kérek. Továbbá én, mint demokratikus főnők meghatározhatom azokat a népérdekű színvonalakat, amely alá nem lehet lesüllyedni. Ez tehát az önrendelkezés egyik alapja.

Természetesen pontosan meg kell állapítani, mi az, amit megtehet (ami a többségi nemzet érdekeit nem sérti, legalábbis jelentősen nem sérti). Az adócsökkentés mértéke, pedig a hasznos, közérdekű munka költsége lehet nagyjából. 

Nyilván számít a lakosság aránya, ami az autonómia erősségét illeti.

Szeparáció, szegregáció, elkülönítés, elkülönülés, önrendelkezés, autonómia, önrendelkezés, asszimiláció, integráció, (mindezek lehetnek önkéntesek, és kényszerűek) kettős identitás, felzárkóztatás, stb., stb., repkednek zavaros fogalmak, és elméletek. Mindezek csak frázisok maradnak, ha nincsenek tisztázva. Márpedig jelenleg nincsenek tisztázva egy kaotikus mellébeszélés, folyik általában.

Mindezek frázisok maradnak, ha az emberek nem választhatnak a pontosan ismert gyakorlati kategóriák közül.  Én cigánynak tartom magam, cigányokkal akarok együtt élni, de magyarokkal is, csak azért, hogy jogtalan előnyökhöz jussak, ez nem megy. És nem is jó. Valójában az embereknek kell választani, de világos, egyértelmű alternatívák közül. Úgy repkednek ezek a szavak, hogy közben a minimális közvélemény-kutatás sincs. Megint elismételem. Először is fel kellene világosítani az embereket (ehhez a vezetésnek is tisztában kell lenni a dolgokkal), azután megkérdezni őket: mit karnak.

Adott esetben az sem nagy baj, ha egy településen belül kettő, vagy több önálló közösség (önkormányzat jön létre). A közösségek ill. települések egyesülésének szétválásnak szintén megvannak a maga demokratikus játékszabálya.

A demokrácia alapszabálya azonban: a többség dönt, még akkor is, ha van kisebbségvédelem. A kisebbségvédelem (a kisebbség véleménye, a ténylegesnél nagyobb arányban számít, a kisebbség érdeke nem sérülhet bizonyos határon túl) nem írhatja felül a többség, dönt szabályt.

Mi van akkor, ha a település többsége úgy dönt, hogy nem akar a település kisebbségével együtt élni és a fizikai szétválasztás lehetetlen, ill. a kisebbség ezt nem akarja. Akkor a kisebbségnek a többség akarata szerint kell élni, még akkor is, ha van kisebbségvédelem. Ez a demokrácia alapszabálya. Aki pedig a többség normáit megszegi az szankciót érdemel.

A jelen társadalom általános nagy problémája hogy a nép, nemzetiség, vagy akár kisközösség, települési közösség akarata nincs pontosan mérve. Egyrészt nincsenek tiszta alternatívák, de ettől függetlenül sincs igazi népakaratmérés. A kettő együttesen pedig azt jelenti, hogy nincs népakaratmérés. E nélkül nem oldható meg az önrendelkezés, autonómia problémája sem.

Sok vonatkozásban (milyen erősségű önrendelkezést ill. autonómiát akar, milyen közösségben akar élni, mi a véleménye a település-szétválasztásról, összevonásról, stb.) lenne szükséges a népakaratmérés, egyszerűbben a szavazás, vagy valós közvélemény-kutatás.

A többség dönt elv, azt jelenti, hogy ahol a nemzetiség kisebbségben van, ott gyakorlatilag csak kulturális, vagy kulturális és oktatási autonómiáról lehet szó.

Összefoglalva, a lényeget, a legális kisközösségeknek, lakóközösségeknek, függetlenül attól kik a tagok, lakosok, kell lenni bizonyos demokratikus önrendelkezésüknek. Ezen kívül kaphatnak plusz önrendelkezést (jogokat) a nemzetiségiek, elsősorban kulturális oktatási szempontból, ha kisebbségben élnek. Illetve, ha többségben élnek, akkor az alapjáraton meglevő, minden lakóközösségnek (önkormányzatnak járó) kulturális oktatási, a gazdasági és közigazgatási önrendelkezés valamelyest bővülhet, ha a lakosság demokratikusan így dönt.

Az egyik önrendelkezés a közösség által befolyásolt belépés, beköltözés, kilépés, kiköltözés lehetősége.

Néhány lehetséges szabályozás a beköltözéssel, kiköltözéssel kapcsolatban.   Aki ott van (ott lakik), de mégsem tud, vagy akar alkalmazkodni, beilleszkedni, azt a közösség békés törvényes módszerekkel felszólíthatja, rábírhatja az elköltözésre. Az elköltözésébe a közösségnek be kell szállnia pénzzel, jutányos cserelakás biztosításával, stb.. Lehetőleg közös megegyezésre kell törekedni. E közösségnek joga lenne arra, hogy az üres lakásokat, házakat megvásárolja (elővételi jog) és azokat csak olyanoknak adja el, akik aláírják közösségre vonatkozó szabályozás elfogadását.  

Még pontosabban mi a közösségek, nemzetiségiek önrendelkezésnek (autonómiájának) értelme és alapvetése.

A közösség egy kissé másképpen és a jelenleginél jobban, de legalább a jelen színvonalon működtet, csinál egy, vagy több állami területet (ágazatot). És kialakít egy demokráciaszintet (döntéshozó mechanizmust) mely ugyancsak nem lehet bizonyos szint alatt. Az optimális megoldás az lenne, ha egy nemzetközi szabályzat és testület mérné és döntené el a színvonal kérdését, de amíg ez nincs, csakis a többségi nemzet állama a felettes hatalom. Vagyis jelenleg az állam joga és feladata az ellenőrzés és a döntés. (Feltételezzük, hogy egy demokratikus igazságos államról van szó.)

Nyilvánvalóan annak nincs sok értelme, hogy a kisközösség (a többségi nemzeten belüli közösség) ugyanazt tegye, mint eddig, csak át vannak nevezve a táblák, kicserélődnek az emberek. Az pedig megengedhetetlen, hogy jelen színvonalnál jóval alacsonyabb rosszabb színvonalon működtesse az állami területeket. Rosszabb színvonalon, vagyis a jelenleginél erősebben károsodik a közösség belső tagsága, vagy a többségi nemzet, vagy mindkettő.

Az előzőből pedig az következik, hogy a különböző kisközösségeket fel kell mérni, és kategorizálni kell. Az egyik, hogy mit akar a kisközösség, erről már beszéltem. A másik pedig az, hogy a kisközösség alkalmas e, a közepes, vagy nagyfokú önrendelkezésre, autonómiára, vagy a közeljövőben alkalmassá tehető. Akár tetszik akár nem, itt mérni kell az átlagos általános műveltséget, a bűnözési statisztikát, stb.. És amint erről szó volt figyelembe kell venni azokat a fontos kultúrából eredő erkölcsi, szinte világnézeti különbségeket, amely különbségek kizárják az integrációt. De ezek a világnézetek nemcsak az integrációt zárhatják ki, de hozzájárulhatnak az autonómiára való alkalmatlansághoz is. És persze azt is meg kell nézni, hogy a kisközösség milyen programmal indul el. Menet közben, pedig különböző objektív módszerekkel (statisztikai adatok, stb.) lehet elvégezni a színvonalmérést.

Erre a felvetésre is illik válaszolni.

Ugyan kérem, ez az egész hibás, hiszen a hatalom ezzel vissza tud élni. Pl. a hatalom, kategorizálja a kisközösségeket, nemzetiségieket, akkor fogja és a neki nem tetszőt, beteszi az alkalmatlan kategóriába. Szerintem jelenleg is van kategorizálás, ha nem is világos, nem is olyan mit az itt leirt, de van. Sajnos a hatalom jelenleg is sok mindennel vissza tud élni. Ennek az egyik ellenszere a pontos jog, sőt a többszörösen biztosított egymást átfedő jog. Pl. öt törvényt nehezebb kijátszani, mint egy törvényt. A másik ellenszere a demokrácia ill. a közvetlen demokrácia. Ez az elemzés nem tér ki arra, hogyan lehet egy olyan jogalkotó, jogalkalmazó rendszert létrehozni, amely meggátolja a visszaéléseket, többek között az autonómiák vonatkozásában. Ez egy másik hatalmas, szerteágazó téma. De hát azon logika is sántít: mivel hatalom mindennel vissza tud élni, ne csináljunk semmit.

Mi legyen azokkal a közösségekkel, nemzetiségekkel, amelyek nem alkalmasak, a közeljövőben nem is tehetők alkalmassá a nagyfokú, közepes önrendelkezésre, de direkt vagy indirekt módón nem is akarnak integrálódni? Indirekt módón azt jelenti, hogy nem mondják ki, de a tetteikből ez következik. Azt is meg kell jegyezni, hogy a többségi nemzetnek és a nemzetiségnek is az lenne a jobb, ha ezek az integrálódni nem akaró közösségek önrendelkezést kapnának. Vagyis inkább az önrendelkezés kialakítása felé kell törekedni, az államnak is, mintsem az integráció felé. De az a törekvés nem írhatja felül az objektív szabályozást (mire alkalmas és mit akar).

Itt jönne a szétválasztás, hogy mely állami területen nem akarnak, nem alkalmasak, képesek integrálódni. Ha a kultúra szervezése, a rendezvények szervezése, a művészetek területén önállóak, az nem probléma. Az oktatásnak azonban már el kell érni a jelen színvonalat. Ebből is kiemelkedik a társadalomtudományok oktatásának területe, a történelemoktatás és nyelvoktatás, mint problémás területek. Az önállóan kezelt „állami” gazdaság területe még problémásabb. (Megjegyzem a magángazdaság kezelése, nem igen térhet el az állami kezeléstől, hiszen az unión belül is szinte egységes.)  A közigazgatás területe pedig ennél is problémásabb. Pontosabb megoldásra jutnak, ha abból indulnak ki, hogy van vagy ötven-száz állami terület (egészségügy, szociális politika, közlekedés, közrend, stb..) és e területeket külön-külön átgondolják az önrendelkezés szempontjából.

A lényeg az, hogy rész-önrendelkezésben is lehet gondolkodni, az ötven-száz állami terület egy részének kezelésére alkalmas a kisközösség akkor azon területen önrendelkezést kaphat. Ezért minden közösség valamely mértékben alkalmas valamekkora önrendelkezésre, csak ez nem biztos, hogy eléri a közepes, vagy nagyfokú önrendelkezést. Ezért pontatlan az önrendelkezésre alkalmatlan kifejezés, és pontos, a közepes és nagyfokú önrendelkezésre alkalmatlan kifejezés.

Az államilag segített irányított (gondoskodó) önrendelkezés (a nemzetiségi sajátosságokhoz illeszkedő irányítás.). Erről már sokat beszéltem, de úgy látszik nem eleget. (H 48 problémakör)

Az viszont kijelenthető az önrendelkezés, autonómia problémája csak úgy oldható meg, ha rendkívül, sok időt, energiát, pénzt és főleg átgondolást fektetnek bele. Tehát a nagyhangú frázisok nem oldnak meg semmit. De probléma lényegét sem akarom kikerülni. Mit lehet kezdeni azon kisközösségekkel, amelyek nem akarnak integrálódni, de a nagyfokú, közepes önrendelkezésre is alkalmatlanok (egyes területeken alkalmatlanok)? Az én javaslatom, nem a kötelező integráció, és nem is erőszakos szeparáció, hanem állami szakosított szolgáltatás. De mégis van egy kötelező integráció vonatkozása abban az értelemben, hogy a végső cél mégis az, hogy az integrációra, és az önrendelkezésre is alkalmatlan kisközösséget, nemzetiséget átlagos normális kisközösségre, nemzetiségre alakítsa át, amelyik alkalmas az integrációra is és az autonómiára is. És annyiban kötelező, hogy az állam „kötelessége” lenne a szakosított szolgáltatás, tehát a közösségnek nemzetiségnek sincs választási lehetősége.

(Ne legyünk álszentek, ne veszünk el a liberális frázisokba, maga a jog nem más, mint az egyének, közösségek kötelező integrációja a társadalomba.)  A kötelező integrációnak az egyik, rossz megoldása a „nincs más alternatíva jellegű” lakosságkeverés. Ennek is két módja van a direkt lakosságkeverés, és az „erőszakolt” közös intézmények, szolgáltatások, ill. a kisközösségre szakosodott intézmények, szolgáltatások tiltása. Illetve a kettő ötvözete. Ezt az egészet én, „nincs más alternatíva” jellegű integrációnak nevezem. De ha létezik több alternatíva, és azt leszűkítik egyre, akkor az már egy erőszakolt megoldás. Szerintem az „erőszakolt” integráció rossz megoldás, már azért is, mert így sokkal nehezebb megvalósítani a kiemelt felügyelet és segítséget. Hozzátéve, hogy ez legalább ugyanolyan kötelező, mint a másik megoldás, csak mindenkinek rosszabb és a hosszú távon is kevésbé hatékony. Vagyis ebből nem jön ki a teljes integrálódás sem, de az önrendelkezésre való alkalmasság sem erősödik, ez csak fenntartja a konfliktusokat.

Az állami szakosított szolgáltatású, intézményű, nemzetiségi, lakóközösségi politika.

A másik megoldás, a jobb megoldás pedig, hogy az együtt élő közösség, amely nem alkalmas, de akarja autonómiát (közepes, nagyfokú autonómiáról van szó), nagyobb állami felügyeletet, egyben nagyobb állami segítséget, gondoskodást kap, pl. úgy, hogy a kisközösségre, lakóközösségre, nemzetiségre szakosodott állami intézményeket, szolgáltatásokat (szakosodott oktatás, egészségügy, közrend, szociális politika, stb.) alakítanak ki. Vagyis az oktatást, az egészségügyet, a szociálpolitikát, a rendőrséget, és még sorolhatnám, a kisközösség, lakóközösség nemzetiség igényeinek, kultúrájának, népkarterének megfelelően alakítják. Vagyis az adott közösségre (annak igényére, kultúrájára, karakterére szakosodik a szolgáltatás is, de az intézmény is. Ezt nevezem én állami szakosított szolgáltatásnak, vagy szakosított mindenkinek jó szeparációnak.  Ezt nevezem állami szakosított szolgáltatású kötelező integrációnak. Sőt talán ez az elnevezés a legtalálóbb: állami szakosított szolgáltatású, intézményű, viszonylagos autonómia. Ugyanis ez egy olyan szeparáció, amelyben azért érvényesülhet a kisközösség, lakóközösség, nemzetiség kultúrája, igénye, karaktere, és így megvalósul az autonómia egyik legfontosabb célja. Úgy is fogalmazhatunk, hogy így azok a kisközösségek, lakóközösségek, nemzetiségek, amelyek csak kisfokú autonómára alkalmasak elérhetnek egy kvázi közepes autonómiát.

Az önkormányzatoktól elválasztott polgármesteri hivatalok (az állam helyi hivatalai) például alkalmassá tehetők, arra, hogy a szakosított intézmények szolgáltatások alapintézménye legyen. Ugyanis itt is szükség van bizonyos fokú önrendelkezésre, önállóságra, szabadságra, adott helyhez, helyzethez illő döntésekre. 

 A liberális frázisokat felül kell írnia a mindenkien jó valóságos megoldásoknak.

Az előző elmélkedés választ ad arra is, hogyan lehet összeegyeztetni a szociálpolitikát és az önrendelkezést.  A szociálpolitika pontatlan elve: minden önhibáján kívül rászorult kapjon egyforma állami (társadalmi) segítséget, ellátást. A pontos elv ez: minden önhibáján kívül rászorult kapjon közel egy színvonalú, amely lehet más kivitelezésű, más módszerű is, segítséget, ellátást. Az önrendelkezés keretén belül az önrendelkező kisközösségnek kell adnia a segítséget, ellátást. Más esetekben pedig az államnak kell ezt adnia, hozzátéve, hogy adott esetben az államnak is a kisközösségre szakosított ellátást, segítséget kell adnia.

Kitérés a cigányproblémára.

Hát ez a probléma (a cigányprobléma is) is szépen összejött. Azt sem merik bevallani, hogy ezt (ezt is) a Kádár-rendszerben megoldották, a probléma nem lépte túl a felháborító, a megengedhetetlen, a kezelhetetlen határát. Jelenleg pedig szépen összejött a cigányság kultúrája, szaporodása, a liberális ideológia, a tisztességtelen rendszer kisugárzása, a gyenge, rendetlen rendőrség és állam és nem utolsó sorban, a rossz kisközösségi, nemzetiségi, politika. Szépen összejöttek és összeadódtak, összeötvöződtek ezek, és kikerekedett belőle a kezelhetetlen cigányprobléma. A rossz kisközösségi, nemzetiségi politika lényege: egy erőltetett (nincs más alternatíva), de éppen ezért is meghiúsuló integráció. Kisiskolás szintű logika: ami nem megy az nem biztos, hogy jobban megy, ha jobban erőltetik. Sőt az is lehet, hogy azért sem megy, mert erőltetik, bár az erőltető vakhitében ezt észre sem veszi.  

A cigányságnak amúgy is van egy a kultúrájából eredő az európai erkölcstől eltérő erkölcse. Ezt hizlalta a tovább a magyar rendszerváltozat tisztességtelensége, a vezetők lopása, a tisztességtelen magángazdaság, stb..  Persze vannak rendes cigányok, és persze mivel népről van szó, nagyon óvatosan kell fogalmazni, de azért a hallgatás, mellébeszélés sem jó megoldás.

(Ugyanakkor ne keverjük „az egyént soha nem szabad faji, nemzetiségi, vallási, stb. szempont alapján megítélni” azzal, hogy azért a közösségeket, népeket óvatosan udvariasan meg lehet ítélni.)

A megoldás első lépcsője hogy őszintén feltárják a probléma minden vonatkozását. Vannak rendes cigányok is – így szól a gyakori letorkoló frázis. Én cigányok helyébe megsértődnék ezen a kijelentésen. Bármely nép népkaraktere az átlagból, a többségből indul ki. Az átlagtól (többségtől) való eltérés természetes, jó és rossz irányban is. De nem is illik egy népet, egy kultúrát minősíteni. A lényeg, az hogy a népkarakterének, erkölcsének bizonyos részei oly erősen ütköznek egy jobb fejlettebb rendszer, rendszerváltozat eszmeiségével és gyakorlatával, hogy az visszahúzó erőt jelent. Tehát az, hogy itt tart ma hazánk, abban egy tényező a sok közül a cigányprobléma. Ha pedig előre akarunk menni, akkor többek között a cigányproblémát is meg kell oldani. A cigányprobléma pedig addig nem lesz megoldva, amíg a cigányság átlagában, többségében a csalás, lopás megítélése,  tanulás megítélése, a munka megítélése nem lesz  olyan amilyent egy fejlettebb rendszer igényel. Vagy legalább olyan, mint az átlagos magyar megítélés, amely eltér attól, amit egy fejlettebb rendszer igényel, de attól is, ami a cigányátlag hozzáállása.

De ahhoz, hogy elérje ezt az erkölcsi (világnézeti) szintet, állami szakosított szolgáltatás, gondoskodás, szükséges. A cigánysághoz alkalmazkodó oktatás, a cigánysághoz alkalmazkodó munkarend, a cigánysághoz alkalmazkodó közrend-védelem, a cigánysághoz alkalmazkodó szociálpolitika. Akár visszatetsző akár nem anyagi támogatásba kell részesíteni azokat a cigányokat, akik segítik, támogatják a gyerekeik oktatását. A jó tanulók szüleinek nagyobb anyagi támogatás szükséges. Az oktatás jelentős részének erkölcsi oktatásnak kell lenni. Az oktatást helybe kell vinni, stb.. Ugyanígy fel lehet sorolni, mi a cigányságnak megfelelő munkarend. Mi megfelelő közrendvédelem. Mi a megfelelő szociálpolitika.

Egyfajta összegzés. 

A nagyfokú és közepes integrációra és autonómiára alkalmatlan nemzetiségnek, a nemzetiség sajátságaihoz illeszkedő, állami szolgáltatást, gondoskodást kell kapni. Mely szolgáltatás, gondoskodás más, mint a többségi nemzeté, de összesített színvonala nem maradhat el attól.  Ez nevezhető, állami szakosított intézményű szolgáltatású mindenkinek jó, értelmes szeparációnak, ill. viszonylagos autonómiának is. Vagy, államilag segített, irányított önrendelkezésnek. A lényege az, hogy a nemzetiségnek a kultúrához, népkarakterhez illeszkedő oktatása, egészségügye, szociálpolitikája, stb. legyen, amihez önálló intézmények, intézményrészek szükségesek. Ill. hogy az elmaradottság nagyobb erőket, több embert igényel.

Másképpen: ahol nem jöhet létre autonóm nemzetiség, ott az állam kötelessége a szakosított szolgáltatást, gondoskodást és annak szükséges színvonalát nyújtani. Pl. a kétnyelvűség, a kétnyelvű hivatalok biztosítása az egyik ilyen szakosított szolgáltatás. Pl. a kultúrához, népkarakterhez igazodó (szakosított) oktatás, is ilyen szolgáltatás és még lehet sorolni.  A végső cél az, hogy egy viszonylag jó és szabad élet mellett a kisközösség, nemzetiség alkalmassá váljon az integrációra és a nagyfokú önrendelkezésre is.

Egy bizonyos színvonalat kell biztosítani függetlenül a ráfordított pénztől, munkától. Továbbá a módszer hatékonysága számít, és az hogy biztosítsa a színvonalat, és nem az, hogy az országosan egységes legyen.

Az optimális megoldás az lenne, ha egy nemzetközi szabályzat és testület mérné és döntené el a színvonal kérdését, de amíg ez nincs, csakis a többségi nemzet állama lehet a felettes.  

Ahol létrejöhet (mert akarják, és mert alkalmasak) az önrendelkezésre, autonómiára ott az államnak arra kell törekedni, hogy minél előbb létrejöjjön a normális autonómia, amely nem elszakadás.   Ott magának, az önrendelkező kisközösségnek, nemzetiségnek kell a színvonalat és a szakosított szolgáltatást, szabályozást, gondoskodást nyújtani. Az országos sémától való eltérés és a szükséges (jelenlegi, átlagos) színvonal felüllépése, pontosabban ezek lehetősége adja meg az önrendelkezés lényegét.

Lehetséges még, vannak kisközösségek, nemzetiségiek, akik nem akarnak különösebb önrendelkezést. Ekkor az országos egységes eljárásokat kell alkalmazni, ezeknek kell megadni az átlagos jelen (viszonylag magas) színvonalat, amihez a többi színvonalat mérni lehet.

A kisközösségeteket, nemzetiségieket kategorizálni szükséges, mi a valódi szándékuk az önrendelkezést illetően. Illetve, hogy milyen és mekkora önrendelkezésre alkalmasak.

A lehető legnagyobb önrendelkezés elvének, a rész-önrendelkezés elvének is érvényesülni kell. Vagyis, hogy az ötven-száz állami terület (kultúra, oktatás, egészségügy, természetvédelem, középületek, közutak, köz-közlekedés, a közösség gazdasági terve, a közrend, szociálpolitika, stb.) vonatkozásában, azon területeken, amelyeken akarják, és amelyre alkalmasak ott kapjanak a színvonalhoz kötött, lehetséges fokú önrendelkezést. Ezek szerint nem, három-négy, de legalább tízféle önrendelkezés, autonómia lehetséges. 

Meg kell adni az embereknek a jogot, és a pénzügyi lehetőséget (csökkentett adó), hogy önrendelkező közösséget, lakóközösséget alkossanak, hogy az ilyen emberek egy helyen lakhassanak. Amely közösségeknek lehetnek saját önálló „civil szervezésű” szolgáltatásaik, intézményeik. Az ilyen közösségek a demokratikus „többség dönt elv” és a „kötelező kisebbségvédelem” elv mellett működhetnek. Valamint a színvonaltartás elve mellett, vagyis a jelen színvonalát semmilyen vonatkozásban nem léphetik (legfeljebb 5%-kal) alul saját közösségükben és a többségi nemzetnek sem okozhatnak kárt. Az ilyen közösségekben élő egyéneknek családoknak csoportoknak alkalmazkodni kell a többséghez.

Az egyik önrendelkezés a közösség által befolyásolt belépés, beköltözés, kilépés, kiköltözés lehetősége.

Jelenleg ezen elvek még az érvényesülés közelében sincsenek. Pl. nincsenek igazi önkormányzatok. Pl. nincs mérve a kisközösségek, nemzetiségiek igazi szándéka. Jelenleg az általános elfogadott és követett (uralkodó felfogás, elv) trend ez: csak az integráció, közös, egységes állami szolgáltatások, intézmények, és lehetőleg keveredett lakosság a jó, mert ezen kívül csak a bűnös, erőszakos szeparáció van. Amíg ez a nézet uralkodik (nincsenek felismerve a további jó variációk) és amíg az alapelvek, és minimális feltételek, sincsenek biztosítva, addig biztosan nem lehet jó kisközösségi nemzetiségi politika. És a jó kisközösségi nemzetiségi politika hiánya konfliktusokat gerjeszt azon országok között, amelyekben jelentős nemzetiség él, ill., amelyek a jelentős nemzetiség „anyaországai”.

Felsorolom a tisztázatlanságokat. Az igazi önkormányzatok problémája. Nincs tiszta beszéd a távlati célokat illetően.   Nincs mérve és figyelembe véve a népakarat. Tisztázatlan mi a szeparáció, az erőszakos integráció és a szükséges integráció. Tisztázatlan mi az autonómia, mi az autonómia lényege. És az egyéb zavarosságok tisztázatlanságok kategóriája, amelyet a sokasága miatt nehéz lenne felsorolni. Mindez hazai tisztázatlanság, ezért nem okolhatjuk a szlovákokat, románokat.

Érdekes furcsaság, hogy a szélsőséges nacionalisták is kedvelik az „erőszakolt” minden áron való integrálást, és az elv-ellenfelüknek a liberálisoknak pedig ez az egyik vezérelvük. Tehát a két ellentétes ideológia, igaz más okokból, de ugyanazt kultiválja. Talán ezért is ez az uralkodó elv. Ugyanakkor megint elmerenghetünk a liberális eszmerendszer egy újabb ellentmondásán, amennyiben általában az önrendelkezés a szabadság élharcosai, de az erőszakos integráció hívei is.

Amennyiben Magyarország komolyan gondolja a nemzetiségi ügyek és egyben a szomszédos országokkal való konfliktusok megoldását, akkor egy világos alapelveken nyugvó, világos keretszabályozáson nyugvó a lehető legnagyobb önrendelkezést adó kisközösségi, lakóközösségi és nemzetiségi rendszert, politikát alakít ki. Olyant, ami példamutató, olyant, amelynek elméletével és gyakorlatával oda lehet állni a világ elé, az unió elé.

A jó kisközösségi, lakóközösségi, nemzetiségi politika nem gerjeszt konfliktusokat, a rossz konfliktusokat gerjeszt az országok nemzetek között.  Így függ össze többek között a belpolitika és külpolitika.

Kitérés arra, hogy az „egyetlen megoldás az integráció” hangoztatói hihetetlenül farizeus, álszent emberek.

Ezek az emberek, politikusok, liberális értelmiségiek, gazdag emberek, ülnek a maguk kényelmes a cigányságtól távoli otthonukba. A gyáraikba, a vállalkozásaikba egy cigánnyal sem engednek be többet, mint mások. Személyesen elzárkóznak a cigányság elől, miközben megy az álszent szövegelésük. Hogy is képzelik ezek az emberek? Mi sunyiban megmaradunk a felső kaszt, akik jól élünk, akik irányítunk, és ott lenn, a por nép legyen már tisztességes, legyen befogadó, viseljen már el egy kis megpróbáltatással még többet, mert mi így csitítjuk a lelkiismeretünket. Vagy, és, mert mi így látjuk jónak, a hatalmas okosságunk miatt nem is szükséges az átgondolás. Vagy, és, mert ha alul a marakodó, elégedetlen, alja nép van, akkor mi megmaradhatunk itt sutyiban felső kasztnak.

Az országok (jellemzően szomszédos országok) közötti konfliktusok alapvető elemzése.(H 49 problémakör és kategorizálások)

1. A szomszédos országok viszonya általában szükségszerűen rossz, rosszabb, mint a távolabbi országok viszonya, mert a történelem nem a békés egymás mellett élesről szólt, és még jelenleg sem arról szól, bár van némi fejlődés. És még az is fontos, hogy ez a rossz viszony többnyire a vezetésnek „köszönhető” és nem a népnek.

2. Az országok saját belső kisközösségi és nemzetiségi politikája is általában hibás. Az elmélet és a gyakorlat is zavaros, hibás. Ezért mindig kialakulnak a konfliktusok, ill. ennek rendezése nélkül nem szűnnek meg a szomszédos országok közötti konfliktusok sem.

3. Nem hiszek abban a párbeszédben, vitában, amelyben nem jelenik meg önkritika, amelyben nem jelenik meg a másik fél részigazságainak, jogos sérelmeinek elismerése, (az udvarias fél ezeket teszi előre), de az is gyanús, amelyben nem jelenik meg a másik fél kritikája.

A politika, külpolitika rendszerint a két szélsőségbe esik: szőnyegaláseprő eltussolás, hallgatás, megalkuvás (éppen a szövetség kihangsúlyozása az érdek), vagy átgondolatlan hangoskodás, és egyoldalú átgondolatlan cselekvések (éppen a konfliktus felerősítése az érdek). A szőnyeg alá sepert probléma általában kétszeres erővel tör a felszínre. A nagyhangúság (mi vagyunk az erősek, mert keményen megmondjuk), valódi eszközök nélkül, pedig csak a konfliktus kiélezésre jó. Megállapítható, hogy azon ország van előnyösebb helyzetben, amely területén a nagyobb számú nemzetiség él, mert ezek helyzete, zsaroló-pozíció. Meg kell állapítani, hogy a gyenge szegény ország, illetve a vesztes ország van hátrányosabb helyzetben.

Amíg nem lesz megfelelő vitakultúra, tárgyalási kultúra, kiegyensúlyozott külpolitika, addig kevesebb esély van a konfliktusok rendeződésére.

4. Az országok nemzetek vezetéseinek általában nem érdeke a konfliktusmegoldás. Az ellenségkép mindig jól jön. A nemzeti beállítódás kihangsúlyozása pedig népszerűség-fokozó, ezzel akár választásokat is lehet nyerni. Ha nincs konfliktus, akkor megszűnik egy fontos ellenségkép és népszerűség-javító mód. Természetesen nagy különbségek lehetnek a különböző vezetések között, de még az átlagos, normális vezetéseknek sem érdeke általában a konfliktusok teljes megszűnése. (És a médiának sem érdeke, hiszen akkor megszűnik egy érdekes nézettséget növelő téma.) Talán ebből vezethető le minden ok, pontosabban, az hogy még a viszonylag megoldható okokat sem oldják meg.

5. Általában az emberek, és a vezetők is, a megfontolt (csendes) többséget (a nemzet, nép többségének véleményét cselekvéseit) tévesen azonosítják egy hangos kisebbséggel, ill. a vezetéssel, (ezek véleményével, cselekvéseivel).

Meg kell állapítani a múltban és jelenben az ország elit vezetése 70%-ban meghatározza a nemzet ország tudatát és főleg a cselekvéseit, legalábbis a fontos cselekvéseit, a történelmi eseményeket. A nép többnyire a kiszolgáló munkás szerepét tölti be.  A nemzet tudatát, a vezetés közvetlen, vagy közvetve (pl. a közoktatás által) erősen befolyásolja. Az ország cselekvéseit pedig döntően, közvetlen, vagy közvetve (pl. a törvények, a nemzetiségi politika, a külpolitika, háborúkba való részvétel által és még hosszan lehet sorolni) a vezetés határozza meg.

Tehát amikor azt mondják ilyenek románok, szlovákok, magyarok, stb. az általában így igaz: ilyen a román, a szlovák, a magyar, stb. vezetés, illetve az a hangos kisebbség, amelyik megmutatkozik. És nem azt jelenti ilyen a román, a szlovák, a magyar, stb. nép többsége. Nem azt jelenti, hogy ilyen a román, szlovák, a magyar, stb. átlagember. Ellenben, általában a kijelentő tévesen mégis nép többségére, az átlagemberre gondol.

A „nem biztos, hogy azonos” azt jelenti, hogy nincs kizárva, hogy a többség véleménye nagyjából nem lehet azonos a vezetés véleményével, ill. egy hangos kisebbség véleményével, hanem azt jelenti, hogy többnyire nem pontosan azonos, és gyakran egyáltalán nem azonos. És mindezzel nem hangoskodást akarom lejáratni, mert az is lehet szükséges és jó. Csupán megállapítom, hogy a csendes többség, véleménye, amit nem mérnek, összegeznek, nem ismeretes, gyakran többnyire nem azonos a vezetés, ill. hangos kisebbség véleményével. Többnyire miért nem azonos, ha nem ismert, ha nincs rá konkrét bizonyíték? Ez logikailag is levezethető, amibe itt nem megyek bele.

De ez is helyes gondolatmenet: nem ismeretes, lehet hogy azonos, lehet hogy nem, de amíg nem biztos, hogy azonos, addig nem lehet kijelenteni, hogy azonos.

Amíg ezen téves azonosítás fennáll, addig nem oldódnak meg a konfliktusok.

(A nép alatt az országban élő emberek többségét értem.)

6. Annak ellenére, hogy szomszédos népekről van szó, a két nép ezer szállal összefügg, a népek alig elégtelenül ismerik egymás, történelmét, történelemfelfogását, a közös történelmet, a másik nép kultúráját, karakterét. És azt sem mi a szomszéd nép véleménye és miért az a véleménye a mi népünkről. És a jelen helyzetet a jelen konfliktust is csak felületesen ismerik. Amíg ez a hiányosság fennáll, addig nem csökkenthető a konfliktus.

7.  A nemzetközi jog hiányos és zavaros e tekintetben. Ezt a gyakorlat bizonyítja elsősorban. Itt van pl. a magyar verések, vagy pl. a nyelvtörvény, stb., események, és ezekre zavaros, semmit sem érő nemzetközi reakciók érkeznek. 

Hol a szankcionálás határa, mik szankciók és még sok minden tisztázatlan. Persze mindenek előtt kellene egy objektív helyzetfeltárás, ami szintén hiányzik.

Az országok közötti konfliktusok problémája jogi szempontból is egy különleges probléma.  Egyfelől a konfliktus elmérgesedhet, ha nem előzik meg. A fő-pofátlan ország teljesen elszemtelenedhet, ha hagyják. Mindennek nem az okozó vezetés issza meg a levét, hanem valamelyik nép, vagy néprész. A jognak nem az országot kell védenie, hanem a népet. A szankciónak sem az országra kellene irányulni, hanem a vezetésre. Az is különlegessége hogy a jog nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy mely ország vezetése a bűnösebb az elmérgesedési folyamatban. Az elmérgesedési folyamatot is értékelni kell. Így az ország esetleg egymástól elhatárolódó különböző vezetései mégis összekapcsolódnak. Az ország jelenlegi vezetését (elvileg csak ők szankcionálhatók) nemcsak jelen tettei miatt kell megítélni (pl. leváltani), hanem amiatt is, hogy nem határolódnak el, vagy csak szavakban határolódnak el a múlt vezetéseitől, lényegileg folytatják a hibás nemzetiségi politikájukat és konfliktusgerjesztő külpolitikájukat. Tehát a jelen tetteihez, valamennyire csökkentve, de hozzáadódik a múlt, vagyis a folytatás vétsége.

Az elmérgesedési folyamatot is vizsgálni kell. Pl. ki volt az eredeti kezdő. Menet közben ki ütött sűrűbben, nagyobbakat. Az utolsó konfliktus-sorozat kezdője ki volt. Az utolsó sorozatban ki ütött többet, nagyobbakat. És persze ott van a legutolsó aktuális konfliktus, amit vizsgálni kell. Ugye itt az a probléma, hogy az utolsó konfliktus esetleg nem jelentős, vagy önmagukban a vétségek, ütések nem jelentősek. De a nemzetközi jognak az elmérgesedés hatalmas károkozásával, és bűnével kell számolnia.

Az is kérdés, hogyan szankcionálható a vezetés, ha a nép nem váltja le. Vagy ekkor már szankcionálható a nép is. És mi a belügy, és mi a külügy?

Szóval nagyon sok itt a tisztázatlan alapkérdés, a nemzetközi jog még az alapelvek tisztázásig sem jutott el. 

Hiába tűnik okosnak a jog, az legfeljebb okoskodó, addig amíg az alapelvek sincsenek tisztázva.

Az is kérdés, hogy mi végre van pl. az EU, milyen fura szövetség ez, de ebbe most itt nem egyek bele. Ez is hosszú.

Amíg nem lesz megfelelő nemzetközi jog, addig nem lehet a nemzetközi konfliktusokat megoldani.

8. A közoktatás hiánya (általában mindkét ország vonatkozásában). Nem oktatják hogy a vezetés, ill., a hangos kisebbség nem azonos a néppel.  Nem oktatják, a szomszédos országok történelmét, a közös történelmet, a kultúrát, a népkaraktert, a konfliktusok történetét, jelen helyzetét. Pl., többet tudunk Angliáról, Franciaországról, Amerikáról, egyenként, mint a szomszédos országokról összességében. Nem oktatják a normális nacionalizmust, a túlzott nacionalizmust, a rasszizmust, illetve az utóbbiak ostobaságát, károsságát. Nem oktatják a hódító háborúk, az elnyomások ostobaságát, károsságát.  És még sok mindent nem oktatnak. Amíg nem lesz normális közoktatás, addig nem oldódnak meg a konfliktusok.

9. A konfliktusról, annak előzményeiről vannak elfogult részelemzések, de nincs egy objektív átfogó, (a népek közös történelmét, karakterét, kultúráját, felfogását, jelen helyzetét, stb. tartalmazó), összesített elemzés.  Ez is szükséges lenne a konfliktus megoldáshoz.

Mindenki hibás, legalábbis elégtelen működésű, aki nem készít objektív átfogó, de összesített helyzetfeltárást,  Azért felsorolom kik ezek. A nemzetközi szövetség a nemzetközi jog. A belföldi politika. A társadalomtudomány. A köztájékoztatás. A politikai (nem közszolgálati) média. Az un. tényfeltáró újságírás sem áll elő ilyen elemzéssel. A civil szektor tudománya pl., könyvkiadás sem áll elő ilyen elemzéssel. Senki nem áll elő.

Lehet, hogy itt egymásra mutogatásról van szó, nem az én dolgom, mondhatja minden felsorolt. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor legalább a hivatalos társadalomtudománynak lenne a kötelessége, az ilyen elemzés. Hiába van szólásszabadság, hiába van információrobbanás, a lényeges dolgok nem születnek meg.  Nagyobb esély van objektivitásra, ha a konfliktusban álló országok együttműködésével jön létre az elemzés. Legalábbis az eltérő állampolgárságú elemző emberek együttműködésével. Vagy ha egy pártatlan kívülálló készíti.

Kitérek néhány általános elemzői hibára. A szubjektivitás hibája, elfogult lesz (tisztelet a ritka kivételnek) az elemzés, mert mindenki saját helyzetéből, szemszögéből indul ki. A szétszedő analízis minden téren eluralkodott, az átfogó összegzés elsatnyult, szinte nincs.

Amíg nem lesz objektív átfogó összesített elemzés a konfliktusról, előzményeiről, a közös történelemről,  az elmérgesedési folyamatról, a vezetők szerepéről, a manipulációkról, a véleményváltozás történetéről, stb. addig  kevesebb esély van a rendeződésre.

10. A következő pedig a konfliktus és verseny összefüggése.

Amennyiben az emberek általában konfliktusfüggők, akkor fölöslegesek e tanulmány elmélkedései. Hiszen akkor az emberek keresnek és találnak okot a konfliktusra, akkor reménytelen a békés problémamentes világon gondolkodni. Én inkább így fogalmazok: elérhető, hogy általában az emberek ne konfliktusfüggők legyenek, hanem versenyfüggők. És amennyiben a versenyek békések, igazságosak és szabályozottak, akkor lényegében feloldódik a probléma.

A lényeg az, hogy míg nem lesz szabályozott igazságos országok közötti nemzetközi verseny és elbírálás, addig kevesebb esély van a rendeződésre.

11. Fokozza a konfliktusok kialakulást, ill. csökkenti rendezés esélyét a különböző és gyakori belső válságok és világválságok. A történelmi világfejlődés (rendszerfejlődés) ezen a válságokkal övezett gyenge szinten van.

12. Fokozza a konfliktusok kialakulását, az hogy a múltban még napjainkban is létrejönnek, „új” nemzetek, országok, (nemzetállamok), amelyek helyzete, identitása, politikája, kiforratlan. A történelmi világfejlődés (rendszerfejlődés) ezen a szinten van.

13. A vezetés (egyes vezetések a vezetők átlaga) nem ismeri fel a következőt, és megtéveszti a népet is. Az eddigi történelmi világfejlődés (rendszerfejlődés) arról szól, hogy a döntően saját érdeküket néző népek, országok, vezetések, csoportok, amelyek, jelenleg is, jobb esetben rövid távú érdekszövetséget kötnek. Vagy jobb esetben viszonylag békésen versenyeznek. Rosszabb esetben erőszakosan harcolnak, hódítanak, leigáznak.  A rövid távú érdekszövetség azt jelenti, hogy a felek viszonylag szelíden, de ki akarják használni a másikat. Gyakoribb változat, ha az erősebb fél sunyi rejtett módón, kihasználja a gyengébb felet. Tehát országok között eddig jellemzően nem jött létre az igazi barátság, az igazi szeretet, az önzetlen segítség. (A megoldás nem a barátság, szeretet kialakításának próbálgatása, hanem egy korrekt, demokratikus, igazságos hosszú távú világszövetség. Az EU messze van ettől, de az ENSZ is.)

Van itt azonban egy egyszerű logikai felismerés, ill. annak a hiánya. Más dolog az, ha valami nincs, de jó lenne, ha lenne, és arra törekszem, hogy létrejöjjön, de jelenleg nincs. És egészen más dolog, ha feltételezem, hogy valami már van, csak elő kell csalogatni. Más dolog, vagyis más cselekvést, más politikát igényel.

14. Az emberek és vezetők egy részében meglevő, túlzott nacionalizmus, rasszizmus, előítélet szintén gátolja konfliktusok megoldását

15. A liberális frázisokra (pl. nincs más alternatíva, mint az integráció) épülő kisközösségi, nemzetiségi politizálás ugyancsak gátolja konfliktusok megoldását.

Felsoroltam itt tehát kb. tíz-tizenöt olyan okot, amelyek szinte önmagukban is meggátolják, hogy rendeződjenek az országok közötti, jellemzően a szomszédos országok közötti konfliktusok. Ha pedig mind a tíz-tizenöt ok fennáll, márpedig többé-kevésbé fennáll, addig semmi remény nincs a megnyugtató, hosszú távú rendeződésre.

A jelen államkapitalista rendszerben általában nem lehetséges a nemzetközi konfliktusok megnyugtató rendezése, de persze a rendszerváltozat sem mellékes. Nem lehetséges pl. vezetés érdeke, a rendszerből eredő közoktatás, a nemzetközi jog hiányossága (mely hiányosság eredetében kimutatható a rendszer) és még sok minden miatt. És akkor még a szegény országokra, gazdag országokra felosztó politikáról nem beszéltem. És a direkt és indirekt elnyomásokról, kizsákmányolásokról sem, és még sok mindenről nem beszéltem.

A felsoroltakat itt nem tudom végigelemezni, de néhány gondolat, pl. 13. ponthoz.

Tulajdonképpen a szlovák-magyar konfliktus kapcsán ébredtem rá arra, hogy magyar vezetések (mondjuk 500 éve) nemcsak önzők, antidemokratikusak voltak, vannak (tisztelet a ritka kivételnek), de ostobán naivak is. Vagy nevezzük ezt idegenmajmolásnak, önállótlanságnak, hazafiatlanságnak és naivságnak? Vezetője váltogatja, de lényeg, a külső segítségben való túlzott bizakodás, ugyanaz.  A magyar vezetések, vezetők mindig hihetetlen erősen bíztak egy nem létező külső segítségben. Tehát nem ismerték fel a 13. pontban elmondottakat. Kezdjük, mondjuk a Habsburgokban való bizalommal. (De Rákóczi és Kossuth sem kapott külső segítséget.) A Habsburgokba, a monarchiába vetett bizalom vége  magyar szemszögből, az I. Világháború,és annak elvesztése, ennek következménye Trianon.  Aztán jött a Németek (a fasiszta német vezetés) iránti bizalom, (majd ők segítenek), ennek vége a II. világháború elvesztése. Aztán jött a Szovjetunióba vetett feltétlen hit. Hozzátéve, hogy 56-ban pedig elmaradt a nyugati segítség. És azt is hozzátéve, hogy 54 után a keleti blokkban talán mi voltunk azok, akik legkevésbé hittek a Szovjetunióban, de még ez a hitetlenség is kevés volt. De aztán jött a rendszerváltás, ekkor viszont igen erősen két vonalon is előjött az ostoba naivitás. Majd nagytőke megsegít (a nagytőkések Róbert bácsik) aminek a vége a jelenlegi eladósodott siralmas gazdasági helyzet.  A másik pedig, majd az EU segít. És napjainkban tapasztaljuk, hogy az EU nem segít, és ezt viszonylag nyíltan meg is mondja.

Tehát magyar vezetések, vezetők a súlyosan fájó előzményekből sem tanulva újra és újra elkövetik ugyanazt a hibát: egy nem létező külső segítségben bíznak, azt létezőnek gondolják.  (Természetesen itt nemcsak naivitásról van szó, hanem arról is, hogy az aktuális magyar vezetésnek e „szövetségekből” rövid távú haszna is volt, a nép érdekével pedig nem foglalkozott. De azért fennáll itt az ostoba naivitás aspektusa is.)

Ráadásul be kell ismerni: magyar nép, részben okkal, részben ok nélkül az átlagosnál kevésbé kedvelt népek közé tartozik. (Talán ehhez a népszerűtlenséghez hozzájárul, a Habsburgokkal, és a nácikkal való lepaktálás. Vagy éppen napjainkban a nagytőkéhez való vonzódás. Ugyanakkor a lepaktálások mellett  szavakban, külsőségekben mindig volt egy erős nemzetieskedés, ezek szerint  mi magyarok finoman szólva is ellentmondásosnak látszunk és azok is vagyunk. De megint kihangsúlyozom azt, hogy nincs elfogulatlan közös történelem. És azt hogy vezetés és a hangos kisebbség nem azonos a néppel.) Tehát az is illúzió, hogy a világ nem erről szól, de mi magyarok kivételek vagyunk.

Mikor ismeri fel a vezetés? Nincs külső segítség, döntően csak saját magunkra számíthatunk.

Gondolatok a következővel kapcsolatban „meg kell állapítani, hogy a gyenge szegény ország, illetve a vesztes ország van hátrányosabb helyzetben” .

Lehet, hogy a kevés nyelvű, kevés szokású ország gyenge. De az biztos, hogy gazdaságilag tönkretett, a gyenge demokráciájú, gyenge erkölcsű ország, vagyis gyenge és szegény ország, az minden szempontból gyenge.

Többen a rendszerváltáskor azt mondták (nagyon helyesen egyébként), hogy a legjobb külpolitika, egy erős, gazdag (jól működő, magas demokráciájú) ország létrehozása. Nos ez nem jött létre. És vesztesek is vagyunk, amennyiben lemaradtunk a rendszerváltó országok „versenyében”. Ez is befolyásolja, nem is kevéssé, pl. szlovák-magyar viszonyt. És Magyarország nemzetközi, és EU-s respektjét. Sajnos azt is meg kell állapítani, hogy ez „verseny” volt az eddigiek közül a leginkább szabad, kívülről legkevésbé befolyásolt verseny.  Az megint más kérdés, hogy a magyar vezetés gyorsan keresett egy külső leigázót, (a nemzetközi nagytőkét), így magyarok valójában már évszázadok óta nem szabadok. De erre senki nem kötelezte a magyar vezetést, maga a verseny viszonylag szabad, igazságos. (Lehetne sokkal igazságosabb amennyiben a nemzetközi jog saját vezetésétől is megvédené a népeket, így valóban népek közötti verseny jönne létre, és nem a vezetések versenye. De ez nincs, erre csak törekedni lehet. Egyelőre „a csak magunkra számíthatunk” jegyében, saját belső erős, szigorú, demokráciát kell kiépíteni, ez védené meg a népet.)

A lényeg az, hogy mindenki, pl. egy EU-s vezető is ezt gondolja: miről beszélnek ezek, hiszen sehol sincsenek, a leggyengébb ország az unióban.

De mit gondolnak a szlovákok. Most egyértelműen kiderült hogy mi népünk különb, mint a magyar nép. Az, hogy magyarok árnyékában éltek a szlovákok, csak hátrányt jelentett a szlovákság számára. A magyarok jobban teszik, ha ezek után csendben maradnak és behúzódnak a határaik mögé. Félő, hogy hozzánk is áthozzák saját gyengeségüket, erkölcstelenségüket. Mi a szlovákiai magyarságnak magas életszínvonalat tudunk nyújtani, nálunk magasabb az életszínvonal, mint Magyarországon. És az önrendelkezésük is magasabb, mint amit korábban ők nyújtottak a szlovákoknak. Az igaz, hogy vannak itt korlátozások, de ezt csak önvédelemből tesszük.

Mindez a gondolatmenet, abból ered, és az ad neki alapot, hogy jelenleg valóban gazdaságilag, pénzügyileg mindenképpen fejlettebb ország Szlovákia. De demokratikusan és erkölcsileg sincs lemaradva, kivéve a nemzetiségi politikát.  Valóban lehagyott minket a versenyben, valóban mi vagyunk a vesztesek. Ide is, e külföldi megítéléshez is, vezetett Magyarország minden vonatkozású lerontása. Innen nehéz felállni.

A magyar logika egészen más. Egyrészt a múlt az nem is annyira rossz, meg a jelent ne keverjük a múlttal. És egyébként mi is elnyomottak voltunk. Másrészt mindez másodlagos, mert ott vannak az emberi jogok, meg a nemzetiségi jogok, stb..

A két logika, merőben eltér egymástól. És a történelmi múlt értékelése is merőben eltér egymástól, mert mindkét fél (főleg a szlovákok), a másik ütéseit hangsúlyozza ki, a sajátját pedig önvédelemnek, vagy jelentéktelennek veszi. De talán ennek is ez az alapja: lám bebizonyosodott, mi vagyunk a különb nép.

Magyarországnak valahogy a jelenével, a közeljövőjével (nem a múltjával) kell bizonyítani, hogy hibáztunk, de értékes nemzet, nép vagyunk. Elsősorban saját magunknak kell megmutatni a jelen értékeinket. A másik része a megoldásnak, hogy a mi logikánk hangoztatása mellett, a vitában a szlovák logikához is alkalmazkodni kell. Egyébként egymás melletti elbeszélés folyik.

Miért nincsenek pl. szlovák vagy román kulturális napok? Vagy szlovák, vagy román filmhét? Azért mert ők sem – ez gyerekes. Ettől gyengének látszanánk –nem inkább erősebbnek? Vagy nem bíznak az emberek ítélőképességében. Az embereket inkább a homályosság zavarja.

És van itt még egy dolog, a gyenge, szegény egy országtól, a külföldön élő nemzetisége is könnyebben elfordul. A szlovák politikában tehát van ráció, amikor ebben a helyzetben gyakorol nyomást annak érdekében, hogy elfordítsa pl. a magyar nemzetiséget az anyaországtól. Az már viszont vitatható, hogy egyáltalán a cél ésszerű: megszüntetni nemzetiséget, megszüntetni a normális önrendelkezést, a normális elkülönülést.  

Valójában az alapkérdést kell feltenni: vezetésnek érdeke a konfliktusok megoldása?

A fenti fejezet csak akkor érthető meg teljesen, ha mellétesszük „A szabályozás, jog, problémaköre az önrendelkezési (önálló hatalmi) fok és a demokráciaszint vonatkozásában. Az önrendelkezési fok és a demokráciaszint összefüggései és megállapítása.” című elméleti rendszertényezőt. Ez a jogról szóló tanulmányrészben található meg.

Valamint úgy érthető meg, ha mellétesszük „Az egész tanulmány kiegészítése, a rendszer (társadalom, nemzet) hatalmi, önrendelkezési, szabályozási szerkezete. ABDK ábra” című elméleti rendszertényezőt. Ez a befejező tanulmányrészben található meg.

Közösségek és önrendelkezés. K/1, K/2, K/3, K/4, K/5 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Sok fejezettel kapcsolatban elmondtam, hogy külön könyvet érdemelne. Nos talán a bonyolult ábrákból (ezek már sűrített összefoglalások) is kiderül, hogy ez a téma annyira szerteágazó, sokrétű, hogy nem egy könyvet, de legalább hármat igényelne a részletesebb elemzés. Nem célom (a sűrített összefoglalásba bele sem férne) a részletes elemzés. Kiragadok néhány gondolatot és problémakört, és arról elmélkedem kissé hosszabban.

Megint előre kell bocsátanom: nem múltbeli vagy jelenlegi helyzet a kiindulópont, hanem a jövőbeli optimális állapot. Más kérdés, hogy e közben, időnként kitérek a jelen helyzet helytelenségére, összehasonlítva azt a jövő optimális állapotával.

Még egy megjegyzés: amit a közösségek kapcsán elmondok, annak nagyobb része, lefordítva igaz az egyénekre, az egyén és egyén ill. az egyén és közösség viszonyára.

És a szokásos megjegyzés: más fejezetekben már közvetve, vagy közvetlenül foglalkoztam a közösségek, ill. a civilszféra problémakörével. Ezekkel nem ártana kiegészíteni, mindazt, amit e tanulmányrészben elmondok.

Miről is szól ez a rendszertényező?

Képzeljük el, hogy van egy ország, melyben van egy közösség, akinek a vallása (világnézete), kultúrája nem engedi a technikai eszközök használatát, mondhatjuk XIX. századi módón él. Továbbá e közösségben a többnejűség a szokás, és ezen kívül is vannak furcsának tűnő szokások. Ebben az országban ez a közösség nyugodtan élhet, a saját elképzelése szerint. Ha belegondolunk, ez nem teljesen fikció, az USA-ban a mormonok valahogy így élnek. Mondjuk e országban élő másik közösség (nép) vallása, kultúrája egészen más. Ők nem szeretik a kötöttséget, az utcán zajlik az életük, sokat zenélnek, táncolnak. Nem szeretik a kötöttséget, tehát a munka, pl. az építkezések szervezetlenek, kötetlenek, de azért folynak, haladnak. Az iskolába akkor járnak a gyerekek amikor akarnak, a tanító mindig ott van. A tanító  a kisiskolásoknak sokat mesél az élet egyszerű dolgairól, pl. mi értelme van a tanulásnak, hogy működik a világ, milyenek az emberek. A matematikával, fizikával, történelemmel, mint lexikális tudással talán kevesebbet foglalkoznak, de azért értelmesednek, okosodnak a gyerekek. Ez a nép is nyugodtan élhet így ebben az országban.

A harmadik közösség már tudatosan határozza el, hogy szakít a modern élettel. Nemezsátorban lakik, és elsősorban állatokat tenyészt. Egyébként biogazdálkodást folytat. Fejedelmet választ. A fontosabb törvényeket, a hosszabb távú stratégiát pedig az öregek tanácsa hozza meg.

A negyedik közösség már tudatosan egy jobb (számára jobb fejlettebb) világot akar kialakítani. Először is önállóan akarnak gazdálkodni, ezért saját nap, ill. szélerőművet, saját víztisztítót hoznak létre. Igyekeznek mindent önállóan megtermelni, előállítani, élelmiszert, ruházatot szinte mindent, amire szüksége van a közösségnek. A döntéshozó mechanizmus teljesen demokratikus, havonta tartanak informális, számítógépen összekapcsolt közgyűlést. A számítógépeik össze vannak kapcsolva, szinte mindenki naponta rákapcsol a közös fórumra és megnézi mások véleményét, elmondja magáét. Havonta összesítik ezeket a véleményeket, az un. közgyűlésen. A döntéshozás szigorúan demokratikus bizonyos százalékok (általában a többség szavazata) szükségesek egyes döntések meghozatalához. Persze nemcsak számítógépen tartják a kapcsolatot, naponta 17 órakor kezdődik a közösségi közmunka. Aki akar, elmegy, és ilyenkor közösen építkeznek, csinálnak valamit, amit már a közös fórumon megbeszéltek, elfogadtak. Ezeken a barátságos önkéntes közös munkákon személyesen is megbeszélhetik a problémáikat. A közmunka egyik területe a közös építkezés (járda, csatorna, kultúrház, sportpálya, lakóházak, stb.), a másik területe a közös újítóházban való ténykedés. Az újítóházban, a közös tulajdonban levő gépekkel, műszerekkel, közösen próbálják elkészíteni az egyes tagok jó ötletét, újítását.

Ebben az országban több az előzőkben felsorolt és sok ezekhez hasonló kisközösség van. Ezen kívül még számos sport, kulturális, és egyéb egyesület klub működik ebben az országban. A felsorolt kisközösségek közös jellemzője hogy nem ártanak másoknak, és nem ártanak saját tagságuknak.

A kérdés nem az, hogy van-e olyan ország ahol ez elméletileg létrejöhet. Mert ilyen ország van. A kérdés az, hogy van e olyan ország, állam amely tudatosan, tervezetten arra törekszik hogy ő olyan ország, állam legyen, ahol ezek a közösségek gyakorlatilag is könnyen kialakulhatnak, sőt ahol a kialakulás állami segítséggel történik. Ilyen ország viszont nincs. Azt gondolom, hogy jövő fejlettebb rendszere, a fejlettebb rendszert követő államoknak ilyeneknek kell lenni. Olyanoknak, akik tudatosan, tervezetten, segítőkészen törekednek a sokféle, hasznos kisközösség kialakulására. Azonban a jövő államaiban nemcsak azon emberek vágyait kell kielégíteni, amelyek a felsoroltakhoz hasonló, az átlagostól eltérő kisközösségekben akarnak élni, hanem azokét is akik egy fejlett demokratikus országban és azok általános, szokásos ( munkahelyek, átlagos önkormányzatok, stb.) kisközösségeiben akarnak élni. Tehát a jövő fejlettebb rendszerének egyszerre, párhuzamosan kell biztosítani a fejlett demokratikus rendszert, és mellette a vázolt helyes kisközösségi politikát.

Ha akár saját életünkben körülnézünk, rájöhetünk, hogy több kisközösségbe tartozunk. A kisközösségeket én azonosítom a civil közösségekkel, a civil szervezetekkel, a civil szférával. Itt van mindjárt a család, igaz ez nem tipikus társadalmi kisközösség. Azután, ott van a munkahelyünk, a munkahelyi kollektíva, igaz ez a kisközösség is különlegesnek mondható. Ha iskolában járunk, akkor egy osztályközösségnek, vagy iskolaközösségnek vagyunk a tagjai. Továbbá, ha társasházban lakunk, akkor ott van ház lakóközössége, ez már egy tipikus kisközösség. Ne felejtsük el még egy lakóközösségbe tartozunk,  a körzeti (települési, kerületi, stb.) önkormányzatba. Ez is tipikus kisközösségnek mondható. Azután ott vannak a megyék, a régiók, ezek sem egyértelmű kisközösségek. Ezek voltak a természetes (nem önkéntes kisközösségek), ezekbe akár akarjuk, akár nem beletartozunk. Ugyanakkor meg kell jegyezni hogy jelenleg az önkormányzatok nincsenek normális kisközösségi helyzetben. Egyfelől szinte azonosak az állammal, másfelől a tagságuk nem érzi őket igazán kisközösségnek.

Ezután jöhetnek az önkéntes kisközösségek, amennyiben ilyeneknek a tagjai vagyunk.

Tagjai lehetünk pl. valamilyen pártnak, tagjai lehetünk valamilyen egyháznak. Ezekben az esetekben csak akkor beszélhetünk közösségi tagságról, ha a szimpátián kívül, az esteleges és néhai részvételen kívül valamilyen szorosabb tagság köt minket a közösséghez. Jelenleg a pártok, az egyházak sincsenek normális kisközösségi helyzetben. Itt is az állammal való összemosódás, illetve a tisztázatlan viszonyok zavarják ezt a helyzetet. Ugyanakkor ezen esetekben már felmerül a kisebbség és kisközösség különbsége. Azt kell látnunk, hogy ez két különböző helyzet. A kisközösségen kívül, állandóan valamilyen, több kisebbség tagjai is vagyunk. Ha nemzetiségiek vagyunk, akkor az is egy kisebbség. Ha betegek vagyunk, akkor a betegek kisebbségéhez tartozunk. Ha dohányzunk, akkor a dohányosok kisebbségéhez tartozunk. Ha idősek vagyunk akkor, az idősek, nyugdíjasok kisebbségéhez tartozunk, ha rendszeresen kerékpározunk, akkor a kerékpárosok táborához tartozunk és még hosszan sorolhatnám. Szét kell tehát választani kisközösségeket és kisebbségeket, mint különböző társadalmi csoportokat. Kétségtelen nincs éles határvonal. A kisebbségek szervezet magja, pl. a kerékpárosok országos egyesülete, ez egy kisközösség. Ha ehhez szervezethez szoros szálak fűznek, pl. regisztrált tagja vagyunk, tagsági díjat fizetünk, rendszeresen közös akciókban veszünk részt, ismerjük egymást találkozunk, stb., akkor kisközösségbe tartozunk. Ha nem akkor csak egy kisebbséghez a kerékpárosok táborához tartozunk.

Rengeteg önkéntes kisközösséget lehetne felsorolni. Baráti kisközösségek, amelyek szintén nem tipikus társadalmi kisközösségek. Ellenben ha baráti kisközösség már szervezett formát mutat, vannak önálló céljai, pl. egy baráti tekeklub, a bélyeggyűjtők egyesülete, stb., akkor már kisközösségről beszélhetünk. Rengeteg ilyen hobbi közösség, asztaltársaság, egyesület lehetséges. Talán külön csoportot képviselnek a kulturális egyesületek, tánckarok, énekkarok, stb., és megint külön csoportot a sportegyesületek.

A következő nagyobb csoport a bejegyzett és társadalmi feladatokkal foglalkozó kisközösségek, mint pl. karitatív szervezetek, alapítványok, szakszervezetek, és még lehetne sorolni. Ezek lehetnek széles tagságúak (valóságos tagság, nemcsak szimpatizánsok) és pár emberből állóak.

Tehát nagyon sokféle kisközösség létezik, amelyeket sokféleképpen lehet kategorizálni. Ugyanakkor újra leszögezném: a kisebbségek, nem kisközösségek.

Az mindenesetre megállapítható hogy a helyzet, jelenleg rendkívül zavaros.

Társadalmi szempontból mi a szerepe a kisközösségeknek, mire jók, miért hasznosak a kisközösségek?

A K/1 ábrán nagyjából felsoroltam hogy milyen társadalmi szerepe lehet kisközösségeknek. Pl. egy lakóközösségben (önkormányzat, társasház) a tagoknak lehetőségük van a helyi, lokális döntések meghozatalára. Pl.  a csatornát újítsák fel vagy a járdát és még hosszasan lehetne sorolni.  Eme döntéseket sem a nemzeti vezetés, sem a nemzet nem képes jól meghozni. Eme döntéseket csak az ott lakók, tágabb értelemben a kisközösségek képesek jól meghozni. Ugyanakkor vannak döntések, melyeket csak a nemzeti vezetés, csak nemzet képes jól meghozni. Pl. az egészségügyre, vagy az infrastruktúrára költsön többet az ország, és még hosszasan lehetne sorolni. A kisközösségek kiegészítik, de nem pótolják a nemzetet (a nemzeti vezetést, a lakosságot), és ez viszont is igaz. Jóllehet a nemzet és kisközösségek ugyanazokból állnak, mégis a rendszer két különböző tényezőjéről van szó. Ezzel a lokális döntéshozással bővül az állampolgárok önrendelkezése.  Ugyanakkor a kisközösség alapvető társadalmi célokért is küzdhet, mint tudatformáló, mint javaslattevő, mint vélemény és tevékenység egyesítő szervezet, (nem döntéshozó), ez is bővíti az önrendelkezést. Továbbá kisközösségek a leginkább alkalmasak arra, hogy kialakítsák, fejlesszék, a különböző közepesen értelmezett kultúrát. Ha a legtöbb ember olyan kisközösségben élhetne tevékenykedhetne, amilyen az számára legjobban megfelel, akkor nyilván bővülne az ilyen irányú választékbőség,  bővülne a választási lehetőség, ami egy fontos szükséglet-kielégítés, ráadásul az ilyen közösségben élő emberek jobban érzik magukat. Azzal, hogy valaki az állam a társadalomtól eltérő célokért küzdhet, a többségtől, a szokásostól részben eltérő módón élhet, azzal nagy önrendelkezésre tehet szert. Ha nincsenek kisközösségek, akkor az egyén csak magánéletben, magánszférában képes az államtól, a nemzettől eltérő életet élni, viszont ez nem közösségi élet. A magánszféra mellett a kisközösségek teszik lehetővé, hogy egyszerre lehessen kialakítani egy viszonylag magas szintű nemzeti demokráciát és egy viszonylag nagy önrendelkezést.   A „viszonylag” jelzőt azért kell hozzáfűzni, mert az önrendelkezés és demokrácia azért részben, egyes vonatkozásokban ellentétes egymással. Összességében azonban nem ellentétes.

Van még egy hasznosság a kisközösségeknek: ezeken belül valósulhat meg leginkább a közösségi életre való nevelés.

Továbbá: a magángazdaságra, versenygazdaságra szükség van, máshol ezt elég hosszan bizonygattam. Továbbá az önálló önkormányzatok hasznosak, ezt sem vitatja senki.

Szóval fontos, hogy legyenek kisközösségek, ezáltal jelentős lelki szükségletek lehetnek kielégítve, ezáltal javul a szélesen vett életszínvonal.

A problémát akkor értjük meg jobban, ha azon kezdünk el gondolkozni, hogy milyen téves politikák lehetnek ez ügyben és ezek a téves politikák, milyen ártalmakat okozhatnak. Abból kell kiindulni, hogy kisközösségek szükségszerűen voltak vannak és lesznek. A kérdés az, hogy a politika a kisközösségek, kialakulását akadályozza, vagy támogatja, illetve hogyan szabályozza kisközösségek kialakulását és működését.

A szocialista rendszer például, nem szerette kisközösségek kialakulását, pontosabban csak egyes, a rendszerhez illeszkedő kisközösségek kialakulását szerette. Pl. a szocialista brigádokat, vagy pártszervezeteket kötelezően ki kellett alakítani. Más kisközösségeket pl. egy lakóközösség kialakulását, nem nézte jó szemmel különböző módokon (pl. lehetetlen szabályokkal, feltételekkel) gátolta. Nevezzük ezt: „nincs szükség önálló kisközösségre, csak rendszerbe illő kisközösségre” politikának. Nyilván, hogy egy ilyen politika mellett a kisközösségek előbb felsorolt hasznossága elveszik. Az erőszakosan létrehozott, és túlszabályozott kisközösségek eleve nem valósíthatják meg az előbb felsorolt, hasznosságokat. Azok kisközösségek melyek a direkt és indirekt tiltás miatt nem jöhettek létre, természetesen szintén nem lehettek hasznosak. A szocialista politika nem a nemzet miatt képviselt ilyen politikát, hanem szocialista rendszer, és szocialista tábor elsődlegessége miatt. Jóindulatúan nevezzük ezt: „nincs szükség kisközösségekre, mert rendszer (eszme rendszer és lakossági politika) mindent megad” felfogásnak.  Másfelől: „nincs szükség nemzetre, és kisközösségekre, mert egy nemzetközi szövetség (országok közötti szövetség), ilyen irányú politika megad mindent” felfogásra.

Ugyanakkor létezik: a „nincs szükség kisközösségre, mert nemzet, a nemzeti politika megad mindent” felfogás is.

Ugyanakkor ilyen felfogás is van: „nincs szükség rendszerre, csak kisközösségekre van szükség. Vagy: nincs szükség nemzetre, mert a kisközösségek megadnak mindent” felfogás. Vagy: „nincs szükség nemzetközi szövetségre, mert nemzet megad mindent” felfogás. Vagy: „nincs szükség nemzetközi szövetségre, mert a kisközösségek megadnak mindent” felfogás. Vannak olyan víziók, hogy jövőben eltűnnek a határok, eltűnnek nemzetek és csak önálló kisközösségek lesznek.

Megjegyzem: a jövőben egyetlen nemzetközi szövetségre lesz szükség: a közepes világszövetségre. Ugyanakkor ez is egy nemzetközi szövetség.

Valójában minden felfogásban van ráció, de egyik sem igaz.  Ötven éven belül, biztos, hogy megmaradnak a rendszerek, megmaradnak a nemzetek, megmaradnak kisközösségek, és megmarad a nemzetközi szövetség remélhetőleg úgy, mint közepes demokratikus világszövetség. Ezek mind szükségesek nem pótolhatják egymást. A kisközösségekre szükség van, (felsorolt hasznok, ezt igazolják), de e kisközösségek nem pótolhatják a nemezeteket, a tényleges demokráciát (a jövőbeli rendszert), és a világszövetséget. A tényleges demokrácia, mint rendszer az egyes nemzeteken belül valósulhat meg, a lakossági, közvetlen demokráciára épülő politikán keresztül.

A kisközösségek akkor lesznek hasznosak, ha helyes kisközösségi politika, ennek pedig az első lépcsője kisközösségek helyes felfogása. A kisközösségek ne legyenek alulértékelve, de nem legyenek túlértékelve sem. A helyes kisközösségi politika másik pontja: a kisközösségek tiszta világos helyzete szabályozása, olyan amilyenben nem károsíthatják a nemzeti demokráciát, nem károsíthatnak néhány szükséges alapelvet. Már korábban kifejtettem hogy civil szférát, sok okból, a lehető leginkább (teljesen, és erőszakosan nem lehet) el kell választani az államtól. Ez is egy olyan alapelv, amit a kisközösségi politikának figyelembe kell venni.

A jelenlegi államkapitalizmusban a felsorolt téves felfogások mindegyike egyszerre van jelen, de talán leginkább liberális felfogás uralkodik: „a kisközösségek és nemzetközi szövetségek, megadnak mindent, nincs szükség nemzetekre. Ugyanakkor a „mindenáron integráció” politikával, akadályozzák valóságos kisközösségek kialakulását is.  Nincs szükség nemzetekre, sem kisközösségekre, sem másra, csak nemzetközi nagytőkére - de ezt a gondolatot persze nyíltan nem hangoztatják, mégis ide lukad ki a politikájuk.

Valójában az államkapitalizmus kisközösségi politikájának legnagyobb hibája a zavarosság. A zavaros elméletek a zavaros szabályozás miatt a felsorolt hasznossága kisközösségeknek csak részben, kb. 50%-ban tud érvényesülni. Pl., ha civil szférát (az önkormányzatokat, pártokat, szakszervezeteket, vallásokat, stb. ) összemossák az állammal, akkor elveszik a kisközösségek önrendelkezése. Pl., ha a kisebbségi szeparatizmus megakadályozása miatt akadályozzák az egységes kultúrájú kisközösségek kialakulását, akkor elveszik a kultúra, életmód választékbősége. Ezt a sort még lehetne folytatni. A zavaros elméletek, gyakorlatok miatt elveszik a kisközösségek hasznossága, sőt bizonyos ártalmasságok alakulnak ki a demokráciára, a nemzetre, a világszövetségre vonatkozóan.

A kisközösségek önrendelkezés bővítésének is vannak határai. Ha valaki tíz kisközösségben tag, akkor azért nem nő tízszeresére az önrendelkezése. Ha tízszer annyi kisközösség lesz, mint jelenleg, akkor nem nő tízszeresére az egyének önrendelkezése, nem nő tízszeresére az egyének rendszer, életmód, kultúra irányú választékbősége. Továbbá, ebben az esetben a lokális döntések nem lesznek tízszer jobbak. Azt mondhatjuk, hogy az átlagos egyén a családon, nemzeten kívül, még négy-hat kisközösségben képes részt venni, úgy, hogy növekedjen az önrendelkezése és választékbősége. Ezek közül egy, vagy kettő lakóközösség. Egy munkahelyi közösség. Ezen kívül még tagja lehet egy-két, esetleg három jelentős közösségnek, úgy hogy abban aktívan részt vegyen, ill. részvételének értelme legyen. Úgy gondolom, hogy a jelentős kisközösségeknek is van egy optimális száma, a jelentéktelen kisközösségeknek is van egy optimális száma, ami alatt csökken az önrendelkezés, választékbőség.  Az optimális fellett viszont a káros mellékhatások nagyobbak lesznek, mint hasznos főhatás. Az optimális felett csak látszat önrendelkezés bővülés ill. látszat választékbővülés lesz, és nem valódi.  Továbbá kisközösségi tevékenység a nemzettől családtól von el energiákat munkát. Az egyén munkája, energiája figyelme szétforgácsolódik nem képes helyes döntéseket hozni, stb.. A szabályozás, a társadalom szerkezetének átláthatósága is csökkenhet. Valahogy azt is meg kellene érteni, hogy tiszta világos szerkezet, és szabályozás, egy komoly tényezője a fejlődésnek. Ez az összefüggés sem elhanyagolható. Minél több kisközösségbe tartozik valaki annál több szabályt hozhat, ez tehát növeli az önrendelkezést. Ellenben minél több kisközösségbe tartozik valaki, annál több szabály vonatkozik rá, ez viszont csökkenti az önrendelkezést. Egyébként pedig magát az önrendelkezés fogalom definícióját sem ártana megállapítani. Erre még visszatérek.

Az kijelenthető, ha rosszul van értelmezve, a kisközösségi politika, rossz és zavaros a szabályozás akkor kisközösségek lehetséges hasznossága jelentősen csökken.

A kisközösségek szerepének, jelentőségének megválaszolásához szükséges elgondolkozni, az egyes kisközösségek jelentőségén.  

A baráti tekeklub problémája.

A baráti tekeklub minden nap összejön. Saját nevük, címerük, zászlójuk, himnuszuk, és vezetésük van. A szabályzatuk ezer cikkelyből állhat, bővebb lehet, mint az alkotmány. Le vannak írva szertartások, szokások, a vezetés kiválasztása, hatásköre, stb.. A tagságnak, mely mondjuk száz fő, igen fontos ez a klub. Vannak tagdíjak, évi költségevetés és rendszeres fejlesztés. Mondhatjuk a tekeklub önellátó. Ennek ellenére baráti tekeklub nem jelentős kisközösség, nem önálló kisközösség csak rész-kisközösség. Mi az, ami hiányzik. Pl., hiányoznak az alapvető társadalmi célok, és a társadalmat befolyásoló tevékenység. Az önálló szabályzat csak harmadlagos, mellékes szabályokat tartalmazhat, hiszen a tekézés tevékenysége azért nem életbefolyásoló, tudatbefolyásoló tevékenység. Ez azt jelenti, hogy hiába választ királyt a kisközösség az csak adott helyen időben érvényes. Ez egy állami szabályok mellett, mögött érvényes királyság lesz. Mondhatjuk, hogy inkább játékról van szó. Továbbá hiányzik az együttlakás, az együttdolgozás, melyek szintén jelentőség fokozó tényezők. Továbbá ez nem egy egységes kultúrát (az egész közepesen értelmezett kultúrát lefedő) meghatározó kisközösség, csak a kultúrának egy részét meghatározó kisközösség. Továbbá a száz fős tagság sem sok. Igaz a létszám csak egy tényező a sok közül. Valójában egy tízfős társasház közössége jelentősebb kisközösség (társadalmi szempontból), mint ez a baráti tekeklub. Egy háromfős magánvállalkozás szintén jelentősebb kisközösség. Ugyanakkor érdemes elgondolkodni az emberi szubjektivitás rejtelmein. A baráti tekeklub egyes tagjainak ez közösség minden más közösségnél fontosabb, jelentősebb lehet. Pl. valaki rosszul érzi magát  a munkahelyén, a lakóhelyén pedig idegenként él. Ennek az embernek a klub lesz a legfontosabb közösség, esténként oda siet, ott érzi jól magát, ott él igazán közösségi életet. Az egyik társadalmi cél az lenne, hogy az emberek a valóban jelentős közösségeket érezzék szubjektíven is jelentősnek. A munkahely közösségi élete kétségkívül korlátozott, de azért egy jó kollektíva itt is kialakítható. A lakóhelyi aktív közösségi életnek azonban nincsenek objektív akadályai. A jövő lakóközösségeinek olyan közösségeknek kell lenni melyeket az emberek fontosnak tartanak, melyekben jól érzik magukat és melyekben aktív közösségi életet tudnak élni. Nem állítom hogy tekeklub jellegű közösségeknek nincs, nem lesz  jelentőségük, csak azt, hogy nem kellemes állapot, ha valaki pl. a lakóhelyén idegennek érzi magát. Jelenleg a lakóhelyválasztásnál, a munkahelyválasztásnál szinte az utolsó szempont, hogy milyenek a szomszédok, milyenek a munkatársak. A jövő egyik célja hogy az egyének jól érezzék magukat a jelentős és szükségszerű közösségekben. Ez pedig úgy lehetséges, ha a közösséget alkotó emberek nagyjából, hasonlók összeillenek. Nyilván hogy azokban a közösségekben több lesz a konfliktus ahol merőben eltérő gondolkodású, világnézetű, életvitelű, emberek kerülnek össze, mint ahol hasonló emberek kerülnek össze.  Nyilván itt az adott közösség szempontjából kell érteni a gondolkodást és az életvitelt. Pl. nem szerencsés, ha egy lakóközösségben fiatal bulizós emberek és idősebb nyugalomra vágyó emberek kerülnek össze. Az sem szerencsés, ha a közös területeket, tulajdonokat aktívan fejlesztő emberek kerülnek össze olyanokkal, akiket a közös tulajdon állapota nem érdekel, kidobott pénznek munkának tartják a fejlesztést. A példákat még sokáig lehetne sorolni.

A közösségeket kategorizálva akarják szabályozni, akkor meg kell állapítani a közösségek jelentősségét. A jelentősség, az egyik lényeges szempont, amely szerint a kategorizálás ill. az ilyen szabályozás kialakítható. A jelentősség sok elemből áll össze. Az egyik lényeges elem az önellátás, ill. az önellátási képesség. Ha egy közösség nem önellátó (még kisebb segítséggel sem önellátó) akkor az a közösség nem önálló közösség. Természetesen az önellátás első feltétele hogy a külső hatalom ne legyen kizsákmányoló. A jelentősség további elemei rajzokon fel vannak tüntetve.

Mi is az önrendelkezés? 

E fejezet az önrendelkezésről szól, akkor jó lenne, ha az önrendelkezés fogalmát tisztáznánk. Amikor elkezdünk gondolkodni az önrendelkezésről, egyre beljebb kerülünk az erdőbe. Rájövünk, hogy az önrendelkezésnek ezer és még egy értelmezése lehet. A rokon értelmű fogalmak száma (hatalom, szabadság, függetlenség, önállóság, választékbőség, stb.) sem kevés. Az első ellentmondás talán ez: jólét (a jólétből eredő gondatlanság), vagy szabadság? A jólétet, mondjuk a magas szintű egészségi állapotot csak sok-sok szabállyal, szervezett, tervezett élettel lehet létrehozni. Egyfelől csökken az önrendelkezés (sok szabály), másfelől nő az önrendelkezés, hiszen a nyomorgó egészségkárosodott embernek sokkal kevesebb választási cselekvési lehetősége van, mint a jólétben, egészségben élő embernek.

A másik ellentmondás: anarchikus rendszerben a rablónak (kiskirálynak, csaló üzletembernek, stb.) való kiszolgáltatottság, vagy sok szabály van, és akkor nincs ilyen kiszolgáltatottság.

A harmadik ellentmondás, amit a K/3 ábra alján ábrázolok. Egy családi házat saját maga felépítő abban élő ember, vagy tíz ember, egy tízlakásos házat épít, (a lakások ugyanakkorák, mint családi házban), közös tízszeres nagyságú kerttel. A másik ötven ember pedig egy ötvenlakásos házat épít, abban él, természetesen a kert is ötvenszeres. Melyik házban élő embernek nagyobb az önrendelkezése? Feltételezve, hogy demokrácia van, rájöhetünk hogy végeredményben minden házban élő embernek azonos az önrendelkezése. A családi házban élő embernek nem parancsol senki, viszont a fizikai és döntéshozási mozgástere, csak saját házára, kertjére vonatkozik. Egyébként pedig az ilyen ház felépítése fenntartása költségesebb, mint egy nagy házé. A nagy házban élő ember fizikai (nagy kertben sétálhat) és döntéshozási mozgástere megnő, viszont a rá vonatkozó szabályok, a kényszerű kompromisszumok száma is nő. Másképpen nézve a családi házban élő embernek pont akkora a fizikai és döntéshozási mozgástere, mint a nagy házban élőnek, viszont közösségi élet (segítség, összefogás, szervezett élet) kimarad. Ugyanakkora vagyonnál, a nagyházban élők jobban fognak élni (kisebb fajlagos költség) mint a családi házban élők. Ugyanakkor teljes elszigetelődés nem lehet, a családi házakat is összeköti pl. a közös utca.  A lényeg az, hogy egy közösség, (lehet az kisközösség, lehet az nemzet), nagysága nem határozza meg az önrendelkezés nagyságát. Pl. egy kisnemzetben élőnek se nem nagyobb, se nem kisebb az önrendelkezése, mint egy nagy nemzetbe élőnek. Viszont meghatározza a közösség vagyona. A vagyonnal pedig arányosan nő az irányítás (szabályozás) szükségessége. Tehát meghatározza a közösség vagyoni, hatalmi tömege.   Meghatározza közösség demokráciájának szintje és vagyoni, hatalmi különbségek nagysága, igazságossága, amennyiben a közösség alatt, a közösség többségét értjük. Egy nagyobb családi házban élőnek nagyobb fizikai, és döntéshozási mozgástere, ugyanakkor, ha a vagyon és hatalomszerzés igazságos, akkor ezzel több munkája van, több felelőssége van. Viszont ez a több munka és felelősség növekedés, kisebb léptékű, mint a fizikai és döntéshozási mozgástér növekedés.  Ennél is fontosabb az igazságos elosztás. Mert ha a nagy házát egy igazságtalan (aránytalan és azért igazságtalan) jövedelemből építi fel, ill. abból tartja fenn, akkor nyilván a munka és felelősség növekedése teljesen aránytalan a fizikai és döntéshozási mozgástér növekedéséhez képest. A közösségen belül is lehet aránytalan és igazságtalan elosztás és közösségek között is.

A közösség önrendelkezését részben meghatározza a közösség jelentősége. Itt vissza kell térni a baráti tekeklub problémájára. Hiába ad nagy önrendelkezést a baráti tekeklub a tagoknak, ha azok  a nemzetben a lakóközösségben, a munkahelyükön el vannak nyomva. Ellenben a nemzet és egy lakóközösség önrendelkezése között, ami az önrendelkezés adását illeti nincs nagy különbség.

Az egyik meghatározás: a közösség önrendelkezése akkora, mint a közösségben élő egyének önrendelkezése összeadva. Ez is kétfelé bomlik, mint a többség önrendelkezése összeadva. Ez a demokratikus megközelítés. Mint az összes tag, (beleértve a leggazdagabbakat, leghatalmasabbakat), önrendelkezése összeadva. Ez diktatórikus megközelítés.

A közösségek önrendelkezését mindenképpen ketté kell választani, az önrendelkezés szó önmagában nem értelmezhető. Az egyik: a közösségek vezetett önrendelkezése. A másik: a közösségek többségi önrendelkezése.

Sőt ehhez jön egy harmadik kategória: a közösségek belső önrendelkezése.

A közösség önrendelkezése akkora, amekkora a közösségtől kívülálló külső szabályozás nagysága. Visszatérve pl. a tízlakásos házra. Azt feltételeztük, hogy a ház minden ügyét a ház lakói döntik el.  Ugyanakkor lehet egy felső, külső irányítás, amelyik ezt a döntést kiveszi lakók kezéből. Pl. a szocializmusban az állam (HKI, stb.) döntött egy sereg kérdésről. Nyilván, hogy ebben az esetben a felső külső szabályozás lecsökkenti tagok, pontosabban a vezetők önrendelkezését. Ugyanis felső külső szabályozás előírhat egy demokratikus rendszert, és az is előfordulhat, hogy többség önrendelkezés így nagyobb lesz, mintha nem lenne ez külső felső szabályozás. Lényegében azon múlik az önrendelkezés sorsa, hogy milyen ez a külső felső szabályozás.

Az önrendelkezés nem egészen azonos függetlenséggel, de nyilván azzal szorosan összefügg.

Az önrendelkezés nem egészen azonos hatalommal, de nyilván azzal szorosan összefügg. Egy későbbi fejezetben szó lesz majd hatalmi különbségekről. A hatalom: önmagunk és mások feletti rendelkezés. Kisebb a hatalom, ha csak magunk feletti teljes, vagy részleges a rendelkezés, vagyis önrendelkezés van.  Ha a szétosztható vagyoni hatalmi tömeg egyformán van szétosztva, akkor mindenkinek 1 egész az önrendelkezése. Ha nem egyforma az elosztás, akkor lesz, akinek egynél nagyobb lesz hatalma és lesz, akinek egynél kisebb lesz hatalma, pontosabban az önrendelkezése. Ez a megközelítésmód inkább az egyéni hatalom számolásáról szól.  E fejezetben viszont azt mondom, hogy egy közösségnek pl. 62%-os az önrendelkezése mert külső, felső szabályozás 38%-os. Ez egy másik megközelítése az önrendelkezésnek. Az önrendelkezést sokféleképen közelíthetjük meg.

A külső, felső szabályozás és közösség jelentőssége.

A külső felső szabályozás lehet az önkorlátozó állam szabályozása. Az állam a kisközösségekre is hoz szabályokat és önmagára is. Továbbá lehet ez felső külső szabályozás nemzetközi, úgy, mint: bizonyos nemzetek szövetsége, ami lehet valóban demokratikus egyenrangú, vagy kizsákmányoló. Igaz ez utóbbi esetben nem lehet szövetségről beszélni. A nemzetek szövetsége is lehet gyenge közepes és erős. Továbbá lehet ez nemzetek szövetsége, lehet világszövetség, ami szintén lehet gyenge közepes. Gyakorlatilag nem lehet erős. Kétségkívül a nemzet a legjelentősebb közösség, de ez nem jelenti azt, hogy a nemzetre gyengébb felső külső szabályozás vonatkozzon, mint egy kisközösségre.  Akár a nemzet is hozhat magára szigorúbb szabályozást, mint a kisközösségeire. Kétségtelenül, viszont, ezt a szigorúbb szabályozást egy világszövetség sokkal inkább képes garantálni.

A lényeg a következő: önmagában nincs olyan, hogy a közösségek (teljes) önrendelkezése. Ez csak akkor lehetne, ha közösségek egymástól, és minden világeszmétől teljesen függetlenek lehetnének, nem lenne külső szabályozás. Mivel ez nem lehet ezért: van a közösségnek belső vezetett önrendelkezése, és van a közösségnek belső többségi önrendelkezése.

Továbbá ez lényeg: önrendelkezési és alapvető szabályozási szempontból a nemzet is egy közösség ugyanolyan közösség, mint bármelyik kisközösség.

Egy nemzet és pl. egy lakóközösség között lényegében sokkal nagyobb az egyezőség, mint a különbség. Lényegében a nemzet egy nagyobb közösség, a kisközösség pedig egy kisebb közösség.

A különbség az, hogy egy kisközösségnek nem lehet önálló hadserege fegyveres testülete, nem lehet önálló külpolitikája, nem lehet önálló pénze és monetáris politikája, nem lehet kisközösségi politikája, és nem lehet, alig lehet önálló igazságszolgáltatása.

Minden közösségre (nemzet, kisközösség) szükséges külső szabályozás. 

A különbségek ellenére bármilyen is a közösség egy sereg azonosság van.

A külső szabályozásnak garantálni kell, hogy a közösség ne legyen ártalmas, veszélyes másokra. Pl. ne támadjon meg más embereket, közösségeket. Olyan tevékenységet folytasson, ami másokra nem veszélyes. Itt kiemelt szerepe van a kötelező természetóvásnak, a környezetszennyezésnek.

A kötelező együttműködés, a következő külső szabályozási terület. Erre legjobb példa a KRESZ. Nyilván a közösség nem teheti meg, hogy a területén más közlekedési szabályokat hoz, ezzel árthatna és veszélyeztethetné, a látogatókat, átutazókat. Sok területen (gazdaság, pénzügy, igazságszolgáltatás, stb.) van hasonló kötelező együttműködés. A kötelező együttműködés lényegében a másnak ártásról szól. Pl., ha egy közösségben nem tartják be a nemzetközi KRESZ-t, akkor azzal másoknak árthatnak.

Elérkeztünk a következő külső szabályozási ponthoz, a látogatók, átutazók esetleges ellenőrök, biztonságához. Ha van külső szabályozás, akkor kell lenni külső ellenőrzésnek is.

A következő külső szabályozási pont a belső tagság védelme. Ennek egyik része az önellátás. Ha a közösség a belső tagságnak nem tud biztosítani egy minimális életszínvonalat, akkor veszélyezteti a belső tagságot. Az önellátásnak más szempontból is van jelentősége. Többek között ez határozza meg, hogy a közösség milyen kategóriába sorolható.

Az önellátás mellett az önvédelmi képesség az önállóság egyik feltétele. A külső szabályozásnak meg kell mondania, hogy az önvédelemnek hol vannak a határai. Egy kisközösségnek is lehet önvédelme, pl. polgárőrség, őrző, védő szolgálat, stb..

A következő lényeges pont az egyes tagok viszonylag gyors kilépésének biztosítása. Ennek is több szempontból van jelentősége. Az egyik szempont pl. a belső tagság védelme. Továbbá így valósulhat meg az, hogy az emberek olyan közösségbe élhessenek, amilyen nekik leginkább megfelel. A gyors kilépési lehetőség minden más itt felsorolt elemmel összefügg.

A következő lényeges külső szabályozási terület a demokrácia szintje, a döntéshozó mechanizmus külső szabályozása. Ez is összefügg az előző pontokkal, pl. a belső tagság védelmével. Ugyanakkor ez a szabályozási terület meghatározza, befolyásolja következő szabályozandó területeket is.

A demokrácia szintje, és belső tagság védelme behatárolja az igazságszolgáltatás kereteit. Pl., nem lehet embereket kínozni, stb. Igaz az igazságszolgáltatás nemzeti és nem kisközösségi terület.

Ellenben egy kisközösségnek is van kultúrája (közepesen értelmezett kultúra). A demokrácia szintje azt is jelenti, hogy biztosítani kell az eltérő kultúrát.

Nemcsak a külső támadókkal szembeni védelem fontos, de belső rend védelme. A kisközösségnek is van belső rendje és belső rend védelme. A külső szabályozásnak ennek a kereteit is be kell határolni.

A jelentős kisközösségeknek valamilyen szinten lehet önálló szociálpolitikája, és oktatása. Ennek a kereteit, határait is meg kellene határoznia a külső szabályozásnak.

A kisközösségnek van gazdasága. A gazdaság biztosítja az önellátást, pontosabban minimális életszínvonalat és áttételesen az egészséget.  

Bár lehetne folytatni, de következőt azért meg lehet állapítani. A nemzetek és kisközösségek egyfelől különbözőek. A nemzeteknek van hadseregük fegyveres erőik, van pénzük, van igazságszolgáltatásuk, vannak kisközösségeik, és ilyen irányú politikájuk. Valamint a nemzetek állhatnak kapcsolatban más nemzetekkel, ezért nekik lehet külpolitikájuk. Nem véletlen hogy a szövetségek, autonómiák kérdése mindig ezek voltak: önálló hadügy, külügy, pénzügy, igazságszolgáltatás. Ugyanakkor pont ezek azok a területek, amelyek legnagyobb külső nemzetközi szabályozást (kötelező együttműködést) igénylik. A nemzeteknek, (a nemzetek vezetése tagsága) e területeken lehet a viszonylag legkisebb önrendelkezése, a külföldnek, a világszövetségnek e területekbe lehet a viszonylag legnagyobb beleszólása.

E területeket leszámítva viszont van egy sereg terület, amely nemcsak egy nemzetnek van, de egy jelentősebb kisközösségnek is van. A nemzetek és kisközösségek sok tekintetben azonosak, elvileg kialakítható egy egységes közösségi szabályozás.

További elmélkedések a szabályozásokról és önrendelkezésről.

Elvileg milyen szabályozások lehetségesek.

Kötelező kell – szabályozás. Biztosan nem lehet, tilos – szabályozás, (limitált, alternatívált szabályozás).

Hasonlattal élve: az erdőben egyértelműen ki van jelölve, hogy csak erre, meg erre, meg erre, meg erre lehet menni, arra, meg, arra nem lehet menni. Aki nagy önrendelkezést akar adnia másiknak, az igyekszik a szabad utakat bővíteni, tiltott utakat csökkenteni.

Lehetséges, ill. felsorolva lehet – szabályozás. A lehetséges típusú szabályozás annyiban tér el a tiltó szabályozástól, hogy felsorolja a lehetséges variációkat. Ha valaki nagy önrendelkezést akar adni a másiknak, akkor a lehetséges, megengedő típusú szabályozást részesíti előnyben. Ha sokféle lehetséges út fel van sorolva, le van szabályozva, akkor sokféle út között lehet választani. Hasonlattal élve ez olyan mintha az erdőben vannak kitaposott ösvények, vagy nincsenek ilyenek. Elvileg a vándor is kitaposhatja az ösvényeket csak ez sokkal macerásabb, aligha jut el a céljához. Lényegében a szélesen limitált, alternatívált szabályozás nem más, mint lehetséges (megengedő) szabályozás. Még egy példázat erre vonatkozólag. Az ügyfél kering a hivatalban az ajtókra nincs kiírva semmi. Belép egy ajtón és ráförmednek, ide tilos belépni. A harmadik ilyen után már nem mer belépni sehová. A másik hivatalba ki van írva az ajtókra, hogy milyen ügyintézés folyik, és esetleg még ez is: nyugodtan jöjjön, intézkedünk. A „lehet típusú” szabályozásnak két változata: az egyik a tűrő. Ha nagyon akarod, ha minden feltételnek megfelelsz, akkor esetleg megengedem. A másik: lehet, tehát segítem, hogy a szabályozáson túl a gyakorlati megvalósulás is megtörténjen. Nevezzük ezt: lehetségest segítő szabályozásnak.

Jó lenne, ha - szabályozás.

Hasonlattal élve: sok úton lehet menni, de ez a legjobb út, különböző eszközökkel (nem erőszakosan)  ez irányba tereljük az embereket.

A kötelező kell, ill. a tiltó szabályozás, lehet erőszakos.

A „jó lenne, típusú” szabályozás nem lehet erőszakos, csak békésen motiváló.

Tehát a szabályozások lehetnek: erőszakosak és motiválók. A motiválók különböző kedvezményekkel operálhatnak (adó, hitel, könnyített szabályozás), továbbá közvetlen szellemi és tárgyi segítség. Pl. egy ház gép tervét ingyen kapják meg, vagy magát a gépet. Továbbá a meggyőzés, mint közvetlen szellemi segítség. Lehetséges még feltételek melletti közvetlen pénzbeli segítség, de az a legkevésbé ajánlatos.

A három szabályozás nem zárja ki (csak részben zárja ki) egymást, és-és kapcsolat van közöttük. A kötelező, ill. tilos szabályozás mellett elfér a „lehet” (lehetséges felsorolva) szabályozás, és mindezek mellett elfér, a „jó lenne” típusú szabályozás. Sőt általában a három szabályozás egymás mellett, egymást kiegészítve működik hatékonyan.

Mindez lehet alapelvű, vagy részletes szabályozás.

Mindez lehet külső, belső, és közös szabályozás.

A szabályozás lehet vezetési és többségi demokratikus.

A közös szabályozás lehet még: mindenki mond szabályokat, vagy mindenki mond javaslatot, és közös elfogadás –fajtájú.

Egyenlő a javaslattevés, ill. az elfogadás, vagy arányos (pl. a közösség nagyságához mért), vagy aránytalanul egyenlőtlen.

Ezeknek a szabályozásoknak számtalan variációja lehetséges.

Pl. a közös szabályozás, lehet a külső és belső vezetések általi, javaslattevős, és arányos szabályozás. Ez még nem demokratikus, legfeljebb csak vezetések „demokratizmusa” valósul meg, ugyanis lakosság, tagság kimarad a döntéshozásból. Ugyanakkor vannak közösségek (pl. magánvállalkozások), melyeknek szükségszerűen viszonylag alacsony lehet demokráciája, ezek esetében a vezetések „demokratizmusa” valósulhat meg optimális esetben. Pl. a nemzetek a lakóközösségek (önkormányzatok) nem ilyen közösségek, ezekben csak a valódi demokrácia fogadható el: ha a többség (lakosság, tagság) is részt vesz a döntésekben.

Az önrendelkezés egy másik értelmezése: annak van önrendelkezése, akinek vannak alapvető önálló céljai és lehetősége ezek megvalósítására.

Egy megint másik értelmezése. Annak van önrendelkezése, akinek van választási lehetősége.

A „kötelező kell”, ill. a „nem lehet” típusú szabályozás elvileg csak külső, ill. külső-közös szabályozás lehet. Ez biztosítja az alapvető normákat, garantálja hogy ne jöhessen létre másnak ártás, ne jöhessen létre a saját tagságnak ártás. A többi szabályozás ezt nem lépheti át. A kötelező kell, tiltó szabályozás megfogalmaz elveket, normákat de tud megfogalmazni jövőbeli célokat. A külső szabályozó sok mindent tehet, lezárhat rossz utakat, ajánlhat, motiválhat jó utakat, kitaposhatja az ösvényt de egyet nem, nem jelölhet ki egy utat, akkor sem ha, az szerinte, a legjobb út. Az önálló belső célokat (utakat) a közösségeknek kell maghatározni.  Itt felmerül a kérdés: akinek nincs önálló célja, az menyire lehet önálló? Ez főleg elméleti kérdés, mert az utánzó is mondhatja azt, hogy ő nem utánzó. Itt van egy kis ellentmondás, mert a jó külső szabályzónak egyfelől arra kell törekedni, hogy nagy önrendelkezése legyen a vándornak, egyrészt legyen önálló célja, másfelől legyen választási lehetősége, ugyanakkor a legjobb út felé kell terelni a vándort.

Az önálló célok a belső szabályozásban realizálódnak. Ha demokratikus rendszer, akkor ezek az önálló célok elsősorban a „jó lenne ha” – típusú szabályozás keretein belül valósulnak meg. A vezetés önálló céljai nem biztosan azonosak a tagság céljaival.

A kisközösségi (közösségi) politika lényege.

Először is feltételezzük a jövőben ez lesz az alapkérdés: hogy lehet általában legmagasabb demokrácia mellett általában legnagyobb önrendelkezést megvalósítani?

A válasz csak ez lehet: a nemzetek, mint közösségek biztosítják magas demokráciát, a kisközösségeken belül pedig megvalósulhat a viszonylag nagy önrendelkezés.

Ennek két feltétele van. Egyfelől jöjjön létre a nemzeteken belül a külön lakossági demokratikus (magas szintű, közvetlen demokráciára épülő) politika és ezzel párhuzamosan nagy önrendelkezést adó kisközösségi politika.

A másik feltétel: jöjjön létre a kategorizált (lehetőleg demokratikus közepes világszövetség általi) közösségi szabályozás.

Ez az egész fejezet lényegében erről szól.

Egyfelől kétségtelen, hogy a nemzetek külső szabályozása más, mint a kisközösségek külső szabályozása. Másfelől viszont minden demokratikus szabályozás, hasonló. A külső szabályok közös szabályozással jönnek létre. Ha nemzetekről van szó, akkor minden nemzet közösen hoz szabályokat, pl., egy világparlament keretein belül. Ha nemzetek is demokratikusak, akkor nemzetek belső szabályait is, is világparlamenti álláspontjukat, közösen a nemzet vezetése és a lakosság közösen hozza meg. Ha minden kisközösség demokratikus lenne akkor elvileg a nemzet demokráciáját fel lehetne  építeni, úgy, hogy a kisközösségek szabályait céljait a tagság hozza meg ezeket a célokat szabályokat a képviselők tovább vinnék a nemzeti parlamentbe. Csakhogy nem minden kisközösség demokratikus, és vannak más problémák is.

A párhuzamos politika: szétválasztva nemzeti, lakossági, (közvetlen demokratikus) politika és a kisközösségi politika.  

A párhuzamos, külön kisközösségi és külön lakossági (magas szintű demokráciát biztosító) politika szükségességéről szólt eme tanulmány jelentős része.  A pártrendszer nem jó, erről más sokat beszéltem. Nézzünk egy másik lehetséges rendszert. A demokratikus lakóközösségek közösen, demokratikusan kialakítják az álláspontjukat, majd ezt az álláspontot egy képviselő képviseli a parlamentbe. Ezzel az a gond, hogy nem minden lakóközösség demokratikus. Lehet kényszeríteni a lakóközösségeket, hogy demokratikusak legyenek, de ekkor csökken az önrendelkezés, nem választhatnak egy fokkal diktatórikusabb rendszert. Ha viszont a parlamentben sok kiskirály ül, akkor megint csak nem nevezhető demokratikusnak az egész rendszer. Ha még ez a gond nem is lenne, akkor is fellép az, hogy képviseleti demokrácia több okból hiányosabb, torzabb, rosszabb, mint a közvetlen demokrácia.

Itt felvetődik a kérdés: egy lehetséges világparlament mégis kénytelen így működni? Elképzelésem szerint (az EU erre jó példa), a világparlamenti lényeges kérdéseket a jövőben népszavazással kell majd eldönteni. Továbbá, ha a diktatórikusabb is egy állam, akkor is lesznek benne demokratikusabb kisközösségek, ezek létezését kötelezően biztosítani kell. Ebben az esetben a diktatórikusabb állam képviselete mellett meg lehet hívni a világparlamentbe a demokratikus kisközösség képviseletét. Továbbá azért jövő államainak döntő többségében azért magas szintű demokrácia lesz.

Visszatérve, az egyes országokban meg lehet valósítani a párhuzamos politikát és érdemes is megvalósítani. Többek között azért, mert ha kisközösségeken keresztül akarják megvalósítani a demokráciát, akkor a civil szféra a kelleténél erősebben mosódik össze az állammal. A civil szféra és az állam összemosódásának károsságáról már szóltam, itt most nem térnék ki rá.

A párhuzamos politika abból indul ki, hogy az emberek egy része egy egységes fejlett demokratikus nemzetben (nemzetben és nemzet szokásos kisközösségeiben) akar élni, másik része, ettől eltérő (pl. a fejezet elején felsoroltakhoz hasonló) kisközösségben akar élni.

Létre kell hozni egy magas demokráciájú nemzetet, pl. a tanulmányban vázolt, módón de ez nem lehet erőszakosan kötelező. Emellett tehát meg kell engedni, sőt adott esetben segíteni kell hogy a szokásostól eltérő, különleges kisközösségek, és kisközösségen belül a nemzetitől eltérő (életmódok kultúrák, döntéshozó mechanizmusok, gazdaságok, szociális rendszerek, oktatások stb.) fennmaradhassanak, kialakulhassanak.

Gyakorlatilag pedig arról szól a párhuzamos politika, hogy a nemzeti általános törvényeket a nemzet vezetése és lakossága hozza meg. A nemzetben benne vannak a kisközösségek tagjai is. A kisközösségek ill. azok képviselői, mint kisközösségek, ezen törvények kialakításában, nem vehetnek részt. A kisközösségek, ill. azok képviselői csak a kisközösségeket szabályozó, (keretszabályozások) kialakításában vehetnek, vesznek részt. Pl. az alkotmány, a költségvetés, a közszolgálati média, az adózás törvényeit, stb. a nemzeti vezetés, és lakosság közösen hozza meg. Az önkormányzati törvényt a társasházakról szóló törvényt, a munkajogi törvényeket, stb., a különböző döntéshozó egységek közösen hozzák meg. A döntéshozó egységek: a nemzeti vezetés, lakosság, kis részben, az érintett kisközösségek ill. azok képviselői.  Az érintett kisközösségek részvételét természetesen meghatározza a belső demokráciájuk. Ha magas demokráciájú a kisközösség, akkor, többnyire tagsági szavazással, vesznek részt. Ha közepes demokráciájú, akkor demokratikus képviselettel vehetnek részt. Ha alacsony demokráciájú, akkor kisközösségi vezetők vesznek részt. Pl. a munkajogi törvények meghozásában a munkaadók a magánvállalkozók is megjelennek. Ugyanakkor jelenleg a szakszervezetek is részt vesznek, ill. a helyzet zavaros. A jövőben pl. a munkajogi törvények döntéshozó egységei: jogalkotó országos vezetés, az érintett lakosság, (alkalmazottak közvélemény-kutatással), szakszervezettek kis részben, és a munkaadók, vállalkozók. Meg kell jegyezni a magángazdasági munkaközösségek viszonylag különleges kisközösségek.  

A másik feltétel a kategorizált szabályozás. A kategorizált szabályozás lényegében nem más, mint a három szabályozás egyvelege.  A „kötelező, ill. „tilos” típusú szabályozás megjelenik a kategorizálással. Másrészt, azért a kategóriák elég széles utat jelentenek, itt van jelentősége, a „lehet” típusú szabályozásnak. „Lehet” típusú szabályozás az is, hogy a kategóriákból azért át lehet térni másik kategóriába. Ez biztosítja az államok és a kisközösségek választási lehetőségét. Harmadrészt a „jó lenne ha” szabályozásnak elsősorban az a szerepe hogy az államokat, a kisközösségeket inkább a magas szintű demokrácia felé irányítsa. Persze ez a szabályozás nem lehet erőszakos. Másodsorban az a szerepe hogy összeillő tagságú, ill. egységes kultúrájú kisközösségek jöjjenek létre. Itt azonban van egy ellentmondás, legalábbis a kisközösségek vonatkozásában. A két cél részben ellentétes. Összeillő tagságú kisközösség az is, ha tagok egységesen nem hívei a demokráciának. Továbbá a keveredett kultúra, világnézet illik leginkább a tagsághoz. Amennyiben a kultúra, a világnézet kötött, akkor megint elég nagy lehetősége van annak, hogy ez a kultúra és világnézet egy diktatórikusabb társadalmat hoz létre. Az ellentmondást a következőképpen lehet feloldani. Meg kell nézni minden közösséget, kisközösséget, hogy milyen demokratikus szint lehetséges. Mondjuk a szabályozás ( világszabályozás, stb.) azt mondja jó lenne ha a nemzetek 85%-a magas demokráciájú kategóriába tartozna, 12%-a közepes demokráciájú kategóriába tartozna, és 3%-a az viszonylag alacsony demokráciájú kategóriába tartozna. (Pontosabban a jó hogy csak ilyen kis rész csak 3% tartozik az alacsony demokráciájú közösséghez. Egyébként ez szükséges rossz.) Vagy azt mondaná a szabályozás: jó lenne kisközösségek 50%-a magas demokráciájú kategóriába tartozna, 35%-a a közepes demokráciájú kategóriába tartozna, 15%-a az alacsony demokráciájú kategóriába tartozna. Ha így tudományosan be vannak sorolva közösségek, akkor kettő, három, egymással részben ellenkező „jó lenne ha” cél és szabályozás megfér egymás mellett. Bizonyos közösségek esetében ez lenne a jó, más közösségek esetében annak az ellenkezője lenne jó.

A kategorizált szabályozás tehát azért biztosítja lehető legmagasabb demokráciát, mert sok közösséget a magas demokráciára ösztökél. A nagy önrendelkezést pedig azért biztosítja, mert kevesebb, de még jelentős közösségnek pedig megengedi, sőt javasolja a viszonylag alacsonyabb demokráciát, és nagy önrendelkezést. Ha nem lennének kategóriák, akkor mindez nem tudna létrejönni.

A kategorizált szabályozás lényege a lehetségest segítő szabályozás.

A kategóriákból ki lehet lépni, és át lehet lépni egy másik kategóriába. Az átlépésnek azonban lenne útja, módja, feltétele, tehát a kategorizálás értelme nem veszik el.

A fejlődés másik útja a széles sávú (nagy önrendelkezésű) egyetlen kategória, de erre még visszatérek.

A demokrácia és az önrendelkezés részbeni ellentmondása. K/1 ábra.

A demokrácia és az önrendelkezés bonyolult kapcsolatban áll egymással. Ez talán az eddigiekből is kiderült. A kapcsolat minden részletét nem akarom itt kielemezni. Egyetlen ellentmondást említek csak. Nincs önrendelkezés, anélkül hogy az emberek, a közösségek ne választhassák a magas demokráciát, a magas szintű demokráciában való élest. Tehát a magas demokrácia kialakítása nélkül nincs nagy önrendelkezés. Nincs nagy önrendelkezés, anélkül hogy az emberek, a közösségek ne választhassák az alacsony demokráciát, a „diktatúrában” való élést. Tehát diktatúra (gyenge diktatúra) nélkül nincs nagy önrendelkezés.

A két oldal azonban mégsem egyenlő, mart diktatúra nem adhat akkora önrendelkezést, mint a demokrácia. De az is kétségtelen, hogy az önrendelkezéshez hozzátartozik az is, hogy az emberek egy fokkal alacsonyabb szintű demokráciát válasszanak.

 Sokoldalú és összetett a kapcsolat ellenben gyakorlatilag a lényeg a következő.

A lényeg az, hogy demokrácia végső soron egy elég szigorú döntéshozó mechanizmust és működési rendet igényel. Ráadásul a végrehajtás sem szabad. A magas demokrácia végrehajtási variációi, kevesek. Pl. a döntéshozó egységeknek, van egy optimális aránya. Ha ettől az aránytól jelentősen eltérnek, akkor az már nem lesz magas szintű a demokrácia. Vagy a demokráciában nem lehet, túlzott a hatalmi vagyoni hierarchia. Szóval ez egy kötött szigorú rendszer, amely korlátozza a vezetők a vezetett önrendelkezést. Ugyanakkor a demokráciában legnagyobb a népréteg a többség önrendelkezése.

A demokrácia és az önrendelkezésről gondolkodva egyrészt megállapíthatjuk, hogy demokrácia és az önrendelkezés pozitívan függ össze egymással (egymást gerjesztik, kiegészítik, erősítik stb.). Másfelől megállapíthatjuk hogy a két különböző, de azért egymás mellett megférő dologról van szó. Harmadrészt megállapíthatjuk, hogy a kettő egymással részben ellentétes. Mindhárom egyszerre igaz, vagyis a kapcsolat bonyolult. A lényeg az, hogy részbeni ellentét is igaz. Ezért is szükséges a párhuzamos politika.

Milyen szempontok szerint lehet a közösségeket a három kategóriába besorolni.

Meg kell jegyezni, hogy az emelgetett három kategória csak az önálló, ill. jelentős közösségek vonatkozásában érvényes. A rész-kisközösségek nem ezekbe a kategóriákba tartoznak.

Az egyik szempont: jó lenne, ha a nemzetek döntő többsége a magas demokráciájú kategóriába tartozna.

Szempont a veszélyesség és a másnak ártás lehetősége. Minél jelentősebb egy közösség annál inkább képes másnak (más embereknek, közösségeknek) ártani. Ez egyszerűen abból ered, hogy nagyobb erősebb dolgok nagyobb ártalomra képesek, egyszerű fizikai törvényszerűség. Mivel a magas demokráciájú kategória legszabályozottabb, a jelentős és ezért veszélyes közösségek (pl. a nemzetek) jó lenne, ha ebbe tartoznának. Ugyanakkor a viszonylag veszélytelenebb közösségek kerülhetnek a nagyobb önrendelkezésű kategóriába. Ezek miatt kell egy közösség jelentősségét is vizsgálni, A jelentősségről már szó volt, több dologból áll: önellátás, önvédelem, létszám, a társadalmi terület szélessége, egyéb jelentősségi tényezők, stb. Azt még hozzátenném, hogy jelentéktelen közösségek, ( baráti tekeklub), mint nem önálló közösségek nem is tartoznak e három kategóriába.

A másik szempontcsoport, hogy közösségben milyen magas demokrácia lehetséges. Mi van, ha alacsony demokrácia lehetséges?

Itt felvetődik egy újabb problémakör: mennyire alkalmas egy közösség az önrendelkezésre. Az önrendelkezésre való alkalmasság egyik szempontja ne legyen ártalmas a másokra, más közösségekre. A másik szempontja ne legyen ártalmas magára, saját tagságára. Az alacsony demokráciából nagyobb ártalmasság eredhet és gyakran ered is. Ha pedig a közösség nem alkalmas, akkor az állami szakosított szolgáltatás, gondoskodás szükséges. Ez egy felügyelt önrendelkezés. Erről máshol elmélkedem bővebben.

De az is kétségtelen hogy a közösség fajtája is meghatározza a demokrácia szintjét.

A közösségnek mekkora arányú a közös tulajdona és ez közösségi tulajdonban van, vagy magántulajdonban. Ha közös tulajdonban van, akkor lehetséges magas demokrácia, ha magántulajdonban, akkor kevésbé lehetséges.

A közösség tevékenysége, folyamatosan gyors döntést igényel, akkor kevésbé lehetséges egy demokratikus döntéshozás. Ha nem ilyen a tevékenység, akkor lehetséges egy magasabb demokrácia. Pl. magánvállalkozások magánvállalatok e két szempont miatt leginkább viszonylag alacsony demokráciájú közösségek, lehetnek. A közös tulajdon tulajdonképpen magántulajdon és folyamatosan szükség van gyors döntésekre. Ugyanakkor ezek feltételek szerint egy nemzet vagy lakóközösség lehet magas demokráciájú. Nincs folyamatos gyors döntés és közös tulajdon nagy és közös kézben van.

Periférikusan még ide tartozik a kulturális szempont. Ha egységes kultúrájú a közösség, akkor az inkább egy alacsonyabb demokráciát predesztinál, ha keveredett kultúrájú, akkor az egy magasabb demokráciát igényel. Ha alacsonyabb demokráciájú egy közösség, akkor az csak a 3. kategóriába tartozhat, melyben a vezetési önrendelkezés viszonylag nagyobb. A magasabb demokrácia, mint kötöttség az 1. kategóriát jelenti, ahol kisebb a vezetési önrendelkezés, de nagyobb tagság önrendelkezése.  Ezt a „vezetési” jelzőt azért teszem hozzá, mert a tagság többségének (lakosságnak) az önrendelkezése éppen a magas demokráciájú közösségben a legnagyobb. Az ellentmondás az, ha tagság többsége diktatúrát akar.

Kétségtelenül itt megint egy ellentmondás lép fel. Egyrészt a nagy önrendelkezésű kategóriába az alacsonyabb demokráciájú közösségek kerülhetnek, amennyiben a demokrácia egy meglehetősen kötött szabályozott rendszer. Viszont a csalók, rablók kiskirályok szabadság nem azonos, sőt ellentétes a becsületes normális emberek szabadságával. Vagyis egy olyan közösségben amelyben vannak normális becsületes emberek, sőt ezek vannak többségben a demokrácia adja a legnagyobb szabadságot. Mi van, ha nem ilyen a közösség, alig vannak benne becsületes normális emberek? Ezek a közösségek éppen a diktatórikusságuk miatt veszélyesebbek, ezeknek pedig nem ajánlatos nagyobb önrendelkezést adni. Azt kell látni, hogy itt behatárolt, a veszélyességet, másnak ártalmasságot elvileg kizáró önrendelkezésről van szó. A nagyobb önrendelkezésű közösségek választhatnak egy-két fokkal alacsonyabb demokráciát, és ezáltal veszélyesebbekké válhatnak. Ezért ajánlatos ebbe a kategóriába sorolni a kisebb, jelentéktelenebb közösségeket, pl. magánvállalkozásokat. Ha egy nagy nemzet lehetne diktatórikus, akkor a veszély a sokszorosára nő.  Az ellentmondás további feloldását jelenti a kilépés gyorsaságának tényezője.

Az egyéb szempontok csoportja.

Az egyik legfontosabb szempont a lehetséges kilépés gyorsasága. Ezt össze lehet kapcsolni a saját tagságnak ártással. Viszonylag veszélytelen az a közösség amelyből gyorsan, azonnal, különösebb veszteség nélkül ki lehet lépni. Itt meg kell jegyezni kilépésnek két fázisa van. Ahhoz, hogy gyorsan ki lehessen lépni, kell egy olyan hely közösség ahová, gyorsan veszteség nélkül be lehet lépni. Szóval a gyors kilépésű közösség kevésbé veszélyes és kevésbé veszélyes közösség nagyobb önrendelkezést kaphat. Másképpen fogalmazva. A nagy önrendelkezésű, esetleg diktatórikusabb közösség csak olyan lehet ahonnan gyorsan azonnal ki lehet lépni. Mivel nemzetből nehéz lassú a kilépés, ezért a nemzetet nem ajánlatos nagy önrendelkezésű 3. kategóriába sorolni. A lakóközösségekből mondjuk közepes gyorsasággal lehet kilépni.   A munkaközösségekből pl. gyorsan lehet kilépni. Egyfelől tehát a kilépés gyorsaságát figyelembe kell venni a kategorizálásnál.

Másfelől viszont feladat, hogy a közösségekből lehetséges kilépés gyorsasága tovább legyen gyorsítva. Különösen fontos, hogy nagy és közepes önrendelkezésű közösségekből lehessen még gyorsabban kilépni. Ezt megint csak a szabályozással, a keretszabályozással (szabályozással és annak ellenőrzésével) lehet elérni. Ugyanakkor szükséges belépés biztosítása, a befogadó közösség biztosítása. A demokratikus nemzetnek van egy ilyen szerepe is, biztosítja a gyors és veszteségektől mentes belépést, a befogadó közösséget. Természetesen a probléma nem ilyen egyszerű. A bevándorlás problémaköre (egyik nemzetből másik nemzetbe lépés) is részben idetartozik. A másik probléma: kisközösség mennyire korlátozhatja, válogathatja meg a belépőket. A három kategóriának itt megint szerepe van. A nagy önrendelkezésű, határok között ugyan, de erősebben megválogathatja, mint a kisebb önrendelkezésű, magasabb demokráciájú közösség.

A további lényeges szempont: a közösségnek mennyi és milyen fajsúlyú önálló, a standard rendszertől eltérő célja van. A standard rendszer alatt magas demokráciájú, de éppen ezért kötött rendszert értem. Ezzel összefüggésben a közösség mit akar, melyik kategóriába akar tartozni. Nyilván, hogy azon közösség, amelyik más döntéshozó mechanizmust, mondjuk fejedelmi rendszert akar, amelyik eltérő kultúrát, oktatást, szociális rendszert, stb. akar, az a nagy önrendelkezésű kategóriába akar tartozni, ill. csak oda tartozhat. Akkor jelentkezik probléma, ha egy közösség egy kategóriába illik, ugyanakkor egy másik kategóriába akar tartozni. Pl. egy nagyobb nemzet a nagy önrendelkezésű, alacsony demokráciájú kategóriába akar tartozni. Pontosabban, ha egy nagyobb nemzet egy diktatórikusabb rendszert választ.

Ha egy kisközösség választ diktatórikusabb rendszert az viszonylag kisebb probléma. Nyilván egy sátánimádó szekta, vagy egy fasiszta kisközösség kialakulását meg kell tiltani. Ez a tiltás azonban benne van a három kategória határaiba. Pontosabban az egyik határ, hogy a közösség nem lehet másra, másokra ( saját tagságra sem) ártalmas veszélyes. Tehát sátánimádó szekta, a fasiszta közösség még harmadik a nagy önrendelkezést adó kategóriába sem fér bele. Beleférnek viszont e fejezet elején felsorolt közösségek.

Ha egy magánvállalkozás választ demokratikus rendszert, az sem probléma. Magasabb demokráciában is lehetnek önálló célok.  Gyakorlatilag a besorolás (illeszkedés) és az önálló akarat között kevés esetben lehet feszültség. Ha mégis ilyen van, akkor nyilván figyelembe kell venni a közösség akaratát. Ha lehetséges, akkor az óhajtott kategóriába kell tenni a közösséget. Másik megoldás, hogy középső kategóriába teszik az ilyen közösségeket.

Egyébként az önálló célok nemcsak negatív irányban térhetnek el, hanem pozitív irányban is. Egy közösség demokratikusabb fejlettebb rendszert akar, mint a magas demokráciájú, de mégis behatárolt rendszer.

A nemzetek önrendelkezésének problémája.

Automatikusan azt gondoljuk, hogy nemzetnek van, kell lennie a legnagyobb önrendelkezésének. Az önrendelkezést azonban nem szabad összekeverni a jelentőséggel. Kétségtelenül a nemzet a legjelentősebb közösség, minden szempontból. Létszám miatt, az önellátó képesség miatt, a társadalmi élet szélessége miatt, a jelentőségi tényezők miatt (együttlakás, együttdolgozás, stb.) és az önálló célok miatt. Bár ez utóbbira még vissza kell térni. A társadalmi élet szélessége vitathatatlan, hiszen csak nemzetnek van önálló hadügye, pénzügye, külügye, igazságszolgáltatása, és kisközösségi politikája. A nemzet a legjelentősebb közösség (világközösséget leszámítva), ami nem jelenti azt, hogy nemzetnek kell lennie legnagyobb önrendelkezésűnek. Az előző részből kiderült hogy több okból (a nemzet potenciális veszélyessége, ereje a legnagyobb, a nemzetből leglassabb a kilépés, a nemzetnek magas demokráciájúnak kell lennie, stb.), előnyős, ha a nemzetek az 1. kategóriába, azaz a magas demokráciájú, és viszonylag kis önrendelkezésű közösségek kategóriájába vannak.  Ezzel szemben sok kisközösséget az alacsony demokráciájú és nagyobb önrendelkezésű közösségek kategóriájába lehet, kell besorolni. Az önálló közösségek között tehát a nemzet viszonylag kis önrendelkezésű. Ettől függetlenül a nemzet legjelentősebb közösség. Ez a besorolás azt is jelenti, hogy valóban érvényesülni kell az elvnek, miszerint a nemzet, a lakossági politika biztosítsa lehető legnagyobb demokráciát, és kisközösségek, kisközösségi politika biztosítsa a lehető legnagyobb (de behatárolt) önrendelkezést.

Azt mondtam, hogy a nemzetnek kellene lennie a legtöbb önálló céljának. Ez nem egészen igaz. Ha nemzet a kis önrendelkezésű a magas demokrácia miatt behatárolt, akkor bizonyos területeken kevesebb önálló célja lehet, mint egy kisközösségnek. A társadalmi terület szélessége miatt a legtöbb önálló célja nemzetnek van. Ugyanakkor a kisközösségnek bizonyos területeken (szűkített társadalmi élet: döntéshozó mechanizmus, kultúra, szociális rendszer, oktatás, stb.) egy kisközösségnek extrémebb, kirívóbb céljai lehetnek, mint egy nemzetnek.  

A történelmi probléma azonban az, hogy sok nemzet sok esetben, sok okból még a szükséges minimális önálló célt sem alakította ki. Tehát sok nemzet, sok esetben lealacsonyodott egy rész-kisközösség szintjére. Önálló közösségből rész-kisközösség lesz, ezt nevezhetjük a függetlenség elvesztésének is. Ez történt, történik, ha egy nemzetet megszállnak, leigáznak. Ez történt, történik, ha egy nemzetet indirekt eszközökkel kényszerítenek egy olyan szövetségbe, amelyik lényegében nem szövetség, hanem egy domináló állam uralkodása.  Ez történt, történik, ha nemzet, pontosabban az elvtelen vetése önként lép be egy ilyen alárendelt szövetségbe. (Ha nemzet önként megy bele a leigázásba. Viszont ne felejtsük el: a népakarat, a nemzet akarata, nem azonos a vezetés akaratával. Ezt még itt se felejtsük el, bár itt és most nem megyek bele abba, hogy mindez a vezetés politikájáról szól, vagy másról.) Folytatva, az utánzás problémája is jelentkezik. Általában a kisközösségek vonatkozásában is felléphet az utánzás problémája, de közel sem olyan nagy probléma, mint nemzetek vonatkozásában. Ilyen szövetséget rengeteget lehet sorolni. Pl. a bábkormányok, a félgyarmati országok, az osztrák-magyar szövetség, a szocialista tábor, és az EU-nak is van egy ilyen vonatkozása, bár ez a kérdés árnyaltabb. A nemzet a legkisebb önrendelkezésű önálló közösségek közé tartozik, mégis a nemzet függetlenségének elvesztése (nemzet rész-kisközösségi szintre  alacsonyodása) sokkal nagyobb probléma mintha egy kisközösség alacsonyodik ilyen szintre. A függetlenség ezek szerint nem teljesen azonos az önrendelkezéssel, csak részben azonos. A függetlenség problémája a közösség jelentőségével egyenes arányú. Minél jelentősebb egy közösség annál inkább az önálló közösségek között kell lennie, azaz a három kategória valamelyikébe. Az mellékes, hogy a három kategória melyikében van, de valamelyikben benne kell lennie.

Ha egy nemzet alárendelt szövetségben van, akkor elveszti a függetlenségét, de mi a helyzet a rendszerbe tartozással. Az adott rendszer, egy sereg azonos működést, azonos célt azonos elvet jelent a beletartozó nemzetek államok számára. Ezzel együtt az azonos rendszerbe való tartozás még nem jelenti a függetlenség elvesztését. Kétségtelen a rendszerbe való tartozás is csökkenti az önállóságot, de ha az elvesztését is jelentené, akkor nem beszélhetnénk önálló független nemzetekről. Ugyanakkor vannak erősen utánzó, önálló célok nélküli, a rendszert átalakításról, a rendszerfejlődésről teljesen lemondó nemzetek, államok. Ezek esetében már nem egészen egyértelmű az önállóság.

Az autonómia értelmezése, az autonómiák problémája.

Az önrendelkezés és az autonómia ugyanazt jelenti, azonos értelmű fogalmak.

Én azonban egy másik értelmezést adok az autonómia kifejezésnek. Autonómia: a nagyobb létszámú kisközösségek (50 ezer főn felüli, régiók, nemzetiségiek, stb.) önrendelkezése.

Az autonómiák problémája általában, többnyire a következő esetekben jelentkezik. Nagy (50 millió lakoson felüli) nemzetek (országok, államok) tagolása (tartományok, kisállamok, stb.). Nem egységes régiók (100 ezer főn felüli, térségek, megyék, nagyvárosok, stb.) önállóság, jelentőssége és önrendelkezése. Egységes régiók (pl. közepes 20-100 ezer fős települések és vonzáskörzete) önállóssága, jelentőssége és önrendelkezése. Együttlakó nagyobb (20 ezer főn felüli) nemzetiségiek önállóssága, jelentőssége és önrendelkezése. Szétszórtan, csoportokban élő nemzetiségiek önállósága, jelentőssége és önrendelkezése. Ezek nemcsak közösségek, de problémakörök is. További problémakörök. Fölösleges és ezért káros autonómiák. Autonómia, vagy önálló kisállam. A rész-autonómiák (pl. kulturális autonómia) problémája.

A jövő útja, a nagyközösségi autonómia, vagy a kisközösségi önrendelkezés.

Kezdjük ezzel az utolsó problémakörrel.

E fejezetben a kisközösségek önrendelkezéséről elmélkedtem, és az nyilván kiderült, hogy a jövő optimális állapotának szempontjából történt ez az elmélkedés.  A jelen és a múlt egészen más. Még jelenben sincs a kisközösségeknek (itt és most elsősorban lakóközösségekre, életközösségekre, önkormányzatokra gondolok) pl. 3. kategóriájú önrendelkezése. A múlt úgy alakult (nem véletlen), hogy az állami vezetések nem kedvelték, inkább akadályozták az önrendelkezést. A kisközösségek önrendelkezése általában szóba sem jött, nem képviseltek jelentős erőt, a központi hatalom, lesöpörte ezeket a törekvéseket. Ha egy nagyobb közösség vonatkozásában merült fel az önrendelkezés, akkor már a hatalom nem merte, tudta, ritkábban nem akarta lesöpörni a problémát. Történelmileg tehát a felsorolt nagyobb közösségek vonatkozásában merült fel a probléma, ezzel összefüggésben történtek történelmi események.

Itt megjegyzem, hogy egy önállótlan nemzet, úgy nyilvánul meg mint egy nagyobb nemzetiség, tehát nemzeti önrendelkezés is adott esetben az autonómia problémaköréhez tartozik.

Visszatérve: ha a jövőben egy kisközösségnek (pl. egy 5ezer fős településnek) is lehet maximális önrendelkezése, akkor megváltozik az autonómia problémája.

A következő kérdés merül fel: egyszerre párhuzamosan törekedni kell, lehet a kisközösségek maximális önrendelkezésére, és nagyközösségek önrendelkezésére, vagy nem lehet, nem kell erre törekedni? Vagyis a kisközösségek önrendelkezése kapjon prioritást, vagy a nagyközösségek önrendelkezése kapjon prioritást, ha a kettő kizárja egymást? Vagy a kettő nem zárja ki egymást és mindkettőnek helye van. Az egyik kiindulási pont, hogy nemzetek a jövőben (50évig biztos) is fennmaradnak, erre még visszatérek. Lehetséges e az a struktúra: van egy közepes világszövetség, az alatt, a nemzetek, az alatt nagyközösségek, az alatt a kisközösségek. Ez egy négyes struktúra. Szerintem ez már zavaros struktúra. A következő elv szerintem igaz: a hármas alárendeltség még tiszta világos, az ennél nagyobb, négyes, ötös stb. már zavaros, fölösleges. Az egyik kiindulópont az, hogy lehetőleg ne legyen hármas viszonynál nagyobb számú struktúra. Ez sok mindent meghatároz. Többek között meghatározza nemzetek közötti különböző szövetségeket (nem világszövetséget) is. Az autonómiák vonatkozásában pedig azt jelent, hogy kisközösségi önrendelkezés, részben ellentmond a nagyközösségi önrendelkezéseknek, tehát választani kell, melyik kap prioritást. Miben gondolkodik a vezetés társadalomtudomány: nagyközösségi önrendelkezésben vagy kisközösségi önrendelkezésben. Ugyanakkor a jövőben remélhetőleg lesz olyan autonómia, mint kisközösségek demokratikus szövetsége.

A lényeg az, ha bizonyíthatóan szükség van világszövetségre, bizonyíthatóan szükség van és fennmaradnak a nemzetek, és bizonyíthatóan szükség van kisközösségi önrendelkezésre, akkor további viszony, alárendeltség nem fér bele az optimális struktúrába.

Pár mondatban, a teljesség igénye nélkül végigmennék a további problémakörökön.

A nagy országok tagoltsága.

Szerintem a hatalmas (50 millión felüli) országok torz alakulatok, de kétségtelen kialakultak és 50 évig még lesznek ilyenek, remélhetőleg fogyófélben.  A nagy ország kétségtelenül, nagy vezetést igényel, ha nagy vezetés decentralizált vezetés, akkor decentralizált vezetést. A nagy vezetés tagolása, a jövőben rendkívül gyors információáramlás korában, már csak technikai kérdés lesz. A tartományok, kisállamok, stb. a jövőben egyre inkább csak formális közösségek lesznek. A nagy országok fő kérdése hogy egy nagy, együttműködő jól szervezett vezetést alakítsanak ki.

Autonómia vagy önálló állam? Kisállamok alakulása.

Mi van, ha egy nagyobb egységes közösség (100 ezer főn felüli) a hármas nagy önrendelkezésű kategóriába kerül? Nincs önálló pénzügye, hadügye, külügye, stb. de minden más önálló (gazdaság, kultúra, oktatás, döntéshozó mechanizmus, stb.). Nagy valószínűséggel felmerülhet az önálló nemzet gondolata, akarata. A kisállamok kialakulása szerintem általában jó tendencia, főleg ha ez a közösség határszéli területen van. Persze azért vannak feltételek és lehetséges hátrányok is. Ha önálló nemzet lesz, akkor nemigen maradhat a nagy önrendelkezésű kategóriába, hiszen a nagy létszám plusz az önálló hadügy, külügy, pénzügy, stb. miatt veszélyesebbé válik. Tehát ekkor ennek az új országnak vállalnia kell, hogy egy fokkal csökken az önrendelkezése, legalább közepes demokráciát kell biztosítani és erősebb lesz a világszövetség rá vonatkozó szabályozása. Ha a közösség éppen az önrendelkezése miatt akar önálló állam lenni, akkor ez egy konfliktus. Ugyanakkor jelentősége nő, a jelentőségi önrendelkezése nő, hiszen lesz saját hadügye, külügye, pénzügye, stb., igaz ezek éppen legszabályozottabb területek.  A szétválás is macerás, főleg ha közösség nem a határmentén él. Az optimális feltételek tehát: vállalja a közepes, vagy magas demokráciájú, kisebb önrendelkezésű kategóriát, legalább egymilliós legyen, viszonylag egységes legyen (együttélés, egységes kultúra, magas önellátó képesség, jelentősség, stb.), a többség döntése alapján történjen a leválás, és lehetőleg határszélen éljen. Ezekből a feltételekből valamennyit lehet engedni, de nem sokat. Ezzel együtt ez egy kevéssel még mindig jobb megoldás mintha az egységes nagyközösség egy olyan kisközösség marad, amely nagy önrendelkezésű, de alacsony demokráciájú kategóriába tartozik. A kisállamok kialakulása összességében egy pozitív tendencia. A világ, az országok közötti verseny szempontjából, a veszélyesség szempontjából is jó, ha inkább kis államok vannak. A történelembe eddig és feltehetően a jövőben is rengeteg probléma ered abból, hogy erőszakosan akadályozták az önálló kisállamok kialakulását.

Ez a pozitív tendencia a közelmúltban felerősödött közép és kelet Európában. Ugyanakkor sajnos vannak még veszélyes monstrum államok. Ha kisállamok (levált nagyközösségek) kialakulása összességében pozitív, akkor nem autonómiákban kell gondolkodni, hanem adott esetben kisállamok kialakulásában.

Tételezzük fel, hogy az egységes nagyközösség (pl. együtt élő nagyobb nemzetiség), az alacsony demokráciájú, nagy önrendelkezésű kategóriában van, de nem akar önálló állam nemzet lenni. A legnagyobb probléma az, hogy négyes struktúra alakul ki. Ha van egy világszabályozás, van egy nemzeti szabályozás, vannak különböző önálló nagy önrendelkezésű kisközösségek, akkor ezek hogyan egyeztethetők össze egy nagyközösségi szabályozással. Vagy erős lesz nagyközösségi szabályzás, és akkor szembe kerül az előbb említett szabályozásokkal, vagy gyenge marad és akkor az egész önrendelkezés formálissá válik. Ha nagyközösség az 1. vagy 2. kategóriába kerül akkor is fellép a formálisság problémája, főleg akkor, ha az anyanemzet is ebben a kategóriában van. Egyszerűen nem lesz különbség a magas demokráciájú nemzet és magas demokráciájú nagyközösség között. Ha viszont két fokkal tér el kategória, akkor a négyes struktúrából adódóan túl nagyok lesznek a különbségek, túl erős lesz a zavarosságok, és ütközések alakulnak ki. Két esetben lehet elfogadni az egységes nagyközösség autonómiáját. Ha a nemzet az 1. kategóriában van és az egységes nagyközösség a 2. kategóriában van. Vagy a nemzet az 2. kategóriában van, és az egységes nagyközösség az 1. kategóriában van. Ezekben az esetekben talán van értelme és még összeegyeztethető a nagyközösség önrendelkezésének.

A következőt állapíthatjuk meg. Még az egységes (együtt élő, egykultúrájú, stb.) nagyközösség általános (területei) autonómiája is nagyon szűken kevés esetben fogadható el, különböző okoknál (önálló állam jobb, négyes zavaros struktúra, stb.) fogva. Esetleg egy város és annak vonzáskörzetének ilyen típusú autonómiájáról (van, de kevés eltérés nemzethez képest) beszélhetünk a nemzetiségi autonómián kívül, ha az egységes régiónak (egységes gazdaság, kultúra, akarat, stb.) nevezhető.

Ebből következően, ha egy nagyközösség nem egységes, akkor szóba sem jöhet az autonómia, hiszen még egy fontos tényező hiányozni fog, az egységesség. Ez tehát azt jelenti, hogy a szétszórt csoportokban élő nemzetiségiek esetében és a nem egységes régiók esetében szóba sem jöhet az autonómia.

Itt jelentkezik a rész-autonómiák problémája. Mondjuk, akkor legyen csak kulturális autonómia. Pl. a szétszórt csoportokban élő nemzetiségiek, kapjanak kulturális autonómiát. Egyfelől a jövőben a magas demokráciájú állam eleve biztosít egy kulturális önrendelkezést (saját nyelv, szokások, vallás, művészetek, stb.) a kisközösségeknek. Ha ennél nagyobb kulturális autonómiát akarnak (pl. teljesen eltérő, saját oktatás, tanterv, saját életmód, stb.), akkor az már önálló döntéshozó mechanizmust, saját gazdaságot, stb. igényel. Tehát ebből nagy valószínűséggel általános autonómia lesz, ami viszont az egységesség hiánya miatt nem ajánlott. Bizonyos esetekben nagyon kiszámítva azonban esetleg beszélhetünk rész-autonómiáról.

Mindezzel nem azt akarom bizonygatni, hogy az autonómia egy lehetetlen, rossz megoldás, csak azt, hogy meglehetősen bonyolult és nehéz problémakör. A lehető legnagyobb önrendelkezés elvéből adódóan lehetséges és jó dolog az olyan autonómia, amely sok-sok átgondolással tervezetten szervezetten békésen jön létre.

A lényeg viszont az, hogy eme elmélkedés is bizonyította hogy az optimális út a kisközösségek, önrendelkezésének fejlesztése, és nem a nagyközösségek önrendelkezések fejlesztése. Főleg ha beleszámítjuk, hogy a kisközösségek szövetségéből kialakulhat egy nagyobb közösség önrendelkezése.

Pl. Erdélyben minden településnek biztosítva lenne,  hogy önkormányzatának működését tág határok között maga alakítsa ki és az önálló gazdaságot hozhat létre. Biztosítva lenne, hogy önálló iskolát, anyanyelvi oktatást alakítson ki, és még lehetne sorolni. Ráadásul a kisközösségek összefogva létrehozhatnak gimnáziumot, egyetemet, sportklubokat, stadionokat, stb. Ezt jelentené adott estben, a kisközösségi önrendelkezés. Persze ehhez nemcsak jó szabályozás kell, hanem optimális (nem kizsákmányoló) adóztatás is.

Az optimális struktúra fő egységei: világszövetség, nemzet, kisközösség.

A nemzet fennmaradása, a nemzet fontossága. 

A lényeg az, hogy mind érzelmileg, mind strukturálisan szükség van egy nagyobb (lehetőleg legalább egymilliós és 50 milliósnál kisebb) közösségre. Nevezhetjük ezt nemzetnek, de másnak is (mondjuk 21-es régiónak) akkor is szükség van ilyen közösségi egységre.   

Elsősorban azt kell bizonytani, hogy érzelmileg, (szubjektív szempontból) szükség van a nemzeti közösségre. Ezután csak másodlagos kérdés, hogy strukturálisan is szükség van rá.

A „nemzeti” érzés és a kultúra jelentősége a közösségi politikában.

A következő gondolat gyakran felmerül: a jövőben nem lesznek országok országhatárok, csak világszövetség (világszabályozás) lesz, ill. elhatárolható viszonylag egységes kisrégiók (autonómiák), ill. autonómiák, mint kisközösségek szövetsége, ill. kisközösségek, települések stb.

Amit látni kell az, hogy az ember alapvető érzelme a „nemzeti”, nagyközösségi érzés. Lehet, hogy nagyközösséget 21-es régiónak fogják nevezni, de akkor a 21-es régióval kapcsolatban alakul ki a „nemzeti” érzés. Az emberek igényelnek egy olyan nagyobb többszázezres, de inkább többmilliós nagyközösséget, amely iránt kialakul a nemzeti érzés.

A nemzeti érzés azért más, mint a kisközösségi érzés mert egyrészt egy másik verseny, és identitás egység. Továbbá megadja a hatalommal rendelkező egységbe (hatalmas többmilliós egységbe tartozom) tartozás érzését. Továbbá, azáltal, hogy az emberek nem ismerik egymást, feltételezhetik hogy rengeteg kiváló emberből áll a nemzet. Az igaz, hogy több millió emberből több olyan akadhat, aki valóban tiszteletet érdemel. Tehát a nemzeti érzés miatt a jövőben is lesznek államok, országok.

A másik fontos elv, hogy a nemzetek (államok) a múltban és jövőben is (ötven éven belül biztosan) szinte kizárólag kulturális alapon jönnek létre. Ezért a múltban igen ritkán sikerült egy nemzetiséget beolvasztani. A jövőre nézve ez azért lényeges, mert a kisállamok csak akkor jöhetnek optimálisan és természetesen létre, ha viszonylag egységes kultúrájú és egy helyen lakó, valamint legalább milliós nagyságú népről van szó. Természetesen a nemzeti érzés és kultúra elsődlegessége összefügg. A nemzeti érzés is kulturális alapon működik. Itt megint a közepesen értelmezett kultúrára gondolok, a következő kiegészítéssel. A kultúra része a közös történelem, a történelmi hagyomány is. Közös történelem nélkül nem jöhet létre közös kultúra és nemzeti érzés sem.

További elmélkedés a nemzeti érzésről.

A nemzeti érzés lényege: érzelmi azonosulás egy nagyközösséggel.

Az érzelmi azonosulás törvényszerűsége a következő: az emberek többsége a családon kívül csak egy nagyobb közösséggel azonosul erősen. Érzelmileg azonosul, vagyis a közösség sorsa helyzete úgy hat rá mintha saját vagy családjának sorsáról helyzetéről lenne szó. Bár az ember sok közösségnek lehet tagja, de csak eggyel képes ilyen mértékben azonosulni és ezzel az eggyel azonosul is. A többi közösség iránt is érez valamit, de az közel sem olyan erős kötödés, mint a kiválasztott közösséghez való kötődés.

Az érzelmi azonosulás (pl. nemzeti öntudat) levezethető a szükségletekből ill. az ősi (már az állatvilágban meglevő) szükségletekből. Közösségbe tartozás, közösségvédelem, részben a fajfenntartás, részben a területvédelem szükségletéből. Azt tudjuk, hogy a szükségletek érzelmi alapúak.

Az érzelmi azonosulás elve lényegében azt mondja ki, hogy a legtöbb ember önmagán és a családján kívül egy-két közösséggel képes igazán érzelmileg azonosulni. Ha nem lenne érzelmi azonosulás elve, akkor még bonyolultabb lenne a helyzet. Az érzelmi azonosulás egy igen fontos elv, törvény sok minden következik belőle. Az érzelmi azonosulás úgy jöhet létre, hogy az emberek gyerekkoruktól azt hallják, hogy te ehhez, közösséghez tartozol, számodra ez közösség a fontos és kialakul az érzelmi azonosulás. Lényegében két irányban hat: az egyik az identitás, az önmeghatározás. A másik a becsvágy versenyszellem. Ha a közösség versenyez az olyan, mintha önmaga (az érző egyén a közösség tagja) versenyezne. Ha a közösséget sérelem éri az olyan mintha önmagát vagy a családját érné sérelem. Az érzelmi azonosulást sok minden gyengítheti. Pl., ha nevelés nem olyan, vagy nem egy közösségre irányul. Ha az adott közösség nem versenyez. Minden verseny erősíti az érzelmi azonosulást. Itt persze nemcsak sport és nemcsak nyilvánvaló versenyekre kell gondolni. Gyengítheti a más közösségekhez való kötődés pl. a keveredett kultúra.

Jelenleg látszólag az államok nemzetek határai kezdenek fellazulni. Elméletileg rengeteg közösségi variáció elképzelhető. Feltehető a kérdés, hogy a jelenlegi nemzetközösségeknél lehet e ésszerűbb a demokráciának jobban megfelelő közösségi rendszert kialakítani?

Én azt mondom, hogy az érzelmi azonosulás törvényszerűsége miatt nem lehet, ötven éven belül biztosan nem lehet. Jelenleg, az emberek többsége, érzelmileg a nemzetével azonosul. Az érzelmi azonosulás törvénye azt is jelenti, ha esetleg fel is bomlanának a nemzetek és más mondjuk kisebb közösségek jönnének létre azok is hasonlóan működnének, mint a jelenlegi nemzeti közösségek. Az érzelmi azonosulás azt jelenti, hogy az identitás, önmeghatározás és elkülönülés közösségi szinten is megjelenik. Másrészt azt jelenti, hogy közösségi szinten is megjelenik a becsvágy versenyszellem. Mindennek következtében valamilyen szintű nacionalizmus is megjelenik. Nem mindegy, hogy normális a nacionalizmus, vagy túlzott a nacionalizmus. Erről egy másik fejezetben még szó lesz.   Mindez azt jelenti, hogy azok a közösségek (nemzetek), melyekkel érzelmileg azonosulnak (ilyenek mindig lesznek) bizonyos mértékben elkülönülnek és versenyeznek. 

Más lenne helyzet, ha az emberek többsége egyszerre több tíz-húsz közösséggel is képes lenne közel hasonló erősséggel érzelmileg azonosulni. Ebben az esetben valóban több variáción elmélkedhetnénk. Mivel erre nem képes így lényegében ötven évig, alapjában véve marad a jelenlegi helyzet. Az érzelmi azonosulás törvényszerűsége arra is választ ad, hogy lehet egy ember egyszerre sok, akár húsz közösség tagja. Úgy hogy három-öt közösség, ami igazán fontos számára a többi laza kapcsolat. Az emberi érzelmekből is a hármas struktúra következik: kisközösség, nemzet, világszövetség. Ez a hármas struktúra kiegészítve, pontosítva: egyén, család, három kisközösség (lakóközösség, munkaközösség, esetleg egy további kisközösség, nemzet, világszövetség. A világszövetséggel az átlagember csak részben képes érzelmileg azonosulni, a világszövetség más okból szükséges.

Az átlagember a következő négy közösséggel képes érzelmileg erősebben azonosulni: család, kettő kisközösség, nemzet. További kettő kisközösség iránt még képes közepes erősségű érzelmeket táplálni. Ezek után egyszerűen elfogy az érzelem, az idő, az energia.

Itt meg kell jegyezni, a kisközösség, lehet nemzetközi kisközösség is.

Életünk során nagyon sok kisközösség tagjai vagyunk. Óvodában az óvodás csoport tagjai vagyunk, később egyiskolás osztály tagjai vagyunk, de az egész iskola tagjai is vagyunk. Később szükségszerűen egy lakóközösség és egy munkaközösség tagjai is vagyunk. Közben tagjai lehetünk baráti, hobbi, kulturális és egyéb közösségeknek. Kamaszkorunkban baráti közösségek válnak fontossá. Ezek közösségek változhatnak, pl., a lakóhelyünk, a munkánk szerint. Szóval nagyon sokféle közösség tagjai vagyunk és akkor még a kisebbségi tagságról nem is beszéltem A család és a nemzet, ami nagyjából végigköveti életünket. A többi kisközösségből pedig mindig kiválaszt a lelkünk egy-két kisközösséget, mely adott időben fontossá válik, melyekhez érzelmileg erősebben kötődünk. Adott időben, a családon, nemzeten kívül mindig egy-két esetleg három kisközösség van, amihez kötődünk, amikkel érzelmileg azonosulunk. A többi mondjuk húsz közösség, aminek még nagyjából a tagjai vagyunk már nem képes igazán fontossá válni. Ez egyben arról is elmélkedés, hogy a kisközösségek önrendelkezés erősítő szerepe, ill. életmód választékbőség szerepe nem végtelen, behatárolt. Ha számunkra állandóan nem kettő (család, nemzet) közösség lenne fontos, hanem három (család, nagyközösség, autonómia, nemzet) akkor az érzelmeket, időt, energiát vinne el tőlünk, tehát az egyéb kisközösségek fontossága csökkenne. Érzelmileg is felbomlana az optimális struktúra.

(Arról nem is beszélve, hogy a nemzet, a nemzetgazdaság az érzelmektől szükségszerűen egy csapat, erről más fejezetekben elmélkedtem. Ugyanakkor a nemzeti érzést össze kell egyeztetni az arányos szeretet, tisztelet elvével.)

Az előzőből is következően, az nem rendszerváltó megoldás, ha sok és igen eltérő autonómiák jöhetnek létre. A demokratikus rendszerváltozás nagyjából a jelenlegi országok államok keretein belül jöhet létre. A demokratikus rendszerváltozás legvalószínűbb kialakulása az, ha egyre több fejlett, közepesen fejlett ország, állam indul el a demokratikus rendszerváltozás útján, vagyis következetesen végigvisz egy radikális, átfogó demokratikus reformot.  Mindez nem jelenti azt, hogy a jó nemzetiségi kisközösségi politikának, mint a sok közül  egy rendszertényezőnek nincs arányos szerepe a demokratikus rendszerváltozásban.

Azt még ehhez az egészhez hozzá kell tenni, hogy az érzelmi azonosulás leginkább a kultúra, kulturális közösség (a vallás világnézet is kultúra) irányába alakul ki. Ezen a ponton kacsolódik e fejezetrész a kultúrához. A lakóhelyi törvényi közösség irányába kevésbé hajlamos kialakulni, a gazdasági közösség irányába szintén kevésbé hajlamos kialakulni. Vagyis ha egy eltérő kultúrájú kisebbség egy más kultúrájú (nyelvű, szokású, művészetű, történelmű stb.) lakóhelyi törvényi közösségbe tartozik, akkor a saját maga kultúrájával, vagy azzal azonos kulturális közösséggel fog érzelmileg azonosulni és nem a lakóhelyi, törvényi közösséggel. Ezt a lakóhelyi törvényi közösség általában zokon vette és veszi, de ha belegondolunk, akkor ez nem árulás, hűtlenség, csak az érzelmi azonosulásból eredő szükségszerű folyamat.

A következő egység emlékeztető címe:

A nemzetek, népek, a kisközösségek, a nemzetiségek és a világközösség. A népek, nemzetiségek, a népkarakter. A nemzetiségi problémák.  A nemzet, a többségi nép, és a nemzetiségek és ezzel kapcsolatos (rasszizmus, nacionalizmus) problémák. Egy nemzetiség, pl. a cigányság problémaköre.

A közepes szorosságú, demokratikus (nemzetek közötti) világszövetség. K/2, és K. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.

Több helyen meg kell jegyezni, itt is: lényegében a nemzetek is közösségek, csakúgy, mint a kisközösségek. Ami kisközösségekre vonatkozik az nagyrészt  nemzetekre is vonatkozik és fordítva is igaz.

A közepes, demokratikus világszövetség (világszabályozás) szükségessége.

Külső felső szabályozásra minden közösségnek szüksége van, és ilyen szabályozás mindig is volt van és lesz. Kétségtelenül ez a külső, felső szabályozás nem mindig nyilvánvaló, és nem mindig pontos, főleg a múltban nem volt az. Nem egészen nyilvánvaló, nem pontos szabályozás, ha egy értékrend, világnézet, erkölcsi norma képezi a külső felső szabályozást. Még kevésbé nyilvánvaló, még kevésbé pontos, ha nem létezik „egységes” értékrend, világnézet, erkölcsi norma. Nyilvánvaló és pontos szabályozás, ha leirt törvények alapján szabályoznak, még nyilvánvalóbb, pontosabb ha e törvényalkotásnak van külön intézménye, testülete. És mindez, egy nagyjából egységes értékrendre, világnézetre, erkölcsi normára alapul.

Az előző fejezetekben többször szóba jött egy világszövetség világszabályozás szükségessége. A világpénz, a világpénzrendszer kialakítása kapcsán, az egységes monetáris politika kapcsán. A normál piacgazdaság (versenygazdaság) kialakítása kapcsán. A természetpusztítás, a környezetvédelem kapcsán. Az országok között háborúk kapcsán. A más országok nyílt vagy rejtett kihasználásnak, elnyomásának kapcsán. Az országok közötti igazságos verseny, ill. igazságos támogatás kapcsán. Az alapvető emberi jogok kapcsán. Stb..

E fejezetben pedig szóba került az országok kötelező együttműködése, ami részben az előző témákhoz kapcsolódik. Szóba került a kilépés, és belépés, azaz a bevándorlás problémája, ami megint csak nemzetközi szabályozást igényel. Szóba került a nemzeti külügy, hadügy, pénzügy, és részben az igazságszolgáltatás, mint a legerősebb külső felső szabályozást igénylő területek.

Szóba került a külső felső nemzetekre is vonatkozó szabályozás a másnak ártás (potenciális veszélyesség) és saját tagságnak ártás (önellátás, minimális életszínvonal, emberi jogok, minimális demokrácia, kilépési lehetőség, stb.) szabályozása. E fejezetben említett problémák más szemszögből nézve, de mégis azonosak, részben azonosak más fejezetekben tagolt problémákkal.

E fejezetben még szó volt az egységes külső felső szabályozású kisközösségi politikáról. Továbbá szó volt a közösségek (nemzetek, kisközösségek) kategorizált szabályozásáról, ami szintén egy külső, felső szabályozást feltételez. Szó volt még a kisállamok kialakulásáról, ez is nemzetközi szabályozást igényel.

Mi az ami, egy erősödő világszövetség, egy erősödő világszabályozást igényel? Mi az ami változik, mert eddig is volt háború, volt potenciális veszélyesség?

Azt is kérdezhetném: miért is a világszövetség az egyetlen optimális, demokratikus és jó útja az emberiségnek?  

Elsőnek említem: a természetes globalizálódás szükségszerű (természetes) erősödését. Mivel erről külön fejezet szól majd, ezért itt csak egy-két mondatot szólnék. A világ több okból egyre jobban összefügg. Ez a növekvő összefüggés pedig azt igényli hogy a külső, felső szabályozás legyen nyilvánvaló és pontos. Tehát alakuljon ki közepes és demokratikus világszövetség és világszabályozás.

Az előzővel összefüggésben: a növekvő veszély miatt.

A növekvő veszély: a túlnépesedés, a tömegpusztító fegyverek terjedése, a természetpusztítás. Ezek mind olyan problémák, melyeket csak egy a jelenleginél erősebb demokratikus világszövetséggel lehet megoldani. A jelenlegi világszövetség gyenge, és nem demokratikus, ezért nem is képes megoldani a problémákat. Éppen az bizonyítja a leginkább jelenlegi megoldás rosszaságát, hogy a problémák nőnek, eszkalálódnak.

További ok: egy demokratikusabb rendszert csak egy közepes és demokratikus világszövetség keretén belül lehet kialakítani.

Azt is megjegyzem: minél ésszerűbb, pontosabb a szabályozás, annál nagyobb önrendelkezés jön, jöhet létre.

Első látszatra, a világszabályozás egy plusz szabályozás tehát csökken az egyén önrendelkezése. Nem elég hogy saját államunk szabályoz minket, még a van egy világszabályozás is. Ellenben a világszabályozás lehet olyan is, ill. olyannak kell lennie, hogy egyrészt a nemzeti szabályozás mellett, hanem azzal együtt szabályoz. Másrészt lehet olyan, olyannak kell lennie, hogy éppen az igazságtalan nemzeti szabályozástól véd meg minket, éppen ez biztosítja számunkra lehető legnagyobb demokráciát és lehető legnagyobb önrendelkezést. A szabályozás tehát lehet önrendelkezést védő óvó, ebben az esetben nem csökkenti, hanem növeli az önrendelkezést.

Jelenleg gyenge zavaros világszövetség és világszabályozás van. Az egyik feladat, cél tehát az, hogy a jelenlegi helyett alakuljon ki egy erősebb, pontosabb világszövetség világszabályozás. A másik feladat, cél, hogy addig, amíg ez nem alakul ki a nemzetek, államok maguk viselkedjenek úgy, hozzanak olyan törvényeket önmagukra, mint amilyen törvényeket egy világszabályozás meghozna.

Szerintem a jövő világszabályozásának az önálló közösségeket (nemzeteket és kisközösségeket) három, ill. kategóriába kell sorolnia. A más kategóriába átlépés szabályait is meg kell hozni. A nem önálló közösségeket pedig további kategóriákba kell sorolnia. A világszabályozásnak, csakúgy, mint minden szabályozásnak egyszerre kell alkalmazni a szabályozási típusokat. Tiltó, kötelező szabályozás. Megengedő, lehetséges, felsorolva lehetséges szabályozás. Jó lenne ha, motiváló, ösztökélő szabályozás.

A világszövetséghez nem tudunk érzelmileg olyan hévvel kapcsolódni, mint a nemzethez. Ellenben egy mérsékelt, stabil, (részben tudatos) de elég erős érzelmi kapcsolódás azért kialakulhat.

Mi az, hogy közepes és demokratikus világszövetség?

A jelenlegi világszövetség (ENSZ) gyenge szövetség. Ráadásul ez szövetség zavaros és kelleténél kevésbé demokratikus. A jelenlegi EU egy erős, vagy inkább ellentmondásos nemzetek közötti szövetség, (ez nem világszövetség). A kettő között van a közepes nemzetek közötti szövetség. A világszövetség pedig azt jelentené, hogy ennek a szövetségnek minden nemzet a tagja lenne.

Pontosabban mit jelent a közepes szövetség. Először nézzük meg, hogy mit jelent a túl erős szövetség. A nem demokratikus, és nem közel egyenlő alapú, túl erős szövetség azt jelenti, hogy egyes nemzetek önállósága elveszik, egyes nemzetek, uralkodó, más nemzetek, alárendelt részközösségekké válnak.

Ha demokratikus és egyenlő alapú, a túl erős szövetség, akkor minden nemzetnek a magas demokráciájú, kis önrendelkezésű 1. kategóriába kell tartoznia. A közepes demokráciájú, közepes önrendelkezésű 2. kategóriába nem tartozhat egy nemzet sem. Az én elképzelésem szerint azért a közepes kategóriába is tartozhatnak nemzetek, sőt kivételesen és szigorú feltételekkel akár 3. kategóriába is tartozhatnak nemzetek. Valószínűleg ez kelleténél nagyobb erőszakot kényszert jelentene. Tehát csökkenne az önrendelkezés, és áttételesen sérülne a demokrácia is. Másképpen fogalmazva: nem egyes közösségek telepednek rá más közösségekre, hanem az általános (kategóriák és választás nélküli) túlszabályozottság. A közepes világszövetség tehát nem más, mint a nemzetek besorolása egy pontosan szabályozott hármas kategóriába. A jelenlegi EU egy 75%-ban demokratikus, és 90%-an egyenlő alapú, de túl erős, és ellentmondásos szövetség. Pontosabban úgy fogalmaznék, hogy az EU, mint szövetség a demokrácia és az egyelőség szempontjából jónak mondható (azért messze nem tökéletes, van mit tenni), a fő hibája azonban az, hogy túl erős és ellentmondásos. Az EU-ról még szó lesz. Itt azért meg kell jegyezni, hogy a szövetségi hibák közül ez (demokratikus, egyenlő alapú, de túl erős) a legkevésbé ártalmas és a legkevésbé valószínűbb. Gyakorlatilag jóval valószínűbb, hogy egy diktatórikus, túl erős szövetség, vagy egy túl gyenge szövetség alakul ki.

A túl gyenge szövetség nemcsak azt jelenti, hogy a másnak, és saját tagságnak ártalmasság, kialakulhat, és hiányos a szükséges együttműködés. Gyakorlatilag egy túl gyenge szövetségben, az erősebb hatalmak diktálnak, tehát túl gyenge szövetség is diktatórikus, ill. egyenlőtlen alapúvá válik. A túl gyenge szövetség jobb esetben azt jelenti, hogy hármas kategóriából, csak 3. kategória (alacsony demokráciájú, nagy önrendelkezésű) létezik, vagy pedig még az sem. Továbbá nincs „jó lenne ha”, a demokrácia irányába motiváló szabályozás. A gyenge szabályozás általában zavarosságot, anarchiát jelent ami, a diktatúrának kedvez.

Mit jelent a demokratikus világszövetség: Egy demokratikus világparlamentet, valami olyasmit világszinten, amilyen az EU parlament.  Továbbá azt jelenti, hogy a világparlament által hozott lényeges szabályozásokat. A világparlament lényeges kérdéseit népszavazással kell szentesíteni. Ez is megvan az EU-ban, bár lehetne tökéletesebb. Minden lényeges kérdést, lényeges szabályt a világparlament és az országok lakossága közösen hozna meg. Nem lenne semmilyen külön bizottság, külön felső testület, stb.. Ez viszont van az EU-ban, ami csökkenti a demokráciát, és az egyenlőséget. Többek között erre utaltam, amikor azt mondtam, hogy az EU-nak is van mit fejlődnie.

A fő probléma azonban az, hogy az EU (minden egyéb nemzetek közötti szövetség) közvetve gátolja egy közepes demokratikus világszövetség (világszabályozás) kialakulását. Erre utaltam, amikor azt mondtam, hogy az EU-nak a túl erős szövetségen kívül van egy másik lényeges hibája.

Van még egy fontos ismérve a közepes, demokratikus világszövetségnek. Ez pedig az, hogy a közepes szövetségben kialakulhat, ill. kialakul egy igazságos, szabályozott verseny, ez esetben egy igazságos, szabályozott nemzetek közötti verseny. Ha túl erős a szövetség, akkor a szövetségen belül nem tud kialakulni igazságos szabályozott verseny. Ha egyszerre vannak jelen a világon túl erős és túl gyenge szövetségek, akkor sem tud kialakulni igazságos, szabályozott nemzetek közötti verseny.

Miért gátolja minden (még a kölcsönösen előnyős szövetség is) egyéb szövetség a világszövetség kialakulását?

Erre elég egyértelmű a válasz. Mert, vagy-vagy helyzet alakul ki. Vagy világszövetségre koncentrálnak az államok, vezetések, ez irányban fáradoznak, erre fordítják az energiájukat, ezt propagálják, stb., vagy az egyéb szövetségekre. Másfelől minél több egyéb szövetség van, annál nehezebb kialakítani egy világszövetséget. Ha egy közösség klikkesedik, akkor ott inkább klikkek közötti széthúzás érvényesül, mint az általános összetartozás, együttműködés.

Egy további érv a világszövetség mellett. Aki kimarad a különböző, egyéb szövetségekből,  az porul jár. Aki önakaratán kívül rossz szövetségbe lép be (elromlik a szövetség), az szintén porul jár. Ez nem valami igazságos. Továbbá, csak a demokratikus világszövetség képes biztosítani a nemzetek között egy igazságos és szabályozott versenyt.

Még azt is megjegyzem, hogy a közepes, nem a gyenge és nem az erős világszövetség az optimális út. A jelenlegi világszövetség az ENSZ, túl gyenge és nem demokratikus. Egy túl erős világszövetség a szükségszerűen levő nemzetek önrendelkezését csökkentené, amiből számos probléma adódhat.

Az EU értékelése.

Nagyjából az előzőkben elmondtam, hogy összességében miért nem tartom jó dolognak az Európai Uniót, annak ellenére, hogy önmagában a szövetség a mai viszonyok mellett inkább jónak mondható.

(Sajnos az EU napjainkban egy negatív, hanyatló pályán mozog. Amikor e sorokat írtam akkor még nem volt egyértelmű ez a negatív tendencia.)

A fő ok, hogy világszövetségre kellene koncentrálni. Azért a helyzet ennél bonyolultabb. Kétségtelenül fel kell tenni a kérdést: vajon az történt, hogy az európai hatalmak mindent megtettek hogy létrejöjjön egy közepes világszövetség, de miután látták eme erőfeszítés hiábavalóságát, úgy döntöttek, hogy ebben helyzetben legjobb ha létrehozzák az EU-t? Ha így lenne, akkor valóban indokolt az EU létrehozása. Az én ismereteim szerint azonban nem ez történt. Lehet hogy volt némi próbálkozás, akarat egy erősebb demokratikusabb világszövetség létrehozására, de ez messze volt a maximálistól, lehetségestől. Tehát az előző hosszú kérdésre a válasz: nem, nem ez történt.  Egyrészt nem ez történt és most sem látszik különösebb erőfeszítés az erősebb világszövetség létrehozására. Persze nem késő, az erősebb világszövetség létrehozására állandóan maximális erővel törekedni kellene, az EU lassabb építésével párhuzamosan. Amíg nincs meg ez az erős törekvés addig az EU csak gátolja világszövetség kialakítását.

Az EU pozitív szerepe abban lenne, hogy rossz, de inkább jó mintát adhat egy világszövetség kialakítására. Meríteni lehetne a tanulságokból. Mindjárt itt van a következő: az EU egy közepesnél erősebb szövetség ( kb. 55-65%-os) amíg a világszövetség csak 25-45%-os lehet. Ez a pozitívumok mellett egy negatívum. Ugyanakkor, ez többek között, azt is megakadályozza, hogy az EU-ból szépen lassan kialakuljon egy világszövetség. Ez egyébként is túl lassú lenne, jelenleg ennél gyorsabb megoldásra lenne szükség.

Egyébként az is kétséges hogy európai hatalmak szándéka valóban egy kölcsönös előnyökkel bíró szövetség kialakítása, vagy inkább egy kontrolált mérsékelt alárendeltségi rendszer létrehozása. Egyszerűbben fogalmazva: gyanús hogy az igazi cél az, hogy az európai országok hierarchiáját kialakítsák és egyúttal ezt az állapotot kontrolálják. Tehát egy ellenőrzött szabályozott, országok és emberek közötti hierarchia alakuljon ki, amely az európai vezető hatalmaknak, főleg a vezetéseknek, egy jó és biztonságos helyzetet nyújt.

A másik fontos kérdés: az EU egy lehetséges világválság-láncreakciót képes lenne e megállítani, vagy ebben helyzetben, az EU tagokat megvédeni? Szerintem egyikre sem képes igazán.

Az EU értékelésének további lényeges kérdése: a jövő demokratikusabb rendszerének kialakulását segíti ez a szövetség? Azt megállapíthatjuk, hogy ez lényegében az államkapitalista rendszeren belüli szövetség. A céljai között nincs a demokratikus rendszerváltás, sőt a fejlődési céljait sem látni. Valószínűleg a jelenlegi államkapitalizmus szinte tökéletes rendszer” elv az alapelv és éppen ezért nincs egy fejlődési stratégia. Egyelőre rendszerváltozás szándékának semmi nyomát nem látni. Sőt ha az EU képes stabilizálni a jelenlegi rendszert, akkor ezzel gátolja a jövő demokratikusabb rendszerének kialakulását.

Persze az EU-nak vannak pozitívumai is, (viszonylag demokratikus, egyenlő alapú, tanulságos), amelyek a felvetett negatívumokkal (túl erős, ill. eltereli a figyelmet, energiát a világszövetségről) összesítve ( kivonva), a végeredmény: az EU összességében egy halványan negatív szövetség.  Akkor válna pozitívvá, ha kijelentené: ez csak egy átmeneti szövetség, a végső cél a közepes demokratikus világszövetség létrehozása. Persze ezt nemcsak kijelenteni kellene, hanem e szerint cselekedni is.

A közepes szorosságú, demokratikus világszövetség szankciói.

Mi legyen azon államokkal, országokkal, akik a demokratikus világszövetség törvényeit, határozatait nem fogadják el?

Az biztos hogy háború, katonai megtorlás, lerohanás, megszállás nem lehet a szankció. A hódító háborúval szembeni önvédelem, már nem a szankció kategóriája. Továbbá nem lehet aljas rejtett dolog. Nyílt és viszonylag békés szankciókra kell törekedni, még akkor is ha ez rövid távon megalkuvásnak, impotenciának látszik. A szokásos út már nagyjából ismert: figyelmeztetés, támogatások megvonása, gazdasági bojkott. A politikai bojkott addig nem mehet el, hogy a békés rendezések tárgyalása is lehetetlenné váljon. Ha mindezt egy demokratikus (egységes) világszövetség teszi, akkor ezek nagyobb valószínűséggel lesznek igazságosak és hatásosak. Egy ilyen demokratikus világszövetség határozatai legitimebbek, elfogadottabbak lesznek mindenki számára, még a szankcionált vezetés számára is.   E szankciók hatástalansága után szóba jöhet a nép, lakossági ellenállásra (lehetőleg békés) való biztatás, ebben való segítség, de csak békés és nyílt eszközökkel. A bársonyos forradalmak nyílt propagálása, segítése nyugodtan beleférhet a világszabályozás rendszerébe. A menekültek szervezett kimenekítése és befogadása is jó részmegoldás. Végső esetben a rendfenntartó (viszonylag békés) csapatok munkája is jó részmegoldás. Vannak ennek a viszonylag békés, lépésenkénti, ill. összetett szankcionálásnak pozitív példái is. Sajnos a negatív példa, ill. a visszaélés (segítség ürügyén hódítás) gyakoribb. Különösen aggasztó, hogy az ENSZ fejlődése, a továbbfejlődés helyett megakadt, sőt visszafejlődés tapasztalható, többek között a szankcionálás vonatkozásában is. A világszövetség helyett egyes államok intézkednek, és nem éppen békésen, nyíltan.

Mindez alátámasztja a közepes demokratikus (egységes) világszövetség kialakításának fontosságát. Viszonylag békés szervezett, egységes szankciókat csak ez a szövetség tud garantálni.

Az önrendelkezés a szabadság bizony összetett dolog tiszteljük már annyira, hogy nem puffogtatjuk.

E fejezetben és következő fejezetekben az önrendelkezésről volt szó. Kiderült hogy az önrendelkezés bizony nem egyszerű, de összetett, sokoldalú, sok szempontú dolog. Ha a szabadságot azonosítjuk az önrendelkezéssel (valójában a szabadság még általánosabb, még bonyolultabb fogalom), akkor is levonható a következtetés, hogy a szabadság szót nem kellene puffogtatni.

Néhány kiegészítő gondolat a szabadságról.

A következő kérdés: mi a nagyobb szabadság, ha az egyesek, kevesek szabadsága magas szintű ( többnyire azt tehetik, amit akarnak),  a többség szabadsága igen alacsony szintű, alig teheti azt amit akar, a közösség átlagos szabadsága alacsony szintű?  Vagy ha az átlagos szabadság közepes-magas szintű, viszont az egyesek, kevesek szabadsága nem érheti el az előző magas szintet, csak közepes magas szintű lehet? Ha többségi szempontból nézzük akkor ez utóbbi. A többségi, kisebbségi felfogás viszont már nem logikai probléma.

A következő kérdés. Az a nagyobb szabadság, ha valaki az igen alacsony szintű szabadság (rabság) választásában korlátozva van, vagy ha azt könnyen választhatja?

A demokráciáról bebizonyítható, ez a tanulmány is ezt teszi, hogy az átlagos szabadságot növeli. Minél magasabb a demokrácia szintje annál magasabb szintű az átlagos szabadság. Viszont kétségtelen hogy egyeseket, keveseket korlátoz a magas szintű szabadságban, illetve a rabság választásában. A közösségeket pedig korlátozza a diktatúra választásában. Innen pedig az előző kérdésekre kellene objektíven válaszolni. Én csak szubjektíven azt tudom mondani hogy minél nagyobb a demokratikus szint annál nagyobb a szabadság. Mivel ez a probléma nem egyértelmű én azt mondom: az állam szintjén a maximális demokráciára kell törekedni, a civilszféra kisközösségeit illetően viszont csak a kötelező alapvető demokráciára kell törekedni, és ezen túl a demokrácia szintjét döntse el a kisközösség. Itt viszont felmerül az újabb kérdés: a nemzet miért ne dönthetné el a kötelező, alapvető demokrácián túl a demokrácia szintjét? Ez persze ellentmond annak, hogy az állam szintjén a maximális demokráciára kell törekedni. Ezt az ellentmondást úgy lehet feloldani, ha azt mondom: a maximális demokratikus szint egyrészt ajánlás, másrészt lehetőség. Ha az ajánlás és lehetőség ellenére a nemzet a népréteg úgy dönt hogy nem kell neki a lehetőségekhez képest maximális  demokrácia akkor ne legyen maximális demokrácia. A minimális alapvető demokrácia viszont minden esetben kötelező, mert csak ebben az esetben lehet eldönteni, hogy mit akar a közösség.

A következő kérdés az, hogy a szabadság önrendelkezés az a legfontosabb szükséglet, legeslegfőbb cél? Szerintem fontos szükséglet cél, de vannak még ilyen fontos célok.

A szabadságról egyébként még hosszan lehetne beszélni, elmélkedni. Pl. más a szabadságérzet és más a szabadság. Az is lehet hogy a tényleges demokrácia valóságosan nagyobb szabadságot ad, az államkapitalizmus viszont nagyobb szabadságérzetet ad.

Hosszan lehetne fejtegetni azt is, hogy a szabadság fogalmával hányféleképpen éltek vissza. A leggyakoribb mikor a vezetés szabadságát (a hatalmi harcot) azonosítják a nép szabadságával, és ennek zászlaja alatt harcba viszik a népet. Ha mondjuk, csak az történik, hogy a függetlenség zászlaja alatt elszakad a közösség az idegen vezetés alól, de a saját, új vezetés ugyanolyan diktatórikus, mint a régi, akkor kevés értelme volt az elszakadásnak.

A demokrácia elmélete kétségkívül tartalmaz egy feltételezést: az emberiség többsége, szabadságra és jobb életre vágyik.

Gyakorlatilag viszont a következőről szól a nemzeti demokrácia és a függetlenség, önrendelkezés. Egy nemzet egy bizonyos demokratikus szinten él. Létrejön egy demokratizálódás irányában mutató változás lehetősége. Ezt a nemzet többsége, objektív tájékoztatás mellett elfogadja, vagy nem fogadja el. Persze létrejöhet a diktatúra irányába mutató változás lehetősége is. Itt is az a kérdés, hogy nemzet többsége, objektív tájékoztatás mellett azt elfogadja, vagy sem.  Ezt csak úgy lehet megállapítani, ha gyakorlatilag megvalósul. Elméletileg tehát sok mindent ki lehet okoskodni, de gyakorlat dönt. A tényleges demokrácia pont azért magasabb szintű rendszer, mint a többi, mert végső soron a gyakorlat dönthet. A jelenlegi államkapitalizmusban csak feltételezik a mi a jó az embereknek, mit akarnak az emberek. A tényleges demokráciában a feltételezést a gyakorlat bizonyítja, vagy cáfolja.

Ugyanakkor az is kérdéses, hogy kinek mit jelent a szabadság, kinek mikor jelentkezik a szabadságérzet. Vannak, akiknél az jelenti a szabadságot, ha biztonságban élnek nem kell félniük, sem rablóktól, sem a nincstelenségtől, sem mástól. Másoknak pedig éppen a bizonytalanság a változatosság ad szabadságérzetet. Akkor érzik „rabnak” magukat, ha csak unalmasan szervezetten, rendezetten, biztonságban tudnak élni.

A szabadságnak száz oldala van.

Megint más oldalról megvilágítva a problémakör. Kinek van nagyobb szabadsága, a szabadon élő de az életért állandóan kényszerű harcban álló (szabadidő nélküli) egyénnek, vagy rabságban de biztonságban élő, sok szabadidővel rendelkező egyénnek?

Megint más oldalról: a demokratikus közösségben élés egyszerre jelenti a fizikai, döntéshozói mozgástér tágulását, egyben a szabályok, törvények, kompromisszumok sokasodását.

Megint más oldalról: demokrácia, mint legtöbb döntéshozói mozgásteret biztosító, de mégis legkötöttebb rendszer. A döntéshozói részvétel bővülése, de a kötött precíz végrehajtás erősödése.

Megint más oldal. Mit nevezünk szabadságnak? Bizonyos szempontból a függetlenség, önállóság, a demokrácia különbözik az önrendelkezéstől (külső és belső irányítás aránya), más szempontból azonos.

Megint más oldal: az akaratszabadság bonyolult ábrája és az önrendelkezés.

Más oldalról a társadalmi függetlenség azt jelenti, hogy egy közösség egy másik közösségtől független, vagyis két közösség viszonyát jelzi a függetlenség. A fogalmakat akkor tisztázhatjuk, ha függetlenség (szabadság) fogalmát, melyet eddig mindenre ráhúztak, szétbontjuk. A probléma abból adódik, hogy különböző, igaz összefüggő dolgokra azonos fogalmat használunk. Ezért én a következő fogalmakra bontom szét az önrendelkezést. Biztonsági szabadságérzet, bizonytalansági szabadságérzet. Egyéb szabadságérzet. Néprétegű önrendelkezés, ami szerintem demokratizálódás. Társadalmi önrendelkezés, mint a közösségek viszonya.

Azt azonban megállapíthatjuk, hogy minden társadalomtudományos fogalom közül a szabadság a legzavarosabb, a legsokrétűbb, legkevésbé definiálható. Ezt azért kell kihangsúlyozni, mert ezzel a szóval, a szabadság szóval állandóan visszaélnek a politikusok.

A szélsőségek kártékonysága. Az elmaradott nemzetiségek, pl. a cigányság problémaköre. Elméleti rendszertényező.

E problémakör feldolgozása akkor lesz teljes, ha az alábbi, a 14. tanulmányrészben található fejezeteket is ideveszem:

Alapvetések a nemzetről, népről, a nemzet fogyásáról, a kultúráról. Elméleti rendszertényező.                                                                                  

A nacionalizmus (rasszizmus) és népkarakter. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák.  Elméleti rendszertényező.                                            

Mit tehetne (sajnos nem tesz) többek között a társadalomtudomány és a vezetés a probléma megoldásra. A rasszizmus némely pszichológia vonatkozása. Elmélkedések a népkarakter tudományról. Elméleti rendszertényező.

Mindezek a 14. egyéb fontos rendszertényezők témák című tanulmányrészben találhatók. 

Lényegében én a két szélsőséges felfogást, politikát ostorozom, és azt mondom a kettő között vannak utak, és ezek között van a jó út. Az egyik szélsőség a túlzott nacionalizmus, a rasszizmus. A másik szélsőség a liberális felfogás, amely két dolgot hajtogat: nincs más alternatíva, mint az integráció, és nincs más feladat, mint az előítéletek direkt megszüntetése. 

Kezdjük a rasszizmus bírálatával.

Nincs kollektív bűnösség. De még ha lenne is, az ősök bűnéért nem lehet elítélni az utódokat, vagyis a jelenleg élőket.  Rengeteg érv van, ami bizonyítja, hogy a nemzeti népi gyűlölködés torz, kificamodott érzés.  Az ember képes az érzéseit irányítani.   Az ember kötelessége kialakítani az arányos tiszteletet. Nem kell, hogy szeresse a másikat, de tisztelje. Egyébként is az, hogy egy ember lelkében mennyi szeretet fér bele, és az hogy oszlik meg, talán egyéni adottság. De az arányos tisztelet, amelynek egyik része tiszteld a külföldieket, tisztelj minden embert, tanulható, ésszel, akarattal, alakítható.

De a másik kérdés az, mit tegyen, akit oktalanul gyűlölnek? Akár azért, mert egy nép tagja.

Rövid kitérés a genetikus tulajdonságokra.

Bár az emberiség egy „faj”, és nem lehet senkit általánosan megítélni. Vagyis mindenkit egyénileg kell megítélni. Azért a problémához a következő okoskodás is hozzátartozik: az alfajok között is lehet viszonylag nagyobb fizikai, külsődleges, és a jellembeli, karakterbeli genetikus különbség. Pl. a kutyák (ez egy faj) a kitenyésztés miatt rengeteg alfajra tagolódnak.  És bizony az egyes alfajok között nemcsak külsődleges, ill. fiziológiai különbségek vannak, hanem jellembeli, karakterbeli érzelemvilágbeli genetikus különbségek is vannak. Az emberi fajban is kitenyésztődhettek genetikusan különböző alfajok. De kétségkívül kisebb különbséggel, mint a kutyák esetében.  Ezért is szükség lenne egy igazi népkarakter tudományra.

Néhány példa a rasszizmus ostobaságáról, és arról, hogy ez valójában érzelmi probléma.

A szélesebben vett rasszizmus az nemcsak fajokról szól, hanem arról, hogy van egy (illetve több, sok) embercsoport (mindegy, hogy nép, faj, vallás, vagy egyéb módón különböztethető meg a csoport) amelyik megvetendő, és van egy, vagy több, embercsoport, mely felsőbbrendű.

Adva van pl. egy szlovák ember, és egy félig magyar és félig szlovák ember. (Persze már itt megkérdőjelezhető, hogy a tudományos genetika, vagy éppen a kultúra alapján valóban teljesen szlovák a szlovák, és valóban félig magyar, félig szlovák a másik ember. De ezen most itt ne rágódjunk.) A szlovák ember  megvető hangsúllyal (lefittyedő szájjal) és utálkozó mögöttes gondolatokkal kijelenti a másikról: ez egy magyar. Tehát nem azt mondja ez egy félig magyar félig szlovák ember. De máskor ezt mondja megvető hangsúllyal: ez egy félig magyar. (Az ember szót nem szívesen mondja ki.) Tehát nem azt mondja, hogy ez egy félig magyar, félig szlovák ember. És azt sem mondja büszkén, tisztelettel: ez egy félig szlovák ember. Sőt ugyanez a helyzet, ha csak negyedrészben magyar és háromnegyed részben szlovák a megvetett illető. Ez az ember akkor is megkapja utálkozva: ez egy magyar.  (Most itt abba se menjünk bele, hogy a megvető akkor is megvető, ha konkrétan nem ismeri az általa megvetettet. Sőt gyakran még a népről sincs közvetlen tapasztalata, csak hallomása.)

Persze ez nemcsak szlovákokra jellemző ezért nézzük a példát így. Van egy magyar ember és van egy félig zsidó, félig magyar ember. Tulajdonképpen elismétlem az előzőket, csak az elnevezések változnak.

(Persze már itt megkérdőjelezhető, hogy a tudományos genetika vagy éppen a kultúra alapján valóban teljesen magyar a magyar, és valóban félig magyar, félig zsidó a másik ember. De ezen most itt ne rágódjunk.) A magyar ember  megvető hangsúllyal (lefittyedő szájjal) és utálkozó mögöttes gondolatokkal kijelenti a másikról: ez egy zsidó. Tehát nem azt mondja ez egy félig magyar, félig zsidó ember. De máskor ezt mondja megvető hangsúllyal: ez egy félig zsidó. (Az ember szót nem szívesen mondja ki.) Tehát nem azt mondja, hogy ez egy félig magyar, félig zsidó ember. És azt sem mondja büszkén, tisztelettel: ez egy félig magyar ember. Sőt ugyanez a helyzet, ha csak negyedrészben zsidó és háromnegyed részben magyar a megvetett illető. Ez az ember akkor is megkapja utálkozva: ez egy zsidó.  (Most itt abba se menjünk bele, hogy a megvető akkor is megvető, ha konkrétan nem ismeri az általa megvetettet. Sőt gyakran még a népről sincs közvetlen tapasztalata, csak hallomása.)

Ezek példázatok valós életben jellemzőek, mindennapiak.

Na most ezt a példát a végtelenségig lehetne folytatni. Akár millió megvető népet, egyéb csoportot és millió megvetett népet, egyéb csoportot fel lehetne sorolni. És persze össze-vissza, oda-vissza variációk vannak.

Az is megállapítható hogy nem egyes emberek, népek tulajdonságáról beszélek, hanem általános emberi tulajdonságról, mondhatnám az emberiség tulajdonsága, még akkor is, ha szép számmal vannak kivételek. Az un. fejlett országokba is megvan ez a lenézés, csak ott  többnyire a hát mögötti pusmogás dívik. 

Azt gondolom, hogy kitetszik az ostobaság, a logikátlanság. Ha nem emberekről volna szó, hanem tárgyakról akkor még nyilvánvalóbb lenne az ostobaság. Mondjunk, nézzünk egy könyvet, amelyben két regény van. Az egyiket utálom (bár az utálat indoka homályos, de ez most nem számít), a másikat kedvelem. De erről a könyvről, mindig csak az utálat a megevetés hangján szólók, azért mert abban benne van az általam utált dolog is. Ez egyértelmű ostobaság.

Az elemzéshez szedjük össze a tényezőket.

Az emberek szeretnek (hajlamosak rá) gúnyolódni, utálkozni, lebecsmérelni, megvetni. Ez örömet okoz nekik. Ezt én nem nevezném humornak, de van egy ilyen látszata. Ha őszintén magamba nézek, (szinte bárki magába néz) rájövök, hogy bennem is van egy ilyen hajlam. A pszichológia tudománynak kellene azt kielemezni, valójában miből ered ez. Valószínűleg az egyik alkotórésze az, hogy ezáltal a gúnyolódó, utálkozó, becsmérlő saját magát szükségszerűen felértékeli. Tehát ez egyfajta ego-építés, ill. vigasztaló gondolat. A megalázottságról, a lelki szenvedésről és a vigasztaló gondolatokról már beszéltem. Tehát többek között azért alázunk meg másokat, hogy a saját megalázottságunk érzését enyhítsük.

(Ugyanakkor ezzel növeljük a külső megalázottságunkat, mert mi is megkapjuk a megvetést.) Persze itt alaposabb elemzés szükséges. E tulajdonság még az állatvilágból ered? Vagy az emberi „fejlődés” terméke? Stb., stb..

A legegyszerűbb gúnyolódás, utálkozás, lebecsmérlés a fajok ill. népek kigúnyolása, utálata, lebecsmérlése. Ez (a népek, fajok szerinti megkülönböztetés) elég egyértelmű, nem kell rajta sokat gondolkodni. Az értelmünk azért mindenben logikát keres, hadakozik a logikátlanság, butaság ellen. Ez a fajta (fajok, népek szerinti) utálkozás is logikátlan, de az értelmünket mégis a sutba lehet vágni, mert van egy egyszerű logikája, ami a felszínen mégsem zavarja az értelmünket.

Mivel szinte mindenki hajlamos erre, felvetődik a kérdés: érdemes e ennek megszüntetésére törekedni? Meg lehet e, egyáltalán szüntetni? Vagy elég tudatosítani, kordába tartani? E kérdésekre még visszatérek.

Szinte mindenki e hajlamnak a művelője és egyben a szenvedője is.

Logikus, ha ezt sokan, szinte mindenki műveli, akkor szinte mindenki néha, vagy gyakrabban a másik oldalra kerül. Ha mindenki követ dobál, akkor mindenkit el fognak találni a kövek. Ha mindenki gúnyolódik, utálkozik, becsmérel, akkor mindenki a gúny, az utálkozás a megvetés tárgya lesz. Az is igaz, hogy ez a dobálózás nem össze-vissza, hanem viszonylag célzottan történik. Ezért csak ennyiben változik a helyzet: bizonyos népek, fajok más több bizonyos népeket, fajokat dobálnak. Azok meg visszadobálnak és más népeket, fajokat is dobálnak és így tovább. Tehát csoportos jellege van ennek, de ez a lényegen nem változtat.

Nem a megnevezés számít, hanem a hangsúly, ill. a mögöttes tartalom.

Mostanában divatos, hogy hű ne mondjuk azt hogy cigány, mert az sértő. Mondjuk, azt, hogy roma. Vagy nem mondjuk hogy néger, mert az sértő, mondjuk azt, hogy fekete, vagy színes. Ne mondjuk, hogy zsidó és így tovább.

A cigány, a néger, a zsidó vagy éppen a magyar, stb. szót is lehet tisztelettel normálisan mondani és lehet sértően gúnnyal, megvetéssel, utálkozással mondani, ahogy roma, a fekete, stb. szót is lehet sértően megvetéssel mondani. Tehát ez az elnevezés dolog, butaság. Egyébként sokan magukat is a „tiltott” névvel nevezik. E logika alapján állandóan változtatni kell az elnevezéseket, mert azok egy idő után deglarálódnak. De nem az elnevezés a lényeg, hanem a tartalom, a gondolat, a tisztelet, ami mögöttük van.

A gondolatokat nem lehet betiltani.

Érdekes egyébként, hogy az előző szótiltásokat (cigány, néger, stb.) éppen a liberálisok támogatják, akik egyébként a szólásszabadság hívei. Az egész szólásszabadság nemcsak az emberi jogokról szól, hanem a következő felismeréséről: a gondolatokat és az igazi szándékokat nem lehet gyakorlatilag betiltani. Ez a betiltási próbálkozás, csak olaj a tűzre, megerősíti az embert, abban, hogy a mögöttes gondolatai fontosak és azok az igazságról, szabadságról szólnak. Még akkor is, ez történik, ha valójában a mögöttes gondolatoknak semmi köze az igazsághoz, a szabadsághoz.  Végül is a közlési tiltás fokozza azon gondolatokat, amelyek a közlés mögött vannak. Egyébként már a közlési tiltás hatékonysága is megkérdőjelezhető, hiszen egymás között is beszélgetnek az emberek. A gondolatok betiltása pedig egyszerűen lehetetlen.

Visszatérek a kérdésekre. Mi a megoldás?

Mivel szinte mindenki hajlamos erre (megevetésre, gúnyra, utálkozásra) felvetődik a kérdés: érdemes e ennek megszüntetésére törekedni? Meg lehet e, egyáltalán szüntetni? Vagy elég tudatosítani, kordába tartani?

Szerintem a következő megoldás. Már gyerekkorban kellene oktatni, megbeszélni mindazt, vagy ehhez hasonlót, amit itt elmondtam. Másfelől nem a megszüntetésre, tiltásra, hanem arra kell törekedni, hogy ezen érzésünket, tulajdonságunkat kordába tudjuk tartani. Egyfelől tudatosuljon bennünk, hogy ez egy negatív pszichés jelenség, hajlam, amely értelmileg ostobaság, és amelyet kontrolálni kell. Vagyis nem szabad oda eljutni, hogy ezeket, utálkozásokat, megvetéseket igazán komolyan vegyük. Az értelmünknek azt kell mondani: ezeket mondjuk, ezekre hajlamosak vagyunk, de ez egy ostobaság. Ezért nyilvános közlésben és főleg a cselekvéseinkben nem engedjük szabadjára ezen érzéseinket.

Mindez banális, de éppen ezen fejezet példázza, hogy az ember gyakran banális hibákat butaságokat művel, amelyeknek elemzése megoldása is csak banális lehet.

Ugyanakkor újra elmondom: szükség lenne egy igazi, objektíven elemző népkarakter tudományra. És adott esetben arra, hogy egyes (lényegében minden népnek csoportnak van viszonylag jellemző negatív tulajdonsága) népekre, csoportokra viszonylag jellemző negatív tulajdonságokra felhívják a figyelmet.

De a másik szélsőség, a mindenáron integráló politika sem jobb, kártékonyságban vetekszik a túlzott nacionalizmussal.

 Azért vegyük észre a liberális emberek hihetetlen álszentségét.

Fuj, ez kérem kirekesztés, meg az is kirekesztés. Kikérem magamnak, hogy ön cigánybűnözésről beszél. De akkor jöhetne kérdés: elnézést hölgyem, uram, önnek van cigány szomszédja? Vagy cigány munkatársa? Vagy a gyermeke cigánygyerekekkel jár egy osztályba? Mert, ha ennyire az integráció híve, akkor miért nem jár elől jó példával, miért nem költözik olyan helyre ahol gyakorolni is tudja az elveit? Kiderül, hogy ezek a „másság elfogadó „emberek”, pont azok, akik gyakorlatilag a legtávolabb vannak a cigányoktól. Vagyis mi történik? Ők nem rekesztik ki a cigányokat, ők csak véletlenül nagyon távol vannak a cigányoktól. De erre agitálnak: emberek menjetek, vállaljátok be konfliktust helyettünk is. Bár ez utóbbi szót (helyettünk is) véletlenül mindig elfelejtik hozzátenni. Mi is történik a valóságban? Elküldenek másokat, hogy az ő kis saját liberális érdekeik, jó kis kényelmes életük miatt „harcoljanak”, majd amikor az elküldött emberek vonakodnak, akkor még jól le is cseszik őket. Egy válasz van erre: kedves liberális emberke, gyakorlatilag is mutass jó példát, és aztán szövegelj. Ugyanez vonatkozik egyes országokra, egyes nemzetekre, elég sokra. Szövegel az osztrák, a svéd, a svájci és még hosszan sorolhatnám: fuj a magyar kirekesztők. De amikor arról lenne szó, hogy befogadják a szegény kirekesztetteket: arról bizony szó sem lehet.

Persze az egyik alapkérdés a nemzetiségi, kisközösségi politikával kapcsolatban, az elkergető, vagy megtartó politika. 

Ha elkergetésre (anyaországba, vagy máshová) játszik egy vezetés, és egy nemzet, akkor, felmerül, hogy az, gazdaságilag hasznosabb, mint a jó megtartás, a nemzetiség, kisközösség gazdasági potenciájának a kihasználása. És persze világ-jogilag is kétséges ez a megoldás, lerobbantunk egy nemzetiséget, kisközösséget és aztán elkergetik. A világ-jognak, világszövetségnek kell pontosan szabályozni, hogy mi az elkergető politika, és mi legyen annak szabályozása, szankciója. Ugyanis onnan hogy elűzik, más országba kergetik az embereket, már nem belügy. De azért sem belügy mert, egy kvázi külföldi népet, érnek kényszerítő (nem önkéntes) hatások.  Ha egy vezetés a saját népét nyüstöli az, kérdésesen belügy, ez egy fokkal kevésbé belügy.

A megtartó politika lényege: ha egy nemzetiség, kisközösség jól él, legalább a régió átlagának megfelelően él, ha nem másodrendű állampolgár, amibe beletartozik, hogy nyelvét kultúráját szabadon használhatja, nincs lenézve, piszkálva, politikai és életszínvonal jogai valóban azonosak a többségi nemzetével, akkor a nemzetiség, kisközösség nem akar elmenni.

A kapitalista politika ill. annak tipikus lépviselőjének a liberális politika öt csapása a cigányságra és egyben a magyar népre.

Felsorolom a tipikus kapitalista és egyben tipikus liberális alapelveket, a jelen rendszer tipikus politikájának alapjait:

Nem baj, ha hatalmas különbségek vannak, ill. a magánvagyon, magántulajdon és a magángazdaság szentsége a legfontosabb.(Ez lényegében részben azonos nagytőke ajnározásával.)

Az állam és egyben a szociális rendszer legyen kicsi, gyenge, a magángazdaság, a piacgazdaság szinte mindent megold. (Ez a nagytőke ajnározásának második része.)

Védjük a kisebbségeket, de a többség akarata, védelme nem számít. A többség (nem a vezetés az uralkodó osztály, beleértve nagytőkét) az a politikai erő, amelyik erős, amelyik uralkodó helyzetben van (ezért vele nem kell foglalkozni), amelyik képes elnyomni a kisebbséget, és gyakran el is nyomja. Pontosabban a többség tipikus képviselői, a nacionalisták, ez az említett politikai erő, de sajnos a többség mindig nacionalista befolyás alatt áll. A többség az egy befolyásolható, komoly döntéshozatalra képtelen (ostoba) tömeg.  (Ez nagytőke ajnározásának harmadik része.)

Az emberek felnőttek, minden nép, nemzetiség kultúrája minden szempontból kiváló nincs szükség erkölcsi oktatásra, csak egy hiba van erkölcsi szempontból, amit meg kell változtatni: az előítélet, a gyűlöletbeszéd, összefüggve a kisebbségek többség általi elnyomásával. (Az igazságtalan tisztességtelen vagyon és hatalomszerzés, általában a tisztesség, a becsület, a hasznos munka, stb. ezek nem komoly erkölcsi problémák, ezek majd megoldódnak.)

Egyes kisebbségek (leginkább ezek egyes nemzetiségiek, mert egyébként a többségi társadalom csak kisebbségi csoportokból áll) legyenek teljes mértékben beintegrálva a többségi társadalomba (oktatásügyileg is tehát kulturálisan is, lakóhelyileg is, jogilag is, stb.), de ugyanakkor legyen függetlenségük, autonómiájuk is. Ez lényegében egy zavaros helyzet, az adott érdek szerinti értelmezés érvényesül. Gyakorlatilag az sülhet ki ebből, hogy egyes kisebbségek plusz jogokat kaphatnak, ill. a kötelezettségek tekintetében is eltérhetnek a többségi társadalomtól.

Megjegyzések a fentiekhez.

Egy olyan elnyomott kisebbség szempontjai köszönnek vissza a fenti elvekből, amely vagyont szerzett a magángazdaság, piacgazdaság által, amely ezáltal gazdasági és egyúttal politikai hatalmat is szerzett, egy olyan korban, amelyben még szabályozatlan, zavaros volt az állam és magángazdaság helyzete, működése. Vagyis a korai kapitalizmusról (a vadkapitalizmusról) van szó, a zsidóságról, mint nem nemzetiségről, kisebbségről, van szó, és a polgárság, nagypolgárság a nagytőke kialakulásáról van szó, pontosabban e környezetben jöhettek és jöttek létre a fenti elvek. De ezen elveket mind a mai napig fenntartják a képviselői, nem véletlenül. Hiszen jelenleg államkapitalizmus van, amely azért a klasszikus kapitalizmus gyermeke. Ugyanakkor fennáll a rendszerváltás kényszere, amely megváltoztathatja fenti elveket és azok képviselőinek hatalmi, vagyoni pozícióit.

Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy tipikus kapitalista elvek azonosak a tipikus liberális elvekkel.

(A szocialista elvek a brezsnyevi szocializmushoz, ill. a jelenlegi kínai szocializmushoz kötődnek. Megjegyzem a magyar szocialisták nem ilyenek, ők átvették a liberális elveket. A jobboldal a konzervativizmus pedig egy továbbfejlesztett feudalizmussal azonosíthatók leegyszerűsítve. A jövő fejlettebb rendszerével egyik sem azonosítható.)

Ezért nem nagyon értem az olyan mondatokat, hogy van jó liberalizmus. Vagy hogy csak magyar liberálisok, szocialisták a borzasztóak. Végeredményben itt is rendszerről, rendszerhibáról van szó. Ezek tehát a tipikus elvek a kapitalizmus és egyben a liberalizmus tipikus elvei, ami azt jelenti, hogy ezek fejezik ki leginkább a kapitalizmus és egyben a liberalizmus karakterét, jellemvonásait. Nyilván emellett sok-sok tulajdonsága lehet pl. a jelen rendszernek, de ezek olyan jellemvonások, amelyek azért, valamilyen szinten mindig ott vannak és mindig meghatározóak.

A fenti elvek, viszonylag logikus egységet alkotnak, de nyilván csak egymáshoz illeszkednek ezek a gondolatok. Ha jobban megvizsgáljuk a fenti elveket, akkor önmagukhoz képest is ellentmondásokat fedezhetünk fel bennük. De az igazi, sokszoros, mély ellentmondások, ezen elvek, politika és az igaz, a fejlődést biztosító elvek, politika között vannak. Tulajdonképpen itt fel kellene sorolni a rengeteg ellenmondást, tévedést, amely ezen elvek mögött húzódik. Ezt én tanulmány során, számos fejezetben meg is teszem, itt azonban nem ismételem el.

Inkább felvázolnám a magyar cigányság és egyben magyar nép problémáját ebből a szempontból. Jelenleg azt látjuk, hogy van egy gyenge korrupt eladósodott állam, amely szociális politikára is képtelen. Azt tapasztaljuk, hogy hatalmasak igazságtalanok a különbségek, van egy nagyon széles, nagyszámú mélyen elszegényedett és jellemzően munkanélküli réteg és a cigányság döntő többsége e rétegbe tartozik. Azt tapasztaljuk, hogy a cigányság egyre inkább elkülönül, és elvadul. Elvadul, vagyis egyre gyakrabban egyre jellemzőbben törvénytelen módszerekkel biztosítja a megélhetését és a viszonylagos haladását. És egyre inkább szembefordul egymással a cigányság a többségi társadalom. Egyre inkább, tehát hamis azon állítás, hogy mindennek az okai a szocialista rendszerből erednek. 20 év telt el a rendszerváltás óta és ez folyamat napjainkban egyre erősödik. Többszörösen hamis azon állítás, hogy azért különül el és azért vadul el, mert a többség (a nacionalista, kirekesztő befolyás alatt álló többség) elkülöníti, elvadítja.

Az okokat keressük inkább a fenti liberális (rendszer) elvekben és abból eredő politikában.

Az elkülönülés és elvadulás valós okai.

A szegénység kilátástalanság. Az ebből való szabadulás nemcsak illegális, hanem közösségi jellegű is lett. Fontos látni, hogy maga a cigányság is egyre inkább elkülönül. Ez egy érthető szükségszerű folyamat, hiszen a szegénység kilátástalanság összefogásra (és egyben elfordulásra is) késztet, főleg egy olyan népnél, amelyben ennek hagyományai vannak. Tehát nem arról van szó, hogy van egy nemzetiség, amelynek az akarata egyértelműen az, hogy beolvadjon a többségi társadalomba. A cigányság töredékének van ilyen akarata, a cigányság többségét illetően szó, sincs ilyen akaratról. Sok-sok cigány esetében megjátszott az ilyen akarat, főleg akkor, ha szociális juttatásokról van szó. Valljuk be őszintén sok cigány, ezt gondolja: kihasználom ezeket az ostoba magyarokat, ha előnyök vannak hangoztatom a beolvadásom, de egyébként nem kedvelem őket, nem akarok közéjük tartozni. Egyébként ez egy rafinált, de nem okos gondolat. (El kell választani rafinációt az okosságtól.)  

Az, hogy cigányság bizonyos értelemben autonómiát akar, az rendben lenne.  Csak akkor ezt ne keverjük azzal, hogy nincs autonómia, de mégis van eltérő törvényalkalmazás, törvényértelmezés.  És ne keverjük a kirekesztéssel, illetve az erőltetett integrálással. Ha egy nemzetiség ( általában egy civil szerveződés) bizonyos fokú függetlenséget, autonómiát akar (pl. az erdélyi magyarság), akkor azzal tisztában kell lennie, hogy az bizonyos önállósággal, önfenntartással is jár. A cigányság esetében ez az egész még a szokásosnál is zavarosabb. Mert a liberális értelmiséggel karöltve akar is meg nem is akar integrálódni, az éppen aktuális érdek szerint. Igazság szerint a lelke mélyén a cigányság jelentős része önálló cigányság akar lenni, akkor viszont e szerint kellene a cigányságpolitikát kialakítani. Ez nem jelenti azt, hogy többségi társadalomnak nem kellene segíteni abban, hogy a cigányság autonómiát akaró része egy fejlett, jólétben élő, normális, békés közösséget alkosson.

Az első lépés az lenne, hogy az általános erőltetett integrációt (az integráció erőltetése amúgy is lehetetlen) be kellene fejezni. A második lépés az lenne, hogy kiderüljön ki az, aki valóban teljesen integrálódni akar a többségi társadalomba és ki az, aki nem.  Más politikát igényelnek azok, akik integrálódni akarnak, és mást azok, akik nem, vagyis bizonyos fokú függetlenséget, autonómiát akarnak.

Az elkülönülés elvadulás további okai: a negatív kulturális, társadalmi tulajdonságok kiélezése, felerősítése. 

Valamint a következetes folyamatos jó, megoldó politika hiánya.  Minden népben ott lakozik a jó és a rossz is, így cigányságban is. A fenti elvek és politika (pl. a szegénység, kilátástalanság, az erkölcsi oktatás hiánya, általában cigányoknak megfelelő oktatás hiánya, a cigányságnak megfelelő munka hiánya, a tisztességtelenséget megengedő rendszerfelfogás, az említett zavaros helyzet, stb.) cigányságból a rosszat hozta ki. Arról nem is beszélve, hogy olyan szociális rendszer alakult ki, amelyben egyáltalán nincs munkára késztetés, amelyben a munkanélküli szinte jobban él, mint az, aki dolgozik, amelyben a segélyek nincsenek feltételhez kötve, stb.. És olyan jog jogalkalmazás alakult ki, amelyben érdemes lopni, csalni, hazudni, erőszakoskodni. (Persze mindezen kialakulások azért összekapcsolhatók a fent említett tipikus liberális, egyben rendszerelvekkel, politikával.)

De, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, nézzünk néhány konkrét példát, a cigányság eltérő kultúrájából eredő eltérő erkölcsére.

Egy becsületes pl. magyar ember talál egy órát az utcán, akkor azt vagy otthagyja, vagy leadja a talált tárgyak osztályán. Miért is? Mert kisgyerekkorában így tanították. És azért, mert egyébként helyesen így gondolkodik: ez nem az enyém, nem én dolgoztam meg érte, tehát nem az enyém. Milyen jól fog esni a gazdájának, hogy megtalálja, mert biztosan keresi. És milyen jól fog esni nekem, ha én is megtalálom, amit elvesztettem. Mert, ha én visszaadom, akkor egyre többen leszünk becsületesek, ha én sem adom vissza, akkor a becstelenség nő, és ennek én is a károsultja leszek.

Ha egy cigány talál egy órát, akkor ő bizony azt valószínűleg zsebre teszi. Mert erre tanították gyerekkorában. Mert ő azt gondolja, hogy a dolgokat nemcsak munkával lehet megszerezni, de ügyességgel, ravaszsággal is. Mert azt gondolja, hogy mindenki védje, őrizze a magáét, akkor marad az övé. Mert ő nem gondolja végig, hogy milyen a jó ill., a rossz társadalomban élni. Talán, azért mert számára a szülei számára csak egy alternatíva van: a rossz társadalom. A lehetségesen jó, becsületes társadalmat talán el sem tudják képzelni és ez nem az ő hibájuk, mindig csak ellenséges többségi társadalommal találkoztak.

(A másik probléma az állandó vándorlás, ill. annak népkaraktert alakító hatása.  A vándorlásról annak okairól és következményeiről, a mai hatásairól külön könyvet lehetne írni. Az viszont megállapítható, hogy a vándorlás nem hiba bűn, aljasság, hanem hagyomány és sors.)

Vagy egy cigány hall egy sértő mondatot, akkor ő bizony előveszi a botot, rosszabb esetben a kést, és üt ill., szúr. Mert nem ismeri az arányos önvédelem (büntetés) erkölcsi elvét. Mert nem tanították meg neki. És mert egy cigánynak sokkal „kisebb büntetés” ugyanaz a börtönbüntetés, mint egy magyarnak. És vannak más okok is. 

És még lehetne sorolni a példákat. Azt gondolom, hogy amíg nem oldódik meg a cigányság negatív erkölcsének problémája, addig nem oldható meg a cigányság problémája teljesen.

És úgy tűnik a jelen társadalma több okból is képtelen megoldani ezt a problémát. Pl. azért mert a dolgok becsületes munka nélküli megszerzése, nemcsak a cigányságra jellemző. Hiszen a tőzsdézés, a szerencsejátékok sem erről szólnak. És sok minden, erről szól. Vagy például, elmegy a cigánygyerek a magyarok iskolájába, és ott mindent tanítanak neki (azt is rossz felfogásban) csak éppen erkölcsöt nem. A tendencia nem az, hogy a cigányság erkölcse fordul az igaz erkölcs felé, hanem inkább az össznépi erkölcs fordul az erkölcstelenség felé.

Megoldás, az össznépi erkölcs javítása. A kisgyerekek, többek között, de mégis intenzívebben a cigánygyerekek erkölcsi oktatása.

De ha már itt tartunk, megint meg kell említeni, hogy pl., a cigányságnak, a cigánygyerekeknek azért részben mást, és részben másképpen kell tanítatni, mint a magyar gyerekeknek. Csakhogy ez már, juj: megkülönböztetés, elkülönítés, szeparáció.    

Népiesen fogalmazva: lovat adtak a cigányság rosszabbik oldala alá. Valójában cigányság jobbik oldala alá kellett volna lovat adni.  

Ezt is elrontottuk pontosabban, elrontotta vezetés és a liberális értelmiség.

A magyar népet kettős értelembe érte az öt csapás. Egyrészt közvetlenül, hiszen azért ez nemcsak cigányságból hozta ki a rossz oldalt. Másrész úgy, hogy a magyarok döntő tisztességes békés többsége kénytelen együtt élni egy elvadult cigányságréteggel. 

Az egészet az alapjaitól kezdve újra kell gondolni, és lényegi változásokra van szükség.

Azt meg lehet állapítani, hogy a problémakört csak a többségi társadalom és cigányság együtt képes megoldani, vagyis a felelősség és a feladatok megoszlanak, önmagában sem a többségi társadalom, sem a cigányság nem képes, a jó megoldásra, megoldásokra.

Sokkal könnyebb lenne a cigánykérdés megoldása, ha lenne igazi népkarakter tudomány, amely feltárná cigányság igazi pontos karakterét, amelybe a fejlődési alternatívák, megoldások is beletartoznak.

Volt szerencsém többé-kevésbé megismerni a cigányokat, kishazánkban nem nehéz. Talán nem érdektelen erről pár mondatot mondani.

Egy osztályba jártam, és mondhatom, barátaim voltak (az egyik a talán a legjobb barátom volt) olyan fél-cigány gyerekek, akik nem az elvadított cigánykultúrából jöttek. Talán ők rajzolják ki, a genetikus tulajdonságokat leginkább.

Kétségkívül a szabadság-igényük egy fokkal nagyobb, mint más népeké.

A legfontosabb tulajdonságuk azonban, hogy ők igen erősen gyakorlatiasak. Kétségkívül az elmélet nem megy nekik, és a jelenlegi oktatási stílus abszolút nem fekszik nekik. Az egyikük kimondottan műszaki zseni volt, (autószerelésben, villanyszerelésben felnőtt szakemberi szinten volt) az iskolában mégis kettessel bukdácsolt végig. Tehát nekik nem megy az, hogy fél évig csak arról szól a tananyag, hogyan áramlanak a tranzisztorban az elektronok, ionok, stb.. Nekik a kezükbe kell adni egy rádiót, egy autót, stb., tessék, csináld meg, és a gyakorlat alapján, jutnak el az elmélethez. Ők még inkább felteszik a kérdést: mi hasznom van abból, ha ismerem a másodfokú két-ismeretlenes megoldó egyenletet. Számukra tananyag nagyobb része, gyakorlat nélkül, teljesen értelmetlen.

Nagyon fogékonyak a művészetekre, a vallásra, és ha vallásra fogékonyak, akkor az erkölcsi problémákra is. Az én ismerőseim lényegében okos, erős ügyes gyerekek voltak, de fentiek adtak nekik egyfajta fegyelmezetlenséget, rendetlenséget, iskolázatlanságot.

Valójában nagyon barátságos, vendégszerető nép.

Ismertem az elvadított cigány kultúrából jövő cigányokat is.

Valójában a cigányok eltérő kultúráját a sok évszázados talán sok évezredes vándorlás és a kirekesztettség határozza meg. Fontos látni, hogy ez már elvadított kultúra.  És az is látni kell, attól nem javul meg, ha leállnak vándorlással, a kirekesztettséget több okból pedig nem lehet megszüntetni, legfeljebb nagyon lassan valahogy megszűnik. Mert a kirekesztettség (mi egy különálló nép vagyunk) benne van a cigány kultúrában és ez a kirekesztettség újabb kirekesztettséget, szül. Úgyhogy egészen más oldalról kell megközelíteni a problémát, amelynek lényege: nem baj, ha cigányság egy különálló nép, csak, mint nép ne zavarja a többségi társadalmat. Ne zavarja, vagyis ők is éljenek jól, ők is fejlődjenek, de a módszereket nem lehet egységesíteni.

Visszatérve az elvadított cigányság erkölcsei már komoly problémákat mutat.

Az iskolázottság, a munka, a tisztesség másképpen jelenik meg náluk. Az igényvilágukat ez jellemzi: vagy putri, vagy palota. De a dolgok összefüggenek, mindaz, amit eddig elmondtam, összefügg egymással.

Ez a világ, ez a többségi társadalom, rendszer, amelyben élnek, sok szempontból rossz hatással van rájuk.

Szerintem a kitörési pontok: a gyakorlatias oktatás, a vallás, az erkölcs, a művészetek propagálása. A házi, háztáji, alkalmi munka, mint szabadabb munka lehetősége szintén a megoldás felé vinne.

A lényeg, hogy az igazi népkarakter tudománynak kellene feltárni, pl. cigányság karakterét és a megoldásokat is.

A pöszmögö értelmiség megint összeült, hogy tanácskozzon a cigányság ügyéről. Természetesen nem fogalmazódott meg semmiféle ésszerű javaslat, hiszen ők csak pöszmögnek.  Azért én, így a távolból hozzászólnék pár mondattal e tanácskozáshoz.

Megint csak a „csodaszer” a liberális dogma került a középpontba: ne legyen előítélet.  Az előítélet kétségtelenül az egyik tényező a sok közül, de csak az egyik. 

Tisztelt hölgyeim és uraim ne legyenek már olyan beképzeltek, hogy az önök szóhasználata (pl. cigánybűnözés) irányítja nép gondolkodását, érzéseit, nem kell azért a népet annyira lenézni, hogy önök nélkül is kialakul valamilyen véleményük.

Nem igaz, hogy cigányságba genetikusan benne van bűnözés – hangzott el.  Genetikusan nem, de kulturálisan igen.  Árnyaltabban: a cigányság kultúrája egy remek kultúra de kétségkívül vannak negatív vonásai. Pl., az hogy a munkának, a tanultságnak nincs meg a megfelelő becsülete. Pl., az hogy a bűnözést a kelleténél kevésbé ítéltetik el. Annak, hogy cigányság kultúrája így alakult sok oka van, de semmiképpen az, hogy a cigányok genetikusan alacsonyabb rendű nép lenne. A bűnözés megengedettsége már régóta benne van a cigányság kultúrájába, de napjainkban 1990, ill. 2005 után egyre inkább bekerült, köszönhetően rendszernek és társadalmi helyzetnek és annak a pöszmögö értelmiségnek, aki csak ezt képes hajtogatni: előítélet, előítélet.

Úgy tűnhet, hogy egyfelől én cigányságot bántom, másfelől a rasszizmust is ostorozom. Úgy tűnhet, hogy ellenmondásban vagyok önmagammal.  Valójában nincs ellentmondás, csak oda kell figyelni a részletekre. Az egyént származása szerint nem szabad megítélni, csak a népet a kultúrája szerint, de azt is óvatosan, udvariasan, behatárolva.   A vezetést (és a rendszert) azonban már erősebben kell kritizálni, mert ténylegesen ők a legnagyobb felelősök.  Én betartom eme elveket.

A helyes közösségi, kisközösségi, nemzetiségi, valamint kisebbségi (civilszféra) politika. Rendszertényező. K/4 ábra és a K jelű ábrák.  

(Az előző fejezetek kiegészítése és összefoglalása.)

Egy ismétléssel kezdem.

Mekkora ostobaság és manipuláció, hogy esetenként a szabadságjogokra hivatkozva, az autonómiát (részleges elkülönülést) éltetik, más esetekben az integrációt (az elkülönülés megszüntetését) éltetik. Valójában az a szabad, akinek az akarata érvényesül, persze ez akkor lehetséges, ha közben másnak nem árt.  Pontosabban az egyének, tagok, a csoportok, kisközösségek, közösségek direkt és indirekt akaratának (ráutaló magatartásnak) kell dönteni a kisebb-nagyobb elkülönülés vagy teljes összeolvadás (ez utóbbinak akár akarati akár megvalósítás szempontból a legkisebb az esélye) mellett.  A párhuzamos szempont, pedig az hogy az egyén, a tagok, a csoport, a kisközösség, a közösség mennyire képes a többséggel összeolvadni, együtt élni.   Bár ha a ráutaló magatartást figyelembe vennék, akkor ki lehetne védeni az érdek hablatyolást, és akkor az együttélési akarat és képesség nem válna ketté. Mert sem az autonómia, sem az integráció, nem dráma, ha minden fél ezt akarja, kisebbség, többség, minden fél akkor jár jól, ha a tényleges akaratok érvényesülnek, és össze vannak illesztve.

Mindkettőnek (autonómia és integráció) vannak előnyei és hátrányai (pl. az autonómia nem egy fallal körbezárt magára hagyott kvázi börtöntelep, de nem is a környezetétől független annak ártani tudó szabad-telep). Egyesek, azonban csak mindkettő (autonómia és integráció) előnyeit szeretnék élvezni, ebből ered az érdek-hablatyolás. A többségnek sincs az ellen kifogása, ha valaki, valakik akaratilag tetteikkel, ráutaló magatartásukkal is be akarnak olvadni. Az ellen van kifogása, ha valaki, valakik mindkettő (autonómia és integráció) előnyeit akarják élvezni, a többség kárára.

Ismétlem, minden fél számára az, az áldásos és akkor van szabadság, ha a tényleges akarat érvényesülése után (beszámítva a ráutaló magatartást is) akkora, olyan elkülönülési fokozat jön létre, amely a tényleges akaratból ered. Persze az alapvető igazságossági és jogelvet: másnak ártani tilos, és olyan állapotra kell törekedni, mely mindenkinek, minden félnek hasznos, kellemes, ill. van fejlődési lehetőség – nem írhatja felül semmi. Az előző elv „a tényleges akaratnak megfelelő elkülönülési fokozat” elve, jól illeszkedik a legfőbb igazságossági és jogelvhez. 

Hol az autonómia, hol az integráció éltetése, egy olyan ostobaság és manipuláció, mely mindenkinek ártalmas (kivéve a hablatyolókat). Pl. nehogy azt gondolja a tisztelt cigányság, hogy az erőltetett integráció, többek között nem arról szól, hogy hosszabb távon velük is ki lesz baltázva.

Szerény véleményem szerint a társadalomtudománynak és a politikának először is az autonómia fogalmát kellene tisztázni ill., azt, hogy milyen autonómiák lehetségesek. Hiszen a közösségek, kisközösségek, csoportok mindig is és jövőben még inkább különböző fajta, fokú autonómiákban élnek. Nincs teljes integráció, nincs teljes összeolvadás, voltak, vannak, lesznek közösségi különbségek és az integráció fajtáját, fokát is az autonómia (önállóság, önrendelkezés) fajtája, foka dönti el.

A teljesség igénye nélkül néhány felsorolás.

Kulturális. Kulturális és közigazgatási. Kulturális és gazdasági. Kulturális, gazdasági, közigazgatási. Kulturális gazdasági, közigazgatási, általános jogi.

Részleges közigazgatási, gazdasági, jogi.  Stb.

Gyenge, gyenge-közepes, közepes, erős-közepes, erős autonómia.

Fokozottan segítséget kérő, segítségre szorulók, közepesen segítséget kérő, segítségre szorulók, gyengén segítséget kérő, segítségre szorulók autonómiája.

(A fokozott segítséget kérők, segítségre szorulók, legfeljebb közepes autonómiával rendelkezhetnek. És vannak más összefüggések is.)

Vannak stabil érdekszövetségek, átmeneti érdekszövetségek, amorf nagy-közösségek (dohányzók, nem dohányzók, stb.), jelentéktelen kisközösségek (pl. baráti tekeklub), jelentős közösségek (pl. lakóhelyi közösségek, nemzetiségek), munkahelyi közösségek, elvi közösségek (pl. vallások ideológiák, pártszimpatizánsok), stb..  Vannak szabadon választott és kényszer-közösségek.

Stb..

Az egyik alapvető elv: lehetőleg minden ember olyan közösségbe, közösségekbe tartozzon, amelybe tartozni kíván. Ne nagyon legyenek kényszer-közösségek.

A közösségek döntő többsége értelemszerűen befogadja azokat, akik valóban oda akarnak tartozni, akik betartják a közösség normáit.

A másik alapvető elv: a közösség tagjainak valós akarata (tényleges közvetlen demokrácia)  döntse el, az autonómia, fajtáját, fokát.

Természetesen mindez a jogi, igazságossági alapelvek mellett.

A címben szereplő közösségi politika arra utal, hogy nemzetek is közösségek, a nemzeteket is be lehet osztani hármas kategóriába.

E gyakorlati rendszertényező az előző elméleti rendszertényezőkből ered, azok kiegészítése, összefoglalása, és gyakorlati áttététele.

Nagyon sokféle kisközösség van és ezeket sokféleképpen lehet kategorizálni.

Anélkül hogy ezeket felsorolnám, megállapítom hogy lényegében három, illetve négy kategóriába sorolhatók a közösségek, kisközösségek.  Ezekkel a kategóriákkal nagyrészt megegyező szintén kb. négy szabályozási kategória lenne az optimális.

A kategorizált szabályozás előnyeiről az előző fejezetekben már beszéltem erre nem térek vissza.

Az ábra közepén található ábra számai azt mutatják, hogy a közösségek saját szabályozása hogy arányul a külső felső szabályozáshoz, vagyis mekkora közösségek önrendelkezése. Az ábrából az olvasható le hogy saját szabályozás aránya egy közepes külső felső szabályozás (világszabályozás) esetében maximum 75% lehet.  Ugyanakkor ez a 75% sem nevezhető teljes szabályozásnak mert a szükségszerű önellátással, önállósággal összefüggő szabályozás csak részben független saját szabályozás. Az nem lehet kétséges, hogy minden közösségnek biztosítani kell, hogy saját tagsága ne szenvedjen ennek egy része hogy tagok ne nyomorogjanak. Továbbá a tagoknak biztosítani kell az alapvető emberi jogokat, egy kötelező minimális demokráciát, és viszonylag gyors kilépési lehetőséget. Mindezt nevezhetjük a szükségszerű önellátásnak. Mindezt egy un. külső-felső szabályozásnak kell biztosítani. Megjegyzem a külső felső szabályozás, lehet önszabályozás is, ami eredhet egy erkölcsi normából. Továbbá a külső felső szabályozás nemzetek esetében lehet világszabályozás (ez az optimálisabb), vagy önszabályozás. Kisközösségek vonatkozásában a világszabályozás és nemzeti szabályozás egyvelege lehet a külső felső szabályozás (K/2 ábra). Illetve a világszabályozás hiányában (kevésbé optimális) nemzeti szabályozás. A döntéshozó egységekről már szó volt, korábban.

A szükségszerű önellátás szerintem, azt jelenti, hogy közösség céljai és célokat megvalósító szabályok 50%-ig nem szabadok, be vannak határolva, vagyis ezek nem egészen szabadon választott önálló célok szabályok.

Ugyanakkor az 50% sem teljesen igaz. Egyfelől az említett szükségszerű minimális önellátást milyen módón milyen utón érik el, az részben közösség döntése. Másfelől a saját célokat, saját szabályokat csak negatív irányban korlátozhatja a külső felső szabályozás. A külső felső szabályozás pl., azt mondhatja: nem lehet önálló közösség, mely közösségben ártatlanok kivégzése folyik, ahol tömegesen éhen halnak az emberek, amely közösség külső és belső bandáktól képtelen megvédeni a tagjait. Ugyanakkor azt nem korlátozhatja, hogy a közösségben nem dúskálhat mindenki a javakban, nem lehet teljes demokrácia, nem lehet tökéletes igazságszolgáltatás, nem lehet abszolút biztonság. stb.. Valójában ez az 50%, csak 30%. Egyébként nem számok hordozzák a lényeges tartalmat, hanem szabályok. Tehát pozitív irányú céljai szabályai lehetnek egy közösségnek, ha azzal nem árt másoknak, közösségen kívüli embereknek, más közösségeknek. A másnak ártás kizárása, kötelező együttműködés, a másra veszélyesség kizárása ez a külső felső szabályozás további fontos feladata. A kötelező együttműködés egyébként összefügg a másnak ártással. Pl. egy ország amelyik pusztítja természetet, nem működik együtt a természetóvásban az másoknak árt, másokra veszélyes. A kötelező együttműködés jelentősebb területei hódító háborúk, fegyverkezés, világpénzrendszer, természetóvás, környezetszennyezés, stb. 

Meg keljegyezni még az önállóság egyik tényezőjét, azt hogy a közösségnek, ha minimálisan is de azért legyenek önálló céljai, szabályai. Amelyik közösségnek nincsenek önálló céljai azt külső felső szabályozás ugyancsak önállótlan közösségnek mondhatja ki.

Az eddigieket ki kell egészíteni korábbi fejezetben leírtakkal, pontosabban, azzal a fejezettel, amiben azt taglalom, hogy milyen szempontok szerint (veszélyesség, jelentősség, önállósság, önellátási képesség, kilépés gyorsasága, lehetséges demokrácia, közösség akarata, stb.) lehet a közösségeket besorolni a három kategóriába.

A következő kategóriákat állapíthatjuk meg az önálló közösségek vonatkozásában.

Közösségek ( 3.kategória) melyek 25%-os külső, felső szabályozást  igényelnek. Ezek lehetséges önálló, saját szabályozása elvileg kb. 45-50% lehet. A negatív és pozitív kitérés viszonylag nagy lehet. A maradék százalék a szükségszerű történelmi széles út határa.  Ugyanakkor ezek azok a közösségek melyek a viszonylag nagy önrendelkezésűek, de viszonylag alacsony lehet a demokráciájuk. Az önrendelkezés és a demokrácia ellentmondásáról már korábban szó volt. A viszonylag alacsony demokrácia nem azt jelenti, hogy ezek közösségekben szükségszerűen alacsonynak kell lenni demokráciának, hanem azt hogy e közösségekben alacsonyabb lehet demokrácia, ill. valószínűleg alacsonyabb lesz a demokrácia. Ezek azok a közösségek, melyek jelentősek, erősen önellátók, önállók (sok saját céljuk van, melyeknek egységes kultúrájúak, amelyekben viszonylag gyors kilépési lehetőség van, amelyek viszonylag potenciálisan veszélyesek, melyekben alacsonyabb demokrácia lehetséges szükséges, stb.

Optimális esetben e kategóriába tartozna a nemzetek 2-3%-a. Igaz hogy nemzetek jelentősek, stb., de viszonylag nagy veszélyességük, magas demokrácia lehetséges, szükséges bennük, stb. Idetartoznának még a lakóközösségek (önkormányzatok) kb. 5%-a. A munkaközösségek, magánvállalkozások, stb.) 70%-a. Egyéb jelentős, önálló kisközösségek, civil szervezetek kb. 30%-a. Egységes kultúrájú, világnézetű közösségek, pl. egyházi szervezetek, önellátó nemzetiségek, 60%-a.

Itt is felmerül a pártszervezetek problémája: egyfelől ezeknek nagy önrendelkezésűeknek kell lenni. Másfelől amennyiben a demokratikus állam alapját adják meg, akkor magas demokráciájúaknak kell lenni. A kettő üti egymást. Más okok miatt sem jó a jelenlegi pártrendszer. A összemosódás az állammal. A közvetlen demokrácia jobb, mint a képviseleti demokrácia. A pártok nem fedik le a társadalom egészét. Hatalmi harc és rendszeregyetértés, stb.

Közösségek (2.kategória), melyek 32%-os százalékos külső, felső szabályozást igényelnek. Ezek lehetséges önálló szabályozás elvileg kb. 38-40%-os lehet. A negatív és pozitív kitérés közepes lehet. A többi százalékot a szükségszerű széles történelmi út határozza meg. Ezek azok a közösségek melyekben közepes az önrendelkezésük, és közepes a demokráciájuk. Ezek közösségek általában közepesen önellátóak, önállóak, jelentősek: továbbá közepesen veszélyesek, közepes demokrácia lehetséges szükséges bennük, stb. Ez a kategória minden tekintetben az 1-es és 3-as kategória között van.

Ide tartoznának a nemzetek kb. 30%-a, az önellátó lakóközösségek (önkormányzatok) kb. 30%-a. A munkaközösségek kb. 25%-a. Az egyéb önálló kisközösségek, civil szervezetek 30%-a. Van még egy fontos csoport, ami ide tartozna: az önállótlan, támogatásra szoruló de jelentős közösségek (nemzetek, jelentős lakóközösségek, nemzetiségiek, stb.).

A támogatásra szoruló de jelentős közösségek problémája.

Ezekkel az a helyzet hogy egyszerre illenek két kategóriába. Mivel önállótlanok azt kelne mondani külső felső szabályozásnak, hogy nem önálló közösségek, tehát csatlakozzanak más közösségekhez. A múltban ezeket a közösségeket általában egy erősebb közösség leigázta, jobb esetben beolvasztotta, integrálta. A demokratikus jövőben viszont figyelembe kell venni, hogy ezek jelentős közösségek tehát önállóknak kell lenniük. Ezért ezeket, a közösségeket meg kell védeni a ligázástól, beolvasztástól. Ellenben ezek a közösségek mivel támogatásra szorulnak (a támogatással szükségszerűen csökken az önrendelkezés, a támogatás beleszólás is), nem tartozhatnak 3. kategóriába csak 2. vagy 1. kategóriába.  Pl. egységes kultúrájú együttlakó nemzetiség (kisközösség) valójában a 3. kategoriába tartozna. Mivel hogy támogatásra szorul ezért eggyel kisebb önrendelkezésű kategóriába, azaz a 2. kategóriába kerülhet. Általában az szabály hogy támogatásra szorulás egy olyan tényező amelyik által a közösség a kisebb önrendelkezésű kategóriába illik, Vagyis a sok kategóriát meghatározó feltétel mellett ez egy újabb jelentős feltétel. Ugyanakkor bármilyen jelentős egy közösség, ha nagyfokú az őnállótlansága ekkor mégis be kell olvasztani egy nemzetbe. Tehát e közösségek egy hányada, rész-kisközösség lesz.

A munkaközösségek demokráciája. Kétségtelenül a munkaközösségekben, főleg magánvállalkozásokban, alacsony demokrácia (kis veszélyesség, gyors kilépés, magántulajdon, folyamatos sürgős tevékenység, stb.) lehetséges, ill. szükséges. Ezzel együtt nem lehet lemondani arról a célról, hogy minél több kisközösség kerüljön, ill. válassza magas demokráciájú kategóriát. Ez a jó lenne, ha típusú szabályozással oldható meg. Jelenleg a magánvállalkozások csak kb. 5%-a van a közepes 2. kategóriába. A jövőben ez az arány elérheti a 25%-kot is. Ez azt jelenti hogy magánvállalkozások jelentős részében is, az intézményi demokráciához hasonló demokrácia jöhet létre ahol a dolgozóknak, ügyfeleknek komoly részvétele lehet a döntéshozásban.

Közösségek (1. kategória) melyek kb. 38%-os külső felső szabályozást igényelnek. Az önálló saját szabályozás aránya kb. 25-30%-os lehet. A negatív és pozitív kitérés viszonylag kicsi lehet. A fennmaradó százalékokat szükségszerű történelmi széles út határozza meg. (A demokrácia egy kötött rendszer.) Ezeknek, a közösségeknek viszonylag kis önrendelkezésük és magas demokráciájuk van. Ezen közösségek viszonylag veszélyesek (jelentősek, nagy erőt képviselnek, magas demokrácia lehetséges ill. szükséges. Lassú a kilépési lehetőség. Kultúrájuk kevéssé egységes.

Optimális esetben ide tartozna a nemzetek 67%-a. A lakóközösségek, önkormányzatok 65%-a. A magánvállalkozások 5%-a. Egyéb kisközösségek civil szervezetek 40%-a. Az egységes kultúrájú, világnézetű közösségek 5%-a. A támogatásra szoruló jelentős kisközösségek 40%-a. Az idetartozó nemzetekkel együtt, e kategóriába lenne a nemzethez tartozó rész-kisközösségek nagyobb része.

A kategóriák vázlatos szabályozása.

Amikor azt mondom, hogy a külső felső szabályozás 25, 32, ill. 38%-os lehet akkor ez csak egy átlagszám. Sok szabályozandó terület van, ezek eltérő szabályozást igényelnek, egyik gyengébbet, másik erősebbet. A különböző területek átlaga tehát ez a szám.

A másik probléma, hogy gyakran a szabályozást könnyebb úgy meghatározni, hogy mi  az ami lehetséges ( lehet típusú szabályozás).  Ami lehetséges, annak elérését biztosítani kell. Ezek nem kötelező dolgok a jogosult számára, de ezek a dolgok minden nehézség nélkül elérhetőknek kell lenni.  Ezt jelenti a biztosítani, kell, és a „joga van hozzá” kifejezés.

Általában minden demokratikus szabályozásra érvényes: mindent szabad, ami másnak nem árt és amit a többség jóváhagy.

A külső, felső szabályozás százalékai: amennyiben van „független” külső felső szabályozás akkor ez a szabályozás, az alapvető szabályok hány százalékát hozza meg. Már itt is sok a kérdés, a tisztázatlanság. Pl. a külső felső szabályozás is demokratikus, tehát nem teljesen független. Mik az alapvető szabályok?  A belső szabályozás százalékát pedig szinte képtelenség meghatározni. Mennyire szabályozott a terület, túlszabályozottság-alulszabályozottság. Az önállósághoz szükséges szabályok százaléka. A külső, felső szabályozottsághoz képest pozitív eltérés. Az biztos hogy belső szabályozás nem ütközhet a külső, felső szabályozással. Egyfajta irányszám, hogy az összes alapvető szabályozás általában kb. 75%-os. Tehát a belső szabályozás százaléka, az kb. 75% mínusz a külső szabályozás. Ez egy újabb kérdés a közösségek belső szabályozása mennyire és milyen feltételek mellett térhet el egymástól. Továbbá ez az egész kidolgozatlan. A jövő társadalomtudományának kell ezt pontosan kidolgoznia. Ezért a számok pontatlanok, csak az arányokat érzékeltetik.

A 1. kategória vázlatos szabályozása.

Nemzetek, ill. hadügy (önvédelem), külügy, pénzügy (monetáris politika), kisközösségi politika vonatkozása. Külső szabályozás kb. 60%, Igazságszolgáltatás külső szabályozása kb. 45%-os

A nemzetek és kisközösségek.

Minden 1. kategóriájú közösségének joga van a saját tulajdonában levő területeket eszközök önálló felújítására fejlesztésére. Joga van az arányos átalagos összes adón belül pénzt beszedni és ebből költségvetést csinálni.  Joga van az önálló infrastruktúra és közműhálózat létrehozására. Joga van mindent önállóan termelni, a belső ellátást biztosítani.  A normál piacgazdaságot, versenygazdaságot biztosítani kell.

A gazságpolitika vonatkozásában a külső szabályozás kb. 38%.

Megjegyzés: a technika, technikai, technológia fejlődés tendenciája (az eszközök kisebbedése, olcsóbbá válása) abba az irányba mutat, hogy egy kisközösségnek is lehet önálló gazdasága. Lehet önálló erőműve, közmű-hálózata, önellátó termelése.

Minden közösségnek joga van a saját nyelvre, szűken értelmezett kultúrára. A közepesen értelmezett kultúra, életmód, szokások vonatkozásában 25%-os külső szabályozás.

A szociálpolitika, oktatás, stb. vonatkozásban a külső szabályozás kb. 32%.

 Minden közösségnek joga van az önvédelemre. Joga van a belső rend védelmére. Joga van természetvédelmére. Minden más önálló célokra, szabályozásra határokon belül joga van. Ha a jogokat nem biztosítják, akkor elnyomás van, nincs biztosítva az önállóság. Ha ezek a jogok biztosítva vannak, de mégsem teljesülnek, akkor a közösség nem önellátó.

 Önvédelem, belső rend védelem, stb. vonatkozásában a külső szabályozás, kb. 32%.

Az alábbiak is a külső szabályzásra vonatkoznak.

Szigorú természetvédelmi előírások. A látogatók, átutazók ellenőrök biztonságának szigorú biztosítása. Az emberek áruk, szabad mozgásának biztosítása.

Szigorú, de lassabb kilépés biztosítása. Szigorú, külső, viszonylag gyorsabb belépés biztosítása. Megjegyzés: e vonatkozásban (kilépés, belépés) a jelenleginél sokkal határozottabb, egységesebb, pontosabb szabályozásokra van szükség.

Biztosítani kell a keveredett kultúrát. E vonatkozásokban a külső szabályozás 45%-os. A magas demokrácia biztosítása. Nem lehet még enyhe diktatúra sem. Az alapvető emberi jogok szélesek, erősek. A hatalmi fékek szélesek, erősek. A döntéshozó mechanizmus jelentősen, erősen előirt. A demokratikus működés jelentősen, erősen előirt. A nép, tagság részvételi aránya a döntésekben nagy és előirt. A hatalmi vagyoni különbségek megszabottak. E vonatkozásokban a külső szabályozás 38%-os.

Általában a keretszabályozás terjedelmes, sok pontból álló, kevésbé (szűkebben) limitált, alternatívált.

A 2. kategória vázlatos szabályozása. Minden kb. 7%-kal változik.

Nemzeti önvédelem, külügy, pénzügy, kisközösségi politika külső szabályozása enyhébb, kb. 53%-os. Igazságszolgáltatás külső szabályozása kb. 38%-os.

Mindenhez joga van, hasonlóan (valamivel markánsabban) az 1. kategóriához. Gazdaságpolitika, külső szabályozása kb. 32%-os.  A normál piacgazdaságot, versenygazdaságot biztosítani kell.

Közepesen értelmezett kultúra külső szabályozása kb. 17%-os.

Biztosítani kell keveredett kultúrát.  Ez a szabály egyaránt vonatkozik a kulturális szabályozáshoz, és a demokratikus szint szabályozásához. A magas demokráciában biztosítani kell a keveredett (különböző eltérő) kultúrát.

Szociálpolitika, oktatás, stb. külső szabályozása 25%-os.

 Önvédelem, belső rend védelem, stb. külső szabályozása kb. 32%-os

Kevésbé szigorú természetvédelem. Kevésbé szigorúbb, kevésbé gyors belépés,   külső szabályozás kb. 38%-os. A kilépés szigorúsága, kötelező gyorsasága nő, külső szabályozás 45%-os.

A látogatók, átutazok, ellenőrök biztonsága marad.

A közepes demokrácia biztosítása. Az alapvető emberi jogok szélesek és erősek. A hatalmi fékek szélesek és erősek. A döntéshozó mechanizmus kevésbé de azért előirt. A demokratikus működés kevésbé, de azért előirt. A nép részvételi aránya kevésbé, de azért előirt. A hatalmi vagyoni különbségek kevésbé, de azért előirt. Külső szabályozás, e vonatkozásban 32%-os.

Általában keretszabályozás (kb. 7%-kal) kisebb és szélesen limitált alternatívált.

A 3. kategória vázlatos szabályozása. A 2. kategória szabályozásához képest kb. 7%-os eltérések.

 Nemzeti hadügy (önvédelem), külügy, pénzügy, kisközösségi politika, kb. 45%-os.

Mindenhez joga van (valamivel markánsabban), hasonlóan a 1. és 2. kategóriákhoz.

Gazdaságpolitika külső szabályozása 25%-os.

Közepesen értelmezett kultúra külső szabályozása 10%-os. A keveredett kultúrát nem kell biztosítani.

 Szociálpolitika, oktatás, stb. külső szabályozása kb. 17%-os.

Önálló önvédelem, belső rend védelem, stb. külső szabályozása kb. 25%-os.

A természetvédelem szigorúsága marad 38%-os. A belépési szabályok szigorúsága gyorsasága csökken, kb. 32%-os. A kilépési szabályok szigorodnak a kilépés gyorsasága nő, külső szabályozás kb. 45%-os.

 A látogatók, átutazók, ellenőrök biztonsága marad.

A szükséges legalacsonyabb demokrácia biztosítása. Kevésbé széles és erős emberi jogok. Kevésbé széles és erős hatalmi fékek. A szükséges minimális demokratikus működés szabálya. Enyhe diktatúra lehetséges.

Általában a keretszabályozás a 2. kategóriához képest 7%-kal szűkebb és szélesen limitált és alternatívált.

A kategorizált szabályozáshoz néhány megjegyzés.

Mint mondtam, nem a pontos szabályozások kidolgozása, közlése volt a célom. Csak érzékeltetni akartam, hogy miről szól kategorizált szabályozás. Érzékeltetni akartam az arányokat, valamint azt hogy csak igen behatárolt, soktényezős, kiszámított és átgondolt szabályozás lehetséges. Az egyik kategóriába át lehet lépni a másik kategóriába, de ehhez néhány feltételt teljesíteni kell. Ha túl könnyű lenne az átlépés, akkor semmi értelme kategorizálásnak.

Kétségtelen a kategorizált szabályozás tovább bonyolítja az amúgy is bonyolult jogalkotást és jogalkalmazást a jogalkalmazásba beleértve az embereket is. Hogy ismerik ki magukat a jogalkalmazók és az emberek? Szerintem a kategorizált szabályozás részben bonyolítja jogalkotást, jogalkalmazást részben viszont világosabbá érthetőbbé teszi. A látogatók, átutazók számára kétségtelenül nagyobb tájékoztatás szükséges.

A fejlődés másik útja.

Mint korábban említettem, a közösségek kategorizálásán kívül van egy másik fejlődési út. Ez pedig az hogy lényegében egy kategória van, nagy önrendelkezésű  (3.kategória), és ez ezen belül a közösségek szabadon és kötetlenül választhatnak az előzőkben felsorolt kategóriák között. Ekkor természetesen az 1. , és 2. kategória nem szabályozási kategória lenne, hanem szabályozás nélküli, kvázi elméleti kategória. Kétségtelenül ez valamivel egyszerűbbnek tűnik. A kérdés az, hogy vajon elegendően sokan választanák a magas demokráciájú kategóriát? Ahhoz hogy sokan válasszák a magas demokráciát elsősorban az szükséges hogy az emberek, a közösségek tisztában legyenek azzal hogy van ilyen kategória. Tehát a kategóriák maghatározása, ez esetben sem felesleges. Jelenleg nincsenek a kategóriák sem elméletileg, sem gyakorlatilag, szabályozási szempontból meghatározva, tehát a jelenlegi helyzet mindenképpen hiányos, zavaros. Az egy kategóriás (széles sávú, nagy önrendelkezésű) fejlődés szerintem, mindent összevetve egy fokkal rosszabb, mint a három kategóriás fejlődés. Pl. az is probléma, hogy közösség nehezen állapítja meg, hogy melyik kategóriába illik. Korábban más beszéltem, arról hogy elég sok feltételt (veszélyesség, kilépés gyorsasága, szükséges és lehetséges demokrácia szintje, stb.) meg kell vizsgálni ahhoz, hogy a közösség melyik kategóriába (1, 2, 3,) illik. Ennek ellenére, mint lehetséges fejlődési út szóba jöhet az egy kategóriás (nagy önrendelkezésű széles sávú) magoldás. A széles sávú, nagy önrendelkezést elsősorban a szélesen limitált, alternativált szabályozás teszi lehetővé.

Néhány szabályozás elemzése.

Mit jelent az, hogy szélesen limitált, alternatívált szabályozás?

A szélesen limitált, alternatívált szabályozás (Avagy egyszerűbben: a limitált, alternatívált szabályozás.)

Ahol lehet, egyre több vonatkozásban szélesen limitált szabályozást kell létrehozni. A szélesen limitált szabályozásról már szó volt a magángazdasággal kapcsolatban. A lényege az hogy nem egy határ van, hanem minimum és maximum szintek vannak meghatározva. Továbbá nem egy alternatíva, hanem több alternatíva van meghatározva  ugyanarra dologra.

Pl. nem azt mondja a törvény hogy ez tilos hanem azt mondja hogy ez X feltételek mellett tilos, Y feltételek mellet szabad. Vagy, Pl. azt mondja a törvény, hogy ezt X időpontban szabad, Y időpontban tilos. Vagy azt mondja törvény, hogy ez határ ettől a ponttól eddig a pontig érvényes, ezen belül tilos, ezen kívül szabad. Vagy pl. azt mondja hogy az egyén, a közösség választhat egy limitált határon belül, vagy több alternatíva között. Pl., azt mondja, hogy közösség szavazati aránya 51% és 80% között kell lennie, maga közösség határozza meg a pontos százalékot. Vagy pl. a jog nem egy lehetséges utat jelöl ki valaminek az elérésére, hanem kettő, három, stb. utat jelöl ki. Pl. azt mondja, hogy ezt megteheted, ha X, Y feltételeket teljesíted, vagy ha Z, K, feltételeket teljesíted. Vagy a közösségre vonatkozó keretszabályozás mondjuk 100 pontjából kijelöl tízet, amelyet a közösség nem köteles betartani, további húszat amelytől a közösség bizonyos mértékig eltérhet.  Gyakorlatilag rengeteg szabályt lehet felsorolni ahol, már jelenleg is szélesen limitált, alternativált a szabályozás. Még több példát lehetne hozni arra, hogy hol lehetne, vagyis a jelenlegi szabályozás még mindig nem eléggé szélesen limitált, alternativált. Pl. nem az egész utcaszakaszra tennének ki megállni tilos táblát, csak arra 20m-es szakaszra ahol a megállás tényleg zavarja a forgalmat. Példát tehát lehet sorolni, szinte vég nélkül.

Azt kell megérteni, hogy szélesen limitált, alternativált szabályozás egy jogalkotói hozzáállás. A jogalkotó direkt keresi (meg is találja) a széles limitáció és a lehetséges alternatívák lehetőségét és azok lehetséges maximális határáig megy el. Az ilyen jog (szabályozás), az amelyik, nagy önrendelkezést ad, ugyanakkor nem gyengíti a demokráciát. A szélesen limitált, altarnativált szabályozás a jövő fejeltebb rendszerének egyik lényeges tényezője. A szélesen limitált, alternatívált szabályozás lényegében egy, lehet” típusú szabályozás.

Vigyázat a szélesen limitált, alternatívált szabályozás nem ugyanaz, sőt elvileg ellentétes a vezetésre vonatkozó precíz,(alternatívákat felsoroló) szabályozással.

Korábban szó volt, arról hogy a vezetésre vonatkozó szabályozásnak (végrehajtási jognak) egyre precízebbnek kell lenni. Ez egyfelől abból áll hogy fel vannak sorolva (pl. a bírói döntések vonatkozásában) a lehetséges alternatívák. Pl., ha vádlott ezt tette, ilyen körülmények között, akkor ilyen büntetés jár, ha ellenben a körülmények egy pontban is változnak, akkor olyan büntetés jár. Hasonló helyzet a hatósági intézkedéssel. Minden alternatívának megvan a maga külön intézkedési rendje. Ebben az estben az alternatívákat felsoroló szabályozás a vezetés hatáskörét (önrendelkezését) csökkenti.

A lakosságra és a civilszférára vonatkozó szélesen limitált, alternatívált szabályozásnak éppen ellenkező a szerepe: növeli az önrendelkezést.

Természetesen a szélesen limitált, alternatívállt szabályozásnak nemcsak kisközösségi szabályozásban van szerepe, hanem minden szabályozásban. Nemcsak közösségek önrendelkezését kell növelni, hanem ez egyénekét is. A fejlettebb jövő szabályozási útja a tudatos szélesen limitált, alternatívált szabályozás.

A szükséges minimális demokrácia elve és szabályozása.

A 3. kategória kapcsán említettem, hogy közösség akár választhat egy gyengébb diktatúrát is, azonban a szükséges minimális demokratikus működést ekkor is biztosítani kell.

Ez a szabály nagyon egyszerűen ezt mondja ki. Mindentől függetlenül bizonyos időközönként népszavazást, tagági szavazást kell tartani a demokrácia szintjéről, az alapvető döntéshozó mechanizmusról, a vezetés hatásköréről, arról hogy közösség melyik kategóriába tartozzon. A csapdahelyzet (ez történelemben is gyakori), ugyanis az hogy közösség valamilyen okból időszakosan a diktatúrát válassza. Erre az uralkodó csoport módszeresen lerombolja demokrácia elemeit és kiépíti a diktatúrát. Ezután a közösség már nem tud megszabadulni diktatúrától. Ezért fontos hogy bármilyen viszonyok is alakulnak ki (a vezetés akár törölheti is az időszakos népszavazás törvényét is), az említett népszavazást, tagsági szavazást szigorúan és  pontosan előírva időnként meg kell tartani. Ez a szükséges legkisebb demokrácia, mert a döntéshozó mechanizmus demokratikus működési rend csak ennyiben van előírva. Tovább az lenne az optimális, ha ez az időnként népszavazás annál sűrűbb lenne minél alacsonyabb a demokrácia. Továbbá az optimális az lenne, ha ez népszavazás, tagsági szavazás akkor is kötelező lenne, ha tagok bizonyos százaléka (1-10%-a közösség nagyságától függően) ezt kéri.  A magas demokráciában is szükséges, az időszakos legfontosabb kérdésekről tartott népszavazás, tagsági szavazás. Ez egyrészt megerősítené a jelenlegi helyzetet, vagy lehetőséget adna a kategóriaváltásra. Csak egy erős világszövetség, világszabályozás képes ezt a szükséges minimális demokratikus működést garantálni. A diktátornak nem lehet számítani az önkorlátozására.  A jövőben a szükséges minimális demokratikus működést nemcsak nemzetre kell kiterjeszteni, hanem a lakóközösségekre, és más kisközösségekre is.

A „jó lenne ha”, motiváló szabályozás. A kettős cél. A közösségek támogatási rendszere.

Korábban már említettem hogy két egymásnak ellentmondó cél lehet: minél több közösségben legyen magas, magasabb a demokrácia. Ezzel részben ellentétes cél: minden közösség a hozzáillő kategóriába tartozzon. Illetve egy másik cél. A közösség összeillő emberekből álljon. Mivel vannak olyan közösségek melyek az alacsony demokráciájú közösségbe, illenek, ezért ez két cél részben ellentmond egymásnak.

A két célt a demokratikus külső felső szabályozás elsősorban „jó lenne ha” típusú szabályozással (támogató) szabályozással oldja meg. Ez azt jelenti, hogy nagyobb támogatást nagyobb szavazati jogot kapnának azok a közösségek, amelyek a magasabb demokráciát választják, ill. bizonyos esetekben (sok feltétel meglevőségénél) azok a közösségek melyek a hozzájuk illő, de alacsonyabb demokráciájú kategóriát választják. Ez egyben a két eltérő cél egyeztetése is. A támogatásról (kedvezményes adó, hitel, meggyőzés, stb.) már szó volt. A három kategória egyfelől eltérő támogatást kapna, legnagyobbat a magas demokráciájú 1. kategória. Legkisebbet az alacsony demokráciájú 3. kategória. Ezen kívül támogatást kapnának a jelentős, de támogatásra szoruló (nem önellátó) közösségek. Ezen kívül kisebb támogatást kapnának azok a közösségek, amelyek a besorolósukat elfogadják.

A támogatás tehát elsősorban nem pénzügyi, hanem szakmai és eszközbeli legyen. Pl., ne pénzt adjanak a cigánycsaládoknak, hanem építőanyagot, és egyszerűsített építési engedélyt.

A másik, amire vigyázni kell, hogy a támogatás ne legyen túlzott elkényeztető, hagyja meg a közösség önállóságát. Ha a támogatás címén elveszik a közösség önállósága, akkor fürdővízzel kiöntik gyereket. Kétségtelenül nem könnyű egy ilyen támogatási rendszert összehozni. Hangzatos beszédek helyett inkább gondolkodni kellene.

Hasonló dolgokat mondtam szociális rendszerről szóló fejezetben.

A kisközösségek támogatását még befolyásolja az is hogy ellátnak e állami feladatokat, vagy sem. Természetesen az sem mindegy hogy mennyi, mekkora állami feladatot látnak el. Általában az elv, az, hogy az állam és kisközösség választódjon szét. Részben a múltból származóan, részben más okból, azonban a jövőben is lesznek kisközösségek, civil szervezetek, amelyek állami feladatokat látnak el. Pl. az egyházak, oktatnak, és szociális feladatokat is ellátnak. A jövő állama arra törekszik, hogy az állami feladatokat az állam lássa el, nem igyekszik azt szétosztani. Ugyanakkor nagyon indokolt esetben elfogadja civil szervezet segítségét és természetesen, mint becsületes üzlet-bácsi, arányosan honorálja a segítő fél profitnélküli munkáját. A jelenlegi helyzet e szempontból is zavaros. Nincs meg az egyértelmű irány, vagyis az, hogy az állam igyekszik minden állami feladatot önmaga ellátni. Jelenleg e területen is hatalmas a korrupció, a szervezetlenség, az igazságtalanság, megalapozatlan támogatás.

Kétségtelen az állami feladatok ellátása tovább bonyolítja a közösség önrendelkezési besorolását.

Az összeillő tagokból álló közösségek kialakítása.

Erre én a következő egyszerű módszert javaslom. A jövőben minden közösség belső szabályzatának tartalmazni kell a közösség alapvető céljait, elveit. Pl. a demokrácia felfogását, pl. azt, hogy aktív közösségben, vagy passzív közösségben gondolkodnak. Továbbá tartalmazni kell az alapvető saját szabályait. Ez a szabályzat kötelező lenne, sőt  ennek a nyilvánosságra hozása is preferálva lenne. Remélhetőleg jövőben mindenki úgy fog lakóhelyet, pártot, kisközösséget, stb. választani hogy elolvassa ezt a belső szabályzatot. Ezzel megvalósulna az, hogy összeillő emberekből álljon egy közösség. Remélhetőleg a jövőben az ilyen hirdetések tömegesen jelennek meg: mi ilyen közösség vagyunk, ezek a céljaink, elveink, aki ideillőnek tartja magát az lépjen be közénk.

Az optimális számú jelentős és jelentéktelen kisközösség.

Pontosabban nem a kisközösségek száma itt a lényeg, hanem az hogy kisközösségek lefedjék az emberek igényeit, ne legyen belőlük kevesebb, de lehetőleg több sem. Ha kévés a kisközösség, akkor nem lesz kielégítve az emberek ilyen irányú szükséglete. Itt jegyzem meg, hogy az embereknek igényük van jelenetéktelen kisközösségekre is és a jelentős kisközösségekre is. Ha túl sok kisközösség, akkor az azt jelenti, hogy látszat kisközösségek vannak. Vagy azt eredményezi, hogy az egyén túlságosan szétforgácsolja magát a jelentős kisközösségekre, közösségekre nem marad energiája. Gyakorlatilag kétségtelenül az előző, a túl kevés kisközösség, a probléma, amely kisközösségeket tiltó vezetési felfogásból ered.

A rész-kisközösségek szabályozása.

Eddig csak három illetve négy kategóriáról beszéltünk, az 1. 2. 3. önálló közösségek kategóriáiról. Illetve a támogatásra szoruló, de jelentős közösségekről melyek az 1. vagy 2. szabályozási kategóriába tartozhatnak.

Ugyanakkor ezek közösségek tovább oszthatók különböző rész-kisközösségekre. A rész-kisközösségek közös jellemzője, hogy nem elégé önállóak nem eléggé jelentősek, ezért az lapvető szabályozásukat egy nagyobb erősebb közösség, rendszerint a nemzet határozza meg.

Négy típusú rész-kisközösség  határozható meg. A vitaható rész-kisközösségek.

A jelentéktelen kisközösségek, baráti tekeklub típusú kisközösségek. A zártkörű klubok, ill. titkos illegális társaságok, és a kisebbségek.

A bizonytalan kisközösségekkel kapcsolatban elmondtam, hogy pl. a különböző kisközösségekből álló, kulturálisan és gazdaságilag sem egységes régiók, rész-kisközösségek és nem önálló közösségek.  Időnként estenként, mint kisközösségek szövetsége lehetnek önálló közösségek.

A csoportokban élő nemzetiségek az egységes kultúra miatt viszont inkább önálló kisközösségek.

A baráti tekeklubról (kulturális, sport, hobbi egyesületek) már elég hosszan kifejtettem, hogy miért nem jelentős kisközösség. Ugyanakkor itt is vannak határesetek, és olyanok melyek már önállónak és jelentősnek mondhatók. Pl. sportklubok, vagy a lakóközösséghez tartoznak, vagy egy munkaközösséghez tartoznak, vagy nemzethez tartoznak. A baráti tekeklub egyikhez sem tartozik, de nem is jelentős. Megint megjegyzem: nem a zavaros jelenről, hanem jövőről beszélek.

Az alapkérdés mindig ez: igényel a közösség, közösségtípus önálló külső, felső keretszabályozást vagy nem? A baráti tekeklub típusú közösségek nem igényelnek ilyen keretszabályozást. Az általános törvények, a lakossági törvények ezeket kisközösségeket leszabályozzák. A baráti tekeklub nem igényel külső, felső keretszabályozást.

A zártkörű klubok, titkos társaságok talán igényelnének, de éppen tikosságuk miatt ez értelmetlen. Ha nem ismerik, akkor mit szabályoznak, és hogy ellenőrzik. Ugyanakkor az illegális közösségek kapcsán felmerül a kérdés, hogy lehetséges e a kisközösségeket tiltó politika? A hatalom szempontjából mindig felmerülhet az, hogy nem kell foglakozni a kisközösségekkel, van nemzet, van lakossági szabályozás és kész. Akár akarja a külső felső szabályozás akár nem, akár szabályoz, akár nem, kisközösségek mindig is lesznek. Ha szigorú, tiltó a szabályozás akkor ezek kisközösségek nem nyilvánosan fognak működni.

A helyes kisebbségi politika.

Először is tisztába kell tenni az a kisebbség. Helytelenül pl. a nemzetiségeket kisebbségnek szokták nevezni. Kisebbségnek nevezhető a nagy létszámú (a többségnél azért kevesebb), de egységtelen, ezért önállótlan jelentéktelen közösség. Pl. kisebbség a kerékpározók tábora, a református vallásúak, a dohányzók tábora, a homoszexuálisok tábora, a nyugdíjasok tábora, bűnözők tábora és még hosszan lehet sorolni. Mindannyian vagyunk voltunk, leszünk valamilyen kisebbség (esetleg többé is) tagjai. A kisebbségek nem kisközösségek. Pl. a református egyház, a kerékpárosok szövetsége, mint szervezet lehet kisközösség. A lazán kapcsolódó tagok, szimpatizánsok azonban nem nevezhetők e közösségek tagjainak. Egyes rétegek is kisebbségek, de ez megint egy külön problémakör. A kisebbségegek annyira amorf társaságok hogy keretszabályozásuk lehetetlen és értelmetlen.  Ettől függetlenül vannak törvények, amelyek e kisebbségeket (amorf társaságokat) jelentősen érintik. Tehát a problémával mégis foglalkozni kell. Más kérdés az ideológiai pampogás, ahol a kisebbségek jogairól beszélnek, anélkül hogy tudnák mi az a kisebbség.

A kisebbségi probléma, nem kisközösségi és nem is rétegek problémája. Még akkor sem, ha kisközösségek gyakran kisebbségi helyzetbe kerülnek Az erkölcsi azonosság, a megkülönböztetés, az előítélet kapcsán merül fel. Az előítélet olyan probléma, amit nem jognak kell megoldania, hanem az oktatásnak tájékoztatásnak. Az is előfordul, hogy egy kisebbség időszakosan kisközösségé alakul át. Az alapvető különbség, mint mondtam a jelentős, állandó külső keretszabályozás igénye. A kisebbségre vonatkozóan ennek nincs értelme.

A kisebbségi probléma adott esetben, adott helyzetben egy adott törvény kapcsán merül fel. Pontosabban két összefüggő probléma merülhet fel. A kisebbség hogyan képviseltesse magát a döntéshozásban. Illetve a kisebbség és többség ellentéte.

Adott törvény tehát érint valamilyen kisebbséget, és a demokrácia elve szerint ebbe a döntésben meg kell jelennie a kisebbségnek, mint különösen érintett közösségnek. Az egyik megoldás az, hogy kisebbséget egy adott kisközösség, civil szervezet képviselje. Mondjuk a kerékpárosokat a kerékpárosok egyesülete. Ezzel az baj, hogy ezek az egyesületek nem képesek az összes kerékpárost képviselni. Megint jobb, ha a közvetlen demokrácia szabályai szerint történik a döntéshozás, vagyis a kerékpárosok vonatkozásában el kell végezni egy széles körű reprezentatív közvélemény-kutatást és ennek eredményét kel beszámítani döntéshozásba. A másik kérdés, hogy a kisebbség véleménye milyen arányban legyen beszámítva döntéshozásba. Ugyanis egy többség áll szemben egy kisebbséggel, az egyenlő beszámítás nem lenne igazságos, a kisebbség mindig veszítene. Mindig, amikor egy biztos kisebbség áll szemben egy biztos többséggel a kisebbségi méltányosságának elve szerint az emelt szavazati arány módszerét kel alkalmazni. Nézzünk egy konkrétabb példát.

Pl. a négy év alatt építendő kerékpárutak hosszát (100km, vagy 1000 km) kell eldönteni. A döntéshozó egységek ez esetben a szakértő vezetés, a kerékpárosok tábora és többség, a lakosság. Nem árt tudni, hogy kisebbség hogy aránylik a többséghez, vagyis mennyien kerékpároznak, kerékpároznának rendszeresen. A szakértő vezetés sok szempontot figyelembe vesz, pl. a jövő szempontjait, pontosabban azt, hogy a környezetszennyezés, és a sportolás miatt az lenne jó ha minél többen kerékpátoznának. A vezetés ezek után mondjuk a 800km kerékpárút mellett dönt. A kerékpárosok tábora valószínűleg az 1000 km mellet dönt. A lakosság mivel a lakosság nagyobb részét a gyalogosokat és autósokat zavarja kerékpározás inkább egy kisebb szám mellett, mondjuk a 200 km mellett, dönt. Ahhoz hogy igazságos döntés szülessen rendszeresen kerékpározók (mondjuk a lakosság 5%-a) szavazati arányát meg kell emelni. Az is hiba lenne, ha ezt egyenlővé tennék a többség szavazati arányával, hiszen akkor demokrácia lényege a többség dönt elve sérülne. Én eltudok képzelni egy ilyen táblázatot ha kisebbség a többség 1%-a akkor 50%-kal kell emelni a szavazati arányt. ha 2%-os akkor 52%-osra kell emelni a szavazati arányt és így tovább. Ha 15%-os a kisebbség akkor 80%-os a szavazati arány. 80% után már lassabban emelkedne.

 5% esetén tehát 60%-os lenne kerékpárosok döntése. Ebben az esetben a három döntéshozó egység (ha vezetés és lakosság egyenlő arányú) közös döntése így alakulna. 33%-200km, 33%-800 km, 20%-1000 km. Ezek után már csak matematikai számítás marad hátra. Mondjuk, végeredménynek kijön 600 km kerékpárút. Ez csak egy példa, a lényeg a kisebbségek méltányossága és emelt szavazati joga. Továbbá a lényeg, hogy nem szabad szélsőségek felé elmenni. Az sem igaz hogy mindig az legyen, amit a többség akar, nem erről szól a demokrácia. Az sem igaz hogy a többség véleményét nem kell figyelembe venni. Az sem igaz, hogy a kisebbségnek egyenlőnek kell lenni a többséggel. Az igazság, az arányos döntéshozásban van.

Jelenleg gyakran a következő érdekes jelenség alakul ki. A kisebbség hallatja a szavát, tüntet, esetleg szavaz, miközben a többség véleményére senki sem kíváncsi. Pontosabban a többség éppen nagysága miatt nehezebben képes a véleményét megfogalmazni, képviselni. Nemcsak a kisebbségnek, a többségnek is szüksége van a segítségre.

A kisebbség, szélesebb értelemben, minden kisebbség, ami egy többséggel áll szemben.  A szavazati arány emelése, sok módszerű lehet. Pl. az EU parlamentben kisebb nemzetek képviselői többen vannak, mint ahogy az a nemzetek létszámából következne. Ebben az esetben a szavazati arány emelését a képviselők számának növekedésével oldották meg. Itt is a kisebbségek méltányosságából erdő szavazati arány emelésének elvéről van szó.

A helyes nemzetiségi politika. (A cigánykérdés megoldása.)

Mivel nemzetiségek általában a kisközösségek, a helyes nemzetiségi politika nem más, mint helyes kisközösségi politika. Mégsem árt egy kicsit részletesebben elemezni ezt a témát. A konkretizálás miatt a cigányság problémáját elemezném.

A cigányság helyzetének a problémája egyfelől nagy társadalmi különbségekből ered. Ennek nem sok köze van a kisközösségi politikához csak annyi, hogy ez a is jelenlegi rendszer hibája és helytelen kisközösségi politika is az. A cigányság problémája tehát csak akkor oldható meg egészen, ha majd igazságos és arányos lesz a hatalmi, vagyoni hierarchia. Más gazdasági problémák, is tényezők a cigányság problémájában. Pl. az alkalmi munka rossz szabályozása, a képzés rossz struktúrája, stb. Ezekről a gazdasági fejezetekben beszéltem. A helytelen nemzeti szociálpolitikáról ugyancsak szóltam. Ez megint csak érintőlegesen függ össze a helytelen kisközösségi politikával, de cigányság problémája részben ebből (helytelen szociális rendszerből, politikából) ered.

A cigányság problémájának egyik jelentős tényezője, hogy cigányság eltérő kultúrájú, mint a többség. A többséget nevezzük magyarságnak, bár ez nem pontos elnevezés. Ez már szorosan összefügg a helytelen kisközösségi politikával.

A cigányságra összességében nevezhetjük egy egységes (viszonylag egységes) kultúrájú, szétszórt csoportokban élő közösségnek. Továbbá nevezhetjük egy jelentős, de támogatásra szoruló közösségnek. Ha mindent figyelembe veszünk a támogatás szükségességét, a cigányság habitusát, hagyományait, stb., akkor a cigányság leginkább a 2. kategóriába sorolható be, a közepes önrendelkezésű, közepes demokráciájú kategóriába.

E kategóriába elég jelentős közösség önálló gazdasági politikája, önálló szociálpolitikája, önálló oktatása, önálló döntéshozó mechanizmusa, stb. az önállóság pedig szükségszerűen együtt jár bizonyos fokú, legalább lakóközösségi (települési, településrészi, kerületrészi, stb.), munkaközösségi egyesüléssel, egyesítéssel.  Egy minden szempontból szétszórt, egységtelen közösség természetesen nem tud önálló lenni. A támogatásnak egyfelől arra kell irányulnia, hogy a cigányság önellátó legyen ez két részből áll. Egyrészt a cigányságnak legyen munkája. Másrészt a cigányságnak legyen önálló, gazdasága, területe, területfejlesztése, stb. Másfelől a támogatásnak arra kellene irányulni hogy cigányságnak legyen önálló, de a nemzettel egyeztetett  döntéshozó mechanizmusa,, szociálpolitikája, oktatása, stb. Az hogy önálló kultúrája, nyelve, életmódja, művészete van az természetes.

A fő probléma, hogy részbe buta jóindulatból, részben rosszindulatból, részben félelemből, éppen ellenkező irányú a politika. Nem az önállóság kialakítására törekednek, hanem beolvasztásra, integrálásra.

Megjegyzem, amikor nemzetiségek szétszedéséről, beolvasztásáról beszélek, akkor nem a nagyközösség szétszedésre gondolok. Arra gondolok, hogy még kisközösségeket, a párszáz, párezer fős lakóközösségeket is szétszedik. Minden vonatkozásban munkahely, iskola, lakóközösség keveredett viszonyokra törekednek. A nagyközösségek (pontosabban a nagyobb létszámú, együtt élő nemzetiségek) széthullása már megtörtént, eltekintve a kivételektől. A meglevő önálló, egységes nagyközösségek, persze nem kell háborgatni, szétszedni. Ugyanakkor, mint azt mondtam, kisközösségi keretek között is létre lehet hozni helyes kisközösségi ill. nemzetiségi politikát.

Szinte napi médiahír: fúj megint egy cigányiskolára bukkantunk, fúj már megint egy cigányosztályra leltünk, fúj már megint egy cigánytelep alakult ki.

A fő probléma szerintem az, hogy a támogatás hiányát keverik az egységesüléssel. Megjegyzem a támogatás hiánya nem elsősorban pénzbeli, legnagyobb baj az hogy szakszerűtlen és ezért kevés. A keverésnek van némi alapja, de csak némi. Kétségtelen hogy jobban szembetűnő, ha egy egységes közösséget nem támogatnak mintha egy szétszórt közösséget. Az is kétségtelen, ha cigányság szét van szórva keveredetten él, magyarsággal akkor az egyfajta segítségnek tűnik. Valójában azonban nem ilyen segítségre van szüksége cigányságnak.

A máik baj hogy kirekesztést és az önállóságot keverik. A koncentrációs tábor is tábor, cserkésztábor is tábor, de kettő kötött azért van különbség.

Nézzük az együttlakás problémáját. Mi az előnye és mi hátránya, ha pl. egy bérházban együtt élnek cigányok és magyarok. A cigányság a kultúrájából eredően mondjuk este 10 után kimegy a gangra és ott beszélget, énekel mulatozik. Ez nem baj, csak szokás, hagyomány. Természetesen ezzel zavarják a magyarokat akik a kultúrájukból eredően este 8-kor elmennek tévézni, aztán aludnának. Persze az ilyen házban állandó a konfliktus, sem cigányok, sem magyarok nem érzik jól magukat. Mi az előnye? Szinte semmi. Egyfelől, egyik közösség sem foga másiktól tanulni, vagy csak minimálisan. Másfelől, miért lenne jó, ha elvesztenék saját kultúrájukat.

Nézzük az együttdolgozást. A cigányság a kultúrájából eredően kevésbé tűri a kötöttséget. Ez nem baj, csak kultúrából eredő habitus. Egy kötött munkahelyen cigányság rosszul érzi magát a teljesítménye romlik. Ismerem annyira cigányokat, hogy amennyiben nekiállnak, akkor viszont ég a kezük között a munka. Sokkal előnyösebb lenne, ha cigányság kötetlenséget megengedő munkahelyen dolgozna.

Nézzük az oktatást. Kétségtelen az oktatás a sarkalatos pontja problémának. Az oktatás, főleg az elemi oktatás szinte meghatározza az embert. Már hat éves korban egész más habitussal, ül be cigánygyerek a padba ahol mellette egy magyar gyerek ül. Arról nem beszélve, hogy iskola után egészen más nevelésbe, más környezetbe megy haza a cigánygyerek, mint magyar.  Világos hogy cigánygyerekeknek más oktatásra van szükségük, mint magyaroknak. Persze mostanában divatos, „a pedagógus oldja meg az eltérő oktatást” felfogás. Az ügyes pedagógus nagy nehézségek árán esetleg képes arra, hogy a cigánygyerekek ne maradjanak nagyon le. Ugyanez a pedagógus háromszor jobb eredményt érne el egy cigánygyerekekre kialakított oktatásban. Egyértelműen az önálló, a cigányság kultúrájához illeszkedő oktatás lenne jobb az eredményesebb. A közös oktatás nemcsak magyar gyerekeket hátráltatja, de cigánygyerekeket is. Ellenben ehhez (színvonalas és cigánysághoz illeszkedő oktatás kialakításhoz) már állami segítség kellene. Tehát segítség nélkül valóban csak gyatra eredményt hozhat a külön oktatás, az együttlakás, az együttdolgozás. Milyennek kellene lenni pl. cigányság kisiskolás tanításának. Először is már tanrend, az órák hossza, a tanítás kezdete, stb. sem stimmel. Jó időben akár szabadtéri helyi, tanítási napokat is lehet tartani. Nem véletlenül volt régebben,  vasárnapi iskola. A tananyag sem jó. Amerikában ahol rengeteg nemzetiség él, nem véletlenül alakult ki a kötetlen oktatás. Először is rengeteg beszélgetésre van szükség, mert cigánygyerek nem érti a magyarok világát, eleve hátránnyal indul. Nem érti hogy mire jó tanulás, mért kell fegyelem, mi a különbség a kultúrák között, stb. Mire ezeket megérti, már egyfelől kialakul egy tudásbeli hátrány, másfelől ez megértés már nem olyan, mint kisgyerekkori. Kialakul az élet igazságtalan, nekem ez a sorsom, a cigányságnak ez sorsa, úgyis mindegy felfogás. Innen már szinte lehetetlen visszafordulni. Tehát a lexikális tudás helyett az alapvető dolgok, megvilágításra kellene koncentrálni.  Én azt sem tartom rossz ötletnek, ha a cigányszülők azért kapnának támogatást, hogy biztosítsák gyerekük zavartalan iskolába járását.  Nem kívánom a cigányság oktatását, itt és most kialakítani, csak érzékeltetni akartam hogy másfajta, azaz önálló oktatásra van szüksége cigányságnak. Ezt az oktatást is közösen, cigányságnak és segítő szekértő államnak kell kialakítani. A cigányság jó elemi oktatása 30%-ban megoldaná cigányság problémáját.

A jelenlegi nemzetiségeket szétszedő, beolvasztó politika nem új, csak most éppen ellenkező ideológia (hivatkozás az emberi jogokra, fúj szeparatizmus, fúj megkülönböztetés) mint korábban (satnya, megvetendő nép) alapján zajlik. Gyakorlatilag viszont ugyanaz történik.

A történelem egyik gyakori, állandó konfliktusa éppen kisebbségek helyzetéhez kapcsolódik, különösen Európában és kiemelten kelet-Európában. Pontosabban, általában abból áll konfliktus, hogy a kisebbség az önrendelkezés hiánya, és egyéb okok miatt elégedetlen helyzetével, a többség pedig elégedetlen a nemzetiséggel, ill. a nemzetiség elégedetlenségével. Fel kell tenni az egyszerű kérdést: a konfliktusok abból adódnak, hogy nemzetiségek ( eltérő, de egységes kultúrájú közösségek) kialakultak, fennmaradtak, vagy pedig abból, hogy ezekkel közösségekkel nem jól (nem kellő módón, kellő politikával ) bánik a nemzet, az állam?  Az a baj, hogy ezek a közösségek fennmaradtak, vagy az baj hogy ezeket állandóan szét akarják szedni? Szerintem inkább a helytelen nemzetiségi politikából, ill. a szétszedő, beolvasztó politikából adódtak, adódnak problémák. A történelmi tanulság az, hogy a nemzetiségek fennmaradására nem igen hat a szétszedő, beolvasztó politika. Úgy látszik a kultúrát, nem lehet, és is nem érdemes gyorsan megváltoztatni, Főleg kényszerítve (direkt és indirekt kényszer) nem érdemes megváltoztatni. Ugyanez elmondható a népekről, nemzetekről is. A kultúra, világnézet fejlődéséről még beszélek. Őszintén szólva én nem hiszek kultúrák harcában. Bár én is szóltam az eltérő kultúrákból adódó konfliktusokról, de ezek általában akkor jönnek elő, amikor szoros, kevert együttélésről van szó. Egyébként az európai embert nem nagyon izgatja hogy egy külön élő közösség, milyen kultúrájú, milyen vallású, hogyan él. A konfliktusok mögött, valójában többnyire hatalmi, vagyoni, területi harcok álltak, állnak. Pl., ki mondja meg, hogy melyik a frankó kultúra, melyik a zsír vallás, vagyis a megmondás, azaz a hatalom  a vita egyik alapja,  és nem az hogy ez, vagy az a kultúra, vallás az igazabb, az építőbb jellegű. Továbbá a konfliktusok abból eredtek, erednek, hogy egyes rétegek óriási hatalmát, vagyonát csak úgy lehet fenntartani, ha jelentős szegényréteg alakul ki. A szegényrétegbe, legalsó rétegbe, ill. legfelső rétegbe pedig az egyes nemzetiségek aránya nem egyforma.

A cigánysággal (és cigánysághoz hasonló népek) kapcsolatos konfliktusok jelentős része pedig abból ered, hogy jelenlegi államkapitalista rendszer szinte semmilyen szempontból nem fekszik eme népeknek. A pénzügyi machinációkban, az üzleti életben nem ismerik ki magukat. Megvan a maguk ravaszsága, de az másfajta ravaszság. A kétkezi munka ebben a rendszerbe nincs megbecsülve. A kapzsiságdeterminált gazdaság, a munkanélküliség a bűnözés felé tereli őket, és még lehetne sorolni a problémákat. A lényeg az, hogy 95%-ban nem szeparatizmusból, nem ez előítéletből, nem a megkülönböztetésből adódik cigányság rossz helyzete.

A cigányság további két fő problémája.

Az egyik valóban az előítélet. A másik azonban a cigányság kultúrájának negatív vonási, jelenségei. Nem lehet a cigányság problémáját megoldani, ha nem nézünk őszintén szemben ezzel a másik problémával. A cigányságnak van egy csodálatos kultúrája (a népzene, néptánc, barátságosság, stb.). Van azonban a kultúrájuknak árnyoldala is. Elsősorban arra gondolok, hogy cigányság kultúrájában az átverés, becsapás, a munka nélküli jövedelemszerzés nem negatívum, hanem pozitívum. Sajnos ez a jelenlegi fejlett világ kultúrájának is egyre erősödő vonása. A cigányság kultúrájában azonban még mélyebben gyökeredzik. Valószínűleg a vándorló életmód, a kitaszítottság, az életben maradás, a védekezés stratégiája alakította ki ezt a kulturális jelenséget. A lényeg az, hogy jelenleg már kialakult (szülőről gyermekre száll), meggyökeresedett az a kulturális vonás, amely sok más negatívumot is magával hoz. Mindenképpen ki kell hangsúlyozni: a cigányság kultúrájának csak egy kisebb része nevezhető negatívnak, és ez sem a cigányság hibájából alakult így.   A cigányságban pl. nem erény a munka, nem erény a tanulás. A megoldás az lenne, ha cigányság kultúrájának eme negatív részei átalakulnának. Meg lehetne győzni a cigányságot, hogy a kultúrájának vannak árnyoldalai. Persze csak akkor, ha a többségi társadalom kultúrája egyértelműen más irányú lenne. Egyébként a vándorló életmódhoz kapcsolódik a viszonylagos rendetlenség, stb. Szerintem a cigányság kultúráját nem kellene megszüntetni (a keveredés látszólag liberális hívei lényegében ezt akarják), csak negatív hajtásit levagdosni. Ez még mindig humánusabb és kivitelezhetőbb lenne, mint a jelenlegi neoliberális dogmák megoldásai.

E fejezet, vagyis a helyes kisebbségi politika lényege egy mondatban összefoglalva.  Nem kell akadályozni, sőt szakszerűen támogatni kell azt, hogy egységes kultúrájú, viszonylag önálló (pl. önálló oktatású) közösségek, kisközösségek létrejöjjenek. Ehhez még hozzátehető: szembe kell nézni a  kultúra negatív kisebb, de átalakítandó vonatkozásaival, részeivel.

A hosszú távú maradandó megoldás az oktatásban van.

Feladatok.

A demokrácia elveit, pontosabban a kisebbségekre, a kisebbségben maradókra vonatkozó elveket be kell tartani.

Végül, a kisközösségek a civilszféra vonatkozásában az jön ki, hogy legyen több kisközösség, a kisközösségeknek legyen nagyobb önrendelkezése, erősebben szóljanak bele az emberek életébe, de mindezt csak óvatosan egyenletesen lehet növelni.  Általában a sugaras fejlődést (egyenlő arányban növekedjen az állam a civil szféra, a magángazdaság, stb.) kell követni, de a jelen torzulásokat (túl nagy jelentős magángazdaság rátelepszik az államra és kisközösségekre és másra) előbb kompenzálni kell. Az állam és a kisközösségek aránya most nagyjából rendben van, de (és itt jön az állam ívelt fejlődése) lehet, hogy 10 év múlva a fejlődésnek még inkább a kisközösségek jelentőség-növelésének irányában kell haladni.

Illetve jelenleg inkább úgy lehet a kisközösségek és a nemzet, az állam jelentőségét növelni, hogy az emberek elfordulnának a pénzhajhászó, anyagi javakat hajhászó, individualista életmódtól (ez a magángazdaság jelentőségét csökkenti) és inkább a kisközösségek és a nemzet felé fordulnának. És talán az is beleférne hogy a kultúrának (művészetek, nyelv, közerkölcs, stb.) egy kevéssel több időt szenteljenek. És talán még az is beleférne, hogy világra is jobban odafigyeljenek. És még az is beleférne hogy a családjukra, és a saját egészségükre (a magánszférára) is több energiát szenteljenek. Az államnak, a központi irányításnak pedig ebbe az irányba kellene hatnia.

A rendszer viszonylag pontos optimális hatalmi önrendelkezési szerkezetének elkészítése és e szerinti szabályozás.

A lehetőség szerint legnagyobb önrendelkezés, valamint a lehetőség szerint legmagasabb demokráciaszint jegyében kell szabályozni a kisközösségeket, nemzetiségeket. És általában is.

Továbbá a lehetőség szerint legnagyobb őszinte meggyőzés és a lehetőség szerint legnagyobb motiváció kialakítás jegyében kell szabályozni.

Továbbá sok vonatkozásban a szabályozásnak meg kell találni az arany középutat.

Az előéletességet, a túlzott nacionalizmust, a rasszizmust elsősorban a megfelelő oktatással, tájékoztatással lehet csökkenteni.

Az integráció egyébként téves, de mindenképpen hatástalan politikája helyett valóságos gyakorlati megoldásokon kell gondolkodni, de ez a gondolkodás és gyakorlat csak az igazi népkarakter tudomány segítségével lehetséges.

Az igazi népkarakter tudománynak fel kell tárni, a nemzetiségek, kisebbségek eltérő karakterét, eltérő kultúráját, eltérő erkölcsét, ezekből adódó eltérő megoldásokat. Részben másképpen kell megszervezni az oktatást, a foglalkoztatottságot, az egészségügyet, a szociális rendszert és még lehetne sorolni. 

A cigányság és az elmaradott nemzetiségek kapjanak közepes (más közösségekhez, kisközösségekhez képest közepes) önrendelkezést, de ez az állam által irányított önrendelkezés lehet. Az államnak e közösségek tekintetében az átlagnál aktívabbnak kell lenni, több pénzt, energiát, munkát igényel e közösségek felzárkóztatása. De ez a felzárkóztatás nem lehet kényszerű integráció, nem lehet utánzó (egyéni különlegességét elvesztő) népcsoport létrehozása. A sajátos kultúra nagyobb, a pozitív részét (a kultúrának mindig csak a kisebb része a rossz, elvetendő) meg kell tartania nemzetiségnek. És meg is akarja tartani. Valójában maguk az integrálandó nemzetiségek is elutasítják az integrációt.  Ezért (ezért is) még a szelíd integráció is kétséges politika.

A cigányság (és általában nemzetiségek) karakterének megfelelő oktatás, foglalkoztatáspolitika, szociális politika, érvényesülési pályák kidolgozása.

Általános feladatok.

A problémakör elméleti feldolgozása, a jelenlegi zavarosságok tisztázása. A négyes struktúra, (család, kisközösségek, nemzetek, közepes demokratikus világszövetség) elve és szabályozása. A régiók, mint a kisközösségek szövetsége elve és szabályozása. Nem kell erőltetni a zavaros önállótlan közösségeket, régiókat, autonómiákat. Mindent (szövetséget, közösséget, stb.) korlátozni kell, ami négyes struktúrát, ill. demokratikus világszövetség kialakulását akadályozza.   A kisállamok óvatos feltételekhez kötött kialakulásának támogatása. A közepes demokratikus világszövetség (világszabályozás) kialakítása. A demokratikus világszabályozás, a világpénzrendszer, a háborúk, a nemzetközi konfliktusok, a természetpusztítás, a kisállamok kialakulása, nemzetek közötti igazságos szabályozott verseny stb. szabályozásán kívül legyen a közösségi, kisközösségi, nemzetiségi politika külső, felső szabályzása és ellenőre. A világszabályozástól függetlenül az itt felsorolt feladatok az államok és az emberek feladatai. A kisközösségek, kisközösségi politika adja meg a lehető legnagyobb önrendelkezést, a nemzet, a nemzeti politika adja meg lehető legmagasabb demokráciát - elve. A párhuzamos, külön kisközösségi politika és külön nemzeti, lakossági, magas szintű közvetlen demokráciát garantáló politika – elve és szabályozása. Az önálló közösségek hármas kategorizálása (magas demokrácia - kisebb önrendelkezés, közepes demokrácia - közepes önrendelkezés, nem szükségszerűen alacsonyabb demokrácia - nagy önrendelkezés) és ennek szabályozása. A fejlődés másik útja: minden kisközösség egy széles sávú nagy önrendelkezésű kategóriában van. A szükséges legalacsonyabb, de viszonylag magas demokrácia biztosítása, alapvető emberi jogok, hatalmi fékek, időszakonkénti legfontosabb kérdésekről való kötelező népszavazással. A közösségek helyes, szakszerű arányos támogatási rendszerének kialakítása. A következő célok összehangolása, valamint megvalósítása szabályozással és támogatással. Minél több közösség legyen magas demokráciájú. Minél több közösség legyen magas demokráciájú és nagyobb önrendelkezésű. Minél több közösség legyen hozzá (szerkezetéhez, tevékenységéhez, stb.) illő demokráciájú és önrendelkezésű. A közösségek összeillő emberekből álljanak.

Az állami feladatokat az állam igyekezzen ellátni. A szabályozásoknak általában tudatosan és lehetőség szerint a leginkább szélesen limitáltnak és alternatívváltnak kell lennie. Az optimális számú, a lakosság igényeit lefedő jelentős és jelentéktelen kisközösség kialakítása, a kisközösségek szerepét helyén kezelő politika.

A közösségekből a jelenleginél gyorsabb (veszteségmentes) ki és belépés pontosabb szabályozása és annak érvényesítése. Nem kell akadályozni, sőt szakszerűen támogatni kell azt, hogy egységes kultúrájú, önálló, viszonylag nagy önrendelkezésű (pl. önálló oktatású) közösségek, kisközösségek létrejöjjenek.

A kisebbségek elméleti szétválasztása kisközösségektől. A kisebbségek demokratikus arányos részvétele a döntéshozásban pl. emelt szavazati aránnyal.

Általában a tiszta átlátható viszonyok megteremtése.

Mindezen feladatok egy független, tudományos demokratikus testületet, (vezetésrészt) igényelnek.

Megint megjegyzem: a feladatok valószínűleg akkor lesznek teljesítve, ha a vezetés törvényekkel,és meggyőzéssel a teljesülést biztosítja, és ha a teljesülést közfelfogás változása is biztosítja.  Nem arról van szó, hogy mindenki köteles egyformán vélekedni, csak arról, hogy bármi is feladat, ha azt az emberek jelentős része nem fogadja el, a saját keretein belül nem érvényesíti nem e szerint él, vélekedik, cselekszik akkor sokkal kisebb az esély megvalósításra. Ha csak vezetés fogadja el feladatokat és az emberek nem akkor romlik a megvalósítás esélye. Ha a vezetés nem fogadja el, de az emberek jelentős része elfogadja, akkor megmarad az esély a megvalósításra, hiszen az emberek ezt várják el a vezetéstől, eszerint értékeik a vezetést és ez egyfajta kényszerítő erő. A lényeg az, hogy bármi is feladat, ha azt az emberek nem fogadják el , nem képviselik, alig marad remény a teljesülésre.

E rendszertényező történelmi és százalékos értékelése.

A történelmi múlt igen sok variációt hozott létre.

Külön könyvet lehetne arról írni, hogy hányféle államforma hányféle kisközösségi, nemzetiségi, politika hányféle autonómia és hányféle szövetség alakult ki a világtörténelem során. Különböző országegyesítések, birodalmak és széthullások. A különböző autonómiák. Gyarmati, félgyarmati rendszerek. Különböző kétoldalú vagy többoldalú katonai gazdasági, stb. szövetségek. A szocialista tábor, az EU, a NATO, és még hosszan lehetne sorolni.

Van e valamilyen általános történelmi tendencia? Ami demokratikusságot jelenti az utóbbi időben, van némi halvány pozitív tendencia. Kialakult az ENSZ egyfajta gyenge világszövetség. A mesterségesen összetákolt nagy országok kezdenek szétdarabolódni természetes nemzetekké, országokká. A kimondottan erőszakos kényszerszövetségek száma is csökkenő tendenciát mutat.

Ami a logikusabb tisztább viszonyokat jelenti, e vonatkozásban, én nem látok pozitív tendenciát.  A kisközösségek, autonómiák, szövetségek ugyanolyan zavarosak, átgondolatlanok, esetleges jellegűek, mint korábban.

Mint mondtam, ezek java része kényszerszövetségről, alárendeltségi viszonyról szólt, és napjainkban is bár kevésbé, de arról szól.

Persze azt is lehet mondani, hogy ez természetes és jó, mindig az adott helyzet határozza meg a kisközösségi és szövetségi politikát. Én ebben nem nagyon hiszek. Azt gondolom, inkább arról van szó, hogy a társadalomtudományos törvényszerűségeket, véletlenszerűségeket az emberi értelemnek kellene logikusabbá, átláthatóbbá tenni. Ehelyett azonban a butaság, az önzőség még inkább összekuszálja a dolgokat.  Ez az oka a zavaros helyzetnek.

 A jövőben igen sok variáció képzelhető el, de azért van egy optimális és valószínű változat és ennek feladatai.

Az ember fantáziájával nincs baj sokféle közösségi viszony képzelhető el a jövőre vonatkozóan. Én mégis azt mondom és fejezetben ezt próbáltam meg vázolni, hogy sokféle variáció között azért van, egy-kettő, ami a többinél valószínűbb, ugyanakkor demokratikusabb és optimálisabb.

Milyen galádságok, atrocitások értek a történelem során egy kisközösséget, kisebbséget. A kisebbség kisközösség legyilkolása, rabszolgaságba vetése, negatív diszkriminációja, megvetett alsóbbrendű helyzetbe tétele, elkülönítése, kirekesztése, vagy éppen elűzése. Kétségtelen ennél egy fokkal kellemesebb, humánusabb, de csak egy fokkal a kisebbség, kisközösség direkt, vagy indirekt, trükkös szétszedése, beolvasztása, ily módón való megszüntetése. A rendszerváltásokkal, vagyis demokratikus szint emelkedésével a kisebbségeket ért atrocitások valamelyest enyhültek. A feudalizmus után főleg az egy fokkal humánusabb atrocitás vált jellemzővé a kisközösségek, kisebbségek felszámolása, megszüntetése. Általában elmondható, hogy diktatúrák nem szertik kisközösségeket, kisebbségeket, a diktátorok egységes őket szolgáló nemzetben gondolkodnak. Minél kisebb diktatúra, úgy enyhül a kisebbségek utálata. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez csak az átlagos folyamatra igaz, rendkívül változékony, szinte esetről esetre változó volt a kisebbségi, kisközösségi politika, különböző volt a kisebbségekkel való bánásmód. Halyenként időnként egészen normálisan bántak a kisebbségekkel. A lényeg az hogy összességében egy enyhén javuló tendencia mutatkozik. Arról már szó volt hogy a szocializmusban szintén „a kisközösségek kisebbségek fölösleges terhes alakulatok csak nemzet sőt még az sem, csak rendszer a fontos” politika folyt. A jelenlegi államkapitalizmusra a zavarosság a jellemző. Jelenleg egyfelől már túl van értékelve a probléma, a kisebbségek védelme. Sőt kisebbségek védelme címén a többséget korlátozzák, sanyargatják. Persze ez csak ürügy,  a szavak játéka, mert igazán a kisebbségek védelme sem elégséges.  Ennek része az a tendencia, hogy a többségi nemzeti demokráciát, majd a kisebbségi politikával oldják meg. Mindenesetre az elméleti irány: a kisebbségek szerepének eltúlzása. Ugyanakkor egyes kisebbségek szétzilálása, beolvasztása is jelen van e rendszerben. Igaz ez megint a humánusság, a demokrácia jegyében történik. Összességében a jelenlegi államkapitalizmus a többi rendszerhez képest e vonatkozásban is a legfejlettebb, de messze van még felsorolt feladatok tudatos, egyértelmű teljesítésétől.

Az előzőek tükrében a százalékos értékelés.

Rabszolgatartó rendszer 1%, feudalizmus 2%, klasszikus kapitalizmus 3%, jelenlegi államkapitalizmus 4%, brezsnyevi szocializmus 3,5%. Jelenlegi kínai szocializmus3,6%? A jövő demokratikus rendszere 5,5%.

A következő egység emlékeztető címe:

A nép, a nemzetiségek, a kisközösségek és a kultúra. A kultúra. (A népek, nemzetiségek, a népkarakter.)

A kultúra általános vonatkozásai, feladatai. K/5 ábra. K. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.

Ismételt rész.

A tudat, tudatformálás, hatalmas, kaotikus témájának alapvető rendezése, e tanulmány, tanulmányrészeinek címe, témája alapján.

A gondolkodástan. (Gondolkodási és érzelmi mechanizmusok).

A világnézet. (alapfelfogások, eszmerendszerek)

A kultúra (beleértve a vallásokat).

Az állami (rendezett, szabályozott nagyközösségi) tudatalakítás.   (Társadalomtudományok, oktatás, tájékoztatás, manipuláció, stb. Általában a tudományok, és az oktatás.)

Társadalompszichológiai elmélkedések.  (Ilyen tanulmányrész külön nincs, de szinte minden tanulmányrészbe megjelennek a társadalom-pszichológiai elmélkedések.)

Erkölcsi elmélkedések (egyéni, köztük az „én” erkölcsi „tanításaim”).

Minél hatalmasabb és kaotikusabb egy témakör, márpedig a tudat és tudatalakítás az (a leghatalmasabb legkaotikusabb), annál inkább szükséges a kategorizálás, annak érdekében, hogy a gondolkodó egyén ne vesszen el az erdőben. A fenti felsorolás egyféle alapkategorizálás, amely kijelöli a hatalmas amorf, részben csak a tudatunkban levő erdő alapvető területeit, szerintem. Nem árt, ha van valamilyen alapkategorizálás, amelyből a gondolkodó ember ki tud indulni, amelybe a témákat, problémaköröket be tudja illeszteni.  Nyilván a kategorizálás ellenére is óriási és ezerszálú az összefüggések halmaza, a keveredés, az átfedés. De kategorizálás nélkül még nagyobb lenne a káosz.

E fejezetek fő témája a kultúra.

Kezdjük egy idevágó ismétléssel:

A színvonalas művészetek, (egyben a színvonalas kultúra, egyben a színvonalas szórakozás) elsősorban az irodalom, a film, de más művészetek is (zene, tánc, képzőművészet, stb.) az érzelmi, erkölcsi tanítás (tanulás) egy oly módja, mely érdekes, és az átélésen keresztüli megértésen keresztül tanít. Nem száraz, unalmas, lexikális agytömés. Az irodalom, film, stb., ezen kívül a társadalmi, együttélési ismereteket is tanítja. Ráadásul a művészetek azért is hasznos, értékes munkák, mert a színvonalas szórakozást és a kellemes környezetet biztosítják.  Aki nézi, hallgatja azt is építi, és azt is, aki műveli.

A szűken értelmezett kultúrát tehát felfoghatjuk a színvonalas szórakozás, szabadidő (ez az ember idejének, tevékenységének 20-25%) művelésének, és annak biztosításának.

A kiindulópont az, hogy én rendszerben gondolkodom, és ez behatárolja kultúra szerepét, kiterjedését. A gazdaság a társadalom egésze a rendszer és nem kultúra. Vannak, lehetnek más értelmezések is. Pl. a civilizáció, kultúra a gazdaság, a társadalom egésze. Az én értelmezésemben ez nem igaz, a kultúra csak egy része, csak egy rendszertényezője a rendszernek.  Igaz, mint általában a rendszertényezők, ez is egy szerteágazó, szinte mindennel összefüggő téma.

Most, itt a kultúrát határozzuk meg úgy, ahogy a tanulmány első fejezetében meghatároztam.

A kultúra (jelenleg): a szűken vett rendszerkultúra a többségi nép népi kultúrája és kisközösségi (közösségi) kultúra összessége.

A szűken vett rendszerkultúra. A művészetek (szélesen értelmezett művészetek, pl. építészet, gasztronómia, iparművészet, stb. is) és a művészetek megismerése és ezt támogató államrész. A humán tudományok (nem természettudomány, nem társadalomtudomány), valamint magánszférával, a civilszférával kapcsolatos tudás és ezt támogató államrész. Összességében ezt nevezem én a szűken vett műveltségnek, ill. e tudás megszerzését a művelődésnek.

A kisközösségi kultúra: az egyes kisközösségek, nemzetiségek (összességében a civil szféra) elvei, nézetei, szokásai, hagyományai, életstílusa, életmódja.

Ugyanez a többségi nép vonatkozásában.

Egy homogén nagyközösségben (társadalomban, nemzetben)  a kisközösségi kultúra szinte azonos nagyközösségi kultúrával. Jelenleg azonban a természettudományos és a társadalomtudományos tudás, vélemény elválik a szűken értelmezett kultúrától.  

Ezek szerint két részből tevődik össze a jelenlegi kultúra.

Az egyik a nemzeti művészetek, ill. egyfajta nemzeti műveltség, művelődés, amelyik összességében állami terület. A másik része az már jelenleg a civil szférához tartozik. Az államnak ezt is irányítani, támogatni kell, csak a másképpen a civil szféra irányítási elvei szerint, azaz szélesen limitált, alternatívált szabályozással.

A szűkebben vett műveltség, művelődés, mint állami terület.

Megjegyzem én a tudományt és az oktatást főleg az állami oktatást, nem szívesen veszem bele a kultúra tényezői, elemei közé. Legalábbis a mai kultúra fogalmába, és legalábbis cuzáme egészében nem. Ugyanis a régebbi korok kultúrájának fogalma nem egészen azonos mai kultúra fogalmával. Visszatérve, szerintem a tudomány, oktatás egy mindennel összefüggő, de különálló nagy társadalmi (rendszer) alkotórész. Már a jelentőségénél, nagyságánál fogva is érdemes külön kezelni.

A világnézeteket, ideológiákat, szellemiségeket, stb., szintén különválasztom, legalábbis egészében egy másik társadalmi alkotórésznek tartom.

Ebből is látszik, hogy a kultúrát nem könnyű meghatározni.

A szélesebben vett művészetek, a hagyományos népi, nemzeti művészetek, megalkotásnak, fenntartásának támogatása ill. ezek megismerésének a művelődés fenntartása.

A szélesebben vett művészetek. Majdnem minden tudománynak van egy művészeti vonatkozása. Vannak kifejezetten művészet jellegű tudományok, pl. ilyen az irodalom. Vannak olyan tudományok, amelyekben elég erős a művészeti vonatkozás. Ilyen pl. az építészet. Általában a termelésnek szolgáltatásnak van egy művészeti vonatkozása. Pl. ruhaművészet, bútorművészet, iparművészet, szakácsművészet, stb.. De a társadalomtudománynak is lehet művészeti vonatkozása, gondoljunk pl. a történelemre, ill. arra a történelmi anyagra, amely a múzeumokban található. Nehéz megállapítani, és megfogalmazni, hogy hol van az elmosódott határ ahonnan művészetről, művészi tevékenységről, alkotásról beszélhetünk, és nem egyszerű termelésről, szolgáltatásról van szó. Ugyanakkor egy kifejezetten művészeti termelés, pl. zene, tánc, irodalom, színház, film, képzőművészet, stb. sem biztos, hogy művészi produkciónak nevezhető.   Több összetevője van a művészi alkotásnak. Hasznosan szórakoztató. Újszerű. Különleges. Magas minőségű. Nem hétköznapi, nem általános. Érzelmeket kiváltó. Esztétikai élményeket nyújtó. Elgondolkodtató. Azt is szokták mondani, hogy mindent lehet művészi fokon űzni. Ugyanakkor ne becsüljük le azt se, ami egyszerűen termelés, szolgáltatás, ami egyszerűen emeli az életszínvonalat. Pl.  van egy átlagos kényelmes komfortos lakása valakinek annak emelkedik az életszínvonala még akkor is ha az abban a lakásban nincs semmilyen művészi. Az egyszerű, sokszor unalmas tudományos megismerés is hasznos, ha  abban nem is lehet un. művészit felfedezni.

Az állam szempontjából azonban be kell határolni a támogatandó műveltséget, művelődést.  A kifejezetten hasznos szórakozás, vagy szórakoztatva tanítás, testi-lelki fejlesztés tevékenységei: mint sport, zene, tánc,  irodalom (szélesebben vett irodalom:  igényes fogalmazás, beszéd, írásmű, közlés), film, színház,  képzőművészet, múzeum, stb. tevékenységek. Másfelől az innováció egy fajtája, ahol az újszerűség nem elsősorban a hatékonyság növelésében jelenik, meg hanem a fokozott gyönyörködtetésben, az érzelmek kiváltásában stb. jelenik meg. Az innovációt egyébként is támogatni kell az államnak, de figyelembe kell vennie, hogy az innovációnak van egy ilyen aspektusa is.

A művelődés azért állami terület, amiért az oktatás is az.  Ez is egyfajta oktatás. Pontosabban azért mert a szegényebb gyerekek, de a szegényebb felnőttek is  nem tudnák kifizetni, ha ez a magángazdaságban működne, holott az ilyen irányú igények kielégítése közügy a közösség érdeke is.

Ezzel a problémával már gazdaságról szóló fejezetekben (pl. a költségvetésről szóló fejezetben) gondolkodtam az ezzel kapcsolatos feladatokat ott felsoroltam.

Ezért az ilyen jellegű feladatok hiányozni fognak.

A művelődés meghatározása: az iskolán kívüli szórakoztatva tanítás, nevelés, az egyén fejlesztése. Az esztétikai és művészeti szükségletek kielégítése. A közösségi identitás, büszkeség, mint szükséglet kielégítése. A szépség, különlegesség, sajátosság irányú innováció.

A szűken vett kultúra egyik része a művelődés. A másik része a közösségek (a többségi népet is beleértve, ill. a kisközösségek sajátos szokásai hagyományai, életvitele, életmódja (ruházkodása, étkezése, lakása, ünnepei, stb.) felfogása, nézetei, (pl. közmondásai), világnézete.

Ezzel kapcsolatban mi teendője az államnak, a rendszernek, az embereknek ez már egy összetettebb problémakör, amely szoros összefüggésben van a civil szféra problémakörével.

A civil szférához tartozó kultúra is két részre osztható.  Az egységes kultúrájú kisközösségek, pl. az ilyen nemzetiségek. Valamint a keveredett kultúrájú kisközösségek.

Jelenleg a fejlett országokban többnyire felbomlott kevert kultúrájú közösségek vannak. Ez a következőt jelenti X ember kedveli az angolszász irodalmat és mivel jól beszél angolul, ezért azt élőben olvassa, Japánból származó sportot űz, szereti az amerikai hamburgert ezért gyakran azt eszik. Francia divat szerint öltözködik.  Ír népi táncot tanul. Amerikai zenét hallgat, és így tovább. A vallása meg pl. katolikus.  Ugyanakkor mondjuk ez az ember magyarnak érzi, és vallja magát. Magyarnak érzi magát, mondjuk az, akinek a magyar himnusz hallatán könny szökik a szemébe, és halálra izgulja magát, amikor a magyar válogatott játszik, mindig és elsősorban az ország érdekeit nézi. A fenti ember, azonban még vigyázban áll, de nem könnyezik, még izgulgat, adott esetben nem érdekli, hogy mi történik az országgal.  A szomszédja spanyol irodalmat kedveli, görög népi táncot jár, a francia konyhát kedveli és így tovább. A vallása mondjuk buddhista. A harmadik szomszéd megint mást kedvel, más vallású, és így tovább. Mindegyik nagyjából magyarnak érzi magát. Mondjuk a hatodik szomszéd filmrendező, aki amerikai típusú akciófilmeket gyárt. A huszadik szomszéd mondjuk zenész, aki jazz zenét játszik. Nagy gond ezzel nincs, de azért egy kevés van. Mindenesetre nevezzük ezt felbomló, kevert kultúrának.

A történelem során a XX. századig inkább ötvözött kultúrák jöttek létre, vagyis a nép, nemzet az idegen kultúrát beépítette, ötvözte a saját kultúrájával. Mondjuk a komolyzene, a jazz és a magyar népzene kombinációjából kialakult a bartóki zene. A példákat még lehetne sorolni. Az ötvözött kultúra tehát olyan kultúra, mely több kultúra ötvöződéséből, jön létre és végeredményben az új ötvözet egy sajátos egyéni változatot ad ki. Az ötvözet meghatározó alkotóeleme, az adott nép, nemzet már meglevő kultúrája. Az ötvözött kultúra még népi, nemzeti kultúra.

A XX. sz. második felétől egyre inkább a kevert kultúra (nem ötvözött kultúra) lesz a jellemző.

 A polgári világnézet és a kultúra.

Valószínűleg nem véletlen hogy a polgári világnézet és a népi nemzeti kultúra, illetve annak változatai összekapcsolódnak. Más vallások világnézetek inkább vallási alapú kultúrát alakítottak ki. Ugyanakkor nem biztos, hogy a kapcsolat egyoldalú. Az is lehet hogy az erős népi, nemzeti kultúra alakította ki a polgári világnézetet, vagy közösen hatottak egymásra. A kialakulásban azért más tényezőknek is volt szerepük. A feudalizmusban elvileg létrejöhetett volna egy katolikus Európa, erős pápai vezetéssel. Egy olyan Európa ahol a katolikus vallás alapú kultúra jön létre, és a törvénykezés is erősebben vallás alapú. Röviden kitérnék a vallás, világnézet, és a törvénykezés összefüggéseire. A vallás, világnézet még akkor is meghatároz alapvető, elveket, felfogásokat, ha az a világnézet nem tudatos, tiszta és komplex. Az alapvető elvek felfogások pedig meghatározzák az alapvető törvényeket pl. az alkotmányt, amelyből a törvények erednek ill., amelyekhez a törvényeknek illeszkedni kell. Ahol erős és tudatos a vallás, ott ez a törvényi illeszkedés valamivel erősebb, de mindenképpen nyilvánvalóbb. Egyrészt a vallási elvek, szokások vállnak törvényekké.  Másfelől a törvényeket beillesztik a vallásba. Pl. a tízparancsolat is ilyen. Egyrészt az első parancsolatok magára vallásra vonatkoznak. Másrészt a többi törvény is, mint Isteni kinyilatkozás jelenik meg. Persze nem mindegy hogy a vallás jellege mennyire teszi ezt lehetővé.

Egyrészt a polgári világnézet ezt az összekapcsolódást nem szorgalmazta, szorgalmazza.  Másrészt a polgári világnézet a világnézetek közül talán a legkevésbé tudatosult és nyilvánvaló. Pl. az alapvető emberi jogokat szerintem az emberek többsége csak úgy nagyjából, felületesen ismeri. Ugyanakkor mondjuk Jézus kinyilatkozásait, legalábbis lényegeseket, a keresztények többsége szinte szó szerint ismeri. Igaz viszont, hogy az alapvető emberi jogok benne vannak az alkotmányba. Ugyanakkor az alkotmány vallási, világnézeti szabadságot hirdet, vagyis azt mondja, hogy ezek a jogok nem a világnézet részei, hanem a jog része. Ez az egészet zavarossá teszi és megakadályozza azt, hogy a világnézet tudatosuljon, és nyilvánvalóvá váljon. Normális esetben, mondjuk, azt kellene mondania, hogy az alapvető emberi jogok, nem mások, mint (nép által jóváhagyott, vagy Isten által kinyilatkoztatott) az alapvető és kötelező világnézet és csak ezen felül, kívül lehet világnézeti szabadság. Valójában ez történik, hiszen az alapvető emberi jogok kötelezők és világnézet jellegűek. Ha pedig alaptörvények, akkor az emberek többségének ismerni kellene azokat. Ugyanez más világnézetek vonatkozásában nincs így. Lehet hogy a polgári világnézet viszonylag demokratikus és komplex, de emellett kevésbé tiszta, tudatos nyilvánvaló, mint a többi világnézet. Az egész polgári világnézet azt üzeni, hogy van valahol egy érdektelen vallás, világnézet, amelyik független a valóságtól, a törvénykezéstől. Ehhez párosodik és illik a nemzeti népi kultúra. Van valahol egy vallás, világnézet, de ez valahogy független a kultúrától. Meg kell megint jegyezni, hogy a polgári világnézet annak ellenére, hogy nem tudatos nem nyilvánvaló azért hat, létrehoz egy törvénykezést, egy rendszert és egyfajta kultúra fajtákat. A népi nemzeti kultúrákat és azok változatait.

Ha, viszont tudatos és nyilvánvaló egy világnézet akkor a történelmi tapasztalatok szerint megpróbálja (pl. szocializmus) a kultúrát is világnézeti alapúvá tenni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a más világnézetek nem keltenek látszatbenyomást, a viszonyokat egyértelművé akarják tenni.

Az eltérő kultúra (népi, nemzeti) és az eltérő világnézet (kevésbé tudatosult és nyilvánvaló) létrehozta (más tényezők is vannak) a kapitalista és államkapitalista rendszert. Megint felvetődik a kérdés, hogy ez lenne fejlődés kulcsa? Erre a válasz az, hogy történelmileg az volt fejlődés egyik eleme, de végső soron mégsem meghatározó tényező. A vallásokból, világnézetekből általában hiányzik a változtatás szellemisége. Ha erős, tudatos nyilvánvaló egy vallás és hiányzik a változtatás szellemisége akkor szinte lehetetlen azt megváltoztatni. Ebben az esetben az egyik megoldás lehet az, hogy legyengítjük a világnézetet pl. azzal hogy zavarossá, érdektelenné tesszük az előző világnézetet mondjuk a keresztény világnézetet, és így létre lehet hozni egy fejlettebb világnézetet.  Sőt illesszük be a világnézetbe a gyenge és különálló világnézet látszatát, és akkor mindig meglesz a fejlődés lehetősége. Ennek viszont ellentmond, hogy jelenleg a polgári világnézet nem képes önmagán átlépni.

Az igazi megoldás, ha olyan tiszta, tudatos, nyilvánvaló és komplex világnézetet hozunk létre, amelyben benne van a változtatás szellemisége. Erről már szó volt ezért nem részletezem ennek jelentését.

A jelenlegi vallási alapú rendszereknek (Iszlám, Buddhista, stb.) nem kell követni a polgári világnézet útját. Valahogy ezekbe a vallásokba be kell helyezni a változtatás, és demokratizálódás szellemiségét ez lenne a megoldás. Ezzel összefüggésben az sem szükséges, hogy vallás alapú kultúrákat át kell alakítani népi, nemzeti kultúrára.

Egyszerűsítve: a nép hosszabb távú történelme alakítja ki a nép kultúráját, és elsősporban nép kultúrája miatt alakulnak ki a nép tulajdonságai. A nép tulajdonságait, statisztikai adatokkal és vizsgálatokkal nagyjából meg lehet állapítani. A társadalomtudomány elsődleges feladata lenne, hogy felmérje a nép tulajdonságait, ebből megállapítsa azt a negatív 5-10%-ot amit meg kellene változtatni, és elemezze, azt hogyan lehetne megváltoztatni. Továbbá feladata lenne, hogy megértesse, hogy ez a negatív 5-10% tulajdonság miért alakult ki. Továbbá megértesse, hogy a negatív tulajdonságok miért nem haladhatják meg a 10%-ot.  Mellékes feladata lenne, hogy megvizsgálja, a valóságos tulajdonságok mennyiben térnek el a népről alkotott általános véleménytől és miért alakult ki ez a vélemény.

Jelenleg a mellékes feladatból lett a fő feladat, miközben a fő feladatok elsikkadnak.  A jelenlegi társadalomtudomány hosszasan, fölöslegesen elemzi a következő egyszerű megállapítást: van előítélet és az előítélet nem jó. Még odáig sem jut el, hogy megállapítsa, az előítélet milyen arányban hibás a népről alkotott téves véleményben. Szerintem legfeljebb 20%-ban, és legalább 60%-ban, éppen az a társadalomtudomány a hibás, amelyik nem a fő feladatával foglalkozik. 

A történelmi fejlődésnek van egy ilyen nagy folyamata is: a vallási-kulturális dogmák túlzott felerősödése, uralkodóvá válása, a vallási-kulturális dogmák normálissá gyengülése, összeilleszkedése az értelemmel, tudománnyal. A vallási-kulturális dogmák átalakulása, majd újabb felerősödése.  Ez tehát egy hullámzás, de remélhetőleg a hullámzás fő tendenciája azért az, hogy minden hullámzásnál gyengül a dogmák túlzott érvényesülése, és hosszabb ideig tart az értelemmel összeillesztett vallás-kultúra.

A jelenlegi Iszlám vallás-kultúra sok tekintetben hasonlóságot mutat a középkori keresztény vallással-kultúrával. Jelen pedig az Iszlám vallás-kultúra uralkodó dogmái csapnak össze a neoliberális kultúra, uralkodóvá vált dogmáival.

A népi, nemzeti kultúrával kapcsolatos tennivalók.

A kevert kultúrával az a gond, hogy e tendencia mentén egyre zsugorodik a pl. a magyar sajátos kultúra. A kultúra fejlődjön lassan de egyenletesen, és jó irányúan. Gyorsan vagy lassan fogy a sajátos kultúra? Mondjuk közepesen, viszont még a közepes fogyásnak sincs értelme. A kisközösségek legyenek a kultúra őrzői.

Ha szinte eltűnik a magyar kultúra, a magyar nyelv, akkor Magyarország csak egy jelképes ország lesz. Ennél is nagyobb probléma hogy pl. Magyarország egy rendkívül unalmas ország lesz, senki nem lesz kíváncsi erre az országra. Minden népet, nemzetet a sajátos kultúrája teszi izgalmassá.

Ezt az egyszerű folyamatot kellene felismerni a vezetésnek és általában az embereknek. A vezetésnek a kultúrával kapcsolatban az a dolga, ami az oktatással és más állami szolgáltatással. Felmérni a népréteg szükségletét a költségvetést e szerint kialakítani. Az egyenlőség elvének e téren is részben meg kell valósulni, hiszen rokon az oktatással. És így tovább, nem akarom magam megismételni. Másfelől viszont a népi nemzeti kultúrát kellene támogatni, az előbbi okok miatt. Az embereknek pedig szintén fel kellene ismerni az előző problémát. Sok ember érdekes akar lenni, mint egyéniség. Nekik azt kell látni, hogy az egyéni érdekességük az egyéni sikerüket is növelheti, ha az egy sajátos népi nemzeti kultúrán keresztül valósul meg.

Valójában, ha mindent összevetünk, akkor a népi, nemzeti kultúra erősítése az egyének és a többség a lakosság becsvágy versenyszellem szükségletének kielégülését is növeli, vagyis ez által egy fontos lelki szükséglet kielégítése erősödik. Párhuzamosan pedig az intellektuális szükségletek (szépség, művészetek igénye, stb.) kielégítése is erősödik.

A kultúra területén is van globalizálódás, de ez a globalizálódás inkább önkéntes, mint ráerőltetett.

A feladat, tehát az hogy egy erősebb népi nemzeti kultúrát alakítsanak ki a szétbomló keveredett kultúrával szemben. Ugyanakkor persze ez nem lehet erőltetett, a kisközösségek lehetséges maximális autonómiája és a viszonylag homogén kisközösségek miatt.

Ugyanakkor a két alapkategóriát se felejtsük el: a népi nemzeti kultúra és vallási világnézeti kultúra. Ha védik, ötvözik, fenntartják a népi nemzeti kultúrát még akkor sem lesz olyan erős, nem alakít ki olyan kohéziót, nem alakít ki olyan homogén társadalmat, mint a vallási, világnézeti egység. Ezért tűnnek, mondjuk az angolok, japánok minden pórbálozásuk ellenére művinek. És ezért érezzük, hogy pl. az Arab országokban vagy Indiában sokkal kevésbé csinált, eredeti és egységes  a népi nemzeti kultúra. Az utóbbi országokban ugyanis a vallás, világnézet áll a kultúra mögött.

Viszont felfedezhetünk egy másik vonatkozást is. Amelyik országban erős a vallás világnézet azok az országok, mind technikailag mind társadalmilag fejletlenebbek. Meg kell vizsgálni, hogy e mögött mi van.

Mi is az állam feladata kultúrával kapcsolatban?

Először is azt látni kell, hogy nem minden kultúra kultúrált kultúra. Mondhatjuk, van magas színvonalú kultúra és alacsony színvonalú kultúra. A támogatni, tűrni, tiltani feladatsort úgy módosítanám, hogy támogatni, tűrni és indirekt eszközökkel gátolni. Tehát nem tiltani. Itt utalnék az értéktelen szellemi termékek, munkák, magasabb adóztatására, kisebb hitelezésére. Jelenleg is és tényleges demokráciában is a kultúra jelentős része a magángazdaság ill. a magánügy kategóriájába esik.  A magánügy kategória olyan kategória, melyet az állam főleg tudatformálással, oktatással, tájékoztatással alakíthat. Másodsorban pedig indirekt eszközökkel, esetleg szélesen limitált alternatívált törvénykezéssel. A vezetésnek tüzetesen át kell gondolnia, hogy és viszonylag pontosan ki kell jelölnie, hogy a kultúrának melyek a magánügybe tartozó részei és melyek közügybe tartozó részei. Azt hogy mi tartozik a magasabb színtű kultúrába, pedig ne vezetés döntse el. Döntse el ezt a lakosság ill. maguk a művészek. Mondjuk a művészek reprezentációja minden művészeti ág arányos képviseletéből álló véleményező testület. Mi a magasabb szintű művészet, a magasabb szintű nyelvhasználat, a magasabb szintű szórakozás a magasabb szintű szokások életvitel, a magasabb szintű építészet, formavilág, a magasabb szintű sport? Talán a lakosság és művészek dönthetnek ebben, olyan vezetői döntés amilyen a brezsnyevi szocializmusban volt a tényleges demokráciában nem lehet. Valamilyen döntésnek azonban kell lennie.

Az biztos, hogy népi, nemzeti kultúrát (a hagyományos népi és ötvözött kultúrát) támogatni kell és a magasabb színtű kultúrát támogatni kell. Néptánc, népzene stb. támogatása. Klasszikus hazai írók, zeneszerzők, stb., hazai művek, előadók alkotók támogatása. Műemlékvédelem. Hazai művek kiállítása propagálása és még lehetne sorolni milyen feladatok, lehetnek ezzel kapcsolatban.

A sportot már a versenyzés és az egészség miatt is támogatni kell.

A támogatás mértékét megint csak költségvetés ill. a lakosság véleményének kell eldönteni. A tényleges demokráciában a szakemberek mellett a lakosság is beleszólhat a költségvetésbe. Ezt két okból teheti meg. A lakosság véleményét ízlését leginkább a lakosság ismeri. A költségvetési pénzt a lakosság fizeti be adó formájában. Amennyiben finomodik ez a közvélemény-kutatás akkor a lakosság nemcsak a nagy arányok (egészségügy, oktatás, kultúra, sport, stb.) eldöntésében vehet részt, hanem a középarányok eldöntésébe is. Ez a kultúra esetében mondjuk, így vetődne fel. Az előző évekhez képest melyik területet kapjon valamivel több forrást: a színház, a film, a múzeumok, a zene, stb.

A támogatandó kultúra, mint egyfajta szolgáltatás jelenik meg, így erre is érvényes az egyenlőség elve. Az egyenlőség elvének kb. olyan szinten kell jelentkezni, mint az oktatásban. Az biztos, hogy gyerekeknek közel egyenlően kell biztosítani a magasabb szintű kultúrát. A felnőttek vonatkozásában pedig a szegények a legalsó réteg kedvezményesen jusson hozzá a magasabb szintű kultúrához.

Az állam kapcsolata kultúrához csak bizonyos vonatkozásokban hasonló, mint az oktatáshoz való kapcsolata. A kultúra szabadabb, mint az oktatás, nincs kötelező kultúra csak ajánlott, és támogatott kultúra van. A kultúrának nagyobb a magángazdaság jellegű része, mint az oktatásnak. Van magánoktatás is de azért az állami oktatás jóval nagyobb, ez kultúrában fordítva van az állami rész kisebb.

Mindkettőnek van egy másik kapcsolata is a rendszerrel ez a társadalmi véleményformálás. A lakosság véleményét nemcsak az állam formálja, de van annak államon kívüli része, mint pl. a magánoktatás. A társadalmi vélemény pedig kihat az államra főleg egy magasabb szintű demokráciában. Az államon kívüli tudatformálás, véleményformálás jelentős tényezője kultúra, a szokások az életvitel, a népi bölcsességek.

Visszatérve népművészetekre. Az új, de sajátos, egységes (nemzetre jellemző) nemzeti művészetek (szélesebben vett művészetek: iparművészet építészet, ruházkodás, szakácsművészet, stb. is) lényegében népművészet, azzá válik. Pl. Bartók, Kodály, Szörényi, magyar nóta, menteszerű kabát, tornácos építészeti stílus, stb. ilyesmikre gondolok.

A népművészet (nemzeti művészet) népi szokások állami támogatása szerintem fontos módszerei. A népművészetet (nemzeti művészet) megfelelő mennyiségben, minőségben oktatni kell. Ez azonban nem elég, fontosabb talán a meggyőzés: a népművészetek (nemzeti művészetek), szokások képesek az adott népet, nemzetet érdekessé, különlegessé tenni. Tovább annak megértetése, hogy ez adhat identitást.

Talán a legfontosabb, azon kisközösségek támogatása, amelyek ápolják a népi nemzeti művészetet.

Elvi feladatok.

A művelődés egyfajta oktatás, testi, lelki nevelés. A művelődés, mint állami gazdasági terület és ennek megfelelő privatizáció, szabályozás, irányítás, támogatás, finanszírozás, stb. (korábbi fejezetek, rendszertényezők)

A kultúra, mint a közösségek kisközösségek sajátos hagyományai, szokásai, életvitele, életmódja, nézetei, világnézete.

A kultúra elválasztása a többi rendszertényezőtől. A kultúra kategóriáinak valamint hatásainak ismerete. A magasabb szintű kultúra demokratikus kiválasztása (lakosság, művészek) és annak támogatása. A hagyományos népi, nemzeti valamint, az ötvözött kultúra támogatása. A kultúrának, mint egyfajta állami szolgáltatásnak a kezelése. A demokratikus költségvetés elve, valamint a részleges egyenlőség elve érvényesüljön, az oktatáshoz hasonlóan. A kultúra, ill. a kulturális közösségek (felbomlott kevert, ötvözött, nemzeti hagyományos, nemzetiségi.) megfelelő (kb. 30%, 40%, 30%) aránya.

A népművészet (nemzeti művészet) és szokások támogatása, az oktatáson, a meggyőzésen,  az ápoló kisközösségeken keresztül.

Egy kis történelmi elemzés.

Először is azt a kérdést tenném fel, hogy a felbomló kevert kultúra, a fejlődés szükségszerű velejárója. Azt mondom, hogy igen, de vigyázat ez nem a tendenciára értendő. A felbomló, már kevert kultúra ill. az ilyen kultúrával rendelkező közösségek megjelenése   a fejlődés velejárója, viszont nem fejlődés tendenciája az, hogy csak ilyen vagy többségében ilyen kultúrájú közösségek legyenek. Szerintem itt is egyfajta aranyközépút szabály van. A megfelelő arány a lényeg. Szerintem egy fejlett rendszerben elég, ha kultúrának, ill. az összes kulturális közösségnek csak az egyharmad része felbomlott kevert kultúrájú, kétharmad része, homogén, hagyományos, ill. ötvözött kultúrájú lehet. Azt viszont talán kijelenhetjük, hogy az egy rendszer fejletlenségét mutatja, ha egyáltalán nem vagy alig jelenik meg a felbomlott kevert kultúrájú közösség. Másképpen de az a rendszer is rossz, ahol döntően csak ilyen közösség van, mint pl. Magyarországban.

A kultúrát minden rendszerben támogatták. A kultúrához minden rendszerben hozzájutott a nép. A demokratikus kiválasztás, a demokratikus költségvetés egy rendszerben sem valósult meg. Egy enyhe fejlődés tapasztalható. A brezsnyevi szocializmus egyfelől megpróbálta kiválasztani az értékes kultúrát viszont ezt nem demokratikusan történt, ráadásul még piacgazdaság szelektálása is hiányzott. Igaz viszont hogy reklámozott piacgazdaság szelektálása ebben az esetben nem sokat ér. Az is biztos, hogy a profitorientált piacgazdaság nem az értékességet nézi, hanem az eladhatóságot. A  brezsnyevi szocializmusban az egyenlőség elve valamivel jobban érvényesült. A pozitívumok és negatívumok kiegyenlítik egymást.

A kultúra további elemzése.  K/5 ábra. Elméleti rendszertényező.

(Az előzőek, összefoglalása, kiegészítése.)

Az előző fejezetekben gyakran szóba került a kultúra fogalma. Talán minden fogalom közül ez az egyik legzavarosabb, legáltalánosabb fogalom. A kultúrát sok módón lehet kategorizálni, de az alapkategorizálás, az amelyik szükséges a magértéshez a következő: a szélesen értelmezett kultúra. A közepesen értelmezett kultúra. A szűken értelmezett kultúra.

A szélesen értelmezett kultúra. Az ősközösségi társadalmak, valamint az ókori társadalmak, részben a feudális társadalmak esetében, nem szokás rendszerről beszélni, csak kultúráról. Nem azt mondjuk, hogy rézkori rendszer, vaskori rendszer, sumér rendszer, egyiptomi rendszer, stb., hanem azt hogy rézkori kultúra, vaskori kultúra, sumér kultúra, egyiptomi kultúra, stb.

Ez a következők miatt indokolt.  A társdalom akkoriban (most is vannak természeti népek) egyszerűbb volt és egységesebb is volt. Egységesebb volt abban az értelemben, hogy az alrendszerek, a gazdaság, a tudomány, oktatás, a döntéshozó mechanizmus, a vallás, a jog, az életmód, a szokások, a művészetek, stb. a jelenleginél is szorosabban kapcsolódott egymáshoz. Pl. az egyiptomi uralkodó, a valláshoz kötötte hatalmát. A vallási előírások törvények voltak, ill. a törvények megint valláshoz kötődtek.  A papság volt a tudomány és az oktatás képviselője. A gazdaság ugyancsak kötődött vallásoz. A templomok, piramisok építése egyféle gazdasági cselekvés, termelés és kellenek hozzá természettudományos, technikai eszközök. A művészi alkotások jelentős része szintén vallási témájú volt. A társadalom (az egyszerű rendszer) tehát vallás és kulturális központú volt és éppen ezért egységesebb volt. Nevezzük ezt: egységes vallás, központú társdalomnak. A szélesen értelmezett kultúra tehát az amikor a vallás, vallási kultúra minden rendszerterületre rátelepszik Egyszerűbben: a szélesebben értelmezett kultúra az egész (általában egyszerűbb, és vallásközpontú) rendszer.

Itt viszont jön az első zavarosság. Amikor vaskori, rézkori kultúráról beszélünk akkor az egyszerű társadalmat, nem a vallásból vezetjük le, hanem a gazdaságból. Lényegében itt az okoskodás, az, hogy a gazdasági termelés és fogyasztás meghatározza az életmódot, a szokásokat, részben a tudományt, az oktatást is, valamint kihat a fegyverkezésre, és talán egy kicsit a döntéshozó mechanizmusra és jogra is. El kell dönteni, az egyszerű társadalom vallásközpontú, vagy gazdaság központú. Illetve el kell dönteni, hogy a szélesebben vett kultúra, vallásközpontú, vagy gazdaságközpontú.

Itt jegyzem meg, hogy nem tudom mit jelent a civilizáció szó. Csak sejtem, hogy ez fogalom gazdaság központú kultúrát jelenti. Én a továbbiakban nem használom ezt a fogalmat, mert a tisztázás a célom és nem zavarosság fenntartása.

Szerintem az egyszerű társadalom mindkét központú volt, sőt még egy harmadik központi tényezőt is megnevezhetünk. Ez pedig a döntéshozó mechanizmus ill. hierarchia (diktatúra) jellemzőit teszi központi helyre. Vagyis ősközösségi társdalom, rabszolgatartó társadalom feudális társadalom. Az biztos, hogy az egyszerű (korai) társadalmak, több ok miatt is egységesebbek voltak, mint a későbbiek.

E fejezetben azonban a kultúráról szól.  A kultúrához pedig a vallás szorosabban kapcsolódik, mint a gazdaság, vagy mint a döntéshozó mechanizmus.

A lényeg az, hogy társadalmak bonyolódtak, az egységesség több ok miatt csökkent, és már rendszerről beszélünk.

Meg kell jegyezni a szétbomlás, pl. a tudományok szétbomlása, egyfelől szükségszerű folyamat, másfelől lehet eltúlzott. A folyamat túlfuthat az optimálistól, a tényezők a kelleténél jobban felbomlanak, szétesnek. Úgy tűnik, hogy jelenleg ez a helyzet. A jövő fejlettebb társadalmában ez a szétesési folyamat megáll, pontosabban a szétszedő elemzés mellett mind a tudományban, oktatásban, mind az emberi agyakban ott lesz az összerakás, az egységes világkép.

Ha rendszerben gondolkodunk, márpedig a fadualizmus után (lehet hogy előtte is) csak abban gondolkodhatunk, el kell felejteni a szélesen értelmezett kultúrát.  E tanulmány is a rendszerről szól. A lényeg, hogy a rendszer egy soktényezős  gépezet, annak csak egy része, egy egysége, tényezője kultúra.  Meg kell fogalmazni, hogy jelenleg mikor biztosan rendszerről kell beszélni mit jelent a kultúra. Itt jön a képbe a közepesen értelmezett és szűken értelmezett kultúra.

A közepesen értelmezett kultúra: egyértelműen népre (közösségre, kisközösségre, adott esetben a nemzetre) jellemző művészetek és nyelv.  Nagyobb részben, a nemzetre (közösségre) jellemző szokások (ruházkodási, étkezési, stb. szokások) hagyományok, (népi és történelmi hagyományok, a nemzeti történelem), ünnepek, életmód, életstílus, szórakozás, szabadidő eltöltése, művelődés, sport, jellemző nemzeti tulajdonságok (habitus), és jellemző nemzeti termékek, építkezés. Továbbá a nép történelme, történelmi hagyományai. Részben a népre jellemző vallás, világnézet. Részben, a népre, ill. kisközösségre jellemző oktatás, világnézet. Részben a népre, kisközösségre jellemző tudomány, elsősorban a nyelvtudományok, művészettudományok, nem társadalomtudományos humán tudományok, nemzeti történelem és azok oktatása. Kis részben a társadalom és természettudomány és azok oktatása.  

A felsorolásból is látható hogy közepesen értelmezett kultúra is elég amorf, nehezen értelmezhető fogalom.  Egyfelől a közepesen vett kultúrába is belóg a gazdaság, amely viszont külön alrendszer és több rendszertényező. A tudomány, az oktatás, a világnézet is külön rendszertényező ugyanakkor a kultúra része is.

Fontos dolog hogy a közepesen értelmezett kultúra, már csak a népre (bármilyen közösségre jellemző) jellemző (már gyakorlatilag kialakult) dolgokról (gazdaságról, tudományról, oktatásról, vallásról stb.) szól. Ez egy kicsit értekezhetőbbé teszi a kultúrát. A nagy részben, részben, kis részben tehát azt a részt jelenti, amelyik a népre jellemző. Másfelől azt jelenti, hogy ezek a tényezők a kultúra részei is, de különálló rendszertényezők is.

A másik különbség az, hogy a közepesen értelmezett kultúra, elsősorban művészet központú. A művészet fő kérdése nem az, hogy hasznos, jó, igazságos, igaz? Hanem az, hogy szép, felemelő, megrendítő, kellemes?  Pl. felépült egy épület. Gazdaságilag ez többek között megváltoztatja GDP-t. Kulturálisan, művészetileg  nem ez a mérlegelési szempont, hanem az hogy szép, beleillik a környezetébe, sajátos népi, érdekes, stb.   Még ezekkel  az elválasztó elemekkel sem mondhatjuk azt hogy közepesen értelmezett kultúra egy elhatárolható fogalom és gyakorlat. Különösen, ami a vallási, világnézeti, erkölcsi oldalát illeti. Másodsorban a közepesen értelmezett kultúra, vallási, világnézeti központú. Csak harmadsorban gazdasági, technikai központú. A kultúra, mint részben szabadidős tevékenység bonyolult kapcsolatban van magánszférával.

A szűken értelmezett kultúra: a népre, kisközösségre jellemző művészetek (irodalom, zene, tánc, képzőművészet, fim, színház, stb.) és a nyelv, ill. ezekkel foglakozó tudomány és oktatás. Ez viszonylag egy meghatározható rendszertényező.

A továbbiakban én mégis a közepesen értelmezett kultúráról beszélek. Egy nemzet kultúrája, vagy nemzetiség kultúrája, vagy egy közösség kultúrája mégsem szűkíthető le a művészetekre és nyelvre. A tulipán, a szélmalom, a sajt a facipő nem a holland gazdaságáról szól, hanem a kultúrájáról. Az óra, bank a csoki, a precízség a svájci nép kultúrájáról szól. A tánc a karnevál, a bohémság, a foci a brazil nép kultúrájáról szól.

A kulturális függetlenség, önrendelkezés szintén tisztázhatja kultúrát. A nyelvhasználat, nyelvi oktatás. Az ünnepek, szokások, hagyományok megtartása. A sajátos művészet, előállítási, kiállítási lehetősége.  A szokások, életmód megtartása.

Itt szerepel a művészeteken kívül az oktatás és az életmód, szokások is mint a kultúra része, tehát a közepesen értelmezett kultúráról van szó.

A jelenről és a jövőről szóló társadalomtudománynak a közepesen értelmezett kultúráról, ill. e kultúra és a különböző közösségek viszonyáról kell gondolkodnia.

Jelenleg is élnek természeti népek. Továbbá vannak olyan nemzetek, államok, amelyek vallásközpontúak. A vallás a rendszer egységes. Én mégsem erre az egységességre gondolok, amikor a túlzott szétesésről beszélek. Mint mondtam, inkább a párhuzamosságot hiányolom, pontosabban azt, hogy nincs meg összerakó, szintézis. Másfelől azt gondolom, hogy jelenlegi szétesés egy fokkal (nem túlságosan) túlfutott az optimálistól.

A jelen és jövő társadalomtudományos problémáin gondolkodó társadalomtudománynak éppen a zavarosság és értehetetlenség elkerülése miatt nem szabad szélesen értelmezett kultúrában gondolkodnia. Ennek a tudománynak rendszerben és közepesen értelmezett kultúrában kell gondolkodnia és egy másfajta kategorizálásra, van szükség.

Népek, közösségek melyekben nagyon erős, egységes és kiterjesztett a vallás alapú kultúra. Ahol pl. vallási rituálék betartása törvény. Ezeket nevezem: vallás és kultúra központú (alapú) társadalmaknak is.

Népek, közösségek melyekben közepesen erős, egységes és kiterjesztett a kultúra (közepesen értelmezett kultúra). Ezeket nevezem: viszonylag egységes kultúrájú (homogén) közösségeknek.

Népek és közösségek melyekben gyengén egységes és kiterjesztett a kultúra (közepesen értelmezett kultúra). Ezeket nevezem én keveredett kultúrájú közösségeknek.

Természetes vannak átmenetek és nincsenek tiszta határvonalak.

Megjegyzem az ókorral, középkorral foglakozó történelem akár gondolkodhat szélesen értelmezett kultúrában is, bár én ezt nem tenném.

A továbbiakban én amikor a kultúráról beszélek, mindig a közepes értelmezett kultúrára gondolok.

A kultúra és a vallás összefüggése.

Elvileg a következő variációk lehetségesek egy közösségen belül. Van egy keveredett vallás és mellette egy viszonylag egységes erős szokásrendszer, életmód (közepesen értelmezett kultúra).

Van egy viszonylag keveredett szokásrendszer, életmód (közepesen értelmezett kultúra) és mellette egy viszonylag erős egységes vallás.

E két variációban a vallás és kultúra elválik egymástól. A vallás inkább a világnézet része és ettől részben függetlenül van a kultúra. Ezek a variációk gyakorlatilag ritkábban fordulnak elő.

A következő variáció, amikor a vallás a kultúra központja. A vallási szokások egyben maghatározzák a szokásokat és az életmódot.  Általában a vallás és kultúra alapú (központú) társadalmakban ez a helyzet, ezért ez elég jellemző. A vallás ekkor a meghatározó világnézet, és egyben a kultúra része is.

A következő gyakorlatilag gyakori variáció. A vallás és kultúra úgy függ össze, hogy mindkettő keveredett. Vagyis az egyik keveredése magával hozza a másik keveredését.

Mi az hogy keveredett vallás és kultúra?

Ha egy közösség egymás mellet élő tagjai különböző kultúrájúak. Ha egy közösség egymás mellett élő tagjai különböző, szokásrendszerűek, életmódúak. Pl. az egyik szomszéd, amerikai jazz zenét hallgat, és japán küzdősportot űz, a francia konyhát szereti, stb. a máik szomszéd magyar nótát kedveli, rögbi meccsekre jár, és a kedvenc étele a pizza. stb. A gyengén egységes és gyengén kiterjesztett kultúra az keveredett kultúra. Ugyanakkor a keveredett kultúra társadalmi méretekben, általában együtt jár a sablonos világdivattal (a világkultúrával).Pl. mindkét említett szomszéd farmerba jár, hasonló szertartásokkal esküszik és temetkezik, stb. Ezt nevezem és világkultúrás keveredett kultúrának.

Sok érdekes kérdés merül még fel e téma kapcsán. Pl. van e gyenge és erős kultúra? Van e kultúra és vallásnélküliség? Szerintem nincs. Az ateizmus, a materializmus is egyféle vallás világnézet. A keveredett kultúra is egyfajta kultúra. Ugyanakkor az egyes embereket, közösségeket nem nagyon érdekli sem a vallás (világnézet), sem kultúra, nincs ilyen irányú koncepciójuk. Ők inkább egy gyakorlatiasabb és technika központú életet élnek. Ők inkább a világkultúrás keveredett kultúrájú közösségbe valók. Nevezhetjük ezt akár gyenge kultúrának is, de nem tartom ezt teljesen szerencsésnek. Más emberek közösségek számára fontos a vallás (világnézet) és a kultúra, van ilyen koncepciójuk. Ők alkotják a viszonylag egységes kultúrájú (homogén) közösségeket. Nevezhetjük ezt akár erő kultúrának, de nem tartom ezt szerencsésnek.

A kultúra és az önrendelkező közösségek.

Azt kell mondani, hogy demokratizálódás és globalizálódás szükségszerűen magával hozza a világkultúrát, ill. a keveredett kultúrát. Ezt a szükségszerűséget úgy kell értelmezni, hogy szükségszerűen kialakulnak ilyen emberek közösségek. Ellenben nem úgy kell értelmezni, hogy ez az egyetlen tendencia. Az általános tendenciának annak kell lennie, hogy fennmaradjanak és kialakuljanak a viszonylag egységes kultúrájú közösségek és kialakuljanak a világdivatú keveredett kultúrájú közösségek. A párhuzamos fejlődés az optimális fejlődés.

Egy demokratikus nemzeten belül mindkét kulturális közösségnek helye van.

Mindkettő része az önrendelkezésnek és választékbőségnek.

Milyen legyen a kultúra, ill. világnézet fejlődése?

Néha azt mondom, hogy az a baj hogy lassan fejlődik a kultúra, néha pedig azon aggódóm hogy a túl gyors fejlődéssel eltűnik a sajátosság. Néha azt ecsetelem, hogy bajok forrása a túl lassú fejlődés néha pedig azt hogy milyen káros a túl gyors fejlődés.  Ez részben a világnézeti vallási fejlődésre is igaz. Azt gondolom, hogy nem lehet a kérdést ennyire leegyszerűsíteni: gyorsan vagy lassan fejlődjön a kultúra. Egyes vonatkozásokban jelenleg gyorsan, gyorsabban kellene fejlődnie, más vonatkozásokban lassan, lassabban. Továbbá egyes népeknél időnként túl gyorsan fejlődik más népeknél időnként túl lassan fejlődik. A fő kérdés azonban az: hogyan fejlődik, és milyen irányban? Egyáltalán irányítható, e területeken a fejlődés?

Kétségtelenül azonban a kultúra és világnézet fejlődése nem oldható meg, ill. csak kis részben oldható meg szabályozással. Mindkettőnek magas az öntörvényűsége. Azért a társadalomtudomány kiokoskodhat egy viszonylag optimális fejlődést, és az állam ezt az optimális fejlődést különböző eszközökkel segítheti.

Ugyanakkor hiba lenne a szocialista felfogás: új rendszer, új kultúra. A rendszertényezők többségére talán igaz hogy az új rendszer radikálisabb rész-változást igényel. Pl. új rendszer nagyrészt új gazdaság. Vagy, új rendszer, nagyrészt új döntéshozó mechanizmus. A világnézet vonatkozásában talán ezt lehet mondani: új rendszer, részben (mondjuk 50%-ban) új világnézet. A kultúra vonatkozásában csak ezt lehet mondani: új rendszer, kis részben új kultúra. Ez is mutatja a kultúra eltérését más rendszertényezőktől. Miben tér el a kultúra a többi rendszertényezőtől? Nehezen behatárolható amorfabb szerteágazóbb tényező. A rendszerhez való kapcsolata valamivel periférikusabb. Viszonylag lassabb fejlődés, a régmúlt jó hagyományait is meg kell őrizni. Öntörvényű, nehezen alakítható. A rendszerváltás nem igényel, és nem is jöhet létre új kultúra.

A hogyan fejlődjön kérdésre, én röviden ezt mondanám: viszonylag szervesen, egyenletesen, ötvöződve.

A kultúra ötvözött fejlődése.

A kultúra mindig is ötvöződve fejlődött, de a globalizálódás miatt még inkább ez lenne az optimális út. Az ötvöződés azt jelenti, hogy vagy népi hagyományos kultúra, majd megjelenik egy külső hatás, akkor ez az új hatás beépül a meglevő kultúrába. Figyelem az ötvözött és keveredett kultúra két különböző, szinte ellentétes dolog. Az ötvöződés tehát az, ha az új (nem káros) hatás nem marad reakció nélkül, de nem is megy át egy az egybe a meglevő kultúrába. Ha reakció nélkül marad az új (nem káros) hatás, akkor egy lemerevedett kultúráról van szó. Persze itt el lehet vitatkozni azon is hogy mi a káros hatás. Mindenesetre az egészséges kultúra képes megszűrni a káros hatásokat. Ebben segíthet az állam is.  Az ötvöződés ugyanakkor átalakítja az új hatást, az ötvöződik a régebbi szokásokkal.  Többféle ötvöződés lehetséges. Pl., ha szinte teljesen új dolog jelenik meg pl. egy technika, egy új művészet, akkor ennek egysajátságos irányzata alakul ki. Pl. a kortárs, a modern művészetek a népre jellemző változata. A másfajta ötvöződés pl. mikor a népi hagyományos művészet egy fokkal, átalakul, egy fokkal eltérő variáció jön létre. Az ötvöződésnek sok előnye van. Egymás mellett sok, mégis egymáshoz illeszkedő variáció jöhet létre. Részben teljesen, részben ötvöződve fennmaradhat a hagyományos, akár ezer éves kultúra. A népnek meglesz, megmarad a sajátos kultúrája a nép nem lesz unalmas, megmarad az identitása, és közérzete is kellemesebb lesz. Ezek mellett azért kultúra fejlődik. Arról már szóltam, hogy a kultúrájukat elvesztő népek sokszor boldogtalanabbak, céltalanabbak, értékrend nélkülibbek, mint a rosszabbul élő ámde, egységes sajátos kultúrájú, biztos értékrendű, identitású népek.

Korábban én is beleestem abba az értelmiségi fanyalgásba, hogy lenéztem az ötvözött kultúrát. Pl. hogy a zenénél maradjunk, ilyen véleményem volt: fúj ez magyar nóta, nem népzene, de nem is más. Fúj az lakodalmas rock, nem is népzene, nem is magyar nóta, nem rock, nem is popzene. Fúj ez operett, nem opera és még sorolhatnám. Megjegyzem a kultúra ötvöződése, természetesen nemcsak zenei vonalon, de minden művészeti ágban, az építészetben, formatervezésben is, sőt a szokásokban, életmódban, nyelvben, világnézetben, stb. (közepesen értelmezett kultúra) is létrejöhet.

Visszatérve, átgondolva problémát rájöttem egyrészt arra, hogy fanyalgásom, nem is nemtetszésből eredt, hanem abból, hogy eleve minden ötvözött dolgot értéktelennek tartottam. Másrészt arra jöttem rá, ellenkezőleg minden ötvözött dolgot, függetlenül attól, hogy tetszik vagy sem, értékesnek kell tartanom, és csak ezután jöhet az egyéni ízlés. Rájöttem, hogy egyetlen értelmes, jó fejlődése lehet a kultúrának, az ötvöződés. Most már az értelmi megítélésem, éppen abból indul ki, hogy megtalálom e az új hatás ötvöződését. Éppen azokat a kulturális jelenségeket nézem le, amelyekben nem találom meg az ötvöződés jeleit, amelyek csak egyszerű utánzások, majmolások. Szinte minden utánzás, saját értéktöbblet hozzáadása nélküli majmolás, káros.

A következőt is látni kell. Mi az, ami egy népet, mások, más népek számára érdekessé tesz. A sajátos csak az adott népre jellemző, vonások, többek között a sajátos kultúra. Pl. a turista, nem jön ide azért, hogy ugyanazt lássa, mint más országokban, mint akár saját hazájában. A sajátos kultúra az ami minket érdekessé tesz a világban. A sajátos kultúrát kissé erőlködve két részre oszthatjuk: hagyományos régi (több száz éves) népi kultúra. Valamint újabb, eredetű (5-100 évvel ezelőtti kialakulású) ötvözött, sajátos kultúra. Tehát ezek miatt leszünk érdekesek és nem farmerruha, a gyorsétkezde, a külföldi dolgok magyar kivitelezése stb. miatt. Az ötvözött sajátos kultúrának tehát a közvetlen haszna, a fokozott turizmus és megbecsültség.

Erről a következők jutnak eszembe. Régebben a szocialista, újabban liberális felfogás: ugyan már minek nekünk, különcködni, minek nekünk a spanyolviaszt feltalálni, illeszkedjünk, alkalmazkodjunk. Az innovációról gondolkodva hasonlóak jutottak eszembe, pedig ott az új dolgokról van szó itt meg hagyományokról.

Még az is eszembe jut hogy van értelmiségi ostobaság. Számos dologban az értelmiség éppen az átgondoltsága, de felületes átgondoltsága miatt ostobább lesz mint az ösztönösebben cselekvő népréteg. A népréteg az amelyik kedveli, alkalmazza az ötvözött kultúrát. A néprétegnek köszönhető hogy most van magyar népzene, néptánc, magyar nóta, operett, stb. Erről pedig az jut eszembe hogy a közvetlen demokrácia  a népréteg közvetlen véleménye mégis jó dolog.

Elmélkedés kultúráról, mint szokásokról, életmódról, életstílusról.

Ez egy rendkívül érdekes téma. A kultúra, ezen része is ötvöződve alakul. Az ötvöződés azt jelenti hogy pl. kettő vagy több anyag ötvöződik és létrejön egy új anyag, amely azonban bizonyos szinten magában hordozza az ötvöző anyagok tulajdonságait. A variációk száma azonban igen sok. Vannak olyan anyagok (most már kultúráról, pontosabban életmódról beszélek), kultúrák, amelyek igen nehezen ötvöződnek. Ötvöződnek, de csak igen csekély mértékben engedik be az idegen kultúrát. Itt van pl. cigányság kultúrája, életmódja (szokásai, életstílusa), amely lényegében megőrizte a több száz, sőt talán a több ezer éves formáját. Az életmód lényege, hogy szülőről ill. szűkebb közösségről gyerekre száll. A lényeges elemei pedig a gyereknevelés, a lakáshasználat, a nép mobilitása (vándorló, vagy letelepedő), a nép sajátos erkölcse, a sajátos foglakozások, a munkához való viszony. Ezek mellet vannak a szokások, pl nagykorúsági beavatás, az esküvő, a házassági szokások, a férfi, nő viszony, a generációk egymáshoz való viszonya,  az öregekkel való bánásmód és a temetés, temetkezés. Emellett még az egyén és a közösség viszonya is végig jelen van.  Ha végignézzük mindezt pl cigányság vonatkozásában, akkor rájöhetünk, hogy egy mai technikai, és társadalmi rendszer viszonyokban megvalósuló, szinte  ősi, megmaradó kultúráról van szó, amely ugyan nyelvben, művészetekben ötvöződött, de életmódjában mégis több száz éves. Pl. a gyermeknevelés kultúrája, lehet: a kisgyereket el kell engedni, és ahogy idősödik, úgy kell egyre inkább megkötni, szigorodni, a szabályokat megtanítani. Ezt követik pl. a cigányok. A másik módszer éppen abból áll, hogy már egészen kisgyerekkorban, már egy éves kortól meg kell tanítani a gyermeket az alapvető szabályokra és lehetőleg minél több dologra. Mit csinálnak az európai népek (a fehér emberek). Állandóan irányítgatják már az egyéves gyermeküket is: ezt nem szabad, ahhoz ne nyúlj, látod ezt így kell tenni, és így tovább. A kétféle gyereknevelésből különböző felnőtt emberek alakulnak ki. Ez csak egy szegmense az életmódnak.

Tehát rendkívül változatos életmód, kultúra alakulhat ki. Egyfelől egy életmód mennyire ősi. Másrészt az életmód mennyire ötvözött, pl. a szomszéd népek kultúrájával.  Ugyanakkor még az erősen ötvözött kultúrában is kialakul a népre jellemző sajátos felhang. Két egyforma hangszerekből álló zenekar, ugyanazt a számot játssza, mégis másképpen szólal meg. Általában azonban a  hangszerek is, és játszott zenemű is eltér bizonyos vonatkozásban. Az is érdekes jelenség, ha egy kultúra, életmód, pár évtized alatt 20-30 év alatt gyökeresen átalakul. Hiszen alaposabban belegondolva azért három, négy generációnak, 50-80 évnek, el kellene telni ehhez.  Érdekes tehát, hogy maradhatnak fenn életmódok akár több száz évig is, egy megváltozott, merőben új technikai és rendszer környezetben. Érdekes hogyan alakulhatnak át gyorsan. És érdekes kulturális, életmódbeli felhangok megmaradása és kialakulása.

Mindezt csak azért mondtam el hogy jobban megértsük a világunkat. Szerintem ezt is társadalomtudománynak kellene kutatni és nemcsak az érdekesség miatt.  Azt gondolom ez is jelentős tényezője a társadalomnak, és fejlődésnek.

A helyes kulturális politika. Rendszertényező. K/5 ábra. K jelű ábrák. Másodlagosan C jelű ábrák.

A különböző célok összehangolása.

Egy demokratikus államnak biztosítani kell a keveredett kultúrát. Ha valaki karatézni akar, buddhista vallást gyakorol, hamburgert akar enni,  stb. akkor ehhez joga van tehát akadály nélkül, könnyen megteheti. Ezt a keveredett kultúrát tehát biztosítani kell, de nem kell támogatni.

Egy demokratikus államnak biztosítani kell, és valamennyire támogatni kell egy nemzetiség, kisközösség egységes nemzeti kultúrától eltérő kultúráját. Pl., azt hogy cigányság, vagy Romániában élő magyarság nyelvét, szokásait, ünnepeit, életmódját, vallását stb. akadályok nélkül könnyen használhassa. Továbbá lehessen részben eltérő oktatása, döntéshozó mechanizmusa, vezetése. Itt az egész kapcsolódik a kisközösségi politikához.

Egy demokratikus államnak biztosítani és jelentősen támogatni kell a nemzeti kultúrát, a kultúra ötvöződését, a nemzeti népi hagyományok fennmaradását, ill. az új nemzeti ötvöződő, sajátos kultúra kialakulását. És jelentősen támogatnia kell a többségi nép, hagyományos és egyben egységes kultúráját.

Tehát ezek mind a demokratikus, fejlett állam feladatai. Itt megint arról van szó, hogy feladat, a cél nem egy meghatározott irány, egy dolog kiragadása prioritása, hanem három, négy dolog összehangolt támogatása. Nem nagy aránybeli különbségekben, nagy prioritásokban kell gondolkodni, hanem kisebbekben. Abszolút egyenlőség nincs, valamilyen arányokat fel kell állítani.

 A kúltúra és az állam.

A problémakör sok tekintetben hasonló mint az egészségügy az oktatás, stb. problémaköre. A különbség talán az hogy a kúltúra talán egy hajszállal kevésbé fontos. Másfelől talán a kúltúra terjesztésében a piacgazdaság egy fokkal nagyobb mértékben tud részt venni. Hasonlóság van abban is hogy amennyiben kisebbek lennének a vagyoni különbségek ill. az átlagos összes adó arányos lenne akkor a piacgazdaság még inkább részt tudna ebben venni, vagyis  a kúltúra iránti kereslet növekedne.

Az államnak jelenleg támogatni kell a kultúrát. Emlékeztetőül az állam támogatási eszközei: oktatás, tájékoztatás, meggyőzés, szellemi segítség, könnyített szabályozás (nincs akadály, tiltás), kedvezményes adó, hitel, ritkán tárgyi, eszközi segítség, igen ritkán pénzbeli támogatás. Ezeket kell igencsak méricskélve megosztani.pl egy megosztási lehetőség: az állam kultúra támogatásra szánt pénz, energia 60%-át a nemzeti kultúra fennmaradására, fejlesztésére szánja, 30%-át nemzetiségi egységes kúltúra, fennmaradására, fejlesztésére szánja 10%-át a keveredett kúltúra fennmaradására fejlesztésére szánja.

Igen de mennyi energiát, pénz költsön az állam, az adófizetők a kultúrára?

Itt egyrészt kézenfekvő: a költségvetési kérdésekben mivel ez köz, az adófizetők pénze részben döntsenek az emberek (széleskörű közvélemény-kutatás). Másfelől azért kell az objektív tájékoztatás, és szakértők döntése is. Minden állami feladat amit a piacgazdaság nem tud ellátni, ahol nem jöhet létre valóságos verseny.

Főleg a kúltúra sport területén él  egy ilyen felfogás: nem baj ha most gyengélkednek a művészetek, gyengélkedik a sport, stb. majd egyszer kialakul e területen a piacgazdaság és az megoldja. A gyengélkedés pl.  azt jelenti hogy a múlthoz képest visszaesés van. Vagy, más nemzetekhez képest gyengébb. Tehát van egy olyan felfogás, hogy a kúltúra az kevésbé fontos, mint pl gazdaság, az anyagi szükségletek, stb. Azt hogy kúltúra a művészetek, sport, stb. mennyire fontos talán jobb ha a lakosság, a többség dönti el. Nem járható út hogy majd egyszer a piacgazdaság megoldja. Itt meg kell jegyezni: a hatékony állam is folytathat profitszerző tevékenységet. Kezelheti úgy ezeket az ágazatokat, hogy azok veszteség nélküliek, sőt nyereségesek lesznek. Nézzünk egy példát. Kijelenthető hogy nemzeti igény az erős nemzetei labdarugó válogatott kialakulása. Ugyanakkor ez nem olyan feladat, amit a piacgazdaság képes ellátni. Valószínűleg ennek finanszírozására az állampolgárok elég sokat költenének, igaz őket kell megkérdezni. Azt se felejtsük el hogy a nemzeti büszkeséget és ezzel a munkamotivációt is növelik az ilyen dolgok. Ugyanakkor egy erős labdarugó válogatott mindent összevetve nyereséges is lehet. Meg kell határozni azokat a területeket, melyeket egyértelműen, konkrétan az államnak kell kezelnie. Ne felejtsük el a másik két alapelvet. Tiszta egyértelmű viszonyok. Az állam lehető legkisebb mértékben keveredjen a civil szférával. Csoda hogy itt áll a magyar labdarugó válogatott? Gondoljunk csak bele milyen zavaros helyzetű szervezetek, intézmények veszik körül.

Az egyik állami feladat hogy nagy állami, nemzeti kúltúrális intézmények, együttesek, válogatottak fennmaradjanak és fejlődjenek. Operaház, Nemzeti Színház, nemzeti zenekar, táncegyüttes, múzeum, sportválogatottak, stb.

 Ugyanakkor vannak általános feladatok.

Az egyik általános feladat, amiről az adózás fejezetben szóltam: az értéktelen káros szellemi termékek előállítói fizessenek több adót, mint az értékes szellemi termékek előállítói.

A másik általános feladat most már visszakanyarodva: általában meg kell őrizni, és fejleszteni kell a sajátos nemzeti kultúrát. Továbbá a nemzeti kultúrán kívül támogatni kell a nemzetiségi kultúra és a keveredett kultúra fennmaradását.

A hármas cél és a kisközösségi politika.

Elképzelésem szerint a kisközösségek (pl. az önkormányzatok) ápolják, fejlesszék elsősorban kultúrát, állami támogatással de alapvetően önszántukból saját maguk miatt. Ennek feltétele pedig a helyes kisközösségi politika, a kisközösségek nagy önrendelkezése ill. kategorizált önrendelkezése, a nemzeti lakossági politikától különböző kisközösségi politika kialakítása. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kultúrával kapcsolatosan vannak az államnak közvetlen konkrét és általános feladatai és vannak olyan feladatai, hogy kisközösségek legyenek a kultúra ápolói, kialakítói.

Kisközösségi fajták a jövőből. Lakóközösség ahol elsősorban a hagyományos nemzeti kultúrát ápolják. Civil szervezetek ahol a hagyományos nemzeti kultúra egy részét ápolják. Lakóközösségek, ahol elsősorban a modern nemzeti kultúrát, ötvözéssel alakítják ki és ápolják. Civil szervezetek ahol mai nemzeti kultúra egy részét ápolják.

Lakóközösségek ahol a nemzeti kultúrától eltérő más kultúrát ápolnak. Civil szervezetek ahol nemzeti kultúrától eltérő más kultúra egy részét ápolják. Lakóközösségek ahol pont az a feltétel, hogy nem szabad az egységes kultúrát számon kérni. Ezek tehát az keveredett kultúrájú lakóközösségek.

Ez egy másfajta felosztás mintha ez lenne a felosztás: sportegyesületek, művészeti egyesületek, vallási közösségek, lakóközösségek, stb. mégis szükséges hogy ilyen közösségek tudatosan kialakuljanak, és ilyen felosztásban gondolkodjon az állam, ill. az emberek. Az államnak támogatási rendszerével azt kell szorgalmaznia, hogy ilyen fajtájú kisközösségek kialakuljanak, és ilyen felosztás létezzen.

Úgy is fogalmazhatok, hogy kúltúrális tudatosság a feladat. E nélkül pl. Magyarországon valószínűleg pár évtized alatt, eltűnik a sajátos nemzeti kúltúra. Legfeljebb úgy marad fenn, mint egyre ritkábban előadott különleges előadás. E nélkül a lakosság 95%-a egy jellegzetesség nélküli világkultúrában, aktuális világdivatban fog élni. Másfelől szinte csak keveredett kultúrájú kisközösségek lesznek. Nem azt mondom, hogy világdivatú, keveredett kultúrájú közösségek ne legyenek, az  ilyen közösségeket be kell tiltani. Csak azt mondom hogy az optimális az lenne ha az ilyen közösségekben élő emberek  nem haladnák meg az lakosság 50%-át. Az emberek másik fele az éljen, vagy legalábbis ápolja a  sajátos kultúrát, legalább 30%-uk a nemzeti kultúrát. Ezek számok általában igazak ugyanakkor lehetnek kivételes esetek.

Nem az kérdés hogy nemzeti kultúrának árt e ha kisközösségek ápolják. Egyszerűen, ez az egyetlen lehetőség arra, hogy fennmaradjon.

A nemzeti kúltúra tehát felbomolhat, szinte megszűnhet, ugyanakkor a nemzeti érzés, a nemzetek fennmaradnak. Sajnos ez furcsa, ellentmondásos helyzet kialakulhat. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az emberek már csak történelmi hagyományaikra, és egy-egy látszat-kulturális jelenségre lesznek büszkék. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a nemzetek egyre egyformábbak lesznek, és ha nem lennének történelmi emlékek nem tudja az utazó melyik országban jár. Ez a tendencia a globalizálódással is összefügg. Ez nemcsak azért rossz mert unalmas lesz a világ, de kúltúrális választék is csökken. Nemcsak az utazó választéka, de az ott élők választéka is. Azzal is csökken a választék, ha idegen kultúrát nem élhetnek át, de azzal is ha saját nemzeti kultúrájuk eltűnik. Ezért kell a kisközösségeknek képviselni a kúltúrális változatosságot beleértve abba nemzeti kúltúra képviseletét is.  Azt is hozzá kell tenni, hogy egyelőre nem minden nemzetet érint ez a tendencia, de egyre többet. Van tehát egy ilyen negatív tendencia és egyes országok (pl. Magyarország) elég gyorsan haladnak ebbe az irányba.

Egyes országokban pedig éppen az gond hogy világdivatú, keveredett kultúrájú közösségeket éppen hogy be akarnak tiltani, a problémát erőszakkal akarják megoldani. Sőt lehetnek olyan országok ahol, ilyen–olyan okból túl kevés keveredett kultúrájú kisközösség. Az államoknak az ilyen igényt is biztosítani kell. Még az egységes nemzeti kultúrájú, vallású országokban is kell lennie, mondjuk 10%-nyi keveredett kultúrájú közösségnek.

A kultúrával kapcsolatos feladatok egy részét az előző fejezet, „a helyes kisközösségi politika” c. fejezet tartalmazza. Pl. az értékes kultúra terjesztése a kisközösség részéről felfogható állami feladat átvállalásának. Pl. a kulturális önrendelkezés kategorizálása, kategorizált szabályozása. Részben tartalmazzák feladatokat a szociális rendszerről, oktatásról, egészségügyről szóló fejezet. Pl. a költségvetés, és abba való lakossági beleszólás, az állam feladatai, és még lehetne sorolni. Több más fejezet ill. azok feladatai is idekapcsolódnak. Itt és most ama feladatokat sorlom fel, amelyek más fejezetekben nem voltak említve.

Feladatok.

A kultúra elméleti tisztázása. A kultúra ötvöződésének támogatása. Az állam az oktatáshoz, hasonlóan, de részben másképpen kezelje a kultúrát, művelődést. Az állam feladatok egyértelmű meghatározása kultúrával kapcsolatban. A nemzeti intézmények, együttesek, válogatottak fenntartása fejlesztése. Az értékes és értéktelen kúltúra eltérő kezelése. A kultúra nem állami ápolói legyenek a kisközösségek – az állam ezzel kapcsolatos feladatai. Maradjon fenn és fejlődjön a sajátos nemzeti kúltúra, de emellett lehessen sajátos nem nemzeti (nemzetiségi) kultúra és lehessen világdivatú, múlti-kulturális és keveredett kultúra. A kulturális választékbőség mellett azért maradjon fenn és fejlődjön a sajátos nemzeti, népi kultúra. Olyan állami támogatási rendszer, amelyben a múlti-kulturális (világdivatú) keveredett kultúrában élő, azt ápoló kisközösségekbe az emberek igényük szerint, bele tudjanak tartozni, de ez az igény az emberek több mint 50%-ban lehetőleg ne alakuljon ki. Olyan támogatási rendszer, amelyben a sajátos nemzeti, népi kultúrában élő azt ápoló kisközösségekbe, civil szervezetekbe az emberek igényük szerint bele tudjanak tartozni és az ez az igény az emberek legalább 30%-ban kialakuljon. Olyan támogatási rendszer hogy az egységes más (nem nemzeti, nem keveredett) kultúrában élő, azt ápoló kisközösségekbe az emberek igényük szerint bele tudnak tartozni. A kisközösségek, civil szervezetek kúltúrális szempontból való kategorizálása és arányos kimért támogatása által a három kúltúra (nemzeti, nemzetiségi, keveredett) meglétének biztosítása.

Egy demokratikus államnak biztosítani kell a keveredett kultúrát. Ha valaki karatézni akar, buddhista vallást gyakorol, hamburgert akar enni,  stb. akkor ehhez joga van tehát akadály nélkül, könnyen megteheti. Ezt a keveredett kultúrát tehát biztosítani kell, de nem kell támogatni.

Egy demokratikus államnak biztosítani kell, és valamennyire támogatni kell egy nemzetiség, kisközösség egységes nemzeti kultúrától eltérő kultúráját. Pl., azt hogy cigányság, vagy Romániában élő magyarság nyelvét, szokásait, ünnepeit, életmódját, vallását stb. akadályok nélkül könnyen használhassa. Továbbá lehessen részben eltérő oktatása, döntéshozó mechanizmusa, vezetése. Itt az egész kapcsolódik a kisközösségi politikához.

Egy demokratikus államnak biztosítani és jelentősen támogatni kell a nemzeti kultúrát, a kultúra ötvöződését, a nemzeti népi hagyományok fennmaradását, ill. az új nemzeti ötvöződő, sajátos kultúra kialakulását. És jelentősen támogatnia kell a többségi nép, hagyományos és egyben egységes kultúráját.

A fenti feladatok egy független tudományos demokratikus testületet, testületrészt (vezetésrészt) igényelnek. E tényezővel foglalkozó testületet talán leginkább a kisközösségi politikával, foglalkozó testületrésszel érdemes összevonni.

Ide is illik a megjegyzés: ez nemcsak a vezetés feladata, mindezt az embereknek is el kell fogadni, feladatuknak kell tekinteni. Pl., ha értelmiség és fiatalság álláspontja nem változik meg az ötvözött kultúrával kapcsolatban, akkor a kúltúrális ötvöződés nem lesz kellően elterjedt, gyakori.

Történelmi és százalékos értékelés.

Minél diktatórikusabb egy rendszer egy vezetés annál hajlamosabb arra, hogy kultúrát, még inkább a vallást, világnézetet, a neki tetszőre változtassa. Minél diktatórikusabb egy vezetés, annál erőszakosabban teszi ezt. Kétségtelenül e téren (egyre kevesebb az erőszakos kultúraváltoztatás), van egy egyenletes történelmi fejlődés.  Ugyanakkor kúltúrális fejlődésnek nevezhetjük azt is ha  egyre értékesebb kúltúra jelenik meg, ehhez pedig szükséges valamilyen szelekció. Természetesen ez a szelekció nem lehet erőszakos. A jelenlegi rendszerben az erőszakos szelekció problémáját úgy oldották meg, hogy szinte nincs semmilyen állami szelekció. Véleményem szerint ez nem az optimális megoldás, szükség van egy eltérő támogatási rendszerű, a lakosságot is bevonó, a közszolgálati médiát is bevonó, piacgazdaság melletti kúltúrális szelekcióra. E téren vannak hiányosságok.

A brezsnyevi szocializmusban volt szelekció, de az túlságosan  erőszakos, diktatórikus volt. Ugyanakkor nemzeti kúltúra ápolását sem tartották fontosnak, még annyira sem, mint az államkapitalizmusban.

Továbbá létezik az a negatív tendencia is hogy a sajátos nemzeti kultúrák kezdenek elveszni. Ez nem a túlzott ötvöződéstől van, hanem az ötvöződés rossz felfogásától, ami inkább túl kevés ötvöződést jelent,  mintsem  túl sokat. Átvétel, utánzás és keveredés van és nem ötvöződés. Az viszont biztos hogy tudatos kúltúrális politikáról, alig   beszélhetünk. Az ötvöződés vonatkozásában inkább visszafejlődésről beszélhetünk.

A százalékos értékelés szempontjai.

Megint csak elmondható nem könnyű az értékelés. Ami viszonylag csökkenti az értékeket. Az államkapitalizmusban már a kultúrát a politika kevésbé befolyásolja és ezt helyesen teszi. Ugyanakkor ez egy viszonylag kevésbé elhanyagolt terület, akár tudományos, oktatási akár gyakorlati vonatkozásban. Az is elmondható hogy ez egy viszonylag kevésbé állam, gyengébben rendszer terület, legalábbis manapság. Ugyanakkor erősebben szükségszerű tényező, vagyis az állam, a politika, akkor sem tudna rá hatni teljes erővel, ha ezt akarná.

Mindez azonban nem olyan erős, mint a természettudományok vonatkozásában.

Azon el lehet gondolkozni, hogy történelmi vonatkozásban mindez mennyire igaz. Gondolok itt a vallásokra, a vallásállamokra. Pontosabban arra, hogy vallások, mennyire voltak vezetés által, a politika által kreált, ill. a politika érdekét szolgáló tényezők. A válasz: részben igen, részben nem. Úgy tűnik, hogy az szinte szükségszerű volt hogy valamilyen vallás kialakuljon. Az embereknek szükségszerűen van valamilyen világnézete, és ez a múltban a rejtélyesebb (tudományosan kevésbé felfedezett világban) szükségszerűen jobban elment a misztikum, a természetfeletti világba. Viszont az is igaz, hogy a vezetés az kihasználta, meglovagolta a vallásokat. Azt mondhatjuk, hogy a múltban a kultúra a vallások miatt közepesen volt állami rendszertényező. A jelen és a jövő rendszerében a vezetés kevésbé lovagolja meg a vallásokat, világnézeteket. A jövőben az álam inkább a világnézetek nem kulturális speciális oldalára fog hatni (pl. erkölcsi nevelés), de arra is csak óvatosan, meggyőzéssel. Tehát a tendencia az, hogy a kultúra, kevésbé állam, gyengébben rendszertényező lesz. Viszont talán azt is figyelembe kell venni, mint negatívumot, hogy melyik rendszer, annak vezetése,  mennyire használta ki a kultúrát ( vallást, világnézetet).

Van azonban egy másik tendencia is.  A kultúra (a művészetek) lényegében egyfajta szellemi (lelki) szükséglet. És a jelenlegi rendszerben minden szellemi szükséglet viszonylagosan elhanyagolt lett az anyai szükségletekhez képest.

 Ugyanakkor, amikor a kultúra fontosságáról beszélünk, ne felejtsük el: a kultúra az államon kívüli (közösségi) tudatváltoztatás (társadalmi tudatváltozás) legjelentősebb tényezője. Tehát nemcsak egyfajta szükségletcsoportról, annak kielégítéséről van szó, hanem tudatváltoztató tényezőről is. Ez a jövőben is így lesz. Ez kétségkívül emeli a jelentőségét.

E szempontokat kellene összegezni az értékelésben.

A százalékos értékelés. Rabszolgatartó rendszer 1,5%, feudalizmus 2,5%, klasszikus kapitalizmus 4%, brezsnyevi szocializmus 4%,  államkapitalizmus 4,3%. Jelenlegi kínai szocializmus 4,1%?  A jövő demokratikus rendszere 5%.