Társadalomfejlődés

Társadalomkritika

Társadalomismeret

Alcím:

Társadalmi, gazdasági ismeretek, melyek mindenki számára hasznosak.

További alcímek:

Rendszer, rendszertan.

Amit az igazság megismeréshez tudni kell a gazdasági, társadalmi rendszerről, rendszerváltásokról.

A jelen társadalomtudományától és politikusi felfogásától eltérő egyszerű, egyéni, újszerű, de igaz elmélkedések a gazdaságról, a társadalomról, az erkölcsről, a gondolkodásról és mindenről, ami a társadalmi léttel kapcsolatos.

Közélettel, közérdekkel kapcsolatos problémakörök rendszerezve, lényegesítve, de az átlagember szemszögéből.

A társadalmi, gazdasági ismeretek összefoglalása egyénien, újszerűen.

Milyen lesz a társadalmi gazdasági rendszer, ötven, száz év múlva, ha nem lesz világkatasztrófa. A jövő fejletettebb gazdasági, társadalmi rendszere.

Gazdasági, társadalmi rendszerek, rendszerfejlődések, másképpen, újszerűen, egyénien.

Tanulmány társadalmi, gazdasági rendszerről azoknak, akik nem hisznek a jelenlegi politikában és társadalomtudományban.

A lehetséges válság-láncreakció, annak erősödése és a világkatasztrófa és más lényeges problémakörök.

A tanulmány, és egyben a társadalomtudomány, főbb részei:

Bevezetés        

1. tanulmányrész. Rendszer, rendszerfejlődés, tudatalakulás.

2. tanulmányrész. Az állam. Az állam gazdasága, pénzügye, és annak viszonyai. A gazdasági rendszer és a politikai társadalmi rendszer. A kapitalista, tőkés (nagytőkés) gazdasági és politikai rendszer.

3. tanulmányrész. Pénzügyi és gazdasági rendszer alapvetései elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok.  (pénzügy 1)

4. tanulmányrész. A helyes állami gazdálkodás, gazdaságirányítás, adózás, költségvetés. Fogyasztás, árazás, gazdasági, pénzügyi rendszer. A piacgazdaság, versenygazdaság.

5. tanulmányrész. Termelés, innováció, foglalkoztatottság. A természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.

6. tanulmányrész.  A pénzügyi rendszer.  (pénzügy 2, kevésbé elméleti szempontból)

7. tanulmányrész. A döntéshozó mechanizmus. A politikai rendszer. A demokrácia beillesztése a döntéshozó mechanizmusba.

 8. tanulmányrész. A szociális rendszer.  A társadalmi, (hatalmi, vagyoni) hierarchia.

9. tanulmányrész. Világnézet, ideológiák, erkölcs (tudatalakulás 3)

10. tanulmányrész. Állami tudatalakítás. Rendszerből eredő társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás, manipuláció.  (tudatalakulás 4)

11. tanulmányrész. Jog, jogrendszer. A helyes szabályozás.

12. tanulmányrész. A kisközösségek, a civil szféra. A nemzetiségi problémák. A kultúra (tudatalakulás 5)

13. tanulmányrész. A lelki élettel (érzelmekkel) és erkölccsel kapcsolatos gondolatok, tanítások. (tudatalakulás 6)

14. tanulmányrész. Egyéb fontos rendszertényezők és témák. Verseny, haladás, demokrácia. A világ, ez EU, külpolitika, háború, népkarakter, stb..

15. utolsó, befejező, tanulmányrész.  Rendszerfejlődés 3. A vezetés. (Az EU.) Az egész tanulmány kiegészítése, összefoglalása.

16. tanulmányrész. A világ alapvető felépítése és annak vizsgálata. Elméleti és gondolkodástani problémák. Gondolkodástan, valamint érzés, érzelemtan. (tudatalakulás 7)

A 16 tanulmányrészből a 14. tanulmányrész.

      14.    tanulmányrész.

Egyéb fontos rendszertényezők és témák. Verseny, haladás, demokrácia. A világ, az EU, külpolitika, háború, népkarakter, stb.

Az adott oldalra ugró tartalom (a kiválasztott címre mutatás + CTRL gomb + kattintás):

Egyéb, különálló, fontos rendszertényezők.  6

E tanulmány lényege, 6

A verseny (külön). Rendszertényező. 8

A választékbőség. Az optimális választékbőség és az előzetes szelekció. Rendszertényező. 28

A megújulás, fejlődés (külön) gyakorlati szempontból. Rendszertényező. 38

Néhány a jövővel kapcsolatos ismétlés. Elméleti rendszertényező. 51

A demokrácia (külön) gyakorlati szempontból. Rendszertényező. 58

A nemzetközi problémák.  A világ az emberiség jövője.  100

A háború.  ABC/2 ábra. Más ábrák. Elméleti rendszertényező. 101

A természeti erőforrások fogyása és a világ. Az ABC/2 ábra, A B/10 ábra. Elméleti rendszertényező. 114

A jelenlegi világvezetés. A fejlődéshez szükséges világszövetség. Megszállások és szövetségek.. Az ABC/2 ábra. A K jelű ábrák. Más ábrák.  Elméleti rendszertényező. 117

A külpolitikai kategóriák. A külföld, a világ, mint felettes hatalom. Elméleti rendszertényező. 124

Az Európai Unió (egyszerűen EU). Elméleti rendszertényező. 130

A jövőbeli optimális világszövetség, ill. EU alapvetései. Kénytelen vagyok az EU-ról szóló elmélkedésem pontosabban az EU jogegyenlőtlenségére vonatkozó állításom kiegészíteni. De ez nem baj, mert jó kis, (nagy) problémák kerülnek a felszínre. Elméleti rendszertényező. 151

Külpolitika és béke. Rendszertényező. 157

Az új halmozódó nemzetközi problémák megoldatlansága és ezek erősödése. Rendszertényező. 170

A rendszerek és azok alapvető egyszerű logikája, az ABC/3 ábra elemzése. Elméleti rendszertényező. 177

A gyakorlati rendszertényezők (általában a rendszertényezők) összesítése. A rendszerek összefoglalása.  Az ABC/4, ABC/5, ABC/6 táblázatok (ábrák) előzetes elemzése. Speciális rendszertényező. 192

Alapvetések a nemzetről (népről, a nemzet fogyásáról, a kultúráról. Elméleti rendszertényező. 215

A nacionalizmus, rasszizmus, és népkarakter. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák. Elméleti rendszertényező. 227

Mit tehetne (sajnos nem tesz) többek között a társadalomtudomány és a vezetés a probléma megoldásra. A rasszizmus némely pszichológia vonatkozása. Elmélkedések a népkarakter tudományról. Elméleti rendszertényező. 269

A globalizálódás és globalizáció. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák. Elméleti rendszertényező. 279

Néhány fontos, nem kifejezetten nemzetközi probléma befejezése, kiegészítése.  290

A népi (néprétegű, lakossági) elégedetlenség, népi ellenállások, zavargások, népfelkelések, forradalmak. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák. Elméleti rendszertényező. 290

A kommunizmus és a kommunista jellegű kisközösségek. Elméleti rendszertényező. 310

Az ABC/1 ábra elemzése. Elméleti rendszertényező. 323

Kimaradt és összefoglaló gondolatok a demokráciáról. A demokratikus e. ábrák, és más ábrák. Elméleti rendszertényező. 325

Hozzunk létre egy korszerű népszavazási, közvélemény-kutatási rendszert. Hozzuk létre a VAKITFED Demokratikus Néptársaságot. Elméleti rendszertényező. 351

Tartalom:

Egyéb, különálló, fontos rendszertényezők. Az ABC/2 ábra. Más ábrák.

Tartalom:

A verseny (külön). Rendszertényező. Az ABC/2 ábra. Más ABC és egyéb ábrák.                                                                                                                                                               8. old.

Rabszolgatartó rendszer 1,2%, feudalizmus 1,8%, klasszikus kapitalizmus 2,6%, jelenlegi államkapitalizmus 3,2%, brezsnyevi szocializmus 2,6%, jelenlegi kínai szocializmus 3,1% (?). Amennyiben a felsorolt célok, feladatok teljesülnek a tényleges demokráciában elegendő jó verseny alakul ki az 4%-ot ér.

A választékbőség. Az optimális választékbőség és az előzetes szelekció. Rendszertényező.  ABC/2 ábra. Más ábrák.                                              28. old.

Rabszolgatartó rendszer 0,4%, feudalizmus 0,8%, klasszikus kapitalizmus 1,2%, jelenlegi államkapitalizmus 1,6%, brezsnyevi szocializmus 1,3%, jelenlegi kínai szocializmus 1,6% (?). A tényleges demokráciában elérhető százalék, ha felsorolt feladatok nagyrészt teljesítve lesznek 2%.

A megújulás, fejlődés, haladás (külön) gyakorlati szempontból. Rendszertényező. Az ABC/2 ábra. A D jelű (fejlődés) ábrák.              38. old.

Rabszolgatartó rendszer 0,6%, feudalizmus 1%, klasszikus kapitalizmus 1,6%, államkapitalizmus 2%, brezsnyevi szocializmus 1,8%. Jelenlegi kínai szocializmus 1,9%? Tényleges demokrácia 3%.

Néhány a jövővel kapcsolatos ismétlés. Elméleti rendszertényező.    51. old.

A demokrácia (külön) gyakorlati szempontból. Rendszertényező. Az ABC/2 ábra. A demokratikus e. ábrák.                                                        57. old.

Rabszolgatartó rendszer 0,3%, feudalizmus 0,7%, klasszikus kapitalizmus 1,2%, jelenlegi államkapitalizmus 1,7%, brezsnyevi szocializmus 1,4%. Jelenlegi kínai szocializmus 1,5%? A tényleges demokrácia 3%

.

A nemzetközi problémák.  A világ az emberiség jövője.

Tartalom:

A háború.  ABC/2 ábra. Más ábrák. Elméleti rendszertényező.      101. old.

A természeti erőforrások fogyása és a világ. Az ABC/2 ábra, A B/10 ábra.                                                            Elméleti rendszertényező.                                                                        114. old

A jelenlegi világvezetés. A fejlődéshez szükséges világszövetség. Megszállások és szövetségek. Az ABC/2 ábra. A K jelű ábrák.                                                                                            Elméleti rendszertényező.                                                                         117. old.

A külpolitikai kategóriák. A külföld, a világ, mint felettes hatalom. Elméleti rendszertényező.                                                                                       124. old.

Az Európai Unió (egyszerűen EU). Elméleti rendszertényező.        130. old.

A jövőbeli optimális világszövetség, ill. EU alapvetései. Kénytelen vagyok az EU-ról szóló elmélkedésem pontosabban az EU jogegyenlőtlenségére vonatkozó állításom kiegészíteni. De ez nem baj, mert jó kis, (nagy) problémák kerülnek a felszínre. Elméleti rendszertényező.             151. old.            

Külpolitika és béke. Rendszertényező. Az ABC/2 ábra. A K jelű ábrák. Más ábrák.                                                                                                        157. old.

Rabszolgatartó rendszer 1,5%, feudalizmus 2,5%, klasszikus kapitalizmus 4%, jelenlegi államkapitalizmus 5,5%, brezsnyevi szocializmus 5%. Jelenlegi kínai szocializmus 5,4%? Az ötven éven belül elérhető tényleges demokrácia 8%.

Az új halmozódó nemzetközi problémák megoldatlansága és ezek erősödése. Rendszertényező. D jelű ábrák.                                     170. old.

Rabszolgatartó rendszer 0%. történelmi feudalizmus 0%. történelmi klasszikus kapitalizmus 0%, jelenlegi államkapitalizmus -4,2. jelenlegi kínai szocializmus -1,1 ( kerekítve). A tényleges demokrácia 0%.

A többi rendszert nem számolom a táblázatba, de azért felsorolom: iszlám államok

-0,9% ( kerekítve) jelenlegi kommunista államok – 0,4%, jelenlegi egyéb államok -0,4% 

A rendszerek és azok alapvető egyszerű logikája, az ABC/3 ábra elemzése. Elméleti rendszertényező.                                                                        177. old.

A gyakorlati rendszertényezők (általában a rendszertényezők) összesítése. A rendszerek összefoglalása.  Az ABC/4, ABC/5, ABC/6 táblázatok (ábrák) előzetes elemzése. Speciális rendszertényező.                                  182. old.

Alapvetések a nemzetről, népről, a nemzet fogyásáról, a kultúráról. Elméleti rendszertényező.                                                                                      215. old.

A nacionalizmus (rasszizmus) és népkarakter. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák.  Elméleti rendszertényező.                                           227. old.

Mit tehetne (sajnos nem tesz) többek között a társadalomtudomány és a vezetés a probléma megoldásra. A rasszizmus némely pszichológia vonatkozása. Elmélkedések a népkarakter tudományról. Elméleti rendszertényező.                                                                                     269. old.

A globalizálódás és globalizáció. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                          279. old.

Néhány fontos, nem kifejezetten nemzetközi probléma befejezése, kiegészítése.

Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák.

Tartalom:

A népi (néprétegű, lakossági) elégedetlenség, népi zavargások, népfelkelések, forradalmak. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                        290. old.

A kommunizmus és a kommunista jellegű kisközösségek. Elméleti rendszertényező.                                                                                       310. old.

Az ABC/1 ábra elemzése. Elméleti rendszertényező.                         323. old.

Kimaradt és összefoglaló gondolatok a demokráciáról. A demokratikus e. ábrák, és más ábrák. Elméleti rendszertényező.                                325. old.

Hozzunk létre egy korszerű népszavazási, közvélemény-kutatási rendszert. Hozzuk létre a VAKITFED Demokratikus Néptársaságot. Elméleti rendszertényező.                                                                                        351. old.

A következő egység emlékeztető címe:

Egyéb, különálló, fontos rendszertényezők.

A kiinduló megállapítások ismételgetése.

E tanulmány lényege, a szinte mindenhová illeszkedő megállapítások, a történelmi rendszerfejlődés alapvető tényezői.

Az emberiség, a társadalomfejlődés legfőbb célja: minél több ember (és állat élőlény is) éljen egyre kellemesebben, jobban egészségesebben boldogabban.

A minél több ember azt jelenti, hogy nem csak a kiváltságos réteg, csoport, nép, éljen kellemesen egészségesen boldogan, hanem nép, a lakosság, a népek sokasága, az emberek döntő többsége. A minél több ember azt is jelenti, hogy a jövő generációi is éljenek jól, sőt jobban éljenek, mint elődeik.

A kellemes élethez hozzátartozik az igazságosság, a biztonság, az önrendelkezés, azon érzés, hogy saját életemet én döntöm el. És még sok minden.

Az ember, emberiség eddig és jelenleg is, leginkább a legfőbb cél ezen „parancsolatát” szegte meg: minél több ember. Ezért a történelmi rendszerfejlődés lényege: az igazságos arányos hatalmi, vagyoni szélesen értelmezett életszínvonalbeli hierarchia, vagyis az emberek közötti igazságos különbség. Nem egyenlőségről van szó, hanem arányos, igazságos különbségekről. A történelmi rendszerfejlődés tényezői lényegében mind e tőből (arányos és igazságos különbségek) fakadnak.

A történelmi rendszerfejlődés alapvető tényezői (nem fontossági sorrendben).

1. A központi hatalom (állam) elit vezetés, jogalkotás, papság (oktatás, tájékoztatás, világnézet, stb.) katonaság, rendőrség (fegyveres kényszerítő hatalom), a hivatalnokok (a jogalkalmazás), stb. az uralkodó osztályt, vagy a népet szolgálja.

2. A vezetés mennyire küzdi le (önként, ill. kényszerítve) a vezetés szükségszerű negatívumait (hatalmi harc, rendszeregyetértés stb.).

3. Az arányos igazságos különbség a tekintetben, hogy mekkora hatalmi vagyoni különbség van  az elit réteg, a középosztály, és legalsó kizsákmányolt, gazdaságilag és hatalmilag is szegény réteg között.

4. A legalsó kizsákmányolt leigázott réteg nagysága és a hatalmi vagyoni nincstelenség foka, a leigázottság foka.

5. Az előzővel is összefüggésben a hódító háborúk és egyéb kényszerítő, vagy trükkös hódítások száma, mennyi embert és milyen fokon igáznak le, zsákmányolnak ki ilyen eszközökkel. A természettudományos technikai fejlődés felhasználása, pl. építő munkára, vagy háborúra.

6.  A demokrácia szintje a közügyek (a népet érintő ügyek) mennyire decentralizáltak, és reprezentatívak (minden réteg csoport részt vesz benne). A nép, a középosztály, és legalsó réteg, a lakosság, közvetlen érdemi részvétele a közügyekről szóló döntésekben.

7.  Az önhibájukon kívül gyengék, támogatásra szorulók (gyerekek, idősek, betegek, stb.) támogatása.

8. A hasznos, építő, tehetséges munka, alkotás (amely az igaz tudással arányos) értékelése bárki is végzi azt, értékelése általában. A kivételek nem számítanak, csak az átlag. A szabályozott igazságos versenyek nagyságrendje.

9. A csalás, trükközés, ravaszság, spekuláció, manipuláció bizonyos fajtájú tisztességtelenség elfogadása ill. elvetése. Általában az állati érvényesülés (erőszak, ravaszság) elfogadása, ill. elvetése.

Másodlagos tényezők, avagy a történelmi rendszerfejlődés egyéb fontos folyamatai, alakulásai.

Katonás társadalom (erős nagykirály, központi vezetés) szervezettség együttműködés, vagy anarchikus, individualista (kiskirályok sokasága, a szomszéd is uralkodhat, stb.) társadalom.

Az állam (a központi szerveződés) nagysága és szerepe. Másodsorban a világ, a népek az emberiség központi szerveződése.

A természettudományos és technikai fejlődés és annak hatásai.

A természetes globalizálódás, és a rákapcsolt mesterséges globalizáció.

Az embernek, emberiségnek nemcsak a legfőbb célt megvalósító képessége nő, de veszélyforrás minősége is nő, mely a megmagyarázott téveszmékből és a természettudományos, technikai fejlődés rossz alkalmazásából ered.

A verseny (külön). Rendszertényező. Az ABC/2 ábra. Más ABC és egyéb ábrák.

(A külön megjegyzés annak szól, hogy ez rendszertényező egy szétszórt, sok más rendszertényezőbe beépülő rendszertényező, de mégis, itt és most külön gyakorlati tényezőként is megjelenítem. Egyébként ez az oka, hogy viszonylag kis százalékra van értékelve.)

Ismétlés.

Amennyiben az emberek általában konfliktusfüggők, akkor fölöslegesek e tanulmány elmélkedései. Hiszen akkor az emberek keresnek és találnak okot a konfliktusra, akkor reménytelen a békés problémamentes világon gondolkodni. Én inkább így fogalmazok: elérhető, hogy általában az emberek ne konfliktusfüggők legyenek, hanem versenyfüggők. És amennyiben a versenyek békések, igazságosak és szabályozottak, akkor lényegében feloldódik a probléma.

Érdemes átolvasni a piacgazdaságról, versenygazdaságról szóló fejezeteket (4. tanulmányrész utolsó harmada).

De a verseny szinte mindennel összefügg.

Először is megjegyzem, hogy az egyszerűsített rendszerfejlődés keretén belüli országok közötti (fejlődési, fejlettségi) verseny egy más szemszögből vizsgálja versenyt. Itt és most azt vizsgálom, hogy egy rendszeren belül milyen szerepe van versenynek. A különböző gazdasági, társadalmi versenyekről már itt-ott szó volt. E fejezetben összefoglalnám és kiegészíteném az eddig elmondottakat.

 Ezt az igen lényeges és nagy témát kivételesen egy személyes élménnyel kezdeném. A rendszerváltás idején az egyik vállalatigazgató sopánkodott: nem értette miért is, kinek is jó ez a rendszerváltás. Konkrétan ezt kérdezte: kinek jó hogy ütik? Nyilván itt arra utalt, hogy a brezsnyevi szocializmus langyos pocsolyája, nyugis élete hirtelen átváltozott egy hektikus kavargó küzdelmes életté. Én akkor azt feleltem neki: kell a verseny az embereknek. A mai napig is fenntartom a brezsnyevi szocializmus „bukásának” egyik jelentős oka volt a verseny hiánya. Ezzel azt a véleményem is kifejezem, hogy a verseny egy nagyon jelentős rendszereket, rendszerváltásokat meghatározó tényező.

Itt megjegyezném, hogy a kádárizmus, bár elindult a jelenlegi kínai szocializmus irányába több okból megtorpant és végül is megmaradt a brezsnyevi szocializmus határain belül.

Néhány többi ok (a brezsnyevi szocializmus bukása) felületes felsorolása: a túlzott és igazságtalan hatalmi hierarchia, ill. az ebből eredő rossz döntések. Az előzővel összefüggésben, a gyenge demokrácia (minimális érvényesülése a népvéleménynek). A jóléti lemaradás, melynek szintén több oka van (rossz termelés, fogyasztás, stb.) Az otromba manipuláció. A fegyverkezési verseny elvesztése, ill. annak költséghatásai. A vezetés átfordulása, ráébredvén, hogy a kapitalista rendszerben jobban érvényesítheti az érdekeit. Még további okokat is lehetne sorolni, de most nem ez a téma.

Ugyanakkor a tényezők összefüggnek, az okok más szemszögből következmények lesznek és a következmények egyben okok is.

Miért nem sikerült brezsnyevi szocializmusban létrehozni egy igazi munkaversenyt? Ezen elgondolkodva rájöhetünk, hogy mi a verseny lényege.

Szóval brezsnyevi szocializmusban is próbálkoztak, de nevetségbe fulladt. Talán unalmasnak tűnik, de verseny lényege is a teljesítmény alapú elbírálás, azaz, az arányos, igazságos különbség, valamint a szabályozás arany középútja, vagyis az, hogy a versenyzőnek legyen mozgástere, önrendelkezése, szabadsága. A brezsnyevi szocializmusban azért nem jöhetett létre verseny, mert nem igazán jött létre a teljesítmény alapú elbírálás, a különbségek egy fokkal kisebbek voltak az arányosnál, igazságosnál, és mert túlszabályozás volt, vagyis nem volt elegendő, mozgástér, önrendelkezés, szabadság. Ugyanakkor már az sem verseny, hanem szabálytalan harc, ha túl nagyok a különbségek, ha alulszabályozás van, ha túl nagy és anarchikus a szabadság. 

Miért okozhatta többek közt a verseny hiánya a brezsnyevi szocializmus bukását?

Egyrészt az emberek elégedetlenek voltak, mert hiányzott az egyik alapvető szükségletük kielégítése, a becsvágy versenyszellem kielégítése. Másrészt a jó, hasznos  verseny hiánya, az káros versenyeket okoz, melyek negatívan hatnak a rendszerre. Harmadrészt a piacgazdaság, mely egyben versenygazdaság hiánya károsan hatott a gazdasági teljesítőképességre. Egyrészt hiányzott a verseny mint munkamotiváció. Másrészt hiányzott a piacgazdaság önszabályzó, természetes kiválasztódást segítő automatikus mechanizmusa. A brezsnyevi szocializmusban két nagy verseny hiányzott, ami a kapitalizmusban megvan. A versenygazdaság és a pártok vetélkedése. Persze mindez nem jelenti azt, hogy a kapitalizmusban minden rendben van, csak azt, hogy ebből a szempontból egy fokkal jobb a helyzet mint a brezsnyevi szocializmusban. Azt azonban jelenti, hogy a verseny a rendszer egy nagyon fontos tényezője. A verseny hiánya, rosszasága akár egy rendszer bukását is jelentheti.

Elmélkedés a versenyről.

Én abból indulok ki, hogy az ember a természeténél fogva szinte mindent versenynek tekint. Versenyzünk a szomszéddal, a kollégákkal, és még lehetne sorolni. Összehasonlítjuk a házunkat, a kerületünket, a városunkat, az országunkat más házakkal, kerületekkel, városokkal, országokkal, és még lehetne sorolni.  Nagyon sokféle verseny van, ezek nagyobb része rejtett verseny. Én azt mondom: hogyha már úgyis versenyzünk, akkor ezeket a versenyeket ott ahol lehet és ahol nem káros, nyílttá kell tenni. Persze nem mindegy, hogy milyenek ezek a versenyek. Ugyanakkor alapos átgondolást igényel, hogy hol lehetséges és hol lehet káros a verseny. A verseny mellett ugyanis ott van az együttműködés. Az együttműködés nem ellentétes a versennyel, de egy másféle viszony.

Nézzünk egy példát, mondjuk egy közösség házat akar építeni. Már az elején elkezdődik egy verseny az elképzelések versenye. Az egyik ember ide akarja építeni, a másik máshova, a harmadik ilyennek képzeli, a negyedik olyannak és így tovább. Ha létre jön a demokratikus választás, szavazás folyamata (az elképzelések objektív ismertetése, a demokratikus szavazás akkor ez nem más, mint a rejtett szabályozatlan verseny nyílttá és szabályozottá tétele. A demokrácia tehát a verseny szempontjából ezt jelenti. Azt gondolnánk azonban hogy ezzel vége a versenynek, de nem így van. A házat építők egyszer csak azon kapják magukat, hogy pl. a munkagyorsaságban, munkaminőségben versenyeznek egymással. Kérdés, hogy pl. ezt a versenyt érdemes szabályozni nyílttá tenni, ugyanis ennek is lehet hátránya.  Ha viszont nem tesszük nyílttá, akkor a gyorsabban dolgozó jogosan reklamálja, hogy az ő elismertsége nincs arányban a munkájával. Ekkor mondjuk, bevezetik a teljesítménybérezést, ami megint csak nem más, mint egy rejtett verseny, nyílttá és szabályozottá tétele.  Úgy tűnik, hogy általában a rejtett versenyek nyílttá és szabályozottá tétele, jó dolog, és ennek többféle megoldása van. Lehetnek azonban kivételek. Például, ha nem lehet leellenőrizni a minőséget akkor a teljesítménybérezés már károssá válhat, hiszen hiába készül el a ház gyorsan, ha az rossz minőségű lesz. A mindig, mindenhol verseny az emberek agyára mehet, kétségkívül hogy lélektani okokból, de más okokból is szükség van versenymentes területekre.

 Ez az egész példázat, többek között azt igazolja, hogy a verseny állandóan jelen van, szinte mindennel összefügg és érdemes a társadalmi, gazdasági folyamatokat a verseny szempontjából elemezni.

A becsvágy, versenyszellem alapvető szükséglet, alapvető tulajdonság és érzelem. A becsvágy, versenyszellem erősen összefügg a sikervággyal, kitűnni vágyással, megkülönböztetés vággyal. A becsvágy versenyszellem egy határig normális, sőt pozitív, de könnyen eltorzulhat és kialakulhat a túlzott hatalomvágy birtoklásvágy, kapzsiság, felsőbbrendűségi érzés, amelyek mind az egyén mind a társadalom szempontjából negatív hatásúak. Ha a becsvágy-versenyszellem szükséglete nincs kielégítve az éppolyan következményekkel, jár, mintha más szükségletek (igazságosság, önrendelkezés, anyagi jólét, stb.) nem lennének kielégítve, vagyis általános „boldogtalanságot”, elégedetlenséget okoz.

A becsvágy, versenyszellem tulajdonsága azt eredményezi, hogy a kisebb-nagyobb, konkrét és rejtett versenyek halmazában élünk.

Ha pl. egy társaság összejön, akkor a nők közt rejtetten szépségverseny, a férfiak közt bölcsességi verseny zajlik.

A versenyek többféleképp kategorizálhatók. Vannak rejtett és konkrét, nyílt versenyek, a konkrét verseny mikor kijelentődik, hogy verseny van, annak van célja, győztese, rangsora, és szabályai. A rejtett versenyben ezek a jellemzők kisebb-nagyobb részt hiányoznak. Vannak jelentéktelen mindennapos versenyek és jelenetős nagyobb társadalmi szintű versenyek. Van a hatalmi verseny, a vagyoni, jóléti verseny, és ezen felül még viszonylag jelentős, a népszerűségi, megbecsültségi verseny. A termelési, vagyoni, jóléti versenyt más vonatkozásban nevezhetjük gazdasági versenynek.

Van egyének közti verseny és csapatverseny, úgy, mint csoportok közti verseny, rétegek közti verseny, népek nemzetek közötti verseny. Az emberi közösségek, főleg a munkaközösségek az esetek többségében egyben versenyközösségek is.  Kialakul egy közösségen belüli verseny és kialakul a közösségek közötti verseny. A társadalom az egy nagy munkaközösség.

Van okossági, ügyességi, erő, szimpátia, stb. verseny. Sport, művészeti, munka, szakmai, tudományos, stb. verseny és még lehetne sorolni.

Van párhuzamos és egymás ellen irányuló verseny.

A verseny szereplői a versenyzők, a szurkolók, melyek gyakran azonosulnak a versenyzőkkel, a szabályalkotók a zsűri és a bírók.

Pl. a háborút, nevezhetnénk egy rejtett, nemzetek közötti, társadalmi jelentőségű, erőt mérő, rossz versenynek. Csakhogy a rossz verseny már nem verseny, hanem szabályozatlan harc.

Igen lényeges kategória: a nemzetek országok közötti, ill. a nemzetközi verseny.

Korábbi fejezetekben (gazdaság fejezetek végén) szó volt erről (D/5 ábra), ezért csak szűken térnék ki rá.

Lényegében az országok közötti versenyre is igaz, amit általában versenyről elmondtam, elmondok.

A nemzetközi versenyek közül a legfontosabb az országok (nemzetek) közötti verseny. Ugyanis van még a világ egyéni versenye, és vannak különböző nemzetközi versenyek. Az országok közötti természettudományos, technikai, termelési, gazdasági, jóléti, politikai (rendszer), megbecsültségi verseny elsősorban a nemzetközi versenyszabályok szerint alakul, ami viszont az államkapitalista rendszerből adódik.

Ugyanakkor korunk egyik frázisa: növeljük a versenyképességet. Két probléma van.  Egyrészt ez így, magyarázat nélkül, csak frázis.  Másrészt ez rejtetten arról szól, (minden frázisnak van egy rejtett célja), hogy vegyünk részt egy nagytőke-ajnározási versenyben, és abban szerepeljünk jól. Megint arról van szó, hogy nem árt tisztázni, mi a verseny célja, mik a szabályai, stb..  

Megjegyzem a katonai, fegyverkezési, hódítási versenyt nem tartom versenynek (inkább szabályozatlan harc) ezért ezzel, mint verseny nem foglalkozom. 

Tehát a versenyt is azáltal lehetne igazságosabbá, szabályozottabbá tenni, ha egy fejlettebb, igazságosabb (igazságos és arányos hierarchia), demokratikusabb rendszerből erednének a szabályai.

Ami még fontos az a pontosabb, igazságosabb mérés, az hogy mindenki az országon belül élők és a kívül élők is hogy valójában az ország (nemzet) hol is áll ebben a versenyben. Ezt pedig elsősorban a pontosabb összehasonlító statisztikával lehet megoldani.

A direkt versenyek (sport, tudományos, stb.) hasznosak azokat bővíteni kellene.

Ezen kívül nemcsak az országon belüli versenyeket kellene szorgalmazni, bővíteni, hanem a különböző nemzetközi versenyeket is. A nemzetközi sportversenyek rendben vannak, de még több művészeti, tudományos és munkaversenyt kellene rendezni. Továbbá, e nemzetközi versenyeket igazságosabbá kellene tenni. Jelenleg is vannak különböző művészeti és tudományos díjak (Oszkár, egyéb film, komolyzenei előadók, Nobel, stb.) ezek is egyféle versenyek. Még több versenyt, díjat kellene rendezni.

Az igazságosságról egyfelől az jut eszembe, hogy olyan versenyeket kellene rendezni, amelyekben minden nép, nemzet részt tudna venni. Pl. egy táncversenyben, vagy egy kézműves versenyben az elmaradott országok is jó eséllyel indulhatnának. Szóval ki lehet találni ilyeneket.

Másfelől pl. egy bizonyos könnyűzenei verseny jut eszembe, amelyik láthatóan abszolút igazságtalan. Véletlenül mindig úgy alakul, hogy az egymást kedvelő országok, egymás produkciójára szavaznak. Szóval a szimpátia dönt és nem a produkció. Nos az ilyen versenyekre semmi szükség, ezek inkább ártanak, mint használnak. A verseny tehát ez esetben is legyen igazságos, egyenlő esélyű, csakis a hasznos teljesítményt, produkciót értékelő, és a díjazás legyen arányos. Minden igazságos versenynek ez az alapja.

Továbbá fokozni kellene e versenyek népszerűségét, ez pedig elsősorban a média, főleg a televízió feladata lenne.

A túlzott nacionalizmus legyőzésében is igen jelentős szerepe lenne az igazságos nemzetközi versenyeknek. A versenynek kiváltképp a direkt versenynek és még inkábba sportversenynek van egy olyan hatása is, hogy az indulatok, nem harcot, háborút indukálnak, hanem versenyt. Illetve nem harcban, háborúban vezetődnek le az indulatok, érzelmek, hanem versenyben.

A legfontosabb kategória azonban: van jó verseny, azaz verseny, és rossz verseny, azaz szabályozatlan harc.

Az emberi kapcsolatok feloszthatók, együttműködésre mely tovább osztható, verseny nélküli és szabályozott verseny együttműködésre. A szabályozott verseny tehát egyfajta együttműködés, hiszen a tagok elfogadnak egy közös célt szabályrendszert. Az önkéntes együttműködés és a szabályozott verseny tehát nem ellentétes, sőt.

A verseny és az együttműködés között lényegében a különbség, hogy verseny a következő gondolat, érzés jegyében zajlik: gyere, mérjük össze az erőnket, ügyességünket, tudásunkat. Az együttműködésben nincs ez a vetélkedési, összemérési érzés, gondolat.

A kényszerű együttműködés a túlszabályozottság azonban már kizárja versenyt, legalábbis eltorzítja.  A verseny nélküli együttműködés korlátozott, mert a becsvágy-versenyszellem valahogy érvényre jut. Ezen felül van még a közömbös egymás mellett élés, melyre egyre kisebb a lehetőség. A harmadik lehetséges variáció a szabályozatlan harc. Elvileg még lehetséges a szabályozatlan verseny nélküli együttműködés, ez azonban rendszerint átcsap szabályozatlan harcba. Azért kell mindezt tisztázni, mert a választás vagylagos. Lényegében arról van szó, hogy vagy a szabályozott jó versenyt lehet választani vagy a szabályozatlan harcot, ugyanis a többi variáció különböző okból korlátozott.

A szabályozatlan versenyből miként lesz szabályozatlan harc, ezt nem kell különösen fejtegetni. A jó verseny feltétele tehát elsősorban a szabályozottság, de ennek mértéke sem mindegy. Ha alulszabályozás történik, akkor szabályozatlan harc alakul ki, Ha túlszabályozás van, akkor egy kényszer-együttműködés alakul ki, mely előbb utóbb szintén átalakul szabályozatlan harccá. Tehát mind az alulszabályozottság mind a túlszabályozottság megakadályozza versenyt. Fordítva is igaz: a jó verseny egyúttal biztosítja az arany középutat az alulszabályozás és túlszabályozás között.

A sportból igen jó példákat lehet meríteni.

Pl. ha a futball szabályrendszeréből kivennénk tíz szabályt, akkor alulszabályozás alakulna ki a meccsek eldurvulnának, nem lenne biztosítva a jobbik győzelme, szabályozatlan harc alakulna ki. Ha betennénk tíz újabb szabályt, akkor is megszűnne a verseny, de most a túlszabályozás következtében. Ha megszűnne a futballmérkőzések versenye, akkor az emberek máshol vezetnék le a versenyszükségleteiket.

A jó verseny további feltételei. A szabályozás legyen egyértelmű, érthető. Legyen izgalmas, legyen tétje. Ne legyen kegyetlen, megalázó. A díjazás, a sorrend legyen világos, de ne legyen megalázó, és aránytalan. Az elbírálás legyen objektív, igazságos minél kevesebb legyen benne a szubjektív elem. A résztvevők érvényesíthessék a kreativitásukat, okosságukat, de ne érvényesüljön a ravaszság, a kijátszás. Ugyanis ha ravaszságot elismerjük, mint versenyzői erényt, akkor a játékszabályokat is ki lehetne játszani, ami által a versenyből szabályozatlan harc lesz. A szabály ne csak az egyenlő feltételeket biztosítsa, de az egyenlő esélyeket is. Erre jó példa egyes sportágak súlycsoportokra való szétszedése. Egyenlő feltétel, ha egy súlycsoport lenne. Egyenlő esély, ha több súlycsoport van.  Lám a kettő nem ugyanaz az egyenlő esély megteremtésének is vannak módszerei. Ezen kívül a verseny lehetőleg legyen hasznos célú (építő jellegű) és eszközű, de semmi esetre sem legyen káros célú és eszközű. Továbbá a verseny legyen sportszerű, érvényesüljenek benne a lovagiasság szabályai. Ha az előbb említett feltételek hiányoznak, akkor a verseny vagy kényszer-együttműködéssé, vagy szabályozatlan harccá alakul át.

Most itt azért meg kellene indokolni, hogy a szabályozatlan harc miért rosszabb, mint a verseny. Több okból, de ezeket nem sorolnám fel, hiszen viszonylag egyértelmű dologról van szó. Az ellenkező felfogásukat pedig ezer érvvel sem tudnám meggyőzni.

A konkrét, nyílt versenyeknek sokkal nagyobb az esélyük, hogy szabályozott, jó verseny váljék belőlük, mint a rejtett versenyeknek.

A jó versenyek tehát azért hasznosak egyrészt, mert segítenek kielégíteni a felgyülemlett becsvágy-versenyszellemet.  Ha ez nem elégül ki jó versenyek (pl. sportversenyek keretei között), akkor keres magának valamilyen szabályozatlan harcot és annak keretein belül elégül ki. Másrészt hasznos, mert a jó verseny egy igazságos és arányos hierarchiát alakít ki. Harmadrészt a hasznos célú verseny további speciális hasznosságot erősít. Pl. a sportversenyek, erősítik az egészséget, az egészséges életmódot.

Leegyszerűsítve azt mondhatjuk: bizonyos helyzetekben a leghasznosabb a jó (szabályozott, de nem túlszabályozott, izgalmas, de nem megalázó, stb.) verseny. Bizonyos helyzetekben leghasznosabb a verseny nélküli együttműködés. A szabályozatlan harc minden helyzetben káros. Bizonyos mennyiségű jó versenyre szükség van. Azokban a helyzetekben mikor a jó verseny lenne a hasznos megoldás, de ezt a túlszabályozás megakadályozza, kényszer, ill. látszat együttműködés jön létre, ami szintén káros.

A szabályozott, igazságos, hasznos célú, nem kieséses rendszerű versenyek felfoghatók szövetségnek is. Szövetségek, mert e résztvevő felek megegyeznek, hogy a versenyzés feltételeiben. Szövetség, mert az ilyen versenyek nem hátráltatják, nem károsítják a résztvevőket, azok hasznára válnak.

Itt megjegyzem a kiesés típusú versenyzés mikor a verseny célja a másik megsemmisítése kiszorítása.  Ez lehet, hogy izgalmas sportverseny de általános társadalmi, gazdasági versenymódszerként nem alkalmazható. 

Ebből fakadóan azt is megállapíthatjuk, hogy az un laza szövetségek, amelyek átfordulhatnak szabályozatlan ellenségeskedésbe, harcba nem eléggé szabályozottak, igazságosak, nem hasznos célúak és kiesése rendszerűek. A közepes és erős szövetségek párosodhatnak a szabályozott, igazságos hasznos célú nem kieséses rendszerű versenyekkel.

A gazdasági, társadalmi verseny nem a másik legyőzésének, nem a mástól való elvétel versenye, hanem a szükségletek kielégítésének, a szélesebb életszínvonal-emelésének versenye.

A verseny alapelve kétségtelen, hogy az szabályozott, igazságos és békés legyen. A gazdasági, társadalmi verseny másik alapelve azonban fenti mondat.

De mit is jelent ez az alapelv.

A gazdasági társadalmi versenyt (pl. a nemzetek közötti gazdasági versenyt) nemcsak sportversenyhez hasonlíthatjuk, hanem egyfajta szellemi vetélkedőhöz, játékhoz (sakkhoz, kártyázáshoz, stb.) is.  A szellemi játékoknak megvan maguk elveik, mechanizmusaik, stratégiájuk, amelyek ismerete, betartása győzelmet jelent, a figyelmen kívül hagyása pedig vesztéssel, lemaradással jár. (Egyébként a sportversenyeknek is van elmélete.) Azt gondolom, hogy abba bele kell nyugodni, hogy ezek versenyek elméleti, stratégiai versenyek. Még akkor is, ha ezeket az elméleti, stratégiai versenyeket a vezetések vívják, de népek élvezik, vagy szenvedik. A versenyek szabályain azonban sok múlik. Nagyjából két típusú verseny különböztethető meg. Az egyiket nevezzük a csapatstratégián alapuló versenynek. Mondjuk ennek modellje egy olyan sakkjáték, amelyben a vezetés játékos és bábuk a nemzet tagjai. Ha a sakkjátékos nem ismeri a sakk elméletét stratégiai elveit, akkor veszít és a bábuk az emberek, sínylik meg ezt. A jövőre vonatkozó hasonlat, ha csapatok versenyéhez hasonlítjuk pl. a nemzetek versenyét, amelyben a csapatstratégiák is számítanak, és az edző, mint stratégia megalkotója kiemelt szerephez jut. A másik típusú játék, amikor a résztvevő egyének tudása, munkája, okossága határozza meg a saját sikerüket. Sajnos meg kell állapítani, hogy a jelen társadalmi-gazdasági versenyek a nemzetek közötti verseny inkább az előző játékhoz hasonlóak. Tehát az emberek döntő többsége inkább bábú, mintsem résztvevő. Pontosabban ez a jelen versenyek logikája: ha egyenlő tudású, egyelően jó stratégiájú csapatok (vezetések) mérkőznek, akkor az egyéni különbségek számítanak. De csak ekkor. Ha vezetés buta és rossz stratégiát alkalmaz, akkor az egyéni teljesítmények nem számítanak. Itt jön a képbe verseny alapelve. A jelenlegi verseny-alapelv: megengedhető, jó a verseny, ha nem erőszakosan, hanem versenyen belül (amely verseny önmagában igazságos szabályozott is, csak éppen csapatstratégiai típusú) győzzünk, kifosszuk a másikat. Természetesen ez hibás alapelv. Ez jön létre jelenben pl. a nemzetek közötti gazdasági versenyben.  Ha valóban az egyének közötti igazságos verseny az egyének termelésének versenye a cél, akkor az irányító vezetéseket ki kell oktatni, sőt szinte rá kell kényszeríteni, hogy jó stratégiával játszanak. Vagy olyan szabályokat kell hozni, hogy csak egyenlő stratégiával lehet játszani. Vagy olyan játékot, játékstruktúrát kell kitalálni, amelyekben a csapatstratégiának kicsi a jelentősége. Vagy mindhármat egyszerre. Nos erről szól az, hogy jövő versenyének ez lesz az egyik alapelve: a gazdasági társadalmi verseny nem a másik legyőzésének, nem mástól való elvétel versenye, hanem a szükségletek kielégítésének, a szélesebb életszínvonal-emelésének versenye. Ehhez még hozzátehetjük: a társadalmi, gazdasági versenyek célja, hogy az egyének tudásuk, teljesítményük alapján legyenek díjazva.  Ezek az alapelvek meghatározzák, hogy olyan igazságos versenyt alakítsanak ki, amelyben a vezetések szinte kénytelen jó csapatstratégiával játszani, amelyben közel egyenlő csapatstratégiák lehetnek, amelyekben csapastratégiák kis jelentőségűek. 

A nagy társadalmi versenyek elemzése.

Három nagy általános társadalmi verseny van: A hatalmi (döntéshozói pozícióba jutás), vagyoni (jövedelmi, jóléti, stb.), és a népszerűségi (szimpátia) verseny, illetve a verseny során kialakuló hierarchia.

Először nézzük meg a népszerűségi versenyt, ugyanis erről még, szemben a másik kettővel, nem volt szó. Kétségtelen, hogy a népszerűségi versenyre és hierarchiára máshol is kitérhettem volna.

Az igazságtalan népszerűségi verseny.

A társadalmi alapvető versenyek harmadik ága a hatalmi és vagyoni verseny mellett a népszerűségi verseny. A népszerűségi verseny alatt elsősorban azt értem, amikor a személy a személyiség megítélése és a személy teljesítménye, munkája, tevékenysége egyszerre kerül megítélésre. Pl. a gazdasági verseny mögött is személyek, személyiségek vannak mégis csak teljesítmény, a munka kerül ítélkezés alá, vagyis versenyhelyzetbe. A népszerűségi versenyben a produkció és az előállító ember szimpatikussága egyszerre jelenik meg.    Első látszatra ez a verseny inkább a magánügy, mintsem közügy. Több okból azonban mégis közüggyé válik mégis érdemes kitérni rá. Az egyik ok, hogy összefügg a hatalmi vagyoni versennyel. A másik ok hogy egyre több ember egyre nagyobb jelentőséget tulajdonit ennek a versenynek.

Nézzük az összefüggéseket. Minden verseny alapja a becsvágy-versenyszellem ill. sikervágy, elismerésvágy, mint alapvető emberi szükségletek. A hatalom és vagyonvágy is egyféle sikervágy. A hatalom, ill. a vagyon csak egyféle eszköz a sikerességre, legalábbis kezdetben, később azonban önálló aspektusai lesznek mindhárom versenynek. Ugyanakkor pont a fenti mentalitás, felfogás a társadalom rákfenéje. A hatalom nem lehet az egyéni sikerek eszköze, sem mércéje. A hatalom a „népboldogítás”, a másoknak használás, eszköze lehet. Az egyéni siker mércéje pedig a másoknak hasznosság lehet. Legalábbis a fejlettebb jövőben.

A direkt siker, a népszerűség, a gyerekek, fiatalok elsősorban népszerűek akarnak lenni.

A vagyoni verseny természetesen összefügg a népszerűségi versennyel és ez bizonyos foglalkozásokban természetes. Általában akik emberekkel foglalkoznak, embereket szórakoztatnak, azoknak nem árt, ha népszerűek.

A politikusok a vezetők is emberekkel foglalkoznak, mégsem helyes, ha népszerűségre törekednek. Egyfelől a döntéshozó azért nem úgy foglalkozik az emberekkel, mint pl. egy színész, egy művész, egy eladó, stb.

A hatalmi és népszerűségi verseny jelenleg összekapcsolódik, ez már szerintem nem helyes. Szerintem nem helyes, ha egy vezetőt, elsősorban az érdekessége, kellemessége jó fellépése, jó beszédkészsége, szimpatikussága alapján ítélnek meg és nem a jó vezetői tulajdonságai, ill. valós teljesítménye (hogy működik az általa vezetett terület) alapján ítélnek meg. A jó vezetői tulajdonságok: a közösségi aktivitás, a demokratikusság, a széles látókör, a jó szervezőképesség, a magas szintű társadalomtudományos ismeretek és a jó döntések.  Ezek a tulajdonságok nem azonosak a népszerűség tulajdonságaival. Előfordulhat és gyakran elő is fordul, hogy egy viszonylag rossz, rossz döntésekkel hozó vezető azért maradhat vezető mert népszerű, mert érdekes, kellemes, jó beszédkészségű. Ugyanakkor jó vezetői tulajdonsággal rendelkezők, de kevésbé szimpatikus emberek nem kerülhetnek pozícióba. Itt, most a taktikázást (talpnyalás, könyöklés, taposás intrika, hazudozás stb.), mint pozícióba kerülési tényezőt nem értékelem, ez egy másik problémakör. Visszatérve, nyilvánvalóan a társadalom szempontjából káros, ha a vezetésbe rossz vezetők, rossz döntéshozók, ámde szimpatikus, jó beszédkészségű emberek kerülnek.

Természetesen az nem baj, ha egy vezető, egy politikus munkáját elismerik. A politikus munkája akkor jó, ha az általa irányított terület jól működik. Az elismerés pedig az, hogy nem váltják le, ill. adott esetben újra választják. Remélhetőleg a jövőben az emberek alig fogják ismerni a politikusok nevét, csak azt mondják: ez a vezetés nagyszerű és tiszteletre méltó, amaz pedig nem csapnivaló.  A jelenlegi éljenzés tapsvihar, személyi kultusz remélhetőleg eltűnik. Nemcsak szocializmusban volt személyi kultusz de most is az van. Nem a népszerűséggel van baj, hanem azzal, hogy a hatalmi versenyt leredukálják népszerűségi versennyé.  Azt mondom, hogy a hatalmi, vezetési versenyt nem szabad ötvözni a népszerűségi versennyel. Azt nem mondom, hogy vezető legyen ismeretlen, azt sem mondom, hogy az emberek ne mondjanak róla jó, vagy rossz véleményt, ne bírálják el a teljesítményét. Azt viszont állítom, hogy a teljesítményét a vezetői érdemei, valós teljesítménye szerint ítéljék meg és ne az érdekessége, kellemessége, jó beszédkészsége alapján ítéljék meg. Azt is mondom, hogy vezető személye, jelleme, regnálásnak idején kerüljön a háttérbe, az emberek a vezetést bírálják és ne személyt és a regnálása után, legyen népszerű, elismert a vezető, amennyiben rászolgált. Ha pedig nem szolgált rá, az általa működő területek rosszul működnek, akkor le kell váltani, úgy, mint egy rossz, de személyiségileg kevésbé ismert vezetőt. A vezetés-kiválasztáskor valamennyire fontos a személyiség, a program sokkal fontosabb, de a személyiséget igazán a vezetés-kiválasztó szakemberek képesek megismerni.

Ezért két különböző versenynek kell lennie különböző szabályokkal. A két versenyt hatalmi, vezetői versenyt és a népszerűségi versenyt nem szabad keverni. Gyakorlatilag ezt úgy lehet szétválasztani, ha a vezető ritkán és csak politikai alkalmakkor szólal meg. Nem szerepel mindenféle szórakoztató műsorban, nem téma a magánélete, arcképe nem virít minden utcasarkon, stb.. A jövő demokratikus rendszerében be lesz határolva a vezetők megjelenése, még a kampányban is korlátozva lesz. A vezetők a jövőben elsősorban a programjuk által az objektív tájékoztatás keretén belül fognak megjelenni, másodsorban a szóvivők által, és csak mellékesen személyesen, de ezek a személyes megjelenések is szabályok közé lesznek szorítva. Ennek megvalósítását vehetjük egy feladatnak. Jelenleg nem ez helyzet. Jelenleg a médiának, elsősorban közszolgálati médiának kellene ez irányban változnia.  Én azt sem vitatom, hogy a múltban voltak annak pozitív vonatkozásai, hogy a vezetők népszerűek akartak lenni, hiszen ez azt jelentette, hogy kénytelenek voltak a nép igényeit valamennyire figyelembe venni. Ugyanakkor több olyan példa van, hogy ez átfordul manipulációvá, negatív jelenséggé, lásd Hitler, vagy Sztálin példáját.

A legfontosabb lépés tehát a népszerűségi verseny szétválasztása a hatalmi (vezetési) versenytől. Ezután következhet a népszerűségi verseny igazságosabbá tétele.

Először is tisztázni kellene mi az igazi népszerűség, mert jelenleg ez is hamisan van megítélve.  Az igazi népszerűség egy olyan viszonyszám ahol a célszemélyt kedvelő, tisztelő, szerető emberek számából kivonódik az őt nem tisztelő, nem kedvelők száma. Ezek szerint Miska pincér, akit ezer ember kedvel és kétszáz nem, tízszer népszerűbb, mint X politikus, akit egymillió ember kedvel, de kétmillió nem. Magyarország egyik legnépszerűbb embere Lenke néni volt, egy óvó néni, aki egész életében lelkiismeretesen, kedvesen türelmesen nevelt fel több ezer gyermeket. Még nyugdíjas korában is dolgozott, és amikor nyolcvanöt éves korában meghalt, a temetésén „csak” kb. ezer ember jelent meg, de ez az ezer ember valóban tiszteletét, háláját rótta le, és nem protokollból, kíváncsiságból ment el. Ellensége, ellenérzője, olyan ember, aki nem tartotta volna szimpatikusnak, szinte nem volt. Az igazi népszerűség, tehát az, hogy az adott ember ismerői közül milyen arányban oszlik meg a tisztelők, a kedvelők, ill. a jogosan kritizálók, az utálók száma. Az ismertség nem népszerűség. Mind a médiának, mind az embereknek az igazi népszerűséget kellene értékelni.

A valóban népszerű emberek érdemelnék meg, hogy ismertek legyenek.

A jelenlegi népszerűségi verseny más okból is igazságtalan.

A jelenlegi ismertségi hierarchia éppolyan aránytalan és igazságtalan, mint a hatalmi ill. vagyoni hierarchia.  A népszerűség igénye is a becsvágy versenyszellem alapvető szükségletéből ered. Ezért nem lehet erre a problémára legyinteni. Induljunk ki abból, hogy népszerűségi versenyben, optimális esetben kb. egyenlő arányban, van értékelve a személyiség szimpatikussága és személy teljesítménye, hasznos munkája. Jelenleg azonban a hasznos munkával, a valós teljesítménnyel, kiváló képességekkel alig foglakozik a versenycsináló média. Kétségtelen az, az emberek hibája, hogy elfogadják ezt a versenyt bele mennek ebbe a játékba. Röviden tehát azért igazságtalan a jelenlegi népszerűségi verseny mert a valós teljesítmény, a hasznos munka, a kiváló képesség szinte alig vannak figyelembe véve. Egyszerűbben fogalmazva: minden ostoba, értéktelen emberből sztárt lehet csinálni, és csinálnak is.

Jelenleg, mondjuk Magyarországon, van ötszáz ismert ember, ugyanakkor van legalább tízezer kiváló ember (tudósok, művészek, orvosok, kiváló szakemberek, stb.) aki megérdemelné, hogy ismert legyen. Kérdés, hogy a jelenlegi, ötszáz ismert ember egyáltalán objektívan mérve beleférne a tízezer kiváló ember közé? Gyanítom, hogy nem vagy csak részben. Az ismertségi hierarchia azonban egyértelműen aránytalan és igazságtalan.

Mindennek az elsődleges oka a profitorientált média és abból eredő sztárkultusz, sztárcsinálás.

Praktikusan viszont arról van szó, hogy az emberek talán igénylik hogy e területen is kialakuljon egy össznépi (országos) hierarchia egy össznépi verseny. Ha már ez így alakult és kialakult az országos, ill. világ népszerűségi részben rejtett verseny, akkor legalább valamennyire igazságossá és arányossá kellene tenni a népszerűségi elbírálást, ill. a rangsort (hierarchiát).

Egyébként pedig az lenne az üdvős, ha lehetőség szerint minden rejtett versenyt nyílttá, átláthatóvá, szabályozottá lehetne tenni.  A népszerűségi rejtett verseny megváltoztatására praktikusan a közszolgálati médiának van lehetősége. Ha közszolgálati média a magánmédiával szemben a valóban kiváló embereket, akik egyben szimpatikusak is, és csakis azokat mutatná be, akkor ez valamit javíthatna a helyzeten. A kiváló emberek között persze nemcsak sztahanovista esztergályosok, hanem érdekes színes egyéniségek is lehetnek. Viszont különbséget kell tenni az igazi tisztelet, csodálat és a között, hogy valamire a furcsasága, szokatlansága, esetleg az undorítósága miatt rácsodálkozunk.  Rácsodálkozásra is szükség van, de ez nem szoríthatja ki az igazi tiszteletet, csodálatot.

A bemutatott kiváló emberek népszerűségét közvélemény-kutatással lehetne pontosítani. Továbbá a népszerűségi rangsorba bekerülhetnek azok az emberek is akik saját kisközösségükön belül népszerűek. Továbbá ez a népszerűség az igazi népszerűséget mérné és nem az ismertséget.

Ha sorba raknak száz személyt és  az embereknek rangsorolni kell őket tisztelet, stb. szerint az pontatlan mérés. Pontatlan, mert a tisztelők véleménye kifejeződik, de az ellenérzők véleménye nem fejeződik ki. Egyébként az a példa arra is  jó, hogy megmutassa az objektív közvélemény-kutatás egy külön szakma, lehet jól és rosszul, manipulálva csinálni. Továbbá párhuzamot vonhatunk a jelenlegi képviselőválasztással (pártválasztással).  Mi történik egy ilyen szavazáson? A tisztelők véleménye kifejeződik az ellenérzők véleménye, viszont nem. Ha úgy tennék fel a kérdést a szavazócédulán, hogy jelölje be azt a pártot, amelyik hatalomra jutását szeretné, és egyúttal jelölje be azt a pártot, pártokat, amelyiknek hatalomra jutását ellenzi, akkor a kivonás után egészen más eredmények jönnének ki. Szerintem ez a pontosabb felmérés.

Visszatérve: a közszolgálat média feladata lenne, hogy a jelenleginél igazságosabb, arányosabb népszerűségi rangsort alakítson ki. Meg kell azonban jegyezni: a közfelfogás változása nélkül (itt is), nem lehet igazán igazságossá tenni a versenyeket és köztük a népszerűségi versenyt.

A három verseny munkamegosztása ezek szerint a kiválóságot (hasznos alkotó teljesítményt) mérné a hatalmi, ill. vagyoni verseny és a hierarchia. A szimpátiával, kellemességgel ötvözött kiválóságot mérné a népszerűségi verseny és rangsor. Ugyanakkor az országos, jelenleg világ népszerűségi verseny jelentőségének csökkennie kell, mert a médiának, de még inkább az embereknek tudomásul kell venni, hogy a színfalak mögött egy sokkal lényegesebb népszerűségi verseny zajlik, a szerény, de nagyszerű egyéniségek (orvosok, mérnökök, tudósok, újítók, művészek, Miska pincérek, Lenke nénik, stb.) versenye. A bulvármédia leghatásosabb ellenszere, ha azt nem olvassák, nem nézik. Természetesen nem valamiféle kultúrforradalom mellett kardoskodom. Legyen bulvármédia, jelenjenek meg új izgalmas, érdekes, polgárpukkasztó személyiségek. A polgárpukkasztásnak (új, szokatlan életvitel, viselkedés, kultúra) egyébként a fiatalok sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítnak, mint az idősek. Ez a téma szintén hosszabb elemzést igényelne, sok mindennel összefügg, többek között a kultúra problémakörével is. Visszatérve: azt azért be lehet látni, hogy ami jelenleg folyik, az nem jó. A bulvármédia nemcsak sekélyes, de szerintem egyhangú és unalmas is. A népszerűségi verseny nemcsak igazságtalan, de egyhangú és unalmas is, legalábbis az értelmes emberek számára. Ez az egész inkább szellemi szemetelés, ill. egyféle manipuláció kezd lenni.

Összefoglalva, általában a versenyek a produkciókat értékelik és nem az alkotó szimpátiáját. A művész, a tervező, a sportoló, stb., és remélhetőleg a jövőben politikus produkcióját nézzük, és nem  ezen emberek szimpatikusságát. Kivétel a népszerűségi verseny ahol a produkció mellett megjelenik a szimpatikusság, a benyomás is, mint versenytényező. A társadalom minden szintjén folynak nyílt vagy rejtett népszerűségi versenyek, ezek szükségszerűek. Az egyik hiba, ha szimpatikusság mellett nem értékelnénk a produkciót. A másik hiba, ha a ismertséget tarjuk népszerűségnek. A harmadik hiba, ha népszerűségi verseny a kelleténél nagyobb jelentőséget kapna, elnyomná, a produkcióra épülő versenyeket. Kiváltképp, hiba, ha ez a vezetők, a politikusok versenyére lenne jellemző.  Ezeket a hibákat elsősorban a közszolgálati média és az emberek felfogása képes korrigálni.

Kezdjük egy idevágó ismétléssel.

A társadalmi szintű hatalmi és vagyoni verseny.

A múlt rendszerei (rabszolgatartó rendszer, feudalizmus) egy olyan, még igazságtalanabb (érvényesülési, hatalmi, vagyoni) versenyre, inkább harcra épültek akol erősen jelen volt direkt, tettleges erőszak. Ugyanakkor egy fokkal nyíltabb, beismertebb volt ez a harc. A jelen államkapitalista rendszerében a tettleges erőszak alig van jelen, de ez még nem jelenti, azt hogy jelen rendszere egy igazságos, tényleges teljesítményekre, alapuló versenyre épülne. A jelen rendszere egy harcos jellegű, igazságtalan (érvényesülési, hatalmi, vagyoni) verbális, trükkös áskálódó, nem nyílt „versenyre” épül, amely csak idézőjelben nevezhető versenynek.  Ebből is ered, hogy a vezetés nem foglalkozik (lényegtelennek tartja, tagadja, stb.) az optimális értékekkel, arányokkal, ugyanis az optimális értékekre, arányokra való törekvés, ha nem is azonosság, de közös cél lenne.   Mindebből pedig egy olyan politizálás ered, amelyben a tényleges megoldások helyett a hatalmi, vagyoni harcok a meghatározók legalábbis ez a rejtett háttérigazság. És persze mindez összefügg az igazságtalan, aránytalan hatalmi, vagyoni hierarchiával.

A jelenlegi vagyoni és hatalmi verseny, jellemzően nem szabályozott nem igazságos nem hasznos célú, de kieséses rendszerű, tehát rossz verseny. Ez az egész tanulmány lényegében azt bizonygatja, hogy mért ilyenek ezek a versenyek.

Mi történik pl. jelenlegi hatalmi (politikai) a versenyben. A hatalmi verseny inkább hatalmi harcnak nevezhető. A pártok, oldlak, nem a pozitív teljesítményükkel akarják megnyerni, hanem a másik oldal lejáratásával, rágalmazásával, stb. akarják megnyerni a versenyt. Ezt konkrétan is tapasztaljuk. Ennek az eredménye, hogy amíg pozitív verseny párosulna egy jó döntéshozással addig ez a kiesés típusú verseny, nem párosul azzal. Sőt a hatalmi harc oly mértékben felemészti az időt és energiát, hogy a jó döntésekre nem marad abból elég. A döntéshozó mechanizmus elégtelensége az ami ezt a kiesés típusú versenyt kialakítja. Pontosban itt arról van szó, hogy az alulmaradt párt, ill. oldal négy évig nem képes érdemben beleszólni a döntéshozásba. A feles törvényeket a kormányoldal hozza meg a kétharmados háromnegyedes törvények nem jönnek létre. Ezzel egyébként egy váltakozó egypártrendszer alakul ki. Ha döntéshozó mechanizmus úgy lenne kialakítva, hogy az alulmaradt pártok oldalak is legalább is részben 25%-ban részt vehetnének a törvénykezésben már javulna helyzet. Javulna helyzet, ha képviselők egyéni szakmai véleményük szerint döntenének és nem a pártutasítás szerint. A problémákat még hosszasan lehetne sorolni. Már többször megállapítottam de itt is megteszem a következőt. A jelenlegi döntéshozó rendszer (egyféle hatalmi verseny) részbeni átalakítása hatalmas nehézségek árán csak viszonylagos javulás lenne tapasztalható. Pl., ha létrehozunk egy másfajta parlamentet, akkor is megmarad, az objektív vezetés-kiválasztás problémája. Akkor is megmarad vezetés önmaga feletti döntése, ellenőrzése, az önirányítás problémája. Akkor is kérdésessé válik, hogy a népréteg hogy vesz részt a döntésekbe.  Ezért érdemesebb egy új döntéshozó mechanizmust, azaz, új hatalmi verseny rendszert létre hozni.

Induljunk ki abból hogy minden rejtett versenyt és minden rossz versenyt át kellene alakítani nyílt és jó versennyé. A jelenlegi hatalmi verseny részben rejtett verseny, és egyértelműen rossz verseny. Ugyanez igaz a vagyoni versenyre. A jó verseny feltételei (szabályozottság arany középútja, az arányos de egyértelmű megkülönböztetés, stb.) szinte ugyanazok, mint a fejlettebb demokratikusabb rendszer feltételei. Azért ezek az össztársadalmi versenyek bizonyos szempontból különlegesek. Egy átlagos versenyen, nem szokás a az adott tényleges teljesítményen kívül nem szokás egyéb szempontokat (önhiba, önérdem)figyelembe venni. Pl., nem veszik figyelembe, hogy a teniszezőnek azért rosszabb a teljesítménye, mert gyerekkorában nem volt a szüleinek pénze, így nem tudott edzésre járni. A legalsó rétegnél és részben a néprétegnél is azonban ezt az önhibát, önérdemet figyelembe kell venni. A vezetőrétegnél viszont nem lehet figyelembe venni. Nem mondhatjuk, hogy kérem maga nagyon buta de ez nem a maga hibája ezért kinevezzük vezetőnek. Azt viszont mondhatjuk, sőt kell mondani, hogy kérem maga az önhibáján kívül nem képes dolgozni, ezért segélyt kap. Ez az ellentmondás kétségkívül különlegessé, és verseny szempontjából valamennyire igazságtalanná teszi a társadalmi, vagyoni versenyt. Ez az „igazságtalanság” azonban nem abszolút igazságtalanság, az igazságos elbírálásba be kell vonni az abszolút igazságosság szabályait. A társadalmi szintű hatalmi vagyoni verseny különleges szabályai nem kérdőjelezik meg a verseny jelleget és a jó verseny szükségességét.

A demokrácia és a verseny.

Idevágó ismétlés.

A fejlett rendszer két alapvető feltétele szorosan összefügg. Nincs demokrácia, igazságos szabályozott verseny nélkül, nincs igazságos szabályozott verseny, demokrácia nélkül. A választási (szavazási) szabályoknak ki kell zárniuk a csalásokat. Pl.: egy ember egynél, ill. a megengedettnél több szavazatot ad le. A válaszhatók nem egyforma arányban, egyforma reklámmal jelennek meg.  A választás előre megbeszélt, megegyezéses. Stb..

A választási szabályoknak biztosítani kell, hogy a produktumokat értékeljék, és ne a mögöttük levő embereket, a rokonszenvet, ellenszenvet, népszerűséget, stb..

És lehetőleg produktum tartalmát és nem a tálalást, a reklámot értékeljék. Mindezt pedig legegyszerűbben úgy lehet megoldani, hogy a produktum alkotóját csak az értékelés után ismerik meg az értékelők, már amennyiben ez lehetséges. És sokszor lehetséges.

A jövő fejlettebb rendszerét precízen meg kell tervezni a verseny szempontjából.

A tényleges demokráciában is biztosítani kell a megfelelő mennyiségű és jóságú versenyt.

A  tényleges demokráciában megmarad a piacgazdaság, igaz valamivel szabályozottabban ( hasznos munka, hasznos termék mérése, tisztességes haszon bevezetése, munka nélküli jövedelmek kiszűrése, stb.), mint jelenleg. Nem a túlszabályozás irányába megy el, hanem a jelenlegi alulszabályozottság felől megy el az arany középút irányába. A jelenlegi rossz gazdasági versenynek át kell alakulnia jó versennyé. A jelenlegi gazdasági verseny másik komoly hibája hogy a profitszerzési (jövedelemszerzés, vagyonszerzés, stb.) verseny szétválik a hasznos munka termelésének versenyétől. Nyilvánvaló, hogy ez a jelenlegi két különböző verseny ideális esetben lényegében egy verseny. A jelenlegi hibás helyzetnek a tényleges demokráciában meg kell szűnni és egységes, igazságos gazdasági versenyrendszernek kell létrejönnie. Mindez persze azokra területekre vonatkozik ahol lehetséges a profitszerzési verseny.

 E tanulmány során többször kitértem a következő igazságra: magángazdaságnak ott van helye, ott hasznos ahol ki tud alakulni valódi gazdasági (termelési, profitszerzési, stb.) verseny.  A valós verseny kialakulásának pedig több feltétele van: egyenlő feltételek, széles határok közé terelt, de azért szabad ár és bérképzés, stb. A tényleges demokráciában egyrészt arra kell törekedni, hogy minél több valós verseny alakuljon ki. Másrészt pedig arra kell törekedni, hogy ahol nem alakul ki valós gazdasági verseny azon gazdasági területek ne legyenek magángazdasági vállalkozások, azaz ott a hatékony állam gazdálkodjon.

Mi lesz viszont a pártok közötti versennyel, hiszen a demokratikus döntéshozás nem erre épül. A pártok közötti verseny részben megmarad, a pártok, mint világnézeti, programalkotó, szövetségek vetélkedhetnek egymással a tudatformálás és az elfogadott törvényjavaslatok irányába. Kétségkívül a pártok hatalomszerzési versenye megszűnik. A vezetést illetően, vezető-kiválasztásig, szemben a jelenlegivel egy nyílt és jó verseny alakul ki. A kiválasztás után szerintem nem tanácsos a verseny, tehát a leváltásig együttműködésnek kell létrejönnie. A múltbeli és jelenlegi ellenhatalmi rendszer lényege az, hogy a vezetők állandó (nemcsak a kiválasztásig) állandó versenyhelyzetben vannak. Ez akkor lenne viszonylag hasznos, ha jó versenyben lennének. Ez azonban különböző okokból (pl. a versenyelmélet és gyakorlat hiánya) a legritkább esetben jön létre. Jelenleg gyakran a jó verseny átcsúszik rendszeregyetértésbe, még gyakrabban szabályozatlan harcba.

Szerintem, nem lenne tanácsos, ha a tényleges demokráciában a független tudományos demokratikus testületek rivalizálnának egymással. Kétségtelen a testületek feladatai részben átfedik egymást, ami okot adhatna a rivalizálásra. A szabályrendszerrel lehet megoldani, hogy együttműködés vagy verseny alakuljon ki. Más a verseny szabályrendszere és más az együttműködés szabályrendszere. Mindig el kell dönteni, hogy jó verseny, avagy együttműködés e az optimális megoldás és tudni kell hogy melyiket milyen szabályrendszer szolgál ki. Önmagában a kijelentésnek is van jelentősége: ebben a helyzetben verseny van, abban a helyzetben együttműködés van. Csak úgy lehet keverni a kettőt, ha világosak a szakaszok.

A független tudományos demokratikus testületek versenye nem kieséses rendszerű lenne. Nem állna elő a jelenlegi helyzet, hogy egy testület leváltásával, részleges szüneteltetésével egy másik testület kerülne hatalomra. Ezáltal a hatalmi harc nem akadályozná a döntéshozást. Ugyanakkor egy pozitív jellegű verseny mégis kialakulhatna, amelynek célja az lehetne, hogy melyik testülettel elégedettebb a népréteg melyik testület képes a 8 éves ciklusát leváltás nélkül végigvinni. A verseny célja továbbá a jó vezetőknek kijáró utólagos magas fokú társadalmi történelmi megbecsültség.

 A munka menetközben értékelése is egyfajta verseny, viszont a demokratikus elismertségben (közvélemény-kutatás, dolgozók ügyfelek véleménye, stb.) kifejeződne, aminek csúcspontja a demokratikus (A/ 4 ábra.) leváltás ill. újraválasztás lenne. Ugyanez érvényes a nem versenyszférákra (profitszerzési versenyektől mentes területekre). Az állam a vezetés (jogalkotás, jogalkalmazás, stb.) is, profitszerzési versenytől mentes terület. Továbbá még ilyen terület (legalábbis annak kellene lennie) az egészségügy, oktatás, természetvédelem, igazságszolgáltatás, stb. területek. 

Kétségtelen a tényleges demokráciában a mindent egybevetve a jelenlegihez képest valamivel kevesebb, a brezsnyevi szocializmushoz képest viszont több lenne a direkt politikai verseny. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a demokratikus döntéshozás az nem más, mint a vélemények, elképzelések, érdekérvényesítések versenyének nyílt és szabályozott versennyé tétele. A fejezet elején felhozott házépítési példában vázoltam ezt.  Ez azt jelenti, hogy a tényleges demokráciában politikai szempontból is több lenne a jó, szabályozott verseny, mint a jelenlegi államkapitalizmusban, ahol ezen versenyek jelentős  része szabályozatlan harc.  A demokratikus döntéshozói verseny igazi megoldása többszörös szavazati jog bevezetése lenne.  Erről egy korábbi fejezetben már szó volt.

Kétségtelen hogy tényleges demokráciában is létre kellene hozni olyan versenyeket amelyben, legalábbis részben, a hatalom és vagyon fóbiás emberek kiélhetnék szenvedélyüket, túlzott hatalom és vagyonvágyukat. A tényleges demokrácia nagy problémája hogy mit tegyen ezekkel, az emberekkel. Jelenleg szerintem sok olyan ember van, akinél túlzott hatalom és vagyonvágy nem szenvedélybetegség miatt alakul ki csak egyszerűen nem érti a verseny lényegét. A verseny lényege ugyanis nem az, hogy az aranyérem hatalmas nagyságú, több tonnás legyen, hanem az a tudat hogy viszonylag én vagyok a legjobb. Azt gondolom, hogy a helyes rendszer mellett, az oktatásnak, tájékoztatásnak is lenne szerepe abban, hogy a túlzott hatalom és vagyonvágyban szenvedők kevesebben legyenek és elszigetelődjenek.

Egy rendszer annál jobb, annál fejlettebb minél több benne a nyílt, szabályozott, jó verseny. Mindez nem jelenti azt, hogy minden verseny jó, vagy jóvá tehető. Először is vannak a káros célú versenyek. A fegyverkezési verseny például káros célú verseny. Pl., ha közutakon versenyeznek az autók az ártalmas.

 Azután vannak olyan területek szférák, amelyek nem alkalmasak a profitszerzési versenyre, ha itt verseny folyik az is ártalmas. 

A pontos megfogalmazás tehát a következő: minden olyan nyílt, szabályozott,  jó versenyre szükség van, amelyik nem ártalmas.

A gazdasági versenyről, pontosabban versenygazdaságról (piacgazdaságról) más fejezetekben igen bőven elmélkedem. Erre itt, most nem térek ki.

Viszont ki kell térni a legújabb frázisra: növelni kell a versenyképességet.

Pontosan senki nem árulja el, talán a hangoztatók sem tudják, miről is van szó.

Feltételezhető hogy valamilyen nemzetközi termelési versenyre utalnak, leginkább GDP számainak versenyére. A jelek még inkább arra mutatnak, hogy egyféle nagytőke ajnározási (pl. további engedmények, adócsökkentések) versenyről van szó, a nemzetközi termelési verseny ürügyén. Most itt nem térek ki arra, hogy kis és középvállalkozásoknak milyen fontos szerepe van a termelésben, viszont az ő érdekeik a nekik kedvező politika, nem azonos nagytőke ajnározó politikával.

Ha már termelési verseny, akkor miért felejtődik el az innovációs verseny?

Több korábbi fejezetben foglalkoztam azzal, hogy a GDP milyen pontatlan szám, és ami ennél is fontosabb: milyen messze áll a szélesebben vett életszínvonaltól.  Logikusan életszínvonal-versenyről beszélhetünk, ennek lenne értelme.  Csak néhány vonatkozás arra, hogy a magángazdasági termelés (a GDP leginkább ezt méri, de azt is pontatlanul) és az életszínvonal milyen messze áll egymástól.

Az állami szolgáltatások, valamint a lelki és minőségi anyagi szükségletek (igazságosság, biztonság, egészség, tudás, stb.) fontosabbak (életszínvonal szempontjából is), mint magángazdasági termelés. A feketegazdaság nem zéró termelést jelent, csak egy kissé rosszabb hatékonyságú termelést, és egyfajta igazságtalan elosztást. Hozzá kell tenni, az igazságtalan elosztásnak ez csak a kisebb része, rengeteg legális módja van az érdemtelen jövedelemszerzésnek.

Ha valós termelési versenyről van szó, akkor az állami szolgáltatásokat és részben a feketegazdaságot is be kellene számítani. De nem szabadna beszámítni sok olyant (pl. hitelezések, termelés nélküli fogyasztás, stb.) amit jelenleg beszámítnak a GDP-be. Vagy csak GDP versenyről van szó? Akkor viszont ez egy öncélú verseny, mert az igazi dolgokhoz alig van köze. Vagy életszínvonal-versenyről van szó? Akkor azt, talán illene mérni. Pl. mérni, kellene az emberek munkájához képesti a reáljövedelmét, az egészségi állapotát, a szabadidejét, az állammal való elégedettségét, stb. Itt viszont előjön az átlag, ill. leggazdagabb réteg életszínvonalának problémája. Pontosabban az, hogy ezen réteg életszínvonalát nem szabad az átlagba beszámítani. Minderről már máshol bőven beszéltem.

Tehát az sincs tisztázva milyen versenyről, van szó. Az pedig hogy mit értenek versenyképesség alatt, és azt hogyan lehet növelni, egy újabb rejtély. Itt is csak sejtések vannak: minél nagyobb a vállalkozás nyeresége, tőkéje, annál versenyképesebb. Természetesen ez is egy pontatlan, felületes, féligazságot tartalmazó elképzelés. 

Mit akarok mindezzel mondani. Csak annyit, ha már használnak egy szót, egy mondatot (versenyképesség, versenyképesség növelés), ráadásul ezt okként használják, akkor talán illene megmondani, milyen versenyre gondolnak. Csak használják, így alakulnak ki a frázisok, demagógiák, és azokra épülő politikák.

Az idevágó lényeg a következő: a verseny, versenyképesség ezek gyűjtőfogalmak. Önmagában e szavaknak nincs értelme. Pontosan meg kell mondani, milyen versenyre, gondolnak, annak melyek szabályai milyen a mérése, stb. Ez az egész (verseny, versenyképesség, versenyképesség érdekében, versenyképesség növelés) így értelmetlen.

Az innovációs versenyekről, az innovációról szóló (5. tanulmányrészben található) fejezetben beszélek. 

Az innováció (ötlet, újítás, megújulás) és a verseny elválaszthatatlan ikertestvérek. Az újító, a megújuló élre tör, elől jár, vagyis első a versenyben. Csak az lehet az elsők között, aki gondolkodik, akinek vannak ötletei, aki megújul, aki fejlődik.

Visszatérve a direkt versenyekre: néhány ötlet új, konkrét verseny létrehozására.

A sportversenyeket bővíteni kell. A művészeti versenyeket, vetélkedőket még inkább bővíteni kell. A tudományos versenyeket, vetélkedőket szintén ugyanakkor ezeket a média (közszolgálati média) által népszerűvé, izgalmassá kell tenni.  Van ezekre jó példa. A popénekes verseny, lázba hozott egy egész országot. Ha ezek a versenyeknek van komoly tétjük, jó szabályzatuk akkor ez nem nehéz. Sokkal több és izgalmasabb innovációs versenyt, bemutatót kell tartani. Ezen kívül itt van a munkaversenyek igen széles palettája. Miért ne lehetne szakmák szerint komoly versenyeket tartani. Pl. melyik brigád, épít fel gyorsabban és jobban egy adott épületet. A munkaversenyeknek szinte kimeríthetetlen a lehetősége. Létre lehetne hozni nagyszabású, komoly elismerésű, díjazású nemzetközi tudományos olimpiát, művészeti olimpiát, vagy akár munkaolimpiát. Továbbá bővíteni kellene, a különböző díjazásokat. Legyen több díj, elismerés, olyasmi, mint a Nobel, Oszkár, Kossuth és egyebek.

A jelenlegi vetélkedők (tv, stb.) általában több szempontból is igen silányak, ezeket is lehet fejleszteni és még gyakoribbá tenni.

Egyszóval rengeteg lehetőség van. Természetesen nemcsak országos versenyeket kell színvonalasabban, nagyobb számban rendezni, de helyi és nemzetközi versenyeket is.

A sport a testedzés, a sportverseny hasznos, folyamatosan fejlesztendő.

Egészség és erkölcsnövelő. Munkaképesség növelő. A káros, erőszakos indulatok viszonylag békés levezetése. A népnek sikerérzéseket, örömet okoz. Ne sorolom. Kérdés hogy sportfejlesztéssel, (a napi testedzéssel, a tömegsporttal és az élsporttal) ki foglakozzon. Foglakozhat az oktatás, ill. azt felügyelő testület. Foglakozhat a kultúra, ill. azt felügyelő testület. De versennyel foglalkozó testület is foglalkozhat a sporttal, kiváltképp a versenysporttal.

Feladatok.

Gyakorlatilag arról van szó, hogy szükség van egy független tudományos, demokratikus testületre mely a rendszert átvizsgálja a verseny, a versenyelmélet szempontjából. Megállapítja azokat a területeket  ahol lehetséges a verseny és maghatározza azokat területeket, ahol a versenyzés ártalmas, megállapítja a káros ill. hasznos célú versenyeket. Fel kell fedezni a rejtett versenyeket és azokat a lehetőség szerint nyílttá, szabályozottá kell tenni.  Azonosítsa rossz versenyeket, és azokat alakítsa át jó versennyé. A versennyel kapcsolatos frázisok megszüntetése, az adott verseny pontosítása.

A közösségek, nemzetek közötti versenyt ne a vezetések minősége döntse el, ezért csapatstratégia vonatkozásában segíteni kell csapatokat.

A magángazdaság vonatkozásában a kettős összehangolt cél: a valós (egyenlő esélyű, piactorzító tényezőktől, monopolhelyzettől, tisztességtelenségtől, csalásoktól mentes verseny, ill. a tisztesség keretein belül szabad ár és bérképzés, stb.) verseny kialakítása. Ahol ez nem lehetséges ott állami gazdálkodás. Az államon belüli részleges versenyek kialakítása Az innovációs verseny, a gazdasági versenyen túli propagálása, fejlesztése, preferálása.

A hatalmi versenyek vonatkozásában: a vezető-kiválasztási verseny valós képességek, és program szerint. Javaslatok és programok versenye. A végrehajtásban már ne legyen verseny. A népszerűségi (rokonszenvi) verseny függetlenítése a hatalmi versenytől. Igazságosabb (hatalmi versenytől független) népszerűségi verseny kialakítása a közszolgálati média segítségével.

Minél több új konkrét direkt verseny (sport, munka, tudományos, művészeti, stb.) létrehozása.

A sport és a versenysport folyamatos fejlesztése. 

Minden új és régi verseny vonatkozásában a helyes versenyszabályok kialakítása és azok felügyelete. Általában a jó szabályozott igazságos, hasznos célú nem kieséses rendszerű versenyek kialakítása, a szabályozatlan harc csökkentese. Természetesen ehhez ismerni kell a versenyelméletet, és azt adaptálni szükséges a társadalmi gazdasági rendszerbe. Ehhez persze létre kell jönnie a versenytudománynak, a társadalomtudomány és oktatás egyik lényeges ágának. 

Még több, népszerűbb belföldi és nemzetközi művészeti, tudományos, munkaversenyt kell létrehozni. A nemzetközi versenyekben minden nemzet részt tudjon venni, illetve ezek igazságosak legyenek.

Az országok közötti technikai, termelési, jóléti, politikai (rendszer) versenyt pedig a pontosabb, igazságosabb összehasonlító statisztikával annak ismertetésével kell igazságosabbá tenni.

A hatalmi és vagyoni verseny jó és igazságos verseny legyen, de ezt sok, a többi rendszertényező képes biztosítani. Így ezt nem tartozik közvetlen e rendszertényező feladata közé.

Mindezen feladatok megvalósítása egy független tudományos demokratikus testületet (vezetésrészt) igényel.

E rendszertényező értékelése.

Leegyszerűsítve az értékelés szempontja, az hogy az egyes rendszerekben milyen arányú a szabályozatlan harc, a jó versennyel szemben. Másrészt a túlszabályozott verseny mennyire torzította el a jó verseny és a kényszer-együttműködés arányát, ezzel milyen mértékben alakult ki a jó verseny hiánya. Egyébként a kényszer-együttműködés jelentős része szükségszerűen átfordul szabályozatlan harccá.  Ez utóbbi értékelés elsősorban a brezsnyevi szocializmusra vonatkozik. A többi rendszerben is lényegében jó verseny hiányát értékelem csak, bizonyos szempontok arányok mások. Pl. a jelenlegi államkapitalizmusban, ki van elégítve az emberek becsvágy-versenyszelleme csak az a kielégítés káros mert jelentős mértékben még mindig szabályozatlan harccal történik. A brezsnyevi szocializmusban kevesebb volt valamennyivel a szabályozatlan harc, az összhelyzet azonban rosszabb volt, mert nem volt kielégítve egy lényeges alapvető szükséglet. A szocialista világnézet egyik hibás felfogása, amely feltételezte, hogy a becsvágy-versenyszellem az egy olyan szükséglet, amely képes nagymértékben csökkenni. A változás csak abból a szempontból lehetséges, hogy a becsvágy-versenyszellem szükségletét az emberek a jó versenyek keretén belül elégítsék ki.

Értékelés további szempontja lehetne, hogy mely rendszerben jött létre tudatos, átgondolt versenyelmélet és annak gyakorlati alkalmazása. Ebből a szempontból minden eddigi rendszer egyforma, mert egyikben sem jött létre, viszont a jövő demokratikusabb rendszerében ki kell alakulnia.

Rabszolgatartó rendszer 1,2%, feudalizmus 1,8%, klasszikus kapitalizmus 2,6%, jelenlegi államkapitalizmus 3,2%, brezsnyevi szocializmus 2,6%, jelenlegi kínai szocializmus 3,1%?. Amennyiben a felsorolt célok, feladatok teljesülnek a tényleges demokráciában elegendő jó verseny alakul ki az 4%-ot ér.

A választékbőség. Az optimális választékbőség és az előzetes szelekció. Rendszertényező. Az ABC/2 ábra. Más ábrák.

Érdemes átolvasni a piacgazdaságról, versenygazdaságról szóló fejezeteket (4. tanulmányrész utolsó harmada).

Az optimális uniformizálás.

 Ha belekondulunk, megint egy rendkívül szerteágazó problémakörrel állunk szemben. Ezért e fejezetrész egyféle elméleti összefoglaló.

A természet, Isten dolgai, hasonlóak, de nem egyformák. A kis különbségek is különbségek. De az apró különbségek nem különbségek.

Az emberi társadalom, ha nem erőszakolják meg akkor önmagától is képes kialakítani a nagyjából optimális uniformizálást.

Az egyik vonatkozás, a termelés-fogyasztás vonatkozás.

A tömeggyártás valamivel olcsóbb hatékonyabb, de a mai technika mellett nem sokkal. Ugyanakkor az egyéneknek megfelelő munka és munkaszervezés (ez a tömeggyártásban kevésbé lehetséges) egy óriási munkamotiváció, ami kompenzálja a tömeggyártás előnyeit. A kis és középvállalkozói (5-100 fős munkaközösségek) munkavégzés általában megfelelő. Nyilván nem lehet minden embernek pl. egyedi autója, lakása, de pl. a brezsnyevi szocializmusban túlzott uniformizálás volt, többek között a tömeggyártás túlértékelése miatt.

Az uniformizálás igénye rendkívül eltérő, van, aki kimondottan szereti (szeret egyenruhába járni, stb.) van, aki utálja. Az arany középutat, avagy többség igényét kell irányadónak tekinteni.

A másság, a külsődleges kilógás, (pl. piros papucsot visel a fején, a házának tetején zöld oroszlánszobor van, stb.) csak  zavarja az embereket nem károsítja. A zavarást az emberek fejében és a jogban is szét kell választani bűntől. A zavarás egy enyhébb vétség, (de azért vétség) mint a bűn. 

Korunk egyik jellemző erkölcsi polémiája, hogy liberális felfogás szerint a bűnnek van egy éles határa, addig szankcionálható, e határ után mindent mindenki köteles mosolyogva elfogadni. Valójában pedig van egy átmenet, tehát sor így következik: büntetés, enyhébb büntetés, saját eszközökkel való rosszallás, helytelenítés, elutasítás, lehetőleg udvarias megszólás és ezután jön az elfogadás. A liberális felfogás, politika azt mondja, hogy az ember természetéből eredő - saját eszközökkel való rosszallást, helytelenítést, elutasítást, udvarias megszólást - tessék kérem elfelejteni, ha nincs bűn, akkor kötelező mosolyogva elfogadni.

A problémakör (az optimális uniformizálás) összefügg a szélesen limitált, alternatívált szabályozással is.

Nem szabad direkt, vagy indirekt erőszakkal, kényszerrel uniformizálni.

Azért az alapvető életszínvonal különbségeket (pl. az átlagéletkor 10-20 évvel rövidebb) és az alapvető igazságtalanságokat nem szabad az ellen-uniformizálás ürügyén elfogadni.

Ha valaki pl. az aránytalan kevés jövedelme okán idő előtt meghal, arra már nem lehet azt mondani: ja kérem sokféle színes világban élünk, de jó, hogy ilyen világban élünk.

A rossz, a diktatórikus társadalom (rendszer) és az uniformizálás összefüggései.

A diktatúrának két jellemzője van. Az egyik az óriási különbségek, a másik a kényszer. Pl. egy katonatársadalom, (pl. a kommunizmus) amennyiben abban kis különbségek vannak, és az önkéntes, nem nevezhető diktatúrának. Csakhogy gyakorlatilag szinte nem létezhet ilyen nagy-társadalom. Mert a katonatársadalomban szinte szükségszerűen kialakulnak az óriási különbségek (hatalmi különbségek mindenképpen) és szinte szükségszerűen a kényszer is jelen van. Mert az emberek (emberiség) jelentős része nem szereti katonatársadalmat, abban nem érzi jól magát. A katonatársadalom gyakorlatilag egy ellentmondásos társadalom. Egyfelől jelen van benne az egyenlőség az uniformizálás, és ennek az ellentéte is jelen van az óriási különbségek, és a kényszer.

(Ne felejtsük el, hogy van anarchikus diktatúra is ill. elfedett, nem nyilvánvaló diktatúra is. Létrejöhet anarchikus és elfedett katonatársadalom is.)

Tehát van összefüggés, de a lényeg mégis az igazságos arányos különbségekben és a kényszer erősségében keresendő.

Nincs uniformizálás, azaz egyediség van, nyilvánvalóan az egyéniség, az önálló akarat, az önrendelkezés egyik vonatkozása. De van egy másik szükséglet és szükségesség is. Ez pedig a rend, fegyelem, a szervezettség, az együttműködés szükségessége. Mindig felmerül a kérdés: mekkora és milyen az emberi társadalomnak leginkább megfelelő rend, fegyelem, szervezettség, együttműködés?

Egyfelől mindig előjön az arany középút megtalálása.

Másfelől előjön, hogy problémakört szét kell bontani különböző problémakörökre (termelés-fogyasztás, szabályozás, jog, diktatúra-demokrácia, stb.).

Harmadsorban meg kell tanulni az embereknek (és gyerekeknek is), hogy vannak időszakok, helyzetek, amikor a rendnek, fegyelemnek, szervezettségnek együttműködésnek, kell erősebben dominálni, és más lazább időszakokban, helyzetekben kevésbé kell dominálni a felsoroltaknak.

Az optimális uniformizálás és a választékbőség problémaköre szorosan összefügg.

 Érvényesüljön a lehető, legtöbb alternatíva – elv.

Vannak területek, pl. az állam belső szabályozása, ahol lehetséges alternatívák meglehetősen korlátozottak. Úgy is fogalmazhatok, hogy a fenti elv nem mindenhol, de sok területen érvényesülhet.

Itt nemcsak a piacgazdasági áruk és szolgáltatások választékbőségéről van szó.

Az állami szolgáltatások választási lehetőségéről is: pl. az orvos, a korház, az iskola választási lehetőségéről. Továbbá a művészetek, kultúrák közötti választási lehetőségről. Továbbá az információ, elméletek közötti választási lehetőséről. Továbbá, a nézetek, elvek, világnézetek, vallások, kultúrák közötti választási lehetőségről. Továbbá a vezetések, programok közötti választási lehetőségről.

Igen lényeges terület a közösségek közötti választás, illetve a rendszerek, életmódok (kultúrák) közötti választás. Erről egy korábbi „a helyes kisközösségi politika” c, fejezetben már elmélkedetem. Az önrendelkezés foka, demokrácia foka, a különböző életmódok (kultúrák), a rendszerek közötti választást a kisközösségi politikával lehet megoldani.   Ez is mint minden más gyerekcipőben jár. Nincsenek kidolgozva a közösségek jogai, de még az alapelvek sincsenek tisztázva.

Tulajdonképpen ez egyfajta döntéshozási logika is, amelynek a kényege: ha viszonylag zéró veszteséggel, kis erőfeszítéssel adhatunk választékot kevés embernek, akkor miért ne adjunk. A lehetséges legnagyobb választékbőséget tehát az határozza meg hogy az a társadalom, a többség számára mennyire káros.

Természetesen nem szabad a ló másik oldalára átesni és a többség számára valamilyen okból káros választékbőséget produkálni, csak azért, mert ez egy demokratikus, humánus elv. A választékbőség elve nem írhat felül, más fontos elveket, mint pl. az igazságosság elveit. Pl. a bűnözőknek, nem adhatunk fürdőszobás lakosztályt a választékbőség jegyében.

Miért hasznos a választékbőség?

Ha a cél a szükségletek kielégítése, akkor az nyilván fokozottabban jön létre, ha mindenki megtalálja maga igényének megfelelő szükséglet-kielégítést.

Továbbá, mit sem ér az önrendelkezés (szabadság), ha nincs választási lehetőség, ha egy adott kényszerhelyzetből lehet választani, pontosabban nem lehet választani. Az önrendelkezés alapvető szükséglet és így a választási lehetőség is alapvető szükséglet. Hogy ez így van az is igazolja, hogy létezik a vásárlási kényszer mint szenvedélybetegség. Tulajdonképpen ekkor a cél nélküli önmagában levő választás-igény uralkodik el az emberen.  Egyébként létezik a cél nélküli, a versenyzés érzéséért való versenyzés is, ami leginkább átfordul szabályozatlan harcba. Illetve sokféle mánia lehetséges de mindegyik arról szól hogy egy szükséglet igény (vágy) a többi felé emelkedik, megszűnik az egyén kiegyensúlyozott sokszínű igény-rendszere. Társadalmilag inkább értékrend-torzulásról beszélhetünk.

A választásért való választás is káros, nemcsak az egyén, de a társadalmi pazarlás a természetpusztítás miatt is.  Sajnos a fogyasztói rendszer a vásárlási mánia kialakulását, ha indirekt is, de erősíti, ezt a mániát, manapság már tömeges méretű.

Ez egy káros mellékhatása a választékbőségnek. Folytassuk azonban a pozitívumok elemzésével. A választás segíti az értelmes, önálló akaratszabadsággal rendelkező egyéniség kialakulását. A választékbőség nélkül nem alakulhat ki a kiválasztódás mechanizmusa, melynek lényege: a gyenge rossz minőségű eltűnik a jó, megmarad. Ez a mechanizmus hosszú távon részben (nem teljesen) biztosítja a fejlődést.

 Az önrendelkezés kiteljesedése, a teljesebb értelmesebb, önállóbb egyéniség, valamint a kiválasztódás mechanizmusa általi fejlődés, olyan erős pozitívumok, hogy számos káros mellékhatás ellenére is kijelenthetjük: a választékbőség (választási lehetőség bővülése) általában hasznos, és fejlesztendő. Nyilvánvaló, hogy még a jelenlegi választékbőség szempontjából a legfejlettebb rendszerben sem teljes a választékbőség, számos olyan terület van, ahol lehet és kell fejleszteni a választékbőséget, ez az egyik feladat: Ugyanakkor feladat a káros, trükkös választékbőség. Ill. látszat választékbőség csökkentése is.

Egy másik káros oldala a választékbőségnek hogy örökös szüntelen választási kényszer rendkívül macerás, idegesítő, energia és időigényes, főleg ha az nincs megkönnyítve az objektív tájékoztatással.

Kitérés a trükkös, látszat választék-bőségre.

A látszat, trükkös választékbőség ( kínálat) valósul meg: ha nagy a választék de az lényegében azonos, nincs meghatározó különbség. Ha nagy a választék, különbség is van, de a választék mindegyike a lehetségesnél rosszabb minőségű, vagy drágább (nehezen hozzáférhető, túl nagy az áldozat).  Másképpen, ha nagy, sőt hatalmas a választék, de abból igen kevés a jó, a minőségi, a nagyobb rész silány. Ilyenkor jön elő a szemétdomb effektus: minél nagyobb a szeméthalom annál nehezebb kiválasztani a kevés értéket belőle. Ez az effektus az információ, elméletek vonatkozásában manapság igen jellemző. Továbbá trükkös látszat választékbőség jön létre, ha választás ellenoldala a kereslet akadályozva van. Minél több ember választ annál inkább érvényesül a kiválasztódás mechanizmusából adódó fejlődés.  (A többség számára rossz eltűnik a jó megmarad.) Minél több ember választ annál inkább érvényesülnek a választás pozitívumai.

A gazdaságban igen gyakori a trükkös látszat választékbőség.  A monopol helyzet, a rejtett árkarterek, az agymosó reklámok, a rafinált  üzleti megoldások vagy választékszűkülést, vagy trükkös, látszat választékbőséget okoznak. Ugyanezek gátolják az igazságos versenyt.

A látszat, trükkös választékbőség természetes határa, hogy bizonyos számú választási lehetőségen felül nincs igazi választék. Hiába van ezerféle cipő a polcon, a választék nem százszorosa annak, ha csak tízféle cipő van. Az a veszély is fennáll hogy több száz gyenge minőségű és ehhez képest drága cipő csak balekok (óvatlan, jóindulatú emberek) számára készül. Egy telefontársaság (lehet ez biztosító, bank, stb.) pl. húszféle szolgáltatási csomagot ajánl. Logikusan megközelítve ez húszféle csomag nem lehet egyenlően előnyős, tehát akkor ebből tizenöt előnytelen. Erre persze lehet mondani, hogy mindenkinek más az előnyős.  A Róbert bácsi azonban, azt tenné, hogy a fogyasztó, adott havi fogyasztási struktúrája alapján, kiszámolná a legolcsóbb variációt, és ezt számlázná. Nem ezt teszik a társaságok, mert nem Róbert bácsikról van szó, hanem tőkésekről. Minél kevesebbet fizet a fogyasztó, annál kisebb lesz a szolgáltató haszna. A húszféle variációból tizenöt azért van, hogy az óvatlan kisember besétáljon a csapdába. Ugyanez igaz a banki szolgáltatásokra és általában minden termékre, szolgáltatásra.

Összefoglalva, a trükkös választékbőség egyik célja elhitetni, az emberekkel hogy van választási lehetőségük, miközben nincs. Eközben, és az már a másik cél, az óvatlan, jó szándékot feltételező, saját munkájával törődő embernek eladni a rossz, olcsó produktumot. 

A trükkös, látszat választékbőség nemcsak a termékek vonatkozásában lehetséges, hanem a társadalmi élet más területein is kialakulhat és jelenleg szép számmal ki is alakítják. Pl. a képviselő, ill. helyhatósági választás is trükkös, látszat választási lehetőség. Egyrészt a választékbőség (kínálat) szűkebb a lehetségesnél. A választék mindegyike a lehetségesnél alacsonyabb színvonalú. (Több rossz közül való választás, nem választás) A kereslet, a keresleti kiválasztás gátolva van, mert pl. nincs leváltási lehetőség. Az egyenlőtlen kampány és az agymosó reklám között is nyilvánvaló a párhuzam. Az előzőkből kiderült, hogy a demokratikus választás összefügg a valódi választékbőséggel.

A valódi választékbőség és az igazságos verseny között is nyilvánvaló a párhuzam. A különbség talán úgy fogalmazható meg, hogy elvileg az együttműködésben is létrehozható valódi választékbőség.

Az állam, az irányítás feladata lenne, hogy a hasznos választékot bővítse, a trükkös, látszatválasztékot csökkentse. A direkt szelekció általában csak korlátozottan ajánlott, viszont az objektív tájékoztatás lehetőséget ad a jó választásra, indirekt módón gátolja a trükkös, látszat választékbőséget.  Az objektív tájékoztatás nemcsak felsorolás de rendszerezett, elemezett tájékoztatás. Pl. egy adott termékcsoport minden lényeges paraméterének összehasonlítása. Olyan szempontok tulajdonságok elemzése is, amelyet a gyártó kereskedő nem szívesen hangoztat. Ugyanez igaz minden más választásra, ill. azzal kapcsolatos tájékoztatásra.

A túlzott választékbőség problémája.

Ennek az elmélkedésnek is van e tanulmányban előélete. Pl. érdemes a „néhány mellékes, e tanulmányból kimaradó, de azért fontos kategória” c. fejezetet átolvasni.

Az legfontosabb társadalmi probléma az hogy fenntartható e az egyenletes fejlődés a szükségletek egyre arányosabb fokozottabb kielégítése. Mégis úgy tűnik, hogyha ezt az előző problémát megoldja az emberiség, a jóléti társadalmakban jelentkezhetnek újabb problémák. Olyan problémák, melyek már most is jelentkeznek. Az egyik ilyen a túlzott választékbőség problémája. A túlzott választékbőség bizonyos vonatkozásban azonos a trükkös, átverős választékbőséggel.

Az alapprobléma tulajdonképpen az, hogy a választéknak nincs meg az élőszelekciója. Itt persze felmerülnek a következő ellenvetések. Ki végezze el az előzetes szelekciót? Ha nem a lakosság az emberek csinálják az előzetes szelekciót, akkor az torz, elfogult lesz. Ez jelenleg azért merül fel, mert az emberek nem hiszik el, hogy lehetnek olyan elfogulatlan szakemberek, akik részrehajlás nélkül képesek lennének, a valódi, az emberek érdekét néző előzetes szelekciót elvégezni. Még kevésbé hiszik el, hogy az állam lenne képes ilyen szakembereket kiállítani.

Itt viszont a demokrácia egyik alapproblémája is előjön. Igaz ez inkább a jövő problémája. Az rendben van, hogy a lakosság dönt minden lényeges kérdésben, de hogyan választódnak ki a lényeges kérdések és azokra adott négy-őt lényeges válaszalternatíva. Ugyanis az a helyzet, hogy száz, vagy ezer, vagy annál is több kérdéshalmazból (problémahalmazból) gyakorlatilag egy embernek igen nehéz kiválasztani a leglényegesebb (legsürgősebben, leginkább megoldandó) problémát kiválasztani. És ha ez meg is történik, akkor is ezekre adott megoldások száma megint csak elérheti a százat, vagy ezret, vagy annál is többet.

A túlzott választékbőség azonban megjelenhet a jelenlegi hétköznapok szintjén is. Megjelenhet a tárgyi termékek, szolgáltatások szintjén és annál fokozottabban a szellemi termékek szintjén. A szellemi termékek szintjén azért jelenik meg fokozottabban, mert silány szellemi terméket, könnyebb gyártani, mint silány tárgyi terméket.

Nézzük meg azonban egy egyszerű példával, hogy mi is a baj a túlzott választékbőséggel.

Van a környeztünkben pl. ötven műszaki üzlet, amelyikben lehet mosógépet vásárolni. Továbbá van a piacon összesen ötven típusú  mosógép, többnyire eltérő árral. Tehát a választónak (a fogyasztónak) igen nehéz dolga van. Igen sok idejét, energiáját elveszi, hogy a jó választás érdekében egyfelől át kell néznie az összes típus tulajdonságait, árait. Ez legalább ötven, vagy annál is több adatsor átnézése, értékelése. És akkor még ott van a többi termék is. És ha átnézi, még akkor is fennáll a tévedés lehetősége. Minél nagyobb a választékbőség, annál nagyobb a tévedés lehetősége. De a termelőknek, legalábbis a jó, (viszonylag olcsó) terméket előállítóknak sem kedvező ez helyzet. Ugyanis ebben helyzetben a kelleténél több silány terméket, és a kelleténél kevesebb jó terméket fognak megvásárolni. A silány terméket gyártók éppen e jelenség által maradhatnak a piacon.   Kijelenthető, hogy ez esetben (mosógép esetében) az ötvenes szám már túlzott, optimálisabb lenne a húszas szám. Méghozzá a legjobb húsz típus.  A szellemi termékek vonatkozásában ezek a számok jelentősen megnőnek. Mivel foglalkozzon pl. az ember a szellemi önképzés, önépítés keretében? Irdatlan mennyiségű információ elmélet, művészet árad az ember felé. Nem árt, ha az ember szétválasztja: ez az információ csak a könnyed szórakozás keretében áramlik hozzám, lényegében el kell felejtenem. Illetve, ez az információ, viszont lényeges ennek bennem részben meg kell maradnia.

Ez tehát belső szelekció, amely fontos, de sajnos önmagában nem elég. A jövő fejlettebb rendszerében szükség van egy külső objektív előzetes szelekcióra is. Először is azt kell látni, hogy minden terméknek megvan az optimális választéka. A múltban a túl kicsi választék volt a probléma. Jelenleg vegyes a helyzet, de már esetenként megjelenik a túl nagy választék problémája is. A jövőben valószínűleg egyre inkább a túl nagy választék problémája jelenik meg, persze a jelenlegi tendencia mellett.

Mielőtt tovább mennék, egy kicsit kategorizálnák, milyen előzetes szelekciók lehetnek:

A politikai programok, a törvényjavaslatok előzetes szelekciója. A politikai vezetőjelöltek előzetes szelekciója. A szellemi termékek, a szellemi önképzés előzetes szelekciója. A tárgyi termékek, szolgáltatások előzetes szelekciója.

Milyen a jó előzetes szelekció? Elfogulatlan, tárgyilagos, objektív, és az emberek szemében is az.  Elsősorban, ha lehetséges, akkor véleményez. Ha ez nem lehet, akkor indirekt, szabályoz pl. magasabb adóval. Ha ez sem lehet, akkor limitáltan, alternatívákat nyújtóan szabályoz. Ha ez sem lehet, akkor direkt szabályoz, tilt. Tehát a szelektálás lehetőleg direkt ne korlátozza megjelenést, és csak befolyásolja (ne határozza meg) a választást.

Mint ahogy korábban szó volt róla, elképzelésem szerint a jövő rendszerében lesznek független, tudományos, demokratikus testületek, melyek a politikai programokat, a törvényjavaslatokat, valamint vezető jelölteket előzetesen szelektálnák a fenti elvek alapján.. Tovább arról is volt szó, hogy tárgyi termékek, szolgáltatások előzetes szelekciója sem lehetetlen, ugyancsak független, tudományos, demokratikus, testületek szervezetek által. Itt többféle elképzelés is lehetséges. Az egyikről az adózás keretén belül beszéltem. Már most is vannak termékek, amelyek a károsságuk kapcsán magasabb adót fizetnek. Egy másik elképzelés szerint az adott szervezet összehasonlító véleményezéseket adna ki.  Pl. az összes mosógép közül kiemelné a legjobb húszat és persze adatokkal meg is indokolná a szelekciót.  Erről talán a fogyasztástorzító fejezet keretén belül beszéltem.

Néhány további gondolat az előzetes szelekcióról.

A probléma akkor merül fel, ha túl nagy választék. Kis, közepes választék szelekcióját a lakosság a népréteg (a közvetlen demokrácia) is el tudja végezni.

Az előzetes szelekciónak persze csak a közepes optimális választékra kell leszűkíteni a választékot. Pl. az énekes verseny alkalmával 50 főre. Ebből az ötven főből már a közönség is képes választani. Mindennek (terméknek, szolgáltatásnak, elméletnek, programnak, törvényjavaslatnak vezetőjelöltnek, stb.) a célja, hogy végső a népréteg (lakosság) általi választék legyen. Minden lakosság általi választéknak van egy optimális nagysága. Azon nagyság, amely a lehető legnagyobb, de a lakosság képes a választást végrehajtani. Az optimális választék nagyságát meghatározza a választás bonyolultsága, a fontossága, a döntési idő, az eredeti választék nagysága és választék jellege. 

Az előzetes szelekciót kétségkívül független, elfogulatlan, tudományos (szakmai), demokratikus testületnek (zsűrinek) kell elvégeznie. Ellenben az előzetes szelekció ellenőrzésébe is be lehet vonni a lakosságot és a civil szférát. Ettől válik a szelektáló testület demokratikussá. Minderre egy későbbi fejezetben még visszatérek. 

A legnehezebb kérdés kétségtelenül a szellemi termékek előzetes szelekciója. Itt jelenleg egy ellentmondásos helyzet van. Egyfelől a hivatalos oktatás, tájékoztatás politika felől talán még mindig túl kicsi a választékbőség. Ezt a választékbőséget az állami oktatásban, tájékoztatásban hogyan lehet az optimális szám közelébe vinni erről már szintén beszéltem.

Másfelől viszont a minden máshonnan (társadalom, média, internet, stb.) érkező információ, hír, elmélet, művészet, stb. választéka már túl nagy. Az egyén felé csak áramlik a sokmillió információ, szinte ideje sincs azokat érdemben átnézni, szelektálni. A rossz hamis elméletek, hírek információk, művészetek kiszorítják a jó az igaz az értékes információkat, híreket, elméleteket, műveket. Az egyén szellemi, lelki önképzése, építkezése így kétségessé válik. Kérdés: mi lenne, ha jelenleg élne Jézus, Spinoza, Voltaire, Marx, stb., akik valószínűleg a kornak megfelelő nagyszerű szellemi alkotásokat hoznának létre? Nagy valószínűséggel a gondolataik nem tudnának elterjedni oly mértékben, ahogy azok elterjedtek saját korukban, ill. a korábbi évezredekben, évszázadokban.

Félő viszont, e nélkül nincs igazán fejlődés. Megmondom őszintén, gőzöm sincs, hogyan oldhatná meg ezt a rendszer. Némely, kirívóan káros szellemi termékeket (pl. akciófilmek, bugyuta műsorok, stb.) minősíthetne az állam, pl. erősebben, adóztathatná. Ugyanakkor a szellemi termékek többségét nem képes az állam és más sem objektívan szelektálni. Arról van némi elképzelésem, hogy az egyének hogyan oldhatnák meg (csak részben képesek megoldani) ezt a problémát. Erről egy másik rendszertényezőben beszélek.

Mindenesetre úgy gondolom, hogy a jövő fejlettebb rendszere foglakozna ezzel a problémával.

A választékbőséggel kapcsolatos feladatok problémája.

A választékbőség fogalma igencsak általános. Ez olyasmi lenne, mint az esélyegyenlőségi minisztérium, ami annyira általános, hogy nem szól semmiről. Lényegében van a politikai jellegű választékbőség és van a gazdasági választékbőség. A politikai jellegű választékbőség, pl., hogy a lelki szükségletek kielégítése között is választhassunk. Pl. hogy életmódok rendszerek között is választhassunk. Pl., hogy vezetések között is választhassunk. Ezt a választékbőséget a különböző rendszertényezők talán biztosítják. A gazdasági választékbőség az, hogy termékek, szolgáltatások között választhassunk szélesebb értelemben. Ebbe beletartozik az, hogy választhassunk pl. az iskolák között, az orvosok között, a sportok között, a munkák között, az információk a tájékoztatások, stb. között. Természetesen választhassunk a konkrét árúk között, vagyis legyen árubőség és választékbőség. Aki figyelmesen elolvasta ezt a tanulmányt, az rájöhetett arra, hogy a választékbőség növekedésének mesterséges és természetes gátjaival a különböző fejezetekben foglalkoztam, jóllehet nem így neveztem a problémát. A természetes szükségszerű gátakkal nincs mit tenni, a mesterséges fölösleges gátakat azonban le lehet rombolni.

Az én elképzelésem szerint lehetséges, és szükséges  egy olyan testület amelyik kimondottan  a felsorolt és a felsorolásból hiányzó választékbőséggel foglalkozik, azok mesterséges fölösleges gátjait és azok megszüntetésének lehetőségét vizsgálná és ezen vizsgálatokat gyakorlati törvényekben, hatósági eljárásokban, intézkedésekben is realizálná.   Ha van versenyhivatal, akkor lehet választékbőség hivatal, ill. ilyen legfelső jogalkotó, irányító, felügyelő testületrész is. Továbbá eme testület, szervezet foglalkozna a trükkös választékbőséggel Továbbá a túlzott választékbőséggel és az előzetes szelekcióval. Persze az előzetes szelekcióval, más testületek, szervezetek is foglalkoznak. 

Valamint lehetnek ilyen tevékenységű jogalkalmazó, ellenőrző szervek is.

Általános feladat.

Szükséges, hogy a választék minden tekintetben bővüljön. Ez azonban nem jelentheti a fölösleges termékek, szolgáltatások megjelenését, a szelekció, az átgondoltság, a tervezettség hiányát. És nem jelenti a káros termékek, szolgáltatások megjelenését. (És ide lehet venni a szellemi termékeket is.) Sőt, a pontos kiszámolást, a pontos szelekciót, a pontos tervezést jelenti, azt, hogy pontosan annyi fajta hasznos termék, szolgáltatás jelenjen meg amennyire igény van.

(Az igények pedig fokozatosan bővülnek) És káros termék, szolgáltatás akkor sem jelenhet meg, ha igény van rá.

Feladatok.

Az optimális uniformizálás elveinek tisztázása.

A társadalmi, gazdasági rendszer átvizsgálása és ahol lehet a választék bővítésének elősegítése az állam eszközeivel (hitel, adó, könnyített szabályozás, közvetlen segítség, oktatás, tájékoztatás).  Bő, de eltérő, ugyanakkor a lehetőségekhez képest jó minőségű választék feltételinek megteremtése. A trükkös, látszat választékbőségek kiszűrése, adott esetben direkt ellenintézkedés. A túlzott választék csökkentése elsősorban előzetes véleményező szelekcióval. Az objektív tájékoztatás biztosítása. Általában a választékot bővíteni kell, az optimális szintig az állami területeken (közoktatás köztájékoztatás, egészségügy, és más állami szolgáltatások).  A trükkös, választékbőség mindenhol lehetséges. Általában a választékot objektívan szűkíteni, szelektálni kell az optimális szintig. A jelenben egyes magángazdasági termékek szolgáltatások vonatkozásában, de főleg a szellemi termékek vonatkozásában. Elsősorban a médiákon, interneten, egyéb forrásokból hömpölygő értéktelen információk, hírek, elméletek, álművészetek problémájáról van szó. A szellemi szemetelés és az információrobbanás problémájáról.

(A jövőben pedig valószínűleg túlzott választék lehet a politikai programok, a törvényjavaslatok a vezetőjelöltek vonatkozásában. Jelenleg e területeken nincs túlzott választék, legfeljebb a trükkös választékbőség van. De már most is szükséges lenne a független tudományos demokratikus testület előzetes szelekciója, a vezetőjelöltek vonatkozásában.) 

Az optimális előzetes szelekció, ill. az optimális lakossági választék biztosítása a rendszer minden területén, ahol erre szükség van.  

Ezek a feladatok egy független, demokratikus tudományos testületet (vezetésrészt) igényelnek. Kell egy olyan testület, ill. szervezett, amelyik ezen problémakör ismerője és felügyelője. 

Kétségtelen hogy e testület és több más testület (pl. a jó versenyért felelős testület) feladatai átfedik egymást. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a feladatok között van olyan, amit más testület nem oldhat meg, ezért ez egy önálló feladatkör és rendszertényező, amely független tudományos demokratikus testületet, testületrészt igényel.

A keresleti kiválasztás biztosítása lényegében nem más, mint annak a megakadályozása, hogy egy szűk kisebbség véleménye választása érvényesüljön. Ez pedig nem más, mint a demokrácia biztosítása. Ezt természetesen nem sorolom e rendszertényező feladatai közé. A demokrácia ezer feladatából minden rendszertényezőre jut néhány.

E rendszertényező történelmi és százalékos értékelése.

A történelmi értékelés szempontjai hasonlók, mint a verseny értékelésének szempontjai, viszont a jelentősége jóval kisebb.

A korábbi rendszerekben több okból nem volt valódi választékbőség. Egyrészt a gazdasági technikai fejletlenség miatt. Másrészt a vezetésnek sokkal kényelmesebb egy egységesítő politikát folytatni, mint választékbővítő politikát.  Ráadásul a diktatúrák pedig hajlamosak is az egységesítésre. Voltak olyan rendszerek, melyek nem gátolták, de nem is segítették a választékbővülést. Talán az államkapitalizmus az egyetlen olyan rendszer ahol főleg tudat alatt, ráérzett a vezetés hogy választékbővülés (a verseny is) hasznos és ezért támogatni kell. Ráérzett arra, hogy a választékbővülés (a verseny is) önmagában nem okoz teljes demokráciát nem fenyegeti a rendszert, viszont hangulatjavító (szükségletkielégítő) tényező.  Persze a jelenlegi rendszerben is igen nagyarányú a trükkös, látszat választékbőség, itt sem alakult ki a tudatos, tudományos elmélet és ebből adódóan ilyen gyakorlat sem. Sajnos a brezsnyevi szocializmus még idáig sem jutott el. Bár brezsnyevi szocializmus már nem volt kifejezetten egységesítő, uniformizáló, mint a sztálinizmus, de indirekt módón az volt. A túlzott központi irányítással, a túlszabályozással, a piacgazdaság elvetésével, és egyebekkel gátolták a választékbőséget.

Ismétlem a jelen rendszer értékelését az húzza le, hogy igen jelentős a trükkös, látszat választékbőség.

Rabszolgatartó rendszer 0,4%, feudalizmus 0,8%, klasszikus kapitalizmus 1,2%, jelenlegi államkapitalizmus 1,6%, brezsnyevi szocializmus 1,3%, jelenlegi kínai szocializmus 1,6% (?). A tényleges demokráciában elérhető százalék, ha felsorolt feladatok nagyrészt teljesítve lesznek 2%.

A verseny és a választékbőség összefügg, de nem ugyanaz. Ha együttműködési szabályrendszer van kidolgozva, akkor a kiválasztódás törvénye működhet rivalizálás nélkül is.

A megújulás, fejlődés (külön) gyakorlati szempontból. Rendszertényező. Az ABC/2 ábra. A D. jelű ( fejlődés) ábrák.

Ez is egy összefoglaló, kiegészítő jellegű fejezet (hiszen az egész tanulmány jobbára a fejlődésről szól), amely kiegészítő (kimaradt) feladatokat is megfogalmaz.

Ismétléssel kezdem.

A társadalmi alapvető ellentmondásai és azok feloldása. Mi a helyes nézet, és ebből adódó cselekvés. A természettudományos igazságok, és a társadalomtudományos igazságok (a jó, kellemes, az igazságosság) igazságai, ezekből is társadalomtudományos alapigazságok.

Kezdjük onnan, hogy kétféle igazság van, az igaz, igazságai, és a jó a kellemes, az igazságosság igazságai. Az igaz, igazságait nevezhetjük az érzékelés az érzékszervek igazságainak is. (És nevezhetjük természettudományos igazságoknak is amennyiben az emberek kívüli világra jellemzőek.  A jó, a kellemes, az igazságosság (a hasznos a szép, stb.) igazságait, nevezhetjük az érzések, érzelmek igazságainak. (És nevezhetjük társadalomtudományos igazságoknak amennyiben azon világra jellemzőek, amelyben az ember áll a központban.)

Az érzékszervek igazságai (a műszerek mérése is végső soron az érzékszerveinken keresztül hatnak) bizonyíthatóbbak, konkrétabbak. Ez abból ered (abból is), hogy az érzékelés megfoghatóbb, konkrétabb és egységesebb, mint az érzése, érzelem.

Ebben a tanulmányban azt állítom, sok módón bizonyítom, hogy mindkét igazság a természet, Isten igazságai. Vagyis, hogy nem az ember hozza létre az igazságokat, az ember csak felfedezi, bizonyítja, alkalmazza az igazságokat.  Ugyanakkor itt egy másik állítást is teszek: a jó, a kellemes az igazságosság igazságai (főleg az alapigazságok) részben természeti Isteni igazságok (bizonyíthatók és bizonyítás erősségével arányosan igazságok), részben a többség elfogadása és ebből fakadó cselekvése határozza meg az igazságot.

Nézzünk pl. egy természettudományos igazságot: a föld gömbölyű és forog a tengelye körül.

Ezt viszonylag könnyű konkrétan bizonyítna. Pl. valaki kinéz egy űrhajóból, vagy onnan filmet készít. Vagy elindul egy hajóval, repülővel egy irányban és megérkezik oda, ahonnan elindult.  A közvetett bizonyítékok is elég konkrétak, így tehető össze a nap a hold, a csillagok, a bolygók mozgása logikusan. Ez az igazság, (a föld gömbölyű) akkor is gazság volt, amikor az emberek azt hitték, hogy nem gömbölyű. És akkor is igazság volt, amikor csak egy ember, vagy néhány ember gondolta azt, hogy gömbölyű. De fel kell tenni a kérdést, mit ér az igazság, anélkül, hogy az emberek felismerik, elfogadják és alkalmazzák? Sajnos azt kell erre válaszolni, hogy az emberi felismerés, elfogadás és alkalmazás nélkül az igazság értelmetlen haszontalan. Árnyaltabban fogalmazva: az igazság, felismerés, elfogadás és alkalmazás nélkül valamennyivel értelmetlenebb, haszontalanabb, mint felismeréssel, elfogadással, alkalmazással, kiváltképpen a társadalomtudományos igazságok vonatkozásában. Azt mondom, az igazságnak ezek szerint két kiterjedése van: ez egyik az igazságtartalma, beleesik az igazság 30%-os mezőjébe. Az ember számára hasznos igazságnak tartalmazni kell az előző kiterjedést, feltételt, és tartalmaznia kell azt is, hogy az emberek felismerjék, elfogadják és alkalmazzák. Az ember számára hasznos igazság, magasabb rendű igazság, mint az egyszerű igazság. 

Most felsorolok néhány társadalomtudományos alapigazságot. Ezek az én véleményem szerinti alapigazságok de ez sem biztos.

1. Az emberi élet legfőbb célja, hogy minél több ember, (beleértve magamat is) és állat is, éljen, egyre jobban, kellemesebben, egészségesen, igazságosabban, boldogabban. (Talán növény is.)

2. Az ember önakaratából képes egyre jobban, kellemesebben, egészségesebben, igazságosabban élni, van ilyen fejlődési lehetőség. Valószínűleg mindig is lesz ilyen fejlődési lehetőség, de jelenleg és még sokáig biztosan van ilyen fejlődési lehetőség.

3. A jó, kellemes, igazságos, stb. élet ellen hat az indokolatlan másnak ártás.  Ezért az indokolatlan másnak ártást meg kell szüntetni, el kell ítélni, meg kell büntetni. (Ne ölj, ne lopj, stb. a tízparancsolat egy része is erről szól, nem szabad másnak ártani.)

Indokolt másnak ártás, ami önvédelmi jellegű. A közösség szerve az állam elítél egy veszélyeztetőt, de csak akkor, ha veszélyeztetés igen erős, vagyis igen nagy valószínűséggel, másnak ártásba torkollik. Vagy elítél egy másnak ártót, amit végső soron önvédelemből tesz. (Egyrészt visszaszerzi a visszaszerezhetőt. Másrészt a valószínűleg erősen veszélyeztetőt semlegesíti. Harmadrészt a többiek számára példát mutat: nem ártsatok másnak.)

4. A jó, a kellemes az igazságosság igazságai (főleg az alapigazságok) részben természeti Isteni igazságok (bizonyíthatók és bizonyítás erősségével arányosan igazságok), részben a többség elfogadása és ebből fakadó cselekvése határozza meg az igazságot. Az igazság, felismerés, elfogadás és alkalmazás nélkül valamennyivel értelmetlenebb, haszontalanabb, mint felismeréssel, elfogadással, alkalmazással, kiváltképpen a társadalomtudományos igazságok vonatkozásában.

Azért ezeket, az igazságokat nehezebb konkrétan bizonyítani, mint pl. azt, hogy a föld gömbölyű.

 De itt elém, vagy az emberek elé állhat, egy másik ember és azt mondhatja ezek a te igazságaid, de az én igazságaim egészen mások. Pl. ezek.

Nem minél több ember éljen egyre jobban, kellemesebben, egészségesebben, igazságosabban, stb. csak az emberek egy kiváltságos része csoportja (rétege, népe) éljen egyre jobban, kellemsebben egészségesebben, stb..– mondja a másik ember.

A második ponttal sem értek egyet, mert szerintem, az emberi fejlődés véges, pl. azért, mert egy bizonyos szint felett nem fokozható, a jobb, kellemesebb élet. És jelenleg már elértük ezt a szintet. És az önálló akarat sincs – mondja másik ember.

És egyébként nincs emberiségi többség. Az emberiség csoportokra, közösségekre, népekre, nemzetekre oszlik, ha van is „többség dönt” elv, akkor is csak ezen csoportok, közösségek, népeken nemzeteteken belül lehetséges.  A csoportoknak közösségeknek, népeknek, nemzeteknek pedig önrendelkezést kell adni, vagyis nekik kell eldönteni, (más nem szólhat bele) hogy többek között milyen társadalomtudományos alapigazságokat fogadnak el – mondja a másik ember.

A harmadik pont ezek szerint így módosul, Bizonyos emberek, csoportok, népek nemzetek pl. a felsőbbrendűségük miatt, árthatnak másnak. Az indokolatlan másnak ártás nem mindig bűn – mondja a másik ember.

Tehát egy másik embernek ezek a nézetei. (Egy harmadik ember pedig azt mondja, egyiktőknek sincs igaza, mert ez, és ez az igazság. Egy negyedik ember pedig megint más, igazságokkal áll, elő és így tovább.)

Na akkor ezek a vitatkozó emberek, ha normálisak azt mondják: akkor érveljünk, bizonyítsunk, így döntsük el, kinek van igaza. És lehet is érvelni, bizonyítani még az ilyen elvont kérdésekben is. Vannak logikai érvelések, bizonyítások, vannak statisztikai érvelések bizonyítások, és talán egyebek is. De az is kétségtelen, hogy a konkrét bizonyításnak (itt a film, láthatod a saját szemeddel) alig van lehetősége.

5. Itt jön az én alapigazságom, amely negyedik pontból ered: akkor mindenki mondja el a saját igazságát, annak bizonyítását és az igazság az lesz, amit elfogadnak az emberek, méghozzá amit, minél több ember elfogad. Még pontosabban, az lesz az igazság (de ez elsősorban a társadalomtudományos, a jó, a kellemes, az igazságos alapigazságára vonatkozik), amit az emberek többsége elfogad és a többségen belül is, amit minél több ember elfogad, feltéve, ha a tájékoztatás egyenlő és egyenes, őszinte.

De miért is igazság, szerintem a fenti igazság. Valakinek, valakiknek el kell dönteni, hogy mi az igazság. Mert elmondnak kettő, vagy három, vagy négy, stb. igazságot, de ezek így önmagában csak elmondások lesznek. Ha senki nem fogadja el ezeket, akkor ezek csak üres szavak, pusztába kiáltott mondatok lesznek. Ha hatmilliárdból csak ketten-hárman fogadják el, annak sincs sok értelme. Ebből a logikából kiindulva: minél többen fogadják el, annál több értelme lesz az igazságnak, annál magasabb rendű lesz az igazság, amelynek azért van egy másik kiterjedése is: valóban a természeti, Isteni igazságot tartalmazza. Döntse el egy szűk (tudós, vagy más) csoport, melyik a nagyobb igazság – jöhet a felvetés. De ezzel csak egy újabb vitát nyitunk: kikből álljon ez a szűk csoport? Miért pont azokból és mi garantálja, hogy ilyen általános alapvető társadalomtudományos (a jó, kellemes igazságos igazságait) igazságokat bárki képes elfogulatlanul eldönteni. Ez a vita ugyanolyan eldönthetetlen lesz, mint az eredeti vita. Egyébként pedig mivel a kellemest, a jót kell eldönteni, tehát érzésekről, érzelmekről van szó, csak mindenki összesített érzése adhat ki egy átlagos általános egyben igaz megoldást.  Tehát marad az egyetlen megoldás a többség elfogadása, a többség döntése határozhatja meg az igazságot.

Tehát én előálltam ezzel a négy igazsággal, és e tanulmányban további ezer igazsággal, mások is álljanak elő, és aztán döntsön a többség.

6. Mielőtt tovább megyek, megint meg kell fogalmazni egy alapvető igazságot: a közvetlen demokrácia, a többség elfogadása, döntése, többek között egy alapvető igazság-meghatározó tényező. 

Az egy külön tanulmányt érdemel, hogy gyakorlatilag hogyan fogadhatja el, ill. fogadja el a többség az igazságot.  Mert itt a népszavazási rendszerről is szó van, az alkotmánymosósításról is szó van, és az emberi tudat alakulásáról is szó van.

A négy pontból a harmadikat tulajdonképpen már elfogadta az emberiség többsége.

Ismételt 3. pont. A jó, kellemes, igazságos, stb. élet ellen hat az indokolatlan másnak ártás.  Ezért az indokolatlan másnak ártást meg kell szüntetni, el kell ítélni, meg kell büntetni. (Ne ölj, ne lopj, stb. a tízparancsolat egy része is erről szól, nem szabad másnak ártani.)

Indokolt másnak ártás, ami önvédelmi jellegű. A közösség szerve az állam elítél egy veszélyeztetőt, de csak akkor, ha veszélyeztetés igen erős, vagyis igen nagy valószínűséggel másnak ártásba torkollik. Vagy elítél egy másnak ártót, amit végső soron önvédelemből tesz. (Egyrészt visszaszerzi a visszaszerezhetőt. Másrészt a valószínűleg erősen veszélyeztetőt semlegesíti. Harmadrészt a többiek számára példát mutat: nem ártsatok másnak.)

A másik három pontot nem egyértelműen fogadta el, csak részben esetleg jelentős részben. A harmadik pontot elfogadta az emberiség annak ellenére, hogy nem történt ez ügyben népszavazás, sok alkotmány nem is tartalmazza. És az emberiség fogadta el annak ellenére, hogy gyakorlatilag csoportok, közösségek, népek, nemzetek vannak. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy lehetséges egy elfogadás, amely nem népszavazással történik, amelyik lassú és kanyargós, de mégis egyértelmű és az egész emberiségre vonatkozó elfogadás. Tehát létezik ilyen, nem lehetetlen. (Ugyankor én azt mondom, hogy fel is lehet gyorsítani az ilyen elfogadásokat, de erre itt nem térek ki.)

Ha a harmadik pont jelenleg el van fogadva, akkor már van legalább egyetlen biztos pont, amiből ki lehet indulni.

A következő „igazság: egyébként nincs emberiségi többség. Az emberiség csoportokra, közösségekre, népekre, nemzetekre oszlik, ha van is „többség dönt” elv, akkor is csak ezen csoportok, közösségek, népeken nemzeteteken belül lehetséges.  A csoportoknak közösségeknek, népeknek, nemzeteknek pedig önrendelkezést kell adni, vagyis nekik kell eldönteni, (más nem szólhat bele) hogy többek között milyen társadalomtudományos alapigazságokat fogadnak el – mondja a másik ember.

Ezt az igazságot én hajlandó vagyok elfogadni. De ha el is fogadom (bárki elfogadja) akkor is utána kell tenni az emberiség által elfogadott harmadik pontot, amely ez esetben így szól. Rendben van minden csoport, közösség, nép, nemzet maga határozza meg az alapvető igazságokat, de másnak, más csoportnak, közösségnek, népnek, nemzetnek, indokkatlanul nem árthat. Beleértve a jövő embereit, akik most gyerekek és talán azokat is, akik ezután fognak megszületni. És mit jelent ez.

Azt, hogy mégis eljutottunk az emberiségig. És azt is jelenti, hogy az első pont is valószínűleg igaz. Ha senki nem árthat másnak, akkor azt sem teheti, hogy a másikat akadályozza abban, hogy jobb, kellemesebb, egészségesebb, igazságosabb élete éljen. Minél több ember, a lehető legtöbb ember éljen jól kellemesen, egészségesen igazságosan, ez csak azzal lehet összhangban, hogy tilos a másnak ártás. Nem minden embernek kell jól, kellemesen, egészséges, igazságosan élni, csak az emberek egy részének - ez azt jelenti, hogy lehet ártani azoknak, akik nem tartoznak a kiváltságos emberek közé. Mert mit mond, és mit tesz ez az önző társaság. Mi nem vagyunk senki ellen mi csak saját érdekeinket, követjük. Ehhez mindenkinek joga van, a gyengéknek is meg van adva az esély erre. A tolvaj a rabló, a gyilkos is vallhatja ezen „igazságot”, mindenki rabolhat, lophat, gyilkolhat, tehát egyenlőség van. De az igazságossági alapelv, a harmadik pont, amelyet viszont már az emberiség többsége elfogadott, ezért igazság, kimondja: nem árthatsz másnak.

Viszont gyakorlatilag harmadik pont sem érvényesül teljesen, mert, pl. érdemtelen jövedelemszerzéssel jelenleg is, lehet ártani másnak. Pontosabban, amíg nincs pontosan tisztázva, értelmezve mit is jelent a „tilos indokolatlanul mának ártani”, amíg jogi alapelvek nincsenek tisztázva (betartva pedig még kevésbé) addig ezek az alapigazságok csak részben hasznosított (hasznos) igazságok. Pl., addig nem lehet a másnak ártást elméletileg megszüntetni, amíg nem tisztázott az arányosság. Mert másnak ártás létrejöhet úgy is, hogy valaki a közös tartályba betesz X mennyiségű hasznos munkát, terméket, de annak az ötszörösét veszi ki. És akkor a másiknak, könnyen kiszámolható, a hasznos munkájának csak az ötödrésze jut. Ha pedig a hasznos munkát szinte lehetetlen pontosan megállapítani, akkor az arányosságot kell pontosan megállapítani. Tehát elég sok mindent kell értelmezni azzal kapcsolatban: mikor jön létre a másnak ártás.  Ha helyesen van értelmezve a „tilos másnak ártani” akkor a már szinte minden társadalomtudományos alapigazság jelentős részben bizonyított.

Tehát az emberiség számára hasznos igazságok, magasabb rendű igazságok ezek szerint nem kettő, de három feltételhez vannak kötve. Egyrészt legyen magas az igazságtartalmuk. Másrészt a többség, minél több ember ismerje, fogadja el, és alkalmazza azokat. Harmadrészt, az alkalmazás legyen szinte teljes, vagyis az igazság legyen helyesen kibontva, értelmezve és ezek szerint legyen megvalósítva.

De kétségtelenül a második pont, amely jelenleg legkevésbé elfogadott.

Vagyis, hogy van fejlődési lehetőség, lehet sokkal jobb, kellemesebb, egészségesebb, igazságosabb életet élni, főleg ha a jelen állapotaiból indulunk ki.  Ugyanis jelenleg mást sem hallunk, mint azt, hogy ez már a szinte tökéletes rendszer. Mert ezen állítás azt mondja, hogy fejlődhet pl. az autó, a mosógép, a gyógyítás, stb. tehát ebben az irányban van némi fejlődés. De pl. az igazságszolgáltatás, nem fejlődhet, a társadalmi igazságtalanságok is fennmaradnak, vagyis azért nem mindenkinek jár majd a legmagasabb fokú egészség. A jelen igazságtalan háborúi is fennmaradnak, mint pl. az iraki háború. Fennmarad az is, hogy bizonyos problémák, (mint pl. a természetpusztítás) megoldatlan kardként lógnak az emberiség feje felett. És még sorolhatnám a rendszerből eredő azon problémákat, amelyek miatt a jelen és sokak szerint a jövő élete is, megreked egy viszonylag rossz, kellemetlen egészségtelen, igazságtalan szinten. De sajnos ettől sokkal veszélyesebb a helyzet. Mert fel kell tenni a kérdést: miért jöhetett létre az emberiség történelmében az 1910-1945-ig tartó szakasz (vagy 1910 -1953-ig tartó szakasz), amikor nemcsak megrekedt a fejlődés, de az átlagosnál mondjuk kétszáz millióval többen oktalanul szenvedtek, és ennek a negyede meg is halt. És sajnos meg kell állapítani, hogy nemcsak stagnálás van, de létezik válság-láncreakció is, mély hullámvölgy is van. Sőt világ-katarzis is lehetséges.

Az 1910-45-ig tartó szakasz azért jött létre, mert nem volt elégséges a fejlődés. 

Ekkora katarzis nem jöhetett véletlenül össze, és az sem indok hogy megszületett néhány diktátor. És az sem indok hogy az emberek egy része előítéletes, soviniszta, rasszista volt. És az sem indok, hogy a szélsőséges politikai erőket nem korlátozták eléggé. Illetve ezek csak résztényezők voltak, a sok között. Az indok: a társadalmi és erkölcsi fejlődés nem volt elégséges, már jó ideje nem volt elégséges, csak ebben az időszakaszban erjedtek meg a problémák  

A fejlődést is értelmezni kell. Mert az rendben van, hogy szükséges változás, de a változás lehet rossz irányú is. Merre van a jó irány, ez az egyik kérdés.

És másik kérdés: hogyan menjünk a jó irányban lassan békésen, vagy gyorsan, esetleg erőszakosan? Egyenletesen, vagy ha megérett helyzet?

Mi jelent a szélsőségesség: erőszakos változtatást? Vagy csak gyors erőteljes, nagyarányú változtatást? Vagy rossz irányú változtatást? 

A jó irány arra van ahol a nagyobb, a magasabb rendű igazságok (célok) vannak.

Az előzőek értelmében, az a stratégiai jó irány, amit annak tart a nép.

„Döntsön a többség” elvnek azonban van egy feltétele, az egyenlő és öszinte (nem manipulatív) tájékoztatás. És ez sajnos jelenleg nincs meg. 

A nagyon lassú, békés változással az a baj, hogy az már stagnálás, amely nem tart lépést a természettudományos, technikai fejlődéssel, valamint az emberek igénynövekedésével. Jó példa erre: a természetrombolással nem tart lépést a természetrombolás rendszerbeli megállítása. Az államnak, a jelenleginél sokkal radikálisabb lépéseket, változásokat (anyagi fogyasztáscsökkentést, innovációs stratégiát, ez irányú oktatást, stb.) kellene tennie, hogy lépést tartson a fejlődés a szükséges fejlődéssel. Ugyanakkor a béke, a demokrácia, az igazságosság felé nem lehet erőszakkal haladni. A rossz irányú és az erőszakos változás: rossz változás. A nagyon lassú, békés változás: szintén rossz változás. A nagyon gyors, jelentős változás: rossz változás. Viszont ha lemaradás van, akkor sietni kell. Talán egyszer a társadalomtudomány meg tudja mondani, hogy milyen helyzetben mennyi kisebb törvényt, nagyobb törvényt kell meghozni, megváltoztatni, hogy az optimális fejlődés fennmaradjon.

Tehát a fejlődés alapigazságát is értelmezni kell, vagyis meg kell állapítani további fejlődési alapelveket.

Kitérés az alapvető társadalmi ellentmondásokra.

Pl., az előbb felvettetem, hogy majd a jövő társadalomtudományának kell megoldania, előtte viszont éppen a „többség döntése a jó” elvének fontosságát bizonygattam. Aztán a fejlődéssel kapcsolatos ellenmondásokat is felvetettem. Aztán ott van alapvető társadalmi igazságok és az önrendelkezés ellentmondása, melyet fel is oldottam. De hosszasan lehetne sorolni az ellentmondásokat is.

Tulajdonképpen a társadalmi ellentmondások döntő többsége nem feloldhatatlan ellentmondás, csupán egy nagyon kényes egyensúly. Vagy úgy is fogalmazhatok, hogy az optimális járható út, gyakran leszűkül egy nagyon keskeny, sok elemzést kívánó útra. Amely út szinte nincs (vagy az egyik szakadékba esünk bele, vagy a másikba), ha csak felületesen és elméletileg gondolja át a gondolkodó a problémát.

De kétségtelenül van egy alapvető ellentmondás, amelyen bármennyit gondolkodok, nem látok igazi megoldást. Ez pedig a következő: a vezetés egésze (többsége), amelynek meg kellene oldani az ellentmondásokat (a múltban és jelenleg csak ő van abban a helyzetben), nem tudja, és nem is akarja azokat megoldani.

Foglaljuk össze az eddig elmondottakat.

E fejezetben egyfelől az alapvető társadalmi igazságról elmélkedetem, másfelől az általam vélt igazságokat állapítottam meg és bizonygattam.  Hozzátéve, hogy ezen igazságok, igazát nem csak e fejezetben, hanem az egész tanulmányban bizonygatom.

Megállapítottam hogy négy, ill. hat igazság közül a harmadik, amely leginkább elfogadott, de itt is komoly értelmezési hibák vannak, ezért gyakorlatilag csak részbe realizálódik.  A többi igazság ennél is kevésbe elfogadott, és megvalósuló, kiváltképpen a második igazság.

Azt is hozzá kell tenni, hogy ezen alapvető igazságokból sok-sok igazság levezethető. Tehát az alapvető társadalmi igazságok nemcsak önmagukban levő igazságok, hanem kiindulópontok.

Az igazságról szóló elmélkedésem pedig azzal bővült, hogy megállapítottam ezzel kapcsolatosan két további igazságot, az ötödik, és a hatodik igazságot.

De két különálló egyfelől elmélkedés úgy kapcsolódik össze, hogy érdemes mindent az alapvetésektől kezdve elemezni, így tisztábban láthat az ember. Az én igazságaimat egészen az igazság elemzéséig vezetem vissza.

Másfelől úgy kapcsolódik össze, hogy ez a hat igazság (és a többi ezer) az én igazságom, és persze ezen kívül még sok-sok igazságnak vélt kijelentés létezik, de akkor döntsön (elfogadjon) a többség. Döntsön minden egyén, csoport, közösség, nép, nemzet külön-külön, de ezek a döntések is összegződnek, tehát dönthet az emberiség is.

A külön megjegyzés annak szól, hogy ez rendszertényező egy szétszórt, sok más rendszertényezőbe beépülő rendszertényező, de mégis, itt és most külön gyakorlati tényezőként is megjelenítem. Egyébként ez az oka, hogy viszonylag kis százalékra van értékelve.

A fejlődés az előzőnél jobb, több, de elsősorban minőségében jobb, az ember számára kellemesebb állapot.

A megújulás, átalakulás, fejlődés, előrelátás, célzatosság tervezettség összefügg.

Tulajdonképpen az eddigi fejezetben már meg lett tárgyalva ez  a rendszertényező. Minden rendszertényező tartalmazza a jövőbeli feladatokat, ez nem más, mint a rendszer megújulása, a fejlődés biztosítása. Ezen felül több rendszertényező szól kifejezetten a megújulásról mint pl. a gazdasági fejezetben az innováció tényező, vagy a jogi tényezők közül a jogfejlődés című fejezet, és még lehetne sorolni.   Valójában önmagában nincs is olyan tényező, hogy fejlődés, megújulás. Csak valamilyen, ill. valaminek, valakinek a fejlődése, megújulása van. Ha ez így van, akkor miről szól ez a rendszertényező? A fejlődésnek, a megújulásnak is van önálló elmélete. Olyan ez mint mondjuk az áramlástan. Csak valaminek az áramlásáról lehet szó, ugyanakkor a különböző áramlásoknak vannak közös törvényszerűségei. Ez a rendszertényező a fejlődés megújulás néhány lényeges közös törvényszerűségét említi meg. A következő kérdés: akkor ez miért gyakorlati, mért nem elméletei rendszertényező? Azért gyakorlati rendszertényező, mert szerintem szükség van egy olyan testületre amelyik  az egész társadalmat figyeli, átvizsgálja, átnézi, abból a szempontból hogy valahol sérül e a fejlődés elvrendszere. Illetve vizsgálja, hogy vannak  e olyan területek amelyek lemaradtak, amelyek nem fejlődnek eléggé. Továbbá olyan törvényjavaslatok, intézkedések, kidolgozásán fáradozik, amelyek a fenti lemaradásokat kiküszöbölik, illetve amelyek a megfelelő fejlődést biztosítják. Illetve, olyan törvényjavaslatok kidolgozásán fáradozik, amelyek még jobb még helyesebb irányú még optimálisabb még gyorsabb fejlődést biztosítanak. A fejlődésnek is van fejlődése.

Ennek a fejezetnek lesz egy olyan része, melyben arra keresek választ, hogy egy viszonylagos lelassulás egy megállás következménye miért okozza a jó irány megváltozását, miért okozza a rossz irányba fordulást? A válaszom a következő: egyrészt a versenyben való lelassulás egy lemaradást okoz. Nyilvánvaló, hogy az országok közt verseny van tehát, ez a lemaradás nyilvánvaló. Van azonban egy ennél rejtettebb verseny is. Úgy tűnik, hogy az ember, pontosabban a tudatos rendszer versenyez a szükségszerű emberi akarattól független tényezőkkel. Ennek néhány példája. Az ember természettudományos technikai fejlődése szükségszerűbb, mint a társadalomtudományos és világnézeti fejlődése. Az ember tehát képes olyan technikai eszközöket, olyan termékeket előállítani, amit a társadalomtudományi és világnézeti fejlődés lemaradása okán nem képes jó irányba fordítani. Gondolok itt a tömegpusztító fegyverekre és a természetpusztításra. Ennek eredménye akár tragédia világpusztulás is lehet. Minél nagyobb a technikai értelem és a társadalomtudományos és világnézeti értelem közt annál gyorsabban rohan a vesztébe az ember. Egy másik példa: az állandóan növekvő szükségleteket nevezhetjük szükségszerű tényezőnek. Ha lelassul a rendszer fejlődése, akkor az állandóan növekvő szükségletek mellett a szükséglet-kielégítés lemarad. Ennek következménye az elégedetlenség az önző erőszakos viselkedés fokozódása. A szabályozatlan harc fokozódása, mind az egyének mind közösségek vonatkozásában. A belső és külső háborúk sűrűsödése. Itt is egyféle versenyről, ill. lemaradásról van szó a rendszer és szükségszerű tényezők közt. Úgy is fogalmazhatunk az emberi akarattól független fejlődés halad a maga útján és ha ezt nem követi a az emberi akarattól függő fejlődés akkor annak tragikus következménye lehet. A társadalmi- gazdasági rendszer, ill. az ember (társadalomtudományos, világnézeti) megújulása átalakulása, fejlődése tehát nem egyszerűen egy kellemesebb állapot létrehozása, hanem bizonyos esetekben a tragédia megelőzése.

A fejlődéssel kapcsolatos következő probléma, amin érdemes elmélkedni összegezve így szól: vagy folyamatos fejlődés jön létre, vagy hektikus fejlődés. Látszólag ez egy nyilvánvaló és bárgyú megállapítás, szerintem mégis fontos probléma. Azt gondolom, hogy a hektikus fejlődés haladás, megállni majd elindulni, felgyorsulni, majd lelassulni, megállni, és így tovább nem kellemes. Ráadásul a megállások lelassulások könnyen átmehetnek válsághelyzetbe. Az eddigi rendszerekben több okból egy hektikus rendszer ill. társadalmi fejlődés jött létre. Ennek az ellenszere nem más mint a viszonylag egyenletes, folyamatos erőteljes fejlődés. Egyébként ezt a magánéletre is javaslom. Ugyanakkor az állandóan átépülő ház modelljében arról is szó volt, hogy a hektikus felújítás bizonyos szempontból kényelmesebb hatékonyabb, mint a folyamatos, hiszen ha fel kell fordítani mindent, akkor az egyszerre történjen, azután jöhet egy nyugis szakasz. Ebben is van igazság, de csak akkor, ha olyan helyzet van amibe a folyamatos fejlődéssel járó kisebb változtatások nagy felfordulással járnak. Az eddigi rendszerekben ilyen helyzet, ilyen környezet alakult ki. Úgy gondolom, hogy a jövő rendszerében a folyamatos fejlődésnek természetesnek kell lenni. A rendszert mind emberi világnézeti felfogás vonatkozásban, mind tudományos vonatkozásban mind a mechanizmusok, módszerek, törvények vonatkozásában úgy kell kialakítani, hogy a folyamatos fejlődés természetes legyen. Hozzá kell tenni nem abszolút folyamatosságról van szó, mert az lehetetlen, hanem egy viszonylag enyhébb hektikusságról. Egy enyhe ciklikusság, hektikusság szükségszerű (törvényszerű), viszont a múltbeli és jelenlegi túlzott hektikusság nem szükségszerű.

Ez egy ismételt fejezetrész. Az alkotmányról szóló fejezet ugyanezt a fejezetrészt tartalmazza.

Az egyenletes, folyamatos, de viszonylag dinamikus fejlődés kialakítása.

 Tulajdonképpen ez a lényeg, mármint a folyamatos, egyenletes, de dinamikus fejlődés. Talán a fejezet címének is ezt kellett volna adni. Mert ez az igazi feladat. A történelem során szinte szükségszerűen volt társadalmi fejlődés. De ez fejlődés hektikus, válságokkal tarkított hullámlépcsős volt. Ami nem jött létre ami minden szempontból sokkal jobb, amit ki kell alakítani: az egyenletes, folyamatos, de viszonylag dinamikus fejlődés.

A kérdés tehát ez: hogyan lehet gyakorlatilag olyan rendszert létrehozni, amely biztosítja a folyamatos, egyenletes fejlődést? A tanulmány során már többször foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de nézzük meg újra.

Az egyik szempont hogy egy állandó változás biztosítva legyen. A másik szempont hogy meg kell határozni a fejlődés irányait, mert a változások alapvetően ez irányban történhetnek.

Mielőtt továbbmennék két fontos megállapítás, amikről már szintén beszéltem.

A fejlődésnek két módja lehet, leegyszerűsítve. A folyamatos egyenletes, de viszonylag dinamikus fejlődés, ill. az ugyanilyen rendszerváltás. Ekkor nem szükséges gyorsított fejlődés, ill. rendszerváltás. Ha viszont stagnálás, a kelleténél lassabb fejlődés, esetleg visszafejlődés van, akkor a gyorsított fejlődés, ill. rendszerváltás (kettő, három, négy, nagyobb lépcsőben, ugrásban végbemenő) szükséges. Jelenlegi helyzetben pl. már gyorsított fejlődésre, rendszerváltásra van szükség.

A következőkben azzal az esettel foglakozom, amikor nem szükséges a gyorsított fejődés, rendszerváltás.

A másik megállapítás: a jelen rendszerben pont az alkotmány, alkotmánymódosítás, bővítés az egyik terület, amelyben nem lehetséges népszavazás. A jövő fejlettebb rendszerében pont az alkotmány, alkotmánymódosítás, bővítés lesz az, amelyben szinte kötelező lesz a népszavazás.

Visszatérve: nézzük meg, hogyan lehet meghatározni a fejlődés irányait. A következő kérdések merülhetnek fel. Milyen mélységig kell a fő irányokat kijelölni? Három, négy alapvető főirány? Tíz, húsz alapvető főirány? Ötven, száz alapvető főirány? Vagy ennél is több?

Ki jelölje ki az alapvető főirányokat? Mennyre legyenek változtathatók az alapvető főirányok?Az én véleményem és talán ezek a többség számára elfogadható vélemény. Az egyik alapvető főiránynak mindenképpen a demokratizálódásnak, a lakosság érdemi részvétele a döntésekben, kell lenni.

Ebből következik hogy a főirányok végső döntését, elsősorban a lakosságnak kell meghoznia. Az is egyértelmű hogy megoldást az alkotmányban kell keresni.

Az alkotmánynak kell tartalmazni a fő irányokat. A jelenlegi alkotmány nem jelöl ki irányokat. A jövő alkotmányának ki kell jelölnie a fejlődés irányait.

Én egy több lépcsős alkotmányt képzelek el. A csúcsán helyezkedik el az a három-négy legalapvetőbb főirány (cél), és legeslegfőbb törvény, amelyet csak ritkán lehet változtatni, pl. csak 25-30 évente. Vagy ezeket nem lehet változtatni. Alatt helyezkedne el a tíz-tizenöt  alapvető legalapvetőbb irány, ill. törvény amelyet ritkán lehet változtatni mondjuk  15  évente. Alatt helyezkedne el az alkotmány többi része ( alapvető törvények) amelyet viszont öt évente lehetne, sőt kell változtatni. Persze nem az egészet, de erre majd visszatérek. Tehát a legalapvetőbb törvények egyike éppen magára az alkotmány ilyen felépítésére, változtatására vonatkozna.

Az alkotmány felépítése tehát. Legalapvetőbb fő irányok célok, törvények (30 év, 4-6 db) Legalapvetőbb törvények (15 év, 10-20db.) Alapvető törvények (5 év 70-200 db.) (Az alkotmányos törvényeket magyarázó törvények.)

Kezdjük azzal hogyan változhatna az alkotmány nagyobbik fele (nem legalapvetőbb irányok, törvények).  A legalapvetőbb törvények egyike előírná hogy őt évente  az alkotmánnyal kapcsolatos népszavazást kell tartani.

Pl. a minimális változtatás. A népszavazásnak 5 évente legalább 2 alkotmányos törvényt (nem legalapvetőbb) meg kell változtatni (módosítani, és 1 új alkotmányos törvényt kell hozni. Vagy 2 új alkotmányos törvényt kell hoznia és 1-et módosítani. Vagy legalább 3 alkotmányos törvényt kell módosítani.

Pl. a maximális változtatás. Előírná, viszont azt is hogy legfeljebb   4 alkotmányos törvényt módosíthat, ekkor 1 új törvényt hozhat. Vagy 3 új törvényt hozhat, ekkor még 1-et módosíthat. Vagy 3-at módosíthat, és akkor 2 új törvényt hozhat. Még be lehetne vezetni olyan egységeket, mint: részletmódosítás ebből kettő érne egy jelentős módosítást. Illetve a kiegészítő új törvényt, ami nem jelentene egy egész új törvényt.

Persze azt is előírná ez törvény, hogy a legfőbb irányok irányában mehetnek ezek a változtatások, új törvények. Mindezt pedig demokratikus népszavazás keretében kell megtenni, amit szintén leírna a legalapvetőbb törvény. Pl. mindenki tehet javaslatot, és ezen javaslatok szelekciója következőképpen történik. Itt és most nem taglalom a valóban demokratikus népszavazást, mert ezzel korábban sokat foglalkoztam. A minta lényegében az A/6-os ábrán látható.

Elképzelésem szerint milyen törvények lennének a legalapvetőbb törvények között. A legalapvetőbb törvényeket, irányokat szintén népszavazással lehet megváltozatni, csak itt a minimális idő hosszabb (pl. 15, 30 év) és nincs változtatási kötelezettség.

Néhány legalapvetőbb alkotmányos törvény (cikkely) vázlata. 

A Magyar Köztársaság fejlődési főiránya demokratizálódás. Ez azt jelenti, hogy nem jöhet létre olyan törvény, intézkedés, az állam részéről, amely a lakosság döntési arányát, bármelyik döntésben csökkentené. Azt jelenti, hogy a legfőbb törvények, ill. az alkotmány mosósításában, bővítésében részt vevő törvényeket legalább 75%-ban lakosságnak kell helybenhagyni. Továbbá azt jelenti és itt egy olyan felsorolás következne, amit itt és most nem írok le.

A Magyar Köztársaság fejlődési főiránya az igazságos és arányos vagyoni hatalmi hierarchia, és ezzel összefüggésben a valós, hasznos teljesítményeken alapuló vagyoni és hatalmi hierarchia. Igazságos és arányos hatalmi, vagyoni hierarchia minimálisan akkor jön létre, ha a legszegényebb, és legkevésbé jogérvényesítő tízezer fő és leggazdagabb, és legnagyobb hatalommal rendelkező ezer fő (jogalkotó elit, legfőbb testületek vezetői) között a különbség nem több mint 70-szeres. (Ez az utolsó népszavazási döntés, mely xxx évig van érvényben. A különbségeket X szervezetek számolják ki, Y módszer szerint. Jelenleg az különbség a különbség 140-szeres.)  Ebből az következik, hogy nem jöhet létre olyan törvény intézkedés, az állam részéről, mely  a vagyoni, hatalmi hierarchiát nem a megállapított érték felé ( 70-szeres)  alakítaná, hanem attól eltérő irányban. Továbbá azt jelenti, hogy az államnak kötelessége minden olyan helyzetet kivizsgálni és lehetőség szerint változtatni amelybe a különbségek helytelen irányban változnak. Továbbá azt jelenti, hogy, stb., stb.

A Magyar Köztársaságban a fejlődés alapvető céljai. A demokratizálódás. Az arányos és igazságos hatalmi, vagyoni hierarchia. A lakosság (széles többség) általános életszínvonalának emelése, a lelki szükségletek (igazságosság, biztonság, önrendelkezés), minőségi anyagi szükségletek (egészség, tudás, egészséges természetes környezet, érdekes hasznos munka), anyagi szükségletek, és egyéb nem káros szükségletek egyre arányosabb és fokozottabb kielégítése. Továbbá a lakosság társadalomtudományos tudásának, erkölcsének emelése. Ezért nem jöhet létre olyan törvény, intézkedés melynek  rövid, vagy hosszabb távú eredménye  ezen célokkal eltérő irányú, ill.  szembe haladást okoz.

Tehát szerintem ilyesmi törvények alkotnák legalapvetőbb alkotmányos törvényeket. Ez a rendszer legfelső szinten, alkotmányos szinten megoldaná a folyamatos fejlődést. Kérdés hogy alacsonyabb szinte hogyan lehet biztosítani? Ha alkotmányos szinten módosítva van akkor már részben alacsonyabb szinten is biztosítva van.

Másfelől viszont az alkotmány azt is előírhatná hogy 4 évente mi az minimális (pl. 6%) és maximális (pl. 18%) változtatás, bővítés, amit az alacsonyabb rendű  törvénykezésekben ( BTK, PTK, eljárási jog, államjog, állami intézményekre vonatkozó jog, stb.) is meg kell, ill. meglehet tenni. Vagyis a jog, a törvénykezés minden nagyobb egységének változnia kell, de csak limitáltan.

Tehát szerintem, ki lehet alakítani olyan rendszert, amely nagyjából magában hordozza az egyenletes folyamatos, viszonylag dinamikus fejlődést.

A gyorsított fejlődés, rendszerváltás (kettő, három, négy nagyobb lépcsős ugrás által megvalósítható), alkotmány és jogváltozása.

Először is legalapvetőbb törvények egyike rögzítené azt, hogy jelenleg gyorsított fejlődésre, rendszerváltásra van szükség, ami pl. a következőkkel jár. (A gyorsított fejlődésnek, rendszerváltásnak is vannak fokozatai, ezért az alábbi csak egy példa.)

Az alkotmány változása ebben a helyzetben. Először is a legalapvetőbb törvényeket, irányokat, célokat is létre kell hozni, ezért ebben az időszakban az időhatárt le kell csökkenteni 15-30 évről 5 évre. Tehát minden alkotmányos törvényt, beleértve a legalapvetőbb törvényeket is 5 évente kell, lehet változtatni népszavazással. Továbbá minimális és maximális szint is bővülne. 

Pl. a minimális változtatás. 5 évente minimálisan meg kell alkotni legalább 6 új alkotmányos törvényt (beleértve a legalapvetőbb törvényeket is) és emellett 1-et kell módosítani. Vagy 5 új törvény, 3 módosítás. Vagy 4 új törvény és 4 módosítás kötelező.

Pl. a maximális változtatás: legfeljebb 12 új alkotmányos törvény és ekkor 8 módosítás, vagy ennél kevesebb új törvény és több módosítás, egészen a 8 új törvény és 16 módosításig lehetséges.

A jog, a törvénykezés egyéb részeinek, egységeinek változása gyorsított fejlődés  rendszerváltás esetén. Pl. minimálisan 18%-ban kell változnia, maximálisan, 40%-ig változhat 5 év alatt.

Szintén népszavazás dönti azt el, hogy gyorsított, vagy normális (egyenletes, folyamatos de viszonylag dinamikus) fejlődés szükséges a következő időszakban.

A fejlődés egyéb problémái.

A következő probléma a megújulás, fejlődés, változatosság, célzatosság szükségletének összeegyeztetése más szükségletekkel, mint nyugalom, változatlanság, hagyomány. Ez a rész összefügg az előző elmélkedéssekkel. Az egymással rivalizáló, részben egymással ellentétes szükségletek helyes arányáról van szó. A viszonylag folyamatos és dinamikus fejlődés nagyjából biztosítja a viszonylag helyes arány kialakításának lehetőségét. Hozzá kell tenni a szükségletek egyénenként, igen csak eltérhetnek. A társadalmi szükséglet egy átlagszükséglet. A társadalmi szükségletek helyes aránya lehetővé teszi, hogy minden egyéni eltérő szükséglet viszonylag jól kielégüljön. A folyamatos megújuláson, fejlődésen kívül vannak még más módszerek is, melyek elősegítik az eltérő szükségletek összeegyeztetését.

Lényeges, hogy lássuk a hagyomány és a megújulás nem mindig ellentétes. Ha egy elhanyagolt, de jó hagyományt előveszünk az megújulás. Ha egy elhanyagolt, korábbi már elvetett, de jó megoldást előveszünk, a kor szelleméhez alakítunk, az is megújulás. Az elmélkedést itt most lezárnám, megjegyzem azonban, hogy lesz még egy elég terjedelmes fejezet, amely a rendszerfejlődéssel fog foglalkozni.

Térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy ez miért gyakorlati rendszertényező?

Induljunk ki abból, hogy minden rendszertényezőnek elméletinek és gyakorlatinak van tudománnyal, oktatással, tájékoztatással kapcsolatos feladata. Másképp fogalmazva: minden rendszertényezőt tudományosan elemezni kell, valamint oktatni kell és azokról azok alapján a tájékoztatás is szükséges. Viszont nem minden rendszertényezőnek van államigazgatási, jogalkotási feladata csak a gyakorlati rendszertényezőknek. A megújulás, fejlődés rendszertényezőnek, mivel fontos és nagy elméleti anyag, igen jelentős és sok a tudományos oktatási és tájékoztatási feladata van. Ha ilyen jelentős elméleti anyag, akkor viszont szükség van arra, hogy ezt az elméletet egy független demokratikus tudományos testület átvigye a gyakorlatba. Minden jogalkotó testület foglalkozik ugyan a fejlődéssel, de nem kimondottan a rendszerfejlődés tudománya szerint.

A konkrét feladat tehát a rendszerfejlődés elméletének, tudományának fejlesztése és ennek gyakorlati megvalósítása, adaptálása. A rendszer átvizsgálása a fejlődés szempontjából a lemaradások pótlása.

Az egyenletes, folyamatos, de viszonylag dinamikus fejlődés biztosítása az alkotmány és törvények minimális és maximális változtatásával, bővítésével. Illetve a legfőbb irányok kijelölésével.

Ez a feladat egy, vagy több független, tudományos demokratikus testületet, testületrészt (vezetésrészt) igényel.

E rendszertényező történelmi és százalékos értékelése. Ha jövő demokratikusabb rendszerében a tényleges rangjára emelt rendszerfejlődés tudománya a gyakorlatban is nagyrészt érvényesül az 3%-ot ér. Ugyanakkor ez történelmileg egy nehezen értékelhető rendszertényező. Nem volt rendszerfejlődés tudomány és még kevésbé volt olyan szándék hogy az a gyakorlatba érvényesüljön. A nehezen értékelhető rendszertényezőkről, és azok egyszerűsített értékeléséről már korábban már szó volt. A fejlődés egy szétszórt tényező, minden rendszertényezőben megjelenik. A történelmi értékelése is szétszórt, hiszen amikor egy rendszertényezőt történelmileg és százalékosan értékelek, akkor egyfajta fejlődést értékelek. Ugyanakkor az, hogy ez egy szétszórt tényező. Továbbá igen erős átfedések vannak, vagyis a fejlődéssel kapcsolatos feladatokat már más rendszertényezők is tartalmaznak. Ez választ ad arra is hogy az értékelés miért ilyen rövid, és miért ilyen alacsony százalékokból áll.

Az értékelés ezek szerint. Rabszolgatartó rendszer 0,6%, feudalizmus 1%, klasszikus kapitalizmus 1,6%, államkapitalizmus 2%, brezsnyevi szocializmus 1,8%. Jelenlegi kínai szocializmus 1,9%? Tényleges demokrácia 3%.

Hozzá kell tenni: a marxizmus elég jelentősen foglakozott, foglakozik a rendszerfejlődéssel, elméletei azonban a túlságos leegyszerűsítés, a kapitalizmussal való minden áron való szembehelyezkedés miatt jórészt helytelenek.

Néhány a jövővel kapcsolatos ismétlés. Elméleti rendszertényező.

Ismétlés.

A legfontosabb gazdasági alapelvek, evidenciák felsorolása.

Mikor működik, teljesít legjobban, leghasznosabban a gazdaság általában, folyamatában, hosszabb távon átlagosan? A gyenge teljesítményű ingadozó gazdaságban a felületes szemlélő beleshet abba hibába, hogy mindig csak egy szakaszt értékel és azt is az előző szakaszhoz képest. Mivel az előző szakasz is általában gyenge, ezért az ennél jobb szakasznál már ujjong az elemző. A rossz szakaszt pedig kevésbé tartja rossznak. Ez a felsorolás kilép ebből a földhöz tapadt látásmódból, felülről, folyamatában nézi a gazdaságot. 

1. A gazdaság akkor működik és teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha be vannak tartva optimális értékek, arányok, és ezzel összefüggésben egyensúlyi állapot van.

A lényeg az, hogy az értékeket, arányokat (pl. az állam, az adó, a hitelfelvétel, a hitelforgalom, a megtakarítás, az alapkamat, a devizaárfolyam, az áremelés, stb. nagysága, struktúrája, aránya) nem gazdasági, nem „szakértői”, nem politikai alkuknak kell kialakítani, hanem ezeknek van egy tudományos optimális értéke.

Természetesen ez az optimális érték, arány, normális gazdaságban, kis mértékben változik a technikai, termelési, ill. az igény és fogyasztásfejlődéstől. Kissé változik az ország speciális változásaitól. Kissé változik az ország lakosságának speciális igényeitől, jövőútjától. Mindezek beszámításával jönnek létre az optimális értékek, arányok. És amennyiben ezek létrejönnek, akkor az egyensúlyi állapot is kialakul. Gyakorlatilag az egyensúlyszámításból is el lehet jutnia az optimális értékekhez.

1/a. Ha a fenti evidencia érvényesülne, akkor talán nem kellene állandóan süket fülek mellett kiabálni: az eladósodás rossz, a túl erős forint rossz, a kis, gyenge állam rossz, az állami inflációgerjesztés rossz, a kis és középvállalkozások elhanyagolása rossz, a nagytőke túlzott aránya rossz, stb.. 

2. A gazdaság akkor működik és teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a fejlődés egyenletes, folyamatos (kis lépéses), széleskörű, de viszonylag dinamikus. Ennek egyik feltétele, hogy legyenek hosszabb távú, viszonylag következetesen betartott tervek. Akkor sem szabad hirtelen nagy változást csinálni, ha az történetesen jó irányba történik. Soha nem szabad elégedetten leállni.

Ezt az alapelvet össze lehet kötni az első alapelvvel.  Egyébként az alapelveket össze lehet kötni.

3. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha pénz elemzés és tervezés mellett, (sőt egy fokkal fontosabb, mint a pénz) elvégzik a termelés-fogyasztás elemzést és tervezést és ez is meghatározza (sőt egy fokkal fontosabb, mint a pénz) az intézkedéseket, tennivalókat.

4. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha az elemzésbe, tervezésbe beleteszik a többség igényét, és pszichés reakcióit (tisztességesség, munkamotiváció, pánikreakció, stb.). A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a döntő többség nyugodtan, biztonságosan, de versenyezve és önállóan kalkulálva, önálló ötleteit megvalósítva él és dolgozik. Ha az igazságos és szabályozott verseny és az együttműködés aránya megfelelő. Ha a döntő többség szükségletei széleskörűek (igazságosság, biztonság egészség, tudás, kultúra, stb.) nemcsak az anyagi, tárgyi, testi fogyasztásra koncentrálódnak.

5. A tisztesség, tisztességtelenség (beleértve az aránytalan igazságtalan jövedelmeket, a gyors és nagyarányú profitra való törekvést, a spekulációt, a trükközést, stb.) valóságos gazdasági, termelési tényező, a gazdaság attól függően működik, teljesít jobban, hasznosabban, minél tisztességesebb.

6. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a munkák, termékek, szolgáltatások a tényleges hasznosság (nem fölösleges, ártó, de lelket, testet, természetet építő) szerint is értékelve vannak.

7. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha makró-folyamatokat (pl. természetpusztítás, népesedés, világegyensúly, stb.) is beleteszik az elemzésbe, tervezésbe, gyakorlati megvalósításba. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a természeti és a humán erőforrások vissza-pótlódnak, sőt növekednek.

9. A pénzügyi egyensúlytalanságok, válságok (melyek döntően az igazságtalan, aránytalan pénzelosztásból, jövedelem, vagyon, fogyasztáselosztásból erednek) termeléscsökkenést okoznak.

10. Aki (akik) érdemtelenül hasznosul, az másnak, másoknak, (elsősorban a becsületes dolgozóknak)  kárt okoz, pontosabb megfogalmazása.  Aki (akik) életében (hosszabb távon)  pl.  20%-ot meghaladóan többet fogyaszt (ez döntően az érdemtelen pénzjövedelem, pénzszerzés által jön létre), mint amennyi a hasznos termelése, az végső soron azok elfogyasztható javait, csökkenti akik hasznos termelésük mellett nem fogyasztják mások javait. Ebbe a mások elől való elfogyasztásba, bele kell érteni a nemzeti vagyont, és a természeti erőforrások elfogyasztását is.

Sokszor a konkrét részletes elemzéssel nehéz eldönteni, hogy kinek mi a szerepe gazdaságban, ekkor az utóbbi evidenciával viszonylag könnyebben elemezhető a helyzet.  

11. Az állam feladata, hogy fenti evidenciákat példamutatóan betartsa, valamint az hogy magángazdaságot (a szabadság, a verseny fenntartása mellett) a fenti evidenciák betartására ösztönözze, terelje, esetleg kényszerítse, mivel még a normális piacgazdaság sem képes segítség nélkül teljesen betartani e evidenciákat. 

12. Mindezen evidenciák érvényesülését meghatározza a politikai rendszer. Mindezen evidenciákat a fejlett, demokratikus, tudományos vezetésű (fejlődő, demokratizálódó, értelmesebbé váló) politikai rendszer képes érvényesíteni.

Mindezek az evidenciák, a jelenben nem érvényesülnek, ezért a jelen gazdasága rosszabbul működik, teljesít a lehetségesnél. A „nem érvényesülés” a politikai rendszert is minősíti.

Ismétlés.

A társadalomtudománynak ki kell dolgoznia a jövő függetlenségi (önrendelkezési, önállósági) fokozatait, kategóriáit.

Vázlatosan elvileg a következőkre gondolok.

Pl. 7%-os függetlenség (93%-os közösségbe olvadás, együttműködés elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából). A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, stb. döntően e kategóriába, fokozatba tartoznának. A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 7%-ban térhet el a közöstől. Persze a függetlenség határait ki kell jelölni. Többek között ki kell dolgozni, hogy mi az, ami semmiképpen sem fér bele ebbe a 7%-ba.

Pl. 17%-os függetlenség (83%-os közösségbe olvadás, együttműködés elsősorban a nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából). Pl. egyes civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, stb. e kategóriába, fokozatba tartozhatnak. A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 17%-ban térhet el a közöstől. E kategóriába, fokozatba tarozás feltételeit is ki kell dolgozni. Pl. az autonómiát kívánó nemzetiségiek e kategóriába, tartozhatnak. Persze a függetlenség határait ki kell jelölni. Többek között ki kell dolgozni, hogy mi az, ami semmiképpen sem fér bele ebbe a 17%-ba.

Itt azonban kitérnék egy fontos szabályra.

A függetlenség, önállóság egyben önfenntartást is jelent. Illetve azt is jelenti, hogy a közösség életébe, a függetlenség arányába szólhatnak bele. Vagyis a részben független közösség (a részben független tag) a támogatásokból is arányosan kevesebbet kaphat. Illetve azt is jelenti, hogy a közös döntéshozásokba arányosan kisebb a döntéshozási joga. Tehát az nem megy hogy egy közösség (egy tag) egyfelől élvezi a nagyobb függetlenség kiváltságait, másfelől élvezi a közös támogatás, és a közös döntéshozás kiváltságait. Legalábbis ezen elveknek kellene lenni a kiindulásnak, ehhez képest határoznák meg demokratikusan a támogatás mértékét, és a döntéshozási mechanizmust.

A jövőben demokrácia lesz, ami azt jelenti, hogy a nagyközösség, a többségi társdalom is demokratikusan dönt, és a közösség (a többség) akarata bármi lehet. Viszont demokratikus döntés először a kiinduló alapleveket határozza meg, és az azoktól való aktuális eltérés feltételeit, nagyságát. Tehát az aktuális döntés mégsem lehet bármi, feltételezve, hogy jó (legalábbis nem rosszak) kiinduló alapelvek alakulnak ki, és azok idővel javulnak (több esély van a javulásra, mint a romlásra).

Visszatérve, pl. 70%-os függetlenség (30%-os közösségbe olvadás, együttműködés). Elsősorban az egyes nemzetek és egyes nemzetközi szövetségek, vagy a világszövetség viszonyára gondolok. A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 70%-ban térhet el a közöstől. E kategóriába, fokozatba tarozás feltételeit is ki kell dolgozni. Többek között ki kell dolgozni, hogy mi az, ami semmiképpen sem fér bele ebbe a 70%-ba.

Más a nemzetközi szövetségen kívüli nemzetek sem lehetnek teljesen függetlenek, ők sem tehetnek azt, amit karnak. Tehát lenne egy 90%-os függetlenségi fokozat, kategória is.

Ismétlés.

A jövőt illetően nem muszáj történelmi rendszerekben gondolkodni, hiszen az csak egy elnevezés. De azért azt is látni kell, hogy szabadon választott kívánságműsort sem lehet előadni. Az alapvető elveket is meg kell nevezni, és a konkrét faladatokról, a kivitelről sem szabad elfeledkezni. Azt is látni kell, hogy az elveknek azért össze kell illeszkedni, ellentétes elvekkel (valóságos és nem deklarált elvekről van szó) nem jöhet létre rendszer, valamelyik ellentétes elv kiesik.

Az már egyfajta jövőkép, ha valaki azt mondja én egy svéd, finn, dán, holland, osztrák, svájci, japán stb., modellben látom a jövőt.  Azt is látni kell, hogy a jóval fejlettebb rendszerváltozatot az elmaradott országnak nagyon nehéz létrehozni. És azt is látni kell, hogy az alacsony rendszerváltozatú országnak akkor van nagyobb esélye, ha világ is előrelép. Hogy lehet azt elérni, pl. Magyarországnak, hogy a vezetők már olyan kis hibákért lemondjanak amilyenek miatt, lemondanak az említett svéd, finn, stb. vezetők? Ez a példa mutatja, hogy a rendszerváltozat-váltás sem sokkal könnyebb, mint a rendszerváltás. Hazánk a rendszerváltozás után kihagyta azt a lehetőséget, hogy egy fejlettebb rendszerváltozatba ugrott volna ez az utólagos, lecsúszott helyzetből való ugrás már nem könnyű.

Az is egyfajta jövőkép, ha valaki azt mondja én a jelenlegi kínai szocializmus modelljében, látom a jövőt.  Az szerintem nem jövőkép, ha valaki a Kádár-rendszer visszacsinálásában látja a jövőt.  Egyrészt az egy eltűnt rendszer. Másrészt talán az kijelenthető, hogy a Kádár-rendszert nem lehet jobban csinálni, annál amilyen volt.

Visszatérve a jelenlegi kínai szocializmushoz. Sajnos nagyon keveset tudunk róla, szándékos hallgatás van. Ami kitetszik: egy kis és középvállalkozásokra épülő magángazdaság, és egypártrendszer van. Egypártrendszer van, viszont a korrupt, népellenes vezetőket igen szigorúan megbüntetik, vagyis a jog biztosítja demokráciát. Nekem ezzel kapcsolatban kétségeim vannak, hiszen jöhet egy olyan diktatórikus vezetés, aki megváltoztatja jogot. Az is igaz, hogy a kötelező népválasztás, (a vezető erők kiválasztása, sok szabadon megmutatkozható pártból) szintén csak egy jog, amit meg lehet változtatni.

Nekem az a véleményem, hogy csak közvetlen demokrácia, a nép, képes igazi ellenőrzésre, ellenhatalomra.  Igaz, hogy a diktátor a népet is le akarja váltani, és ha nép gyenge, akkor sikerül is neki. Tehát valahol lényeg az, hogy csak ott nincs visszalépés, csak ott van a fejlődés biztosítva, ahol nép erős és erősen demokratikus. Ebben a tekintetben viszont nem ismerem Kínát.  Ha Kínában (de ez minden országra érvényes) nincs erős, és erősen demokratikus nép, akkor bármilyen rendszer rosszra fordulhat. Az erős és erősen demokratikus nép pedig valószínűleg csak a huzamosabb magasabb fokú demokráciába tud kialakulni. Igaz, hogy a népet vissza is  lehet butítani, idő és manipuláció kérdése. Viszont időigényes tehát mégis számít a nép állapota.

Ismételt fejezetrész.

A jövő fejlettebb társadalma és a zagyva, ostoba, tisztességtelen beszéd.

A jövő fejlettebb társadalmában is lehet zagyságokat, ostobaságokat, tisztességtelenségeket (persze a rágalmazás, becsületsértés, csalás, stb. keretén kívül) beszélni, hiszen szólásszabadság lesz. Sőt, az alternatív vélemény, mivel bizonyos határ alatt a zagyvaság, ostobaság nem más, mint alternatív vélemény, a jelenleginél is gyakoribb, elfogadottabb lesz. Van azonban egy bizonyos határ, amikor az alternatív vélemény már átlép zagyvaság, ostobaság, tisztességtelenség kategóriájába. Ha valaki többször, láthatóan tudatosan (a meggyőzés ellenére) jelentős zagyvaságokat, ostobaságokat, tisztességtelenségeket beszél, akkor az átlépi ezt a határt. A jövő társadalmában reményeim szerint ezt a határt az egyének érzékelik, és ekkor az egyének előtt írja le magát a kijelentő. A határt átlépőktől az egyének fordulnak el, az egyének lesznek azok, akik az ilyen embereket nem szívesen hívják meg, az ilyen embereket nem hallgatják meg, akik az ilyen emberekkel nem szívesen társalognak.

Tehát három különbség bontakozik ki, a jelen és a fejlettebb jövő között, e vonatkozásban. Az egyik, a legfontosabb, a bizonyos határ viszonylag pontos érzékelése, amely felett minden rendben van, az alatt viszont baj, veszély van, és el kell fordulni. A határ alatt elsősorban elfordulás reakciója léphet be. Az elfordulás a másik különbség, mert jelenleg nem ez az elsődleges reakció. A harmadik különbség, hogy a jövőben mindez, lényegileg az egyénekből indul ki, lényegileg nem lesznek megmondó emberek, megmondó pártok, megmondó csoportok. Természetesen lehetnek ilyen emberek, pártok, csoportok, hiszen szólásszabadás lesz, csak ezek a vélemények átmennek az egyén kritikai szűrőjén és így remélhetőleg, csak a jó, az igaz, az okos vélemények átalakulnak egyéni véleménnyé. Ehhez (az egyéneknek legyen egy megfelelő kritikai szűrője, és azt a rövid távú önérdek se torzítsa el) szükséges egy színvonalas társadalomtudományos oktatás, tájékoztatás, és a rövid távú önérdek károsságának felismerése.  Ez lesz tehát a három különbség.

De az elfordulásra, elutasításra, mint elsődleges reakcióra, visszatérek.

A lehetséges reakciók.

Tiltás, és valamilyen szankcionálás. Természetesen ez nem jöhet szóba.

Reménytelen értelmetlen vég nélküli vita. A határátlépés meghatározásban már benne volt az kitétel, hogy az beszél ostobaságot aki a meggyőzés, az ésszerű vita ellenére beszél ostobaságot, zagyvaságot, tisztességtelenséget. Ezután már csak reménytelen, értelmetlen vég nélküli vita jöhet, ami természetesen nem lehet elsődleges reakció (megoldás). Viszont ez még elfogadható reakció, mellékes megoldásnak elmegy. 

A kinevetés reakciója. Ez sem ajánlatos elsődleges megoldásnak. Először is ez nem jóízű humor, hanem gúny. De nem ez a fő probléma. A probléma az, hogy akit kinevetünk, azt végig kell hallgatni, ott kell lenni, amit korunkban lefordítottak népszerűségre. Az ostobaságot, zagyvaságot, tisztességtelenséget beszélő, kvázi egy megnevettető népszerű emberré alakulhat át. Ezért ez sem lehet elsődleges reakció (megoldás).

Így aztán (a szankció, kinevetés helyett) elsődleges reakciónak (megoldásnak) marad az elfordulás, az elutasítás. Az eredeti meggyőzésnek mindent meg kell előznie, az kihagyhatatlan, az értelmetlen, vég nélküli vita pedig alkalmazható, ha van rá idő, idegzet, és nem kelti a zagyvaság, ostobaság, tisztességtelenség elfogadásnak látszatát. Belép egy újabb határvonás szükségessége, az eredeti meggyőzés és az értelmetlen vita határvonalának meghúzása.

Ez egy ismételt fejezetrész.

Újabb elmélkedés a felelősségről.

Ne felejtsük el két alapfelfogás, van. Szerintem mindkettő igaz, ezért részben félig az egyik érvényesül, részben félig a másik érvényesül.

Az egyik: a rossz gépezetben (rendszerben) az átlagos csavar, alkatrész (az emberek többsége) rossz célokat szolgál, ill. rosszul működik.

A másik: az átlagos alkatrésznek csavarnak ( az emberek többségének) is van önálló akarata, a rendszert (a gépezetet) ezen akaratok alakítják ki.  

Kétségtelenül az egyik örök alapvető kérdés, hogy jelenleg kinek (elitvezetőnek, középvezetőnek, nagyvállalkozónak, értelmiséginek, átlagos kisembernek, stb.) mekkora lehetősége, esélye van társadalmi ügyekbe való érdemi beleszólásra. Talán a legfőbb kérdés az, hogy az egyszerű kisembernek mekkora a beleszólása. A „jelenleg” szó azért fontos, mert pl. a közvetlen demokrácia rendszerében  más arányok lennének. De hogyan érhető el a közvetlen demokrácia, ha egyszerű kisemberek nem küzdenek érte.  A beleszólás lehetősége arányos a felelősséggel. Nagyon sok oldalról közelíthető meg a probléma, és minden megközelítés más eredményhez vezet.  Ha a kisember felelősségét felnagyítjuk, akkor kétségkívül a vezetők és végső soron a természet, Isten jóvoltából (jobb képességek, nagyobb szerencse) nagyobb beleszólási lehetőséggel bírok felelősségét lecsökkentjük, ami nem lenne jó. De az sem lenne jó, ha az egyszerű kisember ezen indokkal fordulna el a politizálástól (közügyektől) : úgysem számit, mit mondok, mit teszek. Az egyszerű kisember is törekedhet vezetői, beleszóló pozícióra, és ennek elérése rajta is múlik. De ez a gondolatsor (miért nem mentél politikusnak) sem vezethet jó eredményre, hiszen nyilvánvalóan egy bizonyos arány beáll, nem kerülhet mindenki jelentős beleszóló pozícióba.  Talán hibás az a számolás, amikor az összes beleszólást, felelősséget 100-nak vesszük, és ezt próbáljuk meg szétosztani pl. 10 millió embere. Ha nem is hibás mindenképpen szükség van egy másik számításra. Vagy több másik számításra.

Tételezzük fel hogy minden ember   halála után, ha nem is pontosan így, de végső soron valahogy odaáll a természet, Isten elbíráló mechanizmusa elé, aki ezt is vizsgálja: neked mekkora volt a közéleti aktivitásod, és az mennyire volt átgondolt, tudatos. Mekkora energiát fordítottál arra, hogy világot, a társadalmat jobbá tedd.  Mekkora áldozatot hoztál ezért. (Sokféle közéleti aktivitás van. A különböző foglakozások különböző közéleti aktivitást adnak. De nem elég a foglalkozás, azt kiegészítve, amellett szükség lenne még egyéni közéleti aktivitásra is. Közéleti aktivitás pl. az is, ha valaki szomszédinak segít.) A ráfordított energia  áldozat  ( ez már mennyiség és minőség szorzata) talán nagyjából egyenesen arányos a jó döntésekkel, cselekvésekkel.

A mennyiség beszorzódik a minőséggel. Lehet, hogy egy politikus, egy tv személyiség, egy újságíró, egy ügyész, egy ügyintéző és még hosszan sorolhatnám mennyiségben, sokat fogalakozik az emberekkel, társdalommal, de ha ezt rossz minőségben (önző érzésekkel, nem javító szándékkal, esetleg kárt okozva, teszi) akkor a mennyiség csak növeli a rosszat. Tehát a mennyiség és a minőség szorzata számít.  Ugyanakkor egy tudós, aki végső soron az emberek a társadalom, a természet javításán munkálkodik (mindezek Isten, természet alkotása) és ezt jó minőségben hasznosan teszi, hasznot hajt, mindez csak lelkiismeretes hozzáállással lehetséges, annak kiválót kell adni a társadalmi aktivitására, hasznosságára is.  Ha a tudós fegyvert, haszontalan káros dolgot állít elő, akkor már baj van az átgondoltságával, a lelkiismeretével, az önzetlenségével, és persze baj van hasznosságával. A mennyiség és minőség szorzata számít.  A másvilági megítélés is ezt értékeli.

Ebben az értelemben nem nagyon számít, hogy az ember, vezető pozícióban volt, vagy egyszerű állampolgár volt, hiszen a vezető is lehet önző szándékú, a kisember is lehet önzetlen társadalmat segítő szándékú. Az egyszerű kisember is termel, dolgozik és fogyaszt és nem mindegy, hogy mit. De azért az elbíráló mechanizmus ezt is vizsgálja: én természet, Isten mekkora lehetőséget adtam neked és azzal te hogyan éltél. Talán egyszer tudományosan is bizonyítható lesz, hogy az elbíráló mechanizmus valami ehhez hasonló módón fog működni. Én téged 50%-ban az közéleti aktivitásod, a társadalom javításába fordított energia, a hozott áldozat (a jó döntések, cselekvések) alapján ítéllek meg. De ha neked kevés lehetőséget adtam (rossz képességeket, kevés szerencsét) akkor csak 20%-os lesz a társadalmi felelősséged. Ha viszont nagy lehetőséget adtam, akkor 80%-os lesz a társadalmi felelősséged. 

Érdemes ezt a gondolatsort beleilleszteni a másvilági elbírálás (külső érzésmechanizmus) elméletébe. Érdemes ezt a gondolatsort hozzáilleszteni az arányos szeretet, tisztelet elméletébe.

A kérdés a következő: kimondhatjuk e azt, hogy még az egyszerű kisember is legalább 20%-ban felelős azért, hogyan alakul a társdalom, a nemzet sorsa? Illetve, hogy egy elit vezető legalább 80%-ban felelős azért, hogyan alakul a társadalom a nemzet sorsa?  Én azt mondom, hogy kimondhatjuk. Sőt ha érzésmechanizmust elemezzük, akkor a másvilági ítélkezésben is hasonló számok jönnek ki. Persze 20, ill. 80% nem feltétlen negatív megítélés, ez lehet pozitív is, illetve ezek sem egyformák.

Ugye itt a felelősséget ez egyén teljes felelősségéhez mérjük. Nem az összesített 10millió ember felelősségéhez mérjük. Vagyis azt mondjuk a teljes felelősség mindenkinél 100. Ennek 20%-a társadalmi felelősségre vonatkozik. Mondjuk 40%-a az családi felelősségre vonatkozik. Mondjuk 20%-a az egyén saját boldog értelmes életélésére vonatkozik. 20% egyéb felelősségre vonatkozik. Ha így számoljuk a felelősséget, akkor nem túlzás azt mondani, hogy még az egyszerű kisember is legalább 20%-ban felelős a társadalom alakulásáért.

(Ugyanakkor egy másik fejtegetésemben elmondtam, hogy az önző, károkozó vezetés, elitvezetés, nem egy-két emberből áll,  és nem is százból. Mindenkinek a saját felelősségének megfelelő büntetést, jutalmazást kell kapnia. Csakhogy nagyon is kis különbségek lehetségesek az elitvezetés, a felső tízezer tekintetében, pontosabban zsarnokvezető tízezer jelentős segítőjének tekintetében. Vagyis a zsarnok, népnek károkozó vezető felelőssége és büntetése sajnos csak maximális lehet (jelenleg szinte csak másvilági büntetésről beszélhetünk), de pl. az 1561.-dik segítőjének a felelőssége sem sokkal kisebb, mint a zsarnok vezető felelőssége.)

Az biztos, ha sok (a többség) kisember nagy aktivitással átgondoltan tudatosan él társadalmi életet, vesz részt a maga módján a közügyek intézésében (reklamál, politizál, tüntet, tudatosan fogyaszt, stb.) akkor szinte biztosan megváltozik a társadalom. E számolás okoskodás szerint nincs helye ezeknek, a gondolatoknak: nem számít, mit teszek, ezért nem teszek semmit, csak az egyéni kis életemmel és esetleg családommal foglalkozom.

De azért még e számolás szerint sem egyformák a felelősségek. A felelősségek arányában történik a büntetés, jutalmazás.

A felelősség kérdését megközelíthetjük a társadalom,  mint bárka-modell alapján is.

A felelősség kérdést megközelíthetjük a hatalmi hierarchia alapján is.

A demokrácia (külön) gyakorlati szempontból. Rendszertényező.  ABC/2 ábra. A demokratikus e. ábrák.

A jelen politikai vezetés és társadalomtudomány demokratikus szintje igen alacsony, mivel a demokrácia-felfogása is igen alacsony, még addig sem jutottak el, hogy vannak különböző demokráciaszintek. Pontosabban a jelen felfogás szerint kettő szint van, a teljes demokrácia, és a diktatúra (zsarnokság autoritárius rendszer, stb.). Szerintük két szint van, és jelenlegi rendszer, maga a szinte teljes demokrácia.

Valójában a demokrácia, demokráciaszint, mint bármi más, (pl. az életszínvonal) egy százas, (vagy tízes, vagy ezres, stb.) skálán helyezhető el. És valójában a jelen demokráciaszint, jelenlegi szintje elnézően is az ötvenes szintnél tart. Hiszen hogyan lehetne magasabb, ha már puszta felfogása is teljesen torz, és persze ez a gyakorlati demokráciát is alacsony szinten tartja.

Kicsit részletesebben, azt vallják, hogy amennyiben  elvileg többpártrendszer van és amennyiben a kormányzó párt elvileg négy-öt évente leváltható, akkor az már a szinte teljes demokrácia. Az nem érdekli őket, hogy ez az elvi lehetőség gyakorlatilag mennyiben realizálható, ill. realizálódik. Az sem érdekli őket, hogy a leváltás mennyiben történik a nép, lakosság többsége által. (Nagyjából a nép által történik, de azért az arányoknak nagy jelentősége van.) Az sem érdekli őket, hogy valójában milyen a hatalmi, a döntéshozó hierarchia. Nem érdekli őket, hogy a pártoknak milyen a belső demokráciája. Az sem érdekli őket, hogy ez alatt a 4-5, vagy 10-15 év alatt akár 1-2-3 ember irányíthatja az országot, hozhat meg minden lényeges döntést. Az sem érdekli őket, hogy mennyi népszavazás van. Az sem érdekli őket, hogy a lakosság a népréteg, érdemben, mennyiben szólhat bele a nagyobb ügyek és a kisebb ügyek eldöntésébe. És még sok minden nem érdekli őket.

Valójában az, hogy elvileg leváltható pártok, vezetések vannak, mely leváltásba és az új vezetés kijelölésében nagyjából a nép is részt vehet, legfeljebb a százas skálán a negyvenes szintre elég. Ugyanis e három fontos vonatkozáson kívül a demokráciának, a demokráciaszintnek legalább ötven fontos, alapvető vonatkozása van.

Ismétlem, addig, amíg a jelen rendszer demokrácia-felfogása ilyen alacsony (csak demokrácia és diktatúra van, és ha elvileg több leváltható és kinevezhető párt van, amely leváltásba és kinevezésbe valahogy a nép is részt vesz, akkor az már a teljes demokrácia), addig a demokráciaszint is alacsony. Hiszen akkor még az sem állapítható meg, hogy valójában emelkedik, javul, vagy csökken, romlik a demokráciaszint. Akkor az sem állapítható meg, hogy egy-egy vezetés emelte, vagy rontotta a demokráciaszintet. Abból pedig, hogy jelenleg alacsony a demokráciaszint az következik, hogy a demokrácia elsősorban út, irány, és nem állapot.

Talán furcsa, hogy egy gyakorlati rendszertényezőt egy elvgyűjteménnyel kezdek. A lényeg viszont az, hogy akkor valósul meg gyakorlatban a demokrácia, ha az alábbi pontos elvek gyakorlati élet a társadalmi élet minden területén de leginkább a legfelső döntéshozásban érvényesülnek.

Ismételt fejezet.

Mivel eddig és a következőkben nagyon sokat beszéltem demokráciáról, úgy gondolom, hogy a kedves olvasónak nem árt tisztában lenni, mit értek én demokrácia alatt. Nem azt értem, amit szokás érteni, ha egyáltalán ezt, ki lehet bogozni. Általában jelen rendszert (minden rendszer magát baromi demokratikusnak tartja) azonosítják a demokráciával, ami természetesen nem igaz.

Bár a demokrácia lényegét (alapvető elveit, szabályait) csak tanulmány végén érthetjük meg előzetesen a fenti okokból már itt tanulmány elején is közölni szükséges.

A demokrácia lényege a nép uralma, azaz a nép beleszólása a döntéshozásba, a törvényalkotásba, akár a vezetés-kiválasztáson keresztül akár közvetlenül. Ha csak az elit vezetés kiválasztását (azt is vitathatóan) gyakorolhatja a nép, az messze van a teljes demokráciától.

Egy másik megfogalmazásban a lényeg: minél decentralizáltabb és reprezentatívabb a közös ügyekben való döntéshozás, annál magasabb színtű a demokrácia. A legdecentralizáltabb és legreprezentatívabb döntéshozás az, ha nép a lakosság, a vezetettek sokasága is részt vesz a döntéshozásban.

Manapság (és a múltban is), igen sok téveszme forog a demokrácia meghatározása körül, szerintem ez nem tartozik közéjük.  A demokrácia nem azonos pl. a szólásszabadsággal, az önrendelkezéssel, a jogegyenlőséggel, stb.. Mindezekkel összefügg, de nem azonos. Viszont szinte azonos az arányos és igazságos hatalmi hierarchiával, a melyről e tanulmányban szintén sok szó esik. Talán a legnagyobb tévedés hogy a demokrácia egy inkább anarchikus de legalábbis individualista társadalmat feltételez. Ebben érzi jól magát, ill. ez lesz a demokrácia következménye. Tévedés, a demokráciában a közösség a nép a lakosság nagyon fegyelmezetten, szabályok szerint vesz részt a döntéshozásban, és még fegyelmezettebben a döntések végrehajtásában. Ugyanakkor az is igaz, hogy a demokrácia mégsem katonás társadalom. Az individualista és a katonás társadalom olyan ötvözete, mely mindkettőből csak a jót gyűjti össze.

A következő alapelv is bevezető alapelv:

Minél fontosabb, minél általánosabb (minél több embert érint komolyan) a közügy annál szélesebb körű döntésre van szükség, annál indokoltabb az egész közösség (lakosság, állampolgárok, stb.) érdemi bevonása a döntéshozásba. Illetve ezen túl minden olyan döntésbe indokolt a nép, a közösség bevonása, mely a közízléssel, közérzettel kapcsolatos.

Másképpen: a közízléstől mentes, kevésbé fontos szakkérdések eldöntésébe nem annyira indokolt a nép bevonása.

A demokrácia megértésének alapvetései.

Ha csak nagyon bölcs népérdekű és olyan vezetők lennének, akik sok véleményt hallgatnak meg komolyan (széleskörűen tájékozódnak, és komolyan veszik az információkat, véleményeket), akkor nem lenne szükség demokráciára. Mert az ilyen vezető jobb döntést tud hozni, mintha közösen kellene szavazni nálánál kevésbé bölcs, kevésbé népérdekű emberekkel. Csakhogy a történelem azt bizonyította, hogy az ilyen vezető ritka, mint a fehér holló. Ennél sokkal gyakoribb, hogy a vezető nem bölcs, nem népérdekű és csak  a saját véleményét  tartja kiválónak, más véleményeket nem vesz komolyan. Egyszóval a vezetők inkább diktatórikusak, tisztelet a kivételnek. Ezért lassan évezredek és rendszerek alatt alakult és kialakult a demokrácia jelenlegi elvi rendszere.

És még egy megjegyzés. Annál nagyobb a demokrácia minél több önálló átgondolt vélemény jelenik meg a döntésben. Ez egyébként sok módón jöhet össze. De csak azért nem kell eltérőnek a véleménynek hogy valaki ellensúlyt képezzen. Az önálló vélemény lehet egyetértő vélemény is. De ha valóban eltérő a véleménye, akkor az is jelenjen meg.

A demokrácia más megközelítésben egy elvi rendszer.

Mi ennek az elvi rendszernek a lényege pl. a jelenlegi rendszerben, az államkapitalizmusban.

Van egy hatalmi centrum, főhatalom (jelenleg ez időszakra választott) ez az éppen uralkodó pártból, pártokból, azok vezetéséből áll. Ez uralja parlamentet, a kormányt, és még sok mindent. A hatalmi centrumnak (a vezetők gyakrabban nem bölcsek, nem népérdekűek, stb.) többnyire van egy további centralizálási (még több hatalmat akar) szándéka, és cselekvése. Az elvi rendszer, amiatt hogy van egy erős hatalmi centrum és az további hatalmat akar, és erre van bizonyos módja eszköze, - ellensúlyokat, ill. hatalmi fékeket állított elő.

Nagyon sok ellensúlyt lehet manapság felsorolni. Az ellenzék, a független testületek, a köztársasági elnök, a független bíróság, a politikai média, a nyilvánosság, a közvetlen demokrácia, pl. a népszavazások (jelenleg ez gyenge), a külföld, és még lehet sorolni. Máshol hatalmi féknek ellensúlynak veszem magát a törvényeket, az alkotmányt is, a „független” magángazdaságot, a „független” kisközösségeket is. És persze az is hatalmi fék, hogy a vezetés csak időszakosan van kiválasztva, sőt elvileg fennáll az időközbeni leváltás lehetősége is. És persze azt se felejtsük ki, hogy ezek az ellensúlyok lényegében testületek, és testületeknek van egy belső demokráciája is. Sőt a főhatalomnak az uralkodó pártnak is van egy belső demokráciája.

Talán így is fel lehet osztani: hatáskör-kivonó ellensúlyok, és beleszóló ellensúlyok. 

Nagyon sok ellensúlyt lehet sorolni, de ezek egy része jogalkalmazó és nem jogalkotó, tehát csökkentett ellensúly. Más része pedig nem egészen független, sőt alig független ellensúly. Illetve az egy-egy ellensúly hatalma sokkal kisebb, mint a főhatalom hatalma és lényegében az oszd meg és uralkodj elve érvényesül, vagyis a különböző ellensúlyok nem nagyon képesek összesíteni a véleményük és hatalmuk. Tehát a főhatalom a sok kis ellensúlyt egyenként ilyen-olyan eszközzel, módszerrel képes „legyőzni”.

De ami legfontosabb, hiába van sok ellensúly ezek döntően a vezetés szemszögéből nézik a világot (nem igazán népérdekűek), ezért ezek az ellensúlyok egyfajta szövetséget is képeznek. Ezek az ellensúlyok többnyire maguk is vezetők, vezetések, tehát kvázi csak decentralizálódik a vezetés. A nép szemszögéből, csak a nép képes nézni világot. Kivéve a nagyon bölcs népérdekű, széleskörűen tájékozott vezetőket, de ők nagyon ritkák.

Tehát hiába csatlakozna még további ötven, vagy száz ellensúly, a meglevő húszhoz, a helyzet ezzel nem változna érdemben. Látjuk, hogy hiába van húsz ellensúly, gyakran ez is kevés. Mert hiányzik az igazi ellensúly a nép, a népréteg, a lakosság a nép többségének közvetlen részvétele, beleszólása.

Tehát magasabb szintű demokrácia, akkor fog kialakulni, ha az igazi ellensúly, a nép véleménye is erősen, érdemben megjelenik az irányításban, ellenőrzésben és a jogalkotásban. Ez a közvetlen demokrácia.

A közvetlen demokrácia és egyben a demokrácia alapvető elvei, (szabályai).

A legfelső elv:

A demokrácia: a közösség (nemzet, nép, nemzetközi közösség, nemzeten belüli közösség) életét meghatározó döntésekben, a közösség lehető legtöbb tagjának döntése, amely békés, csalásmentes, egyéni önálló véleményeket tükröző szavazással valósul meg.

A demokráciát, mint népuralmat, ill. a demokráciaszintet ebből a pontos meghatározásból (alapvető jogelvből, jogszabályból) szükséges levezetni, mert, a pontatlan, fogalmi kiindulás (pl. népuralom) ellentmondásos értelmezésekhez és meghatározásokhoz vezethet. Tehát a viszonylag pontos meghatározásból kell kiindulni, azt kell kiszélesíteni: adott esetben, adott helyzetben, időszakban mennyire valósult meg a demokrácia.

Az indoklás egyszerűen annyi, hogy csak a békés csalásmentes befolyásolatlan egyénekre lebontott a lehető legszélesebb körű szavazás, ami képes a véleményeket, álláspontokat pontosan összesíteni. A forradalom, népfelkelés iránya talán kivehető, de ezen túl rendkívül zavaros pontatlan és sokféle cél jelenik meg. Ha a közösség vezetése dönt a közösség ügyeiről (közösség életét meghatározó döntésekben), akkor logikailag is levezethető, hogy az nagyobb  valószínűséggel fogja a vezetés, mint a közösség egy szűk rétegének véleményét tükrözni, mint azon döntés, melyben sokan a közösség kisebb-nagyobb hányada is részt vesz. A szavazás, melynek több formája lehet, de lényegégében arról szól, hogy adott kérdésben, tárgykörben mindenki egyéni önálló véleményét számszerűen összesítik, amelyik gyakorlatilag bizonyíthatóan a legpontosabb közös döntést (népakaratot) tükrözi.  Logikailag levezethető, hogy a népuralom, a demokrácia a fenti meghatározás realizálásából jön leginkább létre.

A közvetlen demokrácia (a nép, az adott közösség közvetlen részvétele a döntéshozásban, törvényalkotásban) a demokrácia lényege. (Nem a részben különleges, elválasztható része.) A demokrácia szintje, a demokrácia fejlődése azonos közvetlen demokrácia szintjével, fejlődésével. A demokrácia részben különleges és elválasztható része a demokratikus vezetés (a vezetés demokratizmusa). Ennek szintje is meghatározza a szélesen értelmezett (nem pontosan értelmezhető) demokrácia szintjét, csak kisebb hatással. A demokrácia szerves elválaszthatatlan része tehát a közvetlen demokrácia és a részben különleges elválasztható része a vezetés demokratizmusa.

Másképpen a demokrácia lényege:

Mindig, a jövőben is szükség lesz szakértő vezetésre, csak kisebb hatalommal rendelkezőre. A demokrácia lényege, hogy a nép, többség, vezetettek, a jelenleginél nagyobb mértékben, a lehetőségek szerint legnagyobb mértékben, optimális arányban, közvetlenül (népszavazás, széleskörű közvélemény-kutatás, közvetlen javaslattevés, komolyan vett kérelmek, panaszok) vegyenek részt a társadalmi lét szabályainak kialakításában.

1. Az egyik legfontosabb elv, az érintett többség dönt elv, az érintettség (érdekeltség) fokának a figyelembe vételével. A demokratikus döntésnek a demokratikus közösség többségének akaratát, véleményét kell tükröznie.  A szavazók akaratának egyéb ködös érvényesítése nem azonos valóságos döntéssel.  Mindig a többségi döntésnek kell érvényesülni csak ennek aránya a kérdéses, amit a demokrácia egyéb, szintén demokratikusan meghozott szabályai írnak elő.

Ez az elv azt is jelenti, hogy minden az egész nemzetet érintő kérdésekben ill. lehetséges változtatásokban az egész nemzetnek, a nemzet minden szavazóképes tagjának kell  (lehet) részt vennie. Pontosabban, könnyen elérhető lehetőséget kell adni, hogy minden szavazóképes nemzettag (minimum egy lehetséges nemmel, vagy igennel) kifejthesse a véleményét, és ezen vélemények többségét érdemben kell (minimum 20%-ban)  figyelembe venni. A részvétel, ill. a szavazás arányai, módjai, stb. sokfélék lehetnek. Az viszont egyértelmű, hogy minden  nemzetet érintő kérdésben a nemzet minden szavazóképes tagjának valahogy részt kell venni. Sokféle népszavazás lehetséges de a nemzetet érintő kérdésben valamilyen népszavazást kell létrehozni.

2. Az érintettség fokának figyelembe vétele – elve. Azok vehetnek részt a döntésben, akik életét befolyásolja a döntés. Azok véleménye számít, elsősorban, erősebben, akik erősebben érintettek.

Pl. a magyar nemzetet, népet érintő kérdésről nem dönthetnek a franciák. A nemzeti kérdésben nem dönthet egy szűk belföldi csoport sem, még ha azt vezetésnek hívják, akkor sem. Nem dönthet egy pl. egy faluközösség sem, bár ők a nép tagjai, de nem reprezentatív kiválasztás.  Mindezek csak véleményezhetnek, amely vélemények figyelembevételének arányát a demokrácia más, szintén demokratikusan eldöntött szabályai határozzák meg. Ugyanakkor egy faluközösség belső ügyéről nem dönthet a nemzet.

Azok véleménye számít erősebben, akik erősebben, akik erősebben érintettek -  ez összevág   a kisebbség védelmének, a kisebbségek arányos pozitív szavazati arányának elvével. Az érintettség foka, erőssége: az adott lehetséges döntés, vagy annak elmaradása, milyen mértékben hat, a szavazó életére. Az érintettség nem azonos a véleményező akaratának erősségével. (Bár ez utóbbit is figyelembe kell venni.)

A demokrácia szabályai pontosítják, hogy adott kérdés típusban, fajtában kik az érintettek.

Ha nemzeti kérdésről van szó, akkor: minél súlyosabb, lényegesebb nemzetet érintő kérdés annál nagyobb arányban kell érdemben figyelembe venni ( elvileg 20-100% között)  az összes szavazóképes nemzettag, ill. azok többségének akaratát. Gyakorlatilag, általában a választott vezetés szavazati aránya 20-80% között mozoghat ezért a nemzet többségének döntése is 20-80% között mozoghat.

3. A demokratikus döntés korlátai. Minden kérdésben lehetséges (szükséges) a demokratikus (többségi) véleményezés. Minden döntésnek, akár vezetői, akár demokratikus, az alkotmány (a népszavazási korlátok nélküli alkotmány) és a büntetőjog állítja az alapvető korlátokat. A demokratikus döntések további (kevésszer és ritkán adódó) korlátja a sürgős döntést igénylő döntések. Kis fontosságú kérdésekben még korlátja lehet, az erős szakmaiságot igénylő kérdések.

A lényeg az, hogy demokratikus (minden érdekelt) döntés, és vezetői (az érdekeltekből, csak egyesek) döntés a korlátozás szempontjából nem különbözhet. Sajnos ez jelenleg nem természetes. A demokratikus döntések erősen korlátozva vannak, gondoljunk csak a népszavazási korlátokra, arra, hogy egy sereg témában nem szabad népszavazást tartani. Ez abból a terjesztett tévedésből adódik, hogy a nép döntése kegyetlenebbek, károsabbak lehetnek, mint a vezetői döntések. Valójában pont fordítva van, minél többen vesznek részt egy döntésben, annál kevésbé lehet az, szélsőséges. Igaz, ez kissé lezárja az abszolút jó döntések irányát is. Viszont a vezetői döntésekben az abszolút jó döntések azért ritkák, mert a vezetői érdekek, (nem az összesített érdek) érvényesülnek a döntésben.  Átlagosan a demokratikus döntések jobbak, jobb irányúak, mint vezetői döntések, ráadásul ki van zárva az abszolút rossz, kegyetlen népérdekkel szemben helyezkedő döntések.

Az alapvető korlátok, mint minden döntés, törvény esetében, itt is, az alkotmány és büntetőjog, de természetesen ezeken kívül is vannak korlátok. Pl. az erkölcs, vagy a többi törvény, amennyiben azokhoz illeszkedni kell.   Ha alkotmányos, alapvető döntésről van szó, akkor az alkotmány többi része, a büntetőjog és a felsoroltak, a korlátok.

Kétségtelenül vannak olyan sürgős esetek, amelyekben nincs idő demokratikus döntésre. Pl. egy hirtelen jövő katasztrófa. Valójában ezek nagyon ritkák, mert a döntések döntő többsége előre gondolkodó. Még a költségvetés az adózás is több hónapra előre gondolkodó. Ha több hónap áll rendelkezésre, a döntéshozásra és annak végrehajtására, akkor a mai technikai állapotok, valamint a tervezett, szervezett végrehajtás lehetővé teszi a széleskörű közvélemény-kutatás (egyfajta népszavazás) alapú döntést.

A fontos döntés nem lehet erősen szakmai, legfeljebb lehetnek olyan összetevői, amelyek erősen szakmaiak. Ezért a fontos döntésekben mindenképpen be kell vonni az összes érintettet (csak demokratikus lehet), de általában be kell vonni a szakmai vezetést is. A - minden érintett, véleménye, de egyes szakemberek véleménye nagyobb arányban jelenjen meg - szerinti döntés, is demokratikus döntés. A kis fontosságú kérdésekben merülhet fel az erős szakmaiság illetve, az hogy ezeket fölösleges demokratikusan eldönteni.

Viszont, hogy ezen korlátokra való hivatkozással ne korlátozzák a kelleténél jobban, ezért szükséges a következő elv.

A demokratikus szabályoknak azonban pontosan le kell írni, a korlátokat. A demokratikus szabályoknak kell azt is pontosan leírni, hogy mely típusú, fajtájú kérdésekben milyen arányban vesznek részt a döntéshozó egységek (minden érintett és szakemberek csoportja). Két szabály azonban kimondható: nem nevezhető demokratikus döntésnek, ha az összes érintett szavazati aránya a szakemberek csoportjához képest nem éri el a 25%-os arányt. Arra kell törekedni, hogy az összes érintett szavazati aránya ne legyen 50%-nál kevesebb. 

4. Először, elsősorban a legfontosabb döntéseket, de lehetőleg minden döntést demokratikusan (az érintettek által, azok legalább egyre nagyobb arányú bevonásával) kell eldönteni – elve.

Lehetőleg minden társadalmi döntést, demokratikusan kell meghozni. A teljes lakosságot érintő kérdésekben (ahol nincs kizáró ok) a döntésbe beszámító népszavazást, széles körű közvélemény-kutatást kell tartani. A társadalmi intézményeken belül pedig az ügyfelekre vonatkozik ez az elv.

Nemcsak a vezetői döntésekhez kapcsolódhat a többségi szavazás, de lehetséges a bárki által javasolt „új” kérdés, „új” törvény magszavaztatása.

Ehhez kapcsolódva: olyan szavazási (pl. népszavazási) eljárásokat kell kialakítani, amelybe mindenki könnyen, de tájékozódva be tud kapcsolódni.

Mit is jelent ez? A kérdéseket, problémákat szelektálni kell és legfontosabbakat mindenképpen demokratikusan, kell eldönteni. Ez azonban nem jelenti, azt hogy csak legfontosabb kérdésekben van szükség demokratikus (többségi) döntésre. Minden felvetődő kérdést is, ha lehetőség van rá (nem rendkívül sürgős, nem erősen szakmai) demokratikusan kell eldönteni.

Tehát a következő három szempontot kell érvényesíteni szinte egyenlően. A kérdés fontossága. A kérdés aktualitása, függetlenül a fontosságtól. A kérdés demokratikus jellege (érinti e többséget, nem kell hozzá jelentős szakmai ismeret, stb.). Vannak olyan közepesen és kevésbé fontos kérdések, melyeket szinte kizárólag demokratikusan lehet helyesen eldönteni.

5. További idevágó elv: a szavazók szakmai tudásának, és a vélemény erősségének figyelembe vétele. Mindez nem fordíthatja meg, a többség dönt elvét. Ellenben azt jelenti, hogy a szakmai vezetés véleménye nagyobb arányban számítson bele a döntéshozásba. Ellenben itt figyelembe kell venni a kérdéshez kapcsolódó szükséges szakmaiság mértékét. A legfontosabb kérdésekben mindenképpen a többség dönt elvének, kell érvényesülni. Azt is jelenti, hogy a szavazók választhatnak az erős, közepes és gyenge szavazat között.

6. Minden résztvevőnek (minden érintettnek) az adott kérdéshez kapcsolódó egyénileg átgondolt véleményével (igényével, érdekével) kell részt venni a döntéshozásban (szavazásban).

Az egyéni érdeken kívül, kizárólag a döntéshozásban összes érintett (a teljes közösség) érdekét lehet figyelembe venni.

Sem mások egyéni véleményét, sem a teljes közösségen belüli csoport, kisközösség, stb. véleményét nem szabad átvenni, ha az nem egyezik a saját véleménnyel, vagy a teljes közösség érdekével.

Ezt jogilag nem lehet, alig lehet szabályozni, ezért ez elsősorban egy értelmi, erkölcsi elv. Azért értelmi elv, mert bizonyítható, hogy csak így jöhet ki torzításmentesen többség akarata. 

Ugyanakkor ez az elv csak akkor érvényesíthető, ha érvényesül a 13. pont.

Mások véleménye, érdeke átvehető, de csak akkor, ha ez a vélemény, érdek, megegyezik az átvevő kérdéshez kapcsolódó érdekével.

Másképpen: eltorzul a demokratikus döntés, ha az adott kérdéstől eltérő érdekek, pl. pártérdek, félelem, karrier, stb. mentén döntenek. Illetve eltorzul, ha az átvevő, átgondolás, és a saját vélemény egyeztetése nélkül veszi át más véleményét.

Ugyanakkor ez az elv rámutat arra, hogy a képviseleti demokrácia és közvetlen demokrácia két különböző dolog. Többféle képviseleti demokrácia van, de ennek elemzése nem tartozik szorosan a témához.

Akinek nincs egyéni véleménye, az ne vegyen részt a szavazásban. A demokratikus közösség tagjának törekedni kell arra, hogy legyen egyénileg is átgondolt véleménye. A szavazónak az egyéni érdeke mellett, javasolt figyelembe venni az érintett közösség hosszabb távú érdekét is. Ez egyben, valószínűleg az ő egyéni érdeke is. Ezt az elvet csak korlátozottan lehet törvénnyel biztosítani, ezt elsősorban oktatással, tájékoztatással kell biztosítani.

Kétségtelen, hogy ezen elv a közvetlen demokrácia legkritikusabb pontja. A résztvevőknek meg kell tanulni, hogy ez a gondolkodás helytelen: a teljes közösség érdeke az, ha egyes személyek (rajtam kívül álló személyek) vagy egyes csoportok érdeke jelenik meg. Ez nem lehet szempont csak véletlen egybeesés. De a véletlen egybeesés miatt nem szabad az önálló véleményt megváltoztatni. Az én véleményemnek mindenképpen eltérőnek kell lenni –gondolat szintén helytelen.

7. Az átgondoltság - elve. Jó, értelmes, kérdéssel, vitával, objektív tájékoztatással, megfelelő idővel biztosítani kell az átgondoltságot. Talán ezt az alapelv mögött kell lenni a legtöbb pontos szabálynak.  

8. Lehetőleg mindenkinek (minden érintettnek) jelenjen meg a véleménye valamilyen formában - elve. 

A többség dönt elv, akkor érvényesül, ha mindenki részt vehet a szavazásban, ill. a mindenkit képviselő reprezentatív (megfelelő nagyságú, minden rétegből összeálló) csoport részt vesz a szavazásban.

A mindenki rész vehet a szavazásban értelmezése. Minden olyan érintett egyén, akinek pl. a bíróság előtt is van saját felelőssége.

A reprezentatív csoport értelmezése. Olyan csoport, (csoportok összessége), aki reprezentálja az összes érintett embert. Az összes érintett ember pedig általában eltérő helyzetű, érdekű csoportokból, rétegekből (pl. városi és nem városi lakosság, bizonyos helyen élő, bizonyos jövedelemmel, életszínvonallal rendelkezők, bizonyos foglakozású, bizonyos élethelyzetű, bizonyos iskolai végzettségű, stb. csoportokból áll össze. Ezeket az eltérő helyzetű, érdekű csoportokat, rétegeket reprezentálják a reprezentatív csoport, alcsoportjai. Egyszeri és véletlenszerűen kiválasztott emberek az összes érintett rétegeiből, csoportjaiból. A kiválasztás legyen a réteghez, csoporthoz arányos. Egy lehetséges aránytáblázat. 10 millió egyrétegű érintett - 10ezer szavazó. 5millió egyrétegű érintett - 5 ezer szavazó.  1millió egyrétegű érintett - 1,5 ezer szavazó. 500 ezer egyrétegű érintett – 1ezer szavazó. 100 ezer egyrétegű érintett – 500 szavazó 50ezer egyrétegű érintett - 300 szavazó összesített szavazata 10ezer egyrétegű érintett – 200 szavazó. 5 ezer egyrétegű érintett 150 szavazó. 1 ezer egyrétegű érintett – 100 szavazó. 500 egyrétegű érintett - 70 szavazó. 100 egyrétegű érintett – 20 szavazó. Népszavazási szinten nincs értelme a kisebb egységeknek.  A reprezentatív egyének szavazati nem egyet, hanem többet jelentenek. Annyi szavazatot jelentenek, hogy az összes reprezentatív réteg csoport szavazat kitegye a lehetséges összes szavazat 15-20%-át. ( Ha mindenki szavaz akkor 120%-ék szavaz ez esetben. Természetesen a 120%-ot le kell osztani 100%ra.)  Tehát ha a reprezentatív rétegek,  csoportok  szavaznak akkor már le van adva a szavazatok 15-20%-a.

A reprezentatív rétegek, csoportok megszavaztatása nem más, mint a szélesebb, pontosított közvélemény-kutatás. Egyes, kisebb súlyú kérdéseket eldönthet a szélesebb, pontosított közvélemény-kutatás is.

Illetve elméletileg szóba jöhet a teljes képviselet, amikor a képviselő nem a saját véleményét, hanem a képviselt véleményét érvényesíti. Mindenki véleménye jelenjen meg, ez azt jelenti hogy azok véleménye (a szavazásról alkotott véleménye) is szelektáltan gyűjtve, számolva legyen akik nem tudnak, nem akarnak  szavazni. A távolmaradók véleményét is valamilyen szinten (nincs tudása, egyenlő jónak, rossznak látja az alternatívákat, értelmetlennek látja a kérdést, stb.) meg kell ismerni.

9. Nem szabad megengedni (adott esetben meg kell változtatni az alkotmányt, meg kell változtatni a demokratikus alapelveket), ha demokrácia iránya megfordul, sérül, vagy jelentősen lelassul – elv. A demokrácia iránya: ha minél több kérdést, elsősorban fontos kérdést, demokratikusan (az érintettek egyre nagyobb bevonásával) döntenek el.

A demokrácia iránya sérül (elfordul): ha az összes döntéshozásban, (kiemelten a legfontosabb döntések), csökken a demokratikus (elsősorban a többségi szavazásos) döntések aránya. Ha csökken (kiemelten a legfontosabb kérdések) demokratikusan (többségi szavazással) eldöntött kérdések száma. Ha csökken (kiemelten a legfontosabb döntések) demokratikus döntésekben részt vevők száma.

És természetesen sérül, ha a többség akaratától eltérő döntések száma (a döntések jelentőségének figyelembevételével) nő.

Sérül (elfordul) a demokrácia iránya, ha a négy éves összesítés, stagnálást, vagy csökkenést mutat.

A további csökkenéseket, sérüléseket (fordulásokat) a demokratikus szabályozásnak kell tartalmaznia.

A pontos szabályoknak viszont rögzíteni kell, a csökkenéseket, bővüléseket, ill azok mérését.

A demokrácia szabályai rögzítik azt, hogy mi a teendő, ha nem valósul meg a demokrácia iránya.

10.  A többség dönt, a többség akarata, érdeke érvényesül, de a kisebbség (mint egyének, mint csoport, réteg, kisközösség) lehetséges érdeksérelme csak határok között sérülhet. Kiszámíthatóan senki nem kerülhet betegségbe szenvedésbe nyomorba, stb. Ha  a csoport, csak az érintettetek 0,01%-a akkor is csak 15% érdeksérelmet (életszínvonal-csökkenést) szenvedhet, a csoport növekedésének arányában csökken lehetséges érdeksérelem. Az érintettek 49%-a legfeljebb 3%-os érdeksérelmet szenvedhet. Továbbá a kisebbség akaratának, érdekének, a döntéskiegyenlítési elv (a kisebbség a létszámához képest, nagyobb arányú szavazata) miatt meg kell jelennie.

A pontos szabályokat megint a mögöttes szabályozásnak kell előírni. Itt azért megjegyzem: ilyen korlátozást nemcsak demokratikus döntésre illene hozni, hanem a vezető döntésekre is. Sőt a vezetői döntésekre még a többségi érdeksérelem határait is meg kellene állapítani.

(Illetve, a kisebbség érdeke megjelenik, a választékbőség és alternatívanövelés, elv alapján.)

11. A közös döntés legyen a lehető leginkább reprezentatív. Érvényes minden demokratikus döntés amelyben  a széles reprezentatív rétegek, csoportok szavazása érvényes, valamint, ha az ezen felül szavazók aránya eléri az összes érintettek 20%-kát. Érvénytelen a szavazás akkor is, ha választási csalás történik. Az érvénytelen szavazásokat legalább egyszer meg kell ismételni. Minden érvényes szavazás egyben eredményes, mert egy, vagy kettő, vagy három új alternatíva (ember, vezető, szabályozó elv, törvény, stb.), valamint a régi alternatíva között kell választani.  A szavazás kimondhatja tisztán (pl. a nem szavazatok többségével): a régi alternatívát akarjuk, nem kell semmit tenni.  Vagy kimondhatja ugyanezt közvetve, ha két, vagy több szavazás is érvénytelen lesz.

Azon alternatíva győz, kerül végrehajtásra, amelyik legalább 1%, vagy 5%-kal többet kap, mint a második helyzet. Kivételes esetben legalább 10%-kal, vagy 15%-kal kell többet kapnia.

A választási csalások jelenleginél szélesebb körét a demokrácia pontos szabályai írják le.

12. A 4-6  választható  valódi  alternatívára törekvés – elve.

Nyilvánvalóan hogy 1 db alternatívából való választás az nem választás. Valójában egy kérdés már eleve 2 alternatívát jelent, mert a szavazó vagy elfogadja, vagy elutasítja. A kettőnél azonban több (3-6) alternatívára kell törekedni. Ez pl. úgy lehetséges, hogy szavazólapon kettő, három ugyanarra a témára vonatkozó kérdés jelenik meg. Ha túl sok az alternatíva, akkor sem lehet átgondolt döntést hozni. A 2 valódi alternatíva (pl. igen, nem, vagy két párt.)  nem optimális, de még demokratikusnak mondható. A legoptimálisabb a 4-6 valódi alternatíva, erre kell törekedni.

13. Az összetett kérdést, több pontból álló, akár egész törvényt elfogadó népszavazás (többségi szavazás) is lehetséges, csak ennek megvitatására ( a társadalmi vitára) arányosan több időt kell adni.

14.  A közvetlen demokrácia és a felelősségteljes vezetést össze kell illeszteni – elve. A közösségi döntést minden érintett (aki akar) döntését szét kell választani a kiválasztott csoport (vezetés) demokratikus döntésétől – elve. 

Szét kell választani közösségi döntést (népszavazást) és a közösségből kiválasztott csoport (vezetés) döntését.

A közösségi döntésért (népszavazásért) nem vonható senki felelősségre, bármi is legyen annak eredménye, következménye.  (A közösség, a nép esetében semmilyen esetben sem lehet kollektív felelősségről beszélni.) A népszavazásra, közösségi döntésre igazak a felsorolt demokrácia elvek. Nem lehet semmilyen következménye, névnélküli is lehet, saját önálló vélemény megjelenítése.

(Az egyéni önálló vélemény részletezése. Nem baj, jó, ha az egyéni, saját érdekek jelennek meg. Nem baj, jó, ha az egyén által a teljes közösség érdeke jelenik meg. Baj, rossz, ha az egyén által egy külső, vagy belső csoport, akár egyszemélyes csoport, érdeke, jelenik meg.)

A közösségből kiválasztott csoport (vezetés) döntésére, még ha az demokratikus is, más szabályok érvényesek. Itt lehetséges, sőt jó, ha megállapítják a lehetséges felelősséget. Erre a döntésre módosítva érvényesek a demokrácia felsorolt elvei. Lehet következménye: a döntéshozás károsságával arányos  külső, a közösség általi, jogi,  felelősségre vonás. A lehetséges titkosságot ebben az esetben utólag fel lehet oldani. Az egyéni saját véleménnyel való részvétel – elve helyett pedig a tudományosság és a közösségi érdek - elvének kell, kellene érvényesülni.

A felelősök és felelősség mértékének megállapítása, a kiválasztott csoport (vezetés) esetében. Ki milyen mértékben járult hozzá a hibás döntés létrejöttéhez. A hibás döntés mekkora kárt okozott a közösség életében ( pl. a statisztikai adatok változásból következtetve).

15. A választásban részt vevő egyszerű tagok nem vonhatók felelősségre, nem szenvedhetnek előnyt, hátrányt a szavazatuk miatt. Nekik biztosítani kell titkos szavazást. A választott vezetők (a jóval magasabb szavazati arányuk miatt) bizonyos esetekben felelősségre vonhatók a szavazatukért. Ezen esetek kizárólag a következők lehetnek: ha a választás olyan következményekkel jár, amelyek az egyéb jogszabályok szerint is felelősségre vonással járnak és ebben az adott szavazó felelőssége (megüti egy minimális jogi szankció mértékét) megállapítható.

Egyszerűbben: a választott vezetők akkor vonhatók felelősségre a szavazásuk miatt, ha teljes közösség érdeke, bizonyíthatóan a választott vezetés hibás szavazása miatt, bizonyíthatóan erősen sérül. Tehát a választott vezetők közvetlen a szavazás után, magáért a szavazásért nem vonhatók felelősségre.   Ha valaki ezért ad, kap előnyt, hátrányt, akkor ezt a demokrácia szabályzatának szankcionálni kell. Azt is szankcionálni kell, aki ezt az előnyt, hátrányt adja és azt is, aki elfogadja, tehát magát a szavazót is. Gyakorlatilag itt pl. frakcióból való kiszavazás jelenlegi szankciójáról van szó. Ez a szankció és minden ehhez hasonló a demokrácia elveivel ellentétes, ezért tiltani kell. 

16. A fejlett rendszer két alapvető feltétele szorosan összefügg. Nincs demokrácia, igazságos szabályozott verseny nélkül, nincs igazságos szabályozott verseny, demokrácia nélkül. A választási (szavazási) szabályoknak ki kell zárniuk a csalásokat. Pl.: egy ember egynél, ill. a megengedettnél több szavazatot ad le. A válaszhatók nem egyforma arányban, egyforma reklámmal jelennek meg.  A választás előre megbeszélt, megegyezéses. Stb..

17. A választási szabályoknak biztosítani kell, hogy a produktumokat értékeljék, és ne a mögöttük levő embereket, a rokonszenvet, ellenszenvet, népszerűséget, stb.. És lehetőleg produktum tartalmát és nem a tálalást, a reklámot értékeljék. Mindezt pedig legegyszerűbben úgy lehet megoldani, hogy a produktum alkotóját csak az értékelés után ismerik meg az értékelők, már amennyiben ez lehetséges. És sokszor lehetséges.

Ki döntse el a közvetlen demokrácia alapelveit? Pl., ki döntse el hogy az én javaslataim jók vagy sem?

A demokrácia elveit, szabályait is demokratikusan kell eldönteni.  Az első lépcső a demokratikus alapelvek kialakítása. (A pontos menet: valakik, én is benyújtom javaslatom. Az én javaslatom:  akarja e ön, hogy az alkotmány kiegészítő törvényeként létrejöjjön  a demokratikus elvek rögzítése az alábbi megfogalmazásban. Az én javaslatom az, hogy erről legalább egy évig tartson a társadalmi vita.)

Majd a második lépcső: demokratikus részletes szabályzat kialakítása, a demokratikus alapelvek alapján.  A harmadik lépcsőben jöhetnek a konkrét szavazások. Ezért az általam, itt leirt szabályok egy része csak javaslat.

Maguk demokratikus alapelvek is a legfontosabb, lakalapvetőbb kérdések közé tartoznak. Mondhatjuk ezek is alkotmányos alapelvek.  Az alkotmányos alapelvek legfelsőbb foka a szinte változtathatatlan alapelvek. Ezek közül kiemelném. Mindennek folyamatosan fejlődni kell még az alkotmánynak is, igaz csak a fokozatosan kis lépésenként. A fejlődés csak a közvetlen demokrácia irányába mehet, a demokrácia irányát pedig a felsorolt alapelvek jelölik ki. Persze a felsorolt alapelvek nem egyformán fontosak, de az 1. és a 8. alapelvnek mindenképpen azon elvek közé kell kerülni,  amelyek szinte örök érvényűek, legfeljebb 30 évente változtathatók.

Gyakorlatilag hogy oldható meg e tárgykörben a népszavazás. Pl. a vezetés elhatározza, hogy e tárgykörben népszavazásnak kell lenni.   Az egész elnevezése és iránya ez lehetne: a közvetlen demokrácia, mely alapelvei kerüljenek be az alkotmányba. Ehhez el kellene törölni azt a szabályt, hogy az alkotmányos kérdésben nem lehet népszavazást tartani. Egyébként sok országban nincs ilyen szabály.  Az én javaslataim mellé még egy, vagy két javaslatot kell tenni. A népszavazást csak jelenlegi szabályok szerint lehet megvalósítani. Persze az átgondolt, pártatlan objektív vitára most is lenne lehetőség. Elvileg tehát lehetséges, más kérdés gyakorlat.  

A demokrácia egyéb elvei a következő kategóriákba oszthatók. (Ez csak a teljesség igénye nélküli felsorolás.)

A demokratikus döntéshez szükséges tudás elvei. A tájékoztatás elvei.

A szavazásnak mindig kell lenni egy valódi (valós problémát megoldó) jelentős és a szavazók előtt ismert céljának. Az objektív, több alternatívás, egyenlő megjelenésű, félrevezetések nélküli tájékoztatás.  A megfelelő idejű átgondolás, ill. vita elve. 

A javaslatbenyújtás elvei. Pl.: a bárki elv. Bárki javaslatot tehet, kiegészítve az érintettség fokának, a szakmai tudásnak a figyelembe vételével.

A döntések típusának, fajtájának szelektálása és ezekhez illesztett szabályozás elvei általában.

A javaslatok kiválasztásának, szelekciójának elvei.

Elsősorban a javaslat tartalma, építő jellege dönt.

Szempontok. Demokrácia irányultság. Új megoldás. A meglevő helyzet valós és esetleg újszerű elemzése. A legfontosabb aktuális problémák.

Elvileg minden javaslatot alaposan át kell tanulmányozni. Az áttanulmányozást felgyorsíthatja, hogy a javaslat csatlakozik egy már meglevő javaslathoz, annak irányához. 

A javaslatszelektálók lehetnek. Elsősorban maga a többség, ha ez lehetséges.  Ha nem akkor a döntéshozás szabályai érvényesülnek javaslat kiválasztásnál is. A pontos szabályokat demokrácia szabályzatának kell rögzíteni.

Itt térnék ki arra, hogy a közvetlen demokrácia levezényléséhez is szükség van vezetőkre, vezetői döntéshozásra. Pl. akik a javaslatokat kiválasztják. Akik a kérdéseket besorolják, stb.

A demokratikus döntések szabályozása lényegében nem tér el a vezetői döntések szabályozásától: mindkettőben szükségesek a világos alapelvek, a demokratikus alapelvek, ezekhez kapcsolódó elvek és ezek mögött levő minden gyakorlati problémára kiterjedő elvek. Érvényesek a vezetésre vonatkozó egyre precízebb szabályozás.

A helyes kérdésfeltevés elvei. Érthető legyen, egyértelmű legyen, megválaszolható legyen.

A döntéshozás elvei. Elsősorban az alapelvek. Erről már szó volt. A döntéshozó egységek, szavazati arányok megválasztása, a döntés fajtájától függően, demokratikus kialakított szabályzat szerint. 

A döntéshozó egységek kialakításnak elvei. A szavazati arányokat, döntéshozó a demokrácia mögöttes szabályozásnak kell leírni. Elsősorban a kérdések típusának fajtájának a figyelembevételével. Pontosan demokrácia mögöttes szabályzata írja le.

A szavazatösszesítések elvei. A szavazatösszesítés szabályai mondják meg, hogy melyik döntéshozó egység szavazata mennyit ér. Illetve azt is megmondják, hogy végeredményben milyen döntés született. A döntéshozó egységek és szavazatösszesítés szabályai ezért összefüggnek, mindkettő célja az hogy a közvetlen demokrácia felsorolt 12 alapelve érvényesüljön. Pontosabban a demokrácia mögöttes szabályzata írja le.

A szavazás teljes lebonyolításnak természetesen csalásmentesnek kell lenni. Optimális esetben választhat a szavazó: a szavazata titokban maradjon, vagy nyilvánosságra kerüljön.

A döntés végrehajtásának elvei. Nincs alapvető különbség a végrehajtás vonatkozásában a demokratikus döntés és a vezetői döntés között.

A közvetlen demokrácia magáról a döntésről, a jogalkotásról szól, és nem a végrehajtásról. Persze a vezetés demokratizálódása, az általános demokrácia hozhat elveket a végrehajtással kapcsolatban is. Pl. már a javaslat is foglakozzon a végrehajtással.

Az elvek mögött mit is kell pontosan beszabályozni?

Konkrétabban, pl., ha szükség van vezető, előzetes szelektáló, stb. szakmai testületre akkor kikből álljon, hogyan működjön, stb. A felsorolt demokrácia szabályok megalkotása.  

A vezetés demokratizálódásának néhány elve.

A demokratikus vezetés alapelve: a legalkalmasabb vezetők, a legnagyobb társadalomtudományos tudásuk, akik minden szempontból elfogulatlanok, és a demokrácia, vagyis a közvetlen demokrácia hívei.

A demokratikus közösség alapelve: a közvetlen demokráciát a lehetséges maximális mértékben kell alkalmazni. A vezetés hatalmát a lehetséges minimumra kell szorítani. Ellenben a vezetésnek decentralizáltnak kell lenni, ezért a létszáma nem lehet kevés.

A demokratikus közösség fejlődési alapelve: a közösség csak a demokrácia irányába, a demokratikus alapelvek felé fejlődhet.

A képviselet elve. A képviselő nem a saját véleményét mondja el. Vagy a maga nevében véleményez és akkor nem képviselő. Vagy képviselő, és akkor köteles a képviselt, vagy a képviseltek szintén demokratikusan egyeztetett véleményét torzítás nélkül közvetíteni. Ez az elv összefügg a második elvvel.

Néhány probléma.

A közösség akaratának tükrözésének problémája.  

A távolmaradás okainak a problémája.

A sürgős döntéshozás, rész-döntéshozás problémája.

A felgyorsítás, a futószalag-rendszerű demokratikus döntéshozás.

A kényszer nélküliség, ill. a torzítatlan lehetőleg objektív vélemények problémája.

Az javaslatok döntési alternatívák problémája. Pl. kettő vagy több egyforma alternatíva. Pl. csak rossz alternatívák. Stb.

Ezekre itt nem térek ki. de fontos megjegyezni: a problémák megoldása, újabb szabályok meghozását eredményezheti.

A távolmaradók részleges bevonása a szavazásba.

Gyakorlatilag ezt vagy egy kötelező népszavazással lehet megoldani – ez a rosszabb megoldás. Vagy a népszavazást követni kell a távolmaradók körére vonatkozó szélesebb közvélemény-kutatásnak.

Távolmaradás okai lehetnek: Az egyéni átgondolatlanság. A demokrácia felsorolt alapelvei sérülnek, (objektív tájékoztatás hiánya, rossz kérdés, stb.) ezért nem vesz részt a szavazásba. A felsorolt problémák megoldatlansága miatt nem vesz részt.

Ezért minden szavazásnál érdemes ezeket megvizsgálni, és orvosolni. A távolmaradás okai, indukálhatnak újabb határozatokat, újabb szabálymódosításokat, újabb szavazásokat.  Ezzel a távolmaradók jelentős része is bevonható a demokratikus döntéshozásba. Ha viszont valaki azért nem szavaz, mert nem fogadja el a demokratikus közösséget (nem ilyenben akar élni), akkor annak két lehetősége van. Vagy kénytelen kelletlen annak szabályai, törvényei szerint élni, mert a többség elfogadja. Vagy távozik a demokratikus közösségből.

Ha mindez megvalósul, akkor a demokratikus döntés a közösség döntő többségének akaratát fogja tükrözni.

Miért kell, miért jó, és miért lehetséges a közvetlen demokrácia?

Közvetlen demokrácia az a döntéshozási mechanizmus, amelyben fenti elvek érvényesülnek

(Közvetlen demokrácia: a közösség összes (nem szellemi beteg) felnőtt tagjának fegyelembevett közvetlen részvétele (részvételi lehetősége) a közösségre vonatkozó döntésekben.)

1.  Mert a történelmi fejlődés még messze nem fejeződött be (a jelenlegi rendszer messze van az optimálistól), és a történelmi fejlődés, valamint a lehetséges alternatíva szinte kizárólag a közvetlen demokrácia felé mutat.

2. Csak a közvetlen demokrácia képes biztosan, (leginkább, 98%-ban) megakadályozni diktatórikus vezetések kialakulását. A közvetlen demokrácia képes megszüntetni a vezetés önszabályozását, önellenőrzését, amely lehetővé teszi (nem zárja ki) a vezetésérdekeltségű, a hatalomérdekeltségű, a diktatórikus társadalom kialakulását. A közvetlen demokrácia kizárja szélsőségesen népellenes döntéseket. A közös döntések döntően, átlagosan jobban képviselik a közösség érdekeit, mint az egyéni-vezetői döntések. Továbbá érvényesül a „több szem, többet lát”, elv.

Kétségtelenül a kiváló vezetés döntési színvonala magasabb, mint a többségi döntés színvonala. De közvetlen demokrácia nélkül igen csekély (10%-osesély) a kiváló vezetések kialakulása. Közvetlen demokrácia nélkül nagy valószínűséggel közepes (50%-os esély), gyenge, részben diktatórikus (25%-os esély) és diktatórikus (15%-os esély) vezetések jönnek létre. Közvetlen demokrácia nélkül a hosszabb távú átlagos döntési színvonal gyenge, tarkítva diktatórikus időszakok borzalmaival. A közvetlen demokrácia döntési színvonala közepes, jó.  

3. A közvetlen demokrácia által fejeződhet ki legpontosabban a többség (lakosság) igényei, szükségletei, szubjektív érzelmei, véleménye, világnézete, érdeke. E nélkül nem lehet jól működő, igazságos társadalmat kialakítani. A nép igényét (a többség igényét) pontosan csak a nép ( a többség) tudja elmondani.

4. A közvetlen demokrácia nagyobb (magasabb színtű) közéleti aktivitásra, közélttel, közügyekkel kapcsolatos tudásra, közerkölcsre, felelősségre, törvénytiszteletre készteti a többséget (lakosságot).

5.  A közvetlen demokrácia érvényesíti a végfogyasztó (többség, lakosság) szempontjait a termelésben, a szolgáltatásban, az állami irányításban, szabályozásban.

6. A közvetlen demokráciát ki kell egészíteni (részben szükségszerűen ki is egészíti) a vezetés demokratizálódásával. Valamint ki kell egészíteni kisebbségek, kisközösségek önrendelkezésével és érdekérvényesítésével. Mindezekkel ki lehet egészíteni.

7. A lakosság kb. 50%-a már most alkalmas a demokráciára, másik kb. 30%-a könnyen alkalmassá tehető, és ez a kb. 80% elég a tényleges a jelenleginél sokkal nagyobb demokrácia érvényesüléséhez.

8. A technikai fejlettség jelenleg már lehetővé teszi a magasabb szintű, (közvélemény-kutatásra épülő) közvetlen demokráciát.

9.  A modern hálózati, szervezett társadalomban, csak a közvetlen demokrácia által maradhat fenn, az egyének egyénisége, önállósága.

Egyéb előnyök, szükségességek.

Bármilyen jó, közérdekű, tudományos, bölcs vezetés is alakul ki, nem pótolhatja a 3., 4., 5. pontban leirt előnyöket. Ugyanakkor hosszabb távon csak a közvetlen demokrácia garantálhatja, hogy viszonylag népérdekű, tudományos bölcs vezetések legyenek. Ha nincs közvetlen demokrácia, akkor nincs arra garancia, hogy a közérdekű, tudományos bölcs vezetés helyett ne diktatórikus vezetés alakuljon ki. Bármilyen jók a vezetésre vonatkozó törvények, bármilyen jó az alkotmány, bármilyen jó a döntéshozó mechanizmus, ezek bármikor kijátszhatók, megváltoztathatók kivéve, ha van törvényes közvetlen demokrácia.

A demokrácia a tervezésről, ill. a döntéshozásról szól. A „közös ház” terveiről és a megvalósítás terveiről. Egy téglát nem képes ( nem is lenne hatékony) ezer ember megfogni, ezért a demokrácia nem szólhat a konkrét megvalósításról.

A közös (többségi) értelem és a közös (többségi) hasonló irányú akarat hatalmas erőt képvisel. A demokráciának ezt kell megvalósítani. A széthúzó értelem, a széthúzó akarat, gyenge erőt jelent.

Csak a közvetlen demokrácia által jöhet létre az arányos és igazságos hatalmi hierarchia. Közvetve kihat az arányos igazságos vagyoni hierarchiára is.

Mindezért a közvetlen demokrácia, a demokrácia fő tényezője. A demokratizálódás fő iránya a közvetlen demokrácia bővülése, erősödése.

A demokratikus vezetés kialakításának fő elvei.

A demokratikus vezetés legfelső elve azonos a demokrácia legfelső elvével, és általában a demokrácia elvei érv érvényesek a demokratikus vezetésre is.

A demokratikus vezetés csak kiegészítője (szükséges kiegészítője) a közvetlen demokráciának. A demokratikus vezetés csak tudományos és népérdekű lehet. Ezt biztosítja a közvetlen, többségi kiválasztás, leváltás, a döntéshozó szerkezet (döntéshozó, jogalkotó, jogalkalmazó testületek jellege, szerkezete, viszonya, munkakapcsolata), és a vezetésre vonatkozó törvények.

A szélesen értelmezett demokrácia egyik jelentős tényezője: a magángazdasággal és civilszférával arányos, erős hatékony, korrupciómentes, népnek szolgáló, szolgáltató, az igazságosságot, az önrendelkezést, a biztonságot, az egészséget, a tudást, a természetvédelmet is szolgáltató állam.

A szélesen értelmezett demokrácia egyik lényeges tényezője: az igazságosság, önrendelkezés, biztonság, egészség, tudás tekintetében egyenlő lehetőségeket (kvázi egyenlőséget), a hatalmi, vagyoni hierarchia (életszínvonal) tekintetében az arányos, igazságos különbségeket biztosító jog.

Azonban a demokrácia lényege, a legfontosabb tényező a népréteg (a lakosság, a döntő többség) érdemi részvételének lehetősége a törvényhozásban.

Sok helyre szóló fontos kiegészítés.

Az állam, az adóztatás és főleg az állam eladósítása, diktatórikus és erkölcstelen oldala, mindaddig fennmarad, amíg az állampolgárok bizonyos szinten, a jelenleginél sokkal inkább, nem szólnak bele, hogy mekkora legyen az adó (és az adósság) és azt mire költsék el. És ez a bizonyos színtű beleszólás csak közvetlen beleszólással lehetséges.

A teljes fejezetrész az államról, a rendszerről szóló, 2. tanulmányrészben olvasható.

Mit jelent a sokat emlegetett arányos, igazságos jövedelmi (vagyoni) hierarchia? Igazságtalan a jövedelemelosztás (egyben vagyoni és anyagi életszínvonal elosztás), ha (pl. egy ezres) jövedelmi skálán nem kerül szinte minden ember (emberek 95%-a) a hasznos munkájának megfelelő helyére. (Ettől még skála lehet normális (arányos), lehet túlságosan széthúzott, vagy netán túl szűk.)

Aránytalan a jövedelemelosztás, (egyben vagyoni és anyagi életszínvonal elosztás), ha ezen a jövedelemi skálán szinte minden ember a megérdemelt helyére kerül, de skála túlságosan széthúzott, (egyes részei széthúzottak) túl nagyok a különbségek, netán a skála túl szűk. Természetes amennyiben aránytalan az elosztás annyiban igazságtalan is.

Ugyanez vonatkozik a hatalmi hierarchiára is.

Az államkapitalizmusban aránytalan és igazságtalan (vagyis duplán igazságtalan) a hatalmi elosztás, a jövedelemelosztás és egyben a vagyonelosztás, az életszínvonal-elosztás.

A brezsnyevi szocializmusban igazságtalan és aránytalan volt a hatalmi elosztás,  A jövedelmi elosztás  kevésbé volt aránytalan ( kissé szűk volt a skála),  de igazságtalan volt.

Az igazságos, arányos hatalmi hierarchia, csak a közvetlen demokrácia magas szintjével  alakítható ki.

A kérdés tehát az, hogy lehet a fenti elveket a gyakorlati életben érvényesíteni.

Megjegyzem,, hogy ez rendszertényező egy szétszórt, sok más rendszertényezőbe beépülő rendszertényező, de mégis, itt és most külön gyakorlati tényezőként is megjelenítem. Egyébként ez az oka, hogy viszonylag kis százalékra van értékelve.

 Az egész tanulmány szinte demokráciáról, a demokratizálódásról szól. Szinte minden rendszertényezőnek van valamilyen demokratikus vonatkozása. A döntéshozó mechanizmusról szóló tanulmányrész pedig jelentős részben a demokráciáról szól. A demokrácia egy szétszóródó tényező. Ugyanakkor a demokrácia kapcsán sem lenne jó, ha sok bába között elveszne a gyerek. Szükség van egy olyan testületre, aki azon felül, hogy ismeri a demokrácia elméletét, a demokrácia gyakorlati sérülésének szempontjából is figyeli, vizsgálja a rendszer minden szegmensét. Illetve mivel a demokráciának is van fejlődése, ezt a fejlődést törvényjavaslatok intézkedések formájába, a gyakorlati rendszerbe adaptálja.

 Az eddigi részekben már sok mindent elmondtam a demokráciáról, és lesz még egy elég terjedelmes fejezet, ami szintén a demokráciáról szól. Ebben a fejezetben azonban ki szeretnék térni egy olyan összefüggésre, amiről eddig még nem volt szó, és amely nélkül a gyakorlati demokrácia nem működhet jól.

A kisebbség méltányossága.

A demokrácia egyféle felosztása: A közös, együttes (többség és kisebbség) döntés. A döntés során a többség akarata érvényesül. A döntés előtt, közben és után a kisebbség méltányos kezelése. Ez három összefüggő, de mégis különböző probléma, amit nem jó összekeverni.

Az együttes döntés során még nem lehet tudni, hogy a döntés során kiből lesz a többség és kiből a kisebbség. Egy „porul járó” kisebbség azonban a döntés során mégis kialakul. Azt nem lehet megkérdőjelezni, hogy a demokrácia lényege a többség akaratának az érvényesülése. Azt fel lehet vetni, vajon a demokrácia a legjobb módszer, mivel mindig kialakul egy érdekeiben részben sérülő kisebbség? Erre elég egyszerű a válasz. A nem demokratikus döntésben is szükségszerűen kialakul egy érdekeiben sértett kisebbség. Ugyanakkor a nem demokratikus döntésben (kisebbség által meghozott döntésben) elég nagy az esélye annak is, hogy a többség lesz az, aki porul jár, akinek az érdekei sérülnek.  Tehát a két lehetséges alternatíva közül a demokratikus döntés a jobb. Az érdekeiben sérülő kisebbség problémája azonban nagyrészt orvosolható. A tényleges demokrácia nyilván nem arról szól, hogy a többség hoz egy olyan döntést, hogy a kisebbséget el kell pusztítani. Ezért a demokráciát ki kell egészíteni a döntésben alulmaradt kisebbség méltányossági jogaival. Ez nem azonos az un. kisebbségi jogokkal. Nem arról van szó, hogy a kisebbségek jogait, érdekeit úgy védjük, hogy nincs szükség demokratikus, együttes döntésre. Arról van szó hogy mindig szükség van demokratikus, együttes döntésre, csak az korlátozva van, bizonyos  szempontokból. Pl. a demokratikus döntés során a senkinek, semelyik kisebbségnek az életszínvonala nem csökkenhet 5%-nál nagyobb mértékben. Senkinek, semelyik kisebbségnek nem romolhat az egészségügyi helyzete. Lehetne még sorolni ezeket, a törvényi korlátozásokat. A lényeg az, hogy szükség van olyan törvényekre, jogokra, amelyek összhangba hozzák a többségi döntést, a többség érdekeit és kisebbség méltányosságát.

Korábban szó volt, arról hogy a demokráciának szigorú szabályai vannak. Gondolok itt többek között az optimális döntéshozásra. Pl. három egység vesz részt a döntéshozásban. Az egyik egység kijelölt szakértők, képviselők csoportja, a másik egység az önként szavazók csoportja, a harmadik egység a reprezentatív népképviselet. A reprezentatív népképviselet az a csoport, amely önként esetleg nem szavazna, de felkérésre elmondja véleményét. Azért reprezentatív, mert a szavazók minden rétege arányosan van képviselve benne. A reprezentatív népképviselet döntése nélkül nincs igazságos demokratikus döntés. Erre a témára egy másik fejezetben visszatérek.

Ezt a példát csak azért hoztam fel, hogy érzékeltessem a demokrácia az egy tudomány.  A kisebbségek méltányossága is jogi valamint demokratikus szaktudást igényel. A demokratikus rendszer demokratikus törvények, módszerek, mechanizmusok halmaza.

Jogszűrés a demokratikus elvek szempontjából.

Először is szükség lenne egy olyan gyűjteményre, amely tartalmazná a demokrácia legfőbb elveit. (A fejezet elején én felsorolok egy elvgyűjteményt, kiindulásnak szerintem nem rossz.) Ennek legfontosabb része az alkotmányban is megjelenne. Kibővített változatából indulna ki a jogszűrő testület. Arra, hogy ennek az elvgyűjteménynek mit kellene tartalmazni bővebben, nem térnék ki, szűken meg nem lehet kitérni. Népérdek, többség érdeksérülése, a többségi részvétel biztosítása döntéshozásban és még hosszan lehetne sorolni. Arra sem térnék ki, hogy kinek kellene megalkotni azt az elvgyűjteményt, mert ennek több variációja is lehetséges. Mindenesetre az elvgyűjtemény elfogadása csak demokratikus lehet már azért is, mert annak része az alkotmányban is szerepelne.

A jogszűrő testület feladata tehát az lenne, hogy minden új és visszamenőleg régi törvényt megvizsgálna abból a szempontból, hogy az nem sérti-e a demokratikus elveket. Amennyiben sérti akkor a szokásos eljárással (módosítási javaslat visszaküldés a javaslattevőnek, stb.) megszűrné ezeket, a törvényeket.

E tanulmány során tulajdonképpen már elemeztem demokrácia gyakorlati megvalósításának módjait, eszközeit.

Itt most megelégszem a vázlatos felsorolással.

Előzetes feladatok

Jogszűrés, a demokratikus elvek szempontjából.

A demokrácia tudomány kialakítása a demokrácia oktatása.

Minden jelentős döntésben népszavazás, vagy széleskörű közvélemény-kutatás tartása.

Általában egy fejlett közvélemény-kutató rendszer kialakítása.

Illetve, egy fejlett panasz és javaslati rendszer kialakítása. 

Olyan törvényhozás kialakítása melyben a nép automatikusan valamilyen arányban részt vesz. (Pl. a demokratikus futószalag-rendszerű törvényhozás.) 

A számítógép, és az informatikai eszközök alkalmazása a közvetlen demokrácia szolgálatában, a népszavazások lebonyolításában. 

A választások demokratizálódása, az időközi választás (leváltás) lehetősége.

Az intézményi demokrácia fejlesztése.

A vezetési demokrácia fejlesztése (a vezetés demokratizálódása). (Ez sok fejezetből, részből áll.)

A közvetlen demokrácia alapelveinek, alapvető törvényeinek megjelenítése az alkotmányban.

A demokrácia népszerűsítése. 

A teljes tanulmány szerint, az egyszerű gyakorlati demokrácianövelő feladatok.

Néhány egyszerű, alapvető, konkrét feladat, törvénybe, akár az alkotmányba foglalható feladat.

Az alábbiakat, 8 éven belül el kell érni:

A közvetlen demokrácia kiépítésének feladatai.

1. Évente legalább 1 népszavazás létrejöjjön.

2. Létre kell hozni, és népszerűvé kell tenni, az állami, internetes népszavazási és közvélemény-kutatási rendszert, és az ott összesített döntések legalább 15%-ának alapján törvényeket kell hozni, módosítani.

3. Minden állami munkaközösségben (munkahelyen hivatalban, stb.) és minden lakóhelyi közösségbe, valamint pártba, szakszervezetbe, más fontos civil közösségbe, évente legalább egy közgyűlésnek kell lenni.  Ahol megjelennek a dolgozók az ügyfelek, ill. azok valóságos képviselői, és ezen  közgyűlésekben elfogadott döntéseknek be kell kerülni a közösség szabályzatába, törvényeibe, ill. a kifelé irányuló szabályzatába, törvényeibe. Úgy, hogy az említett belső és külső szabályok, törvények legalább 15%-a, a közgyűlés döntései alapján jöjjenek létre.

A közgyűlések formáját, módját korszerűsíteni, kell úgy, hogy a résztvevők (dolgozók, ügyfelek, tagok, stb.) szinte mindegyike részt tudjon venni távolról is, és képes legyen javaslatot tenni ill. szavazni. A mai technika mellett ez lehetséges.

Az állami vezetés demokratizálódásának feladatai, szintén 8 éven belül kell elérni.  

1. Ki kell jelölni a legfelső vezetés és felső-közép vezetés feladatát, munkakörét, határkörét és ehhez a képest a lehető legmagasabb létszámot. A hatásköröket az egyenlőségre törekvés elvén kell szétosztani és nem a piramis elv alapján.

Beszéljünk itt és most 1ezer legfelső vezetőről, és 10 ezer felső-középvezetőről, és emellett a polgármesteri hivatalok vezetőiről.

2. Az országgyűlésben levő képviselők legalább egyharmadának pártoktól független képviselőnek kell lenni. 1 párthoz tartozó képviselők legfeljebb a felét tehetik ki az összes képviselőnek. Amennyiben a képviselők egyharmada, vagy akár fele párttag, akkor legalább 3 pártnak kell az országgyűlésben részt venni. Ez alatt (51% a független képviselők aránya) legalább kettő pártnak kell bekerülni.  El kell érni, hogy a legfelső vezetés minden tagját alapos és egyenlő egyéni megmérettetés után a nép válassza ki. (Ilyen irányba kell módosítani a választási törvényeket.)

A polgármesteri választások is hasonlóan működhetnek, vagyis csak egyéni (nem pártlistás) jelöltek indulhatnak, az indulók fele nem lehet párttag.

3.  A legfelső vezetés más tagjai legfeljebb fele arányban lehetnek párttagok, ill. az egy, 1párthoz erősen kötődőek legfeljebb legfelső vezetés 30%-t tehetik ki. Egyes pozíciókat, (pl. független intézmények vezetőit) a pozíciók 40%-át, egyáltalán nem tölthetnek be párttagok.

4. Az országgyűlési döntések 20%-át (egyötödét, kvázi minden ötödiket) az aktuális ellenzéknek meghozni, az alapján, hogy melyikben volt legkisebb, a többségi döntés, ill. többség választhatja ki öt ilyen döntésből, hogy melyiket engedi át ellenzéki döntésnek.

5.  A frakciófegyelem direkt kikövetelését szankcionálni kell.

6. A legfelső vezetés legalább 10%-át (a legrosszabb 10%-át), objektív mérőrendszer alapján kettő év után le kell váltani, (a legfelső vezetésből 5 évre kizárni), időközi választást, újraválasztást kell tartani.

7.  A felső-középvezetők legfeljebb 40%-a lehet párttag, 1 párt tagjai legfeljebb 20%-át, tehetik ki a felső-középvezetésnek. Egyes pozíciókat, a pozíciók 50%-át nem töltheti be párttag.

8. A felső-középvezetők, objektív mérőrendszer alapján, kettőévente, legalább 10%-át, (a legkevésbé alkalmasakat) le kell váltani, őket a legfelső és felső-középvezetésből 5 évre kizárni, ill. 2 évente legfeljebb 25%-át le lehet leváltani.

9. Az említett objektív mérőrendszer alapjai: a rájuk bízott terület statisztikai romlása, (vagy a lehetségesnél kisebb javulása) az induláshoz képest, ill. bizonyos szükségszerű tendenciához képest. Továbbá, az elintézetlen (de elintézhető) konkrét panaszok problémák száma, aránya, ill. a nép (tagság, dolgozok, ügyfelek) elégedettsége. A leváltandó személy elfogadható védekezése abból állhat, hogy nem az objektív mérőrendszer, hanem a felettesek felé tett kritika, érdeksértés miatt lett leváltva. 

A legfelső vezetés vonatkozásában a tagság, a dolgozók, az ügyfelek azonosak a választópolgárokkal, ill. a rájuk bízott terület az ország, a nemzet.

Jelenleg nem a demokrácia népszerűsítése, hanem a lejáratása folyik.

Minden népszavazás ellőtt, közben után elkezd huhogni a degradálók hada. Ez így volt a 2008. március 9.-i népszavazáskor is. Azért ezt a népszavazást ne felejtsük eldicsőíteni. Ez volt a viszonylag legsikeresebb népszavazás olyan népszavazás, amelyik a jövőt villantotta be, bepiszkolt országunkba. Ez a népszavazás megmutatta, hogy a magyar nép még ilyen manipulált állapotában is alkalmas döntésre.

Persze itt is ment az acsarkodás, a degradálás. Fúj ezek lényegtelen kérdések. Ezek nem népszavazási kérdések mondták azok, akik még egy állítólagos népszavazási kérdést sem javasoltak.

Az ingyen sört mindig meg lehet szavaztatni, stb. Anélkül, hogy a nyilatkozatokat elemezném, szerintem arra sem méltóak, egy dolog azért kitűnik a megjegyzésekből. Az hogy abszolút mértékben lenézik a népet. Nem a nép egy részét, csoportját nézik le, hanem nép egészét. Pl., hú ezek a pórok hogy fogják értelmezni a kérdéseket. 

Feltételezik, hogy a döntő többség egy mondatot sem képes értelmezni. Feltételezik, hogy az emberek elmennek lényegtelen kérdésekre szavazni. Feltételezik, hogy az emberek többsége kizárólag  a rövid távú érdeke mentén szavaz. Az emberek többsége szerintük arra sem képes, hogy időben, a jövő szempontjából is megítélje a dolgokat.

Vagy demokráciát akarták ezek lejáratni a népen keresztül? Ugyanis kettő összefügg. Aki lenézi a népet, az lenézi a demokráciát. Aki utálja érdekei ellen valónak, tartja demokráciát, az utálja, érdekei ellen valónak tarja a népet.

Tisztelt honfitársaim legyünk vájt fülűek ezekkel, a megjegyzésekkel szemben. Aki lenézi a népet az nem demokrata.

A demokráciaszint objektív számítások alapján.

A demokrácia mérése, azaz a demokrácia szintjének mérése.

Már sokszor elmondtam: addig semmi sincs, amíg nincs pontos mérés. Hiszen addig csak mérés, tények nélküli szövegelések vannak.

A demokráciaszint mérésében (legyen az kisközösség vagy egy nemzet, ill. rendszerváltozat demokráciaszintje) az említett meghatározásból indulhatunk ki.

Minél decentralizáltabb és reprezentatívabb a közös ügyekben való döntéshozás, annál magasabb színtű a demokrácia. A legdecentralizáltabb és legreprezentatívabb döntéshozás az, ha nép a lakosság, a vezetettek sokasága is részt vesz a döntéshozásban.

A meghatározás néhány kifejezését azért értelmezni kell. A döntéshozás alatt, a minél több, minél komolyabb, a közösséget érintő döntéseket kell érteni, és nemcsak a vezetés-kiválasztást. A vezetés-kiválasztás csak egy döntés a sok közül. Részt vesz a döntéshozásban, azaz önálló (önállóan átgondolt) véleményével vesz részt. (Lehetőleg manipulálatlan, elfogulatlan, a közérdeket is figyelembe vevő, objektív tájékoztatás után megjelenő legyen a vélemény. Mindezt csak részben lehet garantálni és mérni.)

Valamennyire mérni kell a vélemények önállóságának fokát is. Nyilvánvalóan pl., az un. frakciófegyelem megakadályozza az önálló véleményt. Az objektív tájékoztatást, véleményem szerint lehet mérni.

A decentralizáltság mérése egyszerűen: az adott közügy eldöntésben hányan vesznek részt konkrétan. Sajnos itt nem lehet figyelembe venni: de én egy sereg embert meghallgattam, és úgy alakítottam ki a saját véleményem. Ez bizonyíthatatlanság kategóriájába esik. Ami tény, hogy számszerűen közvetlenül hányan vettek részt a döntéshozásban.

A reprezentatívság foka pedig akkor magas, ha társadalom minden rétegéből, nagyobb csoportjából, közösségéből arányosan vesznek részt a döntéshozásban, közvetlenül. Vagyis az előzőek szerint, nem hivatkozás: de én képviselem ezt vagy azt a réteget, csoportot. Ez tényszerűen akkor lenne az ha, minden döntéshozás után megszavaztatnák a képviselt réteget, csoportot: valóban az ő összesített véleményük került bele a döntéshozásba. A négyéves leváltás szintén nem biztosíték, mert akkor már megtörtént a döntéshozás. (Egyébként pedig általában le is váltják a vezetőket, ami azt jelenti, hogy a nép, azt gondolja: nem az ő véleményük került be a döntéshozásba. De ez már a veszett fejsze nyele.)

A jelenlegi demokráciaszint ezek szerint csak ennyivel magasabb, mint pl. feudális rendszer demokráciaszintje:

A király és tanácsadói helyett (pl. 10 ember) itt egy a parlament egy része (pl. 200 ember) hozza a döntéseket. (Bár ez a 200 ember is vitatható, pl. frakciófegyelem és egyebek miatt.)

És a nagyobb különbség, hogy a királyt és tanácsadóit szintén kevés ember választotta meg. A parlamentet pedig most már sok ember választja meg, de több okból ez még mindig nem a nép döntő többsége és nem is a többsége. Nagyjából azért elmondható, a négy év alatt felmerülő pl. 20 legfontosabb kérdés egyikében a vezetés-kiválasztásban a nép is részt vesz, és ez önmagában is 0,5% demokráciaszint. Az ezért elmondható, hogy a jelenlegi rendszer demokráciaszintje több okból többszöröse a feudális rendszer demokráciaszintjének. De több okból csak hányada egy olyan rendszer demokráciaszintjének, ahol négyévente felmerülő 20 legfontosabb közügyet népszavazással döntenék el. És további fontos pl. 200 közügyi kérdésben, széleskörű reprezentatív közvélemény-kutatás alapján a nép is, legalább 50%-ban részt venne a döntéshozásban.

Nagyjából ezen elvek alapján lehet kidolgozni a demokráciaszint mérését. És szerintem, ki lehet dolgozni, ha megvan (meg lenne) a politikai, vezetői akarat. 

Másképpen a mérés.

Nagyon fontos látni, hogy a demokrácia lényege a következő: pl. egy év alatt a vezetettek (beosztottak ügyfelek, tagság, hatalmi funkció nélküliek, népréteg) által hozott döntések száma (aránya), a közösségre vonatkozó hozott összes döntés vonatkozásában. Természetesen a döntések jelentősségét is fegyelembe kell venni. Ez a számsor adja meg a demokrácia nagyságát döntően, pl. 75%-ban.

Tehát ha pl. egy évben az összes döntés 20%-át hozza meg a közösség tagsága (a vezető csak egy tag nincs kiemelt döntése), és következő évben ez az arány csak 10%, akkor csökkent a demokrácia. Mit is jelent ez? Egy közösség tagsága (legyen az pl. az ország néprétege, lakossága) úgy dönt, hogy vezetés kezébe adja a hatalmat, ez az adott döntés természetesen demokratikus módón jött létre. (A tartalma már nem annyira.) És mivel ez egy jelentős döntés, mondjuk, azt hogy ebben az évben már 40%-ban a tagság döntött az összes döntés vonatkozásában. Viszont ezután ebben az évben és következő években a tagság már nem dönt, pl. 4 évig. Ekkor a 4 év vonatkozásában van a tagságnak összesen egy 40%-os döntése, ez évi 10%-os demokráciaszint. A másik esetben úgy dönt, hogy nem adja át hatalmat a vezetésnek. Mondjuk, azt hogy ez kisebb fajsúlyú 20%-os döntés, bár ezen is lehet vitatkozni. Viszont még ebben az évben és a következő 3 évben is pl. 20%-ban dönt a tagság az összes döntés vonatkozásában. A 4 év alatt ekkor az összes döntése 100% lesz, 4 évre lebontva 25%-os. Tehát a két és félszeresével lesz magasabb a demokráciaszint ez utóbbi esetben (mikor a tagság nem adta át hatalmat), mint az első esetben (mikor a tagság átadta a hatalmat).

Az elit vezetés kiválasztása talán a legjelentősebb döntés az egész társadalom vonatkozásában. De ezen kívül, több más majdnem ennyire jelentős döntés van. Pl. az elit vezetés idő előtti leváltása. Pl. az alkotmánymódosítás. Pl. a jelentős törvények megalkotása, módosítása. És akkor még ott vannak a közepesen jelentős és a kevésbé jelentős döntések az egész társadalom vonatkozásában. Mindezeket figyelembe kell venni, amikor az éves ill. több éves demokráciaszintet számítják.

A vezetés (a vezetési döntés) decentralizációja (lehet az területi, irányítás-területi, jogalkotási, jogalkalmazási, bírói, emberszám alapú, stb.) amely a vezetés  demokratizálódása, szintén így mérendő. A decentralizáltság fokát (mennyi vezető dönt egy adott közösségben) kell mérni éves leosztásban. Vagyis a decentralizált vezetés lehet, hogy egységesen, önként, demokratikusan centralizál, ez azonban csak egy döntés. A következő évben, években a centralizáltabb hatalom, kisebb demokráciaszintet jelent.

A decentralizált vezetés rosszabb is lehet, mint a centralizált, csak ez kevésbé valószínű. Sajnos a vezetés-kiválasztásnak jelenleg is van egy jelentős véletlenszerű aspektusa. A decentralizáltságból (szélesen értelmezett decentralizáltság) adódó demokráciaszint nem biztosan, csak valószínűleg emeli a jó, népérdekű döntések lehetőségét. Pontosabban, nagy valószínűséggel csökken, a rossz, a népérdek ellenes, a vezető érdekű döntések lehetősége. Itt arról van szó, hogy minél szűkebb a vezetés, az annál inkább lehet, egységesen rossz. Igaz, jó, kiváló is kevésbé lehet, de a rossz lehetséges megfékezése az erősebb tényező. Ha egy fő vezet, akkor az, vagy rossz, vagy közepes, vagy jó, ha két emberről van szó, akkor már más a valószínűség.  Nem akarom ezt folytatni, egyszerű valószínűség-számításról van szó. Minél többen vannak annál valószínűtlenebb, hogy egységesen rossz a vezetés, az átlag annál inkább közeledik az átlagoshoz.

Minél kisebb a diktatúra, minél inkább érvényesülnek az emberi jogok, annál nagyobb a demokrácia. Feltételekkel, megjegyzésekkel, de elfogadom ezen gondolatot, viszont akkor meg kell nézni pontosan: mennyire érvényesülnek az alapvető emberi jogok.

Itt van mindjárt azon alapvető emberi jog, hogy mindenki szabadon kifejtheti, elmondhatja a véleményét, a világnézetét, és gyakorolhatja is a világnézetét, vallását, ha az elmondás, gyakorlás nem esik bele a büntetőjog kategóriájába. Egyszerűbben, ha nem okoz valakinek kárt, ártalmat, leszámítva, hogy egyeseket sérthet, zavarhat ez. De az alapvető emberi jog éppen arról szól, hogy sértéseket, zavarásokat űbereli az alapvető emberi jog.

Hát azért vannak itt direkt büntető-törvények is, pl. a holokauszt tagadása, vagy kommunizmus bűneinek tagadása. Még gyakoribb, hogy nincs direkt büntetés, csak indirekt mellőzés és egyéb ilyen-olyan hátrányok érhetik az őszintén beszélőt. De a lényeg az, hogy az alapvető emberi jognak így kellene szólni: mindenkinek joga van ahhoz, hogy kifejtse véleményét és ahhoz is joga van, hogy a közügyekről szóló véleményét komolyan vegyék, érdemben figyelembe vegyék. Ez ugyebár a demokrácia alapvető emberi joga lenne.  Ez már egy újabb, vagy módosított alapvető emberi jog. Azt is tudjuk, hogy ez a jog manapság még messze nem érvényesül, sőt szinte nincs is. Összességében a szabad véleménynyilvánítás joga manapság e rendszerben 60-80%-ban nagyjából érvényesül. Ugyanez elmondható a többi alapvető emberi jogról is. Most én itt nem veszem elő az összes alapvető emberi jogot, de otthon nyugodtan elő lehet venni és megnézni, mi a helyzet. És mint az előző példából kiderült, alapvető emberi jogok jelenleg hiányoznak is, illetve hiányosak. Hogy mást ne mondjak, hiányzik az igazságos, arányos érvényesülésről, jövedelemszerzésről, vezetői pozíciószerzésről szóló emberi jog, illetve ez alig érvényesül.

Nagyon elnézően, az alapvető emberi jogok összességében, átlagosan jelenleg nagyjából, 70%-ban érvényesülnek. Ez azt jelenti, ha innen nézzük a demokráciát, még akkor sem teljes a jelen demokrácia, még van némi (ezért a 30% jelentősnek mondható) diktatúra.

Ha viszont az előző fejezetrész szempontjából mérem a demokráciát, (a népréteg mekkora arányban dönt az őt érintő fontosabb ügyekben), akkor a jelenlegi demokráciaszint szerintem a 40%-ot sem éri el. 

Elismerem, hogy az államkapitalizmus a történelem eddigi legmagasabb szintű demokráciája, de azt már nem, hogy ez a teljes demokrácia. Nyilvánvalóan itt is egy folyamatos, de hektikus történelmi fejlődésről van szó. Nyilvánvalóan nem két kategória van, diktatúra és demokrácia, hanem sok kategória és a teljes demokrácia még messze van.

Ismételt fejezet.

A demokrácia egyszerűen, gyakorlatiasan. Elméleti rendszertényező.

A legfelső elv.

A demokrácia: a közösség (nemzet, nép, nemzetközi közösség, nemzeten belüli közösség) életét meghatározó döntésekben, a közösség lehető legtöbb tagjának döntése, amely békés, csalásmentes, egyéni önálló véleményeket tükröző szavazással valósul meg.

A demokráciát, mint népuralmat, ill. a demokráciaszintet ebből a pontos meghatározásból (alapvető jogelvből, jogszabályból) szükséges levezetni, mert, a pontatlan, fogalmi kiindulás (pl. népuralom) ellentmondásos értelmezésekhez és meghatározásokhoz vezethet. Tehát a viszonylag pontos meghatározásból kell kiindulni, azt kell kiszélesíteni: adott esetben, adott helyzetben, időszakban mennyire valósult meg a demokrácia.

Az indoklás egyszerűen annyi, hogy csak a békés csalásmentes befolyásolatlan egyénekre lebontott a lehető legszélesebb körű szavazás, ami képes a véleményeket, álláspontokat pontosan összesíteni. A forradalom, népfelkelés iránya talán kivehető, de ezen túl rendkívül zavaros pontatlan és sokféle cél jelenik meg. Ha a közösség vezetése dönt a közösség ügyeiről (közösség életét meghatározó döntésekben), akkor logikailag is levezethető, hogy az nagyobb  valószínűséggel fogja a vezetés, mint a közösség egy szűk rétegének véleményét tükrözni, mint azon döntés, melyben sokan a közösség kisebb-nagyobb hányada is részt vesz. A szavazás, melynek több formája lehet, de lényegégében arról szól, hogy adott kérdésben, tárgykörben mindenki egyéni önálló véleményét számszerűen összesítik, amelyik gyakorlatilag bizonyíthatóan a legpontosabb közös döntést (népakaratot) tükrözi.  Logikailag levezethető, hogy a népuralom, a demokrácia a fenti meghatározás realizálásából jön leginkább létre.

A demokrácia-tudomány egy bonyolult egzakt tudomány, legalábbis annak kellene lenni. A demokráciaszint mérése, emelése.

A demokrácia alapproblémája, a következő két állítás ellentmondása.

Sok okból, minél szélesebb körű a döntés (minél többen részt vesznek benne), annál jobb.

Ha egy szakkérdésbe, a szakértelem nélküliek is beleszólnak akkor, abból rosszabb döntés születik, mintha csak a szakértők döntenének.

Az első állítás mellett szóló érvek.

1. A döntések nemcsak a szakszerű megoldásokról szólnak, de az érdekekről, igényekről, ízlésekről is szólnak.

2. Kérdés, hogy mi a szakkérdés. Talán szűkebb körről van itt szó, mint ahogy egyesek a szaktudást túlmisztifikálva, mindent szakkérdésnek tüntetnek fel.

3. Több szem többet lát. A kívülállónak, a szakértelem nélkülinek lehetnek olyan meglátásai, ötletei, amit a szakember nem vesz észre. 

4. A szakértelem nélküliek is felfoghatják a döntendő dolog lényegét, ha megfelelően oktatják, tájékoztatják őket. Tehát elérhető, hogy döntésképesek legyenek. Ráadásul, ezáltal műveltebb okosabb emberek lesznek.

5. A döntésben való részvétel jó érzést ad az embereknek, mondható, alapvető szükséglet lesz kielégítve. A döntésben résztvevő, tiszteletben tartja döntést, annak megvalósításában aktívabban vesz részt. Ha kihagyják a döntésből, akkor az rossz érzést kelt benne, irányítottnak kizsákmányoltnak lenézettnek érzi magát, ellenségesen fog viszonyulni a döntéshozókhoz és a döntéshez is.

6. Minél kevesebben hoznak egy döntést annál nagyobb lesz a tévedés, ill. a visszaélés esélye. Annál nagyobb lesz annak az esélye, hogy a döntés csak kevesek érdekét, igényét, ízlését tükrözi.

7. A kiemelt döntéshozónak (sok lényeges kérdésben neki kell dönteni) több okból elborulhat az agya (szükségszerű vezetői negatívumok), diktátor válhat belőle, mellesleg ideje sem lesz jó döntéseket hozni. A történelem tanulsága, hogy voltak jó uralkodók is de a rossz, zsarnoki uralkodók ötször többen voltak.

Ugyanakkor, kétségtelenül, a második állításban is van igazság. (Ha egy szakkérdésbe, a szakértelem nélküliek is beleszólnak akkor, abból rosszabb döntés születik, mintha csak a szakértők döntenének.)

Ugyanakkor a szakértők is elég sokan lehetnek, az hogy a szakértők döntsenek a szakproblémákban, nem jelenti ezt: minél kevesebb a döntéshozó, annál jobb.  

Ezért fel kell tételezni, hogy valakik viszonylag meghúznak egy bizonyos határt, és besorolják az ügyeket: ez általános ügy, általános probléma, ez pedig szakkérdés.

A szakkérdésre vonatkozó szabály: abban döntsön az optimális számú szakember.

Az általános ügyekre, problémákra vonatkozó szabály pedig: a döntés legyen minél szélesebb körű. A kettő közötti mezsgyében pedig a szabály: részben legyen minél szélesebb körű a döntés, de a kérdést részben, pl. 50%-ban az optimális számú szakemberek döntsék el.

Feltételezve, hogy a határvonal meg van húzva, a valódi szakkérdések megfelelő módón vannak kezelve, és abból kiindulva, hogy a jelenlegi határvonal, felettébb pontatlan (túl sok mindent minősítenek szakkérdésnek) ki kell jelenteni, a demokrácia alaptörvénye: a döntés legyen minél szélesebb körű, a döntésben érintettek közül vegyenek részt minél többen a döntésben, mert így jobb döntések születnek.

A minél szélesebb körű döntés, egyfelől azt jelenti, hogy népet, a lakosságot, másfelől az ügyfeleket, dolgozókat, tagokat, stb. be kell vonni a döntésbe. Másfelől azt jelenti, hogy a vezetői döntések is legyenek minél szélesebb körűek.

A demokrácia legfőbb törvénye: az érintettek (minél több érintett) hozzák meg a rájuk vonatkozó ügyekben a döntéseket. Ez a nemzeti ügyek, (pl. az alkotmány biztosan nemzeti ügy, de a médiatörvény is jelentősen nemzeti ügy) vonatkozásban ezt jelenti: az ország lakossága (minél többen) hozzák meg, legalábbis fogadják el e törvényeket.

Ezek után készítsünk el a demokrácia táblázatát.

Magas a demokráciaszint, ha érvényesül a legfőbb törvény, függetlenül attól, hogy a demokratikusan választott vezetés döntéshozása milyen demokratikus szinten van.

A nagy felosztás.

50%-os a nemzeti demokráciaszintet jelent, ha az országos népszavazások népválasztások teljesen rendben vannak.

25%-os demokráciaszintet jelent, ha az országos népszavazásokon, népválasztásokon kívüli közvetlen demokrácia (dolgozók ügyfelek, tagok, kisközösségi tagok) teljesen rendben van.

25%-os demokráciaszintet jelent, ha a vezetést demokratikusan választják és az demokratikusan működik.

Ha mind a három teljesen rendben van egy országban (nemzetben), akkor 100%-os a demokráciaszint.

Mikor vannak rendben az országos népszavazások népválasztások, avagy az 50% felosztása.

Mivel a döntéshozó emberek akkor vesznek részt igazán a döntéshozásban saját elfogulatlan véleményükkel, ha azt szabadon (semmitől sem determinálva) adhatják le, és ha azt objektív tájékoztatás előzi meg, ezért az 50%-ot osszuk fel így.

Elsődleges elemek, feltételek.

1. Annál nagyobb a demokráciaszint, ha minden népszavazásra, népválasztásra jogosult ügyben, népszavazás, népválasztás van. 0-tól 17%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

2. A szavazók (az állampolgárok) a szavazás előtt objektív tájékoztatásban részesülnek. 0-tól 17%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

3. A szavazók (felnőtt állampolgárok) szabadon (semmitől sem determinálva, félelemtől, előnyszerzéstől, manipulációtól, stb. determinálva) adhatják le a szavazatukat. 0-tól 17%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

Például, ha népszavazásra, népválasztásra jogosult ügyek háromnegyedében nincs népszavazás, népválasztás, akkor a demokráciaszint eleve 12%-ot esik.

Ha az objektív tájékoztatás csak 50%-ban objektív és egyben elegendő, akkor a demokráciaszint újabb 8%-ot esik.

Ha van némi determináció, pl. 12%-os akkor újabb 2%-kal esik a demokráciaszint.

Nagy jóindulattal, mondjuk azt, hogy a jelen államkapitalista rendszerben nagyjából ez helyzet, vagyis az 50%-os lehetséges demokráciaszintből eleve csak 28% marad.

Hozzá kell tenni, ha három pont közül bármelyik is 85%-ban vagy afelett sérül, (csak 15%-ban vagy azalatt érvényesül), akkor zéró demokráciaszintről beszélhetünk, legalábbis népszavazások népválasztások tekintetében. Tehát van egy minimális határ. Matematikailag inkább görbékről beszélhetünk, de nem akarom túlbonyolítani.

A másodlagos elemek, feltételek az országos népszavazások, népválasztások tekintetében.

4. Annál nagyobb a demokráciaszint, ha minél többen szavaznak az érintettek a szavazásra jogosultak, az állampolgárok közül. 0-tól, 10%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

5. Annál nagyobb a demokráciaszint, ha a szavazás minél inkább reprezentatív. (A társadalom minden rétegéből, osztályából, csoportjából (kor, foglalkozás, lakóhely, nemzetiség, vallás, jövedelmi, vagyoni viszony, stb.) arányosan vesznek részt a szavazáson. 0-tól, 10%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

6. Egy adott kérdés eldöntésének demokráciaszintje annál magasabb, minél nagyobb az egyetértők száma. Nagy jóindulattal, 0-tól, 10%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

(Ez a pont szól a feles és kétharmados, ill. különböző arányú szavazásokról.)

Ezeket nevezem én a demokráciaszint leírt 6 pontjának.

Például, az előbb említett 28%-os demokráciaszint tovább esik 5%-ot ha az állampolgárok fele nem megy el szavazni. Újabb 5%-ot esik, ha reprezentativitás csak 50%-os. És pl. egy olyan szavazásnál, melynél csak 51%-kal győz a döntés újabb 5-10%-kot esik a demokráciaszint. Egy olyan szavazásnál, melynél 70%-kal győz a szavazás (a szavazók közül ennyin értenek egyet) a demokráciaszint 3-7%-ot esik. A két szavazás értéke között 2-3%-os különbség van.

Nagyjából átlagosan ez helyzet a jelenlegi népszavazásoknál, népválasztásoknál, tehát a 28%-os demokráciaszint tovább csökken, és végül 10-15% körüli lesz, a lehetséges 50%-hoz képest.  A jövő demokratikus rendszerében ez az érték legalább 30-35%-os lesz.

E pontoknál, másodlagos tényezőknél is vannak minimális „át nem léphető” határok.

Az itt leirt számok, százalékok természetesen nem pontos számok, de azért nagyságrendileg rendben vannak tehát a vázlathoz elegendők.

Itt elég hosszan illene tisztázni: mik a népszavazásra jogosult kérdések, ügyek, azok, amelyekben népszavazást, népválasztást érdemes szükséges tartani. Mi az objektív tájékoztatás. Mi a determináció. Mi a reprezentáció. Stb.. Egyelőre ezekre nem térek ki (e tanulmányban itt-ott azért kitértem ezekre), inkább folytatom.

25%-os demokráciaszintet jelent, ha a népszavazásokon kívüli közvetlen demokrácia (dolgozók ügyfelek, tagok, kisközösségi tagok) teljesen rendben van.

Nagyon röviden két elemből áll össze ez a nagyobb demokráciaegység.

Ha minél több tag, ügyfél, dolgozó, stb. minél több kérdésben vesz részt a helyi, kisközösségi, stb. ügyek döntésében, annál magasabb a népszavazáson, népválasztáson kívüli közvetlen demokráciaszint. A másik elem pedig, hogy nagyjából a felsorolt 6 pont alapján lehet a helyi, kisközösségi, stb. döntések demokráciaszintjét is mérni.

25%-os demokráciaszintet jelent, ha a vezetést demokratikusan választják és az demokratikusan működik.

5% demokráciaszint emelkedést jelent, ha az ország-vezetésen állami-vezetésen kívüli vezetőket demokratikusan választják és azok demokratikusan működnek.

20% demokráciaszintet jelent ha az ország-vezetést, állami-vezetést demokratikusan választják, és az demokratikusan működik.

1. Annál magasabb a demokráciaszint, ha minél több ország-vezetőt, állami vezetőt, (a legfelső 1000 vezetőig) demokratikusan választják. 0-tól 4%-ig határozza meg a demokráciaszintet. Természetesen ez minden vezetésre vonatkozik, a független, tudományos demokratikus testületekből álló vezetést, vezetőit is demokratikusan (minél többeknek) kell választani.

2. Annál magasabb a demokráciaszint, ha  leirt 6 pont minél inkább érvényesül a vezetők kiválasztásában. 0-tól 4%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

2/a Az állami középvezetők (1000 fő alatti) demokratikus kiválasztása 0-tól 2%-ig határozza meg a demokráciaszintet (szintén a mennyiség és a leírt 6 pont határozza meg), de ez már nem a népválasztások része, mivel azokat az ügyfelek, dolgozók, tagok, stb. választják. Tehát a népszavazáson, népválasztáson kívüli közvetlen demokráciához csatolható.

Ha népválasztások (a legfelső vezetés népválasztása) teljesen rendben vannak akkor az 50%-os népválasztás, népszavazás nagy demokráciaegység kb. negyedrészben (másképpen a nemzeti demokrácia 12%-ban) rendben van. A népszavazások ezek szerint háromszor fontosabbak a demokrácia szempontjából, mint a népválasztások.

3. Annál magasabb a demokráciaszint, ha sok, megfelelő számú független (mindentől független csak a népérdektől nem) tudományos, demokratikus testületre oszlik a vezetés. (Másképpen, ha a hatalommegosztás optimális. A parlament is elvileg egy független, tudományos, demokratikus testület.) 0-tól 12%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

1. Annál nagyobb a demokráciaszint, ha minden népszavazásra, népválasztásra jogosult ügyben, népszavazás, népválasztás van. 0-tól 17%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

Mikor valósul meg ez a 17%-os demokráciaszint?

Most egy egészen más szempontból közelítem meg a kérdést. A jövő demokratikus szavazási rendszerében egy átlagos állampolgár amennyiben akarja, képes évi 200 (4x50) vezetőt egyénileg is értékelni és kiválasztani, és 8 fontos közügyben (nemzeti ügyben) dönteni. De ez utóbbiakat több okból nem képes teljes részletességgel átgondolni. Évi 2 közügyet (nemzeti ügyet) képes önállóan eldönteni és a további 6 közügyet (nemzeti ügyet) a vezetéssel közösen képes csak eldönteni. Ez tehát kijelöli az optimális számokat.

Amennyiben egy állampolgárnak lehetősége lesz évi 200 legfelső vezető kiválasztásában (a népválasztás döntése legalább 50%-os), lehetősége lesz évi 6 a legfontosabb közügyben (nemzeti ügyben) dönteni (a népszavazás döntése átlagosan legalább 50%-os), és lehetősége lesz évi 2 nagyon fontos, a legfontosabb közügyben (nemzeti ügyben) dönteni (a népszavazás döntése 100%-os) akkor az 17% demokráciaszintet jelent.

(A többi fontos és kevésbé fontos közügyet, nemzeti ügyet a vezetésnek kell eldönteni. Tehát, nem kell aggódniuk, marad elég munkájuk.)

Ugyanakkor érdemes felsorolni milyen ügy-típusokban szükséges népszavazás, ill. széleskörű közvélemény-kutatás.

1. Negyedévente 50 legfelső vezető, egyéni induló (a pártlistás variáció megszűnne) kiválasztása.

2. Ez egyben a programokról, tervekről szóló szavazás is lenne. A kiválasztás végén (pl. az összesítésből) mindenképpen ki kell derülnie, hogy mely politikai, gazdasági, nemzeti fejlesztési terv, stb. irányba akarnak menni az emberek.

3. Évente a költségvetésről (költségvetési szavazólap).

4. Ciklus közepén 2 évente, ill. a 3. évben is, az aktuális vezetés értékelése, esetleges leváltása.

5. 5 évente az alkotmány-módósításról.

6. Évente a legfontosabb, de leginkább elhanyagolt problémák kiválasztása. Másképpen, a közvélemény szerint mely ügyekben kellene a legsürgősebben lépni.

7. Félévente, az állami hivatalok szervek, cégek ill. a magáncégek értékelése.

8. (Mellesleg az állampolgári panaszok, javaslatok, és azok összesítésnek fóruma. Mely összesítést akár felsoroltak szerint is el lehet végezni.) 

(Az technikai kérdés, hogy a felsorolt témák folyamatosan vannak terítéken, vagy ciklikusan. Az összesítést, a szavazásértékelést viszont bizonyos ciklusonként lehet elvégezni.)

9. És végül, valaki, leginkább a vezetés által benyújtott törvényjavaslatok eldöntése, az aktuális fontos törvényekről szóló népszavazás.

2. A szavazók (az állampolgárok) a szavazás előtt objektív tájékoztatásban részesülnek. 0-tól 17%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

Többek között akkor objektív a tájékoztatás, ha egy normális, optimális, értékelhető vita alakul ki. Egy bírósági tárgyalás sem más, mint normális, optimális, értékelhető vita.

Érdemes számba venni, hogy tulajdonképpen miben kell dönteni az embereknek. Milyen változatok lehetnek.

(A konkrétság miatt képzeljük el, hogy pl. a javasolt törvény egy új médiatörvény.)

1. A megváltoztatandó dolog (pl. a fennálló médiatörvény) úgy jó ahogy van, nincs szükség változásra.

2. Szükség van a változtatásra, és a b változat a legjobb, a többi változat nem jó.

3. Szükség van a változtatásra, és a c változat a legjobb, a többi változat nem jó.

4. Szükség van a változtatásra, és a d változat a legjobb, a többi változat nem jó.

(Olyan változat nem lehet, hogy változtatásra van szükség, de ez sem jó, meg az sem jó, semmi sem jó.)

Lényegében négy ügyvédre, négy összefogott (minden lényeges szempontot felsorakoztató), és tényekkel alátámasztott érvelésre van szükség.

Kik legyenek az ügyvédek, egyben a változat, ill. érvelés-kialakítók. Nyilván azok, akik törvényjavaslatot beadják, és köréjük csoportosuló politika erők.

1. Az aktuális vezetésnek kell az egyik „ügyvédnek”, az egyik változat, érvelés kialakítónak lenni.

2. Valószínűleg az ellenzék, vagy annak egy része lehet a másik ügyvéd, a másik változat, érvelés kialakítója.

3. Jó lenne, ha a független társadalomtudomány (politikai sajtóval együtt) is kialakítana egy változatot, érvelést.

4. És jó lenne, ha a népréteg (civil szféra) valamilyen úton-módón szintén kialakítana egy változatot, érvelést.

Akkor alakul ki objektív vita, ha az érvelést alátámasztják a tények, vagyis valós fontos statisztikai adatok. Tehát az érveléseknek tartalmazni kell a valós fontos statisztikai adatokat. De itt viszont szükséges a statisztikai adatokra felügyelő független testület, mely egyfelől ellenőrizné, hogy valósak az adatok, másfelől azért megállapítaná: hohó, ez is egy adat, csak sokkal lényegtelenebb, mint a másik adat.

De ami talán a legfontosabb, a változatok, érvelések nem össze-vissza, nem részletekben, nem zavarosan, nem elkapkodva, ahogy jelenleg, hanem egymás mellett, egymás után, teljes egészben, tehát összehasonlíthatóan értékelhetően jelenjenek meg.

Mivel a változatok tartalmazzák a javaslatot, és azok melletti érvelést az állampolgároknak, csak a pl. négy változatból meg kell jelölni azt amelyiket leginkább jónak tartja. Pl. így lehet egy viszonylag bonyolult problémát egyszerű kérdésre, kérdésekre lebontani. (A bírósági tárgyaláson is képes az esküdtszék egy viszonylag bonyolult ügyben ítéletet hozni.)

Mindez tehát a döntés előtti vitáról és egyben az objektív tájékoztatásról szólt.

3. Annál magasabb a demokráciaszint, ha sok, megfelelő számú független (mindentől független csak a népérdektől nem) tudományos, demokratikus testületre oszlik a vezetés. (Másképpen, ha a hatalommegosztás optimális. A parlament is elvileg egy független, tudományos, demokratikus testület.) 0-tól 12%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

Mitől lesz független (elfogulatlan, objektív, csak népérdekű) egy vezetőtestület.

Azért azt fontos megjegyezni: a népérdektől semmiképpen nem kell függetlennek lenni a testületnek. Függetlennek kell, lenni az egyéni érdektől, a hatalmi érdektől, a vagyoni érdektől, a csoportérdektől, a pártérdektől.

Kitérés a függetlenségre és az önálló hatáskörre.

Az első gondolat ez: minél nagyobb egy testületnek az önálló hatásköre annál nagyobb az önállósága, azaz annál nagyobb a függetlensége. Csakhogy ez a függetlenség nem garantálja a népérdekűséget, az egyéni érdektől, csoportérdektől, vagyoni érdektől, hatalmi érdektől (rossz érdekektől) való függetlenséget. Sőt nagy önálló hatáskör, azt jelenti, hogy külső kontroll, szabályozás, ellenőrzés hiányában akadálytalanul érvényesítheti a felsorolt nem kívánatos érdekeit.

Csakhogy az sincs garantálva, hogy a külső kontroll, szabályozás, ellenőrzés, csakis népérdekű, nem egyéni, csoport hatalmi, vagyoni, stb. érdekű. Ezért ezt az egész felvetést el kell felejteni, és vissza kell térni a demokrácia alapvetéseihez.

1. Akkor lesz leginkább népérdekű (a rossz érdekektől független) egy testület, ha rá vonatkozó szabályozás (és ellenőrzés) részletes és ezt a szabályozást (és ellenőrzést) minél többen hozzák. Vagyis a szabályok kialakításban részt vesz a nép, részt vesznek az állampolgárok. (Kisebb közösségekben, a tagok, ügyfelek, dolgozók, stb.) Illetve ha a vezetés minél szélesebb köre vesz részt a szabályozásban, ellenőrzésben.

(Meg kell jegyezni, hogy vezetés széles köre, akkor valósul meg, ha a politikai ideológiai csoportok száma is sok. Mondhatjuk: ez a vezetés reprezentációja.)

Sajnos a badar gyerekeknek (egyes vezetőknek) ilyen szájbarágósan kell elmondani a nyilvánvalóságokat. Ezért az ellenkező oldalról is megfogalmazom: annál kevésbé lesz a vezetőtestület a rossz érdekektől független, minél kevesebb ember, minél szűkebb az a politikai erő, aki szabályozza, aki ellenőrzi, aki kinevezi, aki leválthatja.

2. Akkor lesz leginkább népérdekű (a rossz érdekektől független), ha minél többen vesznek részt a kiválasztásban és leváltásban. A nép az állampolgárok, és a vezetés minél szélesebb köre vesz részt a kiválasztásban és leváltásban.

Akkor lesz leginkább népérdekű (rossz érdekektől független), és tudományos, ha a testületbe kerülő vezetők egyéni megmérettetés alapján lesznek kiválasztva. A sportcsapatba is egyénileg kerülnek a sportolók, és utána alakul ki csapat.  

3. Akkor lesz leginkább népérdekű (a rossz érdekektől független), ha a nép leválthatja. Ez pedig azt jelenti, hogy annál kevésbé lesz népérdekű, és kevésbé lesz a rossz érdekektől független, ha a vezetőtestület be van „betonozva” a hatalomba.  Be van betonozva, vagyis a mandátuma hosszú ideig szól, és a nép, ill. a vezetés széles köre nem válthatja le. Ha be van betonozva, akkor azt tesz, amit akar. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a vezető, vezetőtestület mandátuma 4-5 évig tarthat, ezután újra meg kell méretnie magát, és ciklus közben le lehet váltani.

4. Akkor lesz független a testület, ha a testület döntéshozása a leirt 6 pont (országos népszavazás) alapján valósul meg.

5. Ezeken kívül pedig akkor lesz független, ha a közvetlen felettesétől, a közvetlen felettes hatalomtól bizonyos fokig független marad. Kihangsúlyozom, nem a néptől, nem a széleskörű vezetéstől kell bizonyos fokig függetlennek maradnia, hanem a közvetlen felettes hatalomtól. Ez egy nemzet esetében leginkább az uralkodó pártok vezetői, akik meghatározzák a döntéshozó frakciót, a kormányt. Jogilag a pártoktól, a legnagyobb döntéshozó frakcióktól és a kormánytól kell viszonylag függetlennek lenni a független vezető testületeknek.

Bizonyos fokig független, vagyis eme közvetlen hatalom, szigorú szabályok mellett válthat le, nevezhet ki, változtathat a jövedelmen (növelhet, csökkenthet), változtathat a szabályozáson, hatáskörön, stb.. De végül, ez a pont is arról szól, mivel valakiknek azért változtatnia kell, hogy minél többen, minél nagyobb reprezentációval vegyenek részt a döntéshozásban, azon döntésekben, azon törvényekben is, amelyek a vezetésre vonatkoznak.

Ha a vezetőtestületek eme függetlensége (a rossz érdekektől való függetlensége) biztosítva van, akkor e testületek tudományossága és demokratizmusa is biztosítva lesz, ha nem is teljesen, de jelentős részben biztosítva lesz.

Arra kell törekedni, hogy viszonylag sok, (valójában optimális számú) független tudományos demokratikus vezetőtestület jöjjön létre. Nem szabad összevonni, centralizálni e testületeket, ugyanakkor a fölöslegességet is el kell kerülni.

Ha aktuális szűk körű legfelső vezetés (pl. uralkodó pártok, legnagyobb frakciók, kormány) fél a széleskörű vezetés galádságaitól, és valóban népérdekű, akkor támaszkodjon a népre, kérje ki a nép véleményét, vagyis tartson népszavazást.

Mindezek tükrében vizsgáljuk meg pl. a Fidesz, 2010-es ténykedéseit, és ténykedéseinek indoklását. De erre már egy másik fejezetben kerül sor.

Technikailag a jövő népszavazási rendszere, amelyet már most is meg lehetne valósítani, legalábbis ami a technikai állapotot illeti.

A vitaszakasz általában 3 hónapig, a szavazat-leadási szakasz általában 1,5 hónapig (6 hétig) tart. Pl. egy adott ügy népszavazása, és vitaszakasza április 1-től június 30-ig tart, a szavazat-leadási szakasza május 15-től június 30-ig tart.

Az objektív vitához szükséges négy összegzett javaslat-változatot és azokhoz tartozó érvelés mindenkihez eljuttatott nyomtatott kiadványban jelenik meg, ezen kívül megjelenik a közmédiákban, az interneten és magában SZSZR (számítógépes szavazatösszesítő rendszer) felhasználói képernyőjén. (A szavazatleadók képernyőjén)

Ugyanígy jelenik meg a vitához, ill. a döntéshez szükséges minden lényeges információ. Összeszedve, összesítve, egymás mellett, rendszerezve, mindenkihez eljuttatva, stb..

A szavazat-leadás gyakorlatilag 95%-ban elektronikusan számítógépes rendszerben működik. Az egyik eleme, az áruházak, hivatalok (pl. polgármesteri hivatalok, postahivatalok) előterében, őrzött köztereken felállított egyszemélyes aut. zárt szavazófülkék, ezekben is lehet szavazni. A másik eleme az otthoni számítógéphez csatolt szavazókészülékek. Vagy fülkében, vagy otthon lehet szavazni.

Ezeken kívül bizonyos hivatalokban le lehet adni hagyományosan is a szavazatot. Illetve telefonon, is lehet adni. Esetleg ajánlott levélben, de ezek kevésbé biztonságosak.

A biztonsági elemek, melyek azt hivatottak kivédeni, hogy egy ember egy szavazatot adjon le, ill. hogy a szavazás ne legyen lefizetett, kényszerített a következők:

Mindenkinek lenne egy személyes szavazószáma. És még egy szabadon választott jelszava. És szerintem a szavazat-leadó készülékbe be lehet építeni ujjlenyomat, vagy tenyérlenyomat azonosítót. (A név titkos, csak azt kell megállapítani, hogy adott szavazószámú valaki adja le a szavazatot. A név függetlenül és titkosan van kezelve.)

A mobiltelefonos azonosítás is működhet.

A kézlefedő záró-lap is egy biztonsági elem, illetve, hogy a képernyőn nem jelenik meg a leadott szavazat, csak az, hogy le lett adva. (Külső ember nem láthatja hogy mire szavazott az illető. A közterületű szavazófülkében nem szükséges, mert oda csak egy ember léphet be, és zárt, nem lehet belátni.)

Továbbá, biztonsági elem, hogy a szavazatlezárásig mindenki módosíthatja a szavazatát. Sőt a szavazat lezárása után két napig még visszavonhatja a szavazatát.

És persze a csalásokat, kényszerítéseket be is lehet jelenteni.

A kérdések, a pontos szavazással kapcsolatos információk, és a válaszok egy képernyőn jelennek meg. Technikailag hasonló dologról van szó, mint a jelenlegi internetes adatlap ill. szavazólap kitöltések.

Az igen, féligen, nem, továbblépés megjelenik, de a megjelölés nem jelenik meg, legalábbis az otthoni szavazókészülékek esetében.

Lesz fél-értétű, ½ értékű igen szavazat, amely jelentősen pontosítja a szavazást.

Egy igen mellett, le lehet adni több fél-értékű szavazatot, ill. le lehet adni csak fél-értékű szavazatokat. A fél-értékű szavazat jelentése: nem akarom határozottan, vannak fenntartásaim, de a nem utasítom el teljesen.

Ha valaki nem ad le szavazatot, akkor megjelennek azok a kérdések, hogy miért nem adott le szavazatokat. (információhiány, stb.) Ha erre válaszol, ez is egyfajta részvétel. Illetve le lehet vonni következtetéseket. 

A reprezentációt, a SZSZR (számítógépes szavazatösszesítő rendszer) számolja ki. A reprezentációhoz szükségesek bizonyos adategyeztetések. A reprezentatív szavazatok 2 szavazatot érnek. A véletlenül kiválasztott nem reprezentatív szavazatok csak 1 szavazatot érnek. A név mindenképpen titkos marad.

A távolabbi jövőben megvalósul a többszörös szavazati jog (egy ember) szavazata nem egyet ér.

Az SZSZR még sok mindent kiszámolhat. Pl., hogy mikor van szavazategyenlőség, mikor van érvényes szavazás, milyen szavazóegységek (szakmai vezetés, nép, stb.) szükségesek, egy szavazatnak mekkora a befolyásoló értéke, stb., és minderről tájékoztatja a szavazót.

A szavazástechnika alapvető matematikai törvényei.

A jó, pontos szavazás: amely során kialakult döntés, leginkább tükrözi az adott közösség (lehet ez egy nemzet is) érdekét, igényét ízlését, világnézetét, véleményét, amely legkevésbé sérti a kisebbség érdekét. Mert ez a döntés valószínűleg jobban szolgálja a közösség fejlődését, tehát valószínűleg jobb, mintha közösség egy szűk csoportja döntene.

Vélemény ez esetben: vélemény, érdek, igény, ízlés, világnézet.

A szavazás alaptörvénye: minél többen, szavaznak, és a szavazatban minél inkább csak saját véleményük és csak közérdek jelenik meg (külső érdek nem jelenik meg és az önzés is korlátozott) annál pontosabb, jobb lesz a döntés. Átlagosan valószínűen annál jobb, pontosabb lesz.

A második alaptörvény: minél inkább reprezentatív a szavazás, a közösség minden csoportjának véleménye arányosan jelenik meg a szavazat, végeredményében annál pontosabb, jobb lesz a szavazás.

Figyelem, itt nem arról van szó, hogy mindenki szavazhat, de aztán egyes csoportok véleménye mégis elveszik. Gyakorlatilag van szó, hogy a szavazás szempontjából biztosan elvesző csoportok véleményét is különböző technikákkal bele kell szőni a szavazás végeredményébe. Erre még visszatérek.

Ha a vezetés (a „képviselők”) szavaznak, a reprezentáció törvénye arról szól, hogy annál pontosabb jobb lesz a szavazás, ha a társadalom minden csoportjának vezetései („képviselői”) szavazhatnak, pontosabban, ha szavazatuk arányosan beszámíthat a végeredménybe. Egyszerűbben, minél szélesebb, érdekében, világnézetében eltérő vezetés szavaz annál pontosabb, jobb lesz a szavazás. Másképpen: akkor lesz pontos, jó a vezetői szavazás, ha sok olyan vezető szavaz, aki a társadalom különböző csoportjaiból arányosan kerül ki, és olyan önálló véleményével szavaz, amely önálló véleményében szükségszerűen benne van ama csoport érdeke, melyből kikerül, mely őt támogatja, melynek a „képviselője”. Leegyszerűsítve: az önállóan induló vezetők demokratikusabb vezetést hozhatnak létre, mint a pártok által választott vezetők.

Ugyanakkor az első törvény szerint, a vezetők („képviselők”) szavazása, választása általános fontos kérdésekben átlagosan valószínűen pontatlanabb rosszabb, mint a népszavazás, népválasztás.

És még egy alaptörvény, a szavazás pontosabb, mint a nem szavazás útján adott véleményadás. Mert gyakori ez az érvelés: de hiszen mi kikértük a szakértők, az emberek, stb. véleményét. Igen kikérték, csak ez felettébb, hiányos pontatlan véleményadás, ill. az összesítése is teljesen szubjektív.

Ha az eldöntendő kérdés több alternatívában (3-4-5 alternatívában) jelenik meg, az pontosabb döntést jelent, mintha kettő (igen-nem) alternatívában jelenik meg. Hat alternatíva felett viszont a bonyolultság zavarosság miatt csökken a pontosság.

Pl. az eldöntendő kérdés megjelenése: akarja e ön B változatot, akarja e ön C változatot, akarja e ön D változatot, egyiket sem akarja. Ez tehát 4 alternatíva, szemben pl. ezzel : akarja e ön, B változatot. Értelemszerűen ebben benne van, hogy nem akarja ön B változatot, ez tehát kettő változat.

Az hogy pl. a 4 alternatíva jobb, mint a 2, sok mindenre kiterjed. Pl. arra, hogy a 4 párt szavazható megjelenése, jobb, mint a 2 párt, vagy 1 párt szavazható megjelenése.

De itt már jelentkezik a másik probléma: meg kell szüntetni az 1 alternatívás, pontosabban az alternatíva nélküli választásokat. Mert jelenleg vannak olyan szavazások, választások melyekben nincs benne az elutasítás lehetősége. Mert egy változat van, de azt gyakorlatilag nem lehet elutasítani.

Pontosabb a szavazás, ha szavazók számára nemcsak az igen, nem válasz áll rendelkezésre, hanem pl. egy ötös skálán, pontozhatnak.

Most itt a szavazással eldöntendő sportágak jutnak eszembe. Nem véletlenül pontoz a zsűri, mert így pontosabb végeredmény alakul ki. Szavazástechnikailag át lehet váltani, pl. a két véleményű szavazást (igen, nem) pl. az öt véleményű szavazásra (ötös skálán való pontozás). Vagy egyszerűbben létre lehet hozni: félértékű és negyedértékű szavazatokat.

Az érintettség törvényei. Az erősebben érintettek kapjanak nagyobb szavazati arányt, ha igényről, ízlésről, világnézetről, a saját életük rendezéséről van szó. Az erősebben érintettek kapjanak kisebb szavazati arányt, ha az ő megítélésükről van szó. Tehát a szavazás tárgya határozza meg, hogy a szavazás tárgya általi erősebb gyengébb érintettség mennyiben változtatja a szavazási arányt.

A szavazási arányok törvényei. Ki mekkora szavazati aránnyal rendelkezhet.

A többszörös szavazati arány két úton hozható létre. Az egyik: egyes egyének kapnak magasabb szavazati arányt (többszörös szavazati jogot), ez inkább a jövő útja.  A másik, ha szavazókat olyan szavazó egységekre bontják, melyben az egyes szavazóegységekben levő tagok  szavazati aránya magasabb mint a népszavazás  1 szavazati aránya.

Jelenleg pl. a társadalmi csoportok vezetőinek (pl. parlamenti képviselőknek) gyakorlatilag nem 1 a szavazati arányuk, hanem pl. 10 000. Nem egy (1) szavazattal rendelkeznek hanem pl. 10 000-rel. Pontosan nem lehet tudni, az biztos, hogy nagyon sokkal, nagyságrendileg (pl. 6 millió/300= 20 000).

Kik rendelkezhetnek magasabb szavazati aránnyal:

A társadalom egyes csoportjainak demokratikusan választott vezetői („képviselők”).

Társadalmi szempontból kiváló emberek.

Az adott szavazásra bocsátott kérdés szakismerői.

Az érintettség törvényei szerint, is változhat a szavazati arány.

A reprezentáció biztosítása is változtat a szavazati arányokon.

Ugyanakkor ez összefügg az alábbival.

A szinte biztosan kisebbségi véleményben maradó, kisebbségi csoportok nagyobb szavazati aránya.

Ez utóbbira egy-két példa.

Az unióban a tagországok szavazati aránya nem egészen a lakosság arányával azonos. A kisebb országoknak magasabb szavazati aránya van.

A másik példa legyen egy 1000 tagú közösség melyből 100 ember más nemzetiségű.

A harmadik példa legyen pl. egy 300 tagú parlament, amelyben a kormánypártok 200 mandátummal az ellenzék összesen 100 mandátummal rendelkezik. A probléma az, hogy ez a 100 tagú ellenzék mindig kisebbségben marad, kvázi mintha nem is lenne.  Az egyik megoldás, ha az ellenzéki pártok szavazati arányát ebben az esetben felemelik pl. 50%-kal. (Vannak erre pontosabb matematikai képletek, ebbe most nem mennék bele.) Így ők pl. nem 100, de 150 mandátummal rendelkeznek. Igaz ez még mindig kisebbséget jelent, de adott vitatott kérdésben ez már megváltoztathatja a szavazást, főleg ha nem lenne frakciófegyelem. Ha nem lennének frakciók, ill. frakciófegyelem sokkal több lenne az olyan kérdés, melyben a döntés több oldalra billenhet el. Mi értelme az olyan vitának, mikor úgy is csak az egyik fél győzhet?

Visszatérve, a kérdés jellege is eldönti, hogy a különböző szavazóegységeket (kik mekkora szavazati arány-növekedést kapnak) hogy állítják össze. A különböző szavazóegységek optimális összeállítása a demokrácia-tudomány egy külön szakága, melyre itt nem térek ki.

A szavazási kérdés fontosságának problémája. Egyben a kétharmados döntések problémája.

Azzal kezdem, hogy a döntések alkalmával mindig lesznek olyan döntések melyekben kettő, vagy több közel egyenlő alternatíva áll szemben egymással. Ezek a dilemmák.   Ugyanakkor ez esetekbe is csak egy alternatívát kell, lehet választani, ami azt jelenti, hogy hiába áll ez egyik alternatíva 51%-on a másik 49%-on mégis az 51%-ost kell elfogadni. Főleg ha sürgős a döntés. Ugyanakkor a dilemma nem válogat, ugyanúgy létrejöhet fontos kérdésekben, mint kevésbé fontos kérdésekben. Ugyanakkor a döntéseket nem lehet korlátlanul halogatni, tehát a döntés előbb-utóbb sürgős lesz. Ugyanakkor az is jogos felvetés, hogy a fontos döntések ne legyenek elkapkodva, ill. legyen bennük nagyobb egyetértés, főleg ha még nem sürgősek. Ez csak azt jelenti, hogy az aktuálisan nem sürgős, fontos döntéseket, egy ideig el lehet halasztani, hátha összejön egy nagyobb egyetértés. De csak egy ideig. Ez azt jelenti, hogy az un. kétharmados döntéseket, melyek fontos döntések, ha nem sürgősek pl. 3-5 évre el lehet halasztani (hátha összejön a nagyobb egyetértés), de nem tovább. Ezután akkor is dönteni kell, ha csak 51%-os az egyetértés. Vagyis a jelenlegi kétharmados törvénykezési szabály rossz. De akkor mit lehet tenni a fontos kérdések vonatkozásban? Azt, hogyha fontos kérdésben nem jön össze a kétharmados egyetértés, és az már nem halogatható (3-5éven túl, vagy másik ciklusban sem) akkor népszavazással kell eldönteni a kérdést, legalábbis a népszavazás eredményét is be kell számítani a döntésbe.

A kétharmados győzelem problémája.

Kezdjük az otthon maradók (nem szavazók) problémájával. Bár lennének, olyan technikák melyekkel meg lehetne ismerni, a nem szavazók indokait, de jelenleg nincs ilyen felmérés. Azért logikusan ki lehet következtetni.

Kétségtelenül vannak olyan emberek, akik azért nem mennek el, mert azt mondják, minek menjek el úgyis az általam akart párt győz, kvázi az otthon maradásukkal egyetértenek a népszavazás eredményével, csakhogy ezek igen kevesen vannak. Azok is kevesen vannak, akik két jó párt közül nem tudnak választani. Akik leginkább elmennek, azok, akik határozottan egyetértenek valamely párt politikájával. Elvileg azok is elmennének, akik valamely pártot utálják, (nehogy ők nyerjenek, ezért a másikra szavazok), de csak akkor, ha van válaszható alternatíva. Vagyis a másik pártot szignifikánsan kevésbé utálják.

Ezért az otthon maradók döntően a következőkből állnak össze: akik az egész politikából kiábrándultak, akik az összes pártot, beleértve a győztes pártot utálják, bojkottálják. Ők teszik ki az otthon maradók kb. 60%-át. És akiket más okból nem érdekel a szavazás, nem tartják fontosnak, nincs ilyen irányú ismeretük, akik talán azt sem tudják, hogy választás van. Ők teszik ki az otthon maradók 20%-át. Erre a kettő rétegre semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy a győztes párttal szimpatizálnának. Az otthon maradók 60%-a kifejezetten utálja a győztes pártot, és ebből még az sem von le, hogy a többi pártot is utálja.

A győztes párt szempontjából jóindulatúan állapítsuk meg a törvényt: az otthon maradók (nem szavazók) háromnegyede (75%) nem ért egyet a győztes párt programjával, politikájával, nem ismeri el azt jó vezetésnek, nem választja azt „képviselőnek”.

Nézzük meg azt az esetet, amikor a szavazó állampolgárok 54%-a megy el szavazni, és abból 37%, tehát több mint kétharmada szavaz a győztes pártra. Ekkor az összes szavazópolgár 37+11,5= 48,5%-a szavaz valójában a győztes pártra. Ez nem kétharmad, sőt 50% alatt van.

A kétharmados győzelem felmagasztalása egyfelől ezért hiba. Másfelől azért hiba, mert a kétharmados törvénykezés, amely a kétharmados győzelemmel összefügg, rossz. Harmadsorban azért hiba, mert ez önmagában alig emeli a demokráciaszintet, ugyanis ez csak egy népválasztás, a lehetséges többi népi döntés közül. Negyedsorban azért hiba, mert a parlament sem az itt leirt törvények szerint működik tehát egy alacsony demokráciájú testület kétharmadáról van szó.

Feladatok.

Mi hát demokrácia fejlesztésének feladata? Mindaz, amit leírtam, (lényegében, valami hasonlót) meg kell valósítani. És ha mindennek a lényegében való megvalósítása, a döntéshozó mechanizmus fejlesztésnek alapvető feladata.

A gyakorlati demokrácia rendszertényező fő feladatai, melyek számos részfeladatot igényelnek.

A döntéshozó mechanizmus tanulmányrészben felsorolt feladatokon túl.

Az alapvető demokratikus elvek gyűjteményének megalkotása ill. fejlesztése. Az alapelvek szerinti jogszűrés.

Az alábbi más rendszertényezőkhöz (testületekhez) kapcsolódó feladatok párhuzamos felügyelete.

A demokrácia tudomány kialakítása, a demokrácia oktatása.

Minden jelentős döntésben népszavazás, vagy széleskörű közvélemény-kutatás tartása.

Általában egy fejlett közvélemény-kutató rendszer kialakítása, működtetése.

Illetve, egy fejlett panasz és javaslati rendszer kialakítása, működtetése.  

Olyan törvényhozás kialakítása melyben a nép automatikusan valamilyen arányban részt vesz. (Pl. a demokratikus futószalag-rendszerű törvényhozás.) 

A számítógép, és az informatikai eszközök alkalmazása a közvetlen demokrácia szolgálatában, a népszavazások lebonyolításában. 

A választások demokratizálódása, az időközi választás (leváltás) lehetősége.

Az intézményi demokrácia fejlesztése.

A vezetési demokrácia fejlesztése (a vezetés demokratizálódása). (Ez sok fejezetből, részből áll.)

A közvetlen demokrácia alapelveinek, alapvető törvényeinek megjelenítése az alkotmányban.

A demokrácia népszerűsítése.

A demokrácia elméletének fejlesztése.

A demokratikus elvek módszerek, mechanizmusok ismerete, azok adaptálása a gyakorlatba és a törvényekbe. A rendszer vizsgálata, ill. a sérülések orvoslása (törvényjavaslat, intézkedés) a demokratikus elvek, törvények, módszerek, mechanizmusok szempontjából. A demokrácia fejlesztése törvényjavaslat intézkedés által. Egyre jobb demokratikusabb törvények, módszerek, mechanizmusok kidolgozása és gyakorlati adaptálása. Pl. a méltányossági törvények kidolgozása adaptálása.

Feladat a demokráciaszint pontos értelmezése és mérése.

A pontos mérés adja meg a valós demokráciaszintet. A valós demokráciaszint dönti el, hogy az adott nemzet az adott rendszer, rendszerváltozat hol áll, és milyen ütemben kell fejleszteni a demokráciát. Illetve lényegében meghatározza a fejlesztés irányát is, hiszen a fejlődés alapja, hogy fokozatosan emelkedjen a demokráciaszint, ezt pedig megint a pontos méréssel lehet ellenőrizni

A korábbi feladatok. 

A teljes tanulmány szerint, az egyszerű gyakorlati demokrácianövelő feladatok.

Néhány egyszerű, alapvető, konkrét feladat, törvénybe, akár az alkotmányba foglalható feladat.

Az alábbiakat, 8 éven belül el kell érni:

A közvetlen demokrácia kiépítésének feladatai.

1. Évente legalább 1 népszavazás létrejöjjön.

2. Létre kell hozni, és népszerűvé kell tenni, az állami, internetes népszavazási és közvélemény-kutatási rendszert, és az ott összesített döntések legalább 15%-ának alapján törvényeket kell hozni, módosítani.

3. Minden állami munkaközösségben (munkahelyen hivatalban, stb.) és minden lakóhelyi közösségbe, valamint pártba, szakszervezetbe, más fontos civil közösségbe, évente legalább egy közgyűlésnek kell lenni.  Ahol megjelennek a dolgozók az ügyfelek, ill. azok valóságos képviselői, és ezen  közgyűlésekben elfogadott döntéseknek be kell kerülni a közösség szabályzatába, törvényeibe, ill. a kifelé irányuló szabályzatába, törvényeibe. Úgy, hogy az említett belső és külső szabályok, törvények legalább 15%-a, a közgyűlés döntései alapján jöjjenek létre.

A közgyűlések formáját, módját korszerűsíteni, kell úgy, hogy a résztvevők (dolgozók, ügyfelek, tagok, stb.) szinte mindegyike részt tudjon venni távolról is, és képes legyen javaslatot tenni ill. szavazni. A mai technika mellett ez lehetséges.

Az állami vezetés demokratizálódásának feladatai, szintén 8 éven belül kell elérni.  

1. Ki kell jelölni a legfelső vezetés és felső-közép vezetés feladatát, munkakörét, határkörét és ehhez a képest a lehető legmagasabb létszámot. A hatásköröket az egyenlőségre törekvés elvén kell szétosztani és nem a piramis elv alapján.

Beszéljünk itt és most 1 ezer legfelső vezetőről, és 10 ezer felső-középvezetőről, és emellett a polgármesteri hivatalok vezetőiről.

2. Az országgyűlésben levő képviselők legalább egyharmadának pártoktól független képviselőnek kell lenni. 1 párthoz tartozó képviselők legfeljebb a felét tehetik ki az összes képviselőnek. Amennyiben a képviselők egyharmada, vagy akár fele párttag, akkor legalább 3 pártnak kell az országgyűlésben részt venni. Ez alatt (51% a független képviselők aránya) legalább kettő pártnak kell bekerülni.  El kell érni, hogy a legfelső vezetés minden tagját alapos és egyenlő egyéni megmérettetés után a nép válassza ki. (Ilyen irányba kell módosítani a választási törvényeket.)

A polgármesteri választások is hasonlóan működhetnek, vagyis csak egyéni (nem pártlistás) jelöltek indulhatnak, az indulók fele nem lehet párttag.

3.  A legfelső vezetés más tagjai legfeljebb fele arányban lehetnek párttagok, ill. az egy, 1párthoz erősen kötődőek legfeljebb legfelső vezetés 30%-t tehetik ki. Egyes pozíciókat, (pl. független intézmények vezetőit) a pozíciók 40%-át, egyáltalán nem tölthetnek be párttagok.

4. Az országgyűlési döntések 20%-át (egyötödét, kvázi minden ötödiket) az aktuális ellenzéknek meghozni, az alapján, hogy melyikben volt legkisebb, a többségi döntés, ill. többség választhatja ki öt ilyen döntésből, hogy melyiket engedi át ellenzéki döntésnek.

5.  A frakciófegyelem direkt kikövetelését szankcionálni kell.

6. A legfelső vezetés legalább 10%-át (a legrosszabb 10%-át), objektív mérőrendszer alapján kettő év után le kell váltani, (a legfelső vezetésből 5 évre kizárni), időközi választást, újraválasztást kell tartani.

7.  A felső-középvezetők legfeljebb 40%-a lehet párttag, 1 párt tagjai legfeljebb 20%-át, tehetik ki a felső-középvezetésnek. Egyes pozíciókat, a pozíciók 50%-át nem töltheti be párttag.

8. A felső-középvezetők, objektív mérőrendszer alapján, kettőévente, legalább 10%-át, (a legkevésbé alkalmasakat) le kell váltani, őket a legfelső és felső-középvezetésből 5 évre kizárni, ill. 2 évente legfeljebb 25%-át le lehet leváltani.

9. Az említett objektív mérőrendszer alapjai: a rájuk bízott terület statisztikai romlása, (vagy a lehetségesnél kisebb javulása) az induláshoz képest, ill. bizonyos szükségszerű tendenciához képest. Továbbá, az elintézetlen (de elintézhető) konkrét panaszok problémák száma, aránya, ill. a nép (tagság, dolgozok, ügyfelek) elégedettsége. A leváltandó személy elfogadható védekezése abból állhat, hogy nem az objektív mérőrendszer, hanem a felettesek felé tett kritika, érdeksértés miatt lett leváltva. 

A legfelső vezetés vonatkozásában a tagság, a dolgozók, az ügyfelek azonosak a választópolgárokkal, ill. a rájuk bízott terület az ország, a nemzet.    

Mindez egy, vagy több független tudományos demokratikus testületet, testületrészt (vezetésrészt) igényel.

E rendszertényező értékelése.

A történelmi értékelés azonos az általános demokratikus fejlődéssel, ill. a szempontok hasonlók, mint az előző (fejlődés) fejezetben. Lényegében a demokrácia fejlődésének történetét már más fejezetekben elmondtam. A százalékos értékelés azért alacsony, mert lényegében egy szétszórt tényezőről van szó, tehát nem ez az egyetlen rendszertényező és testület, amelyik a demokráciáért felelős. Úgy is fogalmazhatok, hogy demokráciával kapcsolatos feladatokat más rendszertényezők, elsősorban a döntéshozó mechanizmus rendszertényezői, tartalmazzák.

Rabszolgatartó rendszer 0,3%, feudalizmus 0,7%, klasszikus kapitalizmus 1,2%, jelenlegi államkapitalizmus 1,7%, brezsnyevi szocializmus 1,4%. Jelenlegi kínai szocializmus 1,5%? A tényleges demokrácia 3%.

A következő egység emlékeztető tartalma.

A nemzetközi problémák.  A világ az emberiség jövője.

A háború.  ABC/2 ábra. Más ábrák. Elméleti rendszertényező.

A természeti erőforrások fogyása és a világ. Az ABC/2 ábra, A B/10 ábra.                                                       Elméleti rendszertényező.

A jelenlegi világvezetés. A fejlődéshez szükséges világszövetség. Megszállások és szövetségek. Az ABC/2 ábra. A K jelű ábrák.                                                                                            Elméleti rendszertényező.

A külpolitikai kategóriák. A külföld, a világ, mint felettes hatalom. Elméleti rendszertényező.

Az Európai Unió (egyszerűen EU). Elméleti rendszertényező.

A jövőbeli optimális világszövetség, ill. EU alapvetései. Kénytelen vagyok az EU-ról szóló elmélkedésem pontosabban az EU jogegyenlőtlenségére vonatkozó állításom kiegészíteni. De ez nem baj, mert jó kis, (nagy) problémák kerülnek a felszínre. Elméleti rendszertényező.

Külpolitika és béke. Rendszertényező. Az ABC/2 ábra. A K jelű ábrák. Más ábrák.

Az új halmozódó nemzetközi problémák megoldatlansága és ezek erősödése. Rendszertényező. D jelű ábrák.

A rendszerek és azok alapvető egyszerű logikája, az ABC/3 ábra elemzése. Elméleti rendszertényező.         

A gyakorlati rendszertényezők (általában a rendszertényezők) összesítése. A rendszerek összefoglalása.  Az ABC/4, ABC/5, ABC/6 táblázatok (ábrák) előzetes elemzése. Speciális rendszertényező.

Alapvetések a nemzetről (népről, a nemzet fogyásáról, a kultúráról. Elméleti rendszertényező.                                                                                                

A nacionalizmus (rasszizmus) és népkarakter. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák.  Elméleti rendszertényező.                                                                   

Mit tehetne (sajnos nem tesz) többek között a társadalomtudomány és a vezetés a probléma megoldásra. A rasszizmus némely pszichológia vonatkozása. Elmélkedések a népkarakter tudományról. Elméleti rendszertényező.                                

A globalizálódás és globalizáció. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák. Elméleti rendszertényező.

A háború.  ABC/2 ábra. Más ábrák. Elméleti rendszertényező.

E fejezet szoros összefüggésben van a külpolitika, béke, és a nacionalizmus, népkarakter  témájú fejezetekkel.

Érdemes az alábbi felsorolásokkal, kategorizálásokkal kezdeni.

Nyílt hódító háború. Kibogozhatatlan ellenségeskedésre, távoli múltra hivatkozó (mindez ürügyként szolgál) hódító háború. Nehezen kibogozható és a múltra visszanyúló az ellenségeskedés, de azért kirajzolódik az agresszor. Ritkán, kibogozhatatlan az ellenségeskedés, megállapíthatatlan az agresszor.

Továbbá az ellenoldal, összességében visszavágó ill. önvédelmi, felszabadító háború. Egyértelműen önvédelmi, felszabadító háború. (Az önvédelmi háborúra is vonatkozik az önvédelem erkölcsi elve: nem lehet bosszúálló, az elsődleges cél az igazságosság helyreállítása. A másodlagos cél, a felelős vezetők, aktív, önkéntes résztvevők (és nem a nép) arányos megbüntetése. Továbbá a másodlagos cél, a további igazságtalanság hasonló igazságtalanság lehetőségének megszüntetése.)

Nyílt hódító háború. Az erőszak mellett inkább a gazdasági és egyéb rátelepedés, kényszerítés, kizsákmányolás dominál. Enyhébb rátelepedés, kényszerítés, kizsákmányolás. Demokratikus (a népek is akarják) önkéntes „mindenki jól jár” típusú szövetség. 

A hódító háború minden szempontból a lehető legnegatívabb emberi cselekvés.

Nincs jó hódító háború. A hódító háborúnak nincs semmilyen haszna. A hódító háború kialakulása mögött valójában, döntően, mindig egy szűk hatalmi, vezetői, uralkodó csoport hatalmi mániája, elképesztő gőgje, minden bűnt felülmúló aljassága áll.

Sajnos még mindig ezt a fenti egyszerű igazságot kell bizonygatni.

(A)   nézet, azaz (A) vezető véleménye: Tisztelt urak, az egyik szemem nevet a másik sír. Nevet, mert az utóbbi években hatalmasat fejlődtünk. Vannak már igen éles vashegyű dárdáink, ragyogó nyilaink, melyekkel el tudjuk ejteni a vadakat. Van már vasekénk, amivel fel tudjuk szántani a földjeink. Vannak jó házaink, melyek megvédenek a hideg ellen. Van vaskohónk, Van vízimalmunk mellyel tudunk őrölni és kovácsolni. A másik szemem viszont sír, mert nincsenek erdőink, melyben vadak élnek. Alig vannak földjeink, melyeket felszánthatnánk. Alig van vasércünk. Itt van viszont a szomszéd törzs, ez a primitív horda. Nekik kő és fa szerszámaik vannak, de van hatalmas földjük, vannak erdőik és ásványi kincseik. Javaslatom tehát: lerohanjuk őket, az emberek egyik felét leöljük, a másik felét rabláncra fűzzük, és mint rabszolgákat kényszerítjük, hogy nekünk dolgozzanak. Szép lányaikat ágyasainkká tesszük. Bizony ez kegyetlennek tűnik pedig ez csak ésszerűség.  Ha egyszerűen elkergetnénk őket, akkor ők felvándorolván a hegyekbe, állandó fenyegetettséget jelentenének. Hol itt, hol ott csapnának le ránk orvul. Az egyik állatcsorda csak kiszorítja a másik állatcsordát, de nem öli meg, és nem ejti rabságba azt tervszerűen. Az ember tehát kegyetlenebb mint az állat? Nem kegyetlenebb, csak okosabb. Nekik van annyi eszük, hogy ne viseljék el a sértést, bosszúra szomjazzanak, nekünk van annyi eszünk hogy ezt megakadályozzuk.

(B)    nézet, (B) vezető véleménye: Tiltakozom, ők is ugyanolyan emberek mint mi, a nagy Teremtő gyermekei. Mennyi szenvedést, fájdalmat pusztulást okoznánk ártatlan embereknek. Gondoljunk csak bele ha velünk tenné ezt egy nálunk fejlettebb törzs, vajon igazságosnak tartanánk? Mit éreznénk akkor? Honnan tudjátok hogy ezért odaát a túlvilágon a nagy Teremtő, mily hatalmas büntetést fog ránk mérni? Borzalmas ez a terv, ellenzem.

(A)   nézet, (A)  vezető: Tisztelt uram hibás az érvelése, és már az eleje is az. Ők nem ugyanolyan emberek, mint mi, nézd csak a különbségeket. A nagy Teremtő meg így akarja, mert ez a legokosabb, amit tehetünk saját népünk életben maradása és fejlődése érdekében. Vagy mi, vagy ők ez itta kérdés.

(C)    nézet, (C) vezető: Ez a legokosabb, bizony nem így van. Vagy mi, vagy ők: ez sem igaz, de menjünk sorjában. Öljük meg az egyik felét, a másikat meg tegyük rabszolgává. Jól tudjuk, azonban mindig lesznek elmenekülők. Bizony azok felmenekülvén a hegyekbe bár kevesebben lesznek, de annál dühödtebben fognak ránk vadászni. És a rabszolgák talán békésen tűrik majd a fogságuk? Bizony nem, azt lesik majd folyvást mikor szökhetnek meg, mikor ölhetik meg őreik suttyomban. Sok áldozatot, fog a háború követelni, de még többet az utána való megszállás. Nézzük azonban másik oldaláról a problémát. Jól mondta az első úr: erősek vagyunk. De minek köszönhetjük erőnket? Annak hogy tudósainkat, szakmunkásainkat megbecsültük, fiataljainkat tanítottuk. Bizony a tudománynak és a munkának köszönhettük ezt és a békének. Mert mindez csak békében jöhetett létre. Ha háborúzunk, akkor előbb- utóbb oda az erősségünk, nem marad idő ember, energia a munkára, a tudományra. A megoldást nem a háborúban kell keresni. Ha békében szövetségben közeledünk hozzájuk mint az erős, okos barát, akkor kedvező kereskedelemmel meg tudjuk vásárolni földjeik, erdőik és munkaerejük. Mint nagy és erős barátot minket tisztelni fognak, és ha tisztelnek akkor önként keresik kegyeinket, csatlakozni akarnak hozzánk. Mi meg kiválaszthatjuk a kiválókat. Szép lányaik meg önként fognak ágyunkba jönni. Mi pedig addig még tovább tudjuk tudományunk fejleszteni, még tovább tudunk erősödni, mert a háború nem gyengít le minket. Ez hát az értelmes megoldás, és nem az amit az első úr javasolt. Bizony mondom néktek a hódító háború és a megszállás nemcsak a ligázottaknak rossz, de a hódítóknak is. Mert ne felejtsük el, ha a háborút választjuk, akkor ez a békés és ésszerű megoldás már nem jöhet szóba.

Eddig tartott ez a példázat, most vonjuk le a tanulságokat.

A példázat bizonyítja hogy minden hódító háború, minden vonatkozásban rossz.

Ehhez még hozzátenném a következőket. Lehet hogy a háború alatt olyan dárdát fejlesztenének ki, amely a békés vadászatban is használható, de alapjában véve fordított a sorrend. A békés élethez szükséges eszközöket használják fel a háborúban. A békés élethez szükséges eszközöket sokkal hatékonyabban lehet fejleszteni, ha azoknak a célja a békés élet, mintha azok célja háború. Hatékonyabb, ha rögtön békés célú eszköz készül, mintha egy fegyvert adaptálnak békés célra. Nem igaz a nézet, hogy a háború fegyverkezés növeli a technikai innovációt.

Továbbá sok hódító háború indoka: meg kell büntetni, ill. szüntetni a rosszat, a gonoszt. Ha egy csoport (rendszerint a vezetés) rossz, akkor miért az egész népet büntetik meg? Ha a nép többsége elégedetlen, akkor az leszámol saját vezetésével, ebben legfeljebb támogatni lehet a népet, de csak akkor, ha igazi többség akarja a változásokat. Ha pedig a nép látja, hogy van erősebb, okosabb, igazságosabb ország akkor a többség akarja a változásokat. A hódító háború ebben az esetben is a rosszabb megoldás. A probléma másik felére - a hódító és a védekező háború szétválasztására - nem jut idő. Pl. az iraki háború egyértelműen hódító háború. Mindezt kiegészíteném egy lényeges felfogással. A megszállott ország automatikusan a megszálló ország része lesz, minden nyomorával, szenvedésével, vagy nem. Én azt vallom, hogy igen a részévé válik. Ezek szerint a 2004-es USA magában foglalja Irakot, annak fejlettségét, tehát az USA fejlettségét e szerint kell értékelni.

A példázat megmutatja hogy az elmélet az elv, a világnézet általában megelőzi gyakorlatot, vagyis a bölcsességét békét szül, az ostobaság háborút.

A példázat részben megmagyarázza a hódító háborúk, és a rabszolgaság, rabszolgatartó, és egyéb elnyomó rendszer kialakulását. (A) nézet erkölcstelenebb és ostobább mint az állati erkölcs és gondolkodás. Az állat legfeljebb elűzi, kiszorítja a másik állatot, vagy fennmaradása érdekében megeszi. Az ember viszont  álokok és álcélok miatt  szisztematikusan megöli és szenvedést okoz a másik embernek. Többek közt ezt nevezhetjük a rossz irányú erkölcsösödésnek (elhitványulásnak), és a rossz irányú értelmesedésnek (elbutulásnak). A rossz irányt az teszi egyértelművé, hogy van nála jobb erkölcsösebb, okosabb irány.

A történelmi fejlődés mondjuk így zajlott le. Ősközösségi rendszer kvázi állati erkölcs és értelem: 60%, (A) nézet 20%, (C) nézet 20%. Rabszolgatartó rendszer: (A) nézet (felfogás) 80%, (C) nézet, felfogás 20% Feudalizmus (A) nézet 60%, (C) nézet 40%. Klasszikus kapitalizmus (A) nézet 40%, (C) nézet 60%. Jelenlegi államkapitalizmus (A) nézet 20%, (C) nézet 80%. Ha ugyanez így zajlott volna le - rabszolgatartó rendszer (A) 50%, (C) 50%, feudalizmus (A) 40%, (B) 60%. klasszikus kapitalizmus (A) 20%, (C) 80%, államkapitalizmus (A) 5%, (B) 95% - akkor a történelem másképp alakul.

Szükségszerű (törvényszerű) volt hogy ez a felfogás, nézet a rabszolgatartó rendszerben így – (A) 80%, (C) 20% - alakuljon? Szükségszerű volt hogy a továbbiakban úgy alakuljon, ahogy alakult? Az igen hosszas fejtegetés, elmélkedés helyett csak azt mondom: nem volt, szükségszerű.

Ez csak egy felfogás a tíz alapvető felfogásból, de már ez az egy is megváltoztatta volna a történelmet. Jelenleg azonban már (C) felfogás is túlhaladott. Minderre még visszatérek.

El tudom még fogadni a következő felfogást is: rendben van eddig szükségszerű volt az emberiség rosszirányú erkölcsösödése, és rossz irányú értelmesedése, de most már nem szükségszerű. Most már eljutott egy olyan szintre mikor az önálló akaratszabadságával, az értelmi képességével mindezt képes megfordítani.

A hódító háború két szakasza.

Az USA állítólag védelmi célokra fejlesztette ki a hatalmas haderejét. Az USA hadereje a haditechnika fejlettsége miatt szerintem háromszor nagyobb, mint az utána következő ország hadereje. Ez már kérdésessé teszi a védelmi célokat. Ha valaki védekezni akar, akkor megelégszik, mondjuk 1,2-szeres fölénnyel. Arra a mondásra is lehet hivatkozni, ha egy fegyver elkészül, akkor azt valószínűleg használni is fogják. A védelmet, védekezést persze elég tágan is fel lehet fogni. Pl. a megelőzési célból való támadás.

A jog azonban ilyent nem ismer. Már többször mondtam, hogy nincs kétféle igazságosság. Az önvédelem igazságossága az egyénre és az államokra is vonatkozik.

Tételezzük fel azonban, hogy pl. Az USA csakis a fejlett világ, a demokrácia védelmében jogosan indít támadásokat. Tételezzük fel, hogy minden támadás, hódítás, rombolás valóban megelőz egy nagyobb katasztrófát. Ebben az esetben is megkérdőjelezhető, hogy valóban a háború célravezető. Bár én nem vagyok katonai szakértő, de azért az nyilvánvalóan kirajzolódik, hogy minden háborúnak két szakasza van. Az egyik az ellenséges haderő elpusztítása, az ország, terület, nép, stb. birtokbavétele (katonai, gazdasági, irányítási birtoklás). A második szakasznak, a birtoklásnak, megszállásnak a hosszabb fenntartása. Kétségkívül ez az utóbbi ötször akkorra és más jellegű feladat, mint az első. Az USA hadereje most már olyan hatalmas, hogy egy közepes országot órák alatt képes birtokba venni. Persze ha a lakosságot teljesen vagy 90%-ban megsemmisítik akkor nincs probléma. Ha nem akkor viszont kezdődik a második szakasz.  Ebben a második szakaszban, az ország birtokbavételének hosszabb távú fenntartásában a haderőfölény jóval kevésbé számit. Ebben a szakaszban lehet akár tízszeres is a haderőfölény, az sem biztosítja a sikerességet. A partizánharc, amit később gerillaharcnak neveztek mostanában pedig belső terrorizmusnak minden eddigi háborúban jelentős tényező. Az embereket, mint ellenséget ideiglenesen meg lehet semmisíteni, de ha az ellenszenv, gyűlölet megmarad, akkor az ellenség is újra termelődik. Itt megint tisztán kell látni a világtörténelem alakulását. Elhúzódhat a birtokbavétel, a háború második szakasza akár évtizedekig, sőt évszázadokig, de a megmaradt gyűlölet miatt egyszer visszaáll az eredeti állapot. Aki pedig háborúval hódítanak meg egy országot, népet, területet akkor nagy valószínűséggel kialakul a gyűlölet, olyan gyűlölet, amit már szinte lehetetlen megváltoztatni. Amikor kialakul ez helyzet, akkor már egyrészt nem számít az eredeti hódítás az első szakasz jogossága. Akkor már a hódító zsarnok, katonai diktátor lesz. Másfelől a hódító is porul jár, a hódítása gazdaságilag is  teher ráfizetéses lesz, legjobb esetben  nullszaldós. A politikusoknak és katonáknak tanulmányozni kellene a lélektant ezen belül is gyűlölet jelenségét. Azt, hogy az tartós, és azt hogy az hatalmas energiákat és leleményességet képes megmozgatni.

A történelem azt bizonyítja, hogy a hódító népek államok hosszabb távon vagy eltűnnek, vagy darabokra esnek szét vagy legjobb esetben is összezsugorodnak, legyengülnek. Gondolhatunk itt a spártaiakra, rómaiakra, hunokra, tatárokra, törökökre, spanyolokra és még hosszan lehetne sorolni. Tehát nemcsak arról van szó, hogy az erőszakkal létrehozott birodalom felbomlik és visszaáll az eredeti állapot hanem arról, hogy a folyamat általában itt nem áll meg, átcsap negatív tendenciába. Ennek fel lehetne sorolni az okait itt én most ezt nem teszem meg. Valójában azok a népek államok fejlődtek, terjeszkedtek, akiknek ugyan megvolt a védelmi képességük de nem akartak hódítani nem akartak erőszakkal terjeszkedni. A belső és békés erejükre koncentráltak. Ez összevág az előző rész (mese a háborúról) mondanivalójával. Minél inkább békés, megegyezéses, önkéntes a „terjeszkedés” annál nagyobb valószínűséggel marad fenn, minél több benne az erőszakos elem annál nagyobb a valószínűsége a széthullásnak és negatív tendencia (eltűnés, zsugorodás, gyengülés) mélységének.

Az elmondottak tükrében meg kell vizsgálnia, az un megelőző, a demokrácia védelmében indított háborúkat. Meg kell vizsgálni hogy van e értelme ha egy államnak többszörösen erősebb a hadereje mint  más államoknak.

A jó szándékú hódító háborúból is leigázó háború lesz.

A jó szándékú vezetés így gondolkodik. X országban borzalmas állapotok vannak. Az ottani vezetés szörnyű, elnyomja népét. Szerencsétlen ottani nép helyzete borzalmas. Mi a vezetés majd ezt megváltoztatjuk, méghozzá gyorsan tehát háborúval. Három legyet ütünk egy csapásra. Egyrészt a bölcs hatalmunkat kiterjesztjük. Ezzel azért nekünk is nő hatalmunk. Másrészt a mi népünknek jót teszünk, mert az ottani erőforrásokat majd úgy osztjuk el hogy azért a mi népünknek is jusson belőle. Harmadrészt az ottani nép is jobban jár a mi bölcs uralkodásunk alatt. Jobb rendszerben, jobban fog élni.

Ebben az okoskodásban azt kell látni hogy az „ottani nép is jobban fog élni” azért  harmadlagos szempont. Ha ez lenne az elsődleges szempont, akkor nem a háborút választanák. A történelem azt bizonyítja, hogy a meghódított nép a legritkább esetben él jobban a hódítás után. A bölcs uralmunkat kiterjesztjük, eleve azt jelenti hogy a hódító a demokratizálódást nem támogatja. Azért mi népünk is jól jár azt jelenti hogy a vagy-vagy elosztás értelmében a meghódított nép természeti, ill. emberi erőforrásait valahogy elvonják. Tehát a meghódított nép a lehetőségihez képest rosszabbul fog élni. A meghódított nép előbb-utóbb ki akar szabadulni a jóindulatú hódításból, és akkor kezdődik a háború második szakasza.

Ha a hódító valóban segíteni akarná meghódított népet, akkor arra békés megoldást keresne. Vitatható, de háborúnál jobb megoldás, a belső ellenállási mozgalom megszervezése, segítése. Ha a nép valóban elégedetlen, és kész egy fejlettebb rendszer kialakítására akkor egy kis segítséggel önmaga is képes a belső diktatúra leváltására. Nem puccsról van szó, hanem egy lehetséges demokratikus forradalom külső, elsősorban eszmei segítéséről.

Még elfogadhatóbb ennél hosszabb távú békésebb megoldások.

A túlzott fegyverkezés és a hódító háború egy koncentrált direkt pusztítás. Egyrészt fölöslegesen használ fel erőforrásokat, másrészt ezeket az erőforrásokat pusztításra használja.

Mindez csak azt akarta bizonygatni, hogy minden hódító háború minden vonatkozásban a lehető legrosszabb dolog, egyszerűen nincs jó oldala.

A hódító háború típusai. A hódító háború meghatározása.

Általában 80%-ban egyértelműen megállapítható hogy melyik a  hódító háború. A fennmaradó 20%-ból 10%-ban rövid mérlegelés után azért eldönthető, hogy ki az agresszor. Van azonban, egy kb. 10%-ék amikor valóban elgondolkoztató a helyzet. Az igazságossági kérdés ugyanis az ami egyéneknél is felmerül, hogy a hódító háború visszavágása, megbüntetése meddig aktuális. A hódító háború reakciója védelmi háború, az, jogos háború, azt nem lehet összekeverni a hódító háborúval. Az hogy a védelmi háború elhúzódik, az is rendben van.

Vitatható az agresszió megállapítása akkor, ha a hódítás után egy viszonylagos béke után több száz évvel már egy más helyzetben kerül sor a visszavágásra. Nevezzük ezt vitatható visszavágásnak.

Egy háborúfajta, amelyben szintén nehéz eldönteni, ki az agresszor a kezdeményező, ez pedig a fokozatosan elfajuló konfliktus. A másik fél mindig egy kicsit nagyobbat üt vissza, a folyamat végén kialakul a háború. Nevezzük ezt rossz szomszédsági háborúnak.

A könnyű hódítás, lenne a következő háborúfajta összefoglaló neve. Van mikor a hódítás, megszállás különösebb ellenállás fegyveres harc nélkül zajlódik le. Az ellenállási utóhatás viszont különböző mértékben általában kialakul.  A könnyű hódítás is hódításnak minősül. Ennek az egyik változata mikor egy belső hatalmi csoport szövetkezik a hódítóval.

Egy másik változat mikor az un. felszabadító elfelejt kivonulni. Természetesen ezek is hódításnak nevezhetők.

Azt gondolom, még lehetne sorolni a hódító háború fajtáit.

Egy későbbi fejezetben erről még szó lesz.

Az egyénekre vonatkozó jogban sem könnyűek ezek a kérdések, de a jog mégis megoldja őket. A háborúk 10%-ban tehát nehéz igazságos döntést hozni. Ez azt jelenti, hogy a maradék egyértelmű esetekben se ítélkezzünk? Természetesen nem jelentheti azt.

Ami segít az eligazodásban az a következő szempontok. Egy  idegen nép nemzet hadereje van,  és időnként aktívan tevékenykedik másik nép nemzet területén. Ami leginkább meghatározó az a nép véleménye erről a jelenlétről. Hódító háború mikor a nép belegyezése nélkül, sőt ellenérzése mellett kerül sor a az idegen haderő bevonulására. Ami leginkább számít az viszont a demokrácia elvének értelmében a nép jelenlegi véleménye az idegen jelenlétről. A nép véleménye még egy belső vezetést is leválthat, akkor nyilvánvalóan az idegen jelenlétről is dönthet. Kialakulhatnak országok közti szövetségek, de csak a nép, a többség jóváhagyásával.

Itt viszont jönnek a rafinált megoldások: mondvacsinált szövetségek, bábkormányok, megumbuldázott választások. A rengeteg ürügy magyarázat. A nép manipulációja. A manipuláció nem meggyőzés, hanem rászedés, átverés.

A nép véleményét nemcsak akkor kell kikérni, amikor az eldönti, hogy önkéntes szövetségről csatalakozásról, vagy megszállásról van szó. A másik oldalon a háború megindítójának is ki kell kérni a nép véleményét, mielőtt abba belevág. Természetesen itt is jelentkezhet a manipuláció, mint a demokrácia fő ellensége.

Egyelőre azonban csak nyomokban van jelen a nép véleményének kikérése.

A demokratizálódás lényege minden lényeges ügyben a nép véleményének kikérése, és érdemleges figyelembevétele egy objektív tájékoztatás mellett.

Úgy gondolom, hogy a háború minden részlete, a háború minden részvevőjének, lényeges ügye.

Hódító háború, ha nép a többség jelenlegi akarata nélkül van jelen, illetve alkalmilag a belügyeket is befolyásol egy külső haderő. Egyszerűbben fogalmazva: a külső erőszak, tényezővé válik.  Minden hódító háború minden vonatkozásban a lehető legrosszabb dolog. A jó szándékú hódító háborúból is leigázó háború lesz. Ehhez még hozzátenném: általában a nehezen eldönthető háborúk hódító háborúval kezdődnek.

Vissza kell térni oda, hogy az igazságtétel gyakran nem könnyű dolog de nem lehetetlen. Az egyének szintjén a több tízezer törvény biztosítja az igazságosságot. A hódító háborúkat a jelenleginél sokkal összetettebb igazságosabb nemzetközi törvénykezéssel kellene szabályozni és szankcionálni. Ehhez persze a jelenleginél sokkal szervezettebb, demokratikusabb döntéshozás, jogalkotás, és jogalkalmazás kell. Megint eljutunk a fejlettebb, szervezettebb, demokratikusabb világszervezethez, világszabályozáshoz, pontosabban annak hiányához.

A háború nem a belügy, nem a résztvevő országok magánügye. Már, azért sem mert minden háború valamilyen mértékben kiterjedhet. A minimális kiterjedés a környezetszennyezés, a menekültek problémája, a külföldi gazdasági érdekeltségek pusztulása, a nemzetiségek háborús részvétele. Továbbá azért létezik egy emberiség irányába, bármelyik másik ember iránt érzett erkölcs is. Ha csak a minimális kiterjedést nézzük, akkor is szükség van a nemzetközi szabályozásra.

A jövő fejlettebb rendszerében a katonai szövetségeknek el kell majd tűnni, az igazságos demokratikus világszabályozásnak kell kialakulni. A szövetségek lehetnek jó és rossz célúak, a demokratikus világszabályozás csak jó célú lehet.

A külső háború gyakran keveredik a belső háborúkkal. A belső háborúk meghatározó fajtái. A belső hatalmi harc, a hatalomcsere küzdelmei. A másik a hatalmi harctól lényegében eltérő demokratizálódási küzdelmek. Ez a kettő is alkalmanként összemosódhat. Ezt a képletet bonyolítja tovább a külső háború egyidejűsége pl. egy függetlenségi harc. A függetlenségi harc a hódító háború ellenlépése, amit nevezhetünk egyfajta védelmi háborúnak is. Ami még tovább bonyolítja képletet az a viszonylag homogén közösségek felbomlása és igénye.

Erről egy másik fejezetben lesz szó. A belső háborúk még másképpen feloszthatók: polgárháborúra, vallásháborúra, forradalomra, stb.

A tényleges demokráciában a népszavazás békésen fogja eldönteni a konfliktusokat, tehát a külső és belső háborúk erősen csökkennek. A háborúk problémája nem oldható meg egy fejlettebb demokrácia kialakulása nélkül.

Addig is elméletileg illetve a jogilag meg kell különböztetni a külső háborút a belső háborútól. A külső háború vonatkozásában a hódító háborút a védekező háborútól.

A hódító háború elsődleges és direkt oka az, hogy az adott vezetés saját érdekétől, hatalomvágyától vezérelve vagy butaságból, őrültségből elindítja hódító háborút. A vezetés okai közül talán csak a butaságon lehet segíteni. Ha a buta vezetés megértené, hogy minden hódító háború minden vonatkozásban a hódító szempontjából a lehető legrosszabb dolog akkor már csökkenne hódító háborúk száma. Az önző, hatalomvágyó, örült vezetés megoldását pedig demokratikus szint emelése adja. Minél magasabb a demokratikus szint annál kevésbé képes egy kialakulni az önző, hatalomvágyó, örült vezetés, illetve annál kevésbé van esélye arra, hogy teljhatalommal döntsön a háború kérdésében. A demokratikus szint tehát meghatározza hódító háborúk számát, illetve fordítva is igaz: a demokratikus szintet jelzi hódító háborúk száma.

A jogi szabályozás természetesen azt jelenti, hogy elméletileg, vagyis oktatási, tájékoztatási szempontból is tisztázni kell a háborúkat. Azt gondom talán itt fogható meg a jelenlegi színvonal rendkívüli sekélyessége. A történelmi tankönyvekben szerintem még csak komoly kísérlet sem történik arra, hogy a háborúkat kategorizálja és megítélje. Az oktatás, tájékoztatás, történelemtudomány még addig sem jutott el hogy a hódító háborúkat elítélje. Nagy Sándor, Július cézár, Napóleon és még hosszan lehetne sorolni akik egyértelműen hódítók voltak, hódító háborúkat vezettek a mai napig is inkább pozitívan vannak megítélve mint negatívan. Tehát még az egyértelműen hódító háborúk megítélése, közfelfogása is zavaros. Azt gondolom, hogy amíg a közfelfogás nem tiszta és egyértelmű ebben a kérdésben addig a hódító háborúk problémája sem oldható meg.

A hódító (hódító jellegű háború) háború megakadályozása, mint gyakorlati rendszertényező (feladatsor) egy másik rendszerényezőben, a helyes külpolitikával foglalkozó rendszertényezőben lesz taglalva.

Az erkölcs, az agresszivitás, a háború, a társadalmi fejlődés.

Fel kell vázolni a történelmi fejlődés egy viszonylag optimistább kevésbé kilátástalan változatát is, amelynek nem a válság-láncreakciók (a hullámvölgyek) a lényege.

Kezdjük onnan, hogy az ember még az állatvilágból hozott magával egy nagyfokú agresszivitást. És talán az agresszivitásnak van egy külön fajtája, amely háborúra való hajlamosságnak nevezhető. Kevés állatfajnál található meg, de kétségtelenül vannak olyan állatfajok, ill. azok közösségei, amelyek állandóan háborúznak egymással. De talán az ősember az olyan fajta emberállat volt, amelynek a közösségei állandóan háborúztak egymással. Az viszont biztos, hogy az emberiség közösségei törzsei, népei, országai általában, nagyjából ismert történelem (az ókor pl. időszámítás előtt 3000 éve) állandóan háborúznak.

Ennek egyik oka kétségtelenül az emberben meglevő agresszivitás bizonyos fajtájú megjelenése. De a további okok ismeretlenek, talán azt is mondhatjuk valahogy így alakult. Az állandó háborúzás, az egyik háború szinte összefolyt a másikkal, azt is jelentette, jelenti, hogy végül is nem lehet tudni ki a kezdeményező, az agresszor, ki a visszavágó, ki az önvédelemből jogosan büntető.

(Azért a jelenlegi agresszorok felelősségét nem mossuk el. Jelenleg már mindenképpen eljutottunk arra a szintre, hogy meg lehet, és meg is kell állapítani ki az agresszor, a hódító és ki a védekező. Bár ez még jelenleg nem jött létre, gyakran nem állapítják meg, gyakran nem helyesen állapítják meg.)

Tehát az ember állandóan háborúzott, és így háború megítélése és a háborúra való hajlamosság, mint egyéni erkölcstelenség (torzulás) elfogadottá és szinte pozitív tulajdonsággá vált. Kisfiam, te ifjú ember, legyél udvarias becsületes önzetlen, szerény, lovagias, stb., de legyél bátor katona, hős vitéz, ha harcra kerül a sor – mondták, a korábbi korok nevelői a fiataloknak. A nevelés lényege az volt hogy legyél bátor katona, hős vitéz, ha harcra, háborúra kerül a sor, és az csak mellékes volt: ugyan mi is az oka (előzménye), és mi is célja ennek harcnak, háborúnak. És a történelmi, fejlődési torzulások fele, negyede ebből a determinációból eredt.  Mert azért azon történelmi determináció, hogy a kiváltságosok elnyomják az „alávalókat” azért biztosan a legerősebb determináció.

Visszatérve, nevezzük ezt a történelmi, fejlődési determinációt így: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog. Amely felfogási és egyben cselekvési determináció.

Más szemszögből az előző torz felfogás, ezt a felfogást jelenti: ember a benned levő agresszivitást, önzést, becstelenséget, elégedetlenséget a háborúban éld ki és ne békeidőben saját néped körében.

Érdekes hogy tízparancsolatban és más vallásokban nem sokat foglalkoznak háború problémájával. Jézus ugyan óv az erőszaktól, de konkrétabban nem szól a háborúról.

De azért tisztázni kell hogy a hódító, oktalan háború, harc, abban való részvétel nem erkölcsös, sőt nagyon is erkölcstelen dolog. Ha egy ember odamegy egy másik emberhez, jól össze-vissza veri, kirabolja, esetleg családját is bántja az egyértelműen bűn. Ha ezt a háborúban teszi, mint katona, akkor nem bűn? Ez így ostobaság.

De mi lenne a helyes erkölcsi parancs a háborúval kapcsolatban.  Pl. ez: ember inkább tízszer gondold át, okkal háborúzol e, mert az oktalanul másnak ártás, az akkor is másnak ártás, ha háborúban történik. A másvilági ítélkezést nem érdekli a bátorság, a hősiesség, csak az, hogy lelkedben egy ember ellen sem (legyen az ellenséged) lakozik, önzés, rosszindulat, felületesség, átgondolatlanság. Mert ha az lakozik, (és ha nem önvédelemből, de oktalanul hatalmas károkat, szenvedést, halált okozol, akkor az lakozik), akkor rossz sors vár rád másvilágon. Mindezért ember, állj ki a többszörösen átgondolt igazadért, de kötelességed megkeresni a lehető legbékésebb eszközöket. Ez azt jelenti, hogy csak azután használj fegyvert, ha már többszörösen végigjártad a békés megoldások útját. Ha nem így teszel, bűnös vagy.   És akkor is bűnös, vagy ha nem arányos a jogos büntetésed.  És akkor is bűnös vagy, ha ártatlannak osztod ki, mások megérdemelt büntetését. Ha parancsra, kényszerből teszed a rosszat, akkor az enyhít a büntetéseden, de nem oldoz fel. Viszont, ha tiszt vagy, ill. bármi előnyt kovácsolsz a rosszból, akkor már nem hivatkozhatsz a kényszerre. Mindezekért megkapod a másvilági büntetésed, mert lelked mélyén ilyenkor önzés, rosszindulat lakozik. 

Az ember elvárná, hogy valamely világvallás ehhez hasonló tanításokat tartalmazzon, de nem nagyon van ilyen vallás. Az általam ismert keresztény vallás pl., nem tartalmaz ilyen tanításokat.

De mit is jelent a háború.

Egyrészt azt jelenti, hogy azon alapelv, miszerint csak a közösség, az állam meghatározott rendszerben oszthat ki büntetést, megszűnik. Ugyanis a háborúban bármely katona, még inkább bármely tiszt kezébe teszik a büntetés jogát. Ha egy alapvető jogelv kiesik, akkor már sérül az igazságosság. A háborúban sok ártatlan civil szenved, károsodik, hal meg. A háborúban nincs idő a bűnösség és annak fokának alapos vizsgálatára, és az arányos büntetésre, Általában aránytalanul szigorú, átvizsgálatlan büntetések sokasága jön létre. Mindenképpen egy igazságtalan állapot alakul ki, nem egy, de sok igazságossági alapelv sérül.

De mást is jelent. Ha valaki békében megy oda a másik emberhez, majd oktalanul megveri, kirabolja, akkor azt nem fegyverrel, legalábbis nem legálisan használt fegyverrel teszi.

A háborúban legális a fegyverviselet, sőt a lehető legpusztítóbb fegyverek viselete is legális, sőt követelmény.  Korábban karddal, dárdával mehetett a háborúzó, majd elöltöltős puskával, ágyúval. A XX. században pedig sorozatlövővel, aknával, bombával, vegyi fegyverrel, repülővel, tankkal, stb. mehetett oda legálisan a háborúzó a másikat bántalmazni. Manapság pedig rakétával, atomfegyverrel, stb. mehet oda. Az, hogy a másiknak hasonló fegyvere lehet, nem sokat számít. Egyfelől fegyverzeti különbség nő és ez is egy igazságtalansági aspektus. Másfelől, ha másiknak hasonlóan tömegpusztító fegyverei vannak, akkor az csak azt jelenti, hogy még borzalmasabb lehet a pusztítás, szenvedés és halálokozás és ennek a jelentős része, oktalan, tehát bűn.

Tehát a háborúban kb. százszorosára nő az igazságtalanság. Pl., azt mondom, hogy az igazságtalanságot egy 1000-es skálán nézem. A békebeli igazságtalanságok rendszertől függően 10-100 között váltakoznak, a háborús igazságtalanságok a háborútól függően 100-1000 között váltakoznak, nagyjából.

Egyfajta egyszerűsített társadalmi fejlődés.

Visszatérek oda, hogy már ókortól, sőt lehet hogy már az ősközösségi rendszerben is kialakult, elterjedt „a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog” torz felfogása. Ennek jegyében folyt szépen a történelmi rendszerfejlődés. Pontosabban az egyik fő torz felfogás cselekvés: a kiváltságosoknak joga van az „alávalókat” kizsákmányolni - nagyon lassan fokozatosan (de azért hektikusan) csökkent, vagyis e vonatkozásban volt némi fejlődés. A másik fő torz felfogás, cselekvés: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog - nem csökkent változatlanul fennállt. Így fordult be a XX. századba az emberiség. Csakhogy akkor már nem kard, elöltöltős puska ágyú volt a fegyverzet, hanem sorozatlövő, nagyhatású akna, bomba, repülő, tank, vegyi fegyver. Így kezdődött és folyt le az első világháború, hatalmas pusztítással. De az emberiség legalábbis az un fejlett világ még ekkor sem kapcsolt lényegében nem változott a háború torz felfogása.

De fegyverek tovább korszerűsödtek. És elkezdődött és lefolyt a második világháború, még hatalmasabb pusztítással. És a végén megjelent az atombomba.

A tömegpusztító fegyver tömegpusztítást, népirtást is képes végrehajtani.

Vagyis ha korábban van ilyen fegyver technika, akkor korábban is sor kerül tömegpusztításra, népirtásra. Vegyis nem biztos, hogy az ember a XX. században elindult az erkölcsi romlás útján, csak arról, hogy maradt ugyanolyan erkölcstelennek, mint amilyen volt, csak most már sokkal pusztítóbb technika volt a kezében.

De azért itt ki kell térni a világháború jelenségére is. Ugye itt egyrészt világméretű katonai szövetségekről, van szó, másrészt egy hatalmas területeket átfogó harci cselekményről van szó. Ha nem fejlődik a hírközlési technika, ha nem fejlődik a közlekedés (autó, teherautó, repülő, vonat hajózás, stb.), akkor nem tud létrejönni sem komolyabb szövetség, sem hatalmas területeket átfogó harci cselekmény, vagyis nem tud létrejönni ilyen fokú világháború. Korábban is volt kvázi világháború (pl. napóleoni háborúk) de az nem ilyen fokú volt.

Ha korábban, pl. XVIII. században jön létre, kettő nagyobb háború, mondjuk 30 éven belül, akkor csak meghúzzuk a vállunkat, és azt mondjuk ilyen a történelem.

Vagyis a történelem egyik fő vonulata a háborúk vonulata a következőképpen alakult: az emberiség erkölcsileg, kiváltképp a háborúzás torz felfogását illetően nem fejlődött, ellenben technikailag fejlődött (beleértve fegyverek pusztító hatást, a közlekedést és a hírközlést) ezért létre jött az első és második világháború, a nagy világégés.

Mi történt ezután. Valahogy azért az emberiség levonta a tanulságot és valamennyire megváltozott a torz felfogás: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog.

Kérdés ez mennyire változott meg? Manapság is rengeteg háború és szükségszerűen jogtalan oktalan hódító háború van. Egy romló helyzetben manapság mi lehetséges?

A kérdésekre még visszatérek és folytatom.

Tehát 1945 után valamennyire csökkent ez a felfogás: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog.  Ez azt is jelenti, hogy e felfogás viszont erősödött: ember a benned lakozó agresszivitást, önzést, becstelenséget, elégedetlenséget a háborúban nem szabad, nem lehet kiélned, ezért azt éld ki békeidőben, elsősorban saját néped körében. Saját néped körében? Itt már azért előjön a népek egymás közötti „békés”, rejtett kizsákmányolásnak a problémája.

Azért egy fokkal jobb, ha az ember békeidőben éli ki az agresszivitását, és a felsoroltakat, mert akkor mégis egy jogrendszer keretében teszi, és nem tömegpusztító fegyverrel a kezében. De csak egy fokkal, mert azért az agresszió, az önzés, a becstelenség megmarad csak szétszórva (nem a háborúban koncentrálódva) jelentkezik. Ezt azért napjainkban is tapasztalhatjuk.

Ezért, ha jelentős változást akar az ember, akkor szükség van arra, hogy igazságos, szabályozott versenyekbe vezesse le az agresszivitását, önzését. De önmagában ez sem vezeti le teljesen.

Ezért mindenképpen szükséges az erkölcsi fejlődés.

Arról már sok helyen sokat beszéltem, hogy az erkölcsös társadalom minden szempontból gazdaságilag is jobban működő társadalom. Az gondolom nem elégszer, mert éppen napokban hallottam egy ismert gondolkodótól a médiában: hja kérem, az erkölcsösség nem jó üzlet. (Egyfelől itt a gondolkodó is hibás volt, másfelől a média is hibás, aki közöl ilyen gondolatokat. Pontosabban a média abban hibás, hogy többnyire ilyen „vagány” gondolatokat közöl.) Hát itt megsúgom mindenkinek, jó üzlet az erkölcsösség, főleg a becsületes lelkületű szegényebb, átlagos többségnek, csak nem rövid távon. De már középtávon és főleg hosszabb távon jó üzlet. Mert egyébként nemcsak az a jó üzlet, ha valaki holnaptól a mai reáljövedelemének tízszeresét keresi, de az is jó üzlet, ha öt év mi múlva, mai reáljövedelmének a másfélszeresét keresi. Egy kicsit nagyobb szerénység és mértékletesség kellene tisztelt hölgyeim és uraim.

De valójában az erkölcsi fejlődésnek egy eszköze van: a tanítás. A tanítás, meggyőzés, amelynek azért sok formája lehet.

Erkölcsi fejlődés az erkölcsi tanítás fejődése nélkül nincs társadalmi, jóléti fejlődés. Ha nem fejlődik az erkölcs, az erkölcsi tanítás, akkor sokkal nagyobb esélye van a súlyos válság-láncreakció a világkatasztrófa létrejöttének.

Magammal vitatkozva: vajon melyik fejlődéselméletem a jó.

Az egyik elmélet lényege. A történelmi rendszerfejlődés (melynek a lényege, hogy a kiváltságos egyre kevésbé zsákmányolja ki a szolga népet) stagnál, majd ebből kialakul a válság-láncreakció, a válságszakasz, ezután jön a rendszerváltás.  Az 1910-45 közötti idő a klasszikus kapitalista rendszer válságszakasza (hullámvölgye) volt.

A másik elmélet lényege. Kettő különböző vonulat van. Az első és talán a fontosabb: a kiváltságos egyre kevésbé zsákmányolja ki a szolga népet.

A másik pedig: a történelem egyik fő vonulata a háborúk vonulata a következőképpen alakult: az emberiség erkölcsileg, kiváltképp a háborúzás torz felfogását illetően nem fejlődött, ellenben technikailag fejlődött (beleértve fegyverek pusztító hatást, a közlekedést és a hírközlést) ezért létrejött az első és második világháború, a nagy világégés.

De nem szeretek magammal vitatkozni, ezért azt mondom, talán a két elmélet nem is annyira ellenmondásos, vagyis az 1910-45-közötti időben mindkettő folyamat jelen volt, egymást erősítették.   De ez mégis azt jelenti, hogy amennyiben a második folyamat megváltozik, az erkölcs, és kiváltképp a háborúzással kapcsolatos felfogás, lépést tud tartani a technikai fejlődéssel, akkor nem szükségszerűen jön létre a következő nagy válságszakasz, a világégés. Pontosabban, jelenleg a természetrombolás vonatkozásban nem tud lépést tartani az erkölcs a technikai fejlődéssel. Ha a természet nem omlik össze, és nem következik be jelentős romlás, akkor a rendszerfejlődés stagnálásának lehet, hogy csak egy enyhe válságszakasz lesz a következménye. Nem feltétlen jön létre világkatasztrófa, súlyos válság-láncreakció.  Ugyanakkor még mindig kérdés: valóban elmúlt a világháború, az atomháború veszélye?

A természeti erőforrások fogyása és a világ. Az ABC/2 ábra, A B/10 ábra. Elméleti rendszertényező.

Azt kell látni, hogy az új helyzet a természeti erőforrások fogyása mindent megváltoztat. Elmélkedhetek én itt a hódító háború megszüntetéséről, az optimális külpolitikáról, a jövő közösségeiről, a szervezettebb demokratikusabb világszabályozásról, amíg ez a kérdés a természeti erőforrások fogyása nincs lerendezve, addig mindez csak álmodozás. A kettéosztó, gazdagvilágra és szegényvilágra osztó politika a gazdagvilág elkülönülése szükségszerűen az egyetlen út, ha a természeti erőforrások fogynak. Pontosabban talán így kellene fogalmazni: csak annak a szándéka lehet komoly a kettéosztott világ problémájának megoldásában, aki tudomásul veszi, hogy akár áldozatokkal is, de elsősorban a természetpusztítás problémáját kell megoldani.

A helyzet ugyanis a következő: a gazdagvilág (fejlett országok) fogyasztásukat, életszínvonalukat, termelésüket növelni akarják, de ez a fogyó természeti erőforrások (energia, nyersanyag, környezetszennyezés) következtében csak úgy lehetséges, ha a szegény országok életszínvonala, fogyasztása, termelése csökken. Világviszonylatban az országok között is vagy-vagy elosztás alakul ki. A jelenlegi állapot és tendencia mellett a gazdagvilág életszínvonala enyhén, a kelleténél kisebb mértékben nő, a szegényvilág életszínvonala csökken, a különbségek nőnek. Ebben a helyzetben van e értelme szervezettebb demokratikusabb világszabályozásról beszélni. Van e értelme a közösségek  átalakításáról beszélni?

Egyedül az államkapitalista rendszer átalakításáról van értelme beszélni a következők miatt. Egy demokratikusabb rendszerben a vezetési (politikai hatalom és nagytőke érdekeitől független) befolyás alól kiszabadult értelmiség felméri, hogy az egyetlen lehetséges út a természeti erőforrások fogyásának megállítása, akár áldozatokkal. Ezt a felismerését az objektív tájékoztatással (szintén a demokratikusabb rendszer sajátja) közli a lakossággal. A lakosság ezt megérti és megkéri a már független értelmiséget, hogy tervezzen, intézkedjen ebben az irányban. Ez tehát egy lehetséges szabadulás a jelenleg kutyaszorítóból. Valószínűleg a probléma megoldásához szükség van a rendszerváltozásra. Az idő viszont kevés.

A másik megoldás talán gyorsabb lenne, de a valószínűsége még kisebb: hozzunk létre egy demokratikus szervezettebb világszervezetet, világszabályozást, ami korlátozná többek között természetpusztítást és minden mást jó irányban, szabályozna.

A harmadik megoldás, ha politikai hatalom és nagytőke változna meg, és az ő irányításával mennének végbe a reformok miközben saját hatalmát és vagyonát is csökkentené. Talán ez a legvalószínűtlenebb.

Kétségtelenül a szegény országok vannak a nagyobb kutyaszorítóban, de azért gazdag országok is abban vannak.  A szegény országokból elindul egy bevándorlási hullám a gazdag országok felé. Ennek kivédése (ráadásul nem teljes kivédése) egyfelől költséges. Másfelől ez egy elzárkózó elkülönülő politika. Viszont a gazdagvilág a jelenlegi helyzetben nem is tehet mást, hiszen túl nagy a lehetséges bevándorlók száma.  A szegény országokban nő az elégedetlenség, nő a terrorista szervezetek száma. Ennek is több oka van nyilván nemcsak növekvő különbségek, de ez az egyik ok. A terrorizmus kivédése, ráadásul nem is sikerül egészen szintén költséges. A terrorizmus kivédése is egyfajta elszigetelődéssel, elzárkózással jár. Egyébként, ahelyett, hogy siránkoznánk a terrorizmus növekedése miatt talán fel kellene tenni a kérdést: miért növekszik a terrorizmus?

A szegény országok fegyverkezése a következő problémakör. Egyfelől van egy olyan tendencia, hogy tömegpusztító fegyvereket a viszonylag szegényebb országok is képesek előállítani.  Másrészt van ez a kettészakadási, a különbségek növekedésének a szegénység növekedésének tendenciája. Azért érdemes belegondolni, hogyha ez a tendencia folytatódik, akkor mi történhet.  A legszegényebb országok, akiknek már nem lesz vesztenivalója a nyersanyagok kivitelét megakadályozná. Ezekbe az országokba nem lehet majd utazni, már most is vannak veszélyes országok. Ezek az országok a nincs vesztenivaló alapján, szinte mindenre képesek lesznek. Tulajdonképpen még az sem oldaná meg a helyzetet, hogyha legszegényebb lakosság a nélkülözések, vagy más miatt meghalna, mert akkor a világ fogyasztása csak 10%-kal csökkenne.

A szegény országok kilátástalan helyzete.

A szegény országok jelenlegi helyzete romló tendenciájú és kilátástalan. A gazdagvilág, szegényvilág kettészakadása, a különbségek növekedése, mindez olyan tendencia, amelyből következik a romló helyzet és a kilátástalanság. A természetpusztítás közvetlenül is érinti a szegény országokat. Gondolok itt arra, hogy az a bevételi forrásuk is csökken (bányák, egyéb természeti erőforrások). Gondolok itt az éghajlat az időjárás általában kedvezőtlen tendenciájára, ill. a sűrűsödő természeti katasztrófákra ( szárazság, szélvihar, árvíz, stb.) A közvetett hatás pedig a kettészakadásból adódik, illetve abból hogy a vagy-vagy elosztás elve miatt egyre kevesebb jut nekik. Utalnék itt a szétszóródó gazdasági károkra, melyek gyakran a legszegényebb réteget érintik. Azt is meg kell jegyezni, hogy a természetpusztítás a természeti erőforrások fogyása elsősorban a gazdagvilág hatalmas fogyasztásából ered. Én mindig meglepődők mikor egy környezetvédő egy szegény országban védi a természetet. Mondjuk, tiltakozik az erdőirtás miatt, miközben otthon ő is fogyaszt. Talán logikusabb és hatékonyabb lenne, ha otthon tiltakozna sokmillió fölösleges fogyasztás, felhasználás ellen, pl. a fölösleges töménytelen hirdetési kiadványok ellen. Ki kellene számítani pl., hogy az elolvasatlan hirdetési füzetek hány millió fa életébe kerülnek.  Ez csak egy példa a sok közül, a lényeg az, hogy természetvédelmet talán a fogyasztónál, a felhasználónál kellene kezdeni.

 A kilátástalanságot fokozza túlnépesedés. Erről még szó lesz. Ugyanakkor ezek az országok hatalmi, politikai rendszere, technikai természettudományos fejlettsége is alacsony. Szerintem a társadalmi fejlettségükkel összhangban van a világnézeti fejlettségük. A fejlett országok világnézete, erkölcse viszont jogosan nem az, amit szívesen követnének. A fejlett országok világnézete, erkölcse nem példamutató követendő, sőt inkább visszataszító.

Nem csak az a baj, hogy kevés segítséget kapnak a fejlett országoktól, de jogosan vetődik fel az, hogy a jelenlegi helyzetben a fejlett országok még a természetes fejlődésüket is gátolják. Tehát valószínű, hogyha nem lennének a fejlett országok, akkor általában a szegény országok, ha nem is gyorsabban, de egyenletesebben, organikusabban tudnának fejlődni. Nem mondom, hogy a szegény országok a kilátástalan helyzetükért saját maguk nem felelősek. Azt viszont mondom, hogy a gazdag országok, a fejlett világ legalább annyira okolható a szegény országok romló és kilátástalan helyzetéért, mint maguk a szegény országok. A szegény országok tudatosan, vagy tudat alatt érzékelik ezt a helyzetet és egyre jobban, egyre többen elfordulnak, szemben állnak a gazdagvilággal. A terrorizmus terjedése többek között ebből ered.

Azt a következtetést levonhatjuk, hogy a gazdagvilágnak is hátrányos a jelenlegi helyzet. A bevándorlás, terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek növekedése, a konfliktusok éleződése minden országot, a gazdag országokat is hátrányosan érinti. Ehhez még hozzátehetjük, amit a válság-láncreakció kapcsán már kifejtettem. A természetpusztítás a környezetszennyezés a fokozódó természeti katasztrófák, illetve egy nagyobb katasztrófa veszélye szintén károkat okoz minden országnak, beleértve a gazdag országokat is. A fogyó természeti erőforrások következtében létrejövő gazdasági visszaesés szintén károkat okoz minden országnak beleértve a gazdag országokat is.

Ebben az egész fejezetben csak azt szerettem volna újra elmondani, hogy van egy alapvető, mindent megelőző probléma a természetpusztítás a természeti erőforrások fogyása, és ameddig ez nincs megoldva, addig folytatódik a szegényvilág, gazdagvilág elkülönülése, és egy általános rossz irány. 

A következő fejezetek csak úgy érvényesek, ha feltételezzük, a legnagyobb probléma a természeti erőforrások fogyása meg van oldva.

A jelenlegi világvezetés. A fejlődéshez szükséges világszövetség. Megszállások és szövetségek.. Az ABC/2 ábra. A K jelű ábrák. Más ábrák.  Elméleti rendszertényező.

Mivel erről a témáról már több másik fejezet is szólt ezért ez a fejezet kiegészítés és összefoglalás. Utoljára a kisközösségi politika kapcsán beszéltem erről a témáról, egy hasonló című fejezetben. Most hogy szóba jött a háború, a nemzetközi verseny, és következő fejezetekben a külpolitikáról és a globalizálódásról is szó lesz, nem lehet elkerülni a téma felvetését.

A jelenlegi világvezetés alatt elsősorban az USA politikáját értem.

Vonjunk le talán az iraki háborúból néhány következtetést.

Az rendben van, hogyha egy ország a védelmi szükségletét erősen  meghaladóan fegyverkezik, akkor azt egy nemzetközi szabályozásnak valahogy szabályozni, szankcionálni kell. A háború, mint szankció azonban a legrosszabb szankció. Irak esetében mondjuk helyesen mentek egy darabig a dolgok. Felmerült a gyanú hogy Irak a kelleténél nagyobb mértékben fegyverkezik erre a fejlett világgazdasági, kereskedelmi, ill. politikai kirekesztéssel válaszolt, ami rendben is volna. Kissé azonban rontja az összképet, hogy valójában az USA akarata érvényesült és nem egy demokratikus világszabályozás miatt alakult ez ki. Az is furcsa, hogy pont egy olyan ország az USA kardoskodik ez ügyben, akinek a fegyverkezése magasan meghaladja védelmi szükségletét. Úgy tűnik, hogy a kirekesztés megtette a hatását. A következő lépés is elfogadható volt egy nemzetközi ellenőrző bizottság keresztül-kasul átvizsgálta Irakot és nem talált semmit. A következő lépés azonban már enyhén szólva aggasztó.  Ennek ellenére az USA nemzetközi jóváhagyás nélkül megtámadta Irakot.  Még aggasztóbb, hogy később az USA a jogtalan támadás ellenére mégiscsak kicsikart valamiféle nemzetközi jóváhagyást. Ez jelzi a nemzetközi szabályozás gyengeségét ill., azt hogy az USA szinte azt tesz, amit akar. Itt persze kitérhetnék az iraki háború igazi céljára: a térség uralmára, ill. a kőolaj birtoklására. Mi van az iraki olajjal? Erről nem lehet tudni. Ki lehetne térni az iraki háborúval kapcsolatos manipulációs gépezetre. Minderre nem térek ki, mert itt és most nem ez a téma. A lényeg az, hogy történt egy hódító háború egy katonai megszállás, öldöklés, rombolás és mindehhez a világ asszisztál, ill. kénytelen asszisztálni. Ha kettéválasztjuk a problémát, akkor az egyik óriási gond az, hogy a világ együttműködése, a világszabályozás, világrendszer rendkívül gyenge, ez ebből az esetből is kitűnik. A másik óriási gond, hogy a világ vezető nagyhatalma ilyent tesz.

Most koncentráljunk erre második problémára. Szóval azon állam, amelyiknek példát kellene mutatni, amelyiknek jó irányba kellene kormányozni a rendszer bárkáját, amelyiknek jó irányba kellene terelni a világot az egy ilyen háborút, a jó iránnyal ellentétes háborút folytat. Egyébként nemcsak ennek az ügynek a kapcsán merül fel az USA ténykedése. Az USA talán az egyetlen nagyhatalom, amelyik nem írta alá a környezetszennyezési világ-megállapodásokat. Korábban szó volt a dollár-machinációról, ez szintén az USA számlájára róható. Tehát a vezető nagyhatalomnak melynek élen kellene járni a természetpusztítás, (fogyó természeti erőforrások problémájának) megoldásban, az pontosan ellenkezőleg, gátolja azt. A nagyhatalomnak melynek élen kellene járni egy igazságosabb pénzátváltási rendszer létrejöttében, pont ellenkezőleg, gátolja azt.

Egyébként az USA, ahelyett hogy egy erősebb, szervezettebb, demokratikusabb világszabályozás kialakításán fáradozna éppen ellenkezőleg gátolja annak kialakulását.

A következő fő tényezők rajzolódnak ki: az USA nagyhatalmi és rossz irányú politikája. Az államkapitalista rendszer gyengesége. Az új helyzet a természeti erőforrások fogyása. A világszabályozás, világrendszer gyengesége.

Megint arról van szó, hogy ezek a tényezők egymással összefüggnek egymásból erednek.

Az USA nagyhatalmi és rossz irányú politikája leredukálható az USA vezetőinek az alkalmatlanságára? Szerintem nem. Itt arról van szó, ha egy (bármely) államkapitalista rendszerben működő ország ilyen főlényes nagyhatalmi helyzetbe kerülne, akkor annak nagy valószínűséggel közel ilyen lenne a politikája. Ennek a bármely nagyhatalomban levő országnak a vezetése szintén elsősorban a saját érdekeit nézné, a demokrácia, az igazságos hatalmi vagyoni elosztás közel csak annyira érdekelné, mint az USA vezetését.  A többi fejlett ország együttműködve talán békésen is jobb irányba fordíthatná az USA politikáját, de legalább elzárkózhatna attól. Az, hogy ezt nem teszik, szintén azt bizonyítja, hogy a rendszer az alapprobléma. A rendszer, tehát amit az előző négyesből kiemelnék.

 A másik, amit kiemelnék a természetpusztítás. Itt is arról van szó, hogy a rendszerből ered, hogy ennek problémának a súlyosságát nem ismerik fel. Itt viszont fennáll a sürgősség kényszere. A kiemelést inkább a sürgősségből eredő fontosság határozza meg és nem a realitás.

A harmadik, amit kiemelnék a jelenleginél jóval erősebb, szervezettebb, demokratikus világszabályozás világszervezet létrejötte.  Ehhez is azonban az kellene, hogy az államkapitalista rendszer néhány alapvető elve, felfogása megváltozzon.

A jelenlegi nemzetközi irányításra, nemzetközi döntéshozó szerkezetre, miközben a gondolkodó keresi szavakat, csak annyit lehet mondani, hogy szuperzavaros, hyperkaotikus, ultra-ellentmondásos.

Gondoljunk csak bele.

A nemzetközi pénzügyi irányítás, döntéshozó szerkezet önmagában is hihetetlenül zavaros.

Az EU irányítása, döntéshozó szerkezete önmagában is hihetetlenül zavaros.

Az ENSZ irányítása, döntéshozó szerkezete önmagában is hihetetlenül zavaros.

És az egyéb irányítás is borzalmasan kaotikus. Egyéb alatt gondolok pl. a különböző régi és újabb nemzetközi szövetségekre. Pl. a nagyhatalmi érdekszférára. Pl. a nemzetközi bíróságokra. Pl. kétoldalú kapcsolatokra, és még sorolhatnám.

Ráadásul a felsorolt önmagukban is hihetetlenül zavaros rendszertelenségek egymással összekavarodva „alkotja” a nemzetközi irányítást, a nemzetközi döntéshozó szerkezetet.

Szerintem nagyon is valószínű fikció a következő. A fejlettebb földön-kívüliek (akik valószínűleg vannak) kapcsolatba akartak lépni az emberekkel. De az első kérdés, amit feltettek maguknak: és pontosan kivel is lépjünk kapcsolatba? (Persze az amerikaiak hihetetlen önteltségét mutatja, hogy természetesen velük veszik fel a kapcsolatot az idegenek. Amerika szuperhatalom, ami filmgyártást illeti, a manipulációban is nagy, de egyébként egyre kevésbé az.)

Visszatérve tehát az idegenek első tevékenysége a nemzetközi irányítás, a nemzetközi döntéshozó rendszer áttekintése. És abba rögtön bele is gabalyodnak, bármilyen fejlettek is. Egyrészt valóban nem tudják kibogozni, hogy akkor kivel is lépjenek kapcsolatba. Másrészt felszisszennek: hűha ezek az emberek ilyen zavarosak, na akkor nem is kell nagyon sürgetni ezt a kapcsolatot. Ugyanis rendezettség illetve a zavarosság, a fejlettség egyik jelentős fokmérője.

Visszatérve a földre, valóban arról van szó, hogy a tartalomtól eltekintve, pusztán a zavaros formája miatt is ez a döntéshozó szerkezet alkalmatlan arra, hogy a hivatását betöltse. Vagyis ez a nemzetközi irányítás, vezetés pusztán a hihetetlen zavarossága, ellenmondásossága miatt is alkalmatlan még egy közepesen megfelelő irányításra, vezetésre. Ebből csak gyenge, rossz döntések születhetnek meg.

Ebből pedig levonható néhány következtetés. Következtethetünk a meghatározó rendszer, államkapitalista rendszer jóságára, amely végül is szülőanyja ennek a nemzetközi irányításnak.

Következtethetünk általában az emberiség fejlettségére.

És feltehetjük a kérdést mi lesz, ha valóban bekövetkezik egy világválság-láncreakció? Ez az „irányítás”, hogy old meg egy olyan hatalmas problémakört, amelyet valóban csak szervezet világösszefogással lehet megoldani.

Ez tehát egy újabb válságtényező? Igen az, különösen azért, mivel úgy néz ki, hogy általában a zavarosság nemhogy gyengülne, de erősödik és növekszik.

És ha valóban nő a zavarosság, akkor hová vezet ez a tendencia? Ezen sem árt elgondolkodni.

Kinek érdeke a zavarosság? Ideje lenne már az emberiség többségének érdekében egy rendezett, logikus, egységes, átlátható (nem zavaros, ellentmondásos) nemzetközi irányítást, nemzetközi döntéshozó rendszert kialakítani, még akkor is, ha ez egy kevés gazdasági és politikai nagyúr érdekét sérti.

A fejlődés útja csak a közepes szorosságú, de erős demokratikus, átlátható világszervezet, világszövetség, világszabályozás lehet.

Bár részleteiben ezt a témát már megtárgyaltam azért foglaljuk össze a lényeget.

Egyfajta elképzelés.

Mondjuk, lenne egy világparlament. Az EU parlamentje lehet egyfajta példa. Alapvető különbség az, hogy ennek parlamentnek minden ország automatikusan a tagja. Másik alapvető különbség hogy ezen kívül nincs más döntéshozó szerv. Minden döntést a parlamentnek kell meghoznia. Nem lennének külön szerződések külön gyűlések. Különbség lenne még. hogy ez a parlament igen magas fokú demokratizmussal működne. Pontos arány szavazati arányok, a néprétegek részvétele, stb. A parlamenttel együtt rögtön létre lehetne hozni a független tudományos demokratikus nemzetközi testületeket. Szerintem egy vegyes rendszert kellene már rögtön kialakítani.  A döntéshozó egységek tehát az országok lakossága, a nemzetközi parlament és a független tudományos demokratikus testületek. Egy-egy döntésben ezek lehetőleg mind (a problémától függő különböző arányban) részt vennének.

A tagság elméletileg kötelező, gyakorlatilag nem az. Az nem jár szankcióval, ha valamely ország nem delegál tagokat, nem kíván részt venni. Az viszont különböző szankciókkal járhat, ha a világszabályozást valamely ország nem teljesíti. A szankciók elsősorban békések, mint a az adott ország pénzét nem váltják át, a kereskedelmi, gazdasági kapcsolatokat befagyasztása, stb. Igen indokolt esetbe és mondjuk 75%-os szavazati aránnyal, döntéssel esetleg lehet erőszakos szankciókkal is élni. Ahhoz hogy világszervezet erőszakos szankciókkal tudjon élni a világszövetségnek, kell a legfejlettebb aktív haderővel rendelkezni. Az ellenőrzéshez pedig szükség van egy jól működő apparátusra.  A világszabályozásnak eleinte kevesebb törvénye, de pontosan kidolgozott, meghozott törvénye legyen. A fejlődés útja tehát nem az, hogy sok felületes szabályt idővel pontosítanák, hanem a kevés pontos szabályokat növelnék.

A szabályozás fő témakörei. A pénzek igazságos optimális átváltási rendszere, ill. a világpénz kialakítása. Az országok alapvető kötelező demokráciája, az országok alapvető függetlensége, ennek keretén belül az alapvető emberi jogok. Az említett témákban a külső, felső, szabályozás. A háborúk megítélése szabályozása. A természetpusztítás megállítása. A világ fejlődése illetve a világszövetség, világszabályozás fejlődése. Az egyéb kapcsolatok nemzetközi szerződések, szabályok alapvető, elvi szabályozása. A közösségek, kisközösségek szövetségének autonómiájának, kiválásának, ill. a kisállamok kialakulásának alapvető jogi szabályozása. A közösségi, kisközösségi politika részbeni külső felső szabályozása. A szegényvilág problémái, a szegény és gazdagvilág viszonya. Igazságos és szabályozott nemzetek közötti verseny kialakítása. A természetpusztítás, környezetszennyezés megállítása. A világ szabályozásnak elsősorban a többség számára elfogadható alapelveket kell kimondani, és ezekből kiindulva kell az alapszabályokat meghozni. Tehát nem alapelvek nélküli részletszabályozásról lenne szó.

Persze minderre lehet mondani, hogy ennek még nincs itt az ideje még nem lehetséges. Erre csak az válasz: amit nem kezdenek el, az soha nem valósul meg.

Azt is már több helyen kifejtettem, hogy mindez, miért lenne fontos, sőt nagyon fontos.

A KRESZ jó példa arra, hogy nem is annyira ördöngös dolog egy világszabályozást létrehozni. Mivel a KRESZ pártatlan logikus és elfogadott ezért szinte mindenhol elfogadják, sehol nem mondják hogy ez a belügyekbe való beavatkozás. Ha minden világszabályozás pártatlan, logikus, közös kialakítású és elfogadású lesz akkor nem lehetetlen ezt megvalósítani.

1945 után a az államkapitalista rendszerváltással együtt létrejött az ENSZ ez egy darabig fejlődött majd a fejlődés megállt, sőt napjainkban mintha visszafejlődne. Ha a fejlődés folyamatos lett volna, akkor a vázolt vagy ahhoz hasonló világszövetség, világszabályozás nemcsak fikció, óhaj lenne, hanem valóság. Az államkapitalista rendszer fejlődése és a világszövetség fejlődése közötti párhuzam nem véletlenszerű. A egész és a rész problémája. Ha a világszabályozást a rendszer határozza meg akkor sem mondható, hogy akkor előbb rendszert kell megváltoztatni. Ugyanis rendszert csak akkor lehet megváltoztatni, ha részeket megváltoztatjuk. Tehát egy viszonylag erős, szervezet világszabályozásra külön is törekedni kell. Ezt az erős demokratikus világszövetséget egyébként a kultúráról szóló fejezetben közepes szövetségnek nevezem. Ez a demokratikus rendszerváltás egyik lényeges feladata.

Megszállások és szövetségek.

A világszövetségnek kell majd a háborúkat, megszállásokat és a szövetségeket megítélni, így kapcsolódik ide a több témához kapcsolható téma.

Nem kívánom e hatalmas témát feldolgozni, ezért megmaradok a vázlatos kategorizálás szintjén. Ez sem új téma, ez is csak kiegészítés összefoglalás.

Államon belüli konfliktusok szövetségek és államok közötti konfliktusok és harcok. Az államon belüli, közösségek közötti szövetségekről a következő fejezetben lesz szó. Az álamon belüli konfliktusokról (forradalom, polgárháború, stb.) egy másik fejezetben lesz szó. Kétségtelen hogy függetlenségi harcok gyakran szorosan összefüggnek a forradalmakkal, polgárháborúkkal. Itt elsősorban az államok közötti megszállásokról és szövetségekről lesz szó.

A következő nagy kategorizálás. Megszállás, hódítás. Nagyrészt megszállás, részben szövetség. Tiszta szövetség. A tiszta szövetségekről a következő fejezetben beszélek.

A következő kategorizálás: nyílt megszállás, rejtett megszállás.

A hatalmi lefedettséget illető kategorizálás. 

Katonai fenyegetettség és adóztatás (sarcolás). Nevezzük ezt laza-közepes szövetséggel párhuzamosan laza-közepes megszállásnak.

Közepes-erős megszállás, kapcsolat.

Itt a megszállót nem érdekli lényegében a megszállt nemzet sorsa, életszínvonala rendszere csak a saját érdeke, főleg anyagi érdeke érdekli. A fő cél az ország gazdasági kihasználása, nemcsak az adóztatással. A nyersanyagok természeti kincsek kizsákmányolása, a sajátos termékek kereskedelmének ellenőrzése, Ennek biztosítása miatt agy elég erős katonai jelenlét van, melynek célja belső rend fenntartása, ill a riválisok elkergetése. Ez párosulhat némi kihelyezett kormányzással, ezzel együtt némi törvénykezéssel. Ennek egy erősebb változatta mikor a megszállót a politikai hatalom kiterjesztése, ill. a térség politikai felügyelete is érdekli. Ebben az esetben növekszik a katonai jelenlét a kormányzás és a törvénykezés. A tiszta szövetségben ilyen átmeneti közepes erős kapcsolat nincs. Ilyen kapcsolat volt pl. gyarmatok nagyobb része. Ilyen kapcsolat, egyelőre az Iraki megszállás.

Erős kapcsolat megszállás (az erős szövetséggel szinkronban). A megszállás és szövetség között elsősorban az a különbség hogy a magszállás nem önkéntes.

Erős katonai rendfenntartó jelenlét. Egy erős, kiterjedt gazdasági, kereskedelmi pénzügyi felügyelet.  A törvénykezés legalább 70-80 % meghozatala, mert ez a lényeges törvényekre van kiélezve. A világnézet, vallás átalakítása a saját világnézetre. A döntéshozó rendszer átalakítása saját világnézetre. A szociális rendszerbe illetve a népi, nemzeti kultúrába egy kisebb fokú beleszólás. Ilyen kapcsolat volt pl. a szocialista tábor kapcsolata.

Itt azonban ki kell térni egy lényeges elemre. A megszállott nemzetek vezetésének nemzetisége, aránya nem szempont illetve csak harmadlagos szempont. Ismeretesek a bábkormányok, az idegen és hazai vezetés különböző szövetségei háttér megegyezései. Tehát ebből nem lehet kiindulni.

A valóságos és a fő kiindulópont az, hogy a megszállott nemzet, maga lakosság, népréteg minek éli át az un. szövetséget.

Pontosabban, ha megszállott lakosság többsége (min. 60%) egy tiszta népszavazás keretén belül elfogadja a szövetséget akkor az szövetség, ha elutasítja akkor az megszállás. Illetve lehet egy viszonylag szűk bizonytalan, (nem tudni hogy szövetség, vagy megszállás) helyzet. Visszatérve: mivel tiszta népszavazás alig van, a lakosság véleményére abból lehet következtetni, hogy milyen gyakoriak a nyílt ellenállások, tüntetések, esetleg fegyveres harcok, illetve milyen erős a rejtett ellenállás. A rejtett ellenállás a földalatti mozgalmak és általában a rejtetten de gyakran hangoztatott ellenvélemények és ehhez hasonlók. Szóval ha a nyílt és rejtett ellenállás erős akkor az megszállás, ha gyenge akkor az szövetség. Létezik még az abszolút megszállás, amikor a megszállt nemzetből legfeljebb szétszórt nemzetiség lesz. Az ország, az állam egyszerűen eltűnik. Ha a nemzetiség egységes marad, később még létrejöhet egy szétválás akkor csak erős megszállásról, beszélhetünk.

Kategorizálás az ürügyek szempontjából. Van a nyílt ürügy nélküli megszállás, ez inkább történelmi kategória.

Egy régebbi igazságtalanságra való hivatkozás. A felszabadításra való hivatkozás, arra hogy a nép érdekében kell ott lenni, egy zsarnokságot kell megszüntetni. Ha ez külső zsarnokság, akkor a függetlenségre való hivatkozás. Általában a nép érdekére való hivatkozás. A megszálló fenyegetettségére való hivatkozás. Egyéb hivatkozások.

Itt meg kell jegyezni, hogy az államok között megszállások szövetségek összefüggnek a belső függetlenségi harcokkal, forradalmakkal, polgárháborúkkal. Tehát ezek gyakorlatilag nem tiszta kategóriák. Elméletileg viszont azért fontos szétválasztani, mert a forradalmak belső harcok követlen és szorosabb kapcsolatban állnak rendszerfejődéssel, a hódítások szövetségek kevésbé kötődnek a rendszerfejlődéshez.

Természetesen ezek nemcsak ürügyek lehetnek, hanem valóságos indokok is. Az is gyakori hogy a magszállásnak van némi alapja, a kezdeti beavatkozás még érhető is. Általában a megszálló azonban nem a gyors normalizálásra és az ország rövid időn belüli elhagyására törekszik, akár sikerül a normalizálás, akár csak részben sikerül, hanem a hosszabb távú jelenlétre. A szétválasztást (megszállás, vagy szövetség) egyrészt a megszálló viselkedése határozhatja meg. Másrészt az előtörténet alapos tanulmányozása. Harmadrészt, és főleg a megszállott lakosság viselkedése. Az előbb elmondottak szerint, ha megszállott lakosság nyíltan vagy rejtetten folyamatosan tiltakozik, akkor megszállásról van szó. Az ürügyeket, tehát ha nehezen is de ellehet választani a jogos indokoktól.

Nehezíti helyzet, ha átmeneti szinte eldöntetlen helyzetek alakulnak ki. Pl., a történelemben gyakori a beszivárgó, fokozatos megszállás. Ennek egyik változata, hogy az idegen nemzet szivárog be, majd az átveszi a hatalmat, ez nagyon ritka. A gyakoribb hogy egyre nagyobb gazdasági katonai stb. befolyással bír a megszálló állam, ez még szövetség, majd ez a szövetség fokozatosan rejtetten átvált megszállásba.

Az eldönthetetlenséget fokozzák a következők: ha az ürügy és valóságos indok közel áll egymáshoz. Ha a kapcsolat nem az erős (laza-közepes, közepes, közepes-erős) kategóriába tartozik Ha a vezetés nem kimondottan bábkormány csak részben az.  Főleg fokozza, ha a népréteg, lakosság tiltakozása változékony, egyes időszakban erős, más időszakban gyengébb. Ugyanakkor ezt a változékonyságot is lehet mérni. Ha sűrűbbek, ill. hosszabbak a tiltakozó időszakok akkor megszállásról (elnyomásról) beszélhetünk. Mindezek ellenére kétségtelen hogy az esetek mondjuk 10%-ban szinte lehetetlen eldönteni, hogy megszállásról, elnyomásról van szó vagy csak egy hullámzó szövetségről.  90%-ban azonban eldönthető.

A megszállásokat még feloszthatjuk enyhe és durva, zsarnoki megszállásra.

A különbség az, hogy a megszálló csak kizsákmányolni akarja a megszállót, vagy annak érdekeit is nézi. Ugyanakkor lehet jóindulatú megszállás is. Ha jóindulatú, de csak erőszakos a megszállás, akkor az, durva megszállás lesz. Egyébként pedig elmondható hogy minden hódító háború és minden megszállás minden szempontból a lehető legrosszabb dolog.

Néhány mondat a kiválásról.

Természetesen jogos az állam kiválása, függetlensége, ha megszállásról van szó.

Akkor is jogos, ha egy teljes megszállás után a fennmaradt nemzetiség ki akar válni, önálló nemzetet akar alapítani. 

Persze nemzetiségi csoportok máképpen is kialakulhatnak, pl. úgy hogy azokat letelepítik az országban, vagy nem akadályozzák a letelepedésük. Érdekes kérdés: mi van, ha ezek a nemzetiségi csoportok később önállósodni akarnak, nemzetté akarnak válni?  Egyértelmű az, ha egy megszállt nemzetiség akar önállósodni, akkor az jogos követelés. Vitatott lehet, ha egy önként betelepedett nemzetiség, vagy más közösség akar önállósodni. Ebben az esetben, az igazságos döntéshez több tényezőt kell megvizsgálni.

Ugyanakkor vitatható lehet, hogy egy betelepedett esetleg megszálló nemzetiségről van szó, vagy egy megszállt nemzetiségről van szó. 

Vannak más vitatható kategóriák is, erről a következő fejezetben beszélek.

Ennek az ellenkezője is ritkán előfordulhat, nevezetesen az hogy az állam azt akarja, hogy egy nemzetiség váljon ki, önállósodjon. Ha ez nem erőszakos kényszerű, ha erre van terület és mód, csak akkor jöhet szóba a jogosság.

A külpolitikai kategóriák. A külföld, a világ, mint felettes hatalom. Elméleti rendszertényező.

A kategóriáknak kétségkívül vannak fokozatai, vannak átmenetei, vannak átfedései, vannak keverékei. Nem könnyű a határvonalakat megállapítani. De pont a határvonalak kijelölése ez egyik értelme a kategorizálásnak, azon kívül, hogy fel lehet sorolni az alkatrészeket, összetevőket. Nehéz megállapítani hol végződik a kisvíz, hol kezdődik a mélyvíz a Balatonba. De a kategorizálásnak az egyik értelme az, hogy Balatonba és mindenhová, kikerüljenek a táblák vigyázat, innen már mélyvíz csak úszóknak. Figyelem innen már úszóknak sincs tovább. Figyelem ez rossz. Figyelem ez jó. Kategorizálás nélkül nincsenek határvonalak, minden, a jó és a rossz is összefolyik.

Néhány előzetes megjegyzés.

Az ország külföldi nemzetközi kapcsolata, legyen az bármilyen mindenképpen valamilyen, valamekkora belföldi (a belföldi vezetés és a nemzet) igazodást igényel, ezért a külföld, valamekkora kisebb-nagyobb felettes hatalomnak felel meg. A minimális kapcsolatot, egy minimális kölcsönös felügyeletet, együttműködést meghatározza, hogy a nemzetek országok sem árthatnak egymásnak. Persze a másnak ártás határát a nemzetközi jognak pontosan meg kell határoznia. Pl. a határokon áthatoló környezetszennyezés, a másik ország megkárosítása.

A történelemben több példa van arra, hogy egy nemzeti vezetés más elvek alapján viszonyul a saját népéhez nemzetéhez, mint a külföldi népekhez, nemzetkehez. Pl. belföldön demokráciára törekszik, de a külföldi népek elnyomására, kizsákmányolására törekszik. Persze vannak ennek viszonylag békés változatai is. Jó példa erre az a szemétégető, amelyet határra telepítenek, amelynek nyilvánvaló szándéka: a saját népemet, nemzetemet óvóm, a másik ország nép rovására.   Ritkábban, de fordítottja is előfordul.  Ezért meg kell különböztetni belpolitikai szándékot, és a külpolitikai szándéktól. A következőkben elsősorban a külpolitikai szándékról lesz szó.

H 51. kategorizálás.

A nemzetközi kapcsolat lehet,

2. kétoldalú

2. szűk szövetség (néhány ország)

3. szélesebb szövetség (sok ország)

3/b nem országok nemzetek szövetsége, hanem jelentős nemzetközi politikai gazdasági erők szövetsége. Gondolok itt elsősorban a nagytőkére. A külföldi hatalom egységei nemcsak országok nemzetek, hanem jelentős nemzetközi politikai gazdasági erők.

4. és a világszövetség.

A szövetség lehet elsődlegesen gazdasági, katonai, stb. vagy általános szövetség.

A szövetség lehet 1. szoros (erős), 2. közepes, 3. gyenge. 4. A minimális kapcsolatot, egy minimális kölcsönös felügyeletet, együttműködést meghatározza, hogy a nemzetek országok sem árthatnak egymásnak.

H 52. kategorizálás.

1. Ha a külföld és belföld is teljesen rendben lenne, akkor persze a kapcsolat lehetne egyenrangú, egyenjogú, kölcsönönösen jóindulatú, javító szándékú segítő, együttműködő. És demokratikus, ami nem a vezetések egyenjogúságát jelenti, hanem a népek egyenjogúságát, vagyis hogy a fontos kérdésekben a nép, (a népek) dönt. Röviden: optimális, jövőbeli kapcsolat. A minimális kapcsolatot, egy minimális kölcsönös felügyeletet, együttműködést meghatározza, hogy a nemzetek országok sem árthatnak egymásnak.

Az optimális jövő egy közepes erősségű (nem gyenge és nem minimális, de nem is szoros) demokratikus, egyenjogú, javító szándékú világszövetség kialakítása.

Csakhogy ritkán van minden rendben, a történelmi fejlődés még messze van a tökéletestől, a múltról nem is beszélve.

2. Ezért kapcsolat lehet, sőt általában: felettesi és alárendelt. Röviden: alárendelt. Az alárendelt kapcsolat lehet elnyomó, kizsákmányoló jellegű. Itt a népréteg és vezetés együttes elnyomásról van szó. Másképpen a népréteg és a vezetés együttes önrendelkezéséről van szó a külföldi felettes hatalom viszonylatában.  Ennek kategóriái.

1. Ennek (manapság már ez a jellemző) lehet egy viszonylag békés, rejtett, irányító felügyelő változata. (Mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek, mint mások.)

Általában ez többnyire gazdasági jellegű. Röviden: „gyenge”, rejtett kizsákmányolás. Még rövidebben: ez rátelepedés.

2. A burkolt, közepes elnyomás. Más néven: ürügyes elnyomás. A jellemző változata, a bábkormányos (a vezetések szövetsége) változat. A másik változata mikor a vezetés nem alkuszik meg, egy erősebb gazdasági, katonai nyomás, kisebb nyílt akciókkal fűszerezve.

Lehetségesek még gazdasági, pénzügyi akciók, akciósorozatok.  Egyéb tudatformálási, titkosszolgálati akciók, akciósorozatok, és még lehetne sorolni.

Jellemzően ezek is felszabadításra vagy valamilyen más ürügyre (más népeknek való ártásra) hivatkoznak ezért burkoltak. Vagy azért burkoltak, mert valóban a fű alatt a nyilvánosság tudta nélkül zajlanak.  De itt már felmerül a probléma, hogy lehet ezeket meghatározni, hiszen valóban lehetnek felszabadító jellegű ill. más okból (más népeknek, nemzeteknek való ártás megakadályozása) jóindulatú, jogos nyomások.

3. És vannak a teljesen nyílt hódítások, elnyomások, kizsákmányolások. Pontosabban voltak, mert ez inkább a múltra jellemző.

4. Felszabadító jellegű, vagy más népeknek, nemzeteknek való ártás megakadályozása miatti jogos nyomás. Röviden: jogos nyomás. Tulajdonképpen ez az optimális kapcsolat egyik változata.

A kategória eleve másik két kategóriát tartalmaz: felszabadító jelleg és más népeknek, nemzeteknek való ártás magakadályozása. Másképpen saját népének ártást, vagy más népeknek ártást kell megakadályozni. A felettes külföldi hatalom itt általában az ország-vezetéssel áll szemben.

4/b A felszabadító jelleg azt jelenti, hogy a külföld, a saját diktatórikus vezetése alól szabadítja fel, védi meg, a népet, nemzetet. (Megint két kategória: felszabadítás és a kisebb-nagyobb megvédések.) De bármelyik kategória két feltétel szükséges.

Az egyik hogy az ország nemzet demokráciaszintje 50%-os, az elfogadható alatt legyen. A másik pedig az, hogy nép, nemzet többsége ezzel a felszabadítással egyetértsen, azt támogassa.

A múltban igen ritkán fordult elő, jelenleg kevésbé, de azért ritka. Ugyanis az helyzet hogy a „felszabadítás” célja általában nem demokráciaszint emelése, hanem hatalomváltás, a burkolt vagy a nyílt elnyomás. A befolyás növelése.

De visszatérek oda, hogy lehetséges a valóban jogos nyomás. Van, lehet olyan helyzet is, hogy ez valóban indokolt, nemcsak ürügy.

Ennek is több változata van. Viszonylag szelídebb gazdasági és egyéb nyomások. És van az erőszakos fegyveres nyomások.

Kérdés hogy mikor indokolt az erőszakos fegyveres felszabadítás. Talán akkor, ha a demokráciaszint 25%-os alatt, és a fegyveres felszabadítással nép többsége egyetért.

Kérdés hogy mi van akkor, ha az országon belül csak egyes népcsoport, kisközösség, nemzetiség van jelentősen elnyomva.

És kérdés, hogy a burkolt elnyomás (a bábkormány, stb.) lehet a jogos nyomás módszere. Ha a jognak nyíltnak világosnak és köztudottnak kell lenni, akkor nem lehet.

(Én itt csak nagy általános kategóriákat sorolom fel. A pontos kategorizálást és megoldásokat a demokratikusan kialakított nemzetközi jognak kell meghatározni.)

4/c A más népeknek, nemzeteknek, országoknak való ártás megakadályozása.

(A saját népnek való ártás és a más népeknek való ártás egyidejűleg is létrejöhet.)

Ami az ürügy problémát illeti azonos a felszabadítás problémájával. Vagyis gyakorta felnagyítják a másnak ártást, és ürügyként használják a nyílt, vagy burkolt elnyomásra. Itt is többféle (az előzőhöz hasonlóan) nyomásgyakorlás van. Itt is felmerülnek a kérdések. A nemzetközi jognak kell azt is meghatározni, hogy milyen másnak ártásnál milyen szankciók lehetnek, mikor indokolt, pl. fegyveres beavatkozás.

A szocialista tábor, valamint Vietnam, Irak, Afganisztán, Palesztina, stb. problémája azt mutatja, hogy itt még óriási hiányok, zavarok és elnyomó, legalábbis rátelepedő szándékok vannak. És azt mutatja, hogy nincs megfelelő nemzetközi jog.

Nagyon vázlatos történelmi áttekintés.

A korábbi korokban a nyílt elnyomás, hódítás dominált. A meghódított nép jelentős részét kinyírták, megtörték a másik része, mint alárendelt valamilyen mértékbe beolvadt. A meghódított népekből hozták a rabszolgákat. Nem mindegy hogy milyen mértékben olvadt be, olvad be a meghódított nép.  Távolabbi országok esetében ez gyarmatosításnak nevezhető. Aztán egyre inkább megjelent a burkolt elnyomás, majd a rátelepedés és három egymás mellett, vagy egymással ötvöződve volt jelen. A II. világháború a nyílt hódításról, elnyomásról szólt. A II. világháború után a nyílt elnyomás, hódítás lecsökkent, de az ürügyes, burkolt elnyomás és a rátelepedés megmaradt, sőt növekedett. A II. világháború után kiosztották a rendszerek, rendszerszövetségek hatalmi zónáit, befolyási övezeteit. Ez a következőt jelenti. Most már nemcsak az egyes országok, minden ország állt egymással szemben, de emellett nagyobb szövetségek is, vagyis ennek az egésznek lett egy párhuzamos jellege. Ez a párhuzamos jelleg kétségkívül valamennyire rendezte kaotikus állapotot. Ugyanakkor az alapfelfogás, az országok nemzetek közötti hatalmi (és vagyoni) hierarchia fenntartása nem változott, és jelenleg is ez a felfogás uralkodik. Nem változott, hiszen a fejlettebb jövő felfogásával és gyakorlatával, (egy demokratikus, egyenjogú, javító szándékú világszövetség), ellentétes a hatalmi zónák, befolyási övezetek jelenlegi felfogása és gyakorlata. Kétségkívül a múlt legjelentősebb árnyéka itt maradt: az egyes országokban élő a nemzetiségek (más kultúrájú, vallású népek) problémája.

Amíg az alapfelfogás nem változik, és amíg a nemzetiségek problémája elvi szinten nem tisztul le, addig nem lehet jó a nemzetközi jog.

Másrészt az sem árt, ha a történelmi eseményeket azon kívül, hogy a puszta történéseket megismerjük, besoroljuk a megfelelő kategóriákba. A jó kategorizálás, egyben jó értékelés.

H 53 Néhány jelenlegi kategória.

1. Cél egy demokratikus egyenjogú őszintén együttműködő, egymást segítő (az igazságos szabályozott versennyel összeilleszkedő) világszövetség kialakítása.

2. Cél egy alárendelt, burkoltan egymásra telepedő, nem demokratikus (vezetések szövetsége), de magát demokratikusnak beállító szélesebb szövetség kialakítása, amely a világban kedvező hatalmi, gazdasági pozícióban van.

A szövetség további célja.

1. A szövetség célja valamilyen gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi, kulturális, rendőrségi, stb. együttműködés vonatkozású.  Ez az elsődleges a többi cél csak mellékes. Vagy a többi cél is elsődleges.

2. A szövetség célja hogy az egyes országok, nemzetek egymásnak nem áthatnak. Ez az elsődleges a többi cél csak mellékes. Vagy a többi cél is elsődleges.

3. A szövetség célja hogy az egyes ország-vezetések a saját népüknek, népcsoportoknak jelentősen nem árthatnak. Ez az elsődleges a többi cél csak mellékes. Vagy a többi cél is elsődleges.

Nem lehet tudni mit hoz a jövő ezért néhány H 54) történelmi kategória.

Másrészt az sem árt, ha a történelmi eseményeket azon kívül hogy a puszta történéseket megismerjük, besoroljuk a megfelelő kategóriákba.

A harcok, küzdelmek, kategorizálása.

Vannak durva erőszakos harcok.

Kissé finomabb zsarolások, fenyegetések.

Elvileg lehetnek békés elméleti, meggyőzéses küzdelmek, szabályozott igazságos versenyek.

1.Vannak azért jóért a fejlődésért folytatott harcok, küzdelmek is.

Vannak azért felszabadító harcok is.

2. A vezetésen belüli hatalmi harcok, már sokkal gyakoribbak, ahogy az alábbiak is.

3. A vezetés és a nép közötti harcok küzdelmek.

4. Mindez történhet külföldi beleszólással, részvétellel is.

5. A külfölddel, más országokkal folytatott harcok, küzdelmek.

El kell gondolkodni, tulajdonképpen, mi a fenéért háborúznak egymással az emberek? Pontosabban mi a hódítás, elnyomás célja?

Meggondolatlanul talán az első helyre a területszerzést, vagyonszerzést tenném.

Illetve terület, vagyon visszaszerzését.

Ellenben egy sereg háború nem magyarázható ezzel.

1. Sokkal inkább hatalmi befolyás kiterjesztésével. Vagy annak visszaszorításával, az önrendelkezés az önálló hatalom visszaszerzésével. Ha ez hódítás célja, akkor nép csak kényszerű résztvevő harcban, és nem érdekelt résztvevő. Valójában ez vezetés érdeke.

2. A vallásháborúk, vagy valamilyen eszmeiség kultúra elterjesztése visszavonása pedig a hatalmi harcok egyik különálló változata.

3. Lehet hogy a terület és vagyonszerzés, visszaszerzés csak a harmadik motiváció a sorban. Ugyanis gyakran a motivációk összefonódnak, de mégis kérdés mi a fontosabb.

4. Az egyszerű ok nélküli gyűlölködést, valamint a kulturális összeférhetetlenséget is meg kell említeni.

5. És utoljára, de nem utolsó sorban a háború, harc, mint egy válság-láncreakció (pénzügyi, gazdasági, egészségügyi, jóléti, erkölcsi, háborús) egyik eleme.

A terjeszkedés, zsugorodás szétesés kategorizálása.

A terjeszkedés általában 1.erőszakos  2. ritkábban trükkös, cseles, fenyegetéses, 3. még ritkábban szelíd, békés, önkéntes, meggyőzéses,

1. Terjeszkedhetnek területileg az emberek, népek általában a kultúrájukkal „vallásukkal” eszmerendszerükkel, rendszerűkkel együtt. 2. Terjeszkedhet csak a kultúra, a vallás, az eszme az emberekben.

1. Kis nép terjeszkedik majd közepes összetett ország lesz belőle.  2. Esetleg tovább terjeszkedik a már közepes ország, és birodalom lesz belőle. Kisebb vagy nagyobb birodalom.

3. A birodalom összeomlik, szétesik és közepes országok kisebb népek, lesznek belőle. 3/b Vagy, és, egy terjeszkedés miatt egy része átcsatolódik.

4. A közepes, összetett ország szétesik és kis népek, kis országok lesznek belőle. 4/b Vagy, és, egy terjeszkedés miatt egy része átcsatolódik.

Az országok nemzetek közötti kapcsolatok kategorizálása.

1. Lehet optimális, egyenjogú, együttműködő, segítő, javító szándékú. Jó szomszédi.

2. Lehet szurkálódó, piszkálódó, rossz szomszédi.

3. Lehet nyíltan gyűlölködő, ellenséges, háborús.

A kategorizálás után következzen egy kis összefoglalás.

A múltban és jelenben is a külföld, valamilyen felettes hatalom, elsősorban az ország-vezetés számára, de népréteg a nemzet számára is. Csakhogy ez a felettes hatalom, zavaros, változékony, instabil szinte lehetetlen megmondani milyen nagyságú, mennyire erős, mekkora önrendelkezést enged pl. Magyarországnak, vagy az egyes nemzeteknek. És persze azt is nehéz megmondani, hogy átlagosan mekkora ez felettes hatalom, talán nagyon eltérő. Még nehezebb azt megállapítani, hogy ez a felettes hatalom, pl. Magyarország vonatkozásban egy bölcs javító szándékú, vagy inkább egy elnyomó rátelepedő felettes hatalom. Nekem úgy tűnik, hogy ez még jelenleg is általában inkább egy elnyomó, rátelepedő felettes hatalom, bár ezt árnyaltabban burkoltabban teszi, mint korábban.  Nem vitás hogy vannak olyan rossz állapotú, rendszerű országok, amelyeknél még ez kétséges felettes hatalom is jobb. De ez nem igazán mentség.

Jelenleg még világviszonylatban sem látom kibontakozni ezt a célt: a világon, a lehetőségekhez képest minél több ember éljen egyre jobban, kellemesebben egészségesebben. És a többi alapvető célt sem. Még annyira, sem mint nemzeti vonatkozásban.

Mindezért a múltban és jelenben sem lehet olyan külföldi felettes hatalomról beszélni, amely normalizálja az ország-vezetés hatalmát, amely egyik pillére lenne a nemzeti hatalmi szerkezetnek. Mindez csak a jövő fejlettebb rendszerében, világában lehetséges, abban, amelyben létrejön a demokratikus, közepes szorosságú, tiszteletben tartott, stabil, javító szándékú világszövetség. Ez a felettes hatalom képes ország-vezetések hatalmát normalizálni, csökkenteni, képes majd a hatalmi szerkezetnek egyik pillére lenni.

Az Európai Unió (egyszerűen EU). Elméleti rendszertényező.

A fejezet közepét végét pár évvel ezelőtt írtam, közben azért történ egy, s más nem is kevés, ezért magírtam a fejezet elejét, amely a történelmi sorrendben tulajdonképpen a vége. A lényegében felteszem a kérdést: milyen is az EU napjainkban?

Szóval az elmúlt évben, években mi magyarok rájöhettünk, hogy azért az EU nemcsak az uborkát szabályozza, de például a nemzetek alkotmányával, és egyéb törvényeivel is foglalkozik. Sőt a törvények szellemiségével is foglakozik, ami már egy kissé zavaros dolognak tűnik. És hát a fiskális, azaz a költségvetési politikába is erősen beleszól. Mindennek akár örülhetnék is, hiszen máshol sokat kardoskodtam a közepes szorosságú nemzetközi szövetség mellett. De azért van itt néhány, elég sok dolog, ami miatt nem felhőtlen a boldogságom, sőt inkább arcomra fagyott a mosoly. Attól most tekintsünk el, hogy én azért a közepes szorosságú szövetséget másképpen, képzeltem és képzelem el.

Az első dolog, ami eszembe jut az EU valamelyik magyarokkal foglalkozó ülésén a lengyel hozzászólás, melynek lényege a következő volt: a magyarokat végső soron azért vette elő az EU, azért cseszegetik ily vehemensen, mert megsértette a nagytőke érdekeit, megadóztatta a multikat, a bankokat, a devizaadósság megoldásai, és a magánnyugdíj-pénztárak államosítása, a jegybank törvény, stb., is szintén e körbe tartoznak. Szóval, hogy ez az egész nagy demokráciavédelem, tulajdonképpen csak ürügy, a nagytőke szolgájának visszavágásáról van szó – mondták a lengyelek, és én mélyen egyetértek velük. Ugyanakkor kétségtelen abból a szempontból nem ürügy, hogy a magyar F vezetés, valóban még mélyebbre rohasztotta, az amúgy is alacsony a demokráciaszintet.

Ugyanakkor mégis ürügy, sajnos az EU legfeljebb a demokráciaszint magtartására törekedett és törekszik, de nem törekszik a demokráciaszint emelésre. És egyébként sincs a demokráciaszintnek egy objektív mérése, ködös ide-oda hajlítgatható elméletek dobálása történik. Egyszerűen a fejlődésre, arra, hogy merre kellene haladni, nincs is elképzelés. Pl., hogy a legfontosabb a fékek és egyensúlyok rendszere, mondják, de mi van, ha ezek a fékek és ellensúlyok megállítják a lift felfelé menetelét?  Mert az rendben van, hogy a lift zuhanását megállítják, de a felfelé menetelt is megállítják.

És ami még eszembe jut, azok a nagy szocialista kongresszusok, elvtársak érezzük, hogy vannak problémák, de már a kongresszus előtt felírjuk méteres betűkkel a falra: tovább haladunk az eddigi úton. Addig haladtak a megkezdett úton, azaz nem haladtak sehová, amíg össze nem omlott a szocializmus.

Nos az EU – ban, ilyen kongresszusok nincsenek, tanácskozások azért vannak, és konkrét felirat sincs. De az EU is felírta az eszmei feliratot a virtuális táblára: tovább haladunk az eddigi úton, Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem megyünk sehová, továbbra is a régihez ragaszkodunk, Azaz tovább haladunk a megállás, pontosabban a lejtmenet útján.

Tehát az elmúlt néhány évben a megállás, azaz a viharok tengere felé sodródás tapasztalható. Az ne tévesszen meg senkit, hogy a bárkát dobálják a hullámok, és hogy fedélzeten nagy a rohangálás, lehet, hogy ez valamilyen haladásnak látszik, de ez csak sodródás a válságokba. Mert nincs olyan, hogy akkor teljes gőzzel ki innen, csak kármentő rohangálás történik. 

De menjünk feljebb, kettő emelettel.

Egyre több baj tapasztalható azon nagyszövetségen belül, melybe az EU is tartozik, a bajok tényleges orvoslása nem történik, meg a nagyszövetség recseg-ropog a belső harcok egyre élesebbek. A nagy szövetség manapság már beszűkült, izolálódott az Egyesült Államokra, a nyugat és közép-Európai országokra, Izraelre, valamint Az USA és izraeli nagytőkére, és az európai nagytőkére.

Az egyik baj tehát ez az elhatárolódás, beszűkülés, izolálódás, ami azt jelenti, hogy a külső direkt és indirekt kizsákmányolás lehetősége erősen beszűkült. Hál Istennek, a világ többi részét már nem lehet oly könnyen direkt és indirekt eszközökkel kizsákmányolni. És egyébként pedig lehetne itt valóban egy igazságos verseny, de a kificamodott államkapitalista rendszerrel persze nem lehet versenyt nyerni. Kificamodott, mert nincs haladási iránya, jövőképe, mert az államfelfogása kificamodott, mert a pénzügyi rendszere ocsmány, mert a termelés, fogyasztás helyett csak a pénzzel foglalkozik, mert a közvetlen demokráciával nem törődik, mert a hatalmas és igazságtalan emberek közötti különbségekkel nem törődik. Szóval, az izolálódáson kívül, ez a másik hatalmas baj.

Izolálódás, és fejlődésre képtelen, kificamodott rendszer, ez így együtt elég nagy baj. És, ha nagy a baj, és már másokat nem lehet kizsákmányolni, akkor persze a szövetségesek egymásnak esnek, itt még nem tartunk, de a tendencia egyértelmű. Konkrétan pedig, az USA és Izrael, és a hozzájuk tartozó nagytőke, és Nyugat-Európa és hozzájuk tartozó nagytőke szembeállása, és egymás sunyi harapdálása tapasztalható. És úgy néz ki az euró és a dollár és az egyéb rivalizálás, sunyi áskálódás, tendencia, vagyis erősödő folyamat.  És úgy néz ki Európa húzza a rövidebbet. Mert ugye a sunyiságot, mint rendszerproblémát még nem is említettük. A helyzet zavaros (a szövetség és az áskálódás váltogatja egymást), már azért is, mert senki nem hajlandó, nem meri tisztázni.

Szóval mi is volt az elmúlt néhány évben: volt néhány alávaló és koholt pénzügyi válság, mely az európai népek életszínvonal-romlását okozta. Ez tehát egyértelműen lejtmenet. Az EU bár tett néhány lépést, ennek keretén belül szigorodott, lett belőle szorosabb szövetség, de lényegében behódolt. Lett volna egy jó alkalom, sőt szükségszerűség, egy alaposabb reformra, de a lehetőséget, lehet, hogy az utolsót, elpuskázták, kihagyták. Bizonyos vonatkozások pozitívak, az EU szigorodott komolyodott, és tagadhatatlanul volt néhány pozitív lépése, ugyanakkor egy hajszálnyival sem kevésbé zavaros, céltalan, mint korábban. Mindezért fagyott arcomra a mosoly, az EU elmúlt években történt alakulása láttán.

Mert legjobb esetben Európának és a hozzá tartozó nagytőkének nagy áldozatok árán sikerül elszakadni a másik féltől, de önmaga gyengeségétől, pl. az államkapitalista rendszertől, hogyan szakad el. És azért Európa történelme nem túl fényes. A történelem tanúsága szerint rendkívül leleményes, de rendkívül agresszív, törtető, sunyi és önző emberek, népek (széthúzó népek) lakják ezt a földrészt.

E fejezetben az EU-t kritizálom, ostorozom, mert ez a fejezet az EU-ról szól. Magyarország és a világ hitványságairól más fejezetek szólnak. Ugyanakkor e tanulmány a kivezető utat is megmutatja.

Az alábbi igazságokat a kétkedőknek szívesen bizonyítom, de nem itt, hanem külön kérésre:

1. A nagybefektetők, az IMF és az EU között szoros együttműködés van.

A fentiek miért hagyták eladósodni az országokat?

2. A jelenleg visszakért hitelpénz, lényegében hamisított (munkafedezet nélküli) felfújt pénz, amit úgy tesznek valóssá, hogy valóságos fogyasztáscsökkenést tesznek mögéje.

3. A most már valóságos (termelés, fogyasztás van mögötte) pénz jelentős része az iráni háborúra kell. És Amerikába valamint Izraelbe vándorol.

4. Fordítsuk le konkrét számokra az ilyen típusú kötelező ráerőszakolt pénzkivonást. Ilyen típusú, tehát köteles az állami szolgáltatásokat, egészségügy, oktatás, szociális támogatások, jogszolgálat, közbiztonság, közlekedés, stb. csökkenteni, valamint az állami dolgozók, nyugdíjasok jövedelemét csökkenteni, valamint az adók (ráadásul nem eléggé progresszív módón) emelése. És pl. legyen ez az egység-összeg  1 milliárd euró, azaz 280 milliárd Ft. Ha azt mondom ekkora fogyasztás-csökkenés 100 ezer ember jelentős életromlását jelenti, akkor még mindig túl általános vagyok. Ezért, mit jelent ez még konkrétabban, avagy 1 milliárd eurós fogyasztáscsökkenésnél a helyzet romlása: 500 ember idő előtti halálát. 500 ember fokozott betegség szenvedését. 500 ember fokozott életszenvedését (fagyoskodás, éhezés, stb.), 500 gyerek éhezését, 500 ember jogsérelmét jelenti többek között. A termelés 0,2%-os relatív visszaesését jelenti.

5. Magyarországot, a magyar lakosságot (mert nem a kormánytagok fognak meghalni, éhezni) megbüntették 0,5 milliárd euróra, és további többmilliárd euró hitel-visszafizetésére kényszerítik. Az előző számolásokból le lehet mérni, hogy mindez mit jelent. Igenis számoljanak a döntéshozók, és barátaik azzal, hogy itt emberek halálát, gyerekek éhezését okozták, okozzák. És akkor még csak Magyar népről beszéltem. És hogy ez tartós állapot, mivel így a termelés nem tud emelkedni.

6. De hát a büntetés csak az adomány elmaradást jelenti, vagyis nincs fogyasztáskivonás – tévedése. Tehát ez tévedés, mert ez az egész EU üzletileg egy nagyon jól kiszámított rendszer, méghozzá olyan rendszer, ami a gazdag fejlett az „adományozó” országoknak kedvez. Ugyanis a szabad  ember, áru, tőke áramlással hatalmas hasznokra tesznek szert, és ennek csak egy részét adják vissza, pontosan kiszámolva. Ugye senki nem gondolta komolyan, hogy itt valamilyen jótékonysági rendszerről van szó. Optimális esetben és-és elosztás történik, vagyis mindenki jól jár. Napjainkban azonban már inkább vagy-vagy elosztás van, és az erősebb a nyerő.

7. Az pedig egyszerűen csak gusztustalan hogy itt baráti tanácsokról, jóindulatú ajánlásokról beszélnek. Nem, itt követelésekről és parancsokról van szó. De ha erről van szó, akkor mondják ki nyíltan. Igaz, hogy eme parancsokat, követeléseket nem a bevonuló hadsereggel érvényesítik, hanem a gazdasági szorítóbilincsek rendszerével érvényesítik. Ez egy nagyon jól kidolgozott nagyon hatékony uralmi rendszer, de a végeredményét tekintve, semmivel sem kevésbé népnyúzó, mint a katonai megszállás.

8. Akkor még mindezt el is lehetne fogadni, ha az ember tudná, ezzel egyszer és mindenkorra vége ennek a hitel általi kizsákmányolásnak. Csakhogy valószínűleg nincs vége. A hitel a gazdaság motorja és egyéb barom elvek, fennmaradnak. Valószínűleg a hitelrabszolgaság rendszerét fenn akarják tartani és jó eséllyel ez sikerülni is fog nekik.

9. Felépült az új, az uralkodást alátámasztó eszmerendszer, frázisrendszer. (A piacgazdaság-versenygazdaság mindenhatósága már másodlagossá vált.) Az új „istenhit” központi szavai: európai, euró-atlanti értékek, normák. A demokráciavédelem, stb.. Ezek tehát szavak, de vitatkozzunk el: mi van mögöttük?  A nyugat-európai népek, emberek magasabb rendű emberek? Az emberek, társadalmak magasabb erkölcsi alapon vannak?  Az ő történelmük egy magasabb rendű történelem? Valóban teljes a demokrácia? Valóban szinte tökéletes a rendszer?

Az EU-n belüli jogegyenlőtlenség önmagában is akkora hiba, hogy megfordíthatja az EU összesített értékelését.

Mi magyarok tapasztalhattuk, hogy voltak esetek, nem is kevés, amikor erősen felmerült az EU-n belüli jogegyenlőtlenség gyanúja, de ez a 2012-es Magyarországot sújtó kb. 0,5 milliárd eurós szankció (kohéziós alap egy részének megvonása)  bizonyíthatóan egy diszkriminatív döntés volt. Valójában a jogegyenlőtlenség, szinte mindig a jóléti egyenlőtlenségben realizálódik. Méghozzá ez esetben is a nép, a lakosság életszínvonalának romlásáról van szó. Ne legyünk álszentek, nem a kormány nem a vezetés kap kevesebb pénzt. Végső soron a nép az emberek fognak rosszabbul élni. Tulajdonképpen itt csak a 4. 5. 6. pontot tudom ismételgetni. A lényeg, amit itt mégis ki kell emelni, az a jogegyenlőtlenség, mely önmagában szinte függetlenül a szankció nagyságától (a legyintés határánál mindenképpen nagyobb szankcióról van szó) is egy meghatározó tényező. El kell utasítani, azon embert, testületet, közösséget, mely jogegyenlőtlenségre vetemedik. Az ilyen emberrel, testülettel, állammal, közösséggel nem lehet szövetséget kötni, vagy szövetségbe maradni. A jogegyenlőség azon alapértékek, alapelvek közé tarozik, amelyek önmagukban is mérvadóak, eldöntik, hogy jó, demokratikus, avagy rossz antidemokratikus testületről, államról, közösségről van szó. A jogegyenlőtlenséget ez esetben nevezhetjük: nemzeti, nemzetiségi alapon történő diszkriminációnak is.

A jogegyenlőtlenség három dologra vezethető vissza. Az egyik, hogy nincsenek olyan egyértelmű normák (törvények, határozatok, szabályok) melyek alapján meg lehet ítélni a tagokat. A másik, hogy vannak normák, de azokat nem tartják be, mégis kettős mércével mérnek. A harmadik, pedig a kettő keveréke. Azt gondolom, hogy ez esetben (2012-es pénzmegvonás) a harmadik variációról van szó. Ha alaposan megvizsgálnák ez esetet, akkor bizonyíthatóan kiderülne, hogy jogegyenlőtlenség jött létre, mert még azon szabályokhoz, normákhoz sem tartották magukat, melyet egyébként az EU hozott.

Másfelől viszont lényegtelen, hogy melyik variáció jött létre, mint ahogy a sokféle mentség (nem is nagy összeg, csak figyelmeztetés, stb.) is lényegtelen. Mert a lényeg az, hogy létrejött a jogegyenlőtlenség. A lényeg, hogy az EU egy olyan nemzetközi szövetség (közösség) melyben lehetséges a jogegyenlőtlenség. És ez a hiba (bűn) elfogadhatatlan. Bármikor bárkivel szemben megismétlődhet, de ha csak a magyarokat sújtja, akkor talán még rosszabb a helyezet, legalábbis számunkra. Egyszer már voltunk áldozati koncok, gondoljunk Trianonra. Most azonban aljasabb dolog sejlik fel, nem az ellenségeink, de az állítólagos szövetségeseink készülnek áldozati koncot csinálni a magyar népből. És talán nemcsak a magyarokból.

Próbáljunk összeállítani egy feladatcsokrot.

Milyennek kellene lenni a jövőbeli EU-nak, (a megreformált EU-nak), avagy a kibővített EU utódjának, avagy egy „új” világszövetségnek.

A nemzetközi szövetségnek mindenképpen népek, nemzetek egyenlőségén, jogegyenlőségén kell alapulnia. Ez közös „egyenlő” kialakítást és közös (egyenlő normák alapján) segítséget és közös (egyenlő normák alapján) szankciókat is jelent. 

Mindenképpen szükségesek az alapvető célok, melyek nem lehetnek mások, mint a fokozatos rendszerváltás céljai. A kiinduló elv: a világ jobbá, (igazságosabbá, demokratikusabbá, békésebbé, stb.) tehető és jobbá kell tenni, és ezt az un. fejlett világgal, beleértve Európát is, kell kezdeni. A vezérhajó haladjon a jó irányba.

Világszövetségre, szelíd becsalogatásra, önálló csatlakozásra, de az egész világot átfogó szövetségre kell törekedni.

Természetesen szüksége van a szövetségnek, alapelvekre, alapnormákra alaptörvényekre, és ezekre épülő középszabályozásra. 

Többek között szükséges a belépés és a kizárás, ill. a lehetséges szankciók tiszta szabályozása. Többek között a nemzetközi szövetségnek kell szabályozni a nemezetek egymás közötti viszonyát, a hódító háborúk megakadályozását, a rejtett és nyílt kizsákmányolás megakadályozását. Továbbá a nemzetek és nemzetiségi viszonyokat, az autonómia és egyéb nemzetiségi (jelentős nagyközösségek) viszonyok kialakításának szabályait. 

Egy közepes szorosságú, de arányosan szabályozott szövetséget kell létrehozni. Arányosan szabályozott, vagyis át kell nézni a rendszer minden területét ágazatát, és mindegyik vonatkozásában, lehetőleg optimálisan meg kell állapítani a nemzeti függetlenség fokát, a világszövetség, és a nemzeti vezetések kompetenciáját. Melyek a nemzetközi problémák, és melyek kevésbé azok? Arányosan úgy is, hogy a nemzetközi szövetség, mint egyfajta közös állam és a magángazdaság, a piacgazdaság viszonyát is meg kell határozni. A nagytőkével való szövetségben a politikai vezetésnek, vezetéseknek kell az irányítónak lenni. Tehát a nagytőke nem lehet irányító, zsaroló helyzetben.  A nemzetközi pénzügyi rendszer irányítását, a nemzetközi szövetségnek át kell vennie a magánemberektől, nagytőkétől, a bankszektortól. A nemzeti pénzek árfolyamát elsősorban tudományosan kell megállapítani, és egy stabil tervet kell létrehozni a világpénz bevezetésére. Többek között az országok eladósodása, ill. az eladósodás behatárolása, nemzetközi (a világszövetségre tartozó) probléma. 

A világ nagy problémáinak (természetpusztítás, nagytőke probléma, stb.) együttes megoldása. 

Ki kell alakítani a nemzetek közötti igazságos és szabályozott versenyt, (a valódi teljesítmények mérése) és az elosztás, és a nemzetek életszínvonala is ezek szerint alakuljon.

A világszövetségnek a népeket, az embereket kell védeni, az ő érdekeiket kell szolgálni, ő tetszésüket kell megnyerni, vagyis nem vezetések szövetségéről van szó.

Valószínű, hogy manapság csak nemzetközi összefogással lehet igazi rendszerváltást létrehozni. Természetesen az EU tapasztalatait (mit miért kell másképpen csinálni) fel kell használni. Mindez (egy ilyen nemzetközi szövetség kialakítására való törekvés) minden ország politikai vezetésének (a népek kikényszerítő nyomása sem elhanyagolható) a feladata, de leginkább a fejlett, nagy, gazdag, meghatározó országok vezetéseinek a feladata.

A korábban, 2008-ban íródott fejezet. Azóta  sok minden történt, de talán a jelen válságos időszaka már akkor is ott  lappangott, avagy a szőnyeg alá sepert szemét erjed és egyszer  mindent ellepnek a paraziták.

Legalább két okból érdemes az EU-val foglalkozni.

Egyrészt napjainkban azért az EU jelentősen (megvan az talán 10% is) befolyásolja az emberek, köztük a magyar emberek életét.

Másrészt, az rendben van, hogy tudjuk milyen Magyarország, de milyen a világ, Európa? Hiszen nem mindegy hogy kis hazánk jobb, vagy rosszabb, mint a világ.

Valóban csak arról van szó, hogy ebben szerencsétlen kis országban rosszul mennek a dolgok, ostobák vezetnek, vagy korjelenségekről, világjelenségekről, rendszerjelenségekről van szó?

A nemzetközi statisztikai rendszer még nem oly fejlett, hogy abból meg lehetne tudni, milyen a világ, milyen Európa. A híradások és egyéb információk sem elegendők ehhez. Hazánkon kívül legalább két-három országot kellene ahhoz alaposan ismerni, hogy valaki meg tudja ítélni: a világhoz, Európához képest milyen is ez az ország. Nekem és a többségnek ez nem adatott meg. Az EU ismerete azonban valamelyest megmutatja milyen a világ, milyen Európa. Ezért is fontos az EU-val foglalkozni.

E fejezet elején közlöm az EU-val kapcsolatos lényeges megállapításaimat, majd a fejezet többi részében bizonyítom ezen megállapításaimat. Hozzáteszem nemcsak e fejezeten kívül több más fejezetben is vannak megállapítások és bizonygatások, tehát megint egy kiegészítő, összefoglaló jellegű fejezetről van szó.

Az EU-val kapcsolatos lényeges megállapításaim.

Az EU sajnos nem egy közepes szorosságú, de erős, és demokratikus világszövetség előfutára.

Tulajdonképpen kettő vitatható pozitívumot lehet az EU számláján elkönyvelni.

Az egyik, hogy még lehet belőle, még nincs kizárva, még átalakulhat olyanná, hogy egy valóban jó világszövetség előfutára legyen. A másik pozitívum, hogy a rossz rend is jobb, mint a rendetlenség, a viszálykodás. Avagy, egy fél fokkal még rosszabb lenne, ha nem lenne EU. Ezek azért elég vitatható állítások, vissza is térek rájuk.

Az EU valóságos, de nem deklarált, sőt titkolt céljai.

Az EU célja, hogy kialakítson az európai országok között egy a gazdag fejlett európai országok számára hasznos, kereskedelmi, gazdasági rendet, és egy politikai rendet. A politikai rendet elsősorban a kereskedelmi, gazdasági, pénzügyi renden keresztül akarja kialakítani.

Az EU minden valós célja azonos az európai fejlett országok érdekével, céljával. Ami nem jelenti azt, hogy ez a cél adott esetben nem lehet azonos szegényebb fejletlenebb országok érdekével. Azt jelenti, hogyha nem azonos (márpedig sok esetben nem azonos), akkor is ez a célja.

Az EU célja, hogy az európai országok között létrejöjjön egy kategorizált státusz, rend, rangsor. Minden országnak meg legyen helye, minden ország kezelhető legyen. Egyszerűbben Európán belül legyenek vezető, érdekérvényesítő országok legyenek középszerű országok, és szükségszerűen kell lenni elmaradt, alárendelt vezetett (kizsákmányolt) országoknak is.

Az EU célja, hogy az európai országok között stabilan fennálljon a nagytőkés világrend, az államkapitalista gazdasági-társadalmi rendszer.

Az EU nem törekszik igazságos, szabályozott országok közötti verseny kialakítására.

Az EU nem törekszik egy fejlettebb rendszer kialakítására.

Az EU, pontosabban a fejlett gazdag országok, nem adakozók, lényegében a stabil nagytőkés világrendből (gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi rendből) származó hasznuk egy részét osztják vissza a károsuló, szegényebb fejletlenebb európai országok között. Tehát ez egy kiszámított adakozás, segítség, amelynek a nettó haszonélvezői mégis a gazdag fejlett országok.

Itt utalhatnék arra, hogy a tőkés világrend haszonélvezői leginkább a maguk nagytőkések, de a sorban mögöttük állnak a gazdag fejlett tőkés országok. Szóval ezek az országok is jól járnak és éppen ezért stabil a nagytőkés világrend.

Az EU jelentéktelen, de azok vonatkozásban is zavaros, logikátlan törvényeket, intézkedéseket hoz, ugyanakkor a meghozandó lényeges törvényeket, intézkedéseket nem hozza meg.

Az EU egy zavaros, logikátlan érthetetlen képződmény.

Szóval ezek voltak az alapvető megállapításaim az EU-val kapcsolatban, de azért szeretnék emlékeztetni a két pozitívumra is.

Az EU egy zavaros, logikátlan képződmény.

Itt azért ellenmondásba kerülök magammal, mert a nem deklarált, sőt titkolt céljai nagyon is logikusak, legalábbis bizonyos szemszögből azok. Itt azért el lehet merengeni azon, hogy a célzatos zavarosság mennyiben zavarosság. A következő okokból azonban fenntartom hogy az EU egy zavaros logikátlan képződmény. Egyrészt a felszínen mindenképpen az. Másrészt azért ez firnyákos zavarosság sem kidolgozott. Az hogy a valóságos céljai nincsenek deklarálva, sőt érthetően titkolva vannak, természetesen hozzájárul a zavarossághoz. Lényegében a felszínen nem arról szól, amiről valójában szól. De ezért ettől függetlenül is van egy nagyfokú átgondolatlanság, logikátlanság.

A világ talán legzavarosabb döntéshozó mechanizmusa az EU döntéshozó mechanizmusa. Pl. az amerikai elnök azért nem tárgyalt EU-s vezetővel, mert nem tudta, hogy kivel lehet tárgyalni. Senki nem tudja, illetve nem átlátható hogy kik (a rengeteg döntéshozó testület melyike) milyen döntéseket hoznak. Nyilván bennfentesek átlátják, de szerintem már ők sem tudják megmagyarázni ezt a döntéshozó mechanizmust. De a nagyközönség, az országok lakossága, akinek azért a demokrácia szellemében mégis minimálisan át kellene látni (ha már érdemben nem vehet részt a döntéshozásban), nem képes átlátni ezt zavaros döntéshozó mechanizmust. Tehát az emberek nemhogy nem vesznek részt, de még át sem látják a döntéshozó mechanizmust. Pl. az EU parlament kiválasztásban részt vesznek az emberek, de azt már nem tudják, milyen döntéseket hoz ez a parlament. Ez már önmagában is ökörség: kiválasztunk megszavazunk olyan „vezetőket, képviselőket” akikről nem tudjuk, hogy mi a dolguk. És persze így a demokrácia is elveszik.

Csak sejthető, hogy az igazán fontos döntéseket a gazdag fejlett európai országok elit vezetése hozza. És ismeretes ezen kívül még a bürokratikus apparátus, amelyik szintén hoz döntéseket. És még legalább húszféle döntéshozó testület is ismeretes, de hogy mi a dolguk az már nem.

És persze az EU viszonya, mindenféle viszonya is zavaros. Mi a viszonya tagországokkal, az idegen országokkal, más nemzetközi szövetségekkel. Mi viszonya az ENSZ-szel, a biztonsági tanáccsal, a G 8-kal, stb.. Jobbára jelentéktelen, zavaros.

Egy kis idevágó ismétlés a döntéshozó mechanizmus zavarosságáról.

A jelenlegi nemzetközi irányításra, nemzetközi döntéshozó szerkezetre, miközben a gondolkodó keresi szavakat, csak annyit lehet mondani, hogy szuperzavaros, hyperkaotikus, ultra-ellentmondásos.

 Gondoljunk csak bele.

A nemzetközi pénzügyi irányítás, döntéshozó szerkezet önmagában is hihetetlenül zavaros.

Az EU irányítása, döntéshozó szerkezete önmagában is hihetetlenül zavaros.

Az ENSZ irányítása, döntéshozó szerkezete önmagában is hihetetlenül zavaros.

És az egyéb irányítás is borzalmasan kaotikus. Egyéb alatt gondolok pl. a különböző régi és újabb nemzetközi szövetségekre. Pl. a nagyhatalmi érdekszférára. Pl. a nemzetközi bíróságokra. Pl. kétoldalú kapcsolatokra, és még sorolhatnám.

Ráadásul a felsorolt önmagukban is hihetetlenül zavaros rendszertelenségek egymással összekavarodva „alkotja” a nemzetközi irányítást, a nemzetközi döntéshozó szerkezetet.

Szerintem nagyon is valószínű fikció a következő. A fejlettebb földön-kívüliek (akik valószínűleg vannak) kapcsolatba akartak lépni az emberekkel. De az első kérdés, amit feltettek maguknak: és pontosan kivel is lépjünk kapcsolatba? (Persze az amerikaiak hihetetlen önteltségét mutatja, hogy természetesen velük veszik fel a kapcsolatot az idegenek. Amerika szuperhatalom, ami filmgyártást illeti, a manipulációban is nagy, de egyébként egyre kevésbé az.)

Visszatérve tehát az idegenek első tevékenysége a nemzetközi irányítás, a nemzetközi döntéshozó rendszer áttekintése. És abba rögtön bele is gabalyodnak, bármilyen fejlettek is. Egyrészt valóban nem tudják kibogozni, hogy akkor kivel is lépjenek kapcsolatba. Másrészt felszisszennek: hűha ezek az emberek ilyen zavarosak, na akkor nem is kell nagyon sürgetni ezt a kapcsolatot. Ugyanis rendezettség, illetve a zavarosság, a fejlettség egyik jelentős fokmérője.

Visszatérve a földre, valóban arról van szó, hogy a tartalomtól eltekintve, pusztán a zavaros formája miatt is ez a döntéshozó szerkezet alkalmatlan arra, hogy a hivatását betöltse. Vagyis ez a nemzetközi irányítás, vezetés pusztán a hihetetlen zavarossága, ellenmondásossága miatt is alkalmatlan még egy közepesen megfelelő irányításra, vezetésre. Ebből csak gyenge, rossz döntések születhetnek meg.

Ebből pedig levonható néhány következtetés. Következtethetünk a meghatározó rendszer, államkapitalista rendszer jóságára, amely végül is szülőanyja ennek a nemzetközi irányításnak.

Következtethetünk általában az emberiség fejlettségére.

És feltehetjük a kérdést mi lesz, ha valóban bekövetkezik egy világválság-láncreakció? Ez az „irányítás”, hogy old meg egy olyan hatalmas problémakört, amelyet valóban csak szervezet világösszefogással lehet megoldani.

Ez tehát egy újabb válságtényező? Igen az, különösen azért, mivel úgy néz ki, hogy általában a zavarosság nemhogy gyengülne, de erősödik és növekszik.

És ha valóban nő a zavarosság, akkor hová vezet ez a tendencia? Mert lehet hogy ez egy jól megszerkesztett „zavarosság”? Egy olyan zavarosság, amit csak bennfentesek látnak át, mert nem lenne jó, ha kiderülne: a rendszer valójában bennfentesek érdekében működik.  Ezen sem árt elgondolkodni.

Kinek érdeke a zavarosság? Ideje lenne már az emberiség többségének érdekében egy rendezett, logikus, egységes, átlátható (nem zavaros, ellentmondásos) nemzetközi irányítást, nemzetközi döntéshozó rendszert kialakítani, még akkor is, ha ez egy kevés gazdasági és politikai nagyúr érdekét sérti.

Senki nem meri bevallani, hogy nem érti a zavaros rendszert, nehogy ostobának mondják, nem meri kimondani, a király meztelen. De tisztelt, hölgyeim és uraim, a zavarosság önmagában is azt jelent, hogy a király meztelen. 

Van itt azért egy alapvető emberi jog, amelyik sajnos nincs leírva, de ettől még nyilvánvalóan alapvető ember jog: az embereknek joga van tudni, hogy kik és milyen szempontok alapján hozzák a róluk szóló törvényeket. Na ez a jog, ami az EU esetében a legkevésbé sem valósul meg.

Az EU jelentéktelen, de azok vonatkozásban is zavaros, logikátlan törvényeket, intézkedéseket hoz, ugyanakkor a meghozandó lényeges törvényeket, intézkedéseket nem hozza meg.

Az alábbi eset (példázat) sok mindenre rávilágít.

Egy közismert, nézett televízió híradójában egymás után a következő tudósítások kerültek a nézők elé.

Valamelyik magyar állami hatóság egy piacon razziát rendezet és ennek során lefoglalt több-száz gyerek-anorákot, ugyanis ezek kapucni-zsinórja (a kapucniból kilógó, a kapucni összehúzásra alkalmas zsinór) hosszabb volt, mint az Uniós előírás (kb. 14 cm-es) által megengedett kapucni zsinór.

A következő tudósítás, egy lepusztult udvart lepusztult házat és láthatóan nyomorgó gyerekeket, embereket mutatott. A szülő nyilatkozott: sajnos forró víz ömlött a gyerekre és életveszélyes állapotban vitték korházba. Évente több ezer a gyerekbalesetek száma. De ezek közül hány van, amit a hosszú kapucni-zsinór okozott? De ebben a második a tudósításban nem volt szó, hatósági intézkedésről sem Uniós szabályról. (És azt lássuk be a gyerekbalesetek, és a nyomor között van némi összefüggés. A nyomor minden tekintetben rontja a gyerekek életminőségét. És lássuk be, hogy a két tudósítás szinte tragikomikusan viszonyul egymáshoz. És lássuk be a rossz törvények, ha másért nem, de azzal okoznak kárt, hogy elvonják az energiát a jó törvények elől.)

De azért én visszatérnék oda: milyen is ez az uniós törvény, a gyerek-anorákok kapucni-zsinór hosszát szabályozó törvény, melyet magyar hatóság nagy energiákkal ügybuzgón betart. Mert sokaknak talán fel sem tűnik: ez mekkora ökörség. A döntő többség pedig csak legyint: ez csak egy újabb hülye megoldás. Mi magyarok napjában háromszor, négyszer is legyintünk: á ez csak egy újabb, egy másik hülye megoldás. Oly sok hülye megoldás vesz minket körül, hogy fel sem háborodunk, természetesnek vesszük, ilyen hülye világban élünk. (Ráadásul ez, és még látni fogjuk, sok más hülye megoldás, nem magyar specialitás. Én azonban azon kevesek közé tartozom, akik ebbe nem képesek belenyugodni. Ezért aztán morgolódó, kötekedő, összeférhetetlen ember hírében állok. Nem a hülye megoldások, hanem az ilyen kötekedő emberek miatt rossz a világ – gondolják sokan. Békésen, mosolyogva viseljük el életünk ember által csinált hülyeségeit, így lesz szép a világ. Sajnos ez nekem nem megy és elméletileg sem értek vele egyet.)

Szóval elgondolkodtam, vajon a túl hosszú pl. 25 cm-es kapucni-zsinór milyen baleseteket tud okozni. A  kapucni-zsinórral lehet valakit fojtogatni, de ehhez nem kell kapucni-zsinór bármilyen más zsinór is megteszi. A kapucni-zsinór beakadhat valahová, de nemcsak kapucni-zsinór, szinte minden ruhadarab (kabát kesztyű, sapka, sapkazsinór, nadrág, öv, stb.) beakadhat valahová. Ráadásul a rövid kapucni-zsinór is beakadhat. Inkább feltenném a kérdést: hány baleset történt eddig a világon abból kifolyólag, hogy túl hosszú volt a kapucni-zsinór. Szerintem egy sem. De rendben van, fogadjuk el: 10 millió balesetből 1 azért van, mert túl hosszú a kapucni-zsinór. Ha  ilyen alapon hoznak törvényt, akkor kb. 2millió olyan törvényt, kellene hozni, amely csak a gyerekbalesetek, megelőzését szolgálja. Ilyen alapon be lehet tiltani az utcán levő faágakat és köveket is, azok sokkal balesetveszélyesebbek.

Nem tudom, hogy hány gyereket szállítottak már korházba kapucni-zsinór okozta balesettel a történelem során, (talán egyet sem, vagy egyet, netán kettőt mégis), de leforrázás, elhanyagolás, megverés miatt naponta sok száz gyerek sérül meg, kerül korházba.

Most pedig gondolkodjunk el ezen: vajon milyen emberek és milyen döntéshozó mechanizmus képes ilyen törvényt (szabályt) megalkotni? Ugyanis ez akkora ökörség, ha netán ez csak egy egyedülálló kisiklás lenne, már akkor is nagy baj van. De nem egyedülálló.

Netán a nagy csinnadrattával kiválasztott EU parlament hoz ill. hagy jóvá ilyen törvényeket? Mert akkor nagyon rosszul végzi a dolgát, de ezt ki mondja meg? Ki kezdeményezheti a leváltást. Ha pedig nem az EU parlament hozta, hagyja jóvá ezt és az ehhez hasonló törvényeket, akkor ez a népválasztás (EU parlament választás) csak szemfényvesztés. Az emberek nem igazodnak el az EU döntéshozó mechanizmusán, azt sem látják át mi az EU parlament érdemi feladata.

Sajnos nem egyedülálló kisiklás a kapucni-zsinór törvény. Néhány általam ismert Uniós szabályozás.

Szabályozta a buszok, villamosok, számozását. Szabályozta az uborka nagyságát, alakját. (A benne levő káros anyagok, kevésbé érdekli az Uniót.)

A sertések játékát. (Egyébként az emberséges állattartással, ill. arra való kényszerítéssel egyetértek, de azért vannak határok.) A kapucni zsinór hosszát. 

És ezekhez hasonló fontos dolgokat, lehetne folytatni sort. Nemrég is egy nagyon fontos hiányosságra jött rá az Unió, szerencsére sikerült a gazdasági katasztrófát elkerülni, időben megalkotni ezt a nélkülözhetetlen rendeletet: a sárgacsekket nem a csekken feltüntetett dátumkor kell befizetni, (ugyanis a postai eljárás két napig tart), hanem két nappal előtte.

Néhány további furcsa intézkedés, melyben valahogy, akár közvetve az EU is részt vett.

Persze a furcsaságoknak, logikátlanságoknak azért általában megvan maguk logikája, csak nehéz azt megtalálni. Az alábbi, nevezzük intézkedésnek,  sok furcsasága között az egyik: miért nem az EU valamelyik szerve intézkedett?

Néha kivillan a jelenlegi kapitalista rendszer igazi, de zavaros arca, pontosabban álarca: kilenc ország külügyminisztere elítélte befektetői érdekek megsértését. És az amerikai kongresszus is és még ki tudja kik ítélték el.

2009 őszéről van szó, amikor két rádióadót megkérdőjelezhető pályáztatás után megkérdőjelezhetően adtak használatba. Történetesen a nagy pártok lettek az új bérlők. És volt egy vízügyi vállalat, amelyben a külföldi résztulajdonos érdekét állítólag megsértették.

Mindenek előtt tegyünk fel néhány kérdést.

Ezeket a „csalásokat” hová tehetjük azon magyarországi csalási, piszkoskodási, gazemberségi rangsorba, amely az elmúlt húsz évben történt?

Jóindulatúan mondjuk azt, hogy csak ötezer nagyobb csalás, piszkoskodás volt, ez mondjuk viszonylag enyhék közül való, mondjuk a 4900-dik.

És eddig milyen külföldi reklamációk, reakciók voltak?

Szinte semmi, ez talán a legerősebb külföldi elítélés, megszólalás, tiltakozás, fenyegetés. Tehát egy a magyar nép szempontjából jelentéktelen ügyben történik meg a szinte legerősebb külföldi reakció. 4900 más ennél sokkal jelentősebb ügyben (a magyar nép szempontjából nézve) szinte semmilyen érdemleges külföldi reakció nem történt. Viszont most állítólag a külföldi befektetők érdeke sérült, akkor már itt terem kilenc külföldi külügyminiszter.

Akkor mi a fontos a külföld számára?  Nyilvánvalóan nem Magyarország, nem magyar nép, annál inkább a külföldi befektetők érdeke.

Tényleg ez most mi volt: csak egy rosszallás, vagy egy fenyegetés? És kinek szólt, azzal, hogy a láthatóan nyilvánossá akarták tenni? Ha igazságtalanság történt, miért nem valamilyen szabályos jogorvoslattal éltek?

Miért nem maguk a befektetők reklamáltak, hiszen az ő érdekeiket sértették?

A nemzeti vezetések (kormányok, külügyminiszterek, stb.) ítéltek el, vagyis mi köze van a nagytőkének a nacionalizmushoz?

Miért nem az EU ítélte el?

Milyen nagytőke és a nemzeti vezetések, kormányok kapcsolata?

Lehet, hogy a háttérben folyó igazi kártyajáték egészen másról szól?

Lehet hogy a nyugati uralkodók egyik csoportja (a politikai vezetés) kvázi azt mondta és mondja a nyugati uralkodók másik csoportjának (a nagytőkének): jó, akkor Magyarország (Magyarország is) a mi segítségünkkel legyen a ti prédátok? (Ami egyébként nekünk is hasznos.) És lehet, hogy már régóta erről van szó? Mindez nem lehet, hanem most már biztos, kilenc ország külügyminisztere, kell ennél több bizonyíték.

Miért pont Magyarország?

Hiszen összességében húsz év alatt Magyarország a legjelentősebb nagytőke-ajnározók, külföldi befektető-ajnározók közé tarozott, tartozik. (És megjegyzem: leghátul kullogunk.)

Akkor mi ez az elítélés?

Talán ez: nana a legostobább és leghűbb szolgánk, a naiv baromja, elkezdett rendetlenkedni, akkor gyorsan pirítsunk rá még az elején, nehogy elkapassa magát.

Milyen alapon történik a prédakiosztás? Gondolok itt arra, hogy a nyugati politikusok, Magyarországot, mint koncot odavetették a nyugati befektetőknek, nagytőkének.

Már megragadták a prédát, már nem is lehet szabadulni? Vagy ki lehetne szabadulni, ez az elítélés annak félelméből ered, hátha kiszabadul a préda?

Valószínűleg az eladósodás által mi már meg vagyunk fogva. Mert egyébként, hiéna mentalítása van a nyugati nagytőkének és talán a politikának is, ha valaki bátor, ha valaki nem hódol be, azt tiszteljük (lásd pl. szlovákok), a behódolókat pedig megvetjük, lealázzuk, kifosztjuk.

Szerencsétlen szadesesek és szocik, ha csak félig tudnátok mit tettetek, már nekimennétek a Dunának. Á, dehogy mennétek, hiszen ahhoz bátorság és lelkiismeret kellene.

Miért nem az EU ítélte el?  Megint egy újabb jele, hogy ennek az EU-nak se füle, se farka. Túl azon, hogy szinte kiismerhetetlen zagyvalék a döntéshozó rendszere, nincs világnézete, nincsenek alapvető céljai, de ami van azt sem vállalja. Mert mondhatná az EU, ill. annak igazi felső vezetése, a gazdag országok elit politikai vezetése, nagytőkével karöltve: a mi célunk az, hogy az összes európai ország (főleg azok szegények elmaradottak, ott végeken)  kövessék a kapitalista (a tőkés) világrendet.  A mi célunk (gazdag nyugati országok) hogy egy szervezetbe szövetkezve, egységes tudjunk irányítani. Irányítani, hogy ki, mit mennyit kapjon és persze főleg ki, mennyit adjon.

És talán itt is kivillant a zavaros lóláb.

Az európai központi bank (az Unió fő bankja) „nem engedte” hogy az MNB elnökének egyébként pofátlanul magas fizetését csökkentese a kormány. Méghozzá az MNB függetlenségére hivatkozva. Ennek elemzése külön megérdemelne egy kisebb tanulmányt. Ez politikai kérdés, akkor miért pénzügyi testület intézkedik? Miért nem az EU valamelyik politikai szerve intézkedik, ítélkezik? Miért csak az MNB függetlensége fontos, hiszen vannak más független testületek? Mit jelent egy független vezető testület függetlensége? (Ugyanis ha valaki pártfogolja, pl. az EU akkor már független.) Mi köze az európai  központi banknak az MNB-hez és nagytőkéhez? Mi köze nagytőkének az MNB-hez?

A következő részekben is arról lesz szó, mibe szól bele az EU és mibe nem.

Tehát a döntéshozó, törvényhozó testület zavarossága (ez egyben a törvényhozás zavarossága) csak ilyen kifejezést enged meg: beleszól az EU. Valahogy azért pontosítani kell, én így fogalmazok: az EU elit tanácsa (a nagy, fejlett országok vezetői e tanácsban általában benn vannak, és néhány ki tudja ki, elit ember, de változhat az elit tanács összetétele) gyakran a törvényekre hatva, és gyakran ( túl gyakran) úgy hogy nincsenek törvények, szól bele a fontos ügyekbe. Kb. ezt jelenti az EU beleszólása.

Az EU-nak nincs egy kidolgozott törvény-rendszere és törvénykezési rendszere. Eleve hiányoznak a minden területre kiterjedő alapnormák, alapelvek, alapcélok. 

Tudom, hogy van az EU-nak egy alkotmánya, ill. már ezt sem tudom biztosan. És azt főleg nem tudom és az emberek 99,99% nem tudja, hogy mi van ebben az alkotmányban. Csak feltételezni lehet, hogy ezen (lehet hogy még el sem fogadott) alkotmány erősen hiányos, zavaros. És ha nincs jó teljes alkotmány, akkor eleve nem lehet jó az alá felépített törvény-rendszer és törvénykezési rendszer. Így fogalmazok: ha van jó, teljes alkotmány (alapelvek, alapcélok, alaptörvények gyűjteménye), akkor még nem garantált jó a rendszer, de ha nincs, akkor biztosan nem jó a rendszer.

Az nyilvánvaló, hogy egy nemzetközi szervezetnek elsősorban nemzetközi ügyekbe kell beleszólnia és kevésbé a belügyekbe. De az EU gyakorlati működését látva, kirajzolódik, hogy még az sincs helyesen meghatározva: mi a nemzetközi ügy és mi a belügy.

Mert pl. a belföldön fogyasztott uborka nagysága, alakja, vagy a belföldön engedélyezett kapucni-zsinór hossza nem tekinthető igazán nemzetközi ügynek.

(Sőt még az is vitatható, hogy ezek állami ügyek.)  És a továbbiakból kiderül, hogy rengeteg más zavarosság logikátlanság van e téren. 

Mi az amibe az EU egyértelműen beleszól?

Ez elsősorban a tőke, a termék, a munka, az emberek szabad áramlása.

Továbbá, van egy támogatási rendszer.

Továbbá természetesen meghatározza az EU-ba való belépés, a különböző fokozatokba való belépés feltételeit. A kérdés azonban az, hogy helyesek e feltételek? Rendben van e, ez a beléptetési rendszer? (Viszont nem nagyon hallottam a bennmaradás feltételeiről.)

Ezek azon kivételek közé tartoznak, hogy nemzetközi ügyek, fontos ügyek, és meghatároznak bizonyos alapelveket.

Ezekkel más bajok vannak.  

Kitérés a tőke, termék, munka, ember szabad áramlására.

Talán ez az EU egyetlen nyilvánvaló alapelve.

Érdemes azért elgondolkodni azon is hogy végül is egy Magyarországhoz hasonló ország nyer, vagy veszít azon hogy az EU tagja? Látszólag úgy néz ki, hogy a csóró magyarok meg vannak segélve. A probléma hasonló ahhoz, hogy a jelen rendszerben, a csóró segédmunkás nyertes e, vagy vesztes. Mert látszólag a csóró segédmunkás innen-onnan, de leginkább a gazdagoktól munkát, támogatást, segélyeket kap, tehát nyertes. De egy emelettel feljebbről nézve megkérdezzük: ki az, aki hasznos munkájához képest jobban él, és ki az, aki a hasznos munkájához képest rosszabbul él, már megfordul a kép.  Van egy olyan gyanúm, hogy Magyarország is csak annyira nyertese ennek a rendszernek, és az EU tagságnak, mint a csóró segédmunkás.

Az olcsó, de viszonylag minőségi munkaerő, a nagytőkéhez, ill. gazdag országokba áramlik. A nagytőke, ill. gazdag országok uralják a szegény országok piacát, kereskedelmét, a saját érdekük szerint alakítják. A nagytőke ill. a gazdag országok uralják a szegény országok külkereskedelmét, a saját érdekük szerint alakítják. És azért az egyenlőtlen versenyre is van példa. Pl. a gazdag országok mezőgazdasági támogatásai, egyenlőtlen versenyt hoznak létre. A gazdag országok, ill. nagytőke állítják elő a bonyolult,  nagy hozzáadott értéktöbbletet tartalmazó végtermékeket, ill. eszközöket, gépeket és ezek nagyobb haszonkulcsa hozzájuk kerül.

A tőke, termék, munka munkaerő szabad áramlása is, elsősorban nagytőkének és gazdag nagy országoknak kedvez, ami azonos, hiszen nagy gazdag országok tagjai a nagytőkések.

A kis szegény, ill. szegényebb országoknak összességében nem kedvez. Van, akiknek nem árt és van akiknek árt.

Mit is jelent pontosan a szabad áramlás?

Tehát az EU támogatás nem egy irgalmassági misszió, hanem hasznok részbeni visszaadása.

Itt már összekötöttem a tőke, termék, munka ember szabad áramlását és az EU-s támogatási rendszert. Ez pedig az adózáshoz hasonlítható, melyben látszólag a gazdagok támogatják a szegényebbeket. Csakhogy az elfelejtődik, hogy előtte gazdagok az érdemtelen jövedelmük folytán kizsákmányolják a szegényebbeket. Tehát az adózás és egy részbeni visszaadás, ugyanez ez mondható el az EU-s támogatási rendszerről is. Valószínűleg a szegényebb fejletlenebb országok be se lépnének, akkor már végképp nem érné meg nekik, ha nem lenne támogatási rendszer. Így viszont összességében inkább a gazdag fejlett országok károsodnának, mert a vámok és egyéb szelekciók, korlátozások őket sújtanák elsősorban.

Arról hosszasan lehet vitatkozni, hogy mi azon optimális szűrő, mely két ország (vagy egy ország és a többi ország) kereskedelmében, tőke, munkaáramlásban azon helyzetet állítja elő, hogy összességében mindkét ország közel azonosan, a lehető legjobban járjon. Mert nyilvánvalóan azért nem lehet minden tőkét, terméket, munkát, embert beengedni. És nyilvánvalóan a túlzott fölösleges szigorúság, az áramlás túlzott korlátozása is káros.

Egy szegényebb, fejletlenebb és egy gazdagabb fejlettebb ország cseréje nyilván arról szól, hogy egyik adja a tudást, a technikát cserébe kap nyers munkát, nyersanyagot, nyers energiát, nyers tehetséget. Az is nyilvánvaló hogy a jelen pénzügyi, gazdasági, politikai rendszerében a jelen erkölcse mellett a gazdag ország irányítja ezt a cserét, a saját érdekeinek megfelelően. A szegényebb ország akkor profitálhat ebből a cseréből, ha meghonosítja a tudást, a technikát. Ekkor van esélye a szegényebb országnak arra, hogy jól járjon. Ellenkező esetben csak gazdag ország hasznosul összességében.  A gazdagabb fejlettebb országok főleg a jelen viszonyai között, szinte mindig jól járnak a cserék növekedésnek (szabadabbá válásának) következtében.

Tehát az optimális szabadság az olyan (egy) tényező, amely függ attól a másik fontos tényezőtől, hogy a szegény ország mennyire képes a technikát, tudást meghonosítani. És függ attól a harmadik fontos tényezőtől, hogy a gazdag, fejlett ország mennyire képes, ill. akarja kihasználni a helyzeti előnyét.

Jelenleg ez utóbbi miatt a nagy szabadság (a szabad áramlás) gazdag fejlett országoknak kedvez.

Mindebből az következik, hogy önmagában ezen Uniós alapelv „legyen szabad, minél szabadabb a tőke, termék, munka, emberek áramlása nincs rendben. Ehhez az elvhez azért feltételeket, pontosítást, magyarázatot kellene fűzni.

Kitérés a beléptetési rendszerre.

Három ország van várakozó listán, ja akkor lépjen be 10 ország. És ki döntött így?

Az természetes hogy az EU feltételekhez köti a belépést. De hát itt is rengeteg zavarosság, logikátlanság. Azon ellentmondást már említettem, hogy elég szigorú a belépés, de szinte nincs szankció a bennlevő rendetlenkedőkkel szemben.

Aztán itt van azon érdekes példa, hogy Magyarországot úgy hagyta eladósodni az EU hogy már belépő jelölt, sőt már részben tag volt. A nyilvánvaló logikátlanságot csak egy logika magyarázza: kedves (saját honunkból való) nagytőke barátom itt van ez szerencsétlen mulya ország, átadjuk neked ezt a prédát. Politikailag majd mi EU regulázzuk, te pedig gazdaságilag, pénzügyileg foszthatod ki.

Egyébként ez a politika állandóan előbukkan.

Mi az amibe nem szól bele az EU.

Az országok közötti konfliktusokba nem szól bele, főleg, ha az nemzetiségi kérdésből adódik. Jó példa erre a szlovák-magyar konfliktus.

Azaz megint vigyázni kell, megint előjön a zavarosság, ugyanis pl. a koszovói elnyomásba erősen beleszólt az EU.

Továbbá nem szól bele, ha az egyik ország szemétégetőt, vagy netán atomerőművet épít a határra.

Nem szól bele, ha egyik ország bárhogy kicseszik a másik országgal.

Nem szólt bele abba se, hogy egy írországi ember elütött a megállóban egy magyar családot, majd ezt szinte megúszta. Mindkét ország EU tagállam.

Nem szólt bele abba se, hogy Magyarországon az egyik párt kvázi választási csalással került hatalomra. Sőt a hamis eltitkolt adatokkal (ez volt a választási csalás lényege) magát az EU-t is átverte. Vagy az EU segédkezett?

Nem szólt bele abba se, hogy a magyar rendőrség ártatlan embereknek lőtte ki a szemét, vert el és ráadásul szinte következmények nélkül.

Nem szólt bele abba sem, hogy a nép többsége képtelen volt idő előtt leváltani, egy olyan gyűlölt vezetést, amely választási csalással került hatalomra, és amely egyébként tönkretette az országot.

Bár az utóbbiak belügyeknek tűnhetnek, de oly mértékben demokrácia és jogellenesek, hogy egy normális nemzetközi szervezet nyilvánvalóan beleszólt volna. De megint megtalálható a logikátlanság logikája. Mert ha ez az antidemokratikus magyar vezetés, nem lett volna Unióbarát és nagytőkebarát, és mindez a belépés előtt lett volna, akkor bezzeg a szidalmak és szankciók (na ez aztán nem léphet be) sokasága özönlött volna az Unióból.

Az Unió nem szólt bele a szlovák-magyar konfliktusba.

Ha van tipikusan nemzetközi ügy, akkor az ilyen, pontosabban ez a konfliktus az. Ha van olyan ügy, amelybe nemzetközi szövetségnek mindenképpen bele kellene szólni, akkor az éppen és leginkább a tagországok konfliktusa. 

A történelem rácáfol az ilyen hozzáállásra: ugyan már ez bagatell. A háborúk jelentős része éppen az olyan országok közötti konfliktusból adódtak, ahol a nemzetiségi kérdések is megjelentek. Soroljuk csak az elmúlt évek konfliktusaiból válogatva. 

Az északír probléma, a baszk probléma. A jugoszláv háború, a koszovói probléma. A görög-török ellentét, a ciprusi probléma. Az arab (palesztin) és izraeli konfliktus. Az örmény-azeri konfliktus. Az indiai-pakisztáni konfliktus.  A tibeti probléma és még lehetne sorolni, pl. ellátogathatunk Afrikába.  És ha visszamegyünk az időbe, itt van mindjárt a két világháború. És előtte is végig a történelem során ellenségeskedések, háborúk sora jelzi hogy ez a problémakör, azért mégsem bagatell. Nem egészen a homokozó gyerekek civódásáról van szó.

Ez az egész szlovák-magyar vita jelen idejű kiéleződése valahogy így kezdődött. Megjelent egy szlovák párt, amelyik a következő óriásplakátokkal kampányolt: a magyarok paraziták.

Ezek után, hogy ilyen plakát megjelenhet, miről beszélünk? Ha az lett volna plakáton, hogy cigányok paraziták, akkor a hatalmas nemzetközi és Uniós felháborodás elsöpörte volna e pártot és vezetőjét. Ha pedig az jelenik meg a plakáton, hogy zsidók paraziták, akkor ez a pártvezér már a nemzetközi bíróság előtt ülne. Akkor már ezt a pártot már nemzetközi és Uniós szankciók sokasága sújtotta volna.  Így viszont a párt bekerült a szlovák kormányba, nem volt semmilyen nemzetközi reakció. Hiszen a plakáton csak ez jelent meg: a magyarok paraziták – ja akkor ez egy bagatell ügy.

A szlovák, magyar konfliktusba nem szól bele az Unió (ez belügy) de beleszól az uborka nagyságba, a kapucni-zsinór hosszába (ez már nemzetközi ügy). Ízlelgessük azért ezt a hatalmas ellenmondást.

Nemhogy nem szól bele, a szlovák, magyar konfliktusba, de még elképedve rosszallóan azt mondja az EU vezetés: de hiszen ez belügy. Micsoda országok emberek, hogy ilyen problémákat nem képesek megoldani.

De az uborkanagyságra nem mondja ezt. És a kapucni-zsinór hosszára sem.  Ezekre nem mondja: ez belügy, mindenki oldja meg maga. Van itt azért egy másik logikai gubanc is. Mert mire való bármely szövetség. Arra, hogy tagok közösen intézzenek bizonyos dolgokat, vagyis bizonyos szintig, beleszóljanak egymás ügyeibe. Akkor miért kell felháborodni azon, ha valaki felveti: kérem mi azt szeretnénk ha az uborkánál  fontosabb és közösebb ügyekbe szólnának bele a tagok.

Az EU tehát fontosnak tartja kapucni-zsinór ügyét, az uborka-külalak ügyét, stb., hiszen erről határozatot hoz, de nem tartja fontosnak a nemzetiségi és az országok közötti konfliktus problémáját. Ez utóbbiról nem hoz határozatot, általánost sem, nemhogy részletest. De a magyar-szlovák vita kapcsán ki is jelentették: ugyan ez bagatell, érdektelen, unalmas, gyermekded. Két gyerek összeveszett a homokozóban, oldják meg maguk. Szerény véleményem szerint, hacsak nem hülyültem meg, a kapucni-zsinór ügye egy hajszálnyit azért bagatellebb, érdektelenebb, gyermekibb, mint a nemzetiségi és az országok közötti konfliktus problémája.

Azért ízlelgessük, ismételjük a hülyeséget: az EU tehát fontosnak tartja a kapucni-zsinór ügyét, az uborka-külalak ügyét, stb., hiszen erről határozatot hoz, de nem tartja fontosnak a nemzetiségi és az országok közötti konfliktus problémáját.

De ez sem teljesen így van, mert van, amit azért fontosnak tart, pl. ott volt, van koszovói probléma. Vagy ezt valaki, mondjuk a nagytőke hátulról súgja: te EU pajtás, és te NATO haver  ez bizony fontos, ez viszont érdektelen, bagatell. Az biztos, hogy a kapitalista rendszert utáló ország-vezetőknek (pl. Milosevic, Szaddam, stb.) meg kell lakolni. Úgy látszik ez a „rendszervédelem” mindenek felett az első. Erőszakos rendszervédelem? Lehet erőszakkal rendszert védeni? Merthogy a rendszert önként kellene tisztelni.  És a nagytőke esetleg hátulról súg? Azért ezek jó kérdések.

Az ember azért elgondolkodik: itt most egy hatalmas ostobasággal, tehetetlenséggel állunk szembe, vagy egy nagyon is tudatos rafinált politikával? Vagy ami a legvalószínűbb: is-is.

Azért megint tegyük fel a kérdést: vajon milyen lehet az a döntéshozó mechanizmus, amely a kapucni-zsinórról határozatot hoz, de pl. magyar-szlovák vitára azt mondja: ez bagatell.

Mert, ha egy-egy ország védi a kapitalista rendszert, és a liberális frázisokra épülő politikát, akkor az egy dolog, és egészen más dolog, ha egy nemzetközi szövetség, pl. az EU teszi ezt. Ez már egy szervezett rendszervédelem.

 Azért nekem eszembe jutott egy hasonlat. Adva van egy osztály, és  szokás szerint elöl ülnek a jó diákok, a gazdag diákok. És egyébként a tanárok, és a gazdag és jó diákok szülei. Hátul vannak a szamárpadok. Valakit be kell ültetni szamárpadba is, mert e világ rendje, hogy meglehetősen nagy különbségek legyenek. Mert ugye, hogy jön elő az, hogy valaki jó diák, gazdag diák, ha nem ül senki a szamárpadba. Kétségtelenül mi magyarok, főleg a „vezetőink” is, sokat tettünk, hogy bekerüljünk a szamárpadba. De azért a tisztelt tanár urak, (és a diákok is), is eleve úgy gondolták, gondolják: ezek magyarok nagyon is alkalmasak arra, hogy beültessük őket a szamárpadba. Mert szegények, mert kicsik, mert hiszékenyek, mert egy kicsit buták, mert nincs rokonságuk, mert népszerűtlenek, mert ők sem fognak nagyon balhézni és értük sem balhézik senki. És ha egy kicsit balhéznak is, akkor sem tényezők.  És a magyarok ráadásul stréberkednek is, csakhogy ez a világ nem tiszteli szolgákat.

Na most a szamárpadba ülőt ki lehet gúnyolni, meg lehet egy kicsit ruházni, stb. ezen csak mosolyognak tanár urak, és csak legyintenek a panaszra: ugyan ez bagatell. Azért van még egy-két hely a szamárpadba, de ebbe most nem mennék bele, a lényeg hogy mi ott ülünk, és Európában (sőt a világban sem) senki nem akarja, hogy kikerüljünk onnan. Hogy mi mit akarunk az egy más kérdés.

Azért ebben a szamárpadba-beültető politikában ez is erősen benne van: nehogy már a mi kivételezett, diákjainknak valamilyen komoly versenytársa kerekedjen itt. Ezekkel a magyarokkal is vigyázni kell, mert meglehetősen naivak, kicsik, és szegények is, de azért tehetségesek.

Nem árt, ha ezzel a helyzettel tisztában vagyunk.

Nézzük akkor ezt a szlovák-magyar vitát és a kapucni-zsinór ügyet ebből a szemszögből. Kicsit megruházza egy osztálytársa a szamárpadban ülőt, erre a tanár bácsi csak legyint: bagatell. De másnap, merthogy azért fegyelmezés is szükséges, nehogy elkanászodás legyen, ráförmed a szamárpadba ülőre: kisfiam, már megint szabálytalan anorákba jöttél az iskolába, hogy képzeled, még a végén el kell, hogy tanácsoljalak.

Ha ez csak egy gazdasági, pénzügyi és annak is csak az alapvetéseit szabályozó szövetség, akkor mi ez felhajtás az EU parlamenti képviselők magválasztása ügyében? Lehetséges gazdaság, politika nélkül? Egyáltalán mit csinál ez parlament. Hihetetlenül zavaros ez a döntéshozó mechanizmus. Vannak biztosok, elnökök, alelnökök, ki tudja milyen bizottságok Aztán az országok fő góréinak találkozása. Aztán fő országok fő góréinak találkozója. Aztán vannak parlamenti frakciók. Aztán van a parlament, Aztán van a bürokrata, a szabályhozó apparátus, akik az uborka külalakkal foglalkoznak. Miért van egy ilyen hatalmas döntéshozó mechanizmus, ha ez csak valamilyen gazdasági közösség? Miért ilyen hatalmas és miért ilyen zavaros? Miért hoz, akkor politikai döntéseket is. És ha politikai döntéseket hoz, akkor mért maradnak ki lényeges döntések. Az egésznek nincs se füle, se farka. Nincs motivációja és nincs célja.

Mire utal ez az egész. Arra hogy nincs is itt komolyabb szándék Csak „fő szándék, cél” csak az, hogy a gazdag erős országok valahogy irányítsák Európa gyengébb szegényebb részét, valahogy besorolják az országokat a  nekik kitalált padokba. A legkevesebb vizet zavaró, a gazdag országok érdekeit szolgáló státuszba (padba).

Végezetül térjünk vissza a kezdeti megállapításokra.

Azt gondolom, hogy az előző példák, fejtegetések igazolják, legalábbis igazolgatják, hogy:

Az EU célja, hogy kialakítson az európai országok között egy a gazdag fejlett európai országok számára hasznos, kereskedelmi, gazdasági rendet, és egy politikai rendet. A politikai rendet elsősorban a kereskedelmi, gazdasági, pénzügyi renden keresztül akarja kialakítani.

Az EU minden valós célja azonos az európai fejlett országok érdekével, céljával. Ami nem jelenti azt, hogy ez a cél adott esetben nem lehet azonos szegényebb fejletlenebb országok érdekével. Azt jelenti, hogyha nem azonos (márpedig sok esetben nem azonos), akkor is ez a célja.

Az EU célja, hogy az európai országok között létrejöjjön egy kategorizált státusz, rend, rangsor. Minden országnak meg legyen helye, minden ország kezelhető legyen. Egyszerűbben Európán belül legyenek vezető, érdekérvényesítő országok legyenek középszerű országok, és szükségszerűen kell lenni elmaradt, alárendelt vezetett (kizsákmányolt) országoknak is.

Az EU célja, hogy az európai országok között stabilan fennálljon a nagytőkés világrend, az államkapitalista gazdasági-társadalmi rendszer.

Az EU nem törekszik igazságos, szabályozott országok közötti verseny kialakítására.

Az EU nem törekszik egy fejlettebb rendszer kialakítására.

Az EU, pontosabban a fejlett gazdag országok, nem adakozók, lényegében a stabil nagytőkés világrendből (gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi rendből) származó hasznuk egy részét osztják vissza a károsuló, szegényebb fejletlenebb európai országok között. Tehát ez egy kiszámított adakozás, segítség, amelynek a nettó haszonélvezői mégis a gazdag fejlett országok.

Itt utalhatnék arra, hogy a tőkés világrend haszonélvezői leginkább a maguk nagytőkések, de a sorban mögöttük állnak a gazdag fejlett tőkés országok. Szóval ezek az országok is jól járnak és éppen ezért stabil a nagytőkés világrend.

Az EU jelentéktelen, de azok vonatkozásban is zavaros, logikátlan törvényeket, intézkedéseket hoz, ugyanakkor a meghozandó lényeges törvényeket, intézkedéseket nem hozza meg.

Tulajdonképpen az európai nagy országok, összefogása kiad egy európai nagyhatalmat, a nagyhatalom érdekszférája pedig az unió kisebb fejletlenebb (keleti, délkeleti) országai.

 De ha nem lennének az előző példák, akkor sem lenne logikus, ha az EU szemben az államkapitalista rendszerrel az igazságról, a demokráciáról, a jótékonyságról szólna. Az államkapitalista rendszer (tőkés világrend) nem ezekről szól, hanem egy finomított változatban az érdekekről, az irányításról szól, és az EU is erről szól. Finomított változat, amelyben már megjelennek demokratikus elemek, jelen van az igazságosság és a jótékonyság is fellelhető. És természetes, hogy az EU szorosan összefügg az államkapitalista rendszerrel, mert az alapját adó országok és minden tagország ebben a rendszerben működik.

Egy nemzetközi szövetség talán nem is lehet rendszerváltó. De talán részben mégis lehet.

Ez az EU messze van attól, hogy egy erős, közepes szorosságú, demokratikus világszövetség előfutára, példaképe legyen.

Nem kellőképpen demokratikus már azért sem, mert a döntéshozás rendkívül zavaros és azért sem, mert feltehetően a lényegi döntéseket nem az EU parlament hozza. Illetve már az is alapvető baj, hogy nem hoz kellő számú jelentős döntést. Mert lényegtelen döntésből van elég, még sok is.

Szerintem tévedés azt mondani, hogy az EU egyszerűen egy gyenge szövetség, de az is tévedés, hogy erős szövetség. Sajnos ennél rosszabb a helyzet. Az  EU egy aránytalan szövetség. Vannak dolgok, amelyekbe egészen mélyen a részletekig nyúlóan beleszól, és vannak dolgok, amelyekkel nem törődik.

Némely tekintetben túlszabályozó, (túl szoros), más tekintetben túl gyenge ez a szövetség. Legfeljebb annyiban példamutató: ne aztán így nem szabad a jövő világszövetségét felépíteni.

Amit én nagyra értékelek az a közös pénz létrehozására vonatkozó erőfeszítések. Bár ez is tele van hibával, és ez se a szegény országok miatt lett kitalálva, de összességében a közös pénz egy jó dolog lenne. És van néhány demokratikus elem is amely megtartható. De pozitívumok eléggé kevéskék, piskóták.

De azért ne zárjuk ki az átalakulás reményét.

Eszem ágában sincs a borzalmas magyar vezetést védeni, de azért lássuk be: ebben a világban nemcsak Magyarországgal van probléma. Azért nem arról szól a történet, hogy van egy tökéletes rendszer, van egy tökéletes EU és vagyunk mi rossz magyarok. Elsősorban ezért írtam meg e fejezetet.

A jövőbeli optimális világszövetség, ill. EU alapvetései. Kénytelen vagyok az EU-ról szóló elmélkedésem pontosabban az EU jogegyenlőtlenségére vonatkozó állításom kiegészíteni. De ez nem baj, mert jó kis, (nagy) problémák kerülnek a felszínre. Elméleti rendszertényező.

Kezdjük azzal, hogy ez a 2012-es 150 milliárd Ft támogatás-megvonás, csak javaslat, meg hogy később még egyébként is változhat. De ne is ezzel kezdjük, inkább azzal, hogy ez a megvonás, egyszerűen szankció, mivel az EU nem Róbert bácsi. (A szegény Magyarország esetében egyébként ez a 150 milliárd nem kis pénz) De nem is Róbert bácsikra van szükség, csak kölcsönös előnyökön (és-és elosztású) alapuló nemzetközi szövetségre lenne szükség. (Az és-és elosztás legfontosabb feltétele az igazságosság.)

Szóval az EU egyik testülete döntött Magyarország szankciót érdemel, ezért, meg azért. És e döntésben még más testületek is döntenek, többek között jogorvoslat is van. A kérdés: az EU bármely testülete dönthet e igazságtalanul, ez önmagában nem az EU jogegyenlőtlenségét bizonyítja?

Felettébb zavaros az EU döntéshozó mechanizmusa. De térjünk rá a lényegre.

A jövőbeli optimális világszövetség, ill. az EU alapvetései.

1. Az országok (és az országok szövetsége) nem árthatnak a külföldi embereknek, Pl., ha 10-nél több ember halálát okozzák tudatosan, célzatosan egy évben, ha 1000 ember egészségkárosodását, vagy jelentős életszínvonal-csökkenést okozzák tudatosan, célzatosan egy évben. Ez azt is jelenti, hogy az ország-vezetések elleni szankciók behatároltak. De erre még visszatérek.

2. Az országok vezetése (ez lehet kettős, hármas vezetés is) nem árthat a saját lakosságának, népének. Egyik országban sem jöhet létre az ártatlan békés emberek politikai okú ártása, károsítása. Amennyiben bizonyos határ felett van ezen ártás, akkor már nem beszélhetünk belügyről. De ez csak egy elv. A gyakorlat valójában a nemzeti optimális-minimális önrendelkezési fok és optimális-minimális demokrácia szint beállítása.

3. Az optimális-minimális önrendelkezési fok: a világ (szinte az összes ország által) által elfogadott alapszabályzatot az ország vezetése és lakossága együttesen sem szegheti meg. Önrendelkezési fok: a felsőbb hatalomtól, a külföldtől, a világszövetségtől való, a nemzet legális demokratikusan megválasztott vezetésnek (és egyben a lakosságának is), függetlensége. (Az alapszabályzat része, nem árthat külföldi embereknek és bizonyos fok alatt saját népének.)

4. Az optimális-minimális demokráciaszint (pl. négyévente való szabad választások, időközi leváltás lehetősége, stb.) alatti demokráciaszintnél, a népnek való ártás létrejön. Ki kell dolgozni a demokráciaszint objektív mérés-rendszerét, e szerint mérni a demokráciaszintet, melynek lényege, az adott ország vezetésének hatalmi aránya, az adott ország népének, lakosságának hatalmi arányával szemben.

Valahogy mérni kellene azt is, hogy adott évben (minden évben) mekkora az aktuális vezetés elfogadottsága. Ha a szavazópolgárok 51%-a leváltaná az aktuális vezetést, akkor annak leváltása jogos. Ezt akkor is mérni kellene, ha az adott ország renitens és bezárkózó.

5. A külföld, a világszövetség, az EU, mikor, mely esetekben, és hogyan szólhat bele az ország-vezetés kiválasztásába, leváltásába, ez az országok, ország-vezetések elleni szankciók legfontosabb pontja.

6. A történelmi fejlődést csak bizonyos határig lehet gyorsítani.  Pl., ha egy ország, egy nép ősközösségi szintről, vagy feudális (vallásállam) szintről indul, stb., akkor, attól nem várható el, hogy évek alatt pl. jogállamot, modern rendszert építsen ki. A rendezetlen történelmi fejlődésnek, a rendezetlen forradalmak általi fejlődésnek, is helyet kell adni.

7. Amennyiben egy egyértelműen magasabb jóléti, gazdasági, erkölcsi igazságossági, szinten levő ország (világszövetség) békés, önkéntes hívásáról van szó, úgy az önkéntes, békés csatlakozás igen magas arányú lesz.

8. Csak a vezetésleváltás (ha a nép többsége egyetért) és csak a felvilágosítás, meggyőzés lehet a két legfőbb nyomásgyakorló tényező.

9. A globalizálódó világ jelenlegi problémáit (nagytőke, nemzetközi pénzrendszer, természetrombolás, nukleáris háború, stb.) csak egy olyan demokratikus világszövetséggel lehet megoldani, melyben az országok döntő többsége és a nagyobb jelentősebb országok részt vesznek. Leginkább az ilyen világszövetség biztosíthatja a fejlődést, a rendszerfejlődést. A világszövetségnek szelíden, meggyőzéssel, a terjeszkedésre kell törekedni.

Egy kicsit próbáljuk meg elképzelni a jövőbeli világszövetséget.

10. Tehát lesz egy demokratikus jog-egyenlő világparlament, lesznek világos jó célok, fejlődési út, utak, (szerintem ez csak a demokratizálódás és igazságosság iránya lehet) és lesznek konkrét egyértelmű alapelvek és szabályok, amelyek minden tagra, országra egyformán vonatkoznak.

Szét lesznek választva a nemzetközi ügyek, a belügyektől. Pl. a hódító, agresszor országok problémája, a nemzetközi nagytőke problémája, a pénzügyi válságok problémája, a nemzetközi pénzügyi rendszer problémája, a pénzek árfolyamának problémája, a világpénz problémája, az államadóságok problémája, a természetrombolás problémája, a nemzetiségek autonómiájának problémája, az országok közötti konfliktusok, pl. a szlovák-magyar viszony, stb. nemzetközi probléma, de az uborkagörbület már belügy. A „közepes szorosság” lényegében a szétválasztás függvénye, azt jelenti, hogy amely ügynek csak kevés, kicsike a nemzetközi vonatkozása, az belügy marad, amelynek közepesen jelentős, vagy jelentős a nemzetközi vonatkozása az nemzetközi ügy lesz. Ilyen elvek érvényesülnek: amit belül meg lehet oldani, az oldódjon meg belül. A lehetőségekhez képest legnagyobb önrendelkezéssel kell bírni. Azért a legfontosabb ügyek, országos demokráciaszint, állam-eladósodás, stb. már nemzetközi ügyek. Amiket ésszerű közösen kezelni, pénzügy, védelmi ügy, stb. azok nemzetközi ügyek, stb.. Az nem szégyen, nem hazaárulás, ha valakik a nemzetközi ügynek akarnak nyilvánítani egy ügyet. Majd a világszövetség eldönti, hogy az, vagy nem az.

Feltehetően lesz (ill. bizonyos vonatkozásban jelenleg is ez a helyzet) legalább három ország-csoport.

1. Nyilvánvalóan lesznek, ha nem is sokan, renitens, ellenséges, bezárkózó, külföldieknek, és, vagy saját népüknek ártó országok (leginkább vezetések).

3. Ezek ellentéte: a nyitott, barátkozó, nemzetközi szinten segítőkész, saját népüknek használó, demokratikus országok.

2. A kettő között levő országok. Nevezzük őket: fél-demokratikus országoknak.

Először is objektívan kellene mérni, hogy melyik ország milyen, mely csoportba tartozik.

A renitens országok nem tartozhatnak a világszövetségbe, nyomásgyakorlást, esetleg szankciót igényelnek. Ezen országok nyilván nem felelnek meg belépési feltételeknek ill., amennyiben később romlanak le, a kizárási feltételeknek felelnek meg.

Egyértelmű belépési és kizárási szabályokra is szükség van.

A másik két csoportnak a világszövetségbe kell tatoznia, ha abba akar tartozni.

Viszont a második (és talán az elsőbe is) csoportba nyilván lesznek olyanok, akik nem akarnak a világszövetségbe tartozni, kényszeríteni nem lehet.

Azon országok egy külön problémakört alkotnak, melyek nem akarnak a világszövetségbe tartozni, és a fél-demokratikus kategóriába taroznak.

A jogalkotás döntéshozás mechanizmusa.

A résztvevő országok egyenlően hozzák a döntéseket, de azért a lakosság számának is érvényesülni kell. A résztvevő országok gazdagsága, fejlettsége gazdasági, katonai ereje nem számíthat. Vagy csak nagyon kis mértékben számíthat. A nemzeteknek, népeknek kell hozni a döntéseket és nem a vezetéseknek, tehát a közvetlen demokrácia technikáinak (pl. népszavazás, nép általi képviselő választás, stb.) érvényesülni kell.

Mi legyen azokkal az országokkal, melyek még nem zárhatók ki, még nem felelnek meg a kizárási feltételeknek, de már vannak negatív tendenciák.

A katonai akció ki van zárva, de lényegében a gazdasági szankció is. 

Esetleg szóba jöhet a szavazatmegvonás, a szavazatcsökkentés szankciója.

Illetve, a világszövetség által kezdeményezett országvezetés-leváltás, mint szankció, de erre még visszatérek.

Az egyik fontos kérdés, hogy a világszövetségen belül lehetnek e, elkülönült csoportok?

Már említettem: az erősek, a nagyok, talán külön, felsőbbrendű csoportot alkothatnak? Vagy, meg kellene különböztetni a fél-demokratikus országokat a demokratikusabb országoktól? Vagy ideológiai (pártfrakciókra) oldalakra szükség van? Egyáltalán kerülendő, rossz, vagy inkább jó, ha különböző csoportosulások alakulnak ki?

Nem lehetnek, legalábbis kerülendő, hogy bármilyen megkülönböztetés csoportosulás kialakuljon. Nem jó, ha megkülönböztetés egyenlőtlenség alakul ki, és az sem jó, ha hatalmi és egyéb érdekharcok alakulnak ki.

Szóval, közösen kialakított, precíz, leirt szabályok és egyenlő alkalmazás, ez nem más, mint a demokrácia lényege. Ezért lenne demokratikus a jövőbeli világszövetség. És, hogy miért jó a demokrácia - erről szól e tanulmány jelentős része.

Az ötös pont kifejtése, avagy visszatérés az ország-vezetések szankciójára.

Minden országra érvényes elvek, már a jelenben is ezeket kellene érvényesíteni.

(A külföld, a világszövetség, az EU, mikor, mely esetekben, és hogyan szólhat bele az ország-vezetés kiválasztásába, leváltásába, ez az országok, ország-vezetések elleni szankciók legfontosabb pontja.)

Tehát, mely esetekben és hogyan lehet szankcionálni.

A népeket, nemzeteket nem lehet szankcionálni, legfeljebb bizonyos vezetéseket, vezetőket.

Az egyes pontból eredően a sok ember, az ártatlan lakosság, és a besorozott közkatonák is azért idetartoznak, halálát szenvedését okozó háború, fegyveres akció, nem jöhet szóba. (Esetleg kifejezetten a diktatórikus népnyúzó vezetés, legfeljebb 10 ember elfogását, likvidálását célzó katonai akcióról lehet szó.)

Az előző okból a gazdasági megszorítások, bilincsek, kényszerítések sem jöhetnek szóba, mert ezek is az ártatlan népnek ártanak. Talán bizonyos határig bizonyos tervezettséggel lehet gazdasági kényszerítéseket alkalmazni. A gazdasági nyomásgyakorlást csak nagyon óvatosan mértékletesen és tervezetten lehet használni. De inkább elkerülendő.

Más egyéb jogi szankcióra (amit egy államon belül az állam megtehet egy renitens közösséggel vagy egyénnel szemben), az országok között nincs mód. Mert minden szankció gazdasági, vagy háborús végkimenetelű.

A lényeg viszont, hogy az egyetlen szankció, amely a népnek nem okoz ártást, az a vezetés leváltása. Tehát a vezetés leváltása, lehet a legelső, legfőbb, legfontosabb nemzetek közötti (világszövetség általi) szankcionálás.

A felvilágosítás, meggyőzés pedig egy természetes folyamatos eszköz. 

További elvek:

A szankcionáló (külföld, világszövetség) csak egyértelműen magasabb fejlettségi szinten, magasabb igazságossági erkölcsi fokon lehet, mint a szankcionált. A szankcionáló nem lehet külföldinek ártó, saját népnek ártó. A szankcionálónak nem származhat anyagi, gazdasági, hatalmi előnye, ilyen irányú hátsó szándéka nem lehet. A szankcionáló nem hivatkozhat hamis ürügyre. A szankció célja csakis az adott országban levő nép ártásának megállítása lehet. Csak akkor lehet szankció, ha a szankcionált vezetés egyértelműen diktatórikus népártó. A jogegyenlőség (határozott egyértelmű szabályok egyenlő betartása) a szankcióra is érvényes.

Csakis a nép egyetértésével jöhet létre a vezetés-leváltás, főleg az idő előtti, vagyis csak abban az esetben lehet leváltani, ha a szavazópolgárok 51%-a le akarja váltani a vezetést, vagy legalább a választópolgárok 31%-a, úgy, hogy a relatív többségük 75%-os. 

Nem lehet támogatni a vezetésleváltást, ha a korábbinál biztosan és egyértelműen rosszabb helyzet (a népkárosítás fokozódik) alakul ki, a leváltás következtében. 

A következőkben viszont csak a világszövetségen belüli vezetések szankciójáról lesz szó. Pontosabban, a jövőbeli világszövetség, nemzetközi szövetség (EU utódja, stb.) által kezdeményezett országvezetés-leváltás, mint szankcióról - lesz szó.

A fenti elvek a kiindulások. A szituáció pedig nagyon hasonlatos mai magyar helyzethez, azaz mégsem hasonlít. Szóval mondjuk, lenne Az EU-nak egy egyértelmű szabályzása arra vonatkozóan, hogy pl. magyar vezetés olyan negatív tendenciát folytat, hogy egyértelműen felmerül a vezetésleváltás szankciója. Azonban e kérdésben az elsőszámú kompetens a nép, tehát minimum fel kellene mérni, hogy a szavazópolgárok mit mondanak erről. És azért a széleskörű magyar vezetésnek is kell lenni beleszólásának. Ezután jöhetne az EU (vagy a világszövetség) beleszólása. Pl. a szavazóegységek, ilyen arányban állhatnak össze: szavazópolgárok 70%, belföldi széleskörű vezetés (a jövőben a vezetés-leváltó független testület is) 20%, EU (nemzetközi szövetség) parlament 10%. Vagyis ha inog a léc, de csak akkor, pl. az EU (nemzetközi szövetség) dönthet. Persze demokratikusan, és nem a kiemelt országok vezetései döntenek, és nem gazdasági szankciókat vetnek be, és egyéb simi-sumi eszközöket. Tehát világos, tiszta, közösen elfogadott, mindenkire egyaránt vonatkozó, már a belépéskor is ismert szabályok alapján történhet az egész.

Feladat: a fenti elveken (a jövőbeli optimális világszövetségről szóló fejezet) nyugvó nemzetközi szövetség (esetleg EU) világszövetség létrehozására irányuló törekvés.

Mi van, most van a világon, az ENSZ-ben az EU-ban, a leírtak tükrében?

Röviden, ég és föld. Kicsit hosszabban, de a teljesség igénye nélkül. Egyáltalán a van e itt egy olyan fejlettebb  ország-csoport, rendszer amit önként és dalolva követnének az országok általában. Nincs, csak egy lejtmenetben levő államkapitalista rendszer van és a nagytőkés világrend, van. Aminek nincsenek céljai, csak a meglevő fenntartása a „célja”. Vannak olyan katonai akciók, és gazdasági nyomások, melyek elszenvedői az emberek, a lakosság?  Vannak. Az iraki és egyéb háborúk következtében sok ártatlan ember halt meg, és valószínű a gazdasági, hatalmi haszonszerzés célja? Igen. Van e az EU-n belül felsőbbrendű csoport, és vannak egyéb érdekcsoportosulások? Vannak. Van e, az EU-nak egyértelmű tiszta, arányos (belügyek, nemzetközi ügyek, kizárási, különböző szankciók, egyebek) szabályzata.  Nincs. Nem folytatom, bár lehetne.

Mindez még inkább elmondható az ENSZ-ről. És általában a világ egy rendkívül zavaros, egyáltalán nem demokratikus „szövetség”. Inkább kaotikus, ellenségeskedő halmaznak nevezhető, mintsem szövetségnek.

És végül térjünk vissza a kezdetre, a 150 milliárd Ft megvonására ill. annak javaslatára, ami mégiscsak egy döntése az EU-nak. Ez egy elég jelentéktelen ügy a leírtakhoz képeset, viszont konkrét ügy és tükröződnek benne a problémák.

Folytassuk ott, hogy ilyen szankciót, most először hoztak egy országgal szemben. És akkor hozták, amikor az adott költségvetési tendencia, egyébként kedvező. És, hogy mindezt megelőzte az ország-vezetés kritikája, elmarasztalása. (Ha a demokráciával van bajuk, akkor miért nem azért szankcionálnak, miért teszik át egészen más pályára a szankciót?) És nem győzöm hangoztatni, végső soron a népnek ártanak. De jó, higgyük el, ez a megvonás nem példastatuálás, nem más okból van, hanem tényleg a költségvetés miatt. (Higgyük el, csak akkor a magyarázók ne mondjanak maguknak ellent, vagyis néha azt mondják, ez nem is ezért van, ez az egész politika miatt van, máskor pedig azt mondják, dehogyis ez csakis a költségvetés miatt van.) Higgyük el, hogy ez nem ürügyes szankció, hanem tényleg azért hozták, ami az indoklás. És rendben van, nem diszkriminatív, csak akkor mutassanak, egy olyan szabályzatot a magyar népnek, hogy itt le van írva, kérem a 3, 5, vagy 10 feltételhez kötött, konkrét számokból álló szabályozás. És ezt eddig még soha más nem lépte át, bár állandóan mindenkit mérnek (erre is van bizonyíték), csak most először a magyarok lépték át, és pontosan ekkora szankció van előírva. (Kíváncsi vagyok, lesz e a jövőben még ilyen szankció?)  Szóval konkrét dokumentumokkal bizonyítsanak és akkor a magyar nép, részben megnyugodhat. Akkor nincs diszkrimináció.

Ugyanakkor jogilag és közgazdaságilag vitatható, hogy ez a szabályozás jó.  Valószínűleg nem jó, de nincs diszkrimináció, ha van egyértelmű szabályozás és bizonyított az egyenlő mérés. Csakhogy valószínűleg nincs egyértelmű szabályozás és nincs bizonyított egyenlő mérés, vagyis diszkrimináció van. Ha pedig diszkrimináció van, akkor valami alapvetően el van rontva. Illetve sok minden el van rontva.

Külpolitika és béke. Rendszertényező. Az ABC/2 ábra. A K jelű ábrák. Más ABC és egyéb ábrák.

E fejezet szoros összefüggésben van a háború, és a nacionalizmus, népkarakter témájú fejezetekkel.

Mindazt, amit a közepes demokratikus világszövetség feladata lenne a nemzetek, államok, külpolitika feladata is. Főleg addig a feladatai ezek, amíg a közepes demokratikus világszövetség nem alakul ki.  Továbbá természetesen a nemzetek, államok, a külpolitika feladata a közepes, demokratikus világszövetség kialakítása.

A külpolitika alapvető meghatározója a háborúhoz való hozzáállás.

A hódító háborúk kialakulása és megoldása.

A címből is kiderült, hogy a problémát kettéoszthatjuk a megelőzésre és a már kialakult konfliktus megoldására. Az előző részben a következő alapvető befolyásoló tényezőket említettük. Az általános demokráciát. A nemzetközi jogot, illetve a demokratikus világszabályozást. A helyes közfelfogást illetve az oktatást, tájékoztatást, tudományt.

Néhány további jelentős megelőző tényező.  A szegénység kilátástalanság a túlzott különbségek csökkentése.

A nemzetközi versenyek bővítése. Ha nemzetek népek szabályozott versenyekben, nemes versengésben mérik össze az erejüket, akkor csökken a háború motivációja.

A túrizmus és általában a békés globalizálódás. A túrizmust csak gazdasági szempontból szokták megítélni. Van azonban egy erős politikai vonatkozása is. Nevezetesen az hogy a másik országba átjárás, a másik nép megismerése az csökkenti népek közötti ellenszenvet. A túrizmoson kívül az egyéb békés, de igazságos kapcsolatok, mint a gazdasági kulturális információs, stb. kapcsolatok is csökkentik a háború veszélyét. Ha viszont a gazdasági kapcsolat igazságtalan, (túlzott és igazságtalan különbségek) akkor az növeli a háború esélyét. A globalizálódás egy másik fejezetben lesz kitárgyalva. Addig is megjegyezném: más a mesterséges, erőszakos (kényszer) globalizáció és más a természetes békés globalizálódás. 

Meg kell említeni a válsághelyzeteket, a válságtényezőket, ill. a válság-láncreakciót, mint a háború okozóját.  Mivel erről egy korábbi részben már szó volt csak két mondatban térnék ki. A természetpusztítási, gazdasági, a pénzügyi, az egészségügyi, az erkölcsi, valamint a háborús válság összefügg. A rendszer hanyatló felbomló szakaszában ezek a válságtényezők összekapcsolódva, egymást erősítve kialakíthatják a válság-láncreakciót. Azt is hozzá kell tenni hogy a jelenlegi helyzetben szinte minden szempontból hevesebb válság-láncreakció alakulhat ki. Szinte minden szempontból, de főleg két szempontból. Az egyik a természeti erőforrások pusztulása, mint történelmileg új tényező, ami eddig nem volt. Ez az új veszélyes tényező mind a válság-láncreakció lezajlását felerősíti. A másik új elem a tömegpusztító és nukleáris fegyverek megjelenése, és előállíthatósága. Az új tényezők következtében az esetleg bekövetkező válság-láncreakció minden eddiginél gyorsabb, pusztítóbb és kiterjedtebb lesz. Ha már létrejön a válság-láncreakció, akkor már gyakorlatilag nem számít, hogy a kialakulásában ki mennyire felelős, a pusztítás mindenkit elérhet ráadásul igazságtalanul. Nem biztos, hogy azok szenvednek a legtöbbet, akik leginkább felelősek.

Gyakorlatilag azt, hogy az ország nem vegyen részt, nem vehet részt hódító háborúban, ezt megint csak az alkotmányban kellene előírni. Valószínű, hogy egy ilyen törvényt a népszavazás helyben hagyna. Az alkotmány legalapvetőbb törvényeinek egyike egyszerűen kimondaná, hogy az ország nem vehet részt hódító jellegű háborúban. Ki állapítja meg, hogy az adott háború, hódító jellegű háború? Pl. 50%-ban a népszavazás, 25%-ban a jogalkotó testületek (legfelső vezetés) 25%-ban a külpolitikáért felelős független tudományos demokratikus testület.

Új helyzet a fegyverkezés és háború vonatkozásában.

Nyilvánvaló hogy egy olyan háborús konfliktus, válság sokkal hevesebben, erősebben, nagyobb pusztítással, több halállal fog lezajlani, amiben  tömegpusztító és nukleáris fegyverek is részt vesznek. Az előző fejezetben vázoltam a háború minimális terjedésének elemeit. A tömegpusztító (vegyi és baktérium stb.) fegyverek, illetve a nukleáris (atom, hidrogén, stb.) fegyverek használata fikailag is megsokszorozzák a háború kiterjedésének (eszkalációjának) lehetőségét. Egyszerűbben arról van szó, hogy a háborúban nem részt vevő népek, nemzetek is nagy valószínűséggel kapnak egy jó nagy adag baktériumfertőzést, vegyi szennyezést, ill. radioaktív sugárzást és egyebeket, miáltal ők is még inkább érintettek lesznek. Az új helyzet persze nem annyira új mert már a XX. századi háborúk is rendkívül pusztítók voltak. Jelenleg azonban még ahhoz képest is egy fokozati ugrás történt a fegyverek pusztító hatását, hatékonyságát illetően. Hasonlattal élve olyasmi ez, mintha egy óvodába fakardok helyett éles töltött pisztolyok kerülnek az óvódások kezébe. 

Az új helyzet következtében felerősödik a konfliktusok háborúk megelőzése. Másfelől felerősödik egy olyan kölcsönös megállapodás szükségessége, amely azt szabályozza, hogy ezeket a pusztító fegyvereket ne lehessen használni. Sőt ne lehessen előállítani se. Kétségkívül ezeket a szabályozásokat szinte lehetetlen gyakorlatilag biztosítani. Egyrészt akinek  ilyen a fegyvere, az bármikor használhatja, tehát az előállítást kellene szabályozni. Azzal meg az a baj, hogy azt egyrészt rejtetten is meglehet oldani. Másrészt a mai technika mellett ezeket gyorsan elő lehet állítani. Tehát ha konkrétan nem is gyártják, de egy olyan állapotot létrehozhatnak, hogy napok alatt ráálljanak a gyártásra. Ez utóbbi azért veszélyesebb, mint az előző, mert így rejtve marad az igazi fegyverzeti potenciál. A kölcsönös elrettentés, mint eszköz ugyancsak nem tökéletes. A kölcsönös elrettentés következtében minden fél, mindig csak egy kicsit növeli a fegyvereinek a pusztító hatását, és végül minden oldalon kialakul a maximális pusztító hatás. Ráadásul megint csak nem lehet ellenőrizni, hogy a kölcsönös elrettentés közel egyforma, mert csak ebben az esetben igazán hatásos.

A jelenlegi megoldás, hogy akkor legyen egy kimagaslóan mindenkinél sokkal fejlettebb nagyhatalom, amelyik mint a világ rendőre fenntartja a rendet, azért kétséges, mert felvetődik, hogy ez a nagyhatalom visszaél a helyzetével.

A nemzetközi vonatkozású feladatok.

Valójában egy jó megoldás lenne.  Egy ország tulajdonában sem lehetne tömegpusztító és nukleáris fegyver csak a demokratikus világszervezet felügyelete alatt. Vagyis a demokratikus világszervezet rendelkezzen a magasan a legmagasabb fegyverzettel, haderővel és katonai potenciállal. Persze ehhez egy igen jól szervezett, igen erős, igen magas szintű demokratikus döntéshozással rendelkező világszervezet szükséges. Erről még szó lesz.

Másfelől felerősödik a katonai konfliktusok elkerülésének szükségessége.

Ez lenne az emberiség egyetlen lehetséges fennmaradását, fejlődését biztosító alternatívája, útja.

Korábban szó volt arról, hogy a háborús konfliktusok nem háríthatók el addig, amíg természetpusztítás problémája valamennyire nincs megoldva. Tehát a szervezett erős és demokratikus világszervezet másik alapvető feladata a természetpusztítás megállítását szolgáló világszabályozás lenne. Kezdetben tehát ez a két feladata lenne. A részleges leszerelés ( a tömegpusztító, nukleáris fegyverek leszerelése, illetve csak védelmi haderő megmaradása), a leszerelés ellenőrzése, végrehajtása, illetve a legfejlettebb fegyverek ( tömegpusztító és nukleáris) felügyelete, birtoklása, készenléti üzemeltetése, védelme. A legfejlettebb fegyverek mellett egy olyan haderő felügyelete, készenléti üzemeltetése, amely a legfejlettebb fegyverekkel együtt a legerősebb haderőt jelenti.   A természetpusztítás (környezetszennyezés, stb.) csökkentését szolgáló szabályok meghozatala annak ellenőrzése.

Egy későbbi fejezetben megállapítom hogy optimális esetben a világ országainak (nemzeteinek, államinak), egyenlően közepes szövetségben (nem laza és nem erős szövetségben) kellene lenniük. A közepesen erős szövetség  kb. 25-35%-os törvényi és gazdasági, pénzügyi azonosságot jelent. Az autonómia szabályai itt is érvényesülnek, különböző terültek (adózás költségvetés, oktatás, vallás világnézet, kultúra) ennél valamivel kisebb azonosságot igényelnek.

 Itt azért meg kell jegyezni hogy a távlati cél valóban az lenne hogy minden nemzettel közel egyenlő jó viszonyt közepes szövetség alakuljon ki, de azért a jelenlegi realitásról sem szabad elfeledkezni. Rövid távon ez azért nem jöhet létre, a jelenlegi állapotok ennél szélsőségesebbek.

Ezeken az alapvető feladatokon kívül persze lehetnek még más feladatai is, amelyek idővel sokasodhatnának.

A világ, a rendszer, a jelenlegi világszövetség, hihetetlenül alacsony színvonalon áll: nemzetiségi konfliktusokat, háborús konfliktusokat a nagyhatalmi erők, nagyhatalmi érdekszférák döntik el, a nemzetközi jognak, zavarossága és képviselete gyengesége miatt nincs valós jelentősége.   Persze a nemzetközi jog és képviselete (a világszövetség) azért gyenge, hogy nagyhatalmak dönthessenek. Itt van pl. a probléma, hogy hol az ország területi és politikai függetlensége, sérthetetlensége a meghatározó, hol a nemzetiség önállósága, kiválása, a meghatározó. Aszerint hogy éppen melyik nagyhatalom képes katonai erőket felvonultatni, és annak nagyhatalomnak mi az aktuális érdeke.

Vagy itt van pl. a „fejlettség, a demokrácia, a függetlenség” exportja, egy teljes ország vonatkozásában. A helyzet hasonló, az adott nagyhatalom érdeke, az adott katonai jelenlét az adott érdekszféra, dönti el, hogy mit mondanak, és mi történik.

Ez utóbbi egyértelmű, nemzetközi jognak már régen el kellett volna jutni az igazságos megoldáshoz. Nincs jó hódító háború. Már az is megengedhetetlen hogy egy országba machináltan terjesszék valósítsák (titkosszolgálat, kiképzés, fegyverexport, bábvezetés, csinált ellenállás, gazdasági machinációk, stb.) meg a „jobb vezetést, a jobb rendszert”. A helyzet ugyanis a következő. Még ha feltételezzük is hogy valóban jobb a terjesztendő vezetés, rendszer a réginél (erre nincs bizonyítható garancia), akkor sem ér az semmit, ha az áttérés nem önkéntes és kiforrott. Ha nincs kiforrva lakosság az új vezetésre, rendszerre akkor  csak idő kérdése, a válság. Arról nem is beszélve, ha ráadásul lakosság többsége nem is akarja a változást. Ha egy ország akarja változást, akkor önként saját erőből (a külső támogatás kizárólag eszmei, elméleti lehet, még gazdasági segítség sem haladhatja meg szokásos felső határát) hajtsa azt végre. A nemzetközi jognak azt kell biztosítani, hogy az ilyen népakarattal támogatott önkéntes, önálló változást ne gátolja semmi.

Tehát minden hódítás, umbuldált hódítás, beavatkozás a jövőben tilos lesz, függetlenül annak indokától. Ami pedig egy nemzetiség kiválását illeti, legalább 10 komoly feltételt kell pontosan megvizsgálni, a megalapozott döntéshez. A jövőben persze ezt a nemzetközi jog fogja előírni, és persze a végrehajtás módját is.

A lényeg viszont a nemzetközi jogot egy demokratikus (minden ország) világszövetségnek kell megalkotnia, az aktuális döntéseket ennek kell meghoznia, és betartást is ennek kell garantálni. Olyan okosnak, erősnek, tekintélyesnek kell lenni, a demokratikus világszövetségnek, hogy mindezt meg tudja tenni.

A nemzeti feladatok

A világszintről most térjünk rá a nemzeti szintre.  Az előző fejezetekből talán kiderült a két alapvető cél: A nemzet (ország, állam) nem indítson hódító háborút. A nemzet lehetőleg ne keveredjen háborúba. Másképp fogalmazva: a lehetőségekhez képest mindent tegyen meg, akár még bizonyos áldozatokkal is, hogy elkerülje a háborút, azt a háborút is, amelyet más kezdeményez.

Egy erős békés fejlett, erős gazdasággal, jó pénzügyi rendszerrel rendelkező, fizikailag és erkölcsileg is egészséges emberekből álló ország nehezebben fog, akár mint támadó, akár mint megtámadott háborúba sodródni.

Az mindenesetre látszik hogy a háború akár a többi rendszertényező mindennel összefüggő tehát nem különálló rendszertényező.

A szegény országokkal való kapcsolat, viszony.

Mint ahogy kifejtettem rossz külpolitikai stratégia a megosztó, a különbségek növelésének politikája. Tehát a jó külpolitika, mint ahogy nemzeten belül is úgy a világszinten is az arányos és igazságos nemzetek közötti hierarchia. Illetve az igazságos nemzetközi versenyek kialakítása. Mivel jelenleg a hierarchia e vonatkozásban is eltúlzott, igazságtalan a különbségeket csökkenteni kell. Vagyis ez azt jelenti, hogy a szegényebb országok indirekt rejtett kizsákmányolását csökkenteni kell. Továbbá azt jelenti, hogy ezen országokat elsősorban a korszerű demokratikus gazdasági-társadalmi rendszerük kialakításához szükséges jó példával, tanáccsal, technológia átadással kell segíteni. Másodsorban célzott tárgyi (gyógyszerek, termelőeszközök, anyagok stb.) dolgokkal segíteni. Csak harmadsorban van szükség, pénzbeli segítségre.

A legjobb külpolitika nemcsak a háborúk miatt, a jó belpolitika. 

Jó belpolitika, szélesebb értelemben, egy gazdaságilag, technikailag fejlett, demokratikus folyamatos fejlődésre képes, erkölcsileg testileg egészséges nemzet kialakítása. Egy fejlettebb demokratikusabb rendszer létrejötte. Ez elég frázisszerűen hangzik, de talán meghatározza prioritást. A magyar nemzetnek van egy olyan problémája, amely egyébként sok országnak van, hogy egy jelentős magyar kisebbség él a határain kívül. A rendszerváltozás után sok vita volt e kisebbségek tekintetében. Én nagyon örültem és abszolút egyetértettem azzal felfogással amely azt mondta:   Magyarország úgy tud a leginkább a határon kívüli kisebbségnek segíteni ha egy fejlett erős, demokratikus országot épít. Másképpen fogalmazva hiába próbálkozik Magyarország direkt diplomáciai megoldásokkal, segélyekkel és egyebekkel, ha azt egy gyenge jelentéktelen elmaradott Magyarország teszi. Ezt bővebben is ki lehetne fejteni de ez a lényeg.

Sajnos Magyarország rendszerváltozás után lehetségesnél lassabban fejlődött így a határon kívüli kisebbségnek sem tud megfelelően segíteni. Többek között erre vezethető vissza a 2004-es népszavazás kudarca. A 2004-es népszavazás nem arról szólt hogy a nagy és erős testvér ellökte magától a kistestvért, hanem arról hogy a legyengült, elbizonytalanodott,  részben elbutított testvér  saját magában sem bízva nem tudta hogy mit csináljon.

A magyar példát általánosítsuk a rendszer szintjére, és egymondatos feladat meghatározásra: akkor azt mondom: a külső megoldások helyett a belső fejlődésre való koncentrálás.

A pozitív kilógás.

Ez nemcsak a nemzetek szintjén, hanem az egyének szintjén is egy állandó probléma. A kérdés az hogy egy közösségbe szövetségbe tartozásnak hol vannak a határai. Ez a szélesebben vett kollaboráció problémája, vagyis az hogy milyen mértékben legyünk hűségesek a nekünk már nem megfelelő (részben ellenséges) közösséghez. Belső reformokat akkor lehet nagyobb valószínűséggel végrehajtani, ha az egyén, nemzet, stb. egy közösségen belül van. Amíg az egyén nemzet, stb. egy közösségen belül van addig kötelessége az általa legjobb út felé irányítani a közösséget. Ez nem taktika, hanem szükségszerű, kötelező stratégia. A legjobb út felé a véleményének a hangoztatásával ill. annak lehetséges érvényesítésével tudja a közösséget befolyásolni, másfelől az egyéni példamutatásával. A példamutatásával, vagyis azzal hogy ő a lehetőségei szerint még bizonyos áldozatokkal is az általa jónak tartott elvek szerint viselkedik, működik. Ezt nevezném és pozitív kilógásnak. Kilógás, mert nem teljesen azonosul, nem akar beleolvadni a közösségbe, meg akarja azt változtatni. Ugyanakkor mégis benne marad a közösségbe, ezért kilógás. Nevezhetjük ezt, a belső reform stratégiának is. A belső reform egy darabig hatékonyabb, mint a külső megváltoztatás. Kívülről vagy kirekesztve, vagy éppen ellenséges pozícióból nehezebb egy közösséget megváltoztatni. Valamilyen közösségbe, szövetségbe beszállni tehát a belső reform érdekében érdemes, ha a közösség céljai elvei még összeegyeztethetők a miénkkel, vagyis a tag céljaival, elveivel. Hozzátenném gyakran, nemcsak érdekről van szó, de kényszerről is.

Ugyanakkor van egy határ, amikor már a belső reform szinte lehetetlen illetve a változtató szándékú már nem változtató lesz, hanem kiszolgáló, csavar a gépezetben. Ez a határ persze attól is függ, hogy a változtató, a tag és a közösség céljai, elvei mennyire távolodnak el egymástól.  Van egy határ, amikor a közösségből való kiválás már erkölcsileg és más szempontból is indokolt. A határ másik szempontja kényszer erőssége illetve a kiválás várható megtorlása. Mindezt mérlegelni kell (belső reform lehetősége, erkölcsi elvi gyakorlati eltávolodás, a megtorlás következményei) és e szerint kell a döntést meghozni. Főleg egy nemzet vezetésének kell mérlegelni.

A brezsnyevi szocializmusból pozitívan lógott ki a Kádárrendszer. Amikor egy vezetést megítélünk, akkor a pozitív kilógást is értékelni kell. Abban a korban, rendszerben, helyzetben Kádár és vezetése azt tette, amit tenni kellett. A belső reform lehetősége megvolt, az erkölcsi elvi eltávolodás ugyan elég nagy volt, de a várható megtorlás is elég nagy volt. Mindent összevetve a pozitív kilógás ésszerűbb volt mint a kiválás. A pozitív kilógás meg is hozta az eredményét, Magyarország a legfejlettebb szocialista ország volt. Az, hogy Magyarország a pozitív kilógás mellett a legfejlettebb ország volt azt bizonyítja hogy a pozitív kilógás nemcsak a reformált közösség, de hosszabb távon a belső reformáló hasznára is válik. Ezért mondtam hogy a belső reform szükségszerű, kötelező stratégia.

A rendszerváltozás utáni vezetésekről nemigen mondható el hogy a pozitív kilógás stratégiáját alkalmazták volna. Összességében a beolvadás a talpnyalás jellemezte a vezetéseket. Persze a pozitív kilógáshoz ismerni kell a pozitív irányt. Viszont nem elég a jó irányt ismerni a pozitív kilógás stratégiáját is tudatosan alkalmazni kell.

A jó külpolitika a pozitív kilógás politikája. Pontosabban részt venni egy szövetségben, közösségben de azt a lehetőségek szerint jó irányban reformálni. A lehetőségek szerint maximálisan az országot a jó irányba tartani, ami egyben példamutatás és egyben a nemzet hasznára válik. Ugyanakkor felismerni azt határt, reménytelen helyzetet, amikor ki kell válni.

Ez a tanulmány arról szól, hogy mi a jó irány.

Feladat, hogy nemzetek, népek, kisnépek, etnikumok, nemzeten belüli etnikumok, csoportok tiszteljék, becsüljék egymást, a békés barátságos viszonyt preferálják, a harcot, gyűlölködést elvessék. Ennek igen sok vonatkozása, része van. A közepes szabályozású, együttműködésű, de erős, demokratikus világszövetség. A nemzetek közötti igazságos verseny, versenyek. A jó külpolitika, vagyis e fejezet.  A helyes nemzetiségi, és kulturális politika. A világban szűnjön meg a nyílt és rejtett (többek között a pénzügyi, gazdasági) kizsákmányolás.

A jelen kor, rendszer nagy, „új” problémáinak megoldása.

A háború a lehető legrosszabb megoldás – elv megértése és gyakorlati alkalmazása. ( A hódító háború, lehető legnagyobb értelmetlenség és galádság.)

Az igazi népkarakter tudomány. A túlzott nacionalizmus, rasszizmus, a gyűlölködés, az előítéletesség, stb. jelenségének, folyamatának, megértése. Ennek vannak rendszerbeli, törvénybeli, és főleg társadalompszichológiai okai. Ennek megoldása, csökkentése elsősorban az oktatással, tájékoztatással lehetséges. 

Ezen problémakörökkel több másik fejezetben foglalkozom.

E fejezetben viszont röviden kitérnék: mit tehet egy nemzet, nép, hogy becsüljék, tiszteljék – problémára.

Valljuk be a népek (nemzetek) nem nagyon kedvelik, inkább lenézik egymást.

Mi magyarok a kevésbé kedvelt, lenézett nemzetek között vagyunk. Mondjuk ki őszintén minket, magyarokat sokan jelentéktelen, szürke, gerinctelen, okoskodó (nem okos) stréber, kissé bunkó népnek tartanak. Az egyik legellenszenvesebb nép vagyunk a világ, a többi nép szemében. Bár folyamatosan az ellenkezőjét próbáljuk bizonygatni, de ideje szembenézni a valósággal. Ez is a megoldás egy része. Valóban állandóan a külföld kegyeit, szeretetét keressük, és ez már valóban megalázkodás, stréberkedés. A népi kultúránkat, hagyományainkat eldobjuk, tehát valóban jellegtelenek, szürkék vagyunk. Ehhez adódik az hozzá, hogy állandóan másolunk ( azt is rosszul), nincs merszünk elöl haladni. Tehát nem alaptalan a rossz vélemény. Többek között az előbb felsoroltakat kell megváltoztatni. Mert mi magyarok nem vagyunk rosszabb más népeknél. Valójában egy szeretetre vágyó, befogadó nép vagyunk, csak ezt rosszul csináljuk. Az első lépés az, hogy szembenézünk a ténnyel: mi az ellenszenves népek közé tartozunk, és ezt a direkt hízelkedés, stréberség, utánzás csak tovább rontja.

Ami a lényeg az viszont ez: építs egy fejlett, sikeres igazságos, demokratikus országot (rendszert, társadalmat) és tisztelni fognak, (tisztelni fogják a magyarokat). Mi nem építettünk ilyent, sőt egy fejletlen, sikertelen, alacsony demokráciájú, igazságtalan országot csináltunk, tehát ne csodálkozzunk, lenéznek minket. Természetesen egy ilyen ország építése nemcsak a külpolitika, (egy testület) feladata, hanem sok testület és az egész lakosság feladata, de talán a külpolitika, egy testület feladata az, hogy megértesse: miért tisztelheti a világ, a magyar népet.

Egy kis elmélkedés a feladatokról, az összes, e tanulmányban leírt feladatról.

Az egész tanulmány arról szól, hogy szerintem, e fejezet szerzője, ill. szerintünk (vakitfed) mit kellene tenni. Mit kellene tenni elsősorban a nemzeti vezetéseknek, azoknak, akik valóban tudnának tenni. De szerintünk a magyar embereknek is ezek lennének a kvázi társadalmi feladatai, pontosabban hogy olyan irányú nyomást gyakoroljanak a vezetésre, hogy e feladatokat elfogadják, feladatnak. Mint minden mondatba elvileg és a háttérben (bár az egyszerűség miatt nincs leírva) ott van a „szerintem szerintünk” szó, ezért minden feladat, csak pár ember véleménye.  Amennyiben ezen tanulmányt megismerhetné a nép és közvélemény-kutatást is tartanának, akkor jó eséllyel kiderülne, hogy mindez a többség véleménye. Akkor már elvileg, amennyiben demokrácia lenne, a magyar vezetésnek kötelezően teljesíteni kellene a feladatokat. Ha sok ember kér valamit, akkor az már követelés.  Egyelőre maradjunk annyiban, hogy mi egy páran kérjük a mindenkori magyar vezetéstől, hogy teljesítse a leírt feladatokat. Kicsit pofátlanabbnak tűnik, ha bizonyos feladatokat külföldi vezetőktől, külföldi emberektől kérünk. De hát kérni és javasolni szabad, ezzel nem sértünk meg senkit.

Van egy másik gond is feladatokkal, mégpedig az hogy a megvalósítás meglehetősen távolinak tűnik. Ugyanis, nemcsak hogy nincs leírva a feladatokat tartalmazó törvény, de az, mint közismert ajánlat, és mint vitaalap sem jelent meg a közéletben. Egyszerűbben hiba kérnénk X, vagy Y vezetőtől, hogy teljesítse a feladatokat, megkérdezné: hogyan, nincs benne, a munkaköri leírásomban. Ezért első körben csak azt lehet tenni, hogy a vezető, minden vezető (és minden ember nyomásgyakorlással) törekedjen arra, pl. a jogalkotó tevékenysége alatt, hogy az elvi feladatból gyakorlati feladat legyen, vagyis hogy a feladatok, mint törvények jelenjenek meg.

E rendszertényezőhöz kapcsolódó feladatok.

Tehát minden vezetés, ember, többek között a magyar vezetés feladata, szerintünk, hogy első lépcsőben az alábbiakra törekedjen, illetve első körben törekedjen, hogy az alábbiakból gyakorlatilag teljesíthető feladat váljon. Ez a mi ajánlatunk, ez a mi kérésünk.

Milyennek kellene lenni a jövőbeli EU-nak, (a megreformált EU-nak), avagy a kibővített EU utódjának, avagy egy „új” világszövetségnek.

A nemzetközi szövetségnek mindenképpen népek, nemzetek egyenlőségén, jogegyenlőségén kell alapulnia. Ez közös „egyenlő” kialakítást és közös (egyenlő normák alapján) segítséget és közös (egyenlő normák alapján) szankciókat is jelent. 

Mindenképpen szükségesek az alapvető célok, melyek nem lehetnek mások, mint a fokozatos rendszerváltás céljai. A kiinduló elv: a világ jobbá, (igazságosabbá, demokratikusabbá, békésebbé, stb.) tehető és jobbá kell tenni, és ezt az un. fejlett világgal, beleértve Európát is, kell kezdeni. A vezérhajó haladjon a jó irányba.

Világszövetségre, szelíd becsalogatásra, önálló csatlakozásra, de az egész világot átfogó szövetségre kell törekedni.

Természetesen szüksége van a szövetségnek, alapelvekre, alapnormákra alaptörvényekre, és ezekre épülő középszabályozásra. 

Többek között szükséges a belépés és a kizárás, ill. a lehetséges szankciók tiszta szabályozása. Többek között a nemzetközi szövetségnek kell szabályozni a nemezetek egymás közötti viszonyát, a hódító háborúk megakadályozását, a rejtett és nyílt kizsákmányolás megakadályozását. Továbbá a nemzetek és nemzetiségi viszonyokat, az autonómia és egyéb nemzetiségi (jelentős nagyközösségek) viszonyok kialakításának szabályait. 

Egy közepes szorosságú, de arányosan szabályozott szövetséget kell létrehozni. Arányosan szabályozott, vagyis át kell nézni a rendszer minden területét ágazatát, és mindegyik vonatkozásában, lehetőleg optimálisan meg kell állapítani a nemzeti függetlenség fokát, a világszövetség, és a nemzeti vezetések kompetenciáját. Melyek a nemzetközi problémák, és melyek kevésbé azok? Arányosan úgy is, hogy a nemzetközi szövetség, mint egyfajta közös állam és a magángazdaság, a piacgazdaság viszonyát is meg kell határozni. A nagytőkével való szövetségben a politikai vezetésnek, vezetéseknek kell az irányítónak lenni. Tehát a nagytőke nem lehet irányító, zsaroló helyzetben.  A nemzetközi pénzügyi rendszer irányítását, a nemzetközi szövetségnek át kell vennie a magánemberektől, nagytőkétől, a bankszektortól. A nemzeti pénzek árfolyamát elsősorban tudományosan kell megállapítani, és egy stabil tervet kell létrehozni a világpénz bevezetésére. Többek között az országok eladósodása, ill. az eladósodás behatárolása, nemzetközi (a világszövetségre tartozó) probléma. 

A világ nagy problémáinak (természetpusztítás, nagytőke probléma, stb.) együttes megoldása. 

Ki kell alakítani a nemzetek közötti igazságos és szabályozott versenyt, (a valódi teljesítmények mérése) és az elosztás, és a nemzetek életszínvonala is ezek szerint alakuljon.

A világszövetségnek a népeket, az embereket kell védeni, az ő érdekeiket kell szolgálni, ő tetszésüket kell megnyerni, vagyis nem vezetések szövetségéről van szó.

Valószínű, hogy manapság csak nemzetközi összefogással lehet igazi rendszerváltást létrehozni. Természetesen az EU tapasztalatait (mit miért kell másképpen csinálni) fel kell használni. Mindez (egy ilyen nemzetközi szövetség kialakítására való törekvés) minden ország politikai vezetésének (a népek kikényszerítő nyomása sem elhanyagolható) a feladata, de leginkább a fejlett, nagy, gazdag, meghatározó országok vezetéseinek a feladata.

Feladat: a fenti elveken (a jövőbeli optimális világszövetségről szóló fejezet) nyugvó nemzetközi szövetség (esetleg EU) világszövetség létrehozására irányuló törekvés.

Tehát minden vezetés, ember, többek között a magyar vezetés feladata, szerintünk, hogy első lépcsőben az alábbiakra törekedjen, illetve első körben törekedjen, hogy az alábbiakból gyakorlatilag teljesíthető feladat váljon.  

A hódító háború elvetése, kizárása. Az umbuldált hódítás, beavatkozás kizárása. Az önálló, önkéntes népakaratú döntések zavartalansága. A következő alapelv elfogadása, érvényesítése: nincs jó hódító, hódító jellegű háború, sőt, a hódító háborúnak nincs egyetlen jó, hasznos indoka, ill. vonatkozása. Ki folytat hódító és ki védekező háborút – tudományának, és jogrendszerének kialakítása. A háborúval kapcsolatos helyes objektív tudományos politikai felfogás valamint oktatás, tájékoztatás. A háborúba keveredés lehetséges elkerülése. A nép véleményének figyelembevétele a háborús ügyekben is. A háborúba keveredés ügyében is, a szövetségi ügyekben is és függetlenségi ügyekben is. Az alkotmányos tiltás a hódító háborúk vonatkozásában.

Egy közepes szorosságú szövetséget garantáló, erős, tekintélyes, demokratikus (összes ország) világszövetségnek (világszervezet) kialakítása. Ez alkotja meg az egyértelmű nemzetközi (többek között konfliktusokra, háborúkra, nemzetiségi kiválásokra, rendszerváltozásokra, stb. vonatkozó) jogokat és ez garantálná azok betartását. (Közös világpénz kialakítása, a nemzetközi pénzügyi rendszer reformja, az igazságos nemzetek közötti verseny kialakítása, a nemzetközi jog reformja, stb., és sok más feladata lenne e világszövetségnek.) A nemzetek feladata egy ilyen világszövetségre való törekvés.

A szegény országok indirekt kizsákmányolásának feltárása és csökkentése. A szegény országok megfelelő segítése. A különbségek csökkentése. A nemzetek közötti igazságos verseny kialakítása.

Valamint a minden országra vonatkozó jelentős (minden tömegpusztító és nukleáris fegyver, ill. támadó fegyverek) leszerelés szorgalmazása. Olyan szervezett demokratikus világszervezet kialakításának a szorgalmazása mely a tömegpusztító és nukleáris fegyverek kézbentartásával a legnagyobb haderőt jelenti. Általában tisztább, igazságosabb, belföldi és nemzetközi háborús jog, háborús szabályozás kialakításának szorgalmazása. Olyan világszervezet kialakításra mely az országok vonatkozásában képes az alapvető demokráciát és függetlenséget kialakítani és ellenőrizni. Arra való törekvés, hogy mindez megjelenjen a nemzetközi jogban. Olyan világszövetség, amelyik biztosítja a közösségek, kisközösségek viszonylag nagy önrendelkezését, és magas demokráciáját. Indokolt esetben segíti a kisállamok kialakulását. Hosszabb távon arra való törekvés, hogy lehetőleg minden országgal egyenlően közepes szövetség (szabályozott, igazságos, hasznos célú nem kieséses rendszerű verseny) alakuljon ki. Továbbá olyan világszövetség, amelyik képes természetpusztítás megállítására. A mesterséges erőltetett globalizáció, hatalmi gazdasági centralizáció elvetése.  A válság-láncreakció kialakulásnak megfékezése a háború és természetpusztítás vonatkozásában.

A közepes szabályozású, együttműködésű, de erős, demokratikus világszövetség. A nemzetek közötti igazságos verseny, versenyek.

Mindaddig, amíg nem alakul ki ilyen világszövetség, mindez a nemzetek, államok, a külpolitika feladata.

A népek megítélése elvének elfogadása, érvényesítése: minden népet, nemzetet (beleértve a sajátnépünket, nemzetünket is) csak nagyon átgondoltan, visszafogottan, árnyaltan (kis különbséggel), udvariasan lehet megítélni. Nincs kollektív bűnösség.

Általános belső és nemzetközi szövetségi feladatok. Amiket meg kellene valósítani.

Feladat, hogy nemzetek, népek, kisnépek, etnikumok, nemzeten belüli etnikumok, csoportok tiszteljék, becsüljék egymást, a békés barátságos viszonyt preferálják, a harcot, gyűlölködést elvessék. Ennek igen sok vonatkozása, része van. A jó külpolitika, vagyis e fejezet.  A helyes nemzetiségi, és kulturális politika. A világban szűnjön meg a nyílt és rejtett (többek között a pénzügyi, gazdasági) kizsákmányolás.

A jelen kor, rendszer nagy, „új” problémáinak megoldása.

A háború a lehető legrosszabb megoldás – elv megértése és gyakorlati alkalmazása. (A hódító háború, lehető legnagyobb értelmetlenség és galádság.)

Az igazi népkarakter tudomány.

A túlzott nacionalizmus, rasszizmus, a gyűlölködés, az előítéletesség, stb. jelenségének, folyamatának, megértése. Ennek vannak rendszerbeli, törvénybeli, és főleg társadalompszichológiai okai. Ennek megoldása, csökkentése elsősorban az oktatással, tájékoztatással lehetséges.

A belső, nemzeti külpolitika feladatai.

Bár törekedni kell a demokratikus közepes szorosságú nemzetközi szövetségre, de ez nem mehet a belső fejlődés rovásra. A „csak magunkra számíthatunk” és a „mi mindenképpen erős fejlett demokratikus országot akarunk” elvnek mindenképpen meg kell maradni. Belső fejlődés: békés, erős, folyamatos fejlődésre képes demokratikus nemzet létrehozása.

A legjobb külpolitika a fejlett, sikeres, igazságos demokratikus ország kialakítása, tehát ez is a nemzetek feladata. Elsősorban ez által, másodsorban, a népi kultúrával, hagyományokkal, ill. az önállósággal, újításokkal, a karakánsággal, (utánzás, stréberkedés, törleszkedés elfelejtésével) lehetünk a világ által tisztelt nép.

A tudatos, tervezett, pozitív kilógás politikája.

A nemzetközi versenyek rendezése ill. azokban való részvétel. A turizmus fejlesztése és általában a békés természetes globalizálódás szorgalmazása. A pozitív kilógás, illetve ennek politikája, a nemzetek feladata.

Ezek a feladatok egy független, tudományos, demokratikus testületet (vezetésrészt) igényelnek.

Ha mindezek a feladatok célok többnyire megvalósulnak, akkor beszélhetünk egy fejlettebb demokratikus rendszerről. Másfelől ezen célok megvalósulása 8%-kal járulnak hozzá a fejlettebb demokratikusabb rendszer kialakításához.

Végül egy kis gondolkodástan. Bizonyos felfogások szerint a politika, beleértve külpolitikát is nem más, mint taktikázás (konkrét helyzetekben konkrét, a helyzet szerint változó válasz). Ebből a fejezetből talán kiderült, hogy én pont ellenkezőleg gondolom. A jó politika, külpolitika az a jó elvek, törvényszerűségek megtalálása és következetes alkalmazása. Nem az a jó sakkozó, aki az adott lépésre akar válaszolni és akár húsz lépésre kombinál. Az a jó sakkozó, aki ismeri a játék elveit, törvényszerűségeit és azokat következetesen alkalmazza. Aki jól tud sakkozni, az tudja, hogy miről beszélek. A taktikázó fél egy darabig fölényben van (látszólag van fölényben) azután viszonylag gyorsan összeomlik.

E rendszertényező történelmi és százalékos értékelése.

A történelemkönyvek szerint másból sem áll a történelem, mint háborúkból és hatalomváltásokból. Én ezzel nem értek egyet de azt elismerem hogy a háború az jelentős tényező. A háborút sok minden okozhat, a háború mindenre kihat.

Néhány tendencia háborúk vonatkozásában. Szerintem az ősközösségi rendszer fejlettebb volt, nem technikailag természettudományosan, hanem összességében mint a rabszolgatartó rendszer. Ez a történelmi mélypont egyrészt a rabszolgaságból, ered ami az ősközösségi társadalomban nem volt tömeges, ill. nem volt rendszer jellemzője. Másrészt az erőszakosságnak és a háborúzásnak tulajdonítható, ami szerintem a rabszolgatartó rendszerben érte el a csúcspontját. Ez csúcspont persze negatív rekord. A rabszolgatartó rendszer óta enyhe mértékben de mégis hullámozva de javult a helyzet. Ha egy európai statisztikát készítenének, akkor az derülne ki, hogy a száz évre eső háborúk száma, ideje fokozatosan csökken a rabszolgatartó rendszer óta. A háborúk száma ideje egyenesen arányos a hódító háborúk számával, idejével. A rabszolgatartó rendszerben 100 évből kb. 40 évet átlagosan a háborúk tettek ki. Ha viszont a háborúk okozta pusztulást halálozást néznénk akkor nem látni fejlődést sőt. A pusztulás mértékében, halálozási számban talán a XX. század vezetne, persze itt az összlakosság arányában kellene mérni. Én mégis egy enyhe javulást állapítanák meg. Javult a háborúzással kapcsolatos felfogás. Korábban szinte dicsőség volt háborúzni manapság zavaros megítélése de az emberek, vezetők, tudósok egyre nagyobb része tartja elítélendő káros dolognak. Más kérdés hogy kevesebben a kelleténél. A felsorolt feladatok tekintetében menjünk sorba: a nép véleményének kikérése, figyelembevétele. Ebben a tekintetében van némi előrelépés, amit viszont a fokozódó manipuláció csökkent. A belső fejlődésre koncentrálás: ebben a tekintetben is van némi javulás, csakúgy, mint a háborúzással kapcsolatos felfogásban. A nemzetközi versenyek tekintetében is van előrelépés, bár lehetne a helyzet jobb is. a turizmus fejlődött, talán valamivel megértőbbek vagyunk más népekkel szemben. A kelleténél kevésbé.

A tudatos pozitív kilógás politikája. Őszintén szólva nem tudom hogy ebben a tekintetben van e előrelépés.

A háborúzással kapcsolatos jog, szabályozásban is van némi fejlődés, de a kelleténél kevesebb. A szervezett, erős, demokratikus háborút is korlátozni képes világszervezet, világszabályozás nem jött létre. Halvány nyomokban van valami: ENSZ, Biztonsági Tanács, stb. de ez gyatra. Ezt bizonyítja többek között az iraki háború is. a klasszikus kapitalizmus mérlegét lerontja a két nagy világháború ( I: és II.), ami a klasszikus kapitalizmus végére, válságszakaszára esett. Az államkapitalizmus illetve brezsnyevi szocializmus idejére esett az un. hidegháború. Én a hidegháborút pozitívan értékelem ugyanis azt veszem figyelembe, hogy valóságos háború mégsem tört ki.  Itt meg kell jegyezni, hogy a még sztálinizmus sem robbantott ki nagyobb háborút pedig a katonai potenciálja megvolt erre. A nácizmus (fasizmus) viszont kirobbantott. A brezsnyevi szocializmusra szokták mondani, hogy katonaállam volt. Azért azt ne felejtsük el, hogy ebbe az USA és társai kényszeríttették bele. Ha a brezsnyevi szocializmus katonaállam volt, akkor minek nevezzük a nála nagyobb haderővel rendelkező államot? Ugyanakkor számos viszonylag kisebb, de igazságtalan, hódító jellegű háború volt a XX. század második felében is. Ezekből kb. egyenlő arányban, kivette a részét a brezsnyevi szocializmus és az államkapitalizmus is.

Az új helyzetet, (a háborúk vonatkozásban új helyzetet) azonban az értékelés szempontjából is figyelembe kell venni. Az új helyzet a tömegpusztító és nukleáris fegyverek (az eddigieknél sokkal veszélyesebb) előállíthatósága elterjedése. Van egy hatalmas fenyegetettség egy nagyon veszélyes helyzet, amit elsősorban a jelenlegi államkapitalizmusnak kellene megoldani, de nem oldja meg. Az egyetlen megoldás az általános leszerelés illetve a katonai hatalmat birtokló világszervezet volna. Eben igazi komoly előrelépés nem látható. Ha van egy ilyen komoly fenyegetettség, akkor az azért felelős rendszert nem értékelhetjük pozitívan. A jelenlegi kínai szocializmus eddig háborúval kapcsolatos ténykedést én inkább pozitívan értékelem. Az hogy jelenlegi veszélyes helyzetben kifejleszt egy hatékony haderőt, ami egyébként messze lemarad az USA haderejétől az érthető. Egyébként pedig a nagyságához, a haderejéhez képest elég békés ország, nem indított hódító háborúkat. Legalábbis eddig békés volt, és az értékelésnek csak ez lehet az alapja.

Ez egy fontos rendszertényező, hiszen magába foglalja a nemzet az állam háborúhoz való viszonyát. A nemzet az állam a világhoz való viszonyát.  A világszövetséghez, a nemzetközi szövetségekhez való viszonyát. A globalizálódáshoz való viszonyát a világ alapvető problémáihoz (természetpusztítás, tömegpusztító fegyverek, a világ kettészakadása, túlnépesedés, stb.) való viszonyát.

A történelmi fejlődés rendkívül ellentmondásos. Egyfelől levonható az általános következtetés: minél demokratikusabb rendszer annál demokratikusabban helysebben, jobban viszonyul a világhoz. Ezt is lehet tapasztalni. Pl. én nagyra, tartom azt, hogy vannak tömegpusztító hatékony fegyverek, de eddig azokat nem használták. Feltételezhető hogy egy rabszolgatartó rendszer, vagy egy feudális rendszer már használta volna ezeket. Igaz ezek csak feltételezések. Az viszont több mint valószínű, hogy a nácizmus (mely lényegében rabszolgatartó rendszer volt) használta volna ezeket, a fegyvereket. Az is tény hogy a sztálinizmus nem használta ezeket, (bár már voltak atombombái), ez rámutat a két rendszer közötti különbségre. Az államkapitalista rendszer hozta létre az ENSZ szervezetét, valamint az Európai Uniót, melyek hiányos torz nemzetközi szövetségek, de legalább békés szövetségek. A hódító háborúk is csökkentek igaz nem szűntek meg. Tehát van egy ilyen pozitív fejlődés.  Ugyanakkor van egy negatív tendencia is. Ez abból adódik, hogy a természettudományos technikai fejlődéssel és a gazdasági, társadalmi fejlődéssel, szükségszerűen új komoly problémák jönnek létre. E problémákkal viszont nem tud lépést tartani a rendszerfejlődés, ehhez képest nem eléggé demokratikus, nem eléggé fejlett.  Ezt az ellenmondásos fejlődést én úgy oldom meg, hogy e rendszertényező keretében a demokratikussággal arányosan egy enyhe fejődést állapítok meg, és egy másik rendszertényező keretében pedig ezt a megoldatlanságot, negatív tendenciát értékelem.

Ezek szerint itt a százalékos értékelés.

Kivételesen az ősközösségi rendszer értékelésével kezdem jelezvén a fejlődés megtörését. Ősközösségi társadalom 2,5%. Rabszolgatartó rendszer 1,5%, feudalizmus 2,5%, klasszikus kapitalizmus 4%, jelenlegi államkapitalizmus 5,5%, brezsnyevi szocializmus 5%. Jelenlegi kínai szocializmus 5,4%? Az ötven éven belül elérhető tényleges demokrácia 8%.

Az új halmozódó nemzetközi problémák megoldatlansága és ezek erősödése. Rendszertényező. A D. jelű ábrák.

Ahogy ígértem itt most a negatív tendenciát értékelem. Elemzés nélkül csak felsorolnám az új (napjainkban jelentőssé váló) halmozódó problémákat.

A tömegpusztító fegyverek terjedése.

A világ egyre nagyobb kettészakadása gazdagvilágra-szegényvilágra. A hatalmas és aránytalan és igazságtalan nemzetközi, (országok közötti) és az országokon belüli, vagyoni és hatalmi különbségek. Ezzel összefüggésben a nemzetközi terrorizmus fokozódása. És ezzel is összefügg a terrorizmus: még mindig vannak hódító háborúk, és erőszakos terjeszkedések.

A világ túlnépesedése. A bevándorlások problémája. Az információrobbanás negatív következményei: a fokozódó manipuláció, a szellemi szemetelés. A járványok problémája.  A mesterséges hatalmi, gazdasági globalizáció, a világ-centralizálás.

Bár már szó volt róla de ide is be kell sorolni, úgy hogy nem a gazdasági oldalát emelem ki, hanem a társadalmi oldalát: a természetpusztítást. A természeti egyensúlyok felbomlása által okozott károk, szárazság, szélsőséges időjárás, árvizek hurrikánok, ózonlyuk stb. Az előzőkből eredő betegségek, elégedetlenségek, és konkrét szenvedések.  (A természetpusztítás is jelentős részben külpolitikai kérdés, annak kérdése, hogy az adott vezetés hogy viszonyul a világhoz. Ugyanakkor a nemzetközi problémák és belpolitikai problémák erős átfedésben, összefüggésben vannak egymással.)

A természetpusztítás problémáját egyfelől alábecsüli a jelen vezetése, másfelől az egész probléma félre van értelmezve.

Még mindig ott tart a világ hogy vitatkozik, van e egyáltalán természetpusztítás, ezt is leszűkíti az éghajlatváltozásra. Illetve, a másik badar elmélet, nem megelőzni szükséges, hanem a változáshoz alkalmazkodni szükséges. E logika alapelve: nincs jó meg rossz, csak a rosszhoz való alkalmazkodás kérdése az egész.

Helyesen ki lehetne indulni abból, hogy a természetóvás, a természetre való koncentrálás összefügg azzal, hogy fejezzük már be azt a hedonista, csak az anyagi fogyasztásra koncentráló életmódot.

Helyesen továbbá ki lehetne indulni abból, hogyha nem is rosszabbodik a helyzet, a természeti katasztrófák száma erőssége, a szélsőséges időjárás nem fokozódik, akkor is illene a tudománynak, és az életmódnak a szeszélyes természet veszélyeit, csapásait egyre inkább kontrolálni és korlátozni. Ez akkor is gazdasági előnyökkel járna, ha nem rosszabbodik a helyzet. És persze a megelőzés sokkal gazdaságosabb, mint az alkalmazkodás. 

Helyesen továbbá ki lehetne indulni abból, hogy azért vannak egyértelműen romló adatok. Egyre több állat és növényfaj (nemzetség) tűnik el a földről. Egyre fogy az energia és a nyersanyag, Egyre több szemetet termel az ember.

A természetpusztítás problémáját komplex módón kell nézni, kezelni és a jelenleginél sokkal több energiát, munkát, pénzt kell erre fordítani, méghozzá sürgősen. 

A természetes kiválasztódás hiánya és ebből eredő betegségek. A civilizációs betegségek.

A megfelelő világszövetség hiánya. A lehetséges erős válság-láncreakció felismerésnek hiánya. Az erkölcstelenség, a hedonizmus (anyagi javak habzsolása, élvezeti cikkek, kábítószerek) világ-terjedése. A fejlődés lemerevedése, ami valószínűleg hanyatlásba, válságokba, konfliktuséleződésbe megy át. A feladatok, nem mások mint ezen problémák megoldása lenne.  Ellenben ezek a tényezők egyérdeműen negatív tendenciát mutatnak, tehát ezért nincsenek megoldva. Valamilyen megoldást akkor regisztrálhatunk, ha van egy minimális pozitív tendencia. Pozitív tendenciát állapítottam meg az előző rendszertényezőben. Itt csak a negatív tendenciákat gyűjtöttem össze. Valójában a problémát megközelíthetjük egy másik szempontból is. Ez pedig a következő: ezért alakultak ki ezek a negatív tendenciák, mert a rendszerek nem ismerik fel az alapvető elveket, törvényszerűségeket.

A jelenlegi államkapitalista rendszer nagyon messze van a tökéletestől.

Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyik egy erős természetpusztítást generál? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyik létrehozta a világtörténelem egyik legaljasabb háborúját, az iraki háborút? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyben lehetséges a kínvallatás? Lehet, az a rendszer szinte tökéletes, amelyben a társadalomtudományos oktatás csak egyharmada a szükségesnek? Lehet, az a rendszer szinte tökéletes, amelyik megengedi, sőt generálja, hogy a rendszerben élő emberek, néprétegek, népek „érdemtelenül” nyomorogjanak? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyben sok ezerszeres vagyoni, hatalmi különbségek vannak? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyik megengedte, sőt részben generálta, hogy egyes országok, ráadásul a leghívebb tagjai, pl. Magyarország (és vele a magyar nép) vissza fele haladjon, lecsússzon, válságba kerüljön? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyben fel lehet sorolni kb. 700 megoldatlan alapvető feladatot, és kb. 350 szükséges új (nyilvánvaló, de nem érvényesülő) rendszerelvet? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amely jelentős valószínűséggel halad egy világválság, egy válság-láncreakció, egy összeomlás felé? 

Szerintem, csak ezen kérdésekre válaszolva, csak ezen tényezőket vizsgálva:  itt nemhogy szinte tökéletességről beszélhetünk, de „messze nem tökéletességről” lehet csak szó.

A fenti felsorolás címe ez is lehet: miért viszonylag silány, miért messze nem tökéletes a jelenlegi államkapitalista rendszer. Avagy, még hosszú út áll az emberiség előtt.

A technikailag fejlett, fél-demokráciák (mint pl. az államkapitalizmus) „átka”

 Persze, az átok szó, nem véletlenül van idézőjelbe.

A fejlődéssel sokat foglalkoztam már. Többek között megállapítottam, hogy a jelenlegi rendszerek, a legfejlettebbek. Az, hogy jelenlegi rendszerek képesek leginkább a fejlődést biztosítani már erősen vitatható kérdés.

A történelmi fejlődést tanulmányozva egy érdekes tendenciát állapíthatunk meg.

Az ősközösség több tízezer évig tartott és szinte átmenet nélkül jött a rabszolgatartó rendszer. Itt van egy másik érdekes tendencia: a rabszolgatartó rendszer lényegében (ha technikai fejlődést és más nem teljesen rendszertényezőket leszámítunk) alacsonyabb szintű, mint az ősközösség. Ezt Marx azzal magyarázta, hogy termelőeszközök magántulajdonba, pontosabban az uralkodó osztály kezébe kerültek. Szerintem ez csak az egyik tényező lehetett. Lényeges tényező volt még, hogy a nagy államok, országok, összetett (sok népből összerakodó) nemzetek kialakulásával, nőtt centralizáltság, az uralkodók kezében levő hatalom. Tehát aránytalanabb és igazságtalanabb lett elsősorban a hatalmi és egyébként vagyoni hierarchia is, részben, azért mert a történelmi fejlődés ennek az aránytalanságnak kedvezett. A harmadik ok, a tudat helytelen irányú változása. Miért alakult ki az emberekben erősebben a háborúk imádata, és az, hogy vannak alárendelt népek, emberek, ezen érdemes elgondolkodni. Nyilván az egyik ok a centralizált hatalom ez irányú eszmeisége és ténykedése alakította ezt ki. Voltak azonban más okok is. Az hogy itt tudati problémák is voltak, az is bizonyítja, hogy a kereszténység kialakulásával, megerősödésével, ez a tudati romlás lassan, egy enyhe tudati javulásba ment át és ez a fejlődésre is kihatott. A következő rendszerek már egy kissé meghaladták az előtte való rendszereket. Tehát egy oknak meg lehet jelölni: rabszolgatartó rendszer vallásai, világnézetei nem voltak haladók, nem voltak, jók, legalábbis társadalmi szempontból. Itt és most azonban nem erről a tendenciáról kívánok beszélni, hanem a másikról.

Ezért kezdjük, előröl. Az ősközösség több tízezer évig tartott és szinte átmenet nélkül ment át a rabszolgatartó rendszerbe. A rabszolgatartó rendszer, már csak több ezer évig tartott és már kisebb válsághullámzásokkal ment át a feudalizmusba. A feudalizmus, már csak kb. ezerháromszáz évig tartott (Európában) és nagyobb, és kevesebb válsághullámzásokkal ment át a klasszikus kapitalizmusba. A klasszikus kapitalizmus már csak pár száz évig tartott és lényegében egy hatalmas válság hullámvölggyel ment át az államkapitalizmusba. Két tendencia is kirajzolódik. Az egyik hogy a rendszerek egyre rövidebb ideig tartanak. A másik az, hogy az átmenet egyre kevesebb, ámde nagyobb válsághullámmal, történik, a rendszerek egyre kevesebb, de nagyobb hullámvölggyel érnek véget.

Mi lehet ennek az oka. Megint több ok fedezhető fel. Én itt és most csak kettőt emelnék ki. Az egyik: a politikai rendszer és azzal párhuzamos tudati, társadalomtudományos fejlődése és természettudományos, technikai fejlődés között nyílik az olló. Egyszerűbben a politikai (hatalmi) rendszer (döntéshozó mechanizmus, demokrácia, stb.) egyre kevésbé képes uralni technikát. Még pontosabban, a technikát nem jó célokra, hanem rossz célokra használja. Pl. fegyverkezésre. Ez talán a fő baj, mert a technika a rombolást szolgálja. Mostanában pedig fellép pl. a környezetszennyezés, természetpusztítás, lényegében itt is erről van szó, a technikai fejlettséget a megnőtt termelést, a politikai rendszer és a tudat nem képes uralni, rosszul használja fel. Vagy pl. itt van az információrobbanás, azt sem képes a politikai rendszer, a tudat uralni, ez is elmegy pl. szellemi szemetelés irányába. Példákat még lehetne sorolni. 

Ez tehát technikailag fejlett rendszerek, amennyiben azok nem erős demokráciák, nem elég fejlett rendszerek, egyik átka. Átok helyet mondhatnánk azt, hogy van itt egy kicsit erősebb törvényszerűség : a természettudományos technikai fejlődés növekvő politikai rendszer fejlődést és tudati fejlődést igényel és növekvő felelősséget  igényel. Mert az erősebben szükségszerű természettudományos, technikai fejlődést uralni kell, jó célokra kell használni. Ellenkező esetben, válság következik be. 

Erős szükségszerűségről azért nem beszélhetünk, mert ez a törvényszerűség felismerhető.

A másik „átok” a következő, egyszerűen: a demokratizálódás következménye, hogy az elrontás (visszafejlődés), és kijavítás (fejlődés) ideje között nő a különbség. Azaz a rendszert, de rendszeren belüli tényezőket, alrendszereket, sőt a kisebb elemeket is könnyebb elrontani, mint kijavítani, és ez tendencia erősödik.  Gyakorlatilag arról van szó, hogy a részleges demokráciákban (fél-demokráciákban) a rossz diktatórikus hajlamú vezetés viszonylag gyorsan képes elrontani dolgokat, viszont a viszonylag jobb, demokratikus vezetés éppen a fél-demokrácia szabályai miatt ezt nem képes gyorsan kijavítani. Korábban a rossz uralkodó diktátor elrontott helyzetét, közállapotát, alrendszereit, stb. a következő jó uralkodó képes volt viszonylag gyorsan helyrehozni. Nézzünk jelenlegi helyzetre egy konkrét példát megint Magyarországról és a 2006-os válság kapcsán. A vezetés viszonylag gyorsan elrontotta a helyzetet pl. a túlzott privatizációval, pl. a rossz pénzügyi politikával. Úgy néz ki hogy ennek kijavítása sokkal lassabban lehetséges,  még akkor ha netán egy  viszonylag jobb demokratikus vezetés lép színre. A szerződéseket visszacsinálni, a visszaprivatizálni igen nehéz ügy. A pénzügyi veremből, az eladósodásból igen nehéz kikecmeregni. Tehát amit el lehet rontani pl. hat év alatt annak a kijavítására talán tizekét év is kevés lesz. Egy másik szempontból nézve: úgy látszik, hogy rendszer jó irányú rövidebb távú tehetetlensége, nem változik, a rossz irányú, rövidebb távú tehetetlensége viszont nő. Itt a két átok összefügg. Ennek megint csak meg lehet magyarázni az okait. Azt hogy maga tehetetlenség nő pl. nő hatalmi, vagyoni tömeg stb., tehát nő bárka nagysága, súlya. A szervezettsége is nő. A fél-demokrácia szabályai, ill. azok szellemisége is belép a képbe, mint tényező. Kicsit fogasabb a kérdés, hogy miért van különbség a jó irányú és rossz irányú tehetetlenség között. Itt belép a képbe az előbb említett nyíló olló, technikai állapot és annak uralása között. 

Belép mint tényező az is hogy még mindig ott hajózunk a válságtenger küszöbén, nem sikerült eltávolodni attól. A válságtenger küszöbe olyan, hogy van egy befelé, a válság felé terelő hatása. Miért is. A válság-láncreakció miatt. A hullámvonalas fejlődés miatt. A rossz irányú tehetetlenség miatt a negatív folyamat tehetetlensége. Bárka hasonlattal: a bárka egyre több sziklába ütközik, amelyek rombolják bárkát, (elveszti a gyorsaságát és irányíthatóságát), ráadásul a sziklák és az áramlás rossz irányba fordítják bárkát.

És még lehetne okokat találni. Itt is megállapíthatjuk, hogy ez egy törvényszerűség: könnyű elrontani és ahhoz képest egyre nehezebb kijavítani a rendszert. Mert a modern, technikailag fejlett részbeni demokráciák, rendszerek pozitív tehetetlensége kisebb, mint a negatív tehetetlensége. Összességében pedig nő a tehetetlenség, tehát negatív tehetetlenség duplán nő.  Ez is felismerhető törvényszerűség, tehát nem erős szükségszerűség. Egyébként vannak itt még más tényezők is (globalizálódás, a manipuláció, a hullámvonalak törvényszerűsége, stb.), de ezekről később lesz szó.

Feladatok.

Tulajdonképpen a konkrét feladatok más rendszertényezőkben jelennek meg.  Ezért itt csak néhány általános szinte közhelynek tűnő dolgot tudok megemlíteni.

A természetpusztítással szerintem az államok vezetésének és a nemzetközi szövetségeknek azok vezetésének is sokkal komolyabban kell foglalkozni. A természetpusztítás problémáját komplex módón kell nézni, kezelni és a jelenleginél sokkal több energiát, munkát, pénzt kell erre fordítani, méghozzá sürgősen.     

Feladat egyrészt az új (legélesebben jelenleg jelentkező) halmozódó problémák megoldása. Feladat másfelől az új (legélesebben jelenleg jelentkező) alapvető törvényszerűségek felismerése.

A természetes globalizálódást nem lehet megállítani, de talán meg lehet tervezni. A mesterséges, erőltetett globalizációt le kell fékezni, beleértve a multinacionális nagytöke világhálózati terjeszkedését is.

Mégis szükséges egy olyan független, demokratikus, tudományos testület, testületrész (vezetésrész), mely kifejezetten e problémákra, ill. feladatokra koncentrál.

Történelmi és százalékos értékelés.

Vázlatosan ez lenne negatív tendencia, de hogy értékeljük mindezt.

Induljunk ki abból hogy ezeket csak jelen rendszerei tudják megoldani. A történelmi rabszolgatartó rendszert, és a feudalizmust nem tudjuk értékelni. Klasszikus kapitalizmus és brezsnyevi szocializmus jelenleg gyakorlatilag nincs.

A jelenlegi legkiterjedtebb és legerősebb (kb. 65%-ban uralja a világot) rendszer az államkapitalizmus. Az tehát világos, hogy egyfelől ő okozta ezen negatív tendenciák nagyobb részét. Másfelől mindenképpen neki kellene megoldani leginkább, hiszen ő rendelkezik a megoldáshoz szükséges erővel. A jelenlegi államkapitalizmus rendelkezik a legnagyobb szellemi kapacitással, tehát a törvényszerűségek felismerésében is élen kellene járni.  A másik létező nagy rendszer a Kínai szocializmus kb. a föld lakosságának 20%-a él ebben a rendszerben. Tehát ez az államkapitalizmusnak legfeljebb a fele. Viszont felelőssége talán ennél is kisebb, én azt mondom az államkapitalista rendszer egynegyede. A maradék 15% mindenféle keverék rendszer, van benne még ősközösségi, feudális, kommunista rendszer.  Ne legyünk igazságtalanok állapítsuk meg ezeknek a felelősségét is, a problémák létrehozása és a lehetséges orvoslása, szempontjából. Szerintem az Iszlám államokat az államkapitalizmus felelőssége egyötödében terheli felelősség Az egy-két kis kommunista országokat, más nagyságuknál, erejüknél fogva is csak államkapitalizmus egytizedében terheli felelősség. Az egyéb államokat, rendszereket az államkapitalizmus egytizedében terheli felelősség.

De mekkora is ez felelősség. Induljunk ki abból hogy mekkora büntetés jár annak aki veszélyeztet, de még nem történt komoly  baj, mert most ebben stádiumban járunk.  Pontosabban van egy 90%-os súlyos veszélyeztetés, és egy 10%-os megtörtént károkozás. Továbbá induljunk ki az előző 8% értékből ennek a 10% az 0,8%. A súlyos veszélyeztetésre számoljunk 6,2 %-ot kevesebbet, mint a teljes érték. Tehát az összesen 7%-ot kell elosztani az előbb taglalt arányokban.  Természetesen itt negatív számokkal kell számolni, hiszen negatív tendenciáról van szó.

A tényleges demokrácia fel fogja ismerni az alapvető törvényszerűségeket. 

A tényleges demokrácia, ha létrejön, akkor 30-50 éven belül meg fogja oldani a problémákat. Méghozzá úgy, hogy ne jöjjön létre válság-láncreakció. A legégetőbbekkel kezdi, és fokozott ütembe oldja meg. Persze ennek feltétele, hogy létrejöjjön ez a rendszer. A tényleges demokrácia tehát nem érdemel mínusz százalékot. Plusz százalékot azért nem érdemel, mert pont azért kapott magas százalékot a külpolitika tényezőben és más tényezőkben, mert a felsorolt feladatok megoldása egyben azt is jelenti, hogy megoldja az új halmozódó világproblémákat és felismeri az alapvető törvényszerűségeket.

Ezek szerint: rabszolgatartó rendszer 0%. történelmi feudalizmus 0%. történelmi klasszikus kapitalizmus 0%, jelenlegi államkapitalizmus -4,2. jelenlegi kínai szocializmus -1,1 ( kerekítve). Tényleges demokrácia 0%.

A többi rendszert százalékai: iszlám államok -0,9% ( kerekítve), jelenlegi kommunista államok – 0,4%, jelenlegi egyéb államok -0,4%. Tulajdonképpen ezeket nem kellene beszámolni az összesített értékekbe, de legyünk az államkapitalizmussal szemben nagyvonalúak és mondjuk azt, hogy ezekért lényegében a történelmi rendszerek a felelősök, hiszen azoknak az utódrendszerei a jelenlegiek. A történelmi feudalizmus utódrendszere az iszlámállamok, a brezsnyevi szocializmus utódrendszere a jelenlegi kommunizmus, és klasszikus kapitalizmus utódrendszere az egyéb rendszerek.  Bár ez megközelítés sántít, de én elfogadom.

A rendszerek és azok alapvető egyszerű logikája, az ABC/3 ábra elemzése. Elméleti rendszertényező.

Elöljáróban azért érdemes azon fejezeteket, ábrákat átnézni, amelyek rendszerek rendszerfejlődések problémaköréről szóltak. Már az első tanulmányrészben is elég hosszasan elmélkedtem a témáról. Egy ismétlést idevágónak tartok.

Vázlatosan a rendszerek, rendszerjellemzők.

Figyelem ez egy ismételt fejezetrész.

Azzal, hogy felsorolom vázlatosan rendszerjellemzőket még nem értjük meg a rendszereket. Legalábbis a hétköznapi jelenségeket, folyamatokat nem.  A művészetek az irodalom, a film, stb. képes arra, hogy visszaadja azt az életérzést, hangulatot, jellemző történést, jellemző szituációt, jellemző viselkedést, ami a rendszerre jellemző. Ez a megértés egyik végpontja. A másik viszont azon ismeret, amely pl. ebben fejezetrészben szerepel.  Azt gondolom, hogy két végpont és persze köztes rész ismerete vezet el a rendszer teljes megismeréséhez.

A lényeges tényezők és az egyszerű pontozás.

1. pontozás. Állam, mint nagyközösségi megoldások, a népnek szolgáló állam. Állam, mint az uralkodó osztálynak szolgáló állam. A kettő aránya jellemzően az uralkodó osztályt szolgálja, akkor  1-es rossz, 10-es kiváló, ha szinte csak a népnek szolgál az állam.

2. pontozás. Az állam, mint a központi hatalom aránya a kisközösségekhez, magánélethez, magángazdasághoz, stb. 1-es csekély, 10-es hatalmas. A közepes a kiváló, amennyiben az állam népet szolgáló. Ha uralkodó osztályt szolgáló, akkor a közepesnél valamivel kisebb, a viszonylag jó. (Pl. a korrupció is az uralkodó osztályt szolgáló állam eleme.) A csekély és a hatalmas mindenképpen rossz. 

3. pontozás. A magángazdaság magántulajdon szerkezete. Erősen hierarchikus, centralizált, nagyurak, nagy-uradalmak, nagytőke dominancia, akkor 1.-es rossz, 10-es, kiváló, ha kis és középvállalkozásokra alapuló.

4. pontozás. Az összevont (államon belüli és kívüli, gazdasági és politikai) kiváltságos réteg nagysága és kiváltságai. Kicsi és erősen kiváltságos, akkor 1-es, rossz, 10-es kiváló, ha szinte nincs kiváltságos réteg. 

5. pontozás. Az előzővel általában fordítottan arányos az elnyomott réteg nagysága és elnyomottsága. Nagy és elnyomott, akkor 1-es rossz, 10-es kiváló, ha szinte nincs elnyomott réteg.

6. pontozás. Az emberek hasznos munka alapján való, ill. a társadalmi hasznosság, károsság (mellesleg önhiba, önérdem) szerinti igazságos, arányos megítélése. Nem a fentiek alapján történik, akkor 1-es rossz, 10-es kiváló, ha gyakorlatilag is a fentiek alapján történik.

Ebben tulajdonképpen benne van a pénzügyi, gazdasági spekulációt, machinációt megengedés tényezője, mivel ez hasznos munka nélkül szerzett jövedelmet jelent.  

7. pontozás. Az átlagos kisembernek, polgárnak szegény embernek, mekkora lehetősége van közügyek alakításában (közvetlen demokrácia).  Csekély, szinte nincs, akkor 1-es  rossz, 10-es kiváló, ha jelentős az érdemi beleszólás.

A rendszereket (ősközösségi, rabszolgatartó, feudális, klasszikus kapitalizmus, jelenlegi államkapitalizmus, brezsnyevi szocializmus, jelenlegi kínai szocializmus, a jövő fejlettebb rendszere.) a fenti jellemzők alapján kell pontozni és összevetni. Így jön ki a rendszerek egyszerű jellemzése. Természetesen így a rendszerek közötti különbség is kijön.

Nemcsak arról van szó, hogy pontszámok fokozatosan, rendszerenként változnak. De például a klasszikus kapitalizmusban a népnek szolgáló állam, jelentősen kisebb (az uralkodó osztályt szolgáló állam kevéssel nagyobb), mint az államkapitalizmusban. Vagyis az állam két ponton is változott, legalábbis kezdetben rendszerváltáskor. Nőtt magángazdasággal (kevésbé a civilszférával, magánélettel) szemben, és jelentősen nőt a népnek szolgáló jellege. A jelenlegi kínai szocializmusban a magángazdaság aránya miatt kisebb az állam, mint brezsnyevi szocializmusban. Persze vannak más különbségek is. A kínai szocializmus az államkapitalizmustól viszont abban tér el, hogy kis és középvállalkozás dominanciájú (nem nagytőke dominanciájú) ez egyben csökkenti a kiváltságos réteget, de az egypártrendszer miatt összességében mégis kicsi és nagy kiváltságú, a kiváltságos réteg. Az egypártrendszer miatt a közvetlen demokráciája is gyengébb, mint pl. államkapitalizmusé. Lehetne folytatni az ilyen jellegű összevetéseket. Tehát nemcsak pontszámok, hanem az ilyen összevetések kirajzolnak egy-egy külön rendszert.  Persze az ilyen összevetéseket én itt nem folytatom és nem is pontozok.

Az érdekesség miatt érdemes elgondolkodni, hogy e jellemzők alapján vajon milyen lehet az ideális kommunizmus. Az állam abban aránytalanul hatalmas lenne, és az is biztos, hogy rossz pontot kapna, a 6. pontozásban, hiszen az egyenlőség nem arányos megítélés. Viszont az állam népet szolgáló állam lenne, amely pl. nem teljesen mondható el a brezsnyevi szocializmusról, de más jelenlegi korábbi rendszerekről sem.  És az is igaz, hogy nem lennének kiváltságos és elnyomott rétegek.

A rendszerek egyszerű jellemzése elsősorban arra jó, hogy igazolja az elméletet, hogy vannak különböző rendszerek, és ezek gyorsan hogyan választhatók szét.

Valójában a 70 gyakorlati rendszertényező és a sok-sok elméleti rendszertényező alapján történhet a megkülönböztetés. Illetve a megértés szélén azok a kisebb-nagyobb jelenségek, folyamatok, hangulatok, konkrét történések vannak, amelyek jellemzők a rendszerre.

Az ismétlés után jöjjön az „új” elmélkedés ugyanerről a témáról.

A C/20-as ábra szempontjából itt a rendszer szellemiségének rétegéről van szó. De a rendszer szellemisége vezérli a cselekvést, a gyakorlati megvalósulást.

Kezdjük az alulról. A rendszerek, szétválasztásának van egy másik alapvető logikája, mégpedig az hogy rendszerek nem egyenletesen, hanem hullámlépcsőkben fejlődnek. Ha egyenletes lenne a fejlődés, akkor még nehezebb lenne megmondani: itt van vége ennek a rendszernek, és innen egy másik rendszer kezdődik. A hullámlépcsős rendszerfejlődés másképpen a rendszerhullámzás tehát azért kirajzolja rendszerek határait. A rendszerhullámok pedig abból erednek, hogy stagnáló szakaszok átmennek válságszakaszokba. Ugyanakkor az ábra a rendszerek átlagát, még inkább a felső fejlett (és egyben stagnáló) szakaszát ábrázolják. Tehát eme ábrából hiányoznak a válságszakaszok, a rendszerhullámzások. Itt is kirajzolódik ugyanaz a fejlődés, hiszen a vagyoni és hatalmi arányosság, igazságosság összesítve csökken, de mégis külön utat jár be a vagyoni és hatalmi arányosság, igazságosság.

Ez a  logika  talán lehetővé  tenné rendszerek szétválasztását, egyenletes fejlődés esetén is. Ugyanakkor ez az „egyszerű” szó is viszonylagos.  Minden egyszerű valamilyen bonyolult folyamat összegzéséből, lényegesítésből ered. Minden egyszerű elemzése bonyolult lehet, ha az részletes elemzés. Megjegyzem itt nem az egyszerűsített rendszerfejlődésről, van szó.

Általában az eszmerendszerek fel akarnak tárni valamilyen egyszerű logikát, amelyek mentén a rendszerek alakulnak. Ezt azonban nem világosan egyértelműen fejezik ki, hanem homályosan, a lényegtől eltérően. Tehát a homályos eszmerendszer (rendszerfilozófia) kétségkívül a legerősebb tényező, de emellett ott van a vezetés gyakorlati politikája és kialakult helyzet logikája, tehát a rendszer logikája több (ugyanakkor egyszerűbb) mint az eszmerendszer.

A két lényeges összefüggésről már sokat beszéltem, de azért itt is meg kell említeni.

A hatalmi, vagyoni arányosság összefügg az igazságossággal, mert ami aránytalan az eleve igazságtalan. (Az aránytalan különbségek: a rangsor, rendben van, de a rangsoron belüli különbségek túl nagyok, ritkábban túl kicsik. Ugyanez társadalmi szempontból: a társadalmi rétegek rangsora nagyjából rendben van, de a köztük levő különbségek túl nagyok. Az igazságtalan különbségek: a különbségek nem túl nagyok, arányosak, de a rangsor nincs rendben. Ugyanez társadalmi szempontból: a rétegek közötti különbség talán rendben lenne, de az egyének csoportok helyzete nem igazságos.) Mindez elméletileg, mert gyakorlatilag a kettő összefügg, átfedi egymást.  Ugyanakkor ez az összefüggés azonos irányú, de nem egyenes arányú. Vagyis lehetséges viszonylag kisebb aránytalanság és emellett nagyobb igazságtalanság. Ilyenkor az aránytalanságból adódó igazságtalansághoz elég tetemes, jelentős plusz igazságtalanság adódik hozzá. Ez mindenhol megtalálható, de leginkább a brezsnyevi szocializmus vagyoni helyzetére volt jellemző. A másik eset, amikor az aránytalanságból eredő igazságtalansághoz nem adódik hozzá jelentős plusz igazságtalanság, sajnos ilyen a történelemben eddig még nem volt. Legfeljebb arról beszélhetünk, hogy az aránytalansághoz nem jelentős, hanem közepes mértékű plusz igazságtalanság adódik hozzá. Az aránytalanságot és az igazságtalanságot mégis összevonva kell számolni, mert mindkettő megakadályozza a hasznosság szerinti elosztást. 

A másik összefüggés hatalom és vagyon közötti összefüggés. Bár az ábra lényege éppen e kettő szétválasztása, de azért ez szétválasztott arány már előzőleg hatott egymásra. A nagy hatalmi különbség növeli a vagyoni különbséget, nagy vagyoni különbség növeli a hatalmi különbséget. Pl. ezért mert akinek nagy vagyona van, az könnyebben jut hatalomhoz és fordítva is igaz. Egyszerűbben: a hatalomhoz vagyon kell, a vagyonhoz hatalom kell.

Az ábra lényege a vastag csíkok helyzete, melyek azt fejezik ki, hogy az adott rendszerben mennyire arányos és igazságos a valós vagyoni helyzet ill. valós hatalmi helyzet. A valós helyzet azonban már tartalmazza a hatalom és vagyon egymásra hatását és összesítve az aránytalanságot és az igazságtalanságot. Másképpen fogalmazva: az adott rendszerben mennyire valósul meg az, hogy az emberek hasznos tevékenységük, tudásuk stb. szerint részesülnek a vagyonból ill. a hatalomból.

Ki kell térni még az abszolút és a viszonylagos különbségekre.

Célszerűbb ezt egy egyszerű példával megvilágítani. Tételezzük fel, hogy egy egymillió emberből álló közösségben a következő arányok vannak. A legszegényebbnek negyed házuk (egy szobájuk van), a leggazdagabbnak 100 db (négyszobás) házuk van. ( A ház itt egy jelképes vagyont fejez ki.)  A társadalmi vagyoni különbség ebben az esetben 400-szoros. A fejlődéssel, a helyzet egy idő után így alakul. A legszegényebbnek 1db egész (négy szobás) háza lesz, a leggazdagabbnak 200 db (négyszobás) háza lesz. A különbség most már csak 200-szoros. Ellenben az első esetben a leggazdagabb és a legszegényebb közötti ember közötti abszolút különbség 99,75 db ház, a második esetben a különbség 199 db ház. Tehát ha nő vagyoni tömeg, akkor a viszonylagos különbség csökkenése mellett, növekedhet az abszolút különbség. Ugyanez igaz hatalomra. Történelmileg ez a folyamat is lejátszódik. A pontozott vonalak jelzik az abszolút különbségeket. Melyik a fontosabb? Nagyon egyszerűen: a viszonylagos különbségek arányosságát, igazságosságát javítja, vagy lerontja az abszolút különbségek arányossága, igazságtalansága.

Valójában az egyszerű logika lényege a következő. A rendszer mire koncentrál erősebben: a vagyoni arányosságra, igazságosságra, vagy a hatalmi arányosságra, igazságosságra.

Egy általános igazság. Az embereket (az emberek egy részét, csoportját) viszonylag gyorsan le lehet győzni, sőt meg lehet őket ölni. A szellemiségeket azonban nem lehet megölni, megszüntetni. A szellemiségeket időlegesen el lehet fojtani, lappangóvá lehet tenni, de nem lehet megölni. A szellemiségek (mint a jó és rossz baktériumok) már nem ott és azokban vannak ahol hisszük őket, és csak a kiteljesedésre, szaporodásra várnak. A rossz szellemiségeket csak egy állandó mentális, szellemi  higiéniával lehet korlátozni.

Visszatérve, az ábrából kiderül, hogy a feudalizmusig ez kettő nagyjából paritásban volt.

A klasszikus kapitalizmusban tapasztalható egy nagyobb arányeltolódás. A vagyoni különbségek szinte maradtak, a hatalmi különbségek csökkentek. A hatalmi különbség csökkenése szinte azonos demokratizálódással. Az alapvető világnézetből (alapvető emberi, polgári jogok), valamint az új uralkodó osztály érdekeiből és abból eredő gyakorlati politikájából meg lehet magyarázni ezt az alakulást. Az új uralkodó osztály a feltörekvő közép és nagypolgárságnak nem volt problémája a vagyoni különbségekkel, de annál több volt hatalmi különbségekkel. Az alapvető emberi, polgári jogok homályosak, nem mondják ki a lényeget. De azért is homályosak mert túl általánosak, nem tartalmaznak konkrétumokat. (A tiszta világnézet, főelv,  arról szól, hogy pontosan megmondja: ekkora, pl. 600-szoros vagyoni, és  350-szeres hatalmi különbségek lehetnek.)  A másik baj, hogy már az alapvető emberi, polgári jogok is elsősorban a hatalmi, politikai jogokra koncentráltak. Az alapvető emberi jogok kétségkívül erősen érintik az arányos igazságos hatalmi különbségeket (ezeket a politikai jogok érintik), az arányos igazságos vagyoni különbségeket (ezeket a szociális jogok érintik), de nincs telitalálat.

Az alapvető emberi jogok a homályosságuk, általánosságuk, hiányosságuk okán nem a céltábla közepét, tízes körét találják el, hanem a hatos, illetve a hármas körét. A politikai jogok a hatos kört, a szociális jogok a hármas kör. Másképpen: a felszíni megjelenés, az emberek számára egyértelműen csak részben tartalmazza a háttérigazságot.

A lényeg viszont az, hogy a rendszer egyszerű logikája ez lett: viszonylag nagy, maradó vagyoni különbségek, és viszonylag kisebb csökkenő hatalmi különbségek. Mit jelent ez az egyszerű logika. Egy viszonylag erősebb demokratizálódást, magasabb színvonalú (demokratikusabb) döntéshozó mechanizmust. Magasabb színvonalú jogot, jogrendszert. Egy viszonylag gyenge, kisebb államot. Az állam két okból változott így. Egyfelől a hatalmi különbség csökkenésből ered, másrészt magángazdasággal szemben szükségszerűen csökken az állam.  Mindez a hatalmi különbségek csökkenéséből ered. Mi ered a magmaradó nagy vagyoni különbségekből.  Egy viszonylag alacsonyabb színvonalú (alig változó) szociális rendszer. Egy pénzügyi spekulációt megengedő, tehát alacsony színvonalú pénzügyi rendszer. Egy erős, jelentős nagy magángazdaságot. A magángazdasággal szemben van az állam. Mindez a megmaradó, viszonylag nagyobb vagyoni különbségekből eredt. A magánszféra, a civilszféra a kultúra pedig ekkor még nem sérült.

Majd később jött az államkapitalizmus. Lényegében az államkapitalizmusban ugyanez zajlott le, csak egy fejlettebb szinten. A viszonyított kiindulás nem a feudalizmus, hanem a klasszikus kapitalizmus volt. Két különbséget kell kiemelni. Az államkapitalizmusban az állam jelentősen szolgáltatóbb, gondoskodóbb lett, ami jelentősen csökkentette volna a vagyoni különbségeket. A viszonylagos vagyoni különbségek azért nem csökkentek, mert a rendszer még inkább megengedte, generálta a pénzügyi gazdasági spekulációt. A másik különbség hogy itt a magángazdaság további növekedése, már az állam, és a  civilszféra rovására történt. Ez is behatárolta, csökkentette a szolgáltató gondoskodó államot. A szociális rendszer színvonala nem nőtt jelentősen. Ez az előzőkből következik. A nagy vagyoni különbségeket valamelyik réteg rovására ki kell alakítani. Ez a réteg az átlagos és szegény réteg, de főleg a kettő közötti réteg. Egyszerűen fogalmazva: az állam szolgáltató, gondoskodó jellegéből adódó fejlődést, arányos igazságos vagyoni különbségeket, kompenzálta, csökkentette a spekulációs, tisztességtelen magángazdaság. A magángazdaságba beleértve a pénzügyi rendszert.  Ezek mellett azonban tovább nőtt a demokratikus szint, a jog jogrendszer színvonala stb. Ugyanakkor az államkapitalizmus egyik hibája és számos ellentmondás oka, hogy az arányos és igazságos vagyoni különbségekre való törekvés sokkal kevésbé van jelen, mint az igazságos és arányos hatalmi különbségekre való törekvés.

Azt látni kell, hogy elsősorban a törekvés határozza meg a rendszert és csak másodsorban a valóságos helyzet. Hiszen egy új törvényben, egy intézkedésben a törekvés jelenik meg. A törekvés pedig az alapvető  rejtett világnézeti főelvből ered.  De ez is kettébontódik: a vagyoni különbségre, vonatkozó főelvre, és a hatalmi különbségre, vonatkozó főelvre.

(Persze a hatalom, a hatalomra való törekvés, és a vagyon, a vagyonra való törekvés csak korlátoltan bontható szét. Ez a fejezet éppen arról szól, hogy két hierarchia nemcsak a törekvésben (a céloknál), de következménybe is összefügg. Vagyis a két hierarchia összesítése adja ki a rendszer jóságát. A két hierarchia kényszeríttet különbsége, pedig inkább lerontó tényező. A gímszalaggal összekötött tényezők modellje ide is érvényes. Kényszerűen szét lehet húzni a tényezőket, de csak egy állapotig. A kényszerűen széthúzott tényezők, ha megszűnik a kényszer, közelítenek egymáshoz. Ha csak az egyik tényezőt változtatjuk, meg akkor történik egy kényszerű széthúzás, és egyben a másik tényező elmozdul az elmozdított tényező felé.  )   

A két rendszer között jött a marxizmus, mint eszmerendszer. A rendszerek szempontjából viszont egy rendszerelágazásról beszélhetünk. Történelmileg arról van szó, hogy a klasszikus kapitalizmusból három új rendszer alakulhatott ki, és három új rendszer haladhatott párhuzamosan. Gyakorlatilag azonban nem egészen ez történt. Történelmi távlatokban ez történt: a klasszikus kapitalizmusból két rendszer alakult ki, és futott párhuzamosan, az államkapitalizmus és brezsnyevi szocializmus. (Igaz hogy mindkettő kialakulásban de főleg brezsnyevi szocializmus kialakulásban zavaró tényező volt a klasszikus kapitalizmus válsága, az európai nagy válságszakasz (1915-1945). Majd ezután megszűnt a berzsnyevi szocializmus és (helyette) kialakult a jelenlegi kínai szocializmus. Jelenleg tehát ez a két rendszer fut egymással párhuzamosan, ha a keverék rendszereket nem számítjuk.

A kínai szocializmus nem keverék rendszer, hanem ötvözött rendszer. Az ötvöződés az, amikor két dolog keverékéből egy részben új harmadik dolog jön létre.) A kialakulásokról még sokat lehetne elmélkedni. Pl., meg lehetne jegyezni, hogy bizonyos szempontból sokkal logikusabb lett volna, ha a rögtőn a kínai szocializmus alakul ki. Ha így nézzük, akkor persze a jelenlegi kínai szocializmus nem ötvözött rendszer, hanem egy olyan koherens folytatás, amely furcsa módón  jóval később alakult ki.  Ugyanakkor más szempontból nézve az események konkrét sorát tekintve ( marxizmus, sztálinizmus, nagy válság, stb.)  teljesen érthető, hogy a brezsnyevi szocializmus jött előbb létre.

A brezsnyevi szocializmust, bár gyakorlatilag megszűnt, mégis érdemes elemezni. Egyrészt azért, mert ezzel tisztábban láthatjuk a rendszerek alapvető logikáját. Másrészt azért, hogy a jövő társadalomtudósainak megmutasson néhány alapvető hibát.

A brezsnyevi szocializmus alapvető logikája: kisebb arányosabb (de kevésbé igazságosabb) vagyoni különbségek, viszonylag nagyobb, igazságtalanabb hatalmi különbségekre való törekvés. Másképpen az arányos vagyoni különbségekre való koncentrálás, az arányos hatalmi különbségek elbagatellizálása. A törekvések és ebből erdő rendszerlogika szinte ellentétes az államkapitalista rendszerlogikával. Annyiban azonban azonos hogy mindkettő ebből a főelvből indul ki: csökkenjen az aránytalanság, igazságtalanság csak azért módjával. Nekünk a társadalom vezetőinek azért maradjon elég hatalmunk, vagyonunk, legalábbis összevontan maradjon elég.

Ebben is azonosak voltak.  A vezetések felfogása: én utálom a klasszikus kapitalizmust és az államkapitalizmust, (a váltással egyébként is ráfaraghatok) mást akarok tenni. Én utálom a szocializmust, kommunizmust (a váltással egyébként is ráfaraghatok) mást akarok tenni.

Ez a felfogás, azonban a brezsnyevi szocialista vezetés részéről megváltozott: miért is ne lehetne egy államkapitalista rendszerváltás, lehet, hogy jobban járok. 

A kiindulópont a megint rejtett főelv, homályos lényegtől eltérő megjelenése, ebben az esetben a marxizmus.

A marxizmus amennyire én ismerem, abból indult ki, hogy kinek a kezében vannak a termelőeszközök. A marxizmus arra törekedet, hogy találjon egy gyakorlatilag is alkalmazható csodaszert. Látszólag meg is találták: adjuk a termelőeszközöket a nép tulajdonába, és akkor minden megváltozik. És ezen logika mentén működött a rendszer. Kétségtelenül jó helyen kapizsgáltak, mert akinek a kezében vannak a termelőeszközök annak a kezében, van a hatalom, hatalmi elosztás, és vagyon,  a vagyoni elosztás.   Ugyanakkor nem mondták ki a lényeget: ez pedig igazságos és arányos hatalmi és vagyoni különbség: az igazságos hatalmi különbségből pedig következik a közvetlen a közvetlen demokrácia, amikor a nép hatalma nő, a választott képviselők, a vezetők hatalma pedig ezzel szemben csökken. Tehát nem a lényegre koncentráló logika volt ez. Ráadásul, egy sereg ellentmondás is volt ebben a logikában. Mert nemcsak az birtokolja hatalmat és vagyont, aki annak a tulajdonosa, hanem az is, aki azzal rendelkezik, vagyis adott esetben a vezetés. Ugyanakkor a megvalósíthatatlan egyenlőség elvét is bekeverték, ami így szólt: mindenki tudása szerint (lehetőleg egyenlően) dolgozzon és szükséglete szerint (lehetőleg egyenlően) fogyasszon. (Majd kialakul a szocialista embertípus.) A marxizmus ráadásul egyértelműen szembe akart helyezkedni a klasszikus kapitalizmussal, ami részben érthető, részben butaság. A marxizmus tehát érintette az arányos, igazságos vagyoni és hatalmi különbségek céltábláját de messze volt a telitalálattól, főleg ami hatalmi különbségeket illeti.

A marxizmusból a vezetés érdekéből kialakuló brezsnyevi szocializmus alapvető logikája tehát ez lett: kis vagyoni különbségek, nagy hatalmi különbségek. A nagy hatalmi különbségekre való törekvés következménye: alacsony demokratikus szint, viszonylag gyengébb jog, jogrendszer. Erős állam, egyrészt hatalom ezt indokolja. Másrészt a gyenge magángazdaság is ezt indokolja. Két okból törekedtek a gyenge magángazdaságra. Egyfelől az erős állam gyenge magángazdaságot jelent. Másrészt a spekulációt és a tisztességtelenséget azonosították a nagy vagyoni különbségekkel, és ebben igazuk is volt. Abban tévedtek, hogy a magángazdaság, a versenygazdaság szükségszerűen igen jelentősen spekulatív és tisztességtelen. Tévedtek, mert a spekulációt, tisztességtelenséget le lehet csökkenteni egy olyan szintre, amikor versenygazdaság, piacgazdaság előnyei meghaladják a hátrányokat. (Itt jegyzem meg, hogy az is tévedés, az államkapitalizmusra jellemző tévedés, hogy az állam szükségszerűen rossz hatékonyságú, korrupt.) Mivel alacsony vagyoni különbségre törekedtek ezért (ezért is) alakítottak ki gyenge, jelentéktelen magángazdaságot.

A pénzügyi rendszer viszont mentes volt a spekulációtól, ami jó, bár a verseny hiánya ide is kihat.  Továbbá az alacsony vagyoni különbségekre való törekvés miatt egy viszonylag jó szociális rendszer alakult ki. A szolgáltató, gondoskodó állam egyfelől erősödött (jó irányba haladt ezt azonban lerontotta, hogy a túl nagy hatalmi különbségek, a gyenge demokrácia jelen volt az államban.  A civilszféra és magánszféra aránya, önállósága itt nem magángazdaság, hanem fokozottan a nagy állam miatt sérült.

A jelenlegi kínai szocializmusról nem sokat tudok, de reményeim szerint a két rendszer ötvöződéséről (nem keverékéről) van szó.  Különálló rendszer amennyiben a vagyoni és hatalmi különbségekre való törekvés, vagyis a rendszerlogikája eltér az államkapitalizmus és brezsnyevi szocializmus rendszerek logikájától. Ezek szerint az alrendszerek színvonala is kettő között van.

A jövő fejlettebb rendszerének alapvető egyszerű logikája. Először is ez már remélhetőleg nem lesz rejtett.  Minden eddiginél kisebb arányosabb hatalmi különbségek és brezsnyevi szocializmussal közel azonos arányú, de sokkal igazságosabb vagyoni különbségek illetve ezekre való törekvés lesz az egyszerű logika. Miért is?

Tulajdonképpen azt kell látni, hogy az ábrából az derül ki, hogy az újabb rendszerek (államkapitalizmus, brezsnyevi szocializmus, és jelenlegi kínai szocializmus) között messze nincs tökéletesek. De ezek a rendszerek még így is fejlettebbek, mint a múlt rendszerei. Nem lehet tökéletes az a rendszer amelyiknek nincs paritásban a vagyoni és hatalmi különbségek aránya és igazságossága. Pontosabban azokra való törekvés. Tehát az államkapitalizmus és berezsnyevi szocializmus kiesik.

Egy másik okoskodás. Induljunk ki abból, hogy az a legfejlettebb rendszer, amelyik minden vonatkozásban a legtávolabb áll a rabszolgatartó rendszertől. Nincs olyan rendszer, amelyik mindkét vonatkozásban (vagyoni, és hatalmi különbségek) egyaránt a legtávolabb áll a rabszolgatartó rendszertől.  Ha pedig nincs ilyen, akkor eddig és jelenleg nincs is, un. legfejlettebb rendszer.  A jövő fejlettebb (legfejlettebb) rendszer tehát az lesz, amelyik mindkét vonatkozásba és közel paritásban a legtávolabb áll a rabszolgatartó rendszertől. Persze mivel abszolút egyenlőség nem lehet, ez a távolodás, az egyenlőséghez való közeledés, csak bizonyos határig lehetséges. Vagyis az arányos és igazságos vagyoni, hatalmi különbségeknek van egy optimális határa.

Felvázolnám az alapvető folyamatot. Valahogy kialakul a rendszerek alapvető rejtett logikája. Ennek két része van. Az arányos, igazságos vagyoni különbségek fokozatai ill. az, hogy melyik fokozatra törekednek elsősorban a vezetők, de másodsorban általában az emberek.  Az arányos igazságos hatalmi különbségek fokozatai. Ill. az, hogy melyik fokozatra törekednek elsősorban a vezetők, de másodsorban általában az emberek. A két törekvés határozza meg a törvények, intézkedések tartalmát, színvonalát, az irányadó elveket, a rendszertényezők kezelését. Ezek pedig maghatározzák az egyes rendszertényezők és alrendszerek színvonalát. Az alrendszerek összesítéséből pedig kialakul az egész rendszer színvonala.

A folyamat első része hiányzik: hogyan alakul ki az egyszerű háttérlogika. A fontosabb tényezők: a legfőbb rejtett világnézet. A nyíltan hangoztatott, deklarált alapvető homályos világnézet (pl. alapvető emberi jogok, marxizmus stb.). Egyéb alapvető felfogások. Az új vezetés érdeke és ebből következő politikája. A meglevő helyzet, a már kialakult különbségek visszahatása. A múlt tendenciái. Tehát ezek alakítják az egyszerű háttérlogikát.

Nézzük az alábbi felsorolásokat, ill. fejlődéseket.

Törzsek, országok (nemzetek) birodalmak, gyarmatbirodalmak, befolyásolt országok, országok (nemzetek), kisebb országok, nemzetek és demokratikus önkéntes szövetségek. 

Törzsfőnök, császár, király, csak reprezentáló király, parlament, választott elit vezetők.

Császár kihelyezett helytartók, katonaság papság. Király, részben független hűbérurak, katonaság papság, hivatalnokság, állam, népnek szolgáltató, gondoskodó állam.

Parlament mellett független nemzeti intézmények, független bíróság és ritkán népszavazások.  

Törzsi háborúk, de nincsenek rabszolgák, vannak rabszolgák, jobbágyok bérmunkások, majd jogokkal rendelkező dolgozók.

Gyenge katonaság papság, erős katonaság papság, erős katonaság és rendőrség és papság, gyengébb katonaság, rendőrség és papság, erős hivatalnokság. Gyenge papság, erős hivatalnokság, és pártmédia, pártideológusok.

Vallásállam (államvallás), emberi törvények alkotmányos, törvényi állam, jogállam.

Az állam nem szolgáltat, az adók csak a király, az urak kiadásait,  a katonaságot, a papságot tartják el. A megjelenik a közoktatás, köztájékoztatás, közegészségügy, stb. Az adók nagyobb része közoktatásra, közegészségügyre és számos közellátásra, közszolgálatra megy el.

A szegényeken, a betegeken nem segítenek, a betegeken, részben segítenek, a betegeknek a maximális ellátás jár, a szegényeken segítenek. Sokasodnak azon csoportok, melyeket rászorultaknak nyilvánítanak és segítség mértéke nő.

Kézi vezérlés, törvények, csak törvény, vezetésre vonatkozó törvények, legfelső törvények, alkotmány. 

Érdemes folytatni a felsorolásokat – a várható tendencia irányába.

Ezek egy-egy rendszer jellemzői. Ugyanakkor nyilvánvalóan összefüggésben vannak a vagyoni hatalmi hierarchiával.

A rendszerek nemzetközisége, a rendszerek öntartása.

Megint megjegyzem, hogy a hullámlépcsős fejlődés ebben az elmélkedésben el van felejtve. Valójában ezt az elmélkedést és hullámlépcsős fejlődésről szóló elmélkedést össze kell illeszteni, ami nem nehéz, mert ott van a sokat emlegetett közös tényező: a folyamatos egyenletes, de viszonylag dinamikus fejlődés.

A rendszerek rengeteg rendszertényezője (alkatrésze) visszahúzza a kilógó rendszertényezőt.

 Kétségkívül van egy ilyen jelenség, de nézzük ennek pontosabb elemzését. A következő fejezetből kiderül, hogy rendszernek kb. 70 gyakorlati rendszertényezője, van, és ha az államkapitalista rendszert mondjuk 70%-osnak ítéljük meg, akkor egy rendszertényező, átlagosan 1%-ban járul hozzá a rendszer egészének színvonalához.

A modell (egy másik fejezetben már vázoltam) az, hogy a rendszertényezőket összeköti egy gumiszalag. A tényezőket, vagyis a gumiszalagot erőltetetten szét lehet húzni, de ez feszültség, erőfeszítés és lerontó tényező. Ha egyszerre mozdítjuk el őket, akkor nem feszül meg a gumiszalag. Csak bizonyos mértékig lehet a tényezőket széthúzni. A széthúzott tényezők közelíteni akarnak egymáshoz.

Szerintem a következő felsorolás igaz. Egy rendszertényező (önmagában) kismértékű változtatása közepes valószínűséggel lehetséges (sikeres). Több összefüggő rendszertényező, közel egyidejű kismértékű változtatása nagy valószínűséggel lehetséges. Egy rendszertényező közepes mértékű, vagy nagymértékű változtatása kis valószínűséggel lehetséges. (Minél nagyobb a változtatás annál kisebb valószínűség.) Több összefüggő rendszertényező, közel egyidejű, közepes mértékű, vagy nagymértékű változtatása közepes valószínűséggel lehetséges.

Kétségtelenül a tényezőket egyszerre könnyebb megváltoztatni, elfordítani.

De az is kétségtelen, hogy az egyidejű változtatásnak azért vannak korlátai. egyrészt van a sorrend kényszerűsége. Pontosabban van az aktuális fontosság kényszerűsége ill. az aktuális lemaradás, rosszaság kényszerűsége. Másrészt a jelen vonatkozásában behatárolt az idő, az energia.    

Szerintem kb. 2-6 rendszertényező közel egyidejű kismértékű változtatása lehetséges a legnagyobb valószínűséggel, sikerességgel.

Ez az egész a folyamatos, kilépéses, egyenletes változtatás jóságáról szól.

Nézzük ezt az okoskodást. Ha rendszernek van öntartó képessége, akkor ebből az következik, hogy csak valami radikális áttöréssel, gyors átfogó nagy változtatással lehet a rendszert megváltoztatni. Bizonyos mértékben, bizonyos helyzetben ez igaz, de nem semmisíti meg a folyamatos, egyenletes fejlődés elvét. Kérdés, hogy egy ország egy nemzet hol tart az adott rendszeren belül. Ha rendszer felső szintjén van, akkor elvileg szép lassan átmehet egy fejlettebb rendszerbe. Persze más a helyzet, ha a rendszer középső vagy alsó szintjén van. Ilyenkor persze radikális változásra van szükség, ha egy fejletettebb rendszerbe akar lépni. Ez a nagy, átfogó, radikális lépés azonban kevesebb valószínűséggel, sikerrel jöhet létre. A sztálinizmus kialakulásnak egyik oka a nagy, átfogó radikális változás. Persze, ha valaki elhanyagolja fejlődést, akkor az kvázi rákényszerül egy nagyobb, radikálisabb változtatásra. Viszont aki folyamatosan, egyenletesen fejlődik, az nem hanyagolja el fejlődést.

Viszont ez is igaz: egy-két rendszer felső részén levő (haladó) kisebb országnak csak kis közepes valószínűsége hogy átlépjen egy fejletettebb rendszerbe. Minél többen vannak a rendszer felső szélén annál könnyebben, léphetnek át egyesek majd sokak a fejletettebb rendszerbe. Vagyis rendszerfejlődés mégsem lehet teljesen folyamatos egyenletes, van némi fluktuáció. Pontosabban a rendszerek között mégis van egy határ, amin egy fokkal nehezebb áthaladni, mint rendszeren belül haladni. A rendszerváltozatok között is van egy határ csak ezen egy fokkal könnyebb áthaladni, mint a rendszerek közötti határon. A rendszerek közötti határon azok haladhatnak át folyamatosan egyenletesen, akik a rendszer felső szintén vannak. Azt gondolom, hogy a rendszerhatár átlépésének a fő feltétele az hogy sokan többen legyenek a rendszer felső szintjén. (Ide pedig folyamatos, egyenletes fejlődéssel lehet eljutni, a legbiztosabban.) Másodlagos probléma, az hogy az áthaladó, egyenletes fejlődéssel halad át a rendszerhatáron, vagy pedig nagyobb radikálisabb lépéssel halad át. Szerintem mindkettő lehetséges. A rendszerváltás átlépése megenged egy fokkal radikálisabb változtatást, főleg akkor, ha az átlépő a határtól kissé távolabb van, de a három fokkal nagyobb radikálisabb ugrás már ebben az esetben is káros.

Mikor, hogyan lehetséges a háromlépcsős, három kisebb ugrásos változtatás. (Nevezhetjük ezt fokozott fejlődésnek. ) A lemaradó ország két kisebb ugrással eljut a rendszer felső szintjére, és harmadikkal átugrik a fejletettebb rendszerbe. Ha folyamatos egyenletes a fejlődés, akkor erre nincs szükség.

A rendszereknek, rendszerek öntartása nemzetközi vonatkozásban.

A rendszerlogikák nemzetközi terjedésűek. Vannak dolgok, amik könnyen átlépik az országhatárokat, ezeket nevezem nemzetközi terjedésűnek, vagy egyszerűen nemzetközinek.

Kétségtelen hogy természetes globalizálódással minden sokkal inkább nemzetközi terjedésű lesz. Mégis van viszonylagosság.  Az alapvető vallások világnézetek nemzetőziek.  Továbbá vannak nemzetközi rendszerek. Pl. a pénzügyi rendszer nemzetközi, és ennek logikáját meghatározza az államkapitalista rendszer alapvető logikája.

Az államkapitalista rendszer a meghatározó rendszer.  Ráadásul még nemzetközi szövetségek is vannak. Ezek minden országot befolyásolnak a legfejlettebb országokat is. A felsoroltak meghatározzák és összetartják a rendszert. Ezért is nehéz a rendszerből kilépni, rendszert váltani. A rendszer felső szintjén ott van egy-két fejlett kis ország, de ezek sem tudnak a rendszerből kilépni. A rendszer közepe átlaga, maghatározó nagyhatalmak (USA) visszahúzza ezeket az országokat. Ráadásul nagyhatalmak gazdasági politikai nyomást is alkalmaznak. Ha rendszer közepe átlaga elmegy a felső szintre, és ha gazdasági, politikai nyomás csökken, akkor léphetnek ki egyesek, majd egyre többen a rendszerből.

Látszólag a fejlett kis országok (Svájc, Norvégia, Svédország Finnország Dánia, Hollandia, stb.) már a jövő fejlettebb rendszerében vannak. Ha ott vannak, akkor kétségbe vonható mindaz, amit eddig elmondtam. Kétségbe vonható, mert akkor nincsenek rendszerhatárok, nincsenek rendszerek, csak szabadon úszkálnak nemzetek bárkái. Ha ezek az országok már a jövő fejlettebb rendszerében vannak, akkor a jövő fejlettebb rendszere az államkapitalizmus, ill. annak egy fejlett rendszerváltozata, és így az egész okoskodásom zagyvasággá válik.    Szerintem a rendszer felső szintjén vannak, de nem léptek át a jövő fejlettebb rendszerébe.

Szerintem, arról van szó, hogy ezek az országok a rendszer alapvető logikáját, főleg az aránytalan, igazságtalan vagyoni különbséget az országhatáron kívülre tolták. Vagyis lehet, hogy az országon belül rendben van, arányosak, igazságosak a vagyoni különbségek, de a világot azért rejtetten kizsákmányolják, vagyis a világ vonatkozásában fokozzák az aránytalan, igazságtalan vagyoni különbségeket. Ezt pl. nagytőkén (banki nagytőke, multinacionális cégek, stb.) keresztül teszik. Vagyis ezen országok egyes tagjai és így ezen országok is aránytalan és igazságtalan jövedelmet szereznek külföldről. Egy másik megközelítés. Ezen országok a világ természeti erőforrásaiból többet vesznek ki, mint amennyit oda betesznek. Mert rendben van, hogy saját országukban rendben van a természetvédelem. De, hogy áll ennek a nemzetközi mérlege.  Szerintem a jelen helyzetben, amikor a világ természeti erőforrásai apadnak, mindenki kárt okoz, akinek a fogyasztása sokkal nagyobb, mint az átlagos fogyasztás, függetlenül attól, hogy az megérdemelt, vagy sem.

Nézzünk azonban egy másik szempontot.  Az kijelenthető, hogy a világban megjelentek új, igen jelentős problémák, úgy, mint természetpusztítás, mint a tömegpusztító fegyverek terjedés, a szegényvilág leszakadása, és bővülése és mindezek hatása. De az is nagy probléma hogy fejlett világ sem halad éppen a legjobb irányba. Mondjuk úgy, hogy egyfelől baj van az iránnyal, de baj van fejlődés intenzitásával, igaz ez a kettő összefügg. Fel kell tenni a kérdést ezek fejlett kis országok, az említett új világproblémákat gátolják (pozitív irányban hatnak rá), vagy nem gátolják (nem tesznek semmit), vagy éppen hozzájárulnak. Szerintem összességében, nem gátolják, sőt inkább, ha kis mértékben is, de hozzájárulnak. A jövő fejlettebb rendszerébe tartozó országok egyik maghatározó jellemzője viszont az lesz, hogy ha minimálisan is, de az új világproblémákat gátolják, azokra pozitívan hatnak. A jövő fejlettebb rendszerébe tartozó ország pl. az arányos, igazságos vagyoni különbségek logikája alapján azt mondaná, tenné: csökkentem a hatalmas különbséget azzal, hogy fogyasztásom egy részéről lemondok és a munkám, a technológiám, a pénzem egy részét (akár 10%-át is) átengedem a szegény, de arra érdemes országoknak. Ettől még a fejlett országok is messze állnak.

 Mindezért még ezen legfejlettebb országok sem tartoznak a jövő fejlettebb rendszerébe, még ezek is az államkapitalista rendszerhez tartoznak.

A fentieket vázolja az ábra baloldali része.

Sok helyre szóló megjegyzés.

A kijelölt szélesebb út, ami azért nem olyan széles (pl. a rendszer, vagy pl. a született gyengébb képességek) kijelöl egy átlagszínvonalat. (A véletlen, a szerencse is a kijelölt szélesebb út része, az embertől, akarattól független tényező, bár látszólag azzal ellentétes. A véletlen szerencse a látszattal ellentétben csak általában 5-10%-ban határozza meg a sorsot.) A kiszorítás, a vagy-vagy elosztás, a rejtett kizsákmányolás miatt is, gyakorlatilag nem járhat mindenki az út jobbik oldalán. Elméletileg viszont járhat. Gyakorlatilag sokaknak az átlagszínvonalon, vagy az alatt „kell” járni.  A jobb, az élen haladó versenyzők hátrébb szorítják a rosszabb versenyzőket. A versenyben nem győzhet mindenki, sőt utolsónak is „kell” lenni. Az akarat nem korlátlan. Mit jelent mindez?

Azt jelenti, hogy másokat ítélj meg a helyzettől függően 5-20%-kal enyhébben. Nem jelenti azt, hogy eltűnik a hiba, a vétség, a bűn, a felelősség, csak azt jelenti: ezek határa egy kevéssel eltolódik. (Aki a szélesebb út átlagán halad az hibázik, aki az alatt halad, az vétkes, aki a rossz szélén halad az bűnös.)

Magadat azonban ne ítéld meg enyhébben. Önmagadat egy kevéssel (5-20%-kal) szigorúbban ítéld meg, mint másokat.

Azt is jelenti, hogy a szélesebb út, az átlagszínvonal javításával is foglalkozni kell (mindenkinek), méghozzá komolyan. Hibás lesz az is, aki a szélesebb út jobbik oldalán halad (bár ezzel emeli az átlagszínvonalat), ha direkt módón (és persze nagyon átgondoltan) nem tesz, (nem tesz eleget) a szélesebb út, az átlagszínvonal javításáért.

Nálunk a vezetők, emberek tudják (törvény nélkül is), hogy mi helyes gondolkodás, viselkedés. Hiába van törvény, ha az emberek nem tudják, akarják – így szól a féligazság.

Remélhetőleg azzal, hogy van megerősítő törvény is, még nem változik meg, a vezetők, emberek helyes gondolkodása, viselkedése. Egyébként pedig nem volt, és lehet, hogy nem lesz ez mindig így, mármint a törvény nélküli helyes gondolkodás, viselkedés. (Mindig jöhet egy őrült, de rafinált vezető, vezetés.) Az egyik a tudatalakítás, a másik rendszeralakítás, mindkettőre szükség van, és a kettő összefügg. És a tudatnak nem kell fejlődnie? És a „hű de rendben van minden” stagnálása nem üthet vissza?  És mi van a fejezetrész elején sorolt megállapításokkal? 

A modern rendszerek középfontos (nem alapvető) egyszerűsített felépítése a pártrendszer (egy párt, több párt) és a piacgazdaság (piacgazdaság, államosított gazdaság).

A címben benne van a mondanivalóm lényege: nem ez az alapvető meghatározó, de kétségkívül nem elhanyagolható problémakör. Bár a gondolkodó kénytelen leegyszerűsíteni, lényegesíteni a dolgokat, de azért létezik a túlzott leegyszerűsítés. Ha nem elemezzük a problémakört, akkor az már túlzott leegyszerűsítés.

Egypártrendszer, és államosított gazdaság - ez a brezsnyevi szocializmus.

Az államosított gazdaság tekintetében sincsenek éles határvonalak. Még berezsnyevi szocializmusban is voltak kisvállalkozók, kistermelők, kiskereskedők. Igaz ezek annyira korlátozottak voltak hogy nem alakulhatott ki igazi piacgazdaság. Ugyanakkor elképzelhető olyan piacgazdaság, amelynek elég sok ágazata az államban van (nehézipar, energia, bankszektor, stb.) és amely nem engedi nagyvállalkozásokat, mégis piacgazdaságként működik. A lényeg az, hogy itt sincs éles határvonal.

Többpártrendszer és piacgazdaság - ez a jelenlegi államkapitalizmus, de már a klasszikus kapitalizmusra is ez volt többnyire a jellemző.

Egy párt és piacgazdaság – ez a jelenlegi kínai szocializmus. Valójában korábbi rendszerek (rabszolgatartó, feudalizmus) is lényegében így működtek amennyiben, az „egy pártot” így határozzuk meg: olyan vezetés, amelyet az előző vezetés választ ki, és amely rendszer által nincs arra kényszerítve, hogy átadja az irányítás, vezetést (hatalmat).

(Mindenesetre érdekes észrevétel hogy a legújabb a kivételesnek, furcsának tűnő rendszer, a kínai szocializmus, tulajdonképpen a régi rendszerek csak formailag új, modern körülményekhez alkalmazkodó kivitele, a régi rendszerek koherens folytatása. Vagyis, a furcsa, elemzés után, már a legkevésbé különleges, inkább az a furcsa, hogy nem alakult ki már korábban. Ha abból indulunk ki, hogy jelenlegi kínai szocializmushoz hasonló rendszernek már jóval korábban ki kellett volna alakulni, akkor tulajdonképpen ez a rendszer már egy túlhaladott rendszer. Igaz a többi rendszer is az. )

Rögtön határozzuk meg a több párt fogalmát is. Mit is jelent jelenleg a többpárt-rendszer. A vezetési csoportosulásuknak, adott esetben át kell adni vezetést, irányítást, a vezetés-kiválasztásba részben beleszólhat a nép is. Egy váltórendszerű, részben (enyhén) demokratikus kiválasztású vezetésről van szó. Egy időben és térben viszonylag decentralizált vezetésről van szó. Összességében, többnyire azonban itt is érvényes: jellemzően, a fennálló vezetés választja ki az utódját.

És a hiányzó variáció: több párt, és államosított gazdaság. Azt gondolom, hogy nem a véletlennek köszönhető, hogy ilyen rendszer nem alakult ki. Elméletileg még egy ilyen rendszer is elképzelhető. Mivel én a jövő rendszerét nem ilyennek képzelem el, nem térek ki a részletes elemzésre.

Senki nem tagadja, hogy a legdemokratikusabb variáció: többpárt-rendszer és piacgazdaság. Itt azonban azt a kérdést kell feltenni, mekkora jelentőssége van annak, hogy mi van ezen fogalmak mögött. Mennyiben számít az általam elemzett 70 rendszertényező. Mennyiben számít a közvetlen (tényleges) demokrácia. Mennyiben számít a hatalmi, vagyoni hierarchia, ami szerintem kijelöli a rendszer alapvető logikáját.

Pl. rendben van, hogy piacgazdaság, de milyen piacgazdaság, a multik által uralt, centralizált piacgazdaság? Pl. rendben van hogy többpártrendszer van, de az valójában mennyire biztosítja a legalkalmasabb, a nép érdekeinek leginkább megfelelő, legjobb programmal rendelkező vezetés kialakulását.

Tehát ideje kilépni (elismerve azok történelmi és jelenlegi szerepét, jelentősségét) a már frázissá váló fogalmakból: piacgazdaság, többpártrendszer.

Nem esnék abba a hibába hogy a régi, az rossz, azt el kell tüntetni, annak az ellenkezőjét kell  csinálni, de kétségtelenül új szemléletmódra, új megoldásokra van szükség.

A gyakorlati rendszertényezők (általában a rendszertényezők) összesítése. A rendszerek összefoglalása.  Az ABC/4, ABC/5, ABC/6 táblázatok (ábrák) előzetes elemzése. Speciális rendszertényező.

 E fejezet első része ismételt.

Ez a táblázat 3 lap csak táblázatba foglalja a tanulmány során megállapított százalékokat (értékeket).

Bár még egyetlen egy gyakorlati rendszertényező sem került sorra, mégis előrefutva vázolni kell a témát. Ugyanis ha, ezekben a fejezetekben a rendszerekről rendszerfejlődésről elmélkedem és akkor e tanulmány egyik lényege sem maradhat ki. Mégpedig az, hogy a rendszerek nagyon sok elméleti problémakörből, és sok szerintem 70 db gyakorlati problémakörből tevődnek össze. Ez tehát az alapja a pontos és bonyolult (nem egyszerűsített) rendszereknek és rendszerfejlődéseknek. Tehát elő kell venni a táblázatokat és a nézegetés alatt körvonalazódik, miről is beszélek. A táblázatokban, többek között fel vannak sorolva a gyakorlati rendszertényezők.

A másik ok, hogy már most foglakozni kell a témával mert elhangzottak, és jövőben egyre sűrűbben elhangzanak olyan fogalmak, mint: rendszertényező, elméleti rendszertényező, százalékos értékelés feladatok, stb. Ha pedig ezek elhangzanak, akkor a kedves olvasót, illik tájékoztatni arról, hogy mit is értek én ezek alatt.

Bár a táblázatokban sok minden szerepel, azért vázlatosan elemzem azok tartalmát.

Azzal kell kezdeni, hogy mindaz, amit én itt elemzek, leírok, pontatlan csak egyféle kiindulópont. Annak viszont jó.  Nagyságrendileg, remélem rendben van. A pontos elemzés a jövő társadalomtudományának rendszertanának kell elemezni, pontosabb számok alapján

Kezdjük a meghatározásokkal.

Elméleti rendszertényező: Az elméleti rendszertényezők nem csak az elméleteket, problémákat és azok megoldásait (elveket, célokat, összefüggéseket) tartalmazzák, hanem azokhoz tartózó valóságos gyakorlatilag létező működő, embereket, társadalmi rétegeket, csoportokat, intézményeket, tárgyakat, cselekvéseket, történéseket, (tényezőket, elemeket, egységeket, részeket, stb.) ill. azok kategóriáit, ill. azok összefüggéseit tartalmazzák. Azért elméleti rendszertényezők, mert önmagukban nem igényelnek olyan testületet, intézményt mely csak velük foglalkozik. Az elméleti rendszertényezők a gyakorlati rendszertényezők mellé vannak rendelve, azok a testületek, intézmények, tudományok foglalkoznak velük, amelyek a gyakorlati rendszertényezőkkel foglakoznak. Ezért az elméleti rendszertényezők feladata az alapvető társadalmi (rendszer) problémakörök elméleti elemzése, tisztázása. E tanulmányban az általam való elemzése tisztázása. Egyébként pedig a társadalomtudomány elemzése tisztázása, a lakosság és politika segítségével. (Itt a társadalomtudomány a meghatározó.) Az elméleti rendszertényezőkkel kapcsolatos feladat, az hogy a problémát feldogozzák és megértsék. Ezt persze nemcsak vezetésnek, a tudománynak kell megérteni, hanem az embereknek, a lakosságnak is. Talán itt egy fokkal nagyobb arányú az emberek, a lakosság feladata, mint a gyakorlati rendszertényezőkkel kapcsolatban.

Rendszertényező (gyakorlati rendszertényező): azon alapvető problémakörökről van szó melyeknek jelentős gyakorlati értéke, feladata van. Ezen problémakörök elméleti elemzése tisztázása (a hozzátartozó elméletek figyelembevételével), az elméleten túl, a gyakorlat szempontjából is, azaz a kapcsolatos feladatok megállapítása. E tanulmányba az általam, leirt változatok, szerepelnek. Egyébként ezt elsősorban a vezetésnek (független tudományos, demokratikus jogalkotó, felügyelő testületeknek) kell elvégeznie a lakosság, és a társadalomtudomány jelentős, érdemi segítségével. (Érdemi segítség a jelenleginél sokkal nagyobb beleszólást jelent.). A múltbeli rendszerek gyakorlati működésre (feladatmegvalósításra) is ki kell térni. Egyrészt azért, hogy a jelenre vonatkozó tapasztalatokat adjon. Másrészt a múlt és ezzel együtt a jelen rendszereinek elhelyezése miatt. A gyakorlati rendszertényezők tartalmazzák a konkrét feladatokat.   Azonban ezek is sokfélék. Pl. az egyik kategória: feladat, amit csak a vezetés tud magvalósítani. A feladatok többségét azonban vezetés önmagában nem tudja és nem is karja megvalósítani. Ezért hiba lenne azt gondolni, hogy a feladatok, kizárólag a vezetés feladatai.

Feladatok, célok (alapvető legfontosabb feladatok, célok): a társadalom, rendszer problémakörei elemzése után kijelölt legfontosabb feladatok. A feladatok elsősorban a jelen feladatai, általában elhanyagolt (a valós fontosságuknál jóval kisebb mértékben jelennek meg) feladatok. Az elhanyagolás nemcsak a jelen társadalmainak hibája ezért feladatoknak van egy múltra vonatkozásuk is. Többnyire azonban az elhanyagoltságuk a jelen társadalmaira, (rendszereire) vonatkoznak, a jelen rendszereinek kell ezeket megvalósítani. Összességében, nagyobbrészt új feladatoknak kell tekinteni őket, egyrészt azért, mert fontosságukat jelenben fedezik fel, másrészt azért, mert szép számmal vannak köztük ténylegesen új, a jelenben jelentkező feladatok is. A feladatok további definíciója: a fejlődéshez szükséges a fejlettebb rendszer kialakításhoz szükséges feladatok. Feladatok: új, a fejlődéshez szükséges elvek, módszerek, mechanizmusok, azokkal kapcsolatos ténykedések kialakítása.

A feladatokkal kapcsolatos feladatok. A feladatok és a problémakör tovább gondolása. A feladatok átültetése törvényjavaslatba. A feladat megvalósulásnak felügyelete, ellenőrzése, ill. feladattal azonos irányú irányítás kialakítása.

További feladat a feladatokkal kapcsolatosan. Egy alapvető feladatot további tíz-húsz, az alapvető feladatot biztosító feladatnak kell követni. A középfontos feladatot további több száz, több ezer részletfeladatnak kell követni. A faladatokkal kapcsolatos feladatokat szintén a vezetésnek kell megoldani, a lakosság és a társadalomtudomány érdemi, jelentős segítségével.

Én az alapvető legfontosabb feladatokat állapítottam meg (igyekeztem megállapítani).

Ki állapítsa meg a feladatokat, célokat. E tanulmány feladatait én állapítottam meg. Egyébként a rendszer vezetésének, a társadalomtudománynak és a lakosságnak közösen kell megállapítani. (Itt már közel egyenlőség van és nem segítség.)

Ki kezdheti el az új rendszer építését, az „új” feladatok megállapítását és azokkal kapcsolatos ténykedéseket? A régi vezetés amennyiben észhez tér. A lakosság az értelmiség, a középvezetés nyomást gyakorolhat ebben az irányban, hogy a régi vezetés meghozza. Kialakulhat egy új gondolkodású vezetés, értelmiség és lakossági réteg, amely kezdeményez és növekszik.  Egyes feladatokat jelentős mértékben, csak a lakosság, ill. értelmiség önmagában is megoldhat, magvalósíthat. Ezek variációja.

Mit jelent a százalék.

Összefüggésben van a feladatok számával, fontosságával, elhanyagoltságával. Így a rendszertényezők (problémakörök) fontosságával, elhanyagoltságával is.  Összefüggésben van, de nem az abszolút fontosságot jelzi. Azt jelzi, hogy az adott rendszertényező milyen fontos az emberi tennivalók szempontjából. Itt elsősorban a vezetés, a társadalmi (politikai) és gazdasági rendszer vezetésének tennivalóiról (törvénykezés, irányítás, stb.) van szó. Másodsorban az emberek, minden ember tennivalóiról van szó. Tehát azok a rendszertényezők melyek kevésbé igénylik az emberi tevékenységet, a fejlődésük automatikusabb, azok, ebből szempontból kevésbé fontosak. Az abszolút fontosságra talán úgy lehet következetni, ha az erősebben szükségszerű tényezőknek a sokszorosát vesszük. Továbbá a százalék kifejezi egy rendszer (a rendszer átlaga) fejlettségét az adott rendszertényező vonatkozásában. Az összesített százalékok kifejezik egy rendszer (a rendszer átlagának) fejlettségét. Egy-egy rendszer mennyiben hanyagolta el a problémakört és a feladatokat, ill. mennyiben fejlesztette azokat.

Az elhanyagoltság és fontosság hogyan függ össze. Fontos, de elhanyagolt dolgokról van szó. Minél inkább elhanyagoltak, annál inkább fontosabb a velük való foglakozás. Egyenlő fontosságnál az elhanyagoltság mértéke adja meg a sorrendet. Egyenlő elhanyagoltságnál, a fontosság sorrendje határozza meg a sorrendet. Tovább a százalék kifejezi azt, hogy egy problémakör, azaz egy gazdasági, társadalmi terület, tényező, mennyit fejlődött (pozitívan változott) az adott rendszer alatt.

A százalék kifejezi az adott rendszertényező, problémakör megoldásának színvonalát. Kifejezi az adott rendszer színvonalát az adott rendszertényező, adott nagyobb egység (alrendszer) vonatkozásában. (Ebben az esetben célszerű 60%-ra leosztani)

A százalék kifejezi a rendszertényező arányát és egyben a fontosságát. Az összevont százalékok pedig kifejezik nagyobb egységek (alrendszerek) arányát és egyben a fontosságát. (Ebben az esetben érdemes 100%-ra leosztani a százalékokat.)

A kiinduló alap elsősorban a jövő fejlettebb rendszere, mert ez áll az optimális színvonalhoz, arányhoz, fontossághoz a legközelebb. A jelen színvonalat, arányt, fontosságot elsősorban az államkapitalizmus szempontjából vizsgálom.

Néhány alapvető gondolat a táblázatokkal (táblázattal) kapcsolatban.

Tulajdonképpen ez egy táblázat csak nem fért ki egy lapra.

Itt és most elsősorban a jelenlegi államkapitalizmust ill. annak szemszögéből elemezném a dolgokat. Ugyanakkor ez általánosítható, a többi rendszerben is hasonlók az arányok.

A másik fontos megjegyzés: ez csak vázlatos hiányos elemzés. Ennél átfogóbb és pontosabb elemzés egy másik rendszertényezőben történik, a „A rendszertényezők összesítése és annak elemzése” c. fejezetben.

És még két fontos megjegyzés. Én a tényleges demokrácia (a jövő fejletettebb rendszere) százalékait az optimális szinten számolom. Erre jött ki összesítve a 180%. Ez a rendszer felső határa. Valójában az átlag szintje ennél lejjebb van, összesítve kb. 150%-on

A 100%-nál nagyobb százalékok, a jelentős átfedések miatt vannak. Egy rendszertényező sok másik rendszertényezővel van átfedésben, a problémakör egy része azonos, a feladatok azonosak. Az összes és az átlagos átfedés egyharmada a teljes értéknek. Tehát a rendszertényezők átlagosan egyharmad részben tartalmaznak olyan problémákat, feladatokat, amelyeket a többi, akár 5-10-20-50, másik rendszertényező.

Ez volt az átfedések problémája.

Mit is mutat meg a 70 rendszertényező összesített eredménye? Egy rendszer, rendszerváltozat, egy ország fejlettségi szintjét, a demokratikus szintjét és a szélesen vett (lelki szükségletek is) életszínvonalát. Ez három összefügg, az összesített eredmény mindhármat megmutatja. Ugyanakkor a szélesen vett életszínvonalat csak akkor adja ki, ha abba nem vesszük bele a külföldről szerzett, nyílt és rejtett kizsákmányolásból származó javakat.

Az nem lehetséges, hogy minden ország vonatkozásában kiszámítsam az összesített eredményt, talán a jövő társadalomtudománya megteszi ezt. Az viszont lehetséges, hogy nagyjából az alapvető rendszerek, rendszerváltozatok hármas értékét kiszámoljam.

A rendszerek soktényezős egyenletek, legalább 70 alapvető gyakorlati tényezőből (problémakörből) állnak és akkor még a sok száz középlényeges gyakorlati tényezőről nem is beszéltem. Az elméleti rendszertényezők (problémakörök) száma pedig abszolút szubjektív. Szerintem legalább kétszer annyi az alapvető elméleti problémakör, mint ahány alapvető gyakorlati problémakör van.

Tehát ez a megközelítés: ez a rendszer a demokrácia, ez pedig diktatúra, enyhén szólva, felületes. Láthatjuk hogy történelmi távlatból (legutolsó sor), pl. a jelenlegi államkapitalizmus (egyesek szerint a szinte tökéletes demokrácia) és a brezsnyevi szocializmus között mindössze 3% van. Az is látható, hogy az államkapitalizmus és kínai szocializmus között csak 1% különbég van, ráadásul az államkapitalizmus stagnáló, inkább lefelé ívelő pályán mozog, a kínai szocializmus felfelé ívelő pályán halad.   Viszonylag kis különbségek vannak az alapvető rendszerek között, tehát a kicsinek tűnő százalékoknak valójában igen nagy jelentősége van, főleg ha történelmi távlatokban (ABC/6 ábra legutolsó sora) nézzük a fejlődést.  Igaz viszont, hogy az államkapitalizmusnak sok rendszerváltozata van és a legkiválóbb rendszerváltozata már 15%-kal is jobb lehet, mint a kínai szocializmus. A közepes rendszerváltozata alig jobb, és kb. a gyenge változata egyenlő a kínai szocializmussal. Pl. Magyarországon a gyenge rendszerváltozat van, tehát  Magyarország összesített százaléka ott van, ahol a kínai szocializmus, csak az felfelé ívelő pályán halad. Vagy, Magyarország jelen rendszerváltozata gyenge, a kádár-rendszer (1960-85) a brezsnyevi szocializmus jó rendszerváltozata volt, ezért a két rendszerváltozat között összesítve nincs nagy különbség.

Ugyanakkor ez a 70 db rendszertényező összesített eredményéből jön ki, de másban jó és rossz pl. Magyarország, és megint másban jó és rossz a kínai szocializmus. A 70 alapvető tényező össze-vissza változik, és az összesített eredmény adja ki a rendszer fejlettségét, amely arányos a demokratikus szintjével. Az is igaz hogy az egyes rendszertényezők egy rendszeren belül csak plusz-mínusz 1-2%-kal képesek változni. Ugyanis a rendszertényezők többsége nem engedi a nagy változást. Úgy is mondhatjuk, hogy a többség, mind pozitív, mind negatív irányból visszahúzza középre a kisikló rendszertényezőket. Ezért lehet a rendszert, csak úgy változtatni, ha legalább 15-20 rendszertényezőt változtatnak egyszerre. (A gumiszalaggal összekötött tényezők változásának összefüggése.)

Még az 1%-nak is nagy jelentősége van.

Ha egy rendszert, mondjuk öt rendszerváltozatra (pl. kiváló, jó, közepes, gyenge, elégtelen) akkor elég a 70 tényezőből 4-5 tényezőt csak egy fokkal ( 1%-kal) rosszabb szintre vinni, és máris lecsúszott  az adott nemzet rendszere, egy rosszabb rendszerváltozatba. Ha pedig 15-20 rendszertényező (kb. rendszertényezők harmada, negyede.) megoldása csak egy fokkal (1%-kal) rosszabb, akkor az adott ország, rendszerváltozat a rendszer legaljára kerül.  Történelmi távlatba a rendszerek között átlagosan 10-12% van.  Történelmi távlat (ABC/6 ábra legutolsó sora) azt jelenti, hogy a jövő fejlettebb demokratikusabb rendszeréről sem jelenthető ki, hogy az lesz a tökély, csak az, hogy annak átlagos szintje legfeljebb 60%-os (100%-os elosztásnál).  Ugyanis abból kell kiindulni, hogy a társadalmi fejlődés szinte végtelen, csakúgy, mint természettudományos technikai fejlődés. Egyébként is a gondolkodók és politikusok (általuk a rendszer is), akkor kerül a lejtőre, amikor azt mondják: most már meg lehet állni, mert ez már a tökély. Ha én cáfolom azt, hogy gyakorlatilag nem lehet tökéletes rendszer, főleg korunkban, akkor az általam kigondolt (de nem kitalált) tényleges demokráciáról sem mondhatom, hogy az lesz a tökéletes rendszer. 

Ez az összesítés és általában a rendszertényezők százalékos értékelése, lényegében két dologról szól.

Az első az, hogy segítségükkel értékelni lehet a rendszereket. Erről szóltam vázlatosan az előzőkben.

A százalékos értékelés, ill. az összesítés másik feladata, hogy a rendszertényezők, ill. a nagyobb egységek jelentősségét megállapítsa. Erre térek ki vázlatosan a következőkben.

Néhány mondat az alapvető felosztásról és arányokról.

A rendszert sokféleképpen osztottam fel. Ez a felosztás mely táblázat (táblázatok) tartalmaznak, összeilleszkedik a többi felosztással, de egy kicsit mégis más. Azt is hozzátenném, hogy ez a legfőbb felosztás. Tehát a táblázat (remélem ez értelmezhető), három alapvető részre osztja a rendszert. A gazdasági és pénzügyi rendszerre. A szűk politikai (társadalmi) rendszere. És a tágabb politikai (társadalmi) rendszerre.

A gazdasági és pénzügyi rendszer értelemszerűen áll: a gazdasági rendszerből és a pénzügyi rendszerből. A kettő jelentős átfedésben van, (az adó, a költségvetés, stb.), ezek inkább pénzügyi témák. Az is világos, hogy a szabályok mellett mindjárt ott vannak számok, rendszerint a pénz nagyságát kifejező számok. Ezért azt gondolom, hogy az összes gazdasági és pénzügyi rendszert érdemes elfelezni és azt mondani az egyik fele a gazdasági irányítás, szabályok rész, a másik fele pedig pénz kezelése, illetve a szűkebb pénzügyi rendszer szabályozása.

A szűkebb politikai (társadalmi) rendszert két fele osztottam: a döntéshozó mechanizmus, és a jog, jogrendszer nagyobb egységekre.

A tágabb politikai, társadalmi rendszert négy részre osztottam: A szociális rendszer nagyobb egységére. Az állami tudatalakítás, és (egyéb) tudatalakulás nagyobb egységére. A kisközösségek, civil szféra nagyobb egységére. Az egyéb fontos rendszertényezők nagyobb egységére.

Ha csak két nagyobb részre bontjuk a rendszert: gazdasági és társadalmi, akkor a két utolsó (szűk és tág társadalmi rendszer) adja ki a társadalmi részt.

Lehetséges lett volna még gyakorlati rendszertényezők felosztása, úgy, mint: erősebben állam erősebben rendszer, és kevésbé állam gyengébben rendszer szerint. Ezt azonban még pontatlanabbul lehet megállapítani. Nagyjából azonban a következőképpen kell gondolkodni. Ami a kevésbé állam, gyengébben rendszerbe kerülne: a magángazdaság kétharmad részben. Ez kb. a gazdasági pénzügyi rendszer egyharmada. ( az 50%, kétharmada)   A civil szféra és kultúra háromnegyede. Az állami tudatalakítás és egyéb tudatalakulás egyharmad része. Az egyéb fontos rendszertényezők fele. Ez bőven számolva, az államkapitalizmusnál 30%. Ez 120%-nak az egynegyede. A többi marad, az erősebben  állam erősebben rendszer kategóriába. Tehát az erősebben állam erősebben rendszer a rendszer kb. háromnegyede a teljes rendszernek, a kevésbé állam, gyengébben rendszer pedig az egynegyede. Létre lehet hozni egy közbenső kategóriát, de az sem fog az alapvető arányokon változtatni.

Az összesített százalékok megmutatják az alapvető arányokat és egyben a fontosságokat. Elsősorban a nagyobb egységek (alrendszerek) arányáról, fontosságáról van szó.

Maradjunk az először említett hármas felosztásnál. Az láthatjuk, hogy érdekes módón gazdasági és pénzügyi rendszer még harmadát sem teszi (kb. a negyede) ki az egész rendszernek, legalábbis e táblázat szerint. Ezt talán azzal indokolnám, hogy mégis a politikai irányítás, a politikai és társadalmi elvek, törvények határozzák meg gazdaságot, pénzügyet. Vagy onnan is megközelíthetjük, hogy a lelki, szellemi és minőségi anyagi szükségletek mégis sokkal fontosabbak, mint az anyagi szükségletek. Ugyanakkor elismerem, hogy a pénzügyi gazdasági rendszert lehetett volna jelentősebbre értékelni. Elfogadható még azon  értékelés, melyben a gazdasági és pénzügyi rendszer a harmadát, esetleg a 40%-át teszi ki a rendszernek,  a jelentősség vonatkozásában. Azt nem fogadom el, ha valaki 40%-nál magasabbra teszi a jelentősségét. Én megmaradok annál, hogy kb. az egynegyedét, teszi ki a teljes rendszernek. Még így is a legnagyobb különálló egysége a rendszernek. Ugyanakkor szinte minden nagyobb egységnél elcsodálkozhatunk: ez csak ennyire lényeges?  Hiszen nagyobb egységek jobb esetben ötödét, hatodát, teszik ki a rendszernek, más esetben tizedét vagy annál is kisebb hányadát teszi ki. Még az olyan nagy tényezők is, mint a szociális rendszer, vagy civil szféra, kultúra is, csak a rendszer 6%-át, tehát tizenhatod részét teszik ki, persze átfedések nélkül. Persze, hiszen, ha utánaszámolunk, nagyobb egységből (alrendszerből) is nyolc van.

Még a döntéshozó mechanizmus, és a jog, jogrendszer is csak az ötödét, hatodát teszi ki a rendszernek. Valójában arról van szó, hogy igen sok jelentős tényező, van, de százalékból értelemszerűen csak 100 van, sőt színvonalban, történelmi távlatokban annál is kevesebb. Ezért minden egyes százaléknak nagy jelentősége van.

Az arányok, fontosságok problémája más, mint színvonalak problémája, bár van összefüggés.

Ha egy rendszertényező alacsonyabb színvonalú, akkor az elhanyagolt, és kevésbé fontosnak tartott.  E tanulmány során gyakran mutatok rá aránytalanul nagy, fölöslegesen nagy, túlértékelt tényezőkre. Pl. az állam a brezsnyevi szocializmusban.  De ezen esetekben nem a rendszertényező túlértékeléséről van szó. A rendszertényező egy problémakör. A problémakört el lehet hanyagolni, de kérdés hogy egyáltalán túl lehet értékelni.  Ha egy problémakörrel túl sokat foglakoznak, akkor azt megoldják. Az is igaz, hogy ez a foglalkozás mégis valamennyi humán és természeti erőforrást igényel, amely valahonnan hiányozhat.  Mégis kétséges, hogy egy problémakört túl lehet értékelni. Szerintem csak gyakorlatilag, időszakosan és enyhén lehet túlértékelni. (Gumiszalagos modell. Sok rendszertényezőt nem lehet túlértékelni, egyben jó irányba fordítani, mert az a fejlődés. Pontosabban lehetne, de ezt nem lehetne hibának, túlzásnak értékelni. Lehetne, mert ettől még messze vagyunk. Sok rendszertényezőt viszont alul lehet értékelni, és ez egyben, rossz irányba fordítást jelent. )       

Bár a táblázatban nem jelenik meg, de a rendszertényezők arányai 1-2%-ban tolódnak el egymáshoz képest (rendszerenként). Tulajdonképpen az eltolódást a jövő fejlettebb rendszeréhez kellene viszonyítani, mert ez a legoptimálisabb, a mértékadó.  Visszatérve ezekre az 1-2%-os eltolódásokra. Ezeket nem kell lebecsülni, mert ezek azt jelentik, hogy az adott rendszertényező adott esetben ugyancsak el van hanyagolva, valós fontosságánál sokkal kevésbé fontos az adott rendszerben.  Ugyanez vonatkozik az alrendszerekre, hiszen azok a rendszertényezőkből tevődnek össze.

Mégis fel kell tenni a kérdést miért nincs nagyobb (pl. 4-5%-os) arányeltolódás alrendszerek vonatkozásában. Az én kiindulásom ugyanis a következő. A rendszertényezők, mint problémakörök minden rendszerben megjelennek. Akkor is megjelennek és hatnak, érvényesülnek, ha azokat elhanyagolják, csak ebben az esetben kevésbé hatnak, érvényesülnek.  A másik ok az, hogy a fejlődés hosszabb távon azért jellemzően sugaras. Igaz, hogy rángatva, hullámozva sugaras, de mégis sugaras. Tehát szinte minden problémakör jelentkezik minden korban, minden rendszerben és szinte minden problémakör megoldása is javult az idők során. A kevés kivétel a jelentkező új problémák. Nézzünk egy példát, legyen ez az oktatás. Az oktatás problémaköre végighúzódik a történelmen.  Az, hogy a családban való oktatást felváltotta a közoktatás, nem nagyon von le az oktatás fontosságából. Az, hogy jelen korunkban sokkal fejlettebb az oktatás nem jelenti azt, hogy a többi rendszertényezőhöz képest is sokkal fejlettebb. Pontosabban, nem jelenti azt, hogy a korábbi korokban az oktatás a többi rendszertényezőhöz képest fejletlenebb volt.  Minden rendszertényezőt, pontosabban annak elhanyagoltságát, és megoldási színvonalát, a saját korához, a saját fejlettségéhez képest kell megítélni. Ezért nincsenek nagy arányeltolódások.

A viszonylag pontos arányok, fontosságok az ABC/5 ábra alsó soraiban találhatók meg.

 A nagyobb egységek, az alrendszerek arányai, fontossága van itt vázolva. A legutolsó sor az optimális arányokat, fontosságokat ábrázolja. A jelenkor, pontosabban az államkapitalizmus arányait az utolsóelőtti sor ábrázolja. Az államkapitalista arányok jelentősen csak két helyen térnek el az optimális arányoktól. Az államkapitalizmus szűk politikai rendszere viszonylag magas színvonalú, és ezért arányaiba, fontosságában viszonylag nagyobb.  Viszont a táblázat 70. sora „az új halmozódó nemzetközi problémák magoldatlansága” az államkapitalizmus gyengesége.  Ez egy erősen elhanyagolt problémakör, tehát aránytalanul elhanyagoltabb a kelleténél. A táblázatból az derül ki, hogy amennyiben ennek a problémakör fontosságát és megoldottságát növelni akarják (több időt, energiát, pénzt stb. szánnának rá), akkor ezt a szűk politikai rendszer kárára kellene megoldani. Pontosabban arról van szó, hogy amennyiben egyre nagyobb fontosságot tulajdonítanak, vagyis erősebben fejlődne az elhanyagolt rendszertényező, akkor a szűk politikai rendszer lehetne az, amelyik viszonylag lassabban fejlődne. A látszólagos logika mellett be kell ismerni, hogy itt téves a táblázat. Mert az igaz, hogy a vagy-vagy elosztás értelemében valahonnan el kell venni a fokozott fejlesztés erőforrásait, de azt nem a kizárólag a szűk politikai rendszerből kell elvonni.  Egyfelől minden alrendszerből el kellene vonni egy keveset. Másfelől, a túlzott magángazdaságot kell csökkenteni.

Számszakilag jó megoldás az lett volna, ha ezt a rendszertényezőt szétszórt rendszertényezőként szétosztottam volna a különböző tényezők között. Sőt ha azt mondom, hogy a megoldás, az állam és magángazdaság aránya, illetve a külpolitika közelében kell keresni, akkor főleg e két rendszertényező százalékát kellett volna csökkenteni. Ebben az esetben azonban nem mutatkozott volna meg markánsan e tényező fontossága.

Ez egy példa arra, hogy az arányokat illetően kritikusan kell kezelni a táblázatot.

Azért a következő kijelenthető: az államkapitalista alrendszerek arányaival nincs nagy baj. Inkább egyes rendszerényezőkkel, problémakörökkel van baj. Azoknak is inkább a színvonalával és nem az arányával van baj.

Ezek az arányok, fontosságok csak bizonyos szempontból jó (nagyjából, általában jó) arányok, fontosságok.

Ez a szempont pedig az, hogy mekkora közfeladat szükséges. Közfeladat tehát elsősorban állami, vezetési feladat, de mindenképpen a valamilyen közösség által valamilyen közösség érdekében végzett feladatról van szó. Egyszerűbben: a rendszer szempontjából való arányról, fontosságról van szó. Tehát itt a fontosság nem a szerint van megállapítva, hogy mi a fontos magánembernek. A magánembernek pl. a szerelem nagyon fontos. A szerelem itt meg sem jelenik, itt nem szempont, itt nem tényező.  A magánszféra nagyon fontos, de a magánszféra éppen azért magánszféra mert nem közszféra. A magánszféra a kevésbé rendszertényezők, közé tartozik. A kevésbé rendszertényezők fontossága itt alacsonyabb és az erősebben rendszertényezők fontossága erősebb. Akár fordítva is lehet értékelni az élet tényezőit, csak az nem lenne rendszer szempontú értékelés. Ha valaki hiányol egyes tényezőket vagy egyes tényezők százalékait túl alacsonynak gondolja, az emiatt van.  Ugyanakkor a hiány keletkezhet abból, hogy a szétszórt tényezők sok tényezőben jelennek meg nincs önálló megjelenésük.

Ha már arányokról van szó meg kell említeni még a az ABC/ 4 ábra alján vázolt arányokat. Ezeket is ki lehet olvasni a táblázatból. 

Mire jó ez táblázat?

Kétségtelenül pontatlan, de nagyságrendileg mégis számokban (számszerűsíti) fejezi ki a társadalmi gazdasági rendszert, rendszereket. 

A pontosságot gyengítő, megkérdőjelező tényezők.

Az átfedések, a bizonytalan határok gyengítik a pontosságot.

A pontosságot gyengíti, hogy a tényezők fontosságát a következő kategóriákba kell elhelyezni, legalábbis szerintem.

Rendszertényezők fontossága, függetlenül a feladatoktól, aszerint hogy az emberi, társadalmi életben milyen szerepet játszanak.

A rendszertényezők fontossága aszerint, hogy azokkal kapcsolatban mennyi feladata van az embereknek, a társdalomnak, a tudománynak és társadalomtudománynak.

Rendszertényezők fontossága, aszerint hogy azokkal kapcsolatban mennyi feladata van a gazdasági-politikai vezetésnek (a rendszervezetésnek) valamint a társadalomtudománynak.

A történelmi (elsősorban a múltban fontos) rendszertényezők fontossága.

A jövő (a múltban alig megoldott, elsősorban a jelenben és a jövőben megoldandó, fejlesztendő) rendszertényezőinek fontossága.

Néhány példa. A magánszféra egy fontos tényező, de azzal a gazdasági, politikai vezetésnek viszonylag kevés feladata van. Ráadásul a magánszféra jelenleg nagyjából rendben van, tehát azt lehet mondani, hogy ez történelmi tényező.   Ezért magánszféra kevésbé fontos, mint, pl. az állam nagysága szerepe, a helyes privatizáció.  Az ellenhatalmi rendszer, a képviseleti demokrácia, a decentralizáció ezek szintén történelmi tényezők ezért kevésbé fontosak, mint pl. a közvetlen demokrácia, mert ezt a jelenben, a jövőben kell kiépíteni. Megjegyzem nincs olyan rendszertényező, mellyel kapcsolatban ne lenne feladata a rendszer vezetésének, de az arányok jelentősen változnak. A természettudományos technikai fejlődés, a kultúra, ezek pl. szintén olyan rendszertényezők melyek nagyon fontosak, de a különböző okokból a rendszervezetésnek még sincs sok feladata ezekkel kapcsolatban.

Mindezeket szempontokat megpróbáltam figyelembe venni, amikor százalékosan értékeltem a rendszertényezőket. Azonban a sokféle szempont szükségszerűen gyengíti az értékelés pontosságát.

Az átfedések is gyengítik a pontosságot. Hogy is néznek ki ezek az átfedések. Kiindulhatunk, abból hogy a rendszerben minden mindennel (minden rendszertényező összefügg) összefügg. Csak különböző mértékben. Egy rendszertényező nagyon erős átfedésbe kerül (rendszertényezőtől függően) három, négy, őt, másik rendszertényezővel. Közepes átfedésbe kerül  három, négy, öt, másik rendszertényezővel, gyenge átfedésbe kerül három, négy, öt másik rendszertényezővel. És nagyon gyenge átfedésbe kerül minden maradék rendszertényezővel. Az átfedések tehát bonyolultak ezért azok arányát nem lehet megmondani. Ha pedig az átfedések nem egyformák, ill. a pontos arányokat nem lehet megállapítani, akkor ez is gyengíti a pontosságot.

A pontatlansága ellenére, igaznak tartom az első megállapítást: nincsenek durva, nagyságrendi hibák.

Számszerűsíti a rendszert, vagyis az elméletek, elvek, magállapítások, kategóriák, arányok nem lógnak levegőben. A táblázat felsorolja rendszertényezőket és azok mellé értékeket tesz. Ezeket össze lehet hasonlítani. A táblázat felsorolja az alrendszereket és azok mellé értékeket tesz, ezeket össze kehet hasonlítani. A táblázat felsorolja a rendszereket, és azok mellé értékeket tesz, ezeket össze lehet hasonlítani. A táblázat foglakozik az arányokkal, fontosságokkal és foglakozik a színvonalakkal, mindkettővel rendszertényező (problémakör), alrendszer és rendszer szempontjából.

A jövő fejlettebb társadalomtudománya, remélem, majd pontosítja ezeket, a számokat. 

Az elemzés érdekesebb része a rendszerek közötti különbség százalékok szerint.

A következő fejezetrészben már a színvonalakról (nem az arányokról) lesz szó.

Induljunk kis az utolsó lap (ABC/6 ábra) utolsó sorából.

És induljunk ki abból, hogy a százalékok az adott rendszer színvonalát fejezik ki az adott problémakör megoldásnak színvonalának vonatkozásában.

Azt láthatjuk, hogy az összesített százalékok meghatározzák (eléggé szignifikáns eltérések) a rendszereket, kivéve a három „jelenlegi” rendszert. Pontosabban a hét rendszerből az összesített pontok alapján ötöt meg lehet különböztetni. A rabszolgatartó rendszert, a feudalizmust, a klasszikus kapitalizmust, a jövő fejlettebb rendszerét, és, vagy a jelenlegi államkapitalizmust, vagy a brezsnyevi szocializmust, vagy a jelenlegi kínai szocializmust.

Az újabb rendszerek, az államkapitalizmus a berzsnyevi szocializmus és jelenlegi kínai szocializmus között nincs jelentős különbség. Ezek szinte azonos időben párhuzamosan működő rendszerek, ezért érthető a kisebb különbség. Pontosabban, ezen rendszerek összesített értékei szinte azonosak, átfedik egymást. Ebből a sorból kilóg a brezsnyevi szocializmus, egyrészt azért, mert ott már van egy félig szignifikáns különbség, másrészt azért, mert az nem jelenlegi. Nem jelenlegi de XX. századi. A berzsnyevi szocializmus mindenképpen kilóg a sorból ( ez egykisiklás) nem csoda, hogy eltűnt.

Van egy másik problémakör a jelenlegi elmaradt keverék rendszerek problémája, de erről később lesz szó.

Visszatérve tehát, ha berzsnyevi szocializmust és a jelenlegi kínai szocializmust kiemeljük a sorból akkor szépen kirajzolódnak rendszerek közötti számszerű különbségek. (Megjegyzem a sorból ki lehetne emelni az államkapitalizmust és brezsnyevi szocializmust is. Vagyis a fejlődés létrejöhetett volna úgy is hogy a klasszikus kapitalizmus után ( 1945 után) a jelenlegi kínai szocializmushoz hasonló rendszer alakul ki és az lesz maghatározó.)  Valószínű, hogy a fejődésnek két útja van, az államkapitalista út és a szocialista út ( a jelenlegi kínai szocializmus).

Ugyanakkor ez a táblázat, nem ábrázolja a hullámlépcsős fejlődést, a nagy válságszakaszokat. Ebből a szempontból hiányos ez a megjelenítés. Ezt a táblázatot (látszólag egyenletes rendszerfejlődést) ki kell egészíteni a hullámlépcsős fejlődés ábrájával, elméletével. Pl. a klasszikus kapitalizmus legmagasabb színvonala nem az államkapitalizmus előtti időszak volt, mert az a legmélyebb szakasza volt.

A felsorolt rendszereket (államkapitalizmus, brezsnyevi szocializmus, kínai szocializmus) nem az összesített százalékaik (értékeik) alapján kell megkülönböztetni, hanem az alrendszerek értékei alapján.

A jelenlegi államkapitalizmus az a rendszer, amelynek a legmagasabb viszonylag sokkal magasabb a szűk politikai rendszere (demokráciája, jogrendszere, stb.), a szociális rendszere és részben a pénzügyi rendszere pedig viszonylag alacsonyabb. Továbbá az a rendszer, mely minden szegmensében egy fokkal a legfejlettebb, kivéve a szociális rendszert és a nagy lerontó tényezőket.

A brezsnyevi szocializmus az a rendszer, amely az újabb rendszerek között minden szegmensében a leggyengébb, viszonylag alacsony színvonalú a szűk politikai rendszere, de viszonylag jó, az államkapitalizmusnál jobb a szociális rendszere.

A jelenlegi kínai szocializmus az a rendszer melynek értékei (szinte minden értéke) az államkapitalizmus és brezsnyevi szocializmus között van.

Mindhárom rendszer a fejlettebb a korábbi korok rendszerénél, de messze van a jövő fejlettebb rendszerétől.

Mindennek magyarázata pedig az előző fejezetben van.

Miért akkorák a rendszertényezők, az alrendszerek, és rendszerek összesített százalékai, amekkorák? Minderre megadja választ az előző fejezet, a „rendszerek és azok alapvető egyszerű logikája ABC/3 ábra elemzése” c. fejezet.

Ettől függetlenül, ki kell elemezni, hogy különböző rendszerek összesített százaléka miért állhat közel egymáshoz.

Összehasonlítom a három rendszert, az államkapitalizmust, brezsnyevi szocializmust, a kínai szocializmust.

Ha megnézzük a három rendszer sávszélességét, azt szélességet, melyen belül létre tudnak jönni a rendszerváltozatok, kiderül hogy berzsnyevi szocializmus sávszélessége sokkal keskenyebb összesen 8%. Az államkapitalizmus sávszélessége 11% a jelenlegi kínai szocializmus sávszélessége 13%. (Ez viszont egyelőre nincs kihasználva, mert csak agy ország egy rendszer halad ezen a széles sávon. Persze a jövőben változhat ez a helyzet. Ez tehát a legszélesebb, de felső határa megegyezik az államkapitalizmus felső határával.) A brezsnyevi szocializmus átlaga nem is nagyon rossz, de lerontja a rendszert az, hogy a felső határa alacsonyan van, vagyis jóval kevésbé fejlődőképes, mint a másik két rendszer. ( Nem véletlenül szűnt meg.)

Ugyanakkor megállapíthatjuk: az államkapitalizmus egészen más okokból (sokszor ellentétes okokból) gyenge, tér el a jövő fejlettebb rendszerétől, mint a brezsnyevi szocializmus, mások a lerontó tényezői. De a lerontó tényezők összesített negatív hatása között azonban nincs nagy különbség. Más okból rossz az egyik, és más okból a másik. A kínai szocializmus pedig, ha nem is a két rendszer keveréke de részben a két rendszer ötvözete, új elemek megjelenésével.

 Ezt a százalékai is kifejezik.

Az államkapitalizmus fő lerontó tényezője az, hogy ez a rendszer megengedi és generálja a túlzottan nagy aránytalanul nagy és igazságtalan vagyoni, jövedelmi különbségeket. Bár ez a tényező jelentéktelen mértékben jelenik, meg mint önálló tényező, de minden más tényezőre rányomja bélyegét. Vagyis az államkapitalizmus minden rendszertényezője azért rosszabb, mert az államkapitalizmus minden erejével, minden szegmensének segítségével fenn akarja tartani a túlzottan nagy és igazságtalan vagyoni, jövedelemi különbségeket.

Ebből ered hogy pl. a szociális rendszerének értéke alacsonyabb, de más tényezőkre és alrendszerekre is kihat ez.

A fő lerontó tényezőn kívül van még néhány jelentős lerontó tényezője.

Az államkapitalizmus további lerontó tényezői. Az ABC/3 ábra bal oldala, ABC/6 ábra 70. sora.

Megjegyzem ezt a sort „az egyéb fontos rendszertényezők” közé tettem, ami miatt ez az egész „alrendszer” értéke leromlik. Ezért jelenik meg kétféle százalék „az egyéb fontos rendszertényezők” összesítésében. 

A lényeg viszont az, hogy államkapitalizmus egy jelentős, a többi rendszernél sokkal nagyobb levonást kapott. Egyébként az ABC/4 ábra 14. sora szintén levonásokat (mínusz számokat) tartalmaz. Itt is az államkapitalizmus a  „főbűnös”, bár a különbségek kisebbek. Mivel a két levonás összefügg, ezért itt mindkettőről beszélek.

A következőről van szó. A jelenlegi világunkban vannak igen jelentős, viszonylag új világproblémák, amelyek megoldatlanok. Ilyen világprobléma a természetpusztítás, a természeti erőforrások fogyása (ez szerepel az ABC/4 ábra 14. sorában). Továbbá, ilyen probléma a tömegpusztító fegyverek terjedése, a szegényvilág bővülése és leszakadása, a világnyomor terjedése. És ennek következménye, pl. egyes háborúk, és a terrorizmus. Továbbá ilyen probléma a mesterséges globalizáció, és a túlnépesedés. Illetve az a probléma hogy általában erősödik egy lehetséges világválság-láncreakció esélye, illetve ennek az elemei sokasodnak. (Ezek szerepelnek az ABC/6 ábra 70. sorában.)

Mindezekért szerintem az államkapitalista rendszer felel leginkább. Mindezek leginkább az államkapitalista rendszer gyengeségét, alacsony színvonalát bizonyítják. Két okból gondolom ezt: egyfelől az államkapitalista rendszer az amelyik abszolút mértékben is leginkább ezen problémák többségének  okozója. A másik az, hogy az államkapitalizmus a meghatározó, a vezető rendszer. Tehát ha nem is az államkapitalizmus okozná e problémákat, az államkapitalizmusnak kellene e problémákat megoldania, orvosolni, csökkenteni.  Ez a vezető lehetősége és felelőssége. Az államkapitalista rendszer, ill. azok vezetői vannak abban helyzetben, hogy legtöbbet tehetik, és így az ő felelősségük is legnagyobb. Mivel ezek problémák megoldatlanok és mivel nem embereket, hanem rendszereket értékelek mindkét okból (a fő okozás és az elmulasztott megoldás) az államkapitalizmus érdemli magasan a legnagyobb levonást.

Egyéb problémák.

Az alapvető rendszerek mennyire lógnak egymásba? Mekkora az átfedés?   Másképpen előfordulhat, hogy egy jó klasszikus kapitalizmus jobb, fejlettebb, demokratikusabb, mint egy rosszabb államkapitalizmus? Netán, egy nagyon rossz államkapitalizmus rosszabb, mint egy nagyon jó, fejlett, demokratikus feudalizmus?

Itt kitérek arra, hogy egy rendszer értéke, jósága az egyenes arányban van annak fejlettségével, és annak demokratikus szintjével. Tehát amikor értekről beszélek, amikor jó, rossz rendszerről beszélek, akkor egyben a demokratikus szintről is beszélek.

Visszatérve a kérdéshez: én abból indulok ki, hogy a ritka kivételeket nem szabad figyelembe venni.  Azon kivételeket szabad figyelembe venni, amelyek legalább elérik az esetek 10%-át.

A másik meggondolás az: ha egy államkapitalizmus nagyon rossz, akkor azt már nem lehet államkapitalizmusnak nevezni. Pl. a fasizmust, nem nevezhetjük klasszikus kapitalizmusnak, bár abból alakult ki. Pl. a sztálinizmust, nem nevezhetjük szocializmusnak, bár annak egy elfajzott változata.

A két meggondolás alapján azt mondom, hogy az egymás melletti rendszerek csak 10%-ban lóghatnak át egymásba. Tehát az nem lehet, jellemzően nem lehet, hogy a legrosszabb államkapitalista rendszer rosszabb, mint a legjobb feudalizmus. Viszont az előfordulhat, kb. 5-10%-ban, hogy egy nagyon rossz államkapitalizmus rosszabb, mint egy nagyon jó klasszikus kapitalizmus.

Ugyanakkor itt felmerül a keverék rendszerek problémája.

Pl. egy országban király, királyság (tágabban, a kiváltságos uralkodó osztály) van, aki született előjogok alapján lett uralkodó rendelkezik jelentős valóságos hatalommal. (Ha csak protokolláris királyság van, akkor az a rendszer szempontjából nem királyság. Viszont, rendszer szempontjából királyság, ha a királyi hatalommal, ahhoz hasonló hatalommal rendelkező uralkodót bármi másnak nevezik.)  Ugyanakkor, ebben az országban, mondjuk a király mellett van egy parlament is, ahová szabad választások alapján kerülnek be a képviselők és a parlamentnek is jelentős hatalma van. Mondjuk 50-50% a parlament és király hatalmának az aránya. Ráadásul jelentős magángazdaság. Az állam pedig részben szolgáltató, gondoskodó, de csak részben, mondjuk annyira amennyire klasszikus kapitalizmus állama. Ez egy keverék rendszer, az államkapitalizmus a feudalizmus, és klasszikus kapitalizmus keveréke.

Ugyanez a keverék azzal a különbséggel, hogy a király és vezetés közösen egy viszonylag erősen szolgáltató, gondoskodó államot hoz létre, de a jelentős magángazdaságot meghagyja. Ez már a feudalizmus és az államkapitalizmus keveréke.

Sokféle keverék rendszer lehet elméletileg. A királyság keveredhet egyfajta szocializmussal is. Bár ezt jelentené, hogy szinte minden államosítva van, az állam viszont a király kezében van, tehát ez már feudalizmus.

Nézzünk egy másik keveréket. A vezetőt, vezetőket nagyon ritkán, mondjuk húsz évre szabad választásokkal, választják meg. Viszont e vezető  már parlament nélkül, kvázi, mint egy király uralkodik. Ha ez a vezető, megenged egy erős magángazdaságot, és emellett kialakít egy a lakosságnak szolgáltató, gondoskodó államot, akkor a feudalizmus és az államkapitalizmus keverékéről beszélhetünk. Ha nem ezt teszi vezető, akkor már inkább egyfajta feudalizmus.

Leegyszerűsítve az mondható, hogy keverék rendszerek vagy egyfajta  jelenkori feudalizmust képviselnek, vagy egyfajta alacsony szintű államkapitalizmust.   Vagy elfajzott szocializmust, azaz sztálinizmust.

A jelen világ kb. 65%-a államkapitalista  rendszert képvisel, annak valamelyik rendszerváltozatát. Kb. 20%-ka (elsősorban Kína) a kínai szocializmust (egy párt, nincs szabad választás, de némileg parlamentáris és képviselői rendszer, és szolgáltató gondoskodó állam, de van jelentős magángazdaság) képvisel. A maradék 15%-a pedig egyfajta feudalizmust, illetve nagyon kevés klasszikus kapitalizmust, ősközösségi társadalmat, és sztálinizmust képvisel.  Elvileg még lehetne brezsnyevi szocializmus, de én ilyenről nem tudok. Mindez az alapvető jellemzők vonatkozásában, ami összefügg, de nem azonos a pontos rendszer-meghatározással.

A keverék rendszerek egy másik elemzése, az ABC/5 ábra alulról a harmadik sora.

Kétféle keverék rendszer van. az egyik ősközösség alapú (viszonylag fejletlenebb) a másik feudális alapú ( viszonylag fejlettebb). Az alap megrekedés aspektusa. Ez a megrekedt alap felvesz más rendszerekből különböző elemeket. A rendszerek hatnak ezekre megrekedt társadalmakra.  Egy keverék rendszerben sokféle elem megjelenhet. Pl. megjelenhet benne a feudalizmusra jellemző erős királyság,  de mellette megjelenhet egy gyenge parlament. Mellette megjelenhet egy erős és kizsákmányoló magángazdaság, de megjelenhet a szolgáltató, gondoskodó állam is. Mindezek mellett megjelenhet egy vallásállam jelleg is, ami szintén feudális elem. 

Szerintem a keverék rendszerek nem lehetnek igazán jó rendszerek. Persze, ha egy országnak sok a természeti kincse és ezért az  ország gazdag, akkor az saját népének teremthet jó életet, még egy ilyen keverék rendszeren belül is.  De az a jó élet nem rendszeréből fog adódni, hanem a gazdagságából, természeti kincseiből. Itt azért megjegyzem, hogy azon országok, amelyek a természeti kincseiknek köszönhetik a jó életet, nem tesznek mást, mint a belső aránytalanságot, igazságtalanságot kitolják nemzetközi szintérre, vagyis rejtetten kizsákmányolják a világot. Ha egy ország nem gazdag, akkor a keverék rendszer nem lehet megoldása a rendszerfejlődésnek. (Ha gazdag akkor sem.) 

Egy ország természeti kincsei, abból fakadó gazdagsága, szegénysége és a fejlettség.

Egy ország természeti kincsei eladhatók, ellenértékként kapható technika technológia, fogyasztási termékek, szolgáltatások, valamint munka, ami belső szabad munkát szabadít fel. Természetesen mindez a pénzen keresztül történik, azonban a pénz helyes felfogása az, ha nem pénzben számolunk, hanem az előző  értékekben. A pénzt el lehet herdálni, eladósodás, infláció, stb. Az előbbi értékeket is fel lehet használni rosszul, de ez már egy kicsit nehezebb, mint a pénz elherdálása. A lényeg az, hogy a természeti kincsekkel rendelkező országnak nagyobb lehetősége van arra, hogy az életszínvonalat emelje, arra hogy az államot, egészségügyet jobb eszközökkel lássa el, ill. nagyobb munkaerővel lássa el. Tehát a természeti kincsekkel rendelkező országnak nagyobb lehetősége van arra, hogy fejlettebb rendszert, rendszerváltozatot hozzon létre. Ez csak lehetőség ami, önmagában nem elég. Nagyon leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy az egy főre eső átlagosnál nagyobb természeti kincsek értékének a 10%-val emelkedik egy ország nemcsak gazdasági, de politikai, társadalmi fejlettsége is. A szegény országok vonatkozásában pedig: az egy főre eső átlagosnál alacsonyabb természeti kincsek értékének 10%-val romlik az ország politikai, társadalmi fejlettsége. Tehát két azonos rendszerű ország között akár 20% különbség is lehet abból következően, hogy az egyik gazdag ország (természeti kincsekkel ellátott), a másik szegény ország.

Az első kérdés ami felmerül, rendben van e ez? A másik kérdés az, hogy ítéljük meg igazságosan a fejlettséget?

Az első kérdésre az a válaszom hogy nincs egészen rendben. Ha elfogadjuk alapelvnek: az önérdemű boldogulást, önhibájú lemaradást, akkor sincs rendben. Vagy nézhetjük a másik alapelvet: a természeti igazságtalanságokat az embereknek csökkenteni, részbe kompenzálni kell. Ezért ugrunk be az égő házba az ott rekedt kisgyerekért. Úgy tartjuk igazságosnak, hogy a természet eme igazságtalanságát kötelesek vagyunk kompenzálni. Ezek az igazságosságok nemcsak az egyének szintjén igazságosságok, hanem a népek, nemzetek szintjén is. Ott is emberek és gyerekek vannak. A jövő rendszere a természeti kincsekből eredő gazdagságot, szegénységet részben kompenzálni fogja, mondjuk a felére. A teljes kompenzáció sem lenne igazságos, ezért a legigazságosabb a részbeni kompenzáció. Ebből ered az igazságos megítélés. Pl. azt kell eldönteni, hogy Oroszország vagy az USA, vagy  egy közel-keleti olaj-ország  mennyire fejlett. Most itt azokat a természeti kincseket ne is számoljuk, amit raboltak, csak azokat, amelyekhez viszonylag legálisan jutottak hozzá. Ha csak ezt számoljuk, akkor is az egy főre eső természeti kincsek vonatkozásában igen jól állnak. A pontos számok hiányában az előbbiből kiindulva a tényleges százalékos fejlettségükből le kell vonni pár százalékot, méghozzá a természeti kincsek arányában. Ugyanígy pár százalékot hozzá kell adni azon országok fejlettségéhez, akik az átlagosnál jóval kevesebb természeti kinccsel rendelkeznek, a hiány arányában.

Az államkapitalizmus rendszerváltozatai.

Százalékok szerint az államkapitalizmus széles sávja a történelmi távlatokban: ABC/6 ábra legalsó sor 43% és 54% között halad. Ez 11%. Egyébként történelmi távlatokban szinte mindegyik rendszer kb. 11%-os sávban halad. (történelmi távlat, ha jövő rendszere a tényleges demokrácia átlaga is csak 60%-osnak tekinthető.) Hány rendszerváltozat-fajtát állapítunk meg egy rendszerben, ez megint szubjektív. Megállapíthatunk hármat (jó, közepes, gyenge), vagy ötöt, vagy hetet, vagy annál is többet. Mivel az azonos rendszerű országok között sincs két egyforma, azt is mondhatjuk, annyi rendszerváltozat van, ahány ország van az adott rendszerbe. Tehát a széles sáv (11%) felosztódik három, öt, hét, stb. keskeny sávra. Keskeny sávra, vagyis rendszerváltozatra.

Én az alábbi szubjektív rendszerváltozat felosztást gondolom, bizonyos országok vonatkozásában.

 Sajnos a fejlettséget valamennyire meghatározza a természeti kincsekből eredő gazdagság.

Egyes (legfelső, kiváló) szint, pl. skandináv országok, Svájc. Ők 53-54% körül mozognak, ez majdnem a tényleges demokrácia alsó határa. Sőt ha átfedésekben gondolkodunk, akkor már az. Viszont csak az alsó határ, ráadásuk a tényleges demokrácia sem tökéletes rendszer.

Kettes (erős jó) szint pl. Japán, Kanada Ausztrália. Egyes európai államok

Hármas szint (jó-közepes) pl. általában a nyugat-európai országok, a régebbi EU tagállamok, Csehország Szlovénia, a balti államok. Az ázsiai kistigrisek. És az USA, de megjegyzésekkel. Ez USA haladási iránya szerintem már régebb óta és jelenleg is enyhén lefelé tartó (negatív, hanyatló) Azt ugye magállapítottam, hogy általában az államkapitalizmus stagnáló, vagyis vízszintesen mozgó irányt mutat. Ez az átlag azért van, mert a legerősebb államkapitalista ország enyhén hanyatló tendenciát mutat, és ez visszahúzza az átlagot. Ráadásul a fejlődő (felfelé haladó országok is, csak nagyon enyhe fejlődést mutatnak. Az USA pályája negatív és talán már inkább a négyes szinten van, mintsem hármason. Ugyanakkor az USA vonatkozásban különösen el kell gondolkodni azon, hogy mit is mutat meg a rendszertényezők összesített eredménye.

Ne felejtsük el, hogy a rendszerváltozat szinteket is 70 rendszertényező összesített eredménye adja ki. Ha nagyon pontosan számolnánk, akkor az egyes rendszertényezőket nem tizedszázalék pontossággal, hanem századszázalék pontossággal kell meghatározni.

Azt se felejtsük el, hogy rendszertényezők összesített értéke nemcsak demokratikus szintet határozza meg, hanem a szélesen vett életszínvonal szintjét is. Ezt pedig egy főre kell számolni.

Négyes (közepes) szint pl. Lengyelország, Horvátország, Szlovákia és Oroszország, de kérdőjelekkel. Itt pedig a természeti kincsekből eredő előny kérdőjelezi meg a besorolást. Oroszországot én nem tartom keverék rendszernek, bár vannak erre utaló jelek.  (Ha már itt tartunk: hová soroljuk azokat az országokat, melyek keverék rendszerűek (részben feudális államok), de a természeti kincseikből adódóan magas életszínvonalat és viszonylag jól működő rendszert alakítottak ki?) 

Visszatérve, talán ez keskeny sáv halad az államkapitalizmus átlagos középértékén (48%).

Ötös szint (már gyenge, közép-gyenge) pl. Magyarország többi kelet-európai dél-európai ország, Törökország, egyes volt szovjet államok. Egyes közép és dél-amerikai országok És még sokan. Csakhogy Magyarország azon kevesek közé tartozik, amelyek haladási iránya, már most is egyértelműen lefelé tartó. A rendszerváltó országok közül pedig szinte az egyetlen, amelyik hanyatló tendenciát mutató ország.

Hatos szint (egyértelműen gyenge) pl. India, Pakisztán, egyes közép, dél-amerikai ázsiai, afrikai országok. Viszont ezek közül többen enyhén fejlődő tendenciát mutatnak.

Hetes szint (igen gyenge) ez már rendszer alsó határa, 43%. Ide tartoznak a keverék rendszerek, pl. egyes ázsiai országok, egyes szovjet utódállamok, egyes afrikai, dél-amerikai országok.

Ez tehát hét szint, egy szintnek az értéke kb. 1,5%. Magyarország tehát kb. 46% körüli értéken halad, de lefelé.

Lehetséges, e hogy a Kádárrendszer egy fejlettebb rendszer (rendszerváltozat) volt, mint a jelenlegi magyarországi államkapitalizmus?

A három újabb rendszer (államkapitalizmus, brezsnyevi szocializmus, jelenlegi kínai szocializmus) jelentősen átfedi egymást. Ha mind a hármat felosztjuk keskenyebb sávokra, vagyis rendszerváltozatokra akkor természetesen előfordulhat, hogy egy fejlettebb brezsnyevi szocialista rendszerváltozat magasabb szinten lesz, mint egy alacsonyabb szintű államkapitalista rendszerváltozat. Ha az államkapitalizmusnak hét szintje rendszerváltozata van, akkor brezsnyevi szocializmusnak kb. négy rendszerváltozata volt, legalábbis annyi lehetett volna. A kádárrendszer ezek közül a legfelső két szint valamelyikén helyezkedett el pl. az 1985-ös években.  Az biztos, hogy jelenlegi magyarországi államkapitalista rendszerváltozat az államkapitalizmus alsó részén helyezkedik el. Kérdés hogy a kádárrendszer a brezsnyevi szocializmus melyik rendszerváltozata volt. Kijelenthető, ha nem lett volna az 1956-os megtorlás, akkor a kádár rendszer egyértelműen a brezsnyevi szocializmus egy fejlettebb rendszerváltozata. Ekkor egyértelműen ez összesítve egy fejlettebb rendszer, mint a jelenlegi 2002-2008 (vagy 1990-2008) magyarországi államkapitalizmus. Ezt a statisztikai adatok is igazolják. 1970-1988 között magasabb volt az általános, átlagos és szélesebben értelmezett életszínvonal, mint  1990-2008 között. Főleg akkor, ha a természettudományos technikai fejlődés növekedését részben kivonjuk a számításból. Részben kivonjuk, mert ez  a rendszertényező,  erősebben  szükségszerű ( automatikus) tényező.  A lényeg az, hogy a szükségszerű világfejlődést beszámítva egyértelműen magasabb statisztikai adatok jönnek ki 1970-1988 között, mint 1990-2008 között. Még nagyobb a különbség 1982-1988, ill. 2002-2008 között.  Nyugodtan beszámíthatjuk az eladósodást. Most (2007) jobban el vagyunk adósodva. Beszámíthatjuk a gyülekezési jogot. Most verték szét az embereket a legbrutálisabban. Beszámíthatjuk a többpártrendszert. Most vannak olyan pártok (MSZP, SZDSZ) hatalmon, akiket sokkal kevésbé akar hatalmon látni a nép, mint az MSZMP-ét. A szólásszabadságot, a sajtószabadságot pedig lerontja a pártosodás, az elfogultság, a zagyvaság és a manipuláció.

Ellenben az 1956-os megtorlásokat, mindenképpen negatívan, de mégis sokféleképpen lehet értelmezni. Úgy is, hogy ez nem is kádárrendszer terméke, hanem az összeomló sztálinizmus terméke. Vagy a szovjet rendszerváltozat terméke. Vagy úgy hogy bizony ez kádárrendszer terméke és méghozzá egy nagyon negatív terméke. Ezért a kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni. Az kijelenthető, hogy kádárrendszer és a jelenlegi magyarországi államkapitalizmus között nincs nagy különbség, bármelyiket is tartjuk jobbnak.

Megjegyzem az emberek és sajnos a politikusok is, általában keverik a rendszereket, rendszerváltásokat és rendszerváltozatokat, rendszerváltozat-váltásokat.

Sok helyre szóló megjegyzés.

A kijelölt szélesebb út, ami azért nem olyan széles (pl. a rendszer, vagy pl. a született gyengébb képességek) kijelöl egy átlagszínvonalat. (A véletlen, a szerencse is a kijelölt szélesebb út része, az embertől, akarattól független tényező, bár látszólag azzal ellentétes. A véletlen szerencse a látszattal ellentétben csak általában 5-10%-ban határozza meg a sorsot.) A kiszorítás, a vagy-vagy elosztás, a rejtett kizsákmányolás miatt is, gyakorlatilag nem járhat mindenki az út jobbik oldalán. Elméletileg viszont járhat. Gyakorlatilag sokaknak az átlagszínvonalon, vagy az alatt „kell” járni.  A jobb, az élen haladó versenyzők hátrébb szorítják a rosszabb versenyzőket. A versenyben nem győzhet mindenki, sőt utolsónak is „kell” lenni. Az akarat nem korlátlan. Mit jelent mindez?

Azt jelenti, hogy másokat ítélj meg a helyzettől függően 5-20%-kal enyhébben. Nem jelenti azt, hogy eltűnik a hiba, a vétség, a bűn, a felelősség, csak azt jelenti: ezek határa egy kevéssel eltolódik. (Aki a szélesebb út átlagán halad az hibázik, aki az alatt halad, az vétkes, aki a rossz szélén halad az bűnös.)

Magadat azonban ne ítéld meg enyhébben. Önmagadat egy kevéssel (5-20%-kal) szigorúbban ítéld meg, mint másokat.

Azt is jelenti, hogy a szélesebb út, az átlagszínvonal javításával is foglalkozni kell (mindenkinek), méghozzá komolyan. Hibás lesz az is, aki a szélesebb út jobbik oldalán halad (bár ezzel emeli az átlagszínvonalat), ha direkt módón (és persze nagyon átgondoltan) nem tesz, (nem tesz eleget) a szélesebb út, az átlagszínvonal javításáért.

Nálunk a vezetők, emberek tudják (törvény nélkül is), hogy mi helyes gondolkodás, viselkedés. Hiába van törvény, ha az emberek nem tudják, akarják – így szól a féligazság.

Remélhetőleg azzal, hogy van megerősítő törvény is, még nem változik meg, a vezetők, emberek helyes gondolkodása, viselkedése. Egyébként pedig nem volt, és lehet, hogy nem lesz ez mindig így, mármint a törvény nélküli helyes gondolkodás, viselkedés. (Mindig jöhet egy őrült, de rafinált vezető, vezetés.) Az egyik a tudatalakítás, a másik rendszeralakítás, mindkettőre szükség van, és a kettő összefügg. És a tudatnak nem kell fejlődnie? És a „hű de rendben van minden” stagnálása nem üthet vissza?  És mi van a fejezetrész elején sorolt megállapításokkal? 

A százalékokból következtessünk az általános történelmi fejlődésre.

Az ABC/6 ábra legalsó sorából készíthető egy pontos grafikon. Ehhez hasonlók szerepelnek a különböző ábrákon. Az emelkedés foka attól függ, hogy az X és az Y tengelyen mekkora osztásokat jelölünk ki. Ugyanakkor a rabszolgatartó rendszer 16%-hoz nyugodtan, hozzátehetünk százat, mert abban a tartományban az állati társadalmak helyezkednek el. Tehát az emberiség pl. 5000 év alatt 116-ról fejlődött 150-re.  100%-ra leosztva: 77-ről 100-ra. 50%-ra leosztva: 38-ról 50-re.

Én viszont azt állítom, hogy fejlődés lehetett volna ennél meredekebb is, már most elérhetné a jövő fejlettebb rendszerének értékét, vagyis 38-ról mehetne grafikon 60-ig.

Miért gondolom ezt? 

Induljunk ki, abból hogy a fejlettebb demokrácia nagy eséllyel már napjainkra is kialakulhatott volna. Hiszen a felsorolt feladatok között nincsenek csodaszerek. Nincsenek bonyolult dolgok. Még olyan képlet sincs, mint Einstein relativitás elmélete. Egyszerű felismerhető igazságok elvek és faladatok vannak. Az egyik ilyen egyszerű felismerés hogy nincs szinte tökéletes része a rendszernek, mindennek valamilyen mértékben többé-kevésbé, de fejlődnie kell. Sok fontos tényező van és közel azonos fontosságú, hiszen a legtöbbje 3-4%  Az átlag x % és ráadásul ezek a tényezők nagyon bonyolultan és többszörösen összefüggnek.

A másik az felismerés, hogy mindig sok tényezőben, méghozzá közel azonos fontosságú tényezőben kell gondolkodni. Nem szabad csodaszerekben, egy tényezőben gondolkodni. Nem szabad úgy gondolkodni: ne ezt megcsináljuk, és itt van a Kánaán.

Kitérés arra, hogy a rendszer bizony sok tényezőből áll össze.

Jellemző hiba, hogy az adott politikus nagyon bölcsen és meggyőzően szinte látnoki hangon említ egy tényezőt, jobb esetben kettőt-hármat mint a megoldás kulcsait. Meg kell változtatni az alkotmányt, jelenti ki az egyik, minden ebből ered. A magánvállalkozók, és főleg a kisvállalkozók fejlődését kell biztosítani, ez a lényeg és akkor minden rendben lesz, mondja a másik. A nagyvállalkozók fejlődését kell biztosítani, vallja (nyíltan nem mondja ki) a negyedik, és akkor minden rendben lesz. A rendszer rendben van, a törvények rendben vannak, az alkotmány rendben van, csak a végrehajtással , az emberekkel, az erkölccsel van a hiba mondja a harmadik. Ezt még hosszasan lehet sorolni. A közös hiba (önzőség, manipuláció, vagy butaság, teljesen mindegy) az, hogy egy-két tényezőben gondolkodnak. Az biztos, hogy pl. felsoroltak között vannak valóban a fejlődést elősegítő részmegoldások és vannak olyanok is amelyek még részmegoldásnak is kétségesek. Szerintem jó részmegoldás, a kis és középvállalkozók fejlesztése, támogatása, és jó részmegoldás az alkotmány változtatása, módosítása.  De ezek is csak részmegoldások. Tehát azok sem találják el az igazság céltábláját, akik valóban hasznos célt, feladatot jelölnek meg de csak egyet-kettőt.

A kiindulópont mindig az, hogy van 70 tényező, ezt mind fejleszteni kellene, és ha ez nem is lehetséges, akkor legalább az aktuális legfontosabb 10 tényezőt illene kiválasztani és célként megjelölni.

Nézzük a nagyobb egységek alrendszerek fontosságát másképpen.

Ha a százalékok nem eléggé fejezik ki az alrendszerek arányát, fontosságát, akkor egészítsük ki ezt a számítást. Ebben a tanulmányban hány oldal szól az egyes alrendszerekről, (nagyobb egységekről).

A döntéshozó mechanizmusról kevés mondat szól, de ettől a döntéshozó mechanizmus fontos. Ugyanez mondható el a jogról, jogrendszerről. Itt mégis abból indulok ki, hogy amiről sokat lehet beszélni, az valamilyen szinten fontosabb, mint amiről kevesebbet lehet beszélni.  Természetesen ez az egész nagyon szubjektív, de hát az egész tanulmány az. Amit megtehet az egyéni szerző, főleg ha nem elfogadott, az hogy objektivitásra törekszik. A tanulmány harmada szerintem a tudatról, tudatalakításról szól. A tanulmány másik harmada a gazdasági pénzügyi rendszerről szól. A tanulmány harmadik harmada pedig az összes többi témáról. De ezt is feloszthatjuk: az egyharmad, fele (16%) a rendszerről, rendszerfejlődésről szól. E felosztás szerint a rendszer, nagy elméleti részei fontossági sorrendben. Tudat, tudatalakítás. Gazdasági, pénzügyi rendszer. Politikai, társadalmi rendszer. Rendszertan, rendszerfejlődés. A legtöbb ábra, a legtöbb szám a gazdasági pénzügyi rendszer kapcsán jelenik meg, tehát e szerint ez a legfontosabb. Ezzel csak jelzem, hogy más felosztások, más fontossági sorrendek is megállapíthatók.

Következtessünk a jövő államának felépítésre.

Mindez a jövőre vonatkozó egyéni elképzelésem, abból is csak az egyik.

Most, hogy kiderült 70db gyakorlati rendszertényező van, pontosabban megállapítható milyen is lesz a jövő döntéshozó rendszere.

A 70 db gyakorlati összetett problémakört kb. 48 db független, tudományos, demokratikus testület képes irányítani, felügyelni, feladatait megoldani. Ugyanis egyes problémaköröket össze lehet vonni testületi szempontból.  A problémakörök melyeket nevezhetünk állami területeknek, fejlesztése, a törvényjavaslatok kidolgozása is ezen testületek feladata, de nem kizárólag, csak  többnyire.  Igaz hogy ez  a 48 testület további testületrészekre osztódik. Szükség van azonban legalább 15 további csúcs testületre. Ebből kb. 10, amely a közvetlen demokráciával, és általában a demokráciával foglakozik (döntéshozó mechanizmus ábrái). És kell 5 testület, amelyik jelenlegi minisztériumok feladatkörével foglakoznának. A bíróságnak és ügyészségnek is kell egy-egy független, tudományos demokratikus testület. 5 testületet a fontosabb nagyobb pártok alkotnának, amelyek egyfajta szellemi ideológiai, közösségként funkcionálnak. A jelenlegi testületek Alkotmánybíróság, ÁSZ, MNB, stb. már benne vannak a 48 testületben. A kormány is benne van. A parlament a mai formájában megszűnik, esetleg lehetnének kijelölt napok, konferenciák, amikor az elit vezetés, vagy annak része megbeszéléseket tart. Alapvetően jól szervezett személyes kapcsolatok nélküli munkakapcsolatban áll az elit vezetés. Tehát 70 független, tudományos demokratikus testület szükséges. A fontosabb testületek 70 közül 48, amelyik kimondottan jogalkotó. Mindenki beadhat törvényjavaslatot vagy annak lényegét, de az ezen 48 testület valamelyikén áthalad.  A fontos testületek alatt átlagosan legalább egy szaktörvénykező, és egy fő-jogalkalmazó testületnek kell lenni.  A további kisebb jogalkalmazó intézmények száma bizonytalan. Az állam tehát kb. 210 fontos intézményből, testületből áll. Ha szélesebben nézzük az államot, akkor ehhez még hozzá lehet számolni az igazi önkormányzatokat. Ezek száma mondjuk egy 10 milliós országban, legyen 1000.  A kihelyezett helyi államot (polgármesteri hivatalokat) a jogalkalmazó intézmények közé sorolom, legyen ez egy 10 milliós országban további 140. Összesen tehát 1350 testület intézmény.

A fontos testületek (70) élén egy 10 tagú testületi vezetés lenne, a lehetséges elképzelésem szerint. Ez 700 vezető.

Minden további testület intézmény 1280 élén 3tagú testület áll. Ez 3840 vezető. Az elit vezetés tehát 4540 emberből állna. Azonban az önkormányzatokat talán külön kellene sorolni. Ekkor 350 testület (intézmény) és 1540 elit vezető alkotná az állam, a vezetés lényegét.

Milyen lenne a választási rendszer.  Az elit vezetés egy részét (legalább jogalkotó testületekből 7 főt, és még pár kiemelt testület tagjait, kb. 400 vezetőt) az ország lakosságának szavazatai alapján (persze azért a vezetőkiválasztó testület is véleményez) kell kiválasztani. Ha ezt elosztjuk 4 évre (nem szükséges hogy minden testületben egyszerre történjen váltás), akkor évenként 100 főt kell megválasztani. A jövőben nem lesz személyes kampány, elsősorban a programok vetélkednek. 100 program azonban még mindig sok, de cél az, hogy egyénileg induljanak az aspiránsok. Viszont lehetségesek ideiglenes programszövetségek. Így, le lehet csökkenteni a programokat 10 körüli számra.

A jövőben folyamatos lesz közéleti aktivitás, nem idényjellegű. A többség önként és örömmel rászán heti 1-2 órát, hogy szavazatokkal elmondja a véleményét, mert tudja, hogy van értelme.  A szavazás széles határidejű lesz, (nem egynapos, hanem akár hónapos), és otthonról is le lehet adni szavazatokat. Így a vezetés-kiválasztás mellett még évi 2-3 törvényjavaslatról (egy ebből a költségvetés), ill. annak lényegéről, is szavazhat az állampolgár.

Az alábbi adatokat csak azért érdemes megemlíteni, hogy senki ne képzelje mindentudónak magát. Senki nem gondolja, hogy lehetséges egy véges már megismert tudáshalmaz. Ne gondolja, hogy lehetséges egy befejezett fejlődés, egy szinte tökéletes rendszer.

Függetlenül attól, hogy tartalmilag jó ez tanulmány, azért nagyságrendeket érzékelteti.  70 tényező, vagyis 70 alapvető problémakör van.  Bárki is írna átfogó tanulmányt a társadalomról, gazdaságról, bárhogy is nevezné el azokat, bármi is legyen tartalmuk, 70 problémakör alatt nem úszná meg. Egy alapvető problémakör felosztható átlagosan mondjuk 10 fontos problémakörre. Ez 700 fontos problémakör.

Egy problémakör átlagosan mondjuk 10 alapvető, kiemelten fontos (nem ismétlődő) megállapítást, alapelvet tartalmaz. Ez 700 alapvető, kiemelten alapelv, megállapítás.

Egy problémakör mondjuk átlagosan 5 alapvető, kiemelten fontos adatot tartalmaz. Ez 350 alapvető, kiemelten fontos adat.

Egy problémakör mondjuk átlagosan 1 alapvető, kiemelten fontos törvényt igényel. Ez 70 alapvető, kiemelten fontos törvény.

Egy problémakör mondjuk átlagosan 10 alapvető, kiemelten fontos feladatot tartalmaz. Ez 700 alapvető, kiemelten fontos feladat.

Minden alapvető, kiemelten fontos elv, adat, törvény, feladat mögött mondjuk 10 fontos elvnek, megállapításnak, adatnak, törvénynek, feladatnak kell lenni.

Ez 7000 fontos megállapítás. 3500 fontos adat. 700 fontos törvény. 7000 fontos feladat.

Minden fontos megállapítás, adat, törvény, faladat mögött sok-sok középfontos és még több részmegoldásnak kell lenni. Ez már százezres nagyságrend. 

Ettől az egésztől még nem lenne végtelen a tudomány, a fejlődés is lehetne befejezett. Csakhogy az elvek, magállapítások, adatok, törvények változnak. Pontosabbá vállnak. És sokasodhatnak. Hiszen mindig megjelenhetnek új problémák, vagy úgy, hogy egy régi fel nem ismert problémát felismernek, vagy úgy hogy valóban új probléma keletkezik.

Kimondható e arról rendszerről hogy szinte tökéletes, amely eddig nem tudott 700 alapvető fontos feladatot megoldani. E feladatok jelentős részét a  jelenlegi rendszerek, rendszerből eredően nem is képesek megoldani. Tehát jelenlegi rendszerek fejletlenek, mert igen sok alapvető feladatot nem tudtak, és valószínűleg a jövőben sem tudnak megoldani. Nem az a probléma, hogy vannak megoldatlan feladatok, hiszen azok szükségszerűen mindig is lesznek, a baj az, hogy túl sok megoldatlan feladat gyűlt már össze.  

Alapvetések a nemzetről (népről, a nemzet fogyásáról, a kultúráról. Elméleti rendszertényező.

E tanulmányban elsősorban a rendszerekről elmélkedtem, és a nemzetet (népet) is e szemszögből vizsgáltam. A nép, itt nem a népréteget, a lakosságot jelenti, hanem egy sajátos kultúrával rendelkező embercsoportot. Szerintem a kultúra (közepesen értelmezett): sajátos nyelv, művészetek, sport, jellegzetes jellemző szabadidős tevékenységek, és jellegzetes jellemző foglakozások, termelések, alkotások. Továbbá a szokások (étkezés, ruházkodás, ünnepek, stb.), életmód, életstílus. Továbbá a jellegzetes, jellemző gondolkodás (világnézet, vallás, közmondások, stb.). Továbbá a nép története, történelme is kultúra része. A kultúrát meghatározza a múlt kultúrája, annak ápolása, fenntartása, megőrzése, de az is hogy ezt a kultúra mennyire illesztik be a természettudományos technikai fejlesztésbe, a jelen rendszerébe, a jelen életébe. Másképpen van a hagyományos kultúra, van az új kultúra (pl. új jellemző jellegzetes szokások, foglakozások, alkotások, stb.) és van az illesztett kultúra. A kultúra mindenképpen, az adott nemzetre (népre) jellemző (sajátos) dolgok gyűjteménye. E tekintetben is kategorizálhatunk: máshol szinte nincs, ill. máshol is van csak kevésbé meghatározóan.

A rendszer, ill. a rendszerváltozat az egy nemzetcsoportot határoz meg. A kultúra az, amelyik magát a nemzetet elválasztja ettől a csoporttól. A kultúra a nemzet vonatkozásában, valami olyasmi, mint az egyén vonatkozásában, az egyéniség. Minden ember, döntően szinte azonos. Minden ember kisebb részt egyedi, különleges, nincs két egyforma ember. Persze az azonosság és az eltérés arányain lehet vitatkozni, ez már filozofikus kérdés. Az orvostudomány pl. döntően a minden emberre ható gyógymódokat, keresi. Ehhez persze fel kell deríteni a minden emberre jellemző szerkezetet, működést. A társadalomtudománynak (rendszer, rendszerfejlődés) is ezt kellene tennie, döntően, a minden népre, nemzetre jellemző szerkezet, működést és gyógymódokat kellene keresnie. Azonban az orvostudománynak is van olyan része, amely az eltéréseket  vizsgálja és a mindenkitől eltérő egyén számára keres megoldásokat. Ez persze lehet az általános gyógymódok egyénre alakítása, pl. egy speciális gyógyszeradagolás. Ez a része az orvostudománynak még fejletlen, pl. 99%-ban az azonos súlyú, korú nemű emberek, azonos gyógyszeradagolást kapnak. A jövő orvostudománya fejlettebb lesz és szinte minden embernek más gyógyszeradagolást fog meghatározni. Persze az eltérések tudományát, mindenképpen megelőzi az általánosságok tudománya. Az eltéréseket nem lehet pontosan felderíteni, ha nem ismerik az általánosságokat. A társadalomtudomány fejletlenebb, mint az orvostudomány, az általánosságok kiderítése is gyerekcipőben jár. A távoli jövőben talán lesz olyan társadalomtudomány, amelyik, már a nemzetek, a közösségek eltéréseinek a tudománya lesz. Ennek a tudománynak elsősorban a kultúrát kell majd vizsgálnia. Addig viszont a közvetlen demokrácia, képes ezt a problémát megoldani. A közvetlen demokrácia bizonyos szempontból nem más, mint a kezelt (nemzet, közösség) pontos, precíz megkérdezése: ugyan mondja már el, hogy érzi magát, vannak e panaszai, és pontosan mik azok?

Én a genetikus vonatkozást már itt az elején elvetném, mint a nemzet a nép meghatározását, vagy mint a fejlődés vonatkozását.  A növényeknél, állatoknál joggal sajnálkozunk, ha kihal (esetleg rohamosan sorvad, zsugorodik, csökken  egy faj, vagy egy alfaj. A nem emberi  élővilágban, mivel a tudat a gondolkodás, az önálló akarat, az önállóság, egy alacsonyabb szinten van a genetikus jellemzők határozzák meg a kultúrát, de az is kérdéses hogy egyáltalán lehet e kultúráról beszélni.  Az embernél több okból is elveszik a genetikus vonatkozás. Egyrészt az ember alapvetően egy faj. Másfelől az ember eddig is és ezután is elég intenzíven keveredett, és keveredik. Harmadrészt és ez legfontosabb, az ember már egy tudatos, tudatosan és magasabb szinten gondolkodó élőlény, aki nem beprogramozva fejlődik, hanem saját maga által meghatározva. Tehát a genetikus vonatkozás szinte elveszik és marad a kulturális vonatkozás. (A rendszer hatásáról itt nem beszélek.)

Azt korábban már megállapítottam, hogy a rendszerfejlődés alapvető céljai a következők. A növekvő, sokasodó szükségletek arányosabb és magasabb szintű kielégítése. A demokratizálódás, egy fejlettebb igazságosabb rendszer létrehozása. Az emberek értelmesedése és erkölcsösödése. Ezek az általános célok, az emberiség céljai, és a rendszerfejlődés céljai. Mivel az emberiség, és a rendszer is nemzetekből (népekből) áll, ezért ezek acélok a nemzetek (népek) céljai is egyben. Ezeket, a célokat azonban ki kell egészíteni a következőkkel. A nemzet (nép) további mellérendelt célja: a sajátos kultúra fenntartása, és továbbfejlesztése, a rendszerfejlődéshez való illesztése. Valamint az, hogy kulturálisan meghatározott nemzet (nép) ne fogyjon el, jelentősen ne zsugorodjon össze, ne sorvadjon el, ne csökkenjen le.

A nemzet elsősorban akkor sorvad, ha a lakosság számától függetlenül sorvad a kultúrája. A nemzet népességfogyása egy fokkal kevésbé jelenti a nemzet zsugorodását.  

Kiemelném: ezek a rendszerfejlődés céljaival egyenértékű (mellérendelt) célok, nem fölérendelt, és nem alárendelt célok.

És még egy kiinduló megállapítás: egy népszövetség, nemzetszövetség, akár erőszakos, akár önkéntes, (függetlenül az elnevezésétől) nem nevezhető nemzetnek.

A nemzeti elsorvadás, zsugorodás problémája.

Szerintem a rendszerfejődés szempontjából is előnyösebb, ha a több, ha sok nemzet van. A nemzetet, népet azonban a sajátos kultúra határozza meg. Akárhonnan vizsgáljuk a kérdést, mindig megállapíthatjuk, hogy a nemzetek, ill. a sajátos kultúra fennmaradása az elengedhetetlen része a fejlődésnek. Ehhez hozzá kell tenni, hogy sajátos kultúra az érdekes is. A benne élőnek is érdekes, de külső szemlélőnek is érdekes. Ha nem lennének sajátos kultúrák, akkor egy sokkal unalmasabb világban élnénk. Mondhatjuk úgy is, hogy ez ember eléveszítheti egy fontos szükségletét.

Jelenleg arról elmélkedni fölösleges (irreleváns), hogy a nemzetek, országok (azok nagyobb része) eltűnik. Szerintem a nemzet, mint alapvető társadalmi közösség még legalább 100 évig fennmarad. Egyfelől ez egy nagyon erős, évezredek alatt kialakult struktúra, amely egyik napról a másikra nem képes eltűnni. Másfelől, létezik a nemzeti érzés (érzület), amely valószínűleg az ember egy alapvető érzése, szükséglete. Az viszont reális veszély lehet, hogy egyes nemzetek szinte eltűnnek, ill. az, hogy ez az eltűnési, egybeolvadási tendencia egyre erősödik.

Ha az emberiség azonos kultúrájú (azonos nyelvű, átlagosan azonos szokású, gondolkodású, életmódú, vallású) lenne, akkor a nemzetek (népek) félig, vagy egészen eltűnnének. Egy darabig megmaradhatnának a nemzetek, mint közigazgatási egységek, mint versenyegységek, mint rendszerfejlődési egységek. Szerintem, ebben a formában, nagy valószínűséggel, csak egy darabig maradhatnának fenn. Többféle variáció alakulhat ki. Pl. az egyének, családok, kisközösségek vonatkozásában alakulnak ki jelentős kulturális különbségek. Vagy az emberiség vonatkozásában egy unalmas hangya társadalom alakul ki, akár úgy, hogy névelegesen még megmaradnak az országok, akár úgy, hogy névelegesen is eltűnnek. Szerintem minden variáció felbontaná a nagy egyensúlyt, és hátráltatná a fejlődést.

Ha kimondható, hogy sajátos kultúra nélkül, rövid távon részben megszűnne nemzet (a nemzetek általában), hosszabb távon pedig  talán egészben, akkor a következő is kijelenthető: a nemzet szinte azonos a nemzet sajátos kultúrájával. 

Mit is jelent egy nemzet (nép) eltűnése, elfogyása, összezsugorodása? Elsősorban a sajátos kultúra eltűnését, elfogyását, jelentős zsugorodását jelenti. A sajátos kultúrának azonban vannak konkrét gyakorlati hordozói. Hordozók az emberek akik, a nemzeti kultúrában élnek, netán ápolják és fejlesztik a kultúrát. A nemzet népességének fogyása, a nemzet (és a sajátos kultúra) fogyása. Elsősorban tehát az emberek fogyásáról van szó, azonban az sem mindegy hogy ezek az emberek mekkora, milyen javakkal, életszínvonallal rendelkeznek. Tehát a földterület, a természeti kincsek, a tárgyi és szellemi alkotások csökkenése, is a nemzet (és részben a sajátos kultúra) fogyását okozza. Másképpen a rendszerfejlődés (termelés, demokrácia, stb.) csökkenése is a nemzet (és részben a sajátos kultúra) fogyását okozza.    Magának a sajátos kultúrának a fogyása is a nemzet (és sajátos kultúra) fogyása. Továbbá a nemzet nemzetközi megbecsültségének és önbecsülésének a csökkenése is a nemzet (és részben a sajátos kultúra) fogyását okozza. A nemzetre vonatkozó események, történések fogyása is a nemzet (és részben sajátos kultúra) fogyását okozza. És végül a nemzet sikereinek, a csökkenése is a nemzet (és részben a sajátos kultúra) fogyását okozza.

Mégis rangsorolni kell, mi jelenti elsősorban a nemzet zsugorodását, mire kell elsősorban vigyázni. Ez pedig nem más, mint a sajátos kultúra (nyelv, szokások, művészetek, történelem, összetartozás, stb.).

Persze mindennek van egy ellenpontja. A fogyásnak, zsugorodásnak az ellenpontja a terjeszkedés, bővülés, növekedés. A siker ellenpontja pedig a kudarc. 

Mielőtt tovább mennénk a következő kategóriákat is meg kell állapítani. Bármiről, sikerről, alkotásról, van szó, valamennyire mindennek van nemzetközi vonatkozása.

Ezért a következő kategóriák vannak. Elsősorban nemzeti (nemzeti alkotás, siker, kudarc, stb.), és enyhén külföldi kötődésű. Elsősorban nemzeti és közepesen külföldi kötődésű. Elsősorban nemzeti és erősen külföldi kötődésű. Elsősorban külföldi és erősen nemzeti (a mi nemzetünknek is köze van hozzá) kötődésű. Elsősorban külföldi és közepesen nemzeti kötődésű. Elsősorban külföldi és enyhén nemzeti kötődésű. Csak külföldi, a mi nemzetünknek semmi köze hozzá.

Természetesen, amikor külföldi kötődésről van szó, akkor meg kell nevezni konkrétan, hogy ez alatt melyik nemzetet, országot értjük.

Ezeket a banálisnak tűnő kategóriákat nem árt megállapítani. Rengeteg probléma származik, abból hogy ezeket a kötődéseket nem állapítják meg, vagy nem pontosan állapítják meg.

Sokkal megértőbb békésebb világban élnénk, ha az emberek, politikusok és a társadalomtudósok is ilyen fogalmakban gondolkodnának. Pl.: ez kastély szlovák, de erősen magyar kötődésű. Ez az esemény román, de erősen magyar kötődésű. Vagy ez a siker magyar, de erősen osztrák kötődésű. Ez a kudarc, magyar de erősen török kötődésű. Persze nemcsak Magyarországról van itt szó, hanem minden nemzetről.  Az egyik lényeg az lenne, hogy a kettős mércét ( a siker az minden nemzet vonatkozásában siker, a kudarc az minden nemzet vonatkozásában kudarc) meg kellene szüntetni. A másik lényeg, hogy zavarosságot meg kellene szüntetni. Talán pontosabb, ha nem megszüntetésről gondolkodnánk, hanem az irányú törekvésről hogy a kettős mércét, a zavarosságot csökkentsük. Mivel rengetegféle kötődés van és mivel az egyes kötődések pontos megállapítása, igen nehéz, ezért csak a csökkentésre, a tisztázásra való törekvésről lehet szó. Amikor nemzetről, a nemzet fogyásáról van szó, akkor jogosan ide számíthatjuk a külföldi, de erősen (nemzeti) hazai kötődésű dolgokat. Pl. a trianoni szerződés után Magyarország közel a felére csökkent.  Most itt nem akarok a trianoni szerződés igazságáról elmélkedni. Az viszont minden értelmes ember számára világos, hogy az elkerült dolgok (alkotások, események, történések, sikerek, kudarcok, stb.) erősen magyar kötődésűek. A kötődésnek persze köze van az időhöz is.

Amikor a nemzet fogyásáról van szó akkor a következőket nem szabad elfelejteni.

Elsősorban nem mennyiségben, hanem minőségben kell számolni. Pl. többet ér 12millió értelmes tisztességes nemzettag, mint 15 millió buta, erkölcstelen nemzettag.  Többet ér X számú, kiváló tárgyi és szellemi alkotás, mint 2X számú, gyenge, unalmas utánzott tárgyi és szellemi alkotás.

A másik az, hogy az egy főre jutó növekedést, fogyást kell számítani. Hatalmas tévedés, az abszolút nagyságban gondolkodni.  Büszke vagyok, mert és egy 200 milliós nép tagja vagyok, melynek egy hatalmas területe van, melynek hatalmas történelmi szerepe, és amely pl. az olimpián 40 aranyérmet nyert – mondhatja egy nagy nemzet tagja. Én meg még büszkébb vagyok, mert a mi nemzetünk csak 10 aranyérmet nyert és sokkal kisebb az országunk, és kisebb volt a történelmi szerepünk, de ha egy főre számítjuk mindezt, akkor sokkal nagyszerűbb arányok jönnek ki – mondhatja jogosan, pl. egy magyar állampolgár.(Mondhatta 2008-ig.)

Az abszolút nagyságban való gondolkodás, azon kívül, hogy logikátlan rengeteg kárt okozott az emberiség történetében. A hódítások, és az erőltetet terjeszkedések e felfogásnak köszönhetők. Csak annyi igazság van az abszolút nagyságban való gondolkodásnak, hogy a nemzet elfogyása, jelentős zsugorodása valóban probléma. A téves logika úgy folytatódhat, hogy nem akarok elfogyni, ezért terjeszkedek. Ha viszont sokan terjeszkedésre törekednek és ez sokaknak sikerül is, akkor szükségszerűen sokan elfogynak.

És ha nemzetfogyásról van, szó még két kategóriát feltételen meg kell említeni. Van erőszakos hódító növekedés, terjeszkedés és ilyen vonatkozású, fogyás, zsugorodás. És van békés terjeszkedés, növekedés, és ilyen vonatkozású fogyás, zsugorodás.

A nemzet egyik célja (szerepe, küldetése, stb.) hogy a nemzet ne fogyjon el, ne tűnjön el, jelentősen ne zsugorodjon össze. 

Az előző elmélkedések lényegében azt szolgálták, hogy ezt célt helyesen értelmezzük.

Nem véletlenül nem jelöltem meg azt a célt: a nemzet célja (szerepe, küldetése) a nemzet abszolút terjeszkedése, növekedése. Ez hamis cél. Még akkor is hamis, ha ez alatt békés terjeszkedést, növekedést értenek. Az erőszakos, hódító nemzeti terjeszkedés, pedig mint nemzeti cél, mint a nemzet küldetése természetes szóba sem jöhet. Nemcsak ezért mert ez erkölcstelen, és nemcsak azért mert ez sok nemzet számára és általában az emberiség számára káros. Azért is, mert a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen célok kergetése hosszabb távon éppen a terjeszkedő nemzet lesüllyedését, zsugorodását okozza. Ugye itt arról van szó, hogy azok nemzetek országok maradtak fenn sokáig, amelyek nem erőszakosan, és óvatosan a belső erő megszilárdítása mellett terjeszkedtek, ill. nem zsugorodtak. A gyorsan és erőszakosan terjeszkedő, felfujt birodalmak, előbb-utóbb összeomlottak. És amikor összeomlottak, akkor viszont erősen összezsugorodtak, adott esetben szinte eltűntek.  Pl., ha római birodalom megelégedett volna egy negyedakkora terjeszkedéssel, (ill., ha a római birodalom, még időben és önként visszahúzódik) akkor lehet, hogy a jelenlegi világban lenne egy ilyen ország: Római Köztársaság, amelyben latinul beszélnének. A másik példa legyen a Szovjetunió, amelyik talán még időben és önként visszahúzódott és így azért összezsugorodva, de azért, mint Oroszország fennmaradt.  Ez az egész azzal magyarázható, hogy a birodalom szinte minden erejét a terjeszkedésre és annak fenntartására, a kizsákmányolásra fordítja, és amikor ez az erő megtörik, akkor belső erő hiányában egy drasztikus összeomlás következik be.  Kirajzolódik azonban egy másik történelmi tendencia is: az ókorban, középkorban, (rabszolgatartó rendszer, feudalizmus) sokkal drasztikusabban zajlottak le az összeomlások, mint az újkorban (klasszikus kapitalizmus, államkapitalizmus, stb.). Ennek a történelmi tendenciának van agy másik oldala is: igaz hogy az idő haladásával (a társadalmak fejlődésével) egyre csökkent az összeomlások drasztikusága, viszont növekedett az összeomlások szükségszerűsége. Hasonlattal élve, egy kevésbé igazságos, humánus rendszerben, egy erőszakos ember viszonylag gyorsan képes terjeszkedni, és viszonylag sokáig képes fennmaradni, viszont amikor legyőzik akkor biztosan halál vár rá. Egy kevésbé humánus igazságos rendszerben az a cél, hogy legyőzött népet egyszerűen legyilkolják, a megmaradtakat szétszórják településeit, lerombolják, a területet megszállják. Egyszerűbben fogalmazva megsemmisítik a népet, nemzetet. A humánusabb igazságosabb rendszerben azért figyelembe veszik hogy a legyőzött nép, nem teljesen felelős az őrült vezetése tetteiért. A népet nemzetet nem lehet kiirtani, megsemmisíteni. Viszont a humánusabb igazságosabb rendszer és felfogás a másik oldalon is nagyobb igazságra törekszik, kevésbé engedi, hogy az erőszakos ember, az erőszakos örült vezető, az erősszakos nemzet igazságtalanul terjeszkedjen, vandálkodjon. Másképpen:  az igazságosabb humánusabb felfogás jegyében   erősödik az erőszakos terjeszkedés elleni nemzetközi összefogás. Mindez azt eredményezte, hogy egyre kevesebb birodalmi törekvés valósulhatott meg, ill. az esetleg kialakult birodalmakat viszonylag gyorsabban legyőzték, vagy visszavonulásra kényszeríthették.   Van még egy oldala a terjeszkedés zsugorodás folyamatának,  amelyről később beszélek.

Ellenben a nemzett célját (szerepét, küldetését) ki lehet egészíteni ezzel.

A nemzet sem abszolút, és főleg viszonylagosan (más nemzetkehez képest, ill. minőségileg, egy főre jutóan), ne zsugorodjon, de önmagán belül, minőségileg és egy főre jutó vonatkozásban, akár az átlagosnál is erősebben, növekedjen, erősödjön.

Azért kell mindezt tisztázni, mert a múltban és jelenben is a nemzetek szerepét, küldetését sokan az abszolút növekedésben, terjeszkedésben látják. Az abszolút növekedésnek terjeszkedésnek még ha az békés is, az a jellemzője, hogy más nemzetek csökkenésének, fogyásának rovására történik.

Az egész problémakört akkor értjük meg, ha megértjük a valóságos, szinte szükségszerű történelmi tendenciát.

A történelmi tapasztalat az, hogy nagyon szétszórt egységtelen emberekből, kis csoportokból szinte családokból képes egy kisebb-nagyobb nemzet, egységes kultúra kialakulni.  Ellenben a 300 ezer feletti egységesebb önálló nyelvvel, kultúrával rendelkező nép nehezebben olvad be egy nagyobb nemzetbe. (Persze a jelzett szám sok mindentől függ.   Az sem mindegy, hogy mennyire szétszórtan él a kisközösség, ez viszont függ az ország nagyságától. Az sem mindegy hogy az alapnemzethez, hogyan viszonyul ez a szám. Az sem mindegy hogy mennyire egységes a ki nép, a nemzetiség és még sorolhatnám.)

Tehát a tendencia az, hogy először a szétszórt emberekből, családokból kialakulnak a kisebb-nagyobb nemzetek, de kisebb nemzetek nem nagyon olvadnak bele a nagyobb nemzetekbe. Ezért kialakulnak nagyobb nemzetek és a nemzetiségi közösségek (kisebb népek). A nagyobb nemzetek (1millió felettiek erősebben növekednek) a kisebb népek kevésbé növekednek, de azért növekednek. Ritkábban úgy is kialakulhat egy nép, hogy nagyobb nemzetből leszakad egy 300-900 ezer fő közötti egység és az új „hazába” vándorol. A történelmi tendencia az, hogy egy 300 ezer feletti önálló nyelvű, kultúrájú népet, akár erőszakosabban akár békésebben egyre kevésbé lehet beolvasztani nemzetbe. Az ilyen irányú kísérletek hosszabb távon általában kudarcba  fulladtak legalábbis a diktatórikusabb  feudalizmus után. A másik történelmi tendencia a beolvadás erőszakossága ill. egyéb kényszere, fokozatosan csökken. Az egyéb kényszer alatt azt értem, hogy pl. gazdasági kényszer, vagy az önvédelem hiánya miatt csatlakozik egy kisebb nép egy nagyobb nemzethez. Tehát van egy olyan történelmi tendencia, hogy a kisebb népek egyre kevésbé csatlakoznak, a nagyobb nemzethez. Illetve ez a tendencia, úgy folytatódott és folytatódik, hogy a kisebb népek egyre inkább önálló nemzetet, önálló országot, államot akarnak és ezen akaratuk egyre inkább képes érvényesülni is. Pl. az Egyesült Államoknak és Ausztráliának azért sikerült önálló nagy nemzetet létre hozni, mert sok apró szétszórt (kulturálisan részben szétszórt, részben egymásra hasonlító) egységből tevődött össze az akkori lakosság. A viszonylag kevés és gyenge őslakósokat pedig egyszerűen megsemmisítették, leigázták. Pl. Németországot és Olaszországot azért sikerült egységesíteni, nagy nemzetet létrehozni, mert viszonylag szétszabdalt, kis egységekből álltak és ezen népek nyelve, kultúrája ezért erősen hasonló volt. Magyarországon, kezdettől fogva szinte reménytelen volt egy egységes nagyobb nemzet kialakítása, hiszen kezdetektől ott voltak a 300 ezer feletti, viszonylag más és önálló kultúrával rendelkező népek. A magyar vezetéstől pedig messze ált a népirtás az erőszakos beolvasztás. Persze a magyar vezetés nem volt egy jószívű befogadó társaság, egyszerűen nem tudott mit kezdeni, e népekkel, nemzetiségi közösségekkel. Szerintem abba reménykedett, hogy a történelmi tendencia, abban az irányban halad, hogy a kisebb népek egyre inkább beolvadnak a nagyobb nemzetbe. Mint tudjuk ez éppen az ellenkező irányba haladt. Magyarország hasonló történelmi csapdahelyzetben volt, mint később Oroszország ill. Szerbia, de mondhatnák más országokat. Egyetlen kiút lett volna ebből csapdahelyzetből, ha önként visszavonul egy viszonylag kisebb országba, (amely azért nagyobb lett volna mint a későbbi ország), és  minden erejét a belső növekedésre, fejlesztésre fordítja. Ez azonban még egy okos demokratikus vezetés számára is nehéz felismerés lett volna, nemhogy az akkori magyar, ill. Habsburg vezetés számára. Azt is kijelenthetjük, hogy az előzőek értelmében (mi a célja szerepe, küldetése egy nemzetnek) az egész monarchia egy idétlen, elavult tákolmány volt, és ez nemcsak a magyarok hibája. Utána viszont jött a Horthy korszak, aztán a nyilas uralom, azután pedig a Rákosi sztálinizmusa. Majd 1956, amely lényegében a sztálinizmus válságáról szólt. Majd jött a rendszerváltozás az 1990 utáni idő és annak borzalmas csapnivaló vezetése. Azért azt látni kell, hogy a Magyarország bárkája már évszázadok óta, mindig a legrosszabb áramlatban haladt. Vagyis magyar vezetés, eltekintve a kivételtől, még a kevés jó lehetőségét sem használta ki.  Ebben a szerencsétlen magyar történelemben a Kádár rendszer egy viszonylag kevésbé szerencsétlen szakasz volt.

A különböző uralkodókat, legfelső vezetőket azért nehéz megítélni, mert a háttérben mindig ott kavarták a posványban sülő pecsenyéjüket az önző nagyurak (földesurak, nemesek, döbrögi urak), a második vonalú vezetés.

Azt is látni kell, hogy a magyar történelemben joggal hivatkozhatunk szerencsétlen külső körülményekre, kivéve éppen a jelenlegi a rendszerváltás utáni éveket. Ekkor ugyanis nem lehet hivatkozni semmilyen sajátos szerencsétlen külső körülményre, csakis saját magunknak, a saját önző tehetetlen, és lehetetlen, marakodó vezetésünknek (azok támogatóinak) köszönhetjük a nemzet fogyását, a nemzet hanyatlását. Kijelenhetjük, hogy viszonylagosan nézve (a lehetőségekhez mért fejődés vizsgálata) éppen napjainkban éljük át a magyar történelem legborzalmasabb korszakát.

Kétségtelen a magyar nemzet azon kevesek egyike, amely már évszázadok óta részben a vezetése hibájából (a rossz vezetésért azért a nép is felelős) részben a külföldi vezetés hibájából, részben a szerencsétlen körülmények miatt, folyamatosan zsugorodik, fogy. A jelenlegi magyar történelemlátás ugyanolyan hamis, zavaros, kificamodott, amilyen a jelenlegi rendszerváltozat. Ráadásul ehhez a zavaros fordított történelemlátáshoz csatlakozik valamilyen múltfóbiának nevezhető betegség. Olyasmi ez, mint amikor valaki azt hiszi, hogy csak úgy tud előre haladni, ha állandóan visszafele néz. Itt a probléma az, ha valaki többet néz hátra, mint előre, mert az nem baj, ha néha hátratekint.  Sőt szerintem ez a magyar múltfóbia olyan stádiumban van, hogy a jelen és jövő nem is érdekli a vezetőinket, csak hátraficamodott nyakkal botorkálnak. Aki állandóan hátrafelé néz, az lassan botladozva halad előre. Egyébként magyarok nemcsak a régmúltat vizslatják görcsösen, de közelmúltat is. Milyen hibákat követett el az előző vezetés, az előző rendszer, stb., erről több szó esik, mint a jövőről.

Fel kell tenni a kérdést: mit lehet tenni, a nemzet fogyásának, zsugorodásának megakadályozása érdekében?

Mielőtt erre válaszolok röviden kitérek az alulnépesedés problémájára. Azt már említettem, hogy nemcsak a népesség száma, számít, hanem annak minősége. Azt mondhatjuk, hogy mindkettő egyformán fontos, tehát azért a népesség száma is fontos. Magyarországon alulnépesedési probléma van. Ennek két összetevője van, egyfelől csökken a népesség, lakosság száma. Másfelől ez a jelenlegi népesség is valószínűleg már alatta van az optimális népességnek. Valószínűleg kevesebb azon emberek dolgozók száma, amelyek  az adott területen az adott gazdaságban még kényelmesen és jól  képesek élni, de úgy hogy az adott területet meg tudják művelni, rendbe tudják tenni és az adott gazdaságot képesek működetni és fejleszteni. Itt visszatérnék a ház hasonlatra: az sem jó ha egy hatalmas házban egy pár ember kóvályog,  már ezért sem mert egyszerűen nem képesek a házat takarítani, felújítani, stb. Ugyanakkor az sem jó, ha egy a házban össze vannak zsúfolva az emberek. Valami ilyesmiről szól az optimális népesség. A magyarországi alulnépesedés oka (és általában az alulnépesedés oka) szerintem a következők. Az egyik szerintem hedonista, önző, a fogyasztásra, a pénzre, a karrierre összpontosító értékrend, mely a jelenlegi rendszerből árad, sugárzik.  A másik ok szintén a jelenlegi rendszerből falad és ez pedig a nagyfokú bizonytalanság. És itt nemcsak a lét és munkabiztonságra gondolok, hanem arra is, hogy az emberek érzékelik a válság-láncreakció veszélyét. Pl. ki szül szívesen gyereket egy olyan világra ahol szélsőséges időjárási viszonyok vannak, ahol a természeti katasztrófák szinte mindenhetesek. Továbbá az emberek attól is félnek, ha gyerekük egy kevéssel, rosszabb szellemi, fizikai képességű lesz, akkor ebben rendszerben nem sok jóra számíthat.

A belföldi alulnépesedést nem lehet ő pótolni a külföldiek betelepítésével, betelepülésével. Ugyanis a sajátos kultúra fennmaradása alapkérdés, hiszen ez határozza meg nemzetet. A betelepültek pedig szükségszerűen  csökkentik az egy főre jutó  sajátos kultúrát. A népességfogyás egy kényszermegoldása lehet a külföldiek betelepülése. Persze itt elsősorban megint az arányokról van szó. Bizonyos arányig persze hasznos, ha a külföldiek letelepednek itt élnek, de csak bizonyos arányig. Korábban már szó volt arról, hogy milyen problémákkal jár a 300 ezer feletti, önálló eltérő kultúrával rendelkező kisebb nép, a nagy nemzet számára. Ők nem nagyon olvadnak be és előbb-utóbb, valószínűleg valamilyen autonómiát szeretnének.

A népességproblémával kapcsolatban fel lehet vetni azt a gondolatot, hogy annak semmi köze nincs a gazdasági társadalmi rendszerhez, hiszen  a legfejletlenebb országokban éppen túlnépesedés van. Én a következő törvényszerűséget vélem felfedezni. Az egyik tendencia, hogy minél fejlettebb demokratikusabb egy rendszer annál inkább közelít az optimális m népesedéshez. A kevésbé fejeltebb rendszerekben vagy túlnépesedés, vagy az alulnépesedés problémája jelentkezik. Ilyen módón tehát a rendszer és népesedés problémája összefügg. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy kirajzolódik egy másik határvonal is, ráadásul természettudományos technikai fejlődés, pontosabban az orvostudomány fejlődése (ez részben független a rendszerfejlődéstől) is közrejátszik. Itt egy soktényezős egyenlet bontakozik ki, amelybe most nem akarok belemenni.

Azt azonban még meg kell jegyezni, hogy van tudatos népesedéspolitika (oktatás, gyereknevelők segítése, vagy éppen szankcionálása, stb.), de alapjában véve ez mégis egy erősen szétszórt rendszertényező (problémakör). Vagyis arról van szó, hogy a népesedésre, a tudatos népesedéspolitika, pár százalékban hat (pl. 5%-ban), míg a rendszer egésze, (sok más rendszertényező) viszont 95%-ban hat. Számokban ez a következőt jelenti. Tételezzük fel, hogy Magyarországon 5%-kal kell nőni születések arányának és 5%-kal kell javulnia halálozási aránynak. A halálozási arány az egészségügy függvénye. Tételezzük fel, hogy a tudatos népesedéspolitika nagyon jó, ellenben maga rendszer (hedonista értékrend, bizonytalanság) nem motiválja gyerekvállalást. Ebben az esetben a szükséges 5% helyett, csak 0,25%-kal fog nőni a születések aránya.

De térjünk vissza az alapkérdésre: mit lehet tenni a nemzet fogyásának zsugorodásnak megakadályozása érdekében.

Erre van egy nagyon leegyszerűsített válasz és van egy nagyon bonyolult válasz.

Az egész fejezetből az derül ki, hogy nemzet fogyásának sorvadásnak, zsugorodásnak problémaköre nem egy különálló problémakör. Ha rossz a külpolitika, ha rossz a kulturális politika, ha gyenge a termelés, az oktatás, ha rossz az értékrend, ha bizonytalanság van, ha gyenge az egészségügy, stb. akkor fogy sorvad, zsugorodik a nemzet. Tehát az egyszerű válasz: a gazdasági, társadalmi rendszer fejletlenségétől, és a fejlődés hanyatló irányától fogy, sorvad, zsugorodik a nemzet. A jövőben feltehetően ez igaz lesz.

A bonyolult válasz, a nemzet grafikonja.

A múltra vonatkozva csak akkor lenne igaz az előző magállapítás, ha fogyás, sorvadás mindig nemzet önhibájából következett volna be.   Illetve, ha terjeszkedés növekedés mindig önérdemből és soha nem más nemzetek rovására történt volna meg. Ez utóbbi a történelem folyamán igen ritkán jött létre.

A rendszerfejlődés grafikonját sokkal egyszerűbb megrajzolni, mint egy nemzet, nemzetfejlődés grafikonját. Az egyik fő probléma éppen ez: a nemzet szempontjából fejlődésnek vagy hanyatlásnak ábrázoljuk, az erőszakos és kevésbé erőszakos terjeszkedéseket, növekedéseket? A nemzet szempontjából, hanyatlásnak negatív iránynak ábrázoljuk e a mások hódításából, terjeszkedésből történő fogyásokat, gyengüléseket, zsugorodásokat? Ezekre, a kérdésekre sem lehet jó választ adni, úgy hogy a további problémákat fel sem vetem.

A rendszerfejlődés ábrázolása vonatkozásában egyértelmű a válasz. A harcok, háborúk, hódítások, megszállások sokasodása rendszer hanyatló szakaszát erősítik. Ugyanezt a logikát nem lehet a nemzet szempontú ábrázolásban érvényesíteni, mert az nem lehet, hogy az erősödő, terjeszkedő nemzetet hanyatló szakasszal ábrázoljunk. Viszont az sem lehetséges, hogy a rendszerfejlődéssel ellentétes grafikont állítsunk elő. Az is csak fél megoldás, ha külön ábrázoljuk a belső erő, és külső terjeszkedés alakulását, mert azért a belső erő nem mindig volt fordítottan arányos a külső terjeszkedéssel. Általában a külső erőszakos és buta terjeszkedés valahol később megbosszulta magát, de ez sem abszolút törvényszerűség. Fél megoldás lenne az is, ha  csak a nemzet belső erejét, demokratikus szintjét ábrázolnánk, mert ekkor azok az időszakok válnak kérdésessé mikor egy nemzet a külső hódítás miatt züllik el, kerül anarchikus, vagy diktatórikus állapotba.

A bonyolult válasz tehát valami ilyesmi: a történelmi múltban a nemzet fogyásáért zsugorodásért többnyire a nemzet ill. annak vezetése tehetett, ill. a nemzet rendszerének fejletlenségéből adódott, de nem mindig.  Nehéz általános arányt mondani talán azt mondanám: 70%-ban a nemzeti rendszerhibából következett be, 10%-ban egyéb nemzeti, nemzetvetési hibából, 20%-ban külső okok miatt történt a nemzet fogyása, gyengült le.

Még annyit jegyeznék meg, hogy rendszerfejlődés megértését nehezíti, hogy nemzetfejlődéseket nem lehet benne pontosan elhelyezni. 

Néhány befejező gondolat.

A gondolkodóban felmerülhet néhány ellentmondás. A nemzet nagysága, növekedése ellentmondásban van e más nemzetek nagyságával, növekedésével? Nincs, ha a nagyság növekedés alatt nem külső terjeszkedést értünk, és főleg nem hódító terjeszkedést, hanem egy belső növekedést, erősödést. Tehát a nemzeti növekedés nem arról szól, hogy a világ értékeinek egyre nagyobb hányadát birtokolja nemzet, nem arról szól, hogy egyre nagyobb hatalma befolyása legyen, hanem arról hogy a belső erejénél, minőségénél  fogva fejlődjön és arról hogy ezáltal más nemzetek ne tudják kihasználni. Lényegében az abszolút nagyság és belső erő, minőség szorzatáról van szó. A nemzet célja, küldetése tehát az olyan fejlődés, amelyben a fenntartott szinte változatlan abszolút nagyság mellett a belső erő, minőség fokozásával érnek el. Ez az egyetlen variáció, amely a sok variáció közül leginkább elfogadható.

Példaként most egy kertváros jutott eszembe. Mindenkinek megvan maga telke, háza. A lakók célja csak az lehet, hogy saját telkük házuk az egyre jobb minőségű otthont adjon az ott lakóknak, és nem az, hogy házat a telket állandóan bővítsék, és az ott lakó emberek számát növeljék. Az ott lakók pedig annyian legyenek ahányan a saját házukba kényelmesen, de gazdaságosan el tudnak férni. A cél, az egy békés és tisztességes kertváros, ahol nincs helye sem az erőszakos sem a sunyi terjeszkedésnek. A jelenlegi igazságtalanságokat persze el kell rendezni. És persze ebben a városban is szükség van együttműködésre, munkamegosztásra, szövetségre, versenyre. De a kiindulás mégis az, hogy minden család (nemzet) saját telkét, házát építse és nem azon firnyákoskodjon, hogyan és mit lehet más családoktól (nemzetektől) elhappolni. Ez elég banálisnak hangzik, de ha belegondolunk, akkor a történelmi fejlődés a múltban arról szólt, és még jelenleg is részben arról szól, hogyan és mit lehet másoktól elhappolni. Nézzük csak ezt az apró kicseszést, a határra épített szemétégetőket, erőműveket. Süket és átlátható szöveg: nem azért építjük ide, hogy a füstöt a másik nép nyelje és ne mi népünk. Persze hogy ezért építik határra és nem ötven kilométerre attól. Hiszen, ha annyira egészséges lenne, akkor már csak udvariasságból is arrébb építenék. Ez is sunyi elhappolás, az egészséges környezet elhappolása. Ez is azt jelzi, hogy azért még a békés kertváros modelljétől messze áll az emberiség.

A másik ellentmondás a fejlődés és hagyomány között lehetséges. Ha a  fejlődés ( az új dolog) hagyományokra épül, ha a fejlődés állandóan össze van illesztve a  hagyományokkal, akkor nincs ellentmondás. Illetve a merőben új fejlődés létrehozhat, egy, csak a nemzetre jellemző új sajátságot és ezzel növekedhet a nemzet sajátos kultúrája. A fejlődés akkor kerül ellenmondásba a hagyománnyal, ha az új az, másolat, és ráadásul nincs összeillesztve hagyománnyal. Illetve akkor, ha hagyományt, még a szükséges minimális szinten sem őrzik meg.

És végül egy kis fogalommagyarázat. A nemzeti identitás, a nemzeti tudat, a nemzeti érzés, a nemzetei érzület, a normális nacionalizmus, a patriotizmus, és általában közösségi érzés, a közösségi szellemiség ezek rokon értelmű fogalmak, és mint ilyenek adott esetben teljesen azonos fogalmak.

Kiegészítés és összefoglalás.

Le kell számolni végre ezzel a tévedéssel: csak a nagy nemzet az erős (jó minőségű) nemzet. (Csak a nagy ország az erős ország.) Csak a nagy nemzetre lehet büszkének lenni.

Megkérdezem: egy amerikai, orosz, szovjet, kínai, stb. embert jobban tisztelünk, mint egy svájci, holland, dán, luxemburgi, svéd, stb. embert? Az amerikai, orosz, szovjet, kínai, stb. nemzetet különbnek tarjuk a svájci, holland, dán, svéd, luxemburgi, stb. nemzetnél?   Nyilvánvalóan nem. (Egyébként Svájcot nem véletlenül teszem előre. Svájc történelme és jelenlegi helyzete példaadó. Sajnos nem valószínű, hogy az erről irt fejezet, beférjen ebbe a tanulmányba.) Nemcsak az egy főre vetített életszínvonal, kulturális színvonal és egyéb színvonal miatt becsüljük ezek kis nemzeteket talán még nagy nemzeteknél is egy fokkal jobban. A nemzet függetlensége és a nemzetben élő egyének, kisközösségek önrendelkezése is példaadó. Tévedés azt gondolni, hogy mindezt csak egy nagy nemzet biztosíthatja. A nagy nemzet és az arra való törekvés, a hódító politika csupán egy szűk vezetői kör hatalmát növelte, növeli. A hódító nemzet lakosságának (döntő többségnek) árt a hódító politika, még az önrendelkezése is csökken,  nem beszélve a hódított nemzetről.  A történelem minden szegmense ezt mutatja.  A nemzet sorvadását, a terjeszkedés, nagy ország politika, hosszabb távon nemhogy megakadályozza, de elősegíti. Az egyik ok: a külföld irányában hatalmi politika, az általában belföld felé is hatalmi politika.

A kényszerű struktúraváltás a nemzet másképpen való feldarabolását nem szabad drámának, sorvadásnak felfogni, mert akkor az lesz belőle. Ellenkezőleg egy olyan struktúraváltásnak kell felfogni, amelyik még előnyére is szolgálhat a nemzetnek. Persze a kultúra fennmaradására, és az összetartozásra vigyázni kell.  Persze a fejlődés sem lehet másodlagos elhanyagolt cél. Az erős jól, gondolkodó, nemzet (emberek és vezetők) így tesz, és ezzel biztosítja fennmaradását és fejlődését. Pl. a külföldön élő magyarságot mind az ottaniaknak, mind az itthoniaknak, magyar kulturális kantonoknak, kulturális autonómiáknak kell tekinteni, függetlenül attól, hogy arról mások, hogy vélekednek.

Sőt egységes nemzetben, vagy annak visszaállításban sem kell gondolkodni. Mert a kantonokból, részleges autonómiákból álló nemzet semmivel sem gyengébb, mint az un egységes nemzet. A szövetség és az önrendelkezés helyes arányáról van szó. Helyes szövetség és önállóság, sajátosság a kulturális anyaország viszonylatában. Másfajta szövetség és önrendelkezés a közigazgatási ország viszonylatában. A jövő útja a békés út. A történelmi butaság, korából ideje átlépni az emberiségnek az okos békesség korába.

Egyébként pedig az erdélyi, felvidéki, stb. magyarok nyugodtan gondolhatják ezt is: mi vagyunk, mi akarunk lenni a magasabb színvonalú (magasabb kultúra, magasabb hagyomány, magasabb életszínvonal, erősebb fejlődés, stb.) magyarok.

A nacionalizmus, rasszizmus, és népkarakter. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák. Elméleti rendszertényező.

E fejezet szorosan összefügg a külpolitika, béke, háború témájú fejezetekkel.

Elsősorban a tetteket, gondolatokat, tulajdonságokat kell megítélni, (elítélni, kritizálni, jutalmazni) és nem az embereket.  Másodsorban az egyéneket kell megítélni és nem a népeket.

Ha csak egy a népéből kiváló kivétel is van, akkor már igazságtanul ítélkeztünk. Márpedig nem egy, de sok kivétel van, mert az egyéni jó-rossz szóródás, nagyobb, mint a népek jó-rossz szóródása.

A túlzott nacionalizmus, a rasszizmus, stb. kétélű fegyver, a rasszista, soviniszta, stb. is, előbb-utóbb alantas, megvetett lesz, ha a világnézetet elködösíti a sovinizmus, rasszizmus. A sovinizmus, rasszizmus, stb. előbb-utóbb visszaüt.

Elmélkedés az emberi fajokról.

A biológia könyvek szerint az élőlények rendszerezése, szerintem helyesen a következő. Nézzük az emberi vonalat.

Állatok országa (mert van a növények országa is) több részre oszlik. Közvetlenül törzsekre oszlik, pl. ízeltlábúak, puhatestűek, stb. törzse.

Több törzs közül az egyik a gerincesek törzse – ami feloszlik osztályokra (pl. hüllők, halak, kétéltűek madarak, stb.)

Több osztály közül az egyik az emlősök (élve-szülők, melegvérűek, aggyal rendelkezők, stb.) osztálya – ami feloszlik több családra.

A több rend közül az egyik a mindenevők rendje – ez kilóg a sorból, mert más logika szerint osztódik szét. (több logika szerint is feloszthatók az állatok, pl., táplálkozás, ragadozó, nem ragadozó, élőhely, életmód, stb. Az ember őse, egyfajta főmajom, inkább ragadozó, de átmeneti kategória, mindenevő, szárazföldi állat. )

Az emlősök osztálya több családra oszlik (macskafélék, kutyafélék, lófélék, stb.) az egyik a majomfélék családja – ami többek között kétfelé oszlik, al-majmok családja és a főmajmok családja.

A főmajmok családja feloszlik több nemzetségre, (pl. csimpánz, orángután, stb.) - ezek közül az egyik nemzetség az a főmajom nemzetség, amiből kialakult az előember „al-nemzetsége”. 

Itt néhány megjegyzés. Valószínű az a majomnemzettség, melyikből végső soron származik az ember, eredeti formájában kihalt. Pontosabban az egyik ága, lehet hogy az egyetlen ága továbbfejlődött, ebből lett a többféle előember, és végül az ember.

A leirt rendszerezés egyben nagyjából egy (időbeli) evolúciós fejlődés. Az evolúciós fejlődés ezek szerint elég logikus, bár vannak benne kérdőjelek, de a legelfogadhatóbb elmélet. Ha időrendileg nézzük, akkor a többféle előember, már az al-nemzetségek kategóriájába illik. És az „ember” ezek szerint az al-al- nemzettségek (azaz a fajták rasszok) kategóriájába sorolható.

Ugyanakkor itt kiválik az ember fejlődése az állatvilágból, mert a kiválasztódott előember” inkább egy új nemzetség. És az „ember” mint biológiai lény is egy újabb nemzetség.

Tehát én abban maradok, hogy kialakult az előemberek többféle nemzettsége. Ezek közül mindegyik kihalt illetve az egyik továbbfejlődött, ebből lett az ember. De ez a továbbfejlődött nemzetség (előember egyik nemzettsége) sem maradt fenn eredeti formában. Az állatoknál inkább az a jellemző, hogy a nemzetség, al-nemzetség egyik ága változatlanul fennmarad és a másik ága fejlődik tovább. Így az ember fejlődése mégis rejtélyes színezetű (nem jellemző fejlődés) mert két lépcsőből is hiányzik az eredeti formájú fennmaradás. Máképpen nem kivételes az un. vonalas fejlődés (az ember így alakult ki fő-majomfélékből) de inkább a szétágazó és leágazó fejlődés a gyakoribb.

Bár az előember és az ember is nemzettség, akár pl. a macskafélék, vagy fő-majomfélék nemzettsége, de időrendileg és fejlődésileg már további állomások.

Az ember a legfejlettebb aggyal és értelmi képességekkel, rendelkezik, két lábon jár, fejlett manualitás és beszédkészség jellemzi. Valamint kibővült érzelmek és a kötetlen programok jellemzik. Az érzékelése (érzékszervei) hasonlóak a fejlett állatokéhoz.

A felsoroltak (test anyagcsere, érzékelés, érzelem, értelem, idegrendszer, agy, programok, stb.) is egyfajta evolúciós fejlődést rajzolnak ki, és kirajzolnak egyfajta kategorizálást, pl. kezdetleges állatok, fejletlen állatok, középszintű állatok, fejlett állatok, legfejlettebb állatok, előember, ember.

Az evolúció, bár sok a kérdőjel, de egy elég logikus rendszernek és fejlődésnek látszik.  És ezt alátámasztja az, hogy a modern tudomány meg tudja állapítani az állati maradványok korát. Ezek szerint pedig az jön ki, hogy a legrégebbi korokban szinte csak kezdetleges állatok éltek és az idő haladásával jelentek meg az egyre fejlettebb állatok. És az előember és az ember alakult ki legutoljára, időben a mai korhoz a legközelebb.  És az rajzolódik ki, hogy időben általában legrégebben volt a törzsfejlődés, azután az osztályokra oszlás (osztály-fejlődés) azután a családokra oszlás (családfejlődés), majd a nemzetségfejlődés (nemzetségekre oszlás) történt meg.  

Meg kell említeni még azt, hogy közben az egysejtűből kialakult a többsejtű, ami szintén folyamat. 

Visszatérve, időrendileg is, tehát a családok feloszlanak nemzettségekre. Pl. a macskafélék családja feloszlik nemzetségekre (oroszlán, tigris, vadmacska), az egyik nemzettsége a vadmacska, ez oszlik szét vadmacskára és házimacskára. A házimacska már al-nemzetség és ez oszlik fel fajtákra, rasszokra, pl. angóra, sziámi, stb.. 

Az ember egy egységes nemzetség, al-nemzetségekre nem oszlik fel, de feloszlik fajtákra (rasszokra), pl. afrikai, ázsiai, európai, stb. rassz (nagy népesség). A rassz (nagy népesség) oszlik fel népekre. Illetve manapság (már pár ezer éve) már nemzetekről is beszélhetünk.

A különböző családok biztosan képtelenek az egymás közötti szaporodásra.

A különböző nemzetségek szintén képtelenek az egymás közötti szaporodásra.

A különböző al-nemzetségek pl vadmacska és házimacska, erősen korlátozva esetleg párosodhatnak, és kivételesen, vagy mesterségesen utód is létrejöhet.

A különböző fajták, rasszok (angóra, sziámi, stb.) viszont képesek és akarnak is egymás között szaporodni. Minden ember képes és akar is egymás között szaporodni.

A különbségek sokaságán és minőségén kívül, a fenti a szaporodás-képesség, az alapvető választóvonal.

Egy másik különbség, hogy fajták rasszok esetében már valamilyen emberi, tudatos befolyás is megjelenik.

Tehát még egyszer az ember fejlődése: a főmajmok családja, az előemberek nemzetsége, az ember nemzetsége, al-nemzetségek nincsenek, csak egy al-nemzetség van, mert minden ember, minden fajta ember korlátlanul képes egymás között szaporodni. És végül is vannak a rasszok fajták, pl. európai ázsiai, afrikai, stb.. De manapság már nem a fajták, rasszok alkotják a viszonylag lényegi különbségeket. 

Mielőtt folytatnám, kitérek a „faj” szó, kifejezés, fogalmának zavarosságára. A magyar nyelvben (de szerintem máshol is) ez egy általános, sok mindenre mondott fogalom. Ha pl. egy nemzetséget, értenek egy faj alatt, akkor az ember egy osztatlan faj, mert csak saját magán belül képes szaporodni, de ott korlátlanul. Ha pl. egy al-nemzetséget értenek a „faj” szó alatt, akkor is az előző érvelés igaz, akkor is az ember egy faj.

Ha fajtát, rasszt, értenek a „faj” szó alatt, akkor abból már van több is.

De itt megint látni kell valami fontosat.  Ez a lépcső, törzs, osztály, (a rend, kilóg a sorból), család, nemzetség, al-nemzetség, fajta, arról is szól, hogy minden lépcsőfokkal csökkenek a lényeges különbségek.  Tehát pl. a különböző osztályok között sok ezerszer nagyobbak a lényegi különbségek, mint a különböző fajták között. Vagyis a különböző fajták, rasszok között igen kicsik a lényegi különbségek. És az ember esetében ez tovább halványodott, mert a népek közötti viszonylag nagyobb különbség (ez is kicsike) inkább dominál, mint a fajták, rasszok közötti különbség.

Onnan folytatom, hogy kialakult az ember nemzetsége, valószínűleg egy helyen egy népességben (egy kolóniában egy genetikai és kulturális közösségben).

Lehetséges, hogy ez kettő, vagy több helyen, stb. alakult ki, de kevésbé valószínű. Ez az egy hely, vagy Afrikában, vagy dél-középÁzsiában volt. Dél-közép Ázsia (a Fekete tenger délkeleti oldala) mindenképpen egy központi elosztó hely volt. Innen indulnak ki a rasszok (nagy népességek) választóvonalai.

Ne felejtsük el az emberiségen belül nincsenek, nem is voltak különböző al-nemzetségek, tehát nem al-nemzetségek alakultak ki.

A fejlődés (tendencia) következő szakasza: vándorlás, szétszóródás, helyi elkülönülés, fajtákra, rasszokra (afrikai, ázsiai, arab-indiai, európai, stb.) való elkülönülés.

Ezután ill. ezzel részben párhuzamosan: vándorlás, szétszóródás, helyi elkülönülés, nyelvcsaládok kialakulása szerinti (és kulturális) elkülönülés.

Ebben az időben (több tízezer éve) a keveredés csak kevéssé dominált. Ha tovább tart ez az elkülönülés, akkor valószínűleg kialakultak volna az al-nemzetségek, (olyan „fajok”, amelyek nem szaporodnak egymás között). De ez a tendencia megállt, és egyre inkább, (egyszerűen a sokasodás okán nem volt távoli élőhely) a keveredés egyre inkább dominált. 

A következő fejlődési, tendenciai szakasz (talán hétezer évvel ezelőtt kezdődött) tehát: a keveredés ugyanolyan erővel dominál, mint az elkülönülés, ezért az elkülönülés korlátozottá válik. Az elkülönülés a helyi elkülönülésen kívül elsősorban kulturális nyelvcsaládon belüli, nyelvi. De ez már egy csökkentett specializálódott elkülönülés. A genetikai (fajta, rassz szerinti) elkülönülés szinte megáll. Kialakulnak a különböző kultúrájú, nyelvű, kisebb-nagyobb népek. (A fejlődés másik tendenciája, a kisebb törzsekből nagyobb népek ill. országok, nemzetek alakulnak ki. És persze az ember értelmi és egyéb fejlődése is halad.)

A fejlődés, alakulás következő szakasza, talán az újkortól (XV. századtól) ebben vagyunk most is: már a keveredés dominál, a különbségek (genetikai, kulturális, stb.) már összességében nem növekednek, hanem csökkennek. Nagyon egyszerűen az eddigi fejlődés, alakulás: különböző fajtákból, rasszokból (kisebb törzsekből álló nagy népességekből) kialakultak a népek. Jó kérdés, hogy mi lesz a jövőben, ha a keveredés továbbra egyre erősebben dominál. Az is igaz hogy most már a fejlődés tudatos, vagyis az ember irányíthatja. Valószínűleg, 40 éven belül nem lesz jelentős változás e tekintetben.

Mindezt és még sok biológiai, történelmi tényt nem árt tudni, ha valaki fajelmélettel foglalkozik.

Az egyének és a közösségek (népek, etnikumok, csoportok, stb.) közötti különbség.

E tanulmány jelentős részben azzal foglalkozik, azt bizonygatja, hogy az egyének közötti túl nagy (és a túl kicsi is) különbség erkölcstelen és értelmetlen is. Tehát nemcsak erkölcstelen, hanem ostobaság is. Az ostobaság röviden azt jelenti, hogy senkinek sem jó, kivéve talán néhány, nem éppen kiváló egyént. Ugyanakkor azzal is foglalkozik tanulmány, hogy az általánosságokat ideje konkretizálni, számszerűsíteni, hogy a probléma ne lógjon a levegőben. Számszerűsítés nélkül a probléma jogilag is a levegőben lóg.

Ennek során megállapítom, hogy a jelenlegi akár ezerszeres hatalmi, vagyoni különbség erkölcstelen és értelmetlen (ostobaság), ami értelmes és igazságos, az egy kb. legfeljebb 30-45-szeres különbség. Ez százalékban kifejezve 3000-4500%-os különbség.

E fejezetek, a túlzott nacionalizmusról, rasszizmusról szólóak, szintén a különbségről szólnak csak a közösségek (népek, etnikumok, csoportok) vonatkozásban. A lényeg ugyanaz, a túl nagy különbség erkölcstelen és értelmetlen (ostobaság). Csak itt hosszasan azt bizonygatom, hogy a közösségek közötti konkrét számszerű, igazságos, értelmes különbség sok ok miatt sokkal kisebb lehet, mint az egyének között. Pontosabban a közösségek közötti különbség, (százezer főn felüli közösségek esetében) legfeljebb 15-22%-os lehet, másképpen ez 0,15-0,22-szeres különbség. Másképpen az egyének közötti különbség, kb. húszada, lehet a közösségek közötti különbség. (A közösség létszáma azért számit, mert egy 5-10 tagú közösség nyilván egyéni különbségekhez közelít.)

Lényegében, és végeredményben itt is, a közösségek vonatkozásában is, hatalmi, vagyoni, megbecsültségi különbségekről van szó. Az egyéneknél és közösségeknél is a tulajdonságok közötti, a hasznosság közötti különbségekből lehet a következtetni a hatalmi, vagyoni, megbecsültségi különbségekre. Pontosabban a hatalmi, vagyoni, megbecsültségi különbség, akkora lehet, mint a tulajdonságbeli, hasznosságbeli különbség. (A fogyatékosokat, kisgyerekeket, részben az időseket, betegeket pedig ki kell venni a megméretetésből, mert ott a humánusság, az önhibán kívül védtelenek segítségének elve érvényesül. Egyébként, ezek minden közösségbe megtalálható rétegek és nem közösségek.)

Az egyik dolog, amelyet hosszasan bizonygatok az, hogy a közösségek esetében miért lehet sokkal kisebb ez a különbség. Pl. azért mert az egyéni szóródás viszonylag nagy, a közösségek átlaga sokkal közelebb áll egymáshoz.  De azt bizonygatja a genetikai és kulturális keveredés figyelembevétele is, és még lehetne sorolni.

Persze a két különbség összefügg, mert amennyiben az egyének közötti különbség akár ezerszeres is lehet, úgy nyilván nő a közösségek közötti elfogadott különbség is.

Ugyanakkor azt is hosszasan bizonygatom, hogy az egyének közötti különbségtételt és a közösségek közötti különbségtételt nem szabad összekeverni. Ez két különböző különbségtétel. A nagy egyéni szóródás miatt egy közösségbe lehet jó és rossz tulajdonságú, hasznos és káros tag, lehet bűnös és ártatlan.  Ezért a közösségek közötti különbségtétel, nagyon óvatos és udvarias lehet. A különbségtétel azonban nem szüntethető meg, mert az emberi gondolkodás alapja a különbségtétel. És nem is tiltható meg, mert az egyének akkor titokban, de mégis különbséget fognak tenni.

A náci, ill. ahhoz hasonló leigázó „ideológiák” torz logikája, pontosabban erkölcstelensége és értelmetlensége (ostobasága).

Nem az elnevezés, nem az alkalmazó nép számít, hanem az elmélet ostobasága.

A történelem során rengeteg nép és ember gondolta magát felsőbbrendűnek, más népeket, embereket alsóbbrendűnek. Vagyis a népek, etnikumok, közösségek közötti különbséget nem 0.15-0,22-szeresbe állapították meg, hanem ezerszeresbe, vagy még annál is nagyobba. (Egyébként a közösségek közötti ezerszeres különbség az egyének vonatkozásban 20 ezerszeres különbséget jelent.) Pontosan nem lehet megállapítani, hogy mit jelent, ha egy népet, etnikumot, csoportot, kiirtandó, legalábbis félreállítandó, kikapcsolandó, esetleg felhasználandó lényeknek tekintenek. (Ez a felsorolás azért jelzett egy különbségrátát.) Nyilván nem embernek tekintenek, hanem kiirtandó krumplibogárnak, esetleg ürgének, elszaporodó farkasnak, vagy jobb esetben olyan háziállatnak (pl. csirkének), amely azért hasznos is lehet. Szóval számszerűleg nehéz ezt a különbséget beazonosítani, csak annyit lehet kijelenteni, hogy legalább ezerszeres különbségben gondolkodnak a közösségek vonatkozásában. Az ezerszeres különbség oly távol van az elfogadható 0,15-0,22-szeres különbségtől, hogy erre már biztosan ki lehet jelenteni: erkölcstelen, bűnös és értelmetlen (ostoba).  A „logika” másik oldala is torz: az „emberek” saját nép, etnikum csoport megkülönböztetése a „krumplibogártól, vagy a csirkétől”, mert ezen állatok teljesen ember kinézetűek. Sok esetben, pl. a náciknál is  ez a „logika”: akivel szemben felmerül gyanú, hogy krumplibogár, vagy valamilyen nem kiirtó kapcsolatba kerül a krumplibogarakkal, az krumplibogár. Akinél felmerül a gyanú, hogy nem ember, az nem ember. Mondjuk, erre sem lehet azt mondani, hogy valamilyen precíz matematikai, vagy jogi logikát követne.

Az pedig már ostobaság, logikátlanság ultrája hogy a nácik, németek olyan népek ellen is hadakoztak, olyan népeket is gyilkoltak, akik genetikusan közel álltak hozzájuk. Francia, angol stb. népeket, de lényegében a szláv népek sem állnak távol tőlük, sem genetikusan, sem kulturálisan. És akkor miért szövetkezetek a japánokkal, akik viszont távol álltak tőlük genetikusan és kulturálisan. És miért nem az afrikaiakkal kezdték a „tisztogatást”, hiszen genetikusan és kulturálisan ez a legtávolibb nép. 

De akkor mindjárt fel is tehetjük a kérdést: ki az ostoba? És azt is: mi valóságos cél? Tehát van egy, két őrült vezető, őket csak kétkedve nevezném ostobának, mert az őrültség azért nem azonos az ostobasággal. Aztán van a többi vezető, aki ezt az egész fajelméletet nyilvánvalóan ürügyként alkalmazta annak érdekében, hogy saját hatalmát, vagyonát gyarapítsa. (A valóságos cél, a hatalom és a vagyon növelése. A rossz, hibás, erkölcstelen, ostoba dolgok hátterében szinte mindig ott van a cél: a hatalom és vagyon növelése.) Ezen vezetőket is megjegyzéssel lehet ostobának nevezni, mert az önzés, azért nem azonos az ostobasággal.  De megjelenik az ostobasági aspektus, mert nem látták meg, hogy ez egy eleve kudarcos vállalkozás. Akiket megjegyzés nélkül lehet ostobának nevezni, azok az emberek, a nép azon része, aki elhitte ezt az ostoba elméletet. Akiknek nemhogy érdekükben nem álltak a történések, de éppen szenvedésüket, halálukat okozták.

Mindez persze nemcsak nácikra és németekre igaz, a történelem során számos hasonló vezetés, számos hasonló nép, számos „fajelmélet”, számos leigázás volt. De az ostobaságot tekintve, az igazi célt tekintve, azonosak a történések.  

Én egyébként nem is értem ezt a holokausztról szóló vitát.  Arról szól a vita, hogy, nácik krumplibogárnak nézték e zsidókat vagy csak csirkének? Vagy arról szól a vita, hogy amennyiben krumplibogárnak nézték a zsidókat, akkor őket gázzal, vagy más módón akarták kiirtani, vagy csak félreállítani, közömbösíteni akarták?

Mert azt senki nem vitatja, hogy krumplibogárnak, vagy jobb esetben csak csirkének nézték a zsidókat. Szerény véleményem szerint, ha állatnak néznek egy másik népet, és legalább ezerszeres különbséget feltételeznek, (az egyének szintjén 20ezerszerest), akkor ehhez képest csak másodlagosak az itt felvetett kérdések.

Azonban itt is meg kell jegyezni, a jelenlegi rendszer (államkapitalizmus) is megenged az egyének szintjén ezerszeres különbségeket, és az már közel van ahhoz, hogy egyes embereket állatnak néznek.

(Egy újabb liberális logikátlanság: a közösségek vonatkozásában ne legyen különbség (bár ez sem következetes), az egyének szintjén az ezerszeres különbség is megengedhető. Érvényesüljön a humanizmus elve, az önhibán kívül védtelenek, kapjanak segítséget, de az ezerszeres hatalmi, vagyoni különbség megengedhető.)

Ugyanakkor, a rasszizmus (pl. cigányellenesség, antiszemitizmus) 75%-ban valóban indokolatlan. 25%-ban azonban olyan okokból ered, amelyekben az utált nép is ludas, valamilyen formában. Az objektív gondolkodónak tehát azt kellene mondania: tisztelt hölgyeim és uraim szüntessük meg a rasszizmus ok nélküli részét, igaz ez sem korlátozható az előítéletek megszüntetésére. De szüntessük meg a rasszizmus indokolt részét is, vagyis talán egyes népek, nemzetiségek politikájának, kultúrájának sem ártana némileg megváltozni.

A normális nacionalizmus és a túlzott nacionalizmus (rasszizmus).

Kezdjük azzal, hogy e témáról már szó volt az önzetlenség és közösségek c. fejezetben. Ott megállapítottam, hogy az önzőség, önzetlenség fontosabb kategóriák, mint a normális nacionalizmus a túlzott nacionalizmus, ill. az un. idegenszívűség. Valóságos idegenszívűség szinte nincs, az un. idegenszívűek döntő többsége egyszerűen, önző ember. Továbbá megállapítottam, hogy emberek 70%-a sajnos jelenleg önző és ezek az önző emberek nem képesek igazi, normális hazaszeretetre (nemzetszeretetre), az ő hazaszeretetük látszat ill. megjátszott. Azt is meg kell állapítani, hogy túlzott nacionalisták túlnyomó része az önző emberekből áll. Kérdés hogy lehet ez? Nem képesek igazi hazaszeretetre, normális nacionalizmusra, de túlzott nacionalizmusra képesek?

Mielőtt ezt elemeznénk, nézzünk egyéb adatokat. Szerintem az emberek 30-35%-a túlzottan nacionalista. E 30-35% emberből kb. 3%-az önzetlen, de rosszul gondolkodó ember, további 4%-a fordítottan önző, a hozzátartozókat aránytalanul kevéssé szerető, ugyancsak átgondolatlan ember, a további 23-28% önző ember. Az önzetlenek, ill. a fordítottan önzők képesek az őszinte nemzeti érzésre, arra hogy nemzetért valóságosan ténykedjenek, nemcsak szónokoljanak, de tegyenek is nemzetért. Az ő túlzott nacionalizmusuk tehát részben más jellegű mint az önző embereké. Részben más jellegű, mert nagyobb részben egyforma, ugyanis felfogásoknak elméleteknek is van erejük. A túlzott nacionalizmus tehát főleg nem hazát segítő tettekből áll, nem a nemzetnek való adásból áll. A túlzott nacionalizmus: főleg elfogult vélemény, hibás elmélet, szövegelés, apróbb piszkálódás, melyek időnként komoly történésekbe fókuszálódnak, erősödnek (hódító háború, népüldözés).  Mondhatjuk, a szavaknak is van erejük. Pl. a túlzott nacionalista egy hódító háborút, elvileg támogat, és ha sokan támogatják a hódító háborút, akkor az valószínűleg létre is jön. Persze az önző ember megpróbálja hódító háborút úgy támogatni, hogy ő magának ne legyen abból kára, csak haszna. Más kérdés, hogy ez sikerül e neki, vagy saját csapdájába esik. Az őszintén túlzott nacionalista, aki a hódító háborúban, mint katona önként jelentkezik, és akár az életét áldozza. Ez egyfajta önzetlenség, bár felületes, átgondolatlan önzetlenség. Az önző megpróbál a háttérbe maradni, és hasznot húzni. Békeidőben pedig egyéb előnyök (karrier, népszerűség, felsőbbrendűségi érzés, aránytalan elosztás, stb.) miatt, elsősorban szavakban nacionalista.  Az önzés törvényszerűségéből adódóan, nagy valószínűséggel azért pórul jár. Az önzés törvényszerűsége: e világon, néha gyorsan, közvetlen, de gyakrabban hosszabb távon, közvetve, magára az önzőre is negatívan hat vissza az önzése. A másvilágon pedig biztosan. Visszatérve, talán a fentiek megmagyarázzák, hogyan lehet egy önző, egyben túlzottan nacionalista. Sőt azt is mondhatjuk, az önző nem képes az igazi nemzetszeretetre, de hajlamos a túlzott nacionalizmusra.

A történelem bizonyította, hogy a túlzott nacionalizmus az egyik legkárosabb jelenség, ezért kell részletesen elemezni. 

A normális nacionalizmus (hazafiság, patriotizmus) egy alapvető emberi tulajdonság, amely a közösséggel való érzelmi azonosulásból ered. A népi nemzeti közösséggel való azonosulást nevezhetjük még nemzeti öntudatnak (érzésnek) is. Az érzelmi azonosulás döntő többségben a kulturális nemzethez kötődik, és ha ez azonos a lakóhelyi, közigazgatási törvényi közösséggel, akkor nincs probléma. Ha a kettő elválik, akkor különböző problémák léphetnek fel. A nemzeti érzés elsősorban az identitás és becsvágy versenyszellem vonatkozásában erős.

Az érzelmi azonosulás nemcsak a nép, nemzet irányába jöhet létre. Adott esetben létre jöhet egy vallási, világnézeti vagy más közösség irányában is.

A túlzott nacionalizmus (túlzott nemzeti érzés) nemzeti érzés és a rasszizmus, (az emberi fajok megkülönböztetése) összefügg. Egyrészt a rasszizmus lehet a túlzott nacionalizmus egy vetülete. Ennek az a lényege, hogy a saját nemzetét felsőbbrendűnek tartva a saját faját is felsőbbrendűnek tartja az illető. Ez tehát a túlzott nacionalizmusból eredő rasszizmus.  Kérdés, hogy egyáltalán az emberiség fajokra osztható?

A rasszizmus másik, ritkább variációja, hogy nem nacionalizmus alakul, ki hanem az érzelmi azonosulás az egész fajjal kapcsolatban alakul ki. Ez nacionalizmus helyetti rasszizmus.

A kérdés azonban az, hogy a normális nacionalizmusnak és a túlzott nacionalizmusnak hol van a felfogásbeli határa.

A túlzott nacionalizmust a következő szempontok szerint lehet megkülönbözetni. Az egyik szempont, az hogy a saját nemzetét (adott esetben faját is) magasabb rendűnek véli, mint a többi népet, nemzetet. Ugyanezen logika mentén a többi népet, nemzetet is megkülönbözteti. Általában szerinte, vannak magasabb rendű népek nemzetek (fajok), közepes rendű népek, nemzetek (fajok), és alacsonyabb rendű népek, nemzetek fajok, vagyis a népek nemzetek nem egyformák, köztük jelentős különbségek vannak. Ez ugyebár összefügg az emberek közti különbségének (igazságos és arányos hierarchia) alapfelfogásával, hiszen itt is erről van szó, csak közösségi vonatkozásban. Mondhatja valaki, hogy jogos az emberek közötti ezerszeres különbség jogos (néptől, nemzettől függetlenül), mert vannak erős ügyes okos, rafinált emberek, akik ezerszeresét érdemlik a gyengébb ügyetlenebb, butább, szerényebb embereknek. Ugyanezt mondhatja néppel, nemzettel összekombinálva: ez nép, nemzet ezerszer különb, ezerszer többet érdemel, mint a másik nép nemzet. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az, aki úgy véli, hogy népek, nemzetek között akár százszoros különbségek is lehetnek, az egyben azt is mondja, hogy az egyének között is megengedett a több ezerszeres különbség. Ugyanis a százszoros különbséghez hozzáadódik a nemzeten belüli egyéni szóródás. Ha ez csak százszoros, akkor is tízezerszeres különbségről van szó.

Túlzott nacionalizmus, mikor más nemzetek vonatkozásában a bántás, ártás lenézés dominál. Amikor a saját csapat jó helyezése szinte nem számít, csak másik lerontása. Nem arra törekszik, hogy az igazságos szabályozott versenyben elsők között legyen, hanem arra hogy a másik bukjon el, akár saját kárt is bevállalva. Nem pozitív, de negatív verseny. Nem ez a cél, hogy nekem, nekünk jó legyen, hanem hogy a másiknak rossz legyen. Nem szeretet, tisztelet vezérelt, de gyűlölet vezérelt világ.

Normális nacionalizmus, ha valaki segíti, támogatja a saját népét nemzetét, de nem bánt más népeket, nemzeteket, sőt azokat is tiszteli, csak kevésbé, mint a sajátját. Ha megmarad a pozitív verseny, a szeretet, tisztelet vezérelte világ.

Ha valaki úgy véli, hogy az ő nemzete, legfeljebb 15-20%-kal (egytizeddel, egyötöddel) különb, mint egy másik nemzet, de ennek a különbségnek is igazságos sportszerű „versenyben” kell kiderülnie. Illetve normális nacionalizmus, ha valaki esetleg azt gondolja, hogy az ő népe valamivel különb, de ez a különbség nem jelentheti, hogy az ő népének nagyobb jogok járnak.

Nem normális, ha ettől eltérően gondolkodik. Túlzott a nacionalizmus, mikor a felsőbbrendűség alsóbbrendűség elmélete jelentkezik. Túlzott nacionalizmus mikor már eltérő jogokon spekulálnak. Túlzott nacionalizmus, ha lenézi, megveti a másik népet.

A másik vonatkozás részben összefüggve az előzővel a hibás versenyszemlélet. Arról van szó, hogy a túlzottan nacionalista nem a saját csapatának népének nemzetének szurkol, hanem az ellenfél gyengeségéért az ellenfél ellen szurkol. A célja nem, az hogy a saját csapata erősebb ügyesebb legyen, hanem az ellenfél gyengeségére törekszik. Olyasmi ez, mikor a szurkoló nem azért megy ki a meccsre, hogy saját csapatát buzdítsa, hanem azért, hogy az ellenfél csapatát kifütyülje, vagy netán az ellenfél szurkolóját is megverje. Normális a nacionalizmus, ha valaki igazságos, szabályozott, hasznos célú, nem kieséses rendszerű versenyben kívánja népét nemzetét megmérettetni és túlzott, ha nem ilyen versenyt akar.

A normális nacionalizmus hasznos, a túlzott nacionalizmus minden szereplő szempontjából káros. Már szó volt arról, hogy az erőszak a háború a szabályozatlan harc nemcsak legyőzöttnek káros de hosszabb távon a győzedelmeskedőnek is, főleg ha közösségekről van szó. Ezt a történelem már sokszor bizonyította.

A túlzott nacionalizmus sok okból alakulhat ki, néhány ezek közül.

Pl. az egyéni jelentéktelenség, sikertelenség, gyengeség kompenzálása közösség sikerén keresztül.

Pl. erős ellenségkép manipuláció éri és erre a manipulációra fogékony.

Pl. az előző kettővel összefüggésben: a rosszabb életszínvonalat (munkanélküliséget, szegénységet, stb.) nem a saját rendszer gyengeségének tulajdonítja, ill. nem a rendszer megjavítása a célja, hanem egy túlzott nacionalizmus által kiszabott célokban látja a nemzet felemelkedését.

A túlzott nacionalizmusból eredő legdurvább cél a hódító háború, más népek leigázása esetleg megsemmisítése. Ennél kevésbé durva cél a másik nép nemzet (akár külső akár belső) hátrányos megkülönböztetése. Erről már elég sokat elmélkedtem a helyes közösségi kisközösségi politikával kapcsolatos fejezetekben. Látszólag kevésbé durva cél, amit a lényege: mindenki, minden nép menjen haza. Erről még szó lesz.

Meggyőződésem hogy túlzott nacionalizmus legfőbb oka a tudatlanság, az átgondolatlanság.

Tulajdonképpen az állam legfontosabb feladata, a túlzott nacionalizmus csökkentésének érdekében, egy objektív, átfogó a valós tényekre és igaz logikára épülő oktatás. Másodlagos feladata ugyanez, a tájékoztatás vonatkozásában. Az oktatás és tájékoztatás között azért vannak különbségek. Vannak elméleti területek, ahol a tájékoztatás a hatékonyabb és vannak területek, amelyekben az oktatás a hatékonyabb. Tájékoztatás akkor válik fontossá, ha gyors változásokra van szükség. Ha lassabb, mélyebb változásokról van szó, akkor az oktatás a fontosabb. Ha az egyének kialakítanak egy belső programot, akkor azt már nagyon nehéz megváltoztatni. A gyerekkori helyes oktatás meggátolja, hogy az emberek rossz programot alakítsanak ki. A programszerűségről a világnézet kapcsán már szó volt. A túlzott nacionalizmus is egy alapvető felfogás, ez is programszerűvé válik. A programszerűség általában az érzelmi alapú felfogások kapcsán alakul ki, ez is érzelmi alapú felfogás.

Itt meg kell jegyezni, hogy a jelenlegi állam pont fordítottan cselekszik, a túlzott nacionalizmust elsősorban a tájékoztatással, propagandával akarja csökkenteni és nem az oktatással.

Mivel a túlzott nacionalizmus programszerű, ezért kevés az esélye, hogy ész érvekkel, bármennyivel is, meglehessen győzni az így gondolódókat, érzőket.

Mégis felsorolnék pár érvet, mondjuk az ingadozók, ill. a megtévedt önzetlen emberek meggyőzése érdekében.

A népek közötti konfliktusok örvénye.

Minden konfliktus legyen az egyéni csoportos örvénymozgású (fokozatosan erősödik, fogva tart, növekszik a kényszerpálya), kiváltképpen igaz ez a népek közötti konfliktusra. Egy jó példa a 2006-os szlovák, magyar konfliktus. Először is adva van egy hatalmi érdekeit, túlzottan nacionalista, más népek szidalmazásával, szorongatásával érvényesítő politikus, politikai csoport. E csoportnak sikerül felhergelni azt a kisebbséget (a lakosság pár százalékát), akik erre vártak. A lakosság néhány százaléka alapjáratban, szinte minden ok nélkül, túlzottan nacionalista, gyűlölködő. Szóval ez lakossági csoport elkezd akciózni, zászlókat égetni, feljelenteni, stb.. Persze hatóság tagjai között is vannak ilyen emberek, ők „törvényes” eszközzel követik el a galádságaikat. Erre persze jön a válaszlépés, a másik nép hasonszőrű fiaitól. Erre jön a még erősebb válasz majd erre is még erősebb válasz, jön. Ekkor már verik egymást az emberek. Itt jön el a határ, amikor a normális emberek is belekeverednek, felháborodnak: na ez már tűrhetetlen, ezt már meg kell torolni. Ez az a határ, amikor a konfliktusörvény széléről, ahonnan még ki lehetet, volna keveredni, a konfliktus eljut a konfliktus az örvény belsejébe, igaz az örvény közepe még messze van. Az adok-kapok azonban nem áll meg, állami szintre is eljut, és rosszabb esetben az egész egy általános gyűlölködésbe, esetleg háborúba torkollik. Hozzá kell tenni, hogy a tájékoztatás is általában elfogult. A saját sérelmeket felnagyítja, az idegen sérelmeket bagatellizálja. Bevallom én magam is, mint békeszerető ember, többször eljutottam ebbe az állapotba: na ez már sok, ezt már meg kell torolni. Gyakran elgondolkoztam vajon miért is jönnek létre a háborúk, melyek mindent összevetve a világ legnagyobb ökörségei. Eszembe jutott az a mondás: a népek belesodródnak háborúba. Miért is tört ki pl. az I. világháború? Egy közszereplő azt mondta: nem trónörökös meggyilkolása volt itt a fő tényező, hanem közhangulat. A közhangulat, melyben szinte minden ember (vezető és kisember) mindkét, vagy több oldalon azt mondta: na ez már tűrhetetlen, ezt a már meg kell torolni. A népek belesodródnak a háborúba ezt úgy kell érteni: a népek belesodródnak konfliktusörvénybe. A lényeg az, hogy konfliktusörvényből az elején, amíg még lehet, akkor kell kiszállni. Amikor elragad az örvény, akkor már legjobb, legerősebb emberek sem, ill. elsősorban ők, nem képesek szabadulni.

Itt (szlovák, magyar konfliktusban) persze megint felvetődik az EU fura mivolta. Szóval van egy zavaros gondolkodású, önérdekű politikus, aki gyűlölködő kijelentéseket tesz, az EU pedig eközben Ludas Matyit olvas, merthogy reagálni, nem reagált. Kétségtelen hogy az EU belépés óta, nemhogy javult volna a helyzet, ami a népek közötti tiszteletet, megértést illeti, hanem romlott, legalábbis ezen a keleti tájon. AZ EU valóságos céljait illetően sajnos kezdenek beigazolódni, a legrosszabb sejtéseim. Nem befogadásról van itt szó, hanem a nagyobb hatalmak érdekéről és irányításáról, mondhatnám uralmáról. Egyébként általános, történelmi európai tévedés: ráérünk kiszállni a konfliktusörvényből majd a közepén.

Mostanában, ha felkavarodnak (inkább felkavarják) bennem az érzések: na ez már sok, ezt meg torolni, a következő „imádságot” mondom el.

Egyes embereket, csoportokat soha nem szabad azonosítani egy néppel. Egyes rossz tulajdonságokat (lehet az akár túlzott nacionalizmus, vagy más) soha nem szabad azonosítani egy néppel. Egyes rossz tulajdonságok, ill. egyes rossztulajdonságú emberek ellen kell harcolnom és nem egy nép ellen. Mindent elkövetek hogy sem én, sem mások, ne sodródjunk bele a konfliktusörvénybe. Az nem létezik, hogy más nép átlagosan sokkal jobb, vagy sokkal rosszabb, galádabb, mint mi vagyunk.

Szerintem, ha ezt az imádságot sokan (a többség), elmondanák magukba és hangosan is, akkor megtörne az átok, nem ütnék-vágnák egymást a népek.

Az is igaz ugyanakkor, hogy valaki mindig elkezdi az egészet. A kezdő bűnösségét meg kell állapítani. Ezt a jog, a nemzetközi jog sem kezeli kellő súllyal és szigorral. Ki volt a valóságos kezdő, felbujtó? Amennyiben az eset konfliktusörvénybe torkollik, akkor valóságos kezdő, a felbujtó kapjon kétszeres, ötszörös büntetést. Ennek jogszabályait még ki kell dolgozni.

Ugyanakkor a legtöbb ember (a jó szándékú emberek is) elköveti azt az ostobaságot, hogy az egyéneket, csoportokat, tulajdonságokat azonosítja egy néppel. Ha egy honfitársunk elkövet valami galádságot, azt mondjuk: ez egy aljas, szemét ember. Nem ezt mondjuk: ez az aljas, szemét magyar. És nem ezt mondjuk: ezek az aljas, szemét magyarok. Ha egy külföldi követi el ugyanazt akkor rögtön rávágjuk: na ez az aljas, szemét  német, vagy angol, orosz, szlovák, román, cigány, arab, zsidó, stb.. Sőt gyakran ezt mondjuk: na ezek az aljas, szemét németek, vagy angolok, oroszok, szlovákok, románok, cigányok, arabok, zsidók, stb.. Úgy látszik ez egy olyan ostobaság, amire hajlamosak az emberek, szinte minden ember a világon.  Más népek tagjai pedig adott esetben rávágják: ezek az aljas, szemét, parazita, gyáva, stb. magyarok. (Mennyire tud ez fájni, ha éppen rólunk van szó.) Ezt a szinte kódolt ostobaságunkat tudatosan kell legyőzni.

A további fejtegetéseim lényege. A túlzott nacionalizmus baromság. Az nem létezik hogy más, egyes népek sokkal jobbak, vagy sokkal rosszabbak, galádabbak, mint mi vagyunk.

Ha nemzetekről, népekről azok tulajdonságairól elmélkedünk, netán vitatkozunk, nem árt a következőket tisztázni.

Először is tisztázni kell, hogy népet, a lakosságot ítéljük meg, vagy annak vezetését, netán, összevontan mindkettőt. Ellenben az összevont ítélkezés sok igazságtalanságot rejt magában ezért nem tanácsos. Először is látni kell azt, hogy egy nép, nemzet tetteiért elsősorban, nagyobbrészt annak vezetése okolható, vagy dicsérhető.

Azt is tisztázni kell, hogy milyen távlatban ítéljük meg a népet, nemzetet. A legutolsó tíz év alapján, ötven év alapján, kétszáz év alapján, ötszáz év alapján, stb.

Az is tisztázni kell, hogy a genetikus tulajdonságait ítéljük meg, vagy a kultúráját, vagy a történelmi tetteit, vagy mindezeket egyben. Viszont az összevont ítélkezés megint csak, sok pontatlanságot, igazságtalanságot rejt magában.

A következőkben a vezetéstől független népről, nemzetről van szó, hozzátéve ez így erősen megkérdőjelezhető. Hiszen a népet ért külső és belső hatások erősen befolyásolják a nép tulajdonságait, a hatásokért pedig vezetés politikája erősen felelős. Ez az egyik ok, amiért nem mondhatunk egyértelműen véleményt egy népről, nemzetről. Vagyis, az egyik ok, arra, hogy csak nagyon visszafogottan, udvariasan, szerényen ítélkezzünk.

Korábban már szóltam arról is, hogy egy nép, nemzet életét, kultúráját nagymértékben maghatározza földrajzi ill. geopolitikai helyzete. Főleg egy kisebb nép, nemzet életét, tekintettel a körülötte levő nagyhatalmak politikájára, hódító szándékára. Pl. Magyarország (magyar nemzet) inkább kisebb nemzet volt még a nagyobb korában is. Ez egy további olyan ok, amiért csak igen visszafogottan, árnyaltan enyhén ítélkezhetünk a népekről, nemzetekről. Vannak azonban további okok. Tulajdonképpen e fejezet tanulságát a következő mondatban össze lehet foglalni. Népekről, nemzetekről (bele értve a saját népünket, nemzetünket is) lehet ítélkezni (egyébként sem lehet az ítélkezést megakadályozni), de csak nagyon átgondoltan, visszafogottan, udvariasan, árnyaltan lehet ítélkezni. Ez azt jelenti, hogy az ilyen ítélkezések helytelenek: az a mocskos buta alávaló galád, nagyképű, lusta nép. Vagy: az, tehetséges, nagyszerű nép. Legfeljebb ezt gondolhatjuk: ez nép, nemzet ebből a szempontból szerintem enyhén negatívan ítéltetik meg. Vagy ez nép nemzet ebből a szempontból, inkább pozitívan ítéltetik meg. Gyakorlatilag ez az árnyalt, kis különbségű megítélés azt jelenti, hogy nem lehet egy nép, nemzet kollektív bűnösségét, kollektív szankcióját megállapítani. Az egyéneket, és a konkrét ártalmas általános cselekvéseket, tulajdonságokat lehet elítélni. Pl. a kapzsiság egy elitélendő tulajdonság. A kapzsi emberek általában elitélendők. X ember elítélendő, mert bizonyíthatóan másnak ártott, és ezen ártása a kapzsiságból eredt.

A gyűlölet és háború lélektana, az ősi harci tudatállapot, a szekunder fasizmus. A túlzott nacionalizmus, rasszizmus egyfajta lélektani vonatkozása.

Valljuk be, szinte minden emberben, bennünk is, bennem is, előjönnek ezek a gondolatok. Micsoda utálatos nép. Jobb lenne, ha ezek eltűnnének, ha nem is a földről, de legalább az országunkból. De ha nem tűnnek el legalább korlátozni, kell őket, legalább addig, hogy ne okozzanak kárt. Ezek a gondolatok az előjelei annak, hogyan értékelnénk e „utálatos nép” pusztulását. Nem viselne meg jobban, mint pl. egy erdőpusztulás.

A legbelső gondolatain érzéseink (tudatállapotunk): ez a nép veszélyezteti a létünket, harcban állunk velük. Ez a nép, krumplibogár népség.

Garmadával vannak az előző gondolatokat cáfoló erkölcsi és ész érvek.

Ők is emberek, ők is éreznek fájdalmat, nekik is van családjuk szüleik, gyerekeik. Köztük is van szépszámmal becsületes, jóindulatú, tehetséges, hasznos ember. Köztük is van olyan szép számmal, akinek az ízlése, érzései, gondolatai, tulajdonságai hasonlók az enyémhez. Az emberiség egy faj, nagyon is hasonlít egymáshoz. Ha szomszéd népről van szó, akkor jelentős a közvetlen genetikai és kulturális rokonság. Ha őket gyűlölöm, bántom, akkor szinte saját népemet gyűlölöm, bántom. Tulajdonképpen mekkora hányada e népnek, amelyik káros, veszélyes, utálatos.   Általában nem a nép a hibás, hanem vezetése. És egyébként meg kell nézni a mik az okai az utálatos nép viselkedésének. Talán az egyik oka éppen a mi utálatunk, a mi viselkedésünk. A másik oka a nép sorsa, történelme.

És egyáltalán megoldás a gyűlölködés, a harc, a megsemmisítés, megkülönböztető, előítéletes korlátozás. Lehetséges ez, és ha lehetséges is, megoldás?  Lehet, valószínű, hogy hosszabb távon romlik a helyzet. És mit hozhat ez, hosszabb távon, az emberiség, és a mi népünk szempontjából. Stb..

Lehetne még folytatni. Szóval bőven van valós erkölcsi és ész érv. Nem az a fő probléma hogy nincsenek ilyen érvek, és nem is az, hogy ezeket nem lehet közölni. (Pontosabban ezek csak kisebb problémák.) A probléma az, hogy ezek az érvek nem hatnak, bizonyos tudatállapotban szinte leperegnek az emberekről.

Még azt is tisztázni kell, hogy van a valós helyzet, és az emberek tudatállapota. Ésszerűen a valós helyzet alakítaná az emberek tudatállapotát. Valójában viszont gyakran megfordul sorrend, és tudatállapot alakítja a valós helyzetet.

Azt kellene tisztázni mi az a tudatállapot, és hogy jön létre, amelyben a valós ész és erkölcsi érvek gyakorlatilag megszűnnek.

Az ősi, erőszakos harci tudatállapot.

Ha egy erőszakos elvadult harci helyzet, (pl. egy fegyveres háború) van, akkor egy érv (egy tudatállapot) marad hatályba: az ellenséget meg kell semmisíteni, vagy én (mi) ölöm meg az ellenséget, vagy ő öl meg engem (minket).  Ebben a helyzetben, érthetően megszűnik minden erkölcsi és ész érv, megszűnnek a felsorolt érvek. Tudjuk hogy az ősember sorsa a törzsi háborúk sorozata volt. Tehát ez a helyzet és abból eredő harci tudatállapot szinte ősi (talán genetikus) tulajdonságává vált az embernek. Ez az ősi tulajdonság még most is megvan. A probléma az, hogy akkor is előjöhet ez az ősi, harci tudatállapot, ha béke van, ha csak természetes konfliktusok (erőszakos harc nélkül megoldható) konfliktusok vannak. Az emberiség tehát e vonatkozásban visszafele fejlődött, mert az ősember (és az állatok, igaz ez egy külön téma) logikusan csak elvadult harci helyzetben került ebbe a tudatállapotba. Később viszont az ember képes volt békeidőben is ebbe a tudatállapotba kerülni. Az alapvető logikátlanság, ostobaság tehát ez: az ember képes békeidőben is harci tudatállapotba kerülni. Pontosabban az ember képes valós okok, valós veszélyhelyzet, valós nagyarányú károsodás, illetve ezek alapos mérlegelése nélkül is, harci (elvadult erőszakos harc, az ellenséget meg kell semmisíteni) tudatállapotba kerülni. Ez tehát az eredendő ostobaság.

Egy kicsit átalakul „az ellenséget meg kell semmisíteni, mert egyébként ő semmisít meg minket” tudatállapot. Az ellenség (az utált nép) még fegyveresen nem támad, de olyan veszélyes, hogy létünkre tör. Az ellenség lehet, hogy harcban nem ellenfél, de olyan, mint a krumplibogár, csak kárt okoz, meg kell semmisíteni. Esetleg szóba jöhetnek a megsemmisítés „humánusabb” módszerei: zavarjuk el őket, szigorúan korlátozzuk őket.

Az ellenség lehet egy csoport, nem biztos, hogy népcsoport, lehet vallási, vagy más csoport. Esetleg lehet egy társadalmi réteg. És természetesen lehet egy népcsoport, etnikum és lehet egy másik nép is.

Az emberiség történelmén végighúzódó igazságtalan és értelmetlen háborúk, harcok, népirtások, enyhébb népkínzások legjelentősebb oka az, hogy az emberek képesek viszonylag gyorsan és könnyen (igaz ok nélkül) beleesni az ősi, harci tudatállapotba. Ezután ez a tudatállapot határozza meg helyzetet, vagyis az ősi harci tudatállapot következménye lesz az erőszakos elvadult harc, szerencsésebb esetben csak enyhébb népkínzás. Tehát a logikai sorrend megfordul egy általános, hibás genetikai tudati örökség, (tudatállapot, amelyben nem hatnak az erkölcsi és ész érvek) alakítja ki a rossz helyzetet.

Érdekes jelenség, hogy az ősi harci tudatállapotba nemcsak gyenge, kizsákmányolt emberek, népek esnek bele, hanem viszonylag erősebb emberek, népek is.

(Kitűnik, hogy azért vannak, egyes népek csoportok szempontjából igazságos védekező harcok is. És vannak nagyon is tudatos hódító harcok is.)

A szekunder fasizmus elvét, sem a fasizmus korában találták ki: ez nép, csoport olyan, mint krumplibogár. A primer fasizmus (szintén ősrégi) elve: mi vagyunk a felsőbbrendű nép.  A szekunder fasizmus elve: vannak alávaló (veszélyes, káros) népek. Mindkettő ősrégi elv. Persze a kettő harmonizál, de mégsem ugyanaz. Ugyanis csak a szekunder fasizmusnál tényező az ősi harci tudatállapot.

Hogyan lehet, hogy az egyik ember, akinek családja van, szereti gyerekeket, állatokat, növényeket képes megkínozni egy másik embert? A kínzásnak sok formája van, nemcsak karóba húzásra, a fojtogatásra kell gondolni. Pl. az is kínzás, ha embertelen körülmények között éhezve, fázva vannak elzárva emberek. Van maga a kínzó, ill. a kiirtó és vannak kínzást, kiirtást elnézők, kvázi helyeslők.  Az elnéző, helyeslő bármit is hazudik magának (nem én csinálom) ő is vallja : ezek krumplibogarak.

A kínzás már túllép, az ellenséget meg kell ölni, mert ő öl meg minket gondolaton. A kínzás nem közvetlen harci szituációban jön létre. A kínzás is a „fejlett” gondolkodó ember találmánya, ez egyértelműen az állati erkölcsnél alacsonyabb szint. A kínzás nagyobb bűn, mint az ölés. A kínzás tudatállapota, „ez a nép, ez a csoport krumplibogár” tudatállapot következménye. A krumplibogarak oly mértékben károsak hogy kiirtandók. Azok, nem emberek nem állatok, nem növények egy külön kategória. Olyan alávaló kategória, hogy meg is lehet kínozni őket. Lehet, hogy krumplibogarak egy része talán nem káros, viszont az egész népséget el kell pusztítani, mert ellenkező esetben újraéled a káros népség – logikája (ez is, ez a nép krumplibogár tudatállapotból ered) eleve megcáfol több erkölcsi és ész érvet. Gondoljunk csak az elején felsorolt erkölcsi és ész érvekre.

Önmagában majdnem logikus magyarázat, a szekunder fasizmus gondolatmenete: ez nép, csoport, veszélyes káros a létünkre tör, ezek krumplibogarak, ezeket ki kell irtani, mindegy szálig (mert újraélednek), és mivel külön kategória meg is lehet kínozni őket. 

Majdnem logikus, de azért vannak itt csúsztatások. A kijelentéskor nincs elvadult harci helyezet, tehát ez  a felfokozott veszélyesség károsság nem igaz. Egyébként is veszélyesség károsság megállapítása szubjektív dolog. Az embereket azért őszinte meggyőzéssel, oktatással is meg lehet változtatni, a bogarakat nem. Minden krumplibogár káros, az emberi károsság nem így működik.

Ezek azon másodlagos logikai érvek, amelyeket még a harci tudatállapotban levőknek is meg lehetne érteniük.

A legfőbb ész érv azonban a következő: mivel okos vagyok, tudom, hogy van az ősi harci tudatállapot és tudom, hogy ebbe az emberek, köztük én is, könnyen, valós ok nélkül beleshetek. Tehát ha az ősi harci tudatállapot gondolatai érzései (meg kell őket semmisíteni, egy alávaló, káros népség, krumplibogarak, el kell őket zavarni, erősen korlátozni kell őket, stb.) jelentkeznek nálam, akkor azok valószínűleg indokolatlanok. Ha pedig indokolatlanok, akkor maradnak a valós erkölcsi és ész érvek.

Az ősi harci tudatállapot is eltérő egyénenként. Az egyedi agresszivitások is összefüggnek a problémával.

A legfőbb ok tehát az ok nélküli ősi harci tudatállapot.

Ott most felsorolom azokat a tényezőket, amelyek elősegítik és fokozzák az ok nélküli ősi tudatállapotot.

Az eleve szülőtől öröklött gyűlölködés (veszélyes, létünkre törő, és krumplibogár effektus). Az oktalanul gyűlölt nép részéről valóban vannak rossz akciók, reakciók, amik felerősítik a torz tudatállapotot. Persze ezek az akciók, alaposan fel vannak nagyítva. Egyébként pedig a kölcsönös gyűlölködés és távolodás logikája érvényesül. Mindkét fél, folyamatosan rátesz egy lapáttal. Akit utálnak természetesen az is utálkozni, és ellenségeskedni fog.   A vezetés diktálta ellenségkép ill. nacionalista (túlzott nacionalizmus, rasszizmus, sovinizmus) hatalmi kártyája. Ezzel kapcsolatban a rossz, hibás állami oktatás, tájékoztatás. A károsság, a rossz tulajdonságok felnagyítása, a hasznosság a jó tulajdonságok elfelejtése. Az elején felsorolt erkölcsi és ész érvek teljes elfelejtése.

Rásegítő ok még a nép zaklatott elégedetlen rossz élete is. Az ellenségkép éppen ennek valós okozójáról tereli át a fegyelmet, a látszatokozóra. A nacionalista kártya: sok embernek könnyen megérthető, egyszerű „ideális célt” (ámde hamis, káros) eszményt (a mi népünk felsőbbrendű, az alávaló, ellenséges nép, csoport korlátozásával minden megjavul), adni, amely által sok ember, az eszményadó választója lesz.

Ezek az okok párosulva a torz tudatállapottal és nemzetközi helyzettel, állítják elő a háborús helyzetet.

Ezek, amik elősegítik, fokozzák a torz tudatállapotot, de a legfőbb ok, az, hogy erre a tudatállapotra hajlamos az ember. Vagyis, könnyű Katát táncba vinni.

Ugyanakkor, ha fenti rásegítő okok nem lennének, (ha nem lenne egy szülőről gyerekre szálló utálat, ha nem lenne nacionalista (túlzott nacionalizmus) politika, ellenségkép, hibás oktatás, és a másik fél részéről nem lennének hibás akciók, reakciók, akkor nem alakulna ki, az ok nélküli ősi harci tudatállapot. Sőt olyan politika és oktatás is elképzelhető, amelyik kifejezetten a torz tudatállapot ellen hat.

Ezek lennének a fő megoldások, de azért az ész és erkölcsi érvek hangoztatása is szükséges.

2008-as felmérés szerint a szlovák fiatalok 60%-a vallotta, hogy a magyaroknak csak otthonukban lehetne magyarul beszélniük. 2 évvel korábban olyan óriásplakátok jelentek meg, melyeken ez a felirat állt: a magyarok paraziták.

Ha fiatalok 60%-a így vélekedik, akkor az egész lakkosság 60%-a így vélekedik. (Egyébként azon területeken utálják a leginkább a magyarokat, amelyeken a legkevesebb magyar él. Ez azért érzékelteti az irracionalitást.)

Közterületen nem lehet magyarul beszélni, gondolom itt nem arra gondoltak, hogy szlovák közterületen nem történhet külföldi beszéd, csak a magyar beszédet tiltanák. Viszont akkor magyar közterületen sem lehetne szlovákul beszélni, gondolom ez logikus.  Nem tudom milyen kivitelezésre gondoltak, pl., elviszi a rendőr magyarul beszélőket, vagy pénzbírságot kapnának. Vagy megverik őket, de ez már önbíráskodás. Ilyen ostobaságra még nem volt történelmi példa, bár sok szörnyűség történt már. A helyzet tükrében, EU tagállamok, szabadon lehet utazni, stb., meg különösen nagy ostobaság. Arról nem készült felmérés, hogy a szlovákok hány százaléka kívánná, hogy a magyarok távozzanak Magyarországra, de valószínűleg ez is meglenne a 60%.

Sok mindenre ki lehetne térni ez eset kapcsán, pl. arra, hogy mi is az Európai Unió. És arra hogy az Unió semmit sem tesz, ilyen lényeges dolgokban.

Az nyilvánvaló, hogy a szlovákok tudatában a magyar az utálatos, alávaló, veszélyes, káros krumplibogár nép. És az is nyilvánvaló, hogy felsorolt erkölcsi és ész érvek pl. a genetikai és kulturális rokonság, már nem hat szlovákokra. Hiszen ha ezek hatnának, akkor jóval kevesebb, mint 60% lenne az arány. Tehát nyilvánvaló, hogy a szlovákok többsége, az ősi harci tudatállapotban ill. annak továbbfajzott variációjában, „ez a nép (a magyar nép) krumplibogár” tudatállapotban van.

Nyilvánvaló hogy egyes felelőtlen szlovák vezetők, tudósok a nemzeti történelmüket a magyarok elleni függetlenségi harc tükrében fogalmazták meg.  Ami persze féligazság, vagyis van igazságtartalma, csak összességében nem igaz. (Persze a magyar történelemírás sem jobb, csak másképpen ferdít.)

Nyilvánvaló, hogy a magyaroknak mind a múltban, mind a közelmúltban sok olyan akciója, és reakciója volt, amely sértette a szlovákokat. Amely miatt károsnak, veszélyesnek vélik magyarokat. Pl. a nagy-Magyarország hangoztatása éppen olyan sértő szlovákok számára, (és éppen olyan ostobaság), mint a mi számunkra, a magyar nyelv betiltása. „Csak” az a különbség, hogy nagy-Magyarországot, a magyarok legfeljebb 10%-a hangoztatja, és nem 60%-a. 

De az ész érvek, (pl. hogy ezek vezetés hibái és nem nép hibái voltak, vagy ez a kisebbség és nem a többség), éppen arra lennének jók, hogy az ellenszenv ne legyen általános, és ne lépje át a normálisság határát.

Viszont ebben a tudatállapotban már nem működnek az ész érvek.

Nyilvánvalóan sem a múltban, sem korunkban nem egyedülálló, a szlovák-magyar viszony.  Jelenleg is sok hasonló konfliktus van a világban. Az általános problémáknak általános megoldást kell keresni.

A megoldás benne van az előző fejezetrészben. Illetve van itt még egy megoldás: a legjobb, leghatékonyabb külpolitika egy erős, fejlett, igazságos, demokratikus ország létrehozása. Nyilvánvalóan azért is nézik le pl. hazánkat, azért is tartanak káros alávaló népnek, mert gyenge a belső teljesítményünk.

Nem kizárt, hogy ez az EU taktikája a következő.  Egy kicsit rásegítünk abban, hogy Magyarország gyenge ország legyen, ezzel megszűnik a magyar kisebbségek problematikája, mert ők így már nem akarnak annyira magyarok lenni.

Egy kicsit kitérnék a közvetlen demokráciára, mert azzal is összefügg a probléma.

A könnyen létrejövő torz tudatállapot, a nép tudatállapota. És nemcsak szlovák, hanem minden nép tulajdonsága. Lehetséges e, egy ilyen népre rábízni a döntéshozást? Hiszen a közvetlen demokrácia arról szólna, hogy rossz vezetés rossz döntéseit a nép korrigálja.  De ebben a helyzetben, eltorzult tudatállapotban, nem korrigálná, sőt egy rossz döntés kezdeményezője is lehetne. Pl., hozzunk olyan törvényt, hogy közterületen tilos magyar beszéd. Vagy telepítsük ki a magyarokat. Vagy üzenjünk háborút. Kétségtelen a közvetlen demokráciával párhuzamosan a népet rá kell ébreszteni az eltorzult tudatállapotok problémájára. És az is kétségtelen, hogy az értelmiség felvilágosító, objektív tájékozató szerepére a közvetlen demokráciában is szükség van. 

És természetesen ez sem maradhat ki. A sikeres prosperáló fejlődő emberek, népek, országok természetesen kevesebbet civakodnak (kisebb a konfliktus esélye) mint a válságba kerülő hanyatló, sikertelen emberek, népek, országok. Ez egy jelentős ok, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ezért a konfliktuskezelés leghatásosabb módja, hogy az emberek a népek, az országok fejlődjenek, sikeresek és prosperálók legyenek.  Sajnos kishazánkra és e térségre közép-kelet, ill. délkelet Európára kevesebb siker, fejlődés jutott, mint nyugat- Európára. Ez is meghatározza, hogy e térség jelenlegi konfliktusosabb állapotát. De azt is említettem már, hogy harcok, háborúk, konfliktusok összefüggésben vannak a hullámlépcsős rendszerfejlődéssel.

A népek értékelése (erkölcsi és ész érvek).

Rögtön megfogalmazom hová akarok kilyukadni, mit bizonygatok az alábbiakban nagyon hosszasan: vannak különbségek a népek, nemzetek között csak ezek a különbségek kicsik, kevesek. Lehetnek egy népnek, nemzetnek, etnikumnak, csoportnak (közösségnek) jó és rossz tulajdonságai csak ez nem 100-200%-os eltérést jelent, hanem 5-10%, legfeljebb 15%-os eltérést jelent. Világviszonylatban pedig legfeljebb 22%-os eltérést jelent. Másképpen a kiváló nép legfeljebb egytizeddel, egyötöddel kiválóbb, mint a közepes adottságú nép.  Mivel ilyen kis különbségek vannak, talán ezek az elnevezések elfogadhatók: vannak kiváló népek, vannak jó adottságú népek és vannak közepes adottságú népek.  Annál is inkább, mert általában a jó és rossz tulajdonságok nagyjából kiegyenlítik egymást. Ráadásul e tulajdonságokból nem lehet az egyénekre következtetni, és ezért általánosítani sem etikus. 

Jelenleg nem mérhetők a tulajdonságok.

Az első érv lényege a következő: ahhoz, hogy népek, nemzetek között igazságosan meghatározó különbséget tegyünk viszonylag pontosan, kellene mérni egy nép nemzet tulajdonságait.

A jelenlegi tudomány még az egyének vonatkozásban sem képes a tulajdonságok mérésére. Ki a gyáva, ki a kapzsi, ki az irigy, ki a merev, ki a buta, ki az akaratos törtető, ki a lusta, stb., ezekre nincs objektív mérés. Azért hoztam fel ezeket, a tulajdonságokat, mert általában ezekkel, a negatív tulajdonságokkal szokták jellemezni, az un. alacsonyabb rendű népeket, nemzeteket, ha egyáltalán jellemzik. (Gyakran sajnos még ez a felületes jellemzés sem jár nekik, csak ez: fúj, utálatos.) Mondjuk a vérmérséklet, temperamentum az nagyjából érzékelhető és nem is vád, de a többi tulajdonságot, mint az alacsonyabb-rendűség igazolásaként hozzák fel.  Ráadásul azt is mérni kell, hogy ezen tulajdonságok mikor pozitívak. Gondolok itt arra, hogy felsorolt tulajdonságok ellentéte lehet túlzott, és akkor negatívvá válik.  A bátorság lehet óvatlanság, a bőkezűség, jószívűség lehet felelőtlenség, a lezser lehet szintén felelőtlen, a szorgalmas lehet merev, törtető, akaratos, munkamániás. Vagy úgy is fogalmazhatunk bizonyos szintig jó, ha valaki óvatos, törtető, megfontolt, precíz stb. Szóval még az egyének szintjén sincs objektív tudományos mérés, nemhogy a népek szintjén. Úgy érezzük, úgy véljük, azt hallottuk, hogy valaki, vagy valamely nemzet, ilyen vagy olyan, de ez kevés. Ha az egyének szintjén, mondjuk az ilyen tulajdonságok mérve lennének, akkor egy közösség tulajdonságait is lehetne mérni, úgy hogy pl. tízezer főből mennyinek van ilyen-olyan tulajdonsága. Mindettől azonban messze vagyunk.

A legfontosabb emberi tulajdonságok: a másnak ártás, a másnak hasznosság, az önzőség, az önzetlenség. Ezeket, a tulajdonságokat talán még nehezebb mérni. Ugyanakkor feltételezhető, hogy pont ezen a tulajdonságok átlagosan a legkevésbé térnek el, a különböző népek vonatkozásában.

Minden népnek vannak jó és rossz tulajdonságai.

Ehhez még a következőt hozzá kell tenni. Nagyon ritka az olyan egyén, akinek csak rossz, vagy csak jó tulajdonságai vannak. A népek nemzetek esetében szinte kizárt hogy egy népnek, nemzetnek csak jó, vagy csak rossz tulajdonságai legyenek. Általában egy nép, nemzet esetében a rossz tulajdonságok és a jó tulajdonságok kiegyenlítik egymást. Még a pontos mérés esetén is nehéz lenne kijelenteni, hogy ez a nép, nemzet jobb, mint amaz. Itt ugye az is felvetődik, hogy a rosszabbnak tűnő nép nemzet olyan tulajdonsága kiváló, ami ebben a világban nincs mérve, értékelve. Itt csak 10 tulajdonságot soroltam fel de valójában legalább száz tulajdonságot is fel lehetne sorolni. Pl. melyik művészethez, vagy tudományhoz van érzéke egy népnek.  Az egyének esetében is az a probléma, hogy sokan olyan környezetbe kerülnek, hogy a jó tulajdonságait nem képesek megmutatni, érvényesíteni, ugyanez igaz lehet a népekre, nemzetekre is. Pl., azt gondolhatjuk egy elmaradott népről, hogy annak nem lehetnek jó tulajdonságai. Egy objektív mérés esetén azonban kiderülne, hogy e nép tagjai általában kiváló kézügyességgel rendelkeznek, a zenei érzékük kiváló, egyes testi, fizikai adottságuk kiváló, az átlagosnál önzetlenebbek, a memóriájuk kiváló és még sorolhatnám. Mint mondtam nincs objektív mérés.

A túlzott nacionalizmus általában két formában jelentkezik.

Az egyik alapváltozat: mi felsőbbrendű nép vagyunk ezért több hatalomhoz, vagyonhoz van jogunk, mint más népeknek.

A másik alapváltozat: ez az ország ez a föld a miénk, ezért az idegenek menjenek innen, vagy húzzák meg magukat, nekik kevesebb hatalomhoz, vagyonhoz van joguk.

Mindkét változat összefügg az igazságos és arányos hatalmi vagyoni hierarchiával.

Rövid kitérés az érem másik oldalára.

Tulajdonképpen a túlzott nacionalizmus egyféle változata az igazságtalan és aránytalan hierarchia felfogásának. A liberális változat lényegében, indirekt módón azt mondja, hogy jelenlegi igazságtalan és aránytalan hatalmi vagyoni hierarchia nem nagyon, még elfogadhatóan igazságtalan és aránytalan. Pl., ha valaki ravasz, vagy több információhoz jut, szülei gazdagabbak, stb., az megérdemli, hogy sokkal nagyobb vagyona, hatalma legyen. Illetve azt mondja, hogy a véletlen, a szerencse, az lényegében igazságos szelekciónak minősül. A túlzott nacionalista felfogás szintén elfogadja az igazságtalan és aránytalan hierarchiát, de ahhoz kötné, hogy ki milyen népbe született. Ez egyfajta születési előjog. A liberális és a nacionalista felfogás tehát nem is különbözik lényegében, hiszen mindkettő az aránytalan és igazságtalan hierarchia híve. Tényleges demokrácia, tényleges demokrata mindkettővel szemben áll, mert egyszerűen nem fogadja el az aránytalan és igazságtalan hatalmi vagyoni hierarchiát. Pontosabban azt mondja, hogy sem a véletlen, sem a ravaszság, sem a népbe tartozás, hanem egyedül a hasznos alkotó munka jelentheti a szelekció alapját. Nem fogadja el, azért sem mert a jelenlegi különbségeket túlzottnak tartja.  Aláírva, hogy a túlzott nacionalizmus még a liberális felfogásnál is kevésbé demokratikus, a következőket ne felejtsük el. A túlzott nacionalizmus egy olyan rossz felfogás, amely részben egy másik rossz felfogás (liberalizmus) ellensúlyozása miatt jelentkezik napjainkban is intenzíven. Ha egy liberális felfogású ítéli le a túlzott nacionalizmust, akkor annak nem árt a saját felelősségét, ill. a jelenlegi rendszer felelősségét is megvizsgálnia.

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy az egyes rendszerek, (rabszolgatartó, feudalizmus, klasszikus kapitalizmus, stb.) hogy viszonyulnak a fent említett felfogásokhoz.

Az érem másik oldala azonban ennél szerteágazóbb. Az rendben van, hogy a túlzott nacionalizmust, a rasszizmust, az előtétességet  veszélyes badarságnak tarjuk (tartom) és megpróbálom cáfolni. De azt is látni kell, hogy nemcsak a túlzott nacionalisták rasszisták előítéletesek okolhatók a jelenségért, hanem még sok minden, és sok mindenki. És azt is látni kell, hogy az, az 5-10, esetleg 15%-kal az átlagnál rosszabb tulajdonság mégis ott van, és problémát okoz.  És mivel erről hivatalosan senki nem beszél, és még kevésbé tesz bármit a politikai vezetés e probléma megoldására, ezért elszabadulnak az indulatok. A magyarországi cigányellenesség azért fajult el, mert a vezetés nem beszél, és nem tesz semmit a probléma megoldásra. Pontosabban beszélni, beszél, csak mindig ugyanazt szajkózza.   A szlovák vezetés, vagy annak egy része pedig ellenkező irányú dogmákat hajtogat. A lényeg az, hogy nincs őszinte objektív elemzés, és főleg nincs semmilyen megoldás.

Tehát az értelmesen politizáló kénytelen kétoldali küzdelmet folytatni. Egyrészt küzdeni, érvelni kell a rasszizmus, a túlzott nacionalizmus, az előítéletesség ellen. Másrészt küzdeni, érvelni kell azok ellen akik, hamis dogmákkal, hamis ténykedéssel, vagy semmittevéssel tovább növelik a problémát. Más fejezetekben az utóbbi ellen küzdök, érvelek.  

E fejezetben elsősorban a rasszizmus, túlzott nacionalizmus, előítéletesség ostobasága ellen küzdök, érvelek.  Ezt folytatom.  

A „mi felsőbbrendű nép vagyunk”, leglogikusabb magyarázata: mi genetikusan magasabb rendű nép vagyunk. A másik változat a mi népünk kultúrája sokkal magasabb rendű, és ezáltal vagyunk mi magasabb rendű nép.

„Az idegenek menjenek innen, vagy érjék be kevesebbel” már bővebb előzetes elemzést kíván.  Az hogy a hódítók a betolakodók menjenek innen, az elfogadható, bár itt is vannak határesetek. Ez tehát nem minősül túlzott nacionalizmusnak. Az viszont annak minősül, ha az idegenek alatt a letelepedett csoportokat, nemzetiségieket értik, főleg ha azok már több generáció óta letelepedett csoportok, nemzetiségek.

A két változat azonban összefügg. Meg kellene határozni, hogy kik a felsőbbrendűek ill. kik azok, akik idegenek.  Amennyiben belemerülünk ebbe a meghatározásba, akkor ráébredhetünk, hogy nincsenek felsőbbrendűek és nincsenek idegenek, legalábbis egyiket sem lehet meghatározni.

A fenti állítás vázlatos bizonyítása.

„A mi kultúránk sokkal magasabb rendű” cáfolata. Az igaz, hogy a népek tulajdonságait (karakterét) kb. 60%-ban a rendszer határozza meg, 35%-ban a kultúra, és csak 5%-ban a genetikus tulajdonságok. Azonban a népek genetikusan és kulturálisan is ötvöződtek, keveredtek.

A bizonyításokban, példákban egy olyan országra hivatkozom, melyben a helyzet erősen hasonló a magyarországi helyzethez. A túlzott nacionalizmus az egész világra jellemző, nemcsak Magyarországra. Mégis szükség van egy konkrét példára, és én a magyar helyzetet, viszonyokat ismerem legjobban. Azzal szeretném jelezni, hogy ez csak egy az egész világra vonatkoztatható példa, hogy Magyarországot csak M. országnak nevezem, a  magyar népet m. népnek nevezem, a cigány nemzetiséget csak c. népnek nevezem.

Azt állítjuk, hogy m. nép kultúrája 50%-kal magasabb rendű, mint az ott élő ill. a környező népek kultúrája. Melyik kultúrája: a mostani, a 100 évvel ezelőtti, az 500 évvel ezelőtti, a 1200 évvel ezelőtti? Másfelől nem lehet bebizonyítani, hogy magasabb rendű a kultúra. Az kiderülhet, hogy egy nép magasabb természettudományos technikai szinten áll, ez azonban nem azonos a kultúrával. A különböző művészeti stílusokat kiválóság szerint nem lehet rangsorolni. Jelenleg hányan követik a m. kultúrát? Mondjuk őseinkre olyan nagy hatással volt a m. kultúra, hogy az genetikusan átalakította őket és ezért vagyunk jelenleg is kiválóbbak. Ezzel az elmélettel az a baj, hogy tudományosan lehetetlen. A kultúra és rendszer 90%-ban a jelenben hat. Jelenleg a rendszerünk egy átlagos államkapitalizmus, a kultúránk pedig erősen kevert kultúra.

Az sem lenne igazságos, ha kizárólag természettudományos technikai szintből következtetnénk a népek tulajdonságaira. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a természettudományos technikai szint nagyrészt szerencse kérdése. Szerencse a kiváló emberek (tudósok, és jó uralkodók) születése, véletlen felfedezések. Minden „fajban” voltak eddig olyan országok, ahol a korát meghaladóan, sokkal magasabb szintű természettudományos és technikai szint alakult ki. Azt mondjuk, hogy X nép alacsonyrendű, mert a természettudományos technikai szintje jelenleg sokkal fejletlenebb, mint a miénk. Erre X nép ugyanezzel a logikával azt mondhatja: nézzük meg mi volt 3 ezer évvel ezelőtt. Akkor mi voltunk magasabb szinten, tehát ti vagytok az alacsonyrendűek.

Minden fajnak megvolt a korát messze megelőző, még mai is csodálatra méltó, igen magas természettudományos és technikái fejlettséget, kultúrát bizonyító korszaka (építményei, eszközei, stb.).

Fejlettebb történelmi kultúrák.

Közel-kelet, közép-kelet, arabok, irániak, stb. Iszlám kultúra. Egyiptomi kultúra. Föníciai, mezopotámiai, asszíriai, babilóniai, perzsa kultúra.

Afrika, afrikaiak, pl. beinini kultúra. India, indiaiak, pl. Harappa, Amri, Hindi,  kultúra, stb.

Távol-kelet, pl. Kmer kultúra (csodálatos építmények). Az ókori és középkori kínai kultúra (nagyfal, papír, porcelán, selyem stb.) Mongol kultúra. Kínai kultúra. Japán kultúra.

Amerika, pl. Inka, Maya, Azték kultúra.

Európa, pl. görög, római, bizánci, szláv kultúra. Tulajdonképpen az oly sokra tartott nyugat-európai kultúra, csak 1000-től kezd a többi felé emelkedni, az előző 6000 évben inkább hátul kullogott.

A szélesebben vett történelmi kultúra: fejlett építmények, hajók, gépek, eszközök, írás, könyvek, tudományok, csillagászat, fémkohászat, kézművesség, földművesség (öntözéses gazdálkodás), művészetek, stb..

A közel sem teljes felsorolás csak azt akarta érzékeltetni, hogy minden fajnak, bizonyos korban, megvolt a magasabb szintű természettudományos, technikai valamint egyéb tudása, képessége. Ez is azt bizonyítja, hogy a népek, fajok között nincs különösebb genetikai, képességbeli és történelmi léptékben kulturális különbség.

A népeket nem muszáj és nem is lehet elítélni, nincs népi önérdem, önhiba.

Mielőtt folytatnánk, mindig előjön egy állandó kérdés. Az egyének tulajdonságait egyrészt az öröklött tulajdonságok másrészt a környezet határozza meg. Valójában egyik sem önérdem, önhiba. Azt elfogadhatjuk, hogy az egyének vonatkozásában van valamekkora önálló akaratszabadság. A népek vonatkozásában ez a kevés akaratszabadság is megkérdőjelezhető. Ugyanakkor az egyént muszáj elítélni. A népeket nem muszáj, és nem is lehet elítélni. A népek vonatkozásában még az egyéneknél is kevésbé lehet az önérdemet, önhibát megállapítani. Ha pedig a tulajdonságai nem önérdem, önhiba miatt alakultak ki akkor a hatalmi, jogi, vagyoni stb. megkülönböztetés is igazságtalan. Ez önmagában is azt jelenti, hogy nem érdemes tovább folytatnia a probléma elemzését. Azért én továbbelemezném.

A népek genetikus keveredése.

Ha egy nép nagyarányban keveredik (genetikusan és kulturálisan is), akkor az, azt jelenti, hogy az a nép nem lehet sokkal különb (sem, jobb sem rosszabb), mint azok a népek melyekkel keveredett.

A magyar (m) nép például a következő más népekkel keveredett. Azok a népek melyekkel nagyobb arányban keveredett a honfoglalástól (1100 év alatt): sváb, német népek, osztrák népek, avar, morva, kabar, besenyő, jász, kun, török román, rutén, ukrán, orosz, szlovák, cseh, lengyel, szlovén, horvát, szerb, cigány, zsidó. Kisebb arányban keveredett: görög, olasz, francia, örmény, bosnyák, bolgár, stb. népekkel. A honfoglalás közbeni keveredések szempontjából pontatlan ez felsorolás. A honfoglalás előtti keveredéseket pedig nem tartalmazza.

Itt persze az is kérdés miért 1100 évre mérjük a keveredést.

A keveredés szempontjából, az egyszerűség kedvéért határozzunk meg két kategóriát. Az egyik a nagyon keveredett nép, a másik a kicsit keveredett nép. A keveredés foka sok mindentől függ. Egy  nép ( populáció) önmagában ( elzárva) ez fejlődik, sokasodik, nagy néppé válik, és azután kezd terjeszkedi, keveredni, akkor az egy enyhébben keveredett nép alakul ki. Ha egy kisszámú nép (populáció) kezd el keveredni, majd terjeszkedni, akkor abból erősen keveredett nép lesz. A háborúk ill. a nagyobb arányú néphalálozások száma is befolyásolja a keveredettséget.  Mennyire nyitott a nép földrajzilag. Mennyire nyitott a nép a külső házasságok szempontjából.  Hány nép él a közvetlen közelében. Ezek mind befolyásolják keveredettséget. Megjegyzem a kevéssé keveredett nép is legalább 10 másik néppel, erősen keveredik. Gyakorlatilag olyan nincs, hogy tiszta fajú. Egyébként pedig az emberiség egy faj. Továbbá megjegyzem, hogy itt nem is keveredett, hanem ötvözött népekről van szó. Keveredett nemzet, pl. az ausztrál nemzet.

Azt megállapíthatjuk, hogy m. nép a nagyon keveredett (ötvözött) kategóriába tartozik.

Itt felvetődik a következő általános probléma: kik alkotják genetikusan egy népet. A genetikus népnek kik a tagjai. Az világos, hogy a genetikus népnek szinte semmi köze, ahhoz hogy ki vallja magát a nép tagjának. Nincsenek szabályok, de abból kiindulhatunk, hogy egy nép genetikus változásához idő kell, legalább 600-1200év.  Mondjuk, azt hogy m. nép tagja az akinek az őseinek legalább 20%-a ott volt a honfoglaló magyarok között.  Azért ennyi, mert ekkor feltételezhetjük, hogy ősei között a legnagyobb arányban a magyarok voltak. Ugyanakkor ez egyáltalán nem biztos.

Azt is meg kell jegyezni, hogy szerintem egy embernek 1100 év alatt kb. 20-100 ezer őse, van. Minden embernek más a genetikus útja és ez az eltérés, valamint az, hogy lehetetlen az egyéni utakat követni szintén megkérdőjelezi a genetikus nép gondolatát. Ennek ellenére folytassuk.  Egy erősen keveredett népnek az előbb említett 20%-os aránya akár tízszer kisebb lehet, mint egy gyengén keveredett népnek. Ez a 20% lényegében egy nagyon elnéző szám, hiszen ha valaki genetikusan csak 20%-ban tartozik egy néphez akkor igen kicsi az esélye, hogy a történelmi genetikus népkarakter rá is vonatkozik.  Mondjuk M. országban jelenleg 9 millióan vallják m. nép tagjának magukat és mondjuk 700 ezren vallják c. néptagjának magukat. Feltételezzük hogy a 700 ezer c. nép 50%-ának a 20%-a volt az őse 1100 évvel ezelőtt is c. néphez tarozott. A 9 millió m. nép vonatkozásában mivel nyolcszor erősebben keveredett (ötvöződött) a következő arány lakul ki: m. nép 6%-ának, a 20%-a volt 1100 évvel ezelőtt m. nép tagja.

Ez azt jelenti, hogy 540 ezer ember vallhatja magát genetikusan m. nép tagjának magát, de ennek csak 10%-a 54 ezer ember az akinél a honfoglaló magyarok karaktere jelentkezik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a jelenlegi genetikusan 540 ezer m. népességből 54 ezer az olyan ember, akinél biztos és egyértelmű a genetikai leszármazás és annak hatása.

Meg kell jegyezni, hogy erre az 540 ezer ember többségére sem lehet azt mondani, hogy genetikailag félig m. nép tagja. A helyes kifejezés ez: 540 ezer ember genetikusan éppen csak m. genetikai nép tagja. Általában egy keveredett ötvözött népnek legfeljebb 5%-a, akiket genetikusan a nép tagjának lehet nevezni. Egy kevésbé keveredett népnél ez a szám 10-15%-ék.

Legyünk azonban elnézőek és mondjuk azt, hogy M. országban jelenleg, a származása okán 540 ezer genetikailag kiváló, másoknál magasabb rendű ember él, most azon se akadjunk fel, hogy nem tudjuk hogy ki ez az 540 ezer ember. Ez összevág azzal, hogy, a magyar lakosság 5%-nál találtak távolkeleti eredetű géneket.

 Ekkor azt feltételezzük, hogy a honfoglaló magyarok legalább kétszer olyan kiválóak voltak, mint az akkor a térségben élő többi nép. Természetesen erre nincs bizonyíték. Ugyanakkor a népkaraktert csak legfeljebb 5%-ban határozzák meg a genetikus adottságok.  Ez azt jelenti, hogy a kétszeres (100%-os) kiválóság lecsökken 5%-ra. Vagyis az 540 ezer m. nép legfeljebb 5%-kal kiválóbb, mint a többi nép, de csak abban az esetben, ha elfogadnánk, hogy a honfoglaló magyarok kétszer olyan kiválóak voltak, mint mások, ami nem elfogadható. Ha szerényebbek vagyunk, és azt mondjuk, hogy a honfoglaló magyarok csak 20%-kal voltak kiválóbbak a többi népnél akkor ez genetikusan csak 1%-os eltérést mutat. Tehát legfeljebb az mondhatja a túlzott nacionalista, hogy ma M. országban él 540 ezer ember ( nem tudni hogy kik), aki genetikusan m. nép tagja, és ezek  a  származásuk okán 1%-kal kiválóbbak, mint a többi nép. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy jelenleg M. országban 540 ezer genetikusan m. népesség ( m. nép tagja) él, és 350 ezer genetikusan c. népesség (c. nép tagja) él, mivel c. népesség kevésbé keveredett népesség. Ugyanakkor az is kiszámítható, hogy a genetikusan, a nem m. népesség száma 9,46  millió, tehát  kb. 18-szor, vannak többen, mint a genetikusan m. népesség.

Ha 600 évre visszamenőleg vizsgáljuk ugyanezt, akkor a jelenlegi genetikusan m. népesség aránya valamivel nagyobb. Ebben az esetben legfeljebb azt mondhatja a túlzott nacionalista, hogy jelenleg M. országban 1 millió olyan ember él, aki származása okán 1%-kal felsőbbrendű, kiválóbb, mint a többi ember.

Tételezzük fel, hogy egy enyhén keveredett 10 milliós népről van szó. Ekkor azt mondhatja a túlzott nacionalista, hogy 4 millió ember (az összes lakosság fele) aki a származása okán 1%-kal kiválóbb, mint a többi ember. A lényeg az, hogy bármilyen egységes (nem keveredett) népet vizsgálunk, és ez a vizsgálat elfogult és szubjektív akkor is csak 1%-os különbséget lehet megállapítani genetikus alapon, de úgy hogy ezen embereket gyakorlatilag nem lehet azonosítani.   Azt leszögezhetjük, hogy a genetikus felsőbbrendűségnek nincs semmi értelme. Ugyanezen okból genetikus alsóbbrendűségnek sincs értelme, hiszen a különbség itt is csak 1%-os lehet.

A kultúra keveredése, ötvöződése.

Igen ám, de itt jöhet a kulturális felsőbbrendűségre való hivatkozás. Mondjuk, azt hogy a magyar népnek részben a genetikus kiválósága okán részben a véletlennek köszönhetően olyan kiváló kultúrája alakult ki, hogy az egy jobb népkaraktert hozott létre. A kultúra keveredik, ötvöződik, részben a genetikus keveredés miatt részben más okokból. Ha létre is jött 1000 év alatt egy kiváló kultúra, akkor az nemcsak a magyar népnek köszönhető, hanem azoknak népeknek ill. azoknak kultúráknak, amellyel keveredett, ötvöződött. Ugyanakkor, az hogy a magyar kultúra akár 20%-kal kiválóbb lenne, mint más népek kultúrája megint csak nem bizonyítható. Ha viszont a magasabb rendű kultúrát elfogadjuk, akkor is a kultúra csak 35%-ban határozza meg a népkaraktert. Ez azt jeleneti, hogy 35%-nak kell venni a 20%-át, vagyis a magyar nép a kultúra okán 7%-kal lenne kiválóbb, mint a többi nép. Igen ám csakhogy a kultúra azokra hat, akik abban élnek. Jelenleg a nyelv még fennmaradt, de a szokások, az életvitel, a világnézet, illetve azon a részei a kultúrának mely valóban befolyásolhatja a népkaraktert jelentős része eltűnt, illetve felolvadt egy keveredett kultúrában. Ha el is fogadjuk azt az elfogult, szubjektív feltételezést hogy 100 évvel ezelőtt a magyarok a kultúrájuk okán 7%-kal magasabb rendű nép volt, mint a többi nép akkor az napjainkra már biztos hogy nem igaz. A népkaraktert 60%-ban a rendszer határozza meg ez pedig a térségben egyforma, közepes, közepes-alacsony színvonalú.  Itt meg kell jegyezni, hogy mások, más népek a magyar nép karakterét az átlagosnak, vagy az átlagosnál alacsonyabb színvonalúnak tartják, mint saját népüket ill. más népeket. C nép, aki genetikusan egységesebb viszont kulturálisan erősebben keveredett ötvözöttebb nép.  C nép vonatkozásában sem mondható, az hogy az ő karaktere egyértelműen kiválóbb, vagy rosszabb, szintén a genetikus és kulturális keveredésből kifolyólag.

Itt azonban utalni kell, arra hogy a genetikus, ill. kulturális keveredés, csak egy tényező a bizonyításban. C népnek például, lehet sok olyan pozitív és sok negatív tulajdonsága, amelyik nincs mérve, ill. ebben a rendszerben nincs értékelve, ill. ki sem jön.  

Természetesen a magyar és a cigány nép példája csak egy példa volt. Nagyjából a föld minden népére érvényesek az elmondottak.

E rész összefoglalásaképpen a kijelenthető: a genetikus ill. kulturális keveredés (ötvöződés) miatt, valamint azért mert a népkaraktert döntően az adott rendszer határozza meg, nem lehetséges, hogy egy nép jelentősen különbözzön (felsőbbrendű, vagy alacsonyabb rendű legyen). Ez a keveredés tényezője.

Itt azért még meg kell jegyezni a következőket. A genetikus kiválóság ugye azért is lehetetlen mert a föld népei, különböző típusok, de egy fajba tartoznak. Ezt nemcsak a szinte egyező genetika bizonyítja, hanem az hogy minden ember képes a másikkal párosodni és közös utódot létrehozni. Különböző fajokról akkor beszélhetnénk, ha ez nem lenne igaz.

A föld népeinek különbözősége egészen más lenne, ha az azonosságok szempontjából vizsgálódnánk.

Ez az egész a különbségek felnagyításának szempontjából vizsgálja a problémakört. Valójában kétféle egyenrangú személetmód létezik: az egyik az azonosságokra figyelő szemléletmód, a másik a különbségekre figyelő szemléletmód. Ha az azonosságokra figyelő szemléletmódban vizsgálódnánk, akkor azt kellene megállapítani, hogy a földön levő népek közül a két leginkább eltérő is csak legfeljebb 10%-ban tér el egymástól egyes tulajdonságokat illetően. Ha pedig az összes tulajdonságot nézzük (minden népnek vannak jó és rossz tulajdonságai) akkor tovább csökken ez a százalék. Ha mondjuk 10.000 nép van akkor az eltérések fokozatai 0,00005%-sak. Ha összesítenénk a tulajdonságokat, akkor ennek a tizedrésze jönne ki.  Ha viszont a különbségek szempontjából vizsgálódunk, akkor megint csak meg kell állapítani egy szubjektív határt. Ugyanis nem mondható az, hogy a két nép között akár tízezerszeres különbség lehetséges, egyes tulajdonságot illetően. Ha nincs határ, akkor azt is mondhatjuk, hogy két nép között akár tízmilliós különbség is lehetséges, ami nyilván ostobaság. Én ezt a határt különböző okokból 50%-ra teszem, ami azt jelenti, hogy a föld leginkább eltérő két népe csak 50%-ban térhet el egymástól egyes tulajdonságot illetően, (átlagot mérve), ennyi a maximális különbség. Ez viszont csak az egyes tulajdonságok vonatkozásban igaz. Ha azt mondjuk, hogy egy népnek van 100 lényeges tulajdonságai, és minden népnek vannak pozitív és negatív tulajdonságai akkor a pozitív és negatív tulajdonságok, szinte kiegyenlítik egymást.   Ebben az esetben az összesített különbségek leredukálódnak 5%-ra. Ami azt jelenti, hogy a 10 ezer nép esetében az eltérések fokozatai 0,0001%-osak. Az egymás mellett élő népek esetében a keveredés és a hasonló rendszer miatt az eltérések 0,0001- 2%-os határ között mozognak, ha felnagyítjuk a különbségeket. Ha az azonosságokra figyelünk, akkor ennek huszadrésze. 

Történelmileg a túlzott nacionalizmus (pl. a fasizmus) nem 4-7-10%-os különbségeket feltételezett. Az, hogy az egyik népnek joga van a másikat rabszolgaként tartani ill., akár megölni azt jelenti, hogy ezres nagyságrendű különbségeket feltételeztek. Még a viszonylag enyhébb megoldások (kitelepítések, jogi korlátozások, stb.) is százszoros, ezerszeres különbségeket feltételeztek. Másfelől gyakran az éppen hasonló genetikával és kultúrával rendelkező (szomszédos, ill. együtt élő) népek alázták meg, gyilkolták le egymást, ami azt bizonyítja, hogy még a saját zavaros elméletüket sem vették komolyan. A túlzott nacionalizmus leginkább a hatalomvágy és kapzsiság ürügye.

Az emberek belső tulajdonságai (érzései, érzelmei, értelme, szükségletei) amennyiben közel azonos körülmények lennének csak annyival, térnének el, mint külső, testi tulajdonságai. Mekkora a külső testi eltérés, ha a figyelem nem a különbségekre koncentrál, nem nagyítja fel azokat? A genetika kimutatta, hogy a gének területén ez az eltérés legfeljebb 1%-ék. Ez nem sokat mond, de nézzük tovább. Az ember hatvan trillió különböző sejtből áll. E szempontból a különböző emberek (a norvég ember, a kecsua indián, az afriki pigmeus, a mongol pásztor, stb.) 99%-ban megegyezik. Ugyancsak megegyeznek 99%-ban a szövetek, csontozat, ill. szervek működése szempontjából. Az emberek agya, szíve, és minden más szerve, szinte egyforma. Ha van is különbség, akkor az inkább egyénileg tér elegymástól, mintsem fajok, népek szempontjából. Ugyanolyan piros vér folyik az ereikben, sőt adott esetben még vért is adhatnak egymásnak. Előfordulhat, hogy egy norvég vére kevésbé passzol a másik norvég véréhez, mint egy más faj ill. népbeli vére. Előfordulhat, hogy pl. egy  indonéz szervezete kilöki a másik indonéz átültettetett szívét veséjét, máját, stb., de befogad egy másik fajból, népből származó ember szívét, veséjét, máját, stb.. Mi a különbség? A bőrszín az arcforma, az alkat. A sejtjeink, szöveteink, szerveink, ill. mindezek működése szinte egyforma. Aki ismeri az emberi test rendkívüli bonyolultságát, az tudja, hogy ezekhez képest a bőrszín, szemszín, haj állaga, az arcforma, az alkat milyen elenyésző kis hányad. Persze aki műveletlen, az nincs tisztában az ember összetettségével, annak valóban nagy eltérésnek látszanak ezek a különbségek. Az összes testi jellemző mindössze 1%-a, ami különbözik. Nyilván erre a rasszista nem gondol, mikor előkapja fegyverét. A soviniszta még kevésbé gondol erre, mikor a szomszéd nép tagját, idegen, tőle teljesen különböző, megvetendő embernek tartja. Ugyanis a szomszéd keveredett népek tekintetében még kisebb, csupán egytized százalék a különbség. Csak a különbségekre gondol, azokat nagyítja fel. Ugyanez a helyzet, ami belső tulajdonságokat illeti. A belső tulajdonságok is 99%-ban megegyeznek és csak 1% a különbség, ha nem a különbségekre koncentrálnak. Ugyanez a helyzet, ami kultúrát illeti, ez is 99%-ban egyezik, és csak 1%-ban tér el. Gondoljunk csak arra, hogy világtörténelem, pl. a rendszerek mennyire hasonlóan alakultak a különböző népek tekintetében. Vagy gondoljunk az alapvető emberi tulajdonságokra, a beszédre, az eszközkészítésre. Pl. az európai ősközösségi társadalomban élő ember, szinte ugyanúgy élt, mint amerikai, ázsiai, afrikai, ausztrál stb. társa, csak időbeli eltolódás van.  Gondolhatunk a lényegében megegyező vallásokra. Minden vallás lényege az Isten, istenekbe való hit, a másvilág elképzelése, az ima, stb. Gondoljunk a családmodell hasonlóságára. Gondolhatunk az érzésekre, érzelmekre, a félelemre, a haragra, a bánatra, az örömre, stb. Úgy gondolom, hogy ezek lényegében nagyon is hasonlítanak.

Összefoglalva: ha az ember nem különbségekből indul ki, hanem a hasonlóságokból, akkor egészen másképpen látja ezt a problémakört. Még az ikertestvérek között is lehet különbséget találni, ha keresünk. Nincs két teljesen egyforma dolog a világon. Lehet csakis a különbségekre koncentrálni, csak ezáltal logikátlanság, értelmetlenség és torz értékítélet jön létre.

Még a fejlett állatokat, kutyákat, macskákat, majmokat, delfineket, elefántokat, stb. is értelmes, érző lényeknek tartjuk, legalábbis annak kellene tartani, akkor embereket, közösségeket, hogyan tarthatunk krumplibogárnak, vagy csirkének?

Azért, mert az emberek gonoszak – mondja az, aki krumplibogárnak nézi a másik embert.  

Most térjük át a másik oldalára a problémának: megkülönböztetett, nagyobb jogok, a tulajdonjog kapcsán – hibája. Ez az okoskodás azt mondja, hogy nem azért rendelkezünk mi magasabb jogokkal, mert felsőbbrendűek vagyunk, hanem azért mert ez az ország a mi tulajdonunk és a mi tulajdonunkban nekünk nagyobb jogok járnak, mint az „idegen” letelepedett csoportoknak népeknek.  Illetve, ha meghódítunk egy országot, akkor az, az ország a mi tulajdonunk lesz és szintén azt tehetünk amit akarunk.

Erről a második verzióról nem beszélnék (kritikán aluli nézet), de az első változatot érdemes elemezni.

Az előző részekhez kapcsolódva: hogy lehet megállapítani, hogy ki az a mi, kik azok, akié az ország, és kik az idegenek. A példa megint legyen Magyarország.  Mondjuk, azt hogy a genetikusan magyaroké az ország. Ebben az esetben 540 ezer emberé lenne, de nem lehet biztosan tudni, hogy ki az 540 ezer ember. Mondhatjuk azt, hogy a kulturális magyaroké az ország. Ebben az esetben meg kellene állapítani, hogy ki az, aki kulturálisan magyar és ki nem az, ami szintén lehetetlen. Aki hamburgert eszik az nem magyar? Általában megfordítják a dolgokat, azt mondják, hogy aki biztosan genetikusan nem magyar, az idegen, aki biztosan kulturálisan nem magyar, az idegen. Hozzáteszem ez sem konzekvens, mert egyes népeket, csoportokat pécéznek ki, míg másokat nem zargatnak. Pl., általában kipécézik a cigányokat, zsidókat, míg a többi nemzetiséget elfelejtik. De az újonnan jöttek szempontjából, sincs következetesség, kipécézik pl. a kínaiakat, afrikaiakat, de azért senki nem háborog, sőt büszke, ha egy német egy osztrák, stb. telepedik le.

Tételezzük fel, azonban a következetességet. Egyrészt, ha nem lehet tudni azt, hogy biztosan ki a magyar, akkor azt sem lehet tudni, hogy ki az, aki biztosan nem magyar. Mondjuk M. országban megállapítják 500ezer emberről, hogy ők kulturálisan biztosan nem magyarok, és 500 ezer emberről, hogy ők genetikailag biztosan nem magyarok. Szerintem ezt sem lehet megállapítani, de tételezzük fel, hogy meg lehet. Ebben az esetben is marad 9 millió ember, akiből legalább 6 millió kulturálisan, vagy genetikailag valószínűleg nem magyar. Ráadásul nem lehet tudni, hogy 9 millióból melyik az, a 6 millió. Mi legyen ezzel, a 9, ill. 6 millió emberrel. Igazságos lenne őket elfogadni magyarnak miközben nyilvánvaló, hogy a többsége valószínűleg nem magyar?  Természetesen nem. És igazságos lenne csak azt az 1 milliót kiközösíteni? Ez még igazságtalanabb lenne.

Másfelől ugye itt a tulajdonjogokra hivatkoznak. Miért lenne valakinek a tulajdona az, ha átveszi kultúrát? Mondjuk, én beköltözök a szomszéd lakásba, és arra hivatkozom, hogy én ugyanolyan vallású, szokású, stb. vagyok, mint a többség, tehát jár nekem a lakás, mivel az ott lakó nem olyan vallású, kultúrájú. Vagy arra hivatkozom, hogy tulajdonképpen nem egy ősöktől eredünk, tehát jár nekem a lakás, ez valamivel jobb érv, de nem elég.

Ekkor jön az a megoldás, hogy az a magyar, ill. annak tulajdona, aki magyarnak vallja magát. Aki magyarnak vallja magát, az magától kijelentéstől nem lesz genetikailag és kulturálisan sem magyar.  Magától a kijelentéstől nem válik jobb vagy rosszabb (felsőbb rendű, vagy alacsonyabb rendű) emberré.  Magától a kijelentéstől nem válik magyarrá. Magával kijelentéssel tulajdonjogot sem lehet nyerni. Nem a kijelentéstől, hanem az arányos nemzettisztelő, nemzetjobbító magatartásától lesz valaki magyar. Ez megint csak nem a gének, és csak részben kultúra kérdése. Ugyanakkor a magatartást igencsak nehéz mérni.

Ekkor jön a következő lépés: az a magyar, ill. azé a tulajdonjog, akinek ez ősei régóta itt éltek ill., szintén magyarnak vallották magukat. Ez még nem jelenti azt, hogy az illető arányosan nemzettisztelő, nemzetjobbító magatartású. Továbbá, ezzel az a baj, hogy mi az a régóta? 50 év 100 év 200 év 500 év? Hány ősnek kell ilyennek lenni? Hogy lehet ezt bizonyítani?  Továbbá lehet, hogy az ősök is csak azt vallották, pl. kényszerből, ami nem jelenti, hogy ők magyarok voltak, vagy annak érezték magukat. Valószínű, hogy ezen ősök többsége valójában sem genetikailag, sem kulturálisan nem volt magyar. Pl., azt mondják, hogy zsidó az, akinek két nagyszülője zsidó. De honnan lehet tudni, hogy annak, akiknek négy vagy három nagyszülője magyarnak vallotta magát, abból mennyien voltak, akik valójában genetikailag, kulturálisan, érzelmileg zsidók voltak. Mint ahogy azt sem lehet tudni, abból, hogy valakinek a két nagyszülője zsidó, hogy ő maga, vagy éppen nagyszülők genetikusan, kulturálisan, érzelmileg mennyire voltak vannak zsidók.  

Jót tesz a nemzetnek, ha a becsületes bátor embereket, akik vállalják a származásukat és kultúrájukat, emiatt jogtalanná teszik, és azokat, akik gyávaságból, hamisságból hazudnak, azok magasabb jogot kapnak? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az emberek nagyobb része nem őszintén vallotta magyarnak magát. Azt akarom mondani, ha egy része hazudott, és nem tudjuk hogy kik azok, akkor ez az egész szelekció megkérdőjelezhető. Általánosságban kijelenthetjük, hogy az a szelekciós eljárás, hogy ki minek vallja magát, szintén több okból elfogadhatatlan.

Meg kell jegyezni: erkölcsileg, igazságossági szempontból is megkérdőjelezhető hogy az új lakóknak, tagoknak, állampolgároknak kevesebb joga van, mint a régi lakóknak, tagoknak, állampolgároknak.

Mit szólnánk ahhoz, ha pl. Szlovákiában, készítenének egy felmérést, és aki magyarnak vallaná magát, vagy magyarnak is vallaná magát, azt nem minősítenék szlováknak.

Valójában az a magyar, azé ez az ország, aki magyar állampolgár.

Emellett van egy erkölcsi kategória: az arányos nemzettisztelő, nemzetjobbító magatartásától lesz valaki magyar. Az arányosan nemzettisztelő pedig nem lehet túlzott nacionalista, rasszista.  Csak sajnos ezt az erkölcsi kategóriát nem lehet mérni, nem lehet bizonyítani. Ráadásul az emberek változhatnak. Ezért legfeljebb azt lehet mondani, hogy bizonyos kijelentések, cselekvések (többek között a túlzott nacionalista kijelentések, cselekvések) nem a magyarság érdekét szolgálják.

Itt megint meg kell jegyezni, hogy Magyarország, ill. a magyar nép csak példa, ami arra jó, hogy a példából kirajzolódó lényeget általánosítsuk, minden országra, népre vonatkoztassuk.

Meg kell jegyezni, gazdaságilag egyáltalán nem előnyős, ha csökken a nemzet létszáma.

A túlzott nacionalizmus visszaüt.

Amikor a túlzott nacionalista gondolkodik, soha ne felejtse el a másik oldalt. Pl. azt, hogy román túlzott nacionalista ugyanígy azon töri a fejét, hogy milyen indokot találjon ki arra, hogy mondjuk az ott élő magyar kisebbséget, megalázza, azok kevesebb jogot kapjanak. Elfogadható, ha arra kényszerítik a magyarokat hogy románoknak vallják magukat? Elfogadható, ha az autonómia helyett bármiféle jogfosztás következne be?  Elfogadható, ha nem minden román állampolgáré lenne Románia?  Azt is látni kell a túlzott nacionalistának, hogy ő a nézeteivel erősíti a külföldi túlzott nacionalizmust, ami viszont a saját népe ellen hat.

A menjenek haza gondolat képtelensége.

Gyakran hallom: én nem akarom bántani, nincs semmi bajom velük, csak menjenek haza. Gondolnak itt Magyarországi vonatkozásban, elsősorban a cigányokra és a zsidókra. Nem akarja bántani, azaz kiirtani, csak elüldözni, ezt így kell érteni. Nincs semmi baja velük, de azért ne mindenki menjen haza, csak egyes népek, nemzetiségiek. Menjen haza, nem ment hát magára vessen, lehet hogy ez egy biztosíték: én szóltam, nem ment, akkor le vele.

Ha már menjen haza gondolat, felmerül, akkor legyünk igazságosak, mindenki menjen haza. Nekem ez hazám mondhatja egy sváb, szerb egyéb leszármazott. Az hogy az elküldő ősei mondjuk 400-200-100 évvel ezelőtt ebben az országban éltek az kevésbé valószínű, mint azok ősei, akiket el akar küldeni. A gének tekintetében sem áll jobban, legfeljebb 1-2%-kal.

Jól van, fogadjuk el, mindenki menjen haza. Azon se akadjunk fel, hogy a magyarokat is hazaküldik. És azon se akadjunk fel, hogy ez szerencsére jelenleg gyakorlatilag lehetetlen. Képzeljük el, hogy a világ népei elhatározzák, hogy mindenki hazamehet, mindenkit, befogadnak. Itt már csak az, a probléma, ki menjen haza, és hol van a hazája, és mikortól számítsuk az egészet. Miért pont 100 évtől, vagy 200évtől, vagy 500 évtől, vagy 1000 évtől, vagy 1500 évtől? Mi számítson a gének, vagy az, hogy az ősei minek vallották magukat, vagy az hogy az ősei mikortól élnek az adott országban? Akármelyiket, hogy lehet pontosan kiszámítani, és ki állapítja meg határértékeket? És hogy lehet megállapítani, az un. őshazát? Ha mondjuk 1200 évtől számítjuk, akkor a magyarok elindulhatnak mondjuk Etelközbe, de miért pont oda, lehet hogy dél-Szibériába kellene hazamenniük. Vagy mindenki menjen haza csak a biztosan magyarok, maradjanak, akkor mondjuk egymillió ember, maradna az országban. Ez jó lenne, mondják sokan, de tévednek.

Gazdaságilag az is rossz, ha kevés lakosság. Egyébként pedig jelenleg azon siránkoznak, hogy fogy a magyar népesség. Egyébként, mellékesen pedig azt is ki lehet mutatni, hogy gazdaságilag és egyéb szempontból az a hasznos, ha többféle nép él együttműködésben.

A népek folyamatosan vándoroltak, szétszóródtak, keveredtek. A zsidók menjenek haza Izraelbe, de száz évvel ezelőtt nem az volt az otthonuk. A palesztinok azt mondják a zsidók, menjenek haza és ők éppen Magyarországra, gondolnak. Ha a „menjenek haza”  elv érvényesülne, akkor mondjuk az USA, Ausztrália és jó pár ország kiürülne.  Azt hiszem, nem kell tovább bizonygatni, hogy a „menjenek haza” elv valóban képtelenség.

Természetesen a menjenek haza elmélet (inkább frázis) másik oldala is ostobaság, és igazságtalanság, valakik, valamely nép elindul az „őshazát” visszafoglalni. Ha ez elfogadható lenne, akkor a „menjenek haza” is elfogadható lenne. De mivel a „menjenek haza” ostobaság és igazságtalan, az őshaza visszafoglalása is ostobaság és igazságtalan. A lényeg az, hogy ott lakik, él egy másik, vagy több nép, már évszázadok, vagy éppen évezredek óta, ezért az a föld és ország az ő hazájuk. Jogilag talán az elbirtoklás (azé a tulajdon, aki sokáig őrzi, gondozza) áll a legközelebb a problémához, de fel lehet vetni mindent, amiről eddig szó volt. Ki volt az a nép, akié az a föld volt? És kik a jelen tulajdonra aspirálók? Hogy lehet a kettő azonosságát bizonyítani? Mi az időhatár? Miért pont 2000-2500 év. Miért nem 5000 év, és miért nem 500 év? És mi lesz az ott élőkkel? Stb., stb..

A túlzott nacionalistának mégiscsak az a viszonylag leglogikusabb, ha a genetikus felsőbbrendűség elvénél marad.  Akkor végezzük ki a felsőbbrendűség elvét.

A nagyarányú egyéni tulajdonsági szóródás, azt jelenti, hogy az egyének között sokkal nagyobbak a különbségek, mint a népek között, és ez végképp elveti a felsőbbrendű nép elvét.

Itt jegyezném meg, hogy e rendszertényezőhöz kapcsolódó néhány rajz a D/5 ábrán található meg.

A lényeg a következő: vegyünk egy tulajdonságot, mondjuk a bátorságot. Ha ezt egyénileg elkezdjük mérni egy népen belül, akkor hatalmas különbségeket tapasztalhatunk. Lesznek nagyon bátrak és lesznek nagyon gyávák. A legbátrabb kapjon száz pontot a leggyávább, kapjon egy pontot. Az átlagos pontszám mondjuk 55 lesz. Egy másik népnél ugyanezt a mérést elvégezve 52 pontot kapunk az átlagra, a harmadiknál 50 pontot kapunk, a negyediknél 47 pontot kapunk, az ötödiknél 45 pontot kapunk.  Ha száz népet, nemzetet mérnénk, akkor mondjuk a közép tulajdonságtól az eltérés +,- 15% lesz, ezzel szemben az egyéni eltérés +,- 50%. A nagyarányú egyéni szóródás a következőt jelenti. Egyrészt még egy adott tulajdonság esetében (természetesen átlagot mérve) sincs szignifikáns (meghatározó) különbség a különböző népek, nemzetek között. Ehhez még hozzátehetjük, hogy egyes tulajdonságok mérésben az egyik nemzetről kiderül a kiválóság, más tulajdonság kapcsán, viszont lehet, hogy ez a nemzet már a rosszak között szerepel. Összességében nincs kiváló magasabb rendű, és gyenge tulajdonságú nemzet. Egy-egy tulajdonság kapcsán állapítható meg ez, de csak viszonylagosan és óvatosan.

Természetesen a bátorság csak egy példa, szinte minden tulajdonság kapcsán hasonló egyéni szóródást tapasztalnánk.

Van azonban egy másik, fontosabb tanulsága a nagy egyéni szóródásnak. Mégpedig az, hogy az egyén soha nem azonosítható a nép, nemzet átlagos tulajdonságával. Tehát még a leggyávább nemzetnek is legalább 30%-a bátor. További 20% nem nevezhető gyávának, csak átlagosnak. És legbátrabb nemzet 30%-a gyáva. Ha leggyávább nemzet egyik tagjára azt mondjuk, hogy ő gyáva, akkor 50% az esélye, hogy igaztalanul vádaskodunk. Ez pedig túl nagy arány, ahhoz hogy az egyének felett, a nemzeti karakterük szerint ítélkezzünk.

A nagyarányú egyéni szóródásból tehát a következő elv következik. Az egyénekre soha nem vonatkozik a népkarakter. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy esetleg megállapíthatjuk hogy egy nép viszonylag irigy, viszonylag ötletes, stb., de az nem mondhatjuk, hogy ha te ilyen nép tagja, vagy akkor te irigy, ötletes, stb. vagy.

Az tagadhatatlan hogy a különböző népek között főleg az eltérő kultúra miatt tapasztalhatók tulajdonságbeli különbségek.  Ha az általános tulajdonságok objektívan lennének mérve, akkor kis különbségek jönnének ki azok is elsősorban a kulturális és rendszerbeli eltérés miatt. Kétségkívül az ilyen mérések nem egyszerű feladatok. A probléma az, hogy nem magát kultúrát kell mérni, hanem azt, hogy az egyéniséget tartósan miként változtatta meg a kultúra. Pl. egy népről elterjedt, hogy fukar (mint pl. skótokról). Azt kell megvizsgálni, hogy ez egy speciális szokás, vagy ez a nép valóban minden tekintetben önző, irigy, stb. Mondjuk e nép egy tagja, bemegy a boltba, és hosszasan megvizsgál minden árat, mielőtt bármit megvásárolna. Ugyanakkor kijővén az üzletből egy balesetet történik, mire emberünk odarohan, és lázasan segíteni kezd, majd felajánlja, hogy a sérültet elviszi a korházba. Egy másik nép tagja minden vizsgálódás nélkül lekapja az első neki tetsző árút, de a balesetet tapasztalva elfordítja a fejét és továbbmegy. A kérdés, az hogy melyik nép tagja önző irigy, és ki az adakozó nagyvonalú, önzetlen? Nyilván az első ember a nagyvonalú, adakozó, önzetlen, a hosszas árvizsgálat csak a kultúrából, rendszerből eredő szokás.

A népek átlaga, a tulajdonságok tekintetében igen közel van egymáshoz. Végezzük el például a következő gondolatkísérletet.

Adva van agy magyar nevelőotthon, mondjuk 100 magyar csecsemővel. E nevelőotthonba még bekerül 100 cigány csecsemő, 100 zsidó csecsemő, 100 kínai csecsemő, 100 afrikai csecsemő, 100 indián csecsemő. Tételezzük fel, hogy ezek a csecsemők külalakra semmivel sem térnek el a magyar csecsemőktől ill. felnőve, a magyar emberektől. Ez azért fontos, mert ha a külalakjuk alapján megkülönböztetik őket, akkor ez a megkülönböztetés visszahathat a belső tulajdonságaikra. Szóval sem a külalakjuk nem utal, arra hogy ők más nép tagjai és egyébként senki sem tud erről. Úgy vannak kezelve, mintha ők is magyarok lennének. Nézzük meg  ezután, hogy a különböző népekből hány jó tanuló van hány rossz tanuló, és melyik tantárgyban, ki mennyire jó, vagy rossz. A nevelőotthonban lennének 18 éves korukig, és aztán kikerülnének az életbe. Nézzük meg, hogy e gyermekek felnőve sikeres emberek lesznek vagy sikertelenek, bűnözők lesznek, vagy becsületesek, ill. ki milyen pályát választ és így tovább. A kérdés tehát az, hogy a hatszáz ember tulajdonságai valóban eltérnek egymástól, úgy hogy az, meghatározóan kirajzoljon egy népet, ha egyébként minden körülmény erősen hasonló. Azt lehetne megállapítani, hogy nem rajzolódnak ki népek, legalábbis meghatározóan nem. Minden népben (gyerekcsoportban) közel egyenlő lenne a jó tanulók, rossz tanulók, a szerényebbek és mozgékonyabbak száma, a humán és reálérdeklődésűek száma és még lehetne sorolni a tulajdonságokat.  Később felnőttkorukban pedig közel egyenlő lenne a bűnözők és becsületesek száma, a sikereseké és sikerteleneké, a szellemi foglakozásuké és fizikai foglakozásuké, stb.. Közel egyenlők lennének a másnak ártás, másnak használás, az önzetlenség, önzőség szempontjából is.  Pontosabban lenne eltérés, de az csak 1-2%-os lenne.

Ez az én feltételezésem, ami azonban nem alaptalan. Bár ilyen kísérlet nem készült nem is készülhetett, de ehhez hasonló helyzet gyakran adódik. Pl. gyakori, hogy egy X származású gyerek egy Y kultúrában, rendszerben nevelkedik és él.  Ezek a gyerekek, emberek általában alig lógnak ki abból a kultúrából, rendszerből, amelyben nevelkedtek élnek. A kismértékű kilógás pedig feltehetően annak tulajdonítható, hogy akár a külsejük miatt, akár más okból ők maguk is és a környezetük is tudja, hogy az ő származásuk más.

A kis különbségek egy része a véletlen eseményeknek köszönhető, más része az egyéni szóródások véletlenének. Ez a kísérlet is azt bizonyítaná, hogy belső genetikus tulajdonságok nem rajzolnak ki népeket. Illetve azt bizonyítaná, hogy az egyéni szóródás sokkal nagyobb, mint a népi tulajdonságok.

A fenti gondolatkísérlet azt is bizonyítja, hogy a genetikus származásnak nincs, szinte alig van jelentősége.

További megjegyzések a genetikus tulajdonságokhoz.

Bár az emberiség egy faj, és nem lehet senkit általánosan megítélni. Vagyis mindenkit egyénileg kell megítélni. Azért a problémához a következő okoskodás is hozzátartozik: az alfajok között is lehet viszonylag nagyobb fizikai, külsődleges, és a jellembeli, karakterbeli genetikus különbség. Pl. a kutyák (ez egy faj) a kitenyésztés miatt rengeteg alfajra tagolódnak.  És bizony az egyes alfajok között nemcsak külsődleges, ill. fiziológiai különbségek vannak, hanem jellembeli, karakterbeli érzelemvilágbeli genetikus különbségek is vannak. Az emberi fajban is kitenyésztődhettek genetikusan különböző alfajok. De kétségkívül kisebb különbséggel, mint a kutyák esetében. És az is kétségtelen, hogy az embernél a kultúra és az aktuális rendszer (rendszerváltozat) sokkal erősebben határozza meg a személyiséget, mint az állatoknál.  Ezért is szükség lenne egy igazi népkarakter tudományra.

Nincs kollektív bűnösség. De még ha lenne is, az ősök bűnéért nem lehet elítélni az utódokat, vagyis a jelenleg élőket. És főleg nem lehet elítélni a gyerekeket. Ez már az igazságtalanság ördögi foka. Márpedig egy nép jelentősen negatív megítélése a nép gyerekeinek árt.

Rengeteg érv van, ami bizonyítja, hogy a nemzeti népi gyűlölködés torz, kificamodott érzés.  Az ember képes az érzéseit irányítani.  Az ember kötelessége kialakítani az arányos tiszteletet. Nem kell, hogy szeresse a másikat, de tisztelje. Egyébként is az, hogy egy ember lelkében mennyi szeretet fér bele, és az hogy oszlik meg, talán egyéni adottság. De az arányos tisztelet, amelynek egyik része tiszteld a külföldieket, tisztelj minden embert, tanulható, ésszel alakítható.

De a másik kérdés az, mit tegyen, akit oktalanul gyűlölnek? Akár azért, mert egy nép tagja.  

Nincs tudományos mérés, nincs szabályozás, nincsenek határok, normák.

Eddig sok érvet hoztam fel annak bizonyítására, hogy a túlzott nacionalizmus minden szempontból ostobaság. Ha ennek ellenére ragaszkodik valaki akár felsőbbrendűség elvéhez, akár a népi tulajdonjog elvéhez az legalább azt ismerje el, hogy gyakorlatilag mindezt lehetetlen megvalósítani, mert nincs tudományos mérés, nincs legitim szabályozás és valószínűleg nagyon sokáig nem is lesz. Gondolok itt a felvetett kérdésekre. Mit nevezhetünk genetikus népnek? Hány évtől, hány százaléktól? Mit nevezhetünk kulturális népnek? Kik nevezhetők az ország tulajdonosainak és kik nevezhetők idegeneknek?  Szóval azt mindenki elismerheti, hogy amíg ezek a kérdések számok nincsenek tisztázva, és ezek alapján nincsenek szabályok, és addig legfeljebb azt lehet szorgalmazni, hogy ezeket hozzák meg. Ugyanakkor még a túlzott nacionalista is elismerheti, hogy ezek számok szabályok, igen alapos átgondolást, mérlegelést igényelnek, ha igazságosan akarják azokat megállapítani. Én ugyan azt mondom, hogy lehetetlen jó számokat, jó szabályokat az említett szempontokból (felsőbbrendű nép, tulajdonos nép) létrehozni, ugyanakkor azt is mondom, hogy jobb egy mérsékeltebben ésszerű túlzott nacionalista, mint egy értelemtől mentes, indulatoktól vezérelt, túlzott nacionalista. A lényeg az, hogy amíg nincsenek pontos, igazságos, tudományosan is igazolható számok, határok, szabályok addig túlzott nacionalizmus értelmetlen butaság.

Vannak azért erkölcsi szempontok is.

Eddig erkölcsi szempontból nem cáfoltam a túlzott nacionalizmust. Természetesen egy egészséges erkölcsi érzékkel rendelkező emberben nem alakul ki a túlzott nacionalizmus. Akinek pedig hiányzik ez az érzéke arra, pedig alig hatnak az erkölcsi meggondolások. Mindenesetre az erkölcsi szempont is eggyel több ok, arra hogy elítéljük a túlzott nacionalizmust.  Az erkölcsi szempont alapja lehet pl. a Jézusi elv, miszerint szeresd minden embertársad.

A következő és legfontosabb érv lényege ez: ha egy népet, nemzetet felületesen és általánosítva elítélünk, akkor az általunk elítélendő tulajdonságot nem gyengítjük, hanem erősítjük.  Másképpen: ha el akarunk ítélni, ill. csökkenteni akarunk egyes káros tulajdonságokat és azon egyéneket, akik ezzel a tulajdonsággal bírnak, akkor azzal, hogy a tulajdonságot egy népre, nemzetre ruházzuk rá, meghiúsul az eredeti célunk. A bonyolult fogalmazást majd az egyszerű példa tisztázza.

Adva van X nép, ennek 5% rendkívül kapzsi,  20% közepesen kapzsi, 35% az átalagosnál valamivel kapzsibb, a további 40%-a az átlagosnál kevésbé kapzsi. Azt mondhatjuk, hogy X nép kapzsibb az átlagosnál, de ez a kapzsiság nem szignifikáns különbség, azon kívül ott van az egyéni szóródás elve.

A gondolkodó mondjuk, ráébred, hogy a világ és az ő nemzetének egyik problémája kapzsiság általános terjedése. Eddig mondjuk az okoskodása még logikus bár, túlságosan is leegyszerűsített. Továbbá, most már helytelenül azt gondolja, hogy a kapzsiság forrása az előbb említett az átlagosnál kapzsibb nép. Itt már téved. Ennél egy kicsit logikusabb, ha azt gondolná, nem az egész nép a hibás csak annak kapzsi 60%-os része, viszont még ez is tévedés.  Ha azt gondolná, hogy nem a kapzsi része, hanem csak az 5% nagyon kapzsi része a hibás ez már okosabb gondolat lenne, de még nem az igazi. A helyes logika az lenne, ha rájönne, hogy szinte minden országban van egy nagyon kapzsi ugyanakkor hatalmas vagyonnal és ezáltal hatalmas hatalommal rendelkező szűk réteg, aki azzal, hogy képes a kapzsiságot a világra adaptálni valóban nagy károkat okoz. Ugyanakkor megállapítaná, hogy adott országban viszonylag tényleg nagyobb a nagyon kapzsi réteg, de ez csak kis százaléka a világ összes nagyon kapzsi emberének. Tehát, ha emberünk elfogulatlanul logikusan gondolkodna, akkor nem X népre haragudna, hanem a nagyon kapzsi emberekre. Ő viszont felületesen, netán a túlzott nacionalizmustól vezérelve gondolkodik, és helytelenül arra, a következtetésre jut, hogy X nép egésze a hibás, ezért X népet felügyelni és szankcionálni kell. Mi történne, ha e nézetét meg is tudná valósítani. Először is X nép azon 40%-val kezdődne megtorlás felügyelet szankció, akik nem kapzsik, sőt jószívűek. Aztán előkerülnének a mérsékelten, átlagosan kapzsi emberek. Ők egyébként semmivel sem kapzsibbak, mint más nép, nemzet hasonló rétege. A legkapzsibb 5% nem kerülne elő, mert nekik akkora a vagyonuk, hatalmuk, hogy ki tudnak bújni a felügyelet, szankció alól. Továbbá a világ többi nagyon kapzsi hatalmas vagyonnal, rendelkező embere is vígan élné az életét, a világ nem változna semmit, viszont egy sereg ártatlan embert megaláznának.

Lényegében ugyanez történik, ha a helytelenül gondolkodó csak hangoztatja (a szavak nem mennek át cselekvésbe) véleményét, azt, hogy X népet felügyelni, szankcionálni kell. A legkapzsibbak köztük X nép legkapzsibb emberei megnyugodva folytathatják életük és tevékenységük, nem ők vannak terítéken, nem ellenük folyik a hajsza. Fogalmazzunk úgy, hogy van egy szükségszerű és jónak mondható (bár ködös és nem tudatos) cél, a kapzsiság csökkentése, de a konkrét célpont rossz, és ezért a cél nem valósul meg, sőt annak ellenkezője valósul meg. Nevezhetjük mindezt ellenségképpel való figyelemelterelő manővernek is.

Feltételezve, hogy ezt az egyszerű okfejtést maguk a legkapzsibb, hatalmas vagyonnal, hatalommal rendelkező emberek is végig tudják gondolni, nem kizárt, hogy ők maguk is terjesztik azon nézetet, hogy X népet felügyelni és szankcionálni kell.

Velük párhuzamosan vallják ezt a nézetet, azok a jelenleg még közepes vagyonnal, hatalommal rendelkező emberek, akik sokkal nagyobb vagyont, hatalmat kivannak. Az ő logikájuk a következő. Ezzel, céllal, programmal, ellenségképpel (a kapzsiság csökkentése, X nép szankcionálása) a nemzet élére állhatok, tehát lesz hatalmam. Ezen hatalommal élve akár X nép legkapzsibb embereit is képes vagyok legyőzni átveszem az ő vagyonukat és hatalmukat is. Azzal, hogy elveszem X nép vagyonát, növekedik a vagyonom és lesz mit szétosztanom, még népszerűbb leszek. Hatalom és vagyonszerzés lényegi célja, tehát valójában vizet prédikál, és bort iszik.  Ez egy nagyon rafinált logika, csak nem jó. Többek között nem számol a többi (más néphez tartozó) legkapzsibb hatalmas vagyonnal és hatalommal, bíró emberrel. Azzal sem számol, hogy saját programjával ellentétesen cselekszik, és ezt idővel szinte mindenki észreveszi.

A téves nézet tömegbázisát pedig a buta, manipulálható emberek alkotják.

Ha sok túlzott nacionalista levetkőzvén e tulajdonságát, akkor feltehetően felismerné, hogy neki nem népekre, hanem rossz tulajdonságokra, rossz jelenségekre és ezeket képviselő emberekre kell haragudnia. Ebben az esetben a problémák megoldására nagyobb esély lenne.

A fentiekből megint csak az derül ki, hogy túlzott nacionalizmus minden szempontból, minden rétegnek káros, talán csak rossz tulajdonságokkal rendelkezőknek hasznos. A lényeg az, hogy a túlzott nacionalizmus éppen azoknak kedvez, akiknek elsősorban ártani akar, ill. azoknak kedvez, akik elsősorban megérdemelnék a szankciót.

A népek felületes ésszerűtlen, erkölcstelen, előítéletes értékelése, a rossz tulajdonságok, a rossz elvek, a valóban rossz emberek fennmaradásához, sőt erősödéshez vezet. A rossz tulajdonságokat, a rossz elveket, a rossz embereket kell elítélni, és nem a népeket.

 És még egy érv. Mivel általában csak zavarásról (nem bűnről) van szó, ezért a zavarás önhibán kívüliséget jelent.

Megpróbálom megmagyarázni.  Az önhiba, önhibán kívüliség, másképpen az önálló akarat problémája mindig felmerül a bűn, ill. a bűnözés esetében. (Mennyiben tehet a bűnös az örökölt tulajdonságaiért? Mennyiben tehet a bűnös azokért külső, családi, társadalmi, kulturális hatásokért, amelyek elvezették a bűnözéshez?)

Végül is azt állapítottam meg, hogy azért a bűnösnek van saját felelőssége, e nélkül igazságtalan lenne a büntetés. Csakhogy népek, nemzetiségiek, kisközösségek ítélete, elmarasztalása, jellemzően nem a bűnözés alapján történik, hanem az alapján hogy nép, etnikum, kisközösség normái kilógnak, zavarják más népek, vagy többségi nép normáit. Tehát jellemzően zavarásról (minket idegesít, flusztrál, zavar, ahogy ők viselkednek, beszélnek, stb.) van szó. A zavarás tekintetében azonban már másképp kell azt értékelni, hogy ez zavarás önhibából eredő, vagy önhibán kívüli. Mert pl. az a romagyerek, (később felnőtt), aki hangoskodó, tervezetlen, rendetlen, alacsony lexikális tudású, általános műveltségű, alacsony tanulási és munkamorállal rendelkező kultúrában, családi légkörben nő fel, mennyiben tehet arról, hogy ő maga is olyanná válik, mint a környezte? Ha ez romagyerek (később felnőtt) bűnt követ el akkor nem nagyon lehet hivatkozni erre a környezetre, mert a bűn határát mindenkinek ismernie kell. De amíg csak zavarásról van szó addig, bizony lehet erre hivatkozni.

E rendszertényező összefoglalása.

(Az összefoglalás általában és most is, a megoldásokról, a helyes útról, feladatokról is szól.)

Először vázlatosan felsorolom a túlzott nacionalizmus, rasszizmus ostobaságát, bizonyító érveket. Amelyekről az előzőkben volt szó részletesen.

Az egyéni szóródások a jelentősek, az átlagos eltérések kicsik. (Ennek sok vonatkozása van.) Minden népnek vannak jó tulajdonságai, nem biztos, hogy ezek ki tudnak jönni.

A nép, etnikum uralkodói (vezetése), nem azonosítható a néppel, etnikummal.

A népek, az etnikumok, ill. a zavarás tekintetében, fokozottan jelentkezik az önhibán kívüliség, vagyis az ártatlanság. (Az ártatlanság harmadik vonatkozása, hogy az egyén nem azonosítható a néppel, etnikummal.)

A gyerekek biztosan ártatlanok, márpedig egy nép, etnikum erősen negatív megítélése nekik is árt. 

Az emberiség egy faj, a genetikus különbségek kicsik, és ezt észre is vesszük, ha nem kizárólag a különbségek tekintetében vizsgálódunk.

A genetikus és kulturális keveredések igen jelentősek.

Jelenleg nincs objektív mérés, mely alapján objektívan, igazságosan „ítélkezhetnénk”, jelenleg csak elfogult, szubjektív ítélkezések lehetségesek.

A túlzott nacionalizmusból, rasszizmusból eredő megoldások egyrészt reálisan megvalósíthatatlanok, másrészt igazságtalanok, harmadrészt károsak, ellenkező hatásúak.  

Túlzott nacionalizmus szélesebb értelemben túlzott rasszizmus, ill. valamilyen túlzott (vallási, kulturális, stb.) megkülönböztetés. A túlzott nacionalizmus és az igazságtalan aránytalan vagyoni hatalmi hierarchia összefügg, egymást erősítik.

Azt gondolom, hogy kijelenthetjük hogy a túlzott nacionalizmus minden szempontból értelmetlen ostobaság, sőt káros. A lényeg ez: az elsőrendű kategóriák, a másnak ártók másnak használók, az önzők, az önzetlenek, csak ezután lehet azt mérlegelni, hogy valaki normálisan nacionalista ( hazafi) vagy túlzottan nacionalista. ( Idegenszívűek gyakorlatilag nincsenek, ezek valójában az önzők a megjátszott emberiségszeretők.) Az, hogy ki milyen népnek a tagja pedig ezen kategorizálások után messze lemaradva vetődhet fel. A probléma, az hogy sok embernél pont fordított a sorrend.

Ugyanakkor mégis szükség lenne némi tudományos mérésre, szabályozásra nemzetközileg elfogadott normákra, határokra.  A jelenlegi alapelv: minden állampolgár egyenlő jogokkal bír – ez jó.

Ugyanakkor a túlzott nacionalizmus nem azonos népkarakterrel. Mindezzel nem azt akartam bizonyítani, hogy a népeknek nincs karaktere csak azt, hogy ezt a karaktert tudományosan óvatosan árnyaltan kell elemezni. A túlzott nacionalizmus ostobaság, a népkarakter tudománya nem az. Úgy is fogalmazhatunk, hogy annak a fajta népkarakternek, amit a túlzott nacionalizmus hoz létre nincs értelme, de egy tudományos, disztingvált népkarakternek lenne értelme. Többek között az lenne az értelme, hogy túlzott nacionalizmust egy ilyen tudomány és oktatás, nemhogy erősítené, hanem gyengítené.

Abból kell kiindulni, hogy a nemzetek megítélése mindig volt, van és lesz. Erről nem lehet az embereket leszoktatni, úgy látszik ez is egy alapvető emberi tulajdonság.  Ha pedig egy probléma létezik, akkor attól függetlenül, hogy annak értelmes-e a jelenlegi közfelfogása, azt a problémát meg kell oldani. Márpedig a túlzott nacionalizmus egy probléma. Továbbá ezzel összefüggésben probléma népek, nemzetek, és egyének felületes, előítéletes megítélése.

A népeket, nemzeteket csak nagyon átgondoltan, árnyaltan, visszafogottan, udvariasan (kis különbséggel) lehet megítélni.

Mindez nemcsak az emberek, hanem a társadalomtudomány, a politikai vezetés feladata is.

Ha mindezt megértenék az emberek, pl. azért mert tanítják nekik, akkor egy békésebb, nyugisabb, jobban működő világban élhetnénk.

És még egy idevágó ismétlés.

A szomszédoknak egy fokkal jobban kellene egymást tisztelni, de ehelyett gyakran egy fokkal kevésbé tisztelik egymást. Mondhatjuk, a közeli ismerősök, szomszédok gyakran, gyakrabban utálják egymást, mint a távoli ismerősök, a szinte ismeretlenek. 

A magyarázat viszonylag egyszerű: minél közelebbi az ismeretség, annál intenzívebb kapcsolat, annál kevésbé lehet közömbös a kapcsolat. Ezért a közeli ismerősök, szomszédok vagy kedvelik, vagy utálják egymást.

Minél közelebb állnak (élnek, dolgoznak) az emberek (egyének, csoportok, népek) egymáshoz, annál több a közös ügyük, annál több a konfliktusforrás.

A megoldás elég banális: ezen fenti igazságot felismerve, az ember tudatosan kontrolálja az érzelmeit.

Másképpen a megoldás, nem más, mint a tudatos arányos szeretet, tisztelet: minél közelebb áll (él, dolgozik) hozzád, annál jobban szeresd, de legalább tiszteld. Minél közelebb állnak (élnek, dolgoznak) az emberek (egyének, csoportok, népek) egymáshoz, annál inkább munkakapcsolat jellegű a kapcsolatuk. A jó, korrekt, hatékony munkakapcsolat alapja a kölcsönös tisztelet, a tisztelet alapja, pedig az, hogy nem nézzük le, és nem csapjuk be a másikat.

Összefoglalás egy valós történet keretén belül.  

Két intelligens fiatalember, két jó haver (sőt talán ez már barátság volt) sétált az utcán. Nem tudni, hogy került szóba, de talán nem is fontos, de Sanyi fél-vigyorral ez ajkán, tett egy ilyen kérdésszerű megjegyzést: és nálatok másvallásúaknál (zsidóknál), is így megy ez? És úgy nézett Tomira, mint egy különleges bogárra, bár ismerte Tomi életének minden részletét. Az azonnali riposzt fontos, ezért Tomi riposztnak csak ennyit válaszolt: persze mert te az, az ősmagyar típus vagy.  Sanyi tényleg nem volt az, az ősmagyar típus (kövérkés szőke hajú) és ráadásul a családi neve is inkább szlovák származásra utal, bár a nevekből nem lehet semmire következtetni. Ezt még azért hozzátette: elmész te a pi…ába. De azért ott maradt a tüske (kemény szívós tüske, nem olyan azonnal kieső) Tomiba és elkezdett az agya zakatolni. Negyedrészben, vagy talán félig tényleg zsidó vagyok, legalábbis ez egyik nagyapa, vagy tán mindkettő zsidó volt. Az, hogy eredeti zsidók voltak (visszavezethető családfa pl. Dávidig) vagy sem, ki tudja, valószínűleg nem. Igaz hogy a két nagymuter sem volt magyar, az egyik sváb volt a másik osztrák. Igaz hogy ennek majomagyú Sanyinak sincs semmi köze Árpád véréhez, de ő most zsidózott, kvázi én vagyok az eredendő más, a rossz. De miért nem azzal jött elő, hogy te sváb vagy. Nyilván az emberi lélek mélyén rejtőző, eredendő rosszra gondolt, általában arra gondolunk. Igaz hogy életembe, szembe most kaptam meg vagy hatodszor a zsidózást, de a hátam mögött valószínűleg mindennap megkapom. Igaz hogy a hát mögött, én is, szinte mindennap tótozok, románozok, cigányozok, négerezek, sőt svábozok, zsidózók. De miért is teszi ezt az ember? Nyilván az is benne van, hogy ezzel felértékeli magát, a másik rossz, tehát én nála jobb vagyok. De inkább arról van szó, hogy ezzel baromira le lehet egyszerűsíteni a világot. Nem kell a bonyolult problémákat elemezgetni, a probléma gyökere, az hogy ő zsidó, vagy cigány, vagy sváb, stb.. Holott én is tudom és Sanyi is tudja, már szakmánkból is eredendően is, hogy a világ nem egyszerű.  Olyan ez, mint amikor mindenre rávágom: a fene vigye el. Csak az a baj, hogy az ember egy idő után el is hiszi: jön a fene, és elviszi. Elhiszi az ember, mert itt van pl. a II. világháború. Nevezhető ez a leegyszerűsítés előítéletnek? De az előítélet, maga is egy túlzott leegyszerűsítés, hiszen az csak egy szó. Mit jelent az, hogy előítélet? Ez mind rendben, de azért ez mégsem maradhat így. Egyszer ki kellene keveredni ebből az irracionális őrületből. (Nem gondolta volna Tomi irracionális őrületnek, a pl. zsidózást, ha nem szembe kapja meg zsidózást. Nem mindegy, hogy csak leöntenek egy pohár vízzel, vagy arcodba löttyintik azt.

És azért fájt, egyre jobban fájt neki a sértés, az igazságtalanság, az meg külön, hogy a barátjától kapta. De valóban a barátom?  Vagy talán nem is kell mellre szívni, mert ilyenek vagyunk, mi emberek, a sértő könnyed megjegyzésnek véli, a valójában égető beszólását. De azért ez mégsem maradhat így.

Így hát aztán Tomi két perc múlva megszólalt, mert mindez két perc alatt futott át az agyán, lelkén.)

- És miért is vagyok én zsidó szerinted?

- Mert az vagy, nézd meg lejjebb áll pl. a füled, nektek lejjebb áll a fületek. Megvannak a jellegzetességek. - válaszolt Sanyi vigyorogva.

Mi fa..om bajod van a fülemmel? - kérdezte Tomi csodálkozva, mert eddig a füle volt az egyike azon testrészeinek, amivel nem volt baja.

– Hát lejjebb áll, nézd majd meg a tükörbe – így Sanyi.

De erre már felment a pumpa Tomiba, akadozott, emelt fejhangon, de azért ömlött belőle a szó: jól van bameg, lejjebb áll a fülem és akkor mi van? Akkor én most rossz ember vagyok? Ti zsidózók még arra is képtelenek vagytok, hogy kitaláljatok egy normális érvet, mi a f..sz bajotok van a zsidókkal. Mert ez nem érv bameg, hogy lejjebb áll fülem. (Az sem érv, hogy barna, fekete, sárga vagy fehér a bőr színe: futott át, Tomi agyán.) De így folytatta. - Előjöhetnék azzal is, hogy akár genetikailag, akár érzelmileg: ki a nagyobb magyar. De nem ezzel jövök elő. Előjöhetnék azzal is, hogy én nem tehetek arról, hogy zsidónak születtem. Elnézést kérjek, hogy zsidónak születtem? Elnéhéézést kéérek – és akkor megszűnik a zsidózás? Nagy lószart szűnik meg, akkor még gyávának és gerinctelennek is gondoltok. Én nem vagyok annyira gerinctelen, hogy bocsánatot kérjek azért, hogy megszülettem. (A kurva életbe ezért is felvállalom a zsidóságom – futott át Tomi agyán. Tényleg nem kérhetek elnézést azért, hogy megszülettem, és hogy milyen népbe születtem. Még ha nem is születtem abba a népbe teljesen.)  

Mondok én egy jó érvet, miért utálhattok minket zsidókat bameg, helyetted is kitalálva, te majomagyú. Ti zsidók kapzsik vagytok. 

– Hát ez így van, te már csak tudod – válaszolt Sanyi vigyorogva.

Tomit már nem lehetett leállítani – Te ezt kurva viccesnek gondolod, de nem az.  És ha ilyen alávalónak gondolsz, akkor miért haverkodsz velem? És én kapzsi vagyok? Te ilyent észrevettél? Kötve hiszem. És ha észrevettél ilyent, akkor miért nem azzal jössz elő, akkor mi a f..szt zsidózol? Miért nem ezzel állsz elő? Figyelj Tomi te kapzsi vagy, ezért felejtsük el egymást. Nem, nem csak a sumákolás, piszkálódás megy.  Azzal sem jövök elő bameg, hogy szerintetek, nekünk csak rossz tulajdonságaink vannak, jók nincsenek is. Nektek, nem zsidóknak, pedig csak jó tulajdonságaitok vannak. Persze? Nem ezzel jövök elő. Inkább azt mondom egy népen belül hatalmas az egyéni szóródás. Fel tudod fogni a megzápult agyaddal mit jelent ez?  Tételezzük fel, hogy mi zsidók átlagosan egy fokkal kapzsibbak vagyunk, mint mások. Az egyéni szóródás azt jelenti, hogy a zsidók jelentős része jelentős része eltér az átlagtól, pl. önzetlenebb az átlagnál.  És azt jelenti, látod én zsidó létemre nagylelkűbb vagyok, mint te, mert én soha nem jönnék azzal, hogy te egy alávaló ember vagy, mert alávaló népből származol.  Pedig közületek, tótok, vagy magyarok között, választhatsz, hová sorolod magad, sokan vannak, akik az átlagnál, még a zsidó átlagnál is kapzsibbak. És mindez tudod mi f..szt jelent bameg. Azt jelenti bameg, hogy vagy megismersz egy embert alaposan, tényleg alaposan, milyen belül, és nem úgy hogy ilyen füle, olyan az orra, rövidebb a lába. És ha alaposan ismered, akkor azt mondhatod ez az ember ilyen, vagy olyan. Vagy nem ismered az embert alaposan, és akkor nem mondasz semmit, mert ha azt mondod az ismeretlen emberre, hogy az ilyen, vagy olyan, csak azért mert valamely népbe, fajba tartozik, akkor egy nagy barom vagy. Ezt jelenti az egyéni szóródás.

-         De hát ezt a kapzsi, pénzéhes  világot, ti, zsidók csináltátok – vágta ki a végső érvet Sanyi.

-         Ti pedig, mindenki, belement ebbe a játékba – válaszolta Tomi fáradtan. Elfárasztott azon újbóli felismerés, hogy ennek talán soha nem lesz vége. És rádöbbent az elmúlt percekben már ő maga sem emberekben gondolkozott, hanem népekben, fajokban.

Ez a történet itt befejeződik, legalábbis én befejezem, de az élet, és persze a zsidózás, a magyarozás, stb., megy tovább. Mi van itt a háttérben mi az oka ennek az őrült irracionalitásnak? Mert ne felejtsük el Sanyi sem volt bunkó, és Tomi az érvelő maga is gyakran tótozik, románozik, cigányozik, négerezik, stb., stb.. Sőt az ember oly irracionális hogy még saját népét is ok nélkül szapulja. Vagy mindez csak kritika, önkritika? De éppen azt kellene megérteni, hogy egy néppel szemben nem lehetünk ugyanúgy kritikusak, önkritikusak, mint az egyénekkel szemben.

Mit tehetne (sajnos nem tesz) többek között a társadalomtudomány és a vezetés a probléma megoldásra. A rasszizmus némely pszichológia vonatkozása. Elmélkedések a népkarakter tudományról. Elméleti rendszertényező.

A rasszizmust (túlzott nacionalizmust, előítéletességet a társadalom-pszichológiának is fel kellene dolgozni. Én így látom a probléma pszichológiai vonatkozását.   

A szélesebben vett rasszizmus az nemcsak fajokról szól, hanem arról, hogy van egy (illetve több, sok) embercsoport (mindegy, hogy nép, faj, vallás, vagy egyéb módón különböztethető meg a csoport) amelyik megvetendő.

Adva van pl. egy szlovák ember, és egy félig magyar és félig szlovák ember. (Persze már itt megkérdőjelezhető, hogy a tudományos genetika, vagy éppen a kultúra alapján valóban teljesen szlovák a szlovák, és valóban félig magyar, félig szlovák a másik ember. De ezen most itt ne rágódjunk.) A szlovák ember  megvető hangsúllyal (lefittyedő szájjal) és utálkozó mögöttes gondolatokkal kijelenti a másikról: ez egy magyar. Tehát nem azt mondja ez egy félig magyar félig szlovák ember. De máskor ezt mondja megvető hangsúllyal: ez egy félig magyar. (Az ember szót nem szívesen mondja ki.) Tehát nem azt mondja, hogy ez egy félig magyar, félig szlovák ember. És azt sem mondja büszkén, tisztelettel: ez egy félig szlovák ember. Sőt ugyanez a helyzet, ha csak negyedrészben magyar és háromnegyed részben szlovák a megvetett illető. Ez az ember akkor is megkapja utálkozva: ez egy magyar.  (Most itt abba se menjünk bele, hogy a megvető akkor is megvető, ha konkrétan nem ismeri az általa megvetettet. Sőt gyakran még a népről sincs közvetlen tapasztalata, csak hallomása.)

Persze ez nemcsak szlovákokra jellemző ezért nézzük a példát így. Van egy magyar ember és van egy félig zsidó, félig magyar ember. Tulajdonképpen elismétlem az előzőket, csak az elnevezések változnak.

(Persze már itt megkérdőjelezhető, hogy a tudományos genetika vagy éppen a kultúra alapján valóban teljesen magyar a magyar, és valóban félig magyar, félig zsidó a másik ember. De ezen most itt ne rágódjunk.) A magyar ember  megvető hangsúllyal (lefittyedő szájjal) és utálkozó mögöttes gondolatokkal kijelenti a másikról: ez egy zsidó. Tehát nem azt mondja ez egy félig magyar, félig zsidó ember. De máskor ezt mondja megvető hangsúllyal: ez egy félig zsidó. (Az ember szót ne szívesen mondja ki.) Tehát nem azt mondja, hogy ez egy félig magyar, félig zsidó ember. És azt sem mondja büszkén, tisztelettel: ez egy félig magyar ember. Sőt ugyanez a helyzet, ha csak negyedrészben zsidó és háromnegyed részben magyar a megvetett illető. Ez az ember akkor is megkapja utálkozva: ez egy zsidó.  (Most itt abba se menjünk bele, hogy a megvető akkor is megvető, ha konkrétan nem ismeri az általa megvetettet. Sőt gyakran még a népről sincs közvetlen tapasztalata, csak hallomása.)

Ezek példázatok valós életben jellemzőek, mindennapiak.

Na most ezt a példát a végtelenségig lehetne folytatni. Akár ezer megvető népet, egyéb csoportot és ezer megvetett népet, egyéb csoportot fel lehetne sorolni. És persze össze-vissza, oda-vissza variációk vannak.

Azt gondolom, hogy kitetszik az ostobaság, a logikátlanság. Ha nem emberekről volna szó, hanem tárgyakról akkor még nyilvánvalóbb lenne az ostobaság. Mondjunk, nézzünk egy könyvet, amelyben két regény van. Az egyiket utálom (bár az utálat indoka homályos, de ez most nem számít), a másikat kedvelem. De erről a könyvről, mindig csak az utálat a megevetés hangján szólók, azért mert abban benne van az általam utált dolog is. Ez egyértelmű ostobaság.

Az elemzéshez szedjük össze a tényezőket.

Az ősi harci szellem kialakulása is pszichés jelenség, folyamat, de az inkább a folyamat közepén jelentkezik. Itt, inkább a kezdetről elmélkedem. Az ősi harci szellemhez csatlakozik az ősi csapatszellem (klikkesedés) és ez a kettő együtt talán a legjelentősebb ok. Az egyik megoldás a szabályozott igazságos verseny.

Az emberek szeretnek (hajlamosak rá) gúnyolódni, utálkozni, lebecsmérelni, megvetni. Ez örömet okoz nekik. Ezt én nem nevezném humornak, de van egy ilyen látszata. Ha őszintén magamba nézek, (szinte bárki magába néz) rájövök, hogy bennem is van egy ilyen hajlam. A pszichológia tudománynak kellene azt kielemezni, valójában miből ered ez. Valószínűleg az egyik alkotórésze az, hogy ezáltal a gúnyolódó, utálkozó, becsmérlő saját magát szükségszerűen felértékeli. Tehát ez egyfajta ego-építés, ill. vigasztaló gondolat. A megalázottságról, a lelki szenvedésről és a vigasztaló gondolatokról már beszéltem. Tehát többek között azért alázunk meg másokat, hogy a saját megalázottságunk érzését enyhítsük.

(Ugyanakkor ezzel növeljük a külső megalázottságunkat, mert mi is megkapjuk a megvetést.) Persze itt alaposabb elemzés szükséges. E tulajdonság még az állatvilágból ered? Vagy az emberi „fejlődés” terméke? Stb., stb..

A legegyszerűbb gúnyolódás, utálkozás, lebecsmérlés a fajok ill. népek kigúnyolása, utálata, lebecsmérlése. Ez (a népek, fajok szerinti megkülönböztetés) elég egyértelmű, nem kell rajta sokat gondolkodni. Az értelmünk azért mindenbe logikát keres, hadakozik a logikátlanság, butaság ellen. Ez a fajta (fajok, népek szerinti) utálkozás is logikátlan, de az értelmünket mégis a sutba lehet vágni, mert van egy egyszerű logikája, ami a felszínen mégsem zavarja az értelmünket.

Mivel szinte mindenki hajlamos erre, felvetődik a kérdés: érdemes e ennek megszüntetésére törekedni? Meg lehet e, egyáltalán szüntetni? Vagy elég tudatosítani, kordába tartani? E kérdésekre még visszatérek.

Szinte mindenki e hajlamnak a művelője és egyben a szenvedője is.

Logikus, ha ezt sokan, szinte mindenki műveli, akkor szinte mindenki néha, vagy gyakrabban a másik oldalra kerül. Ha mindenki követ dobál, akkor mindenkit el fognak találni a kövek. Ha mindenki gúnyolódik, utálkozik, becsmérel, akkor mindenki a gúny, az utálkozás a megvetés tárgya lesz. Az is igaz, hogy ez dobálózás nem össze-vissza, hanem viszonylag célzottan történik. Ezért csak ennyiben változik a helyzet: bizonyos népek, fajok más több bizonyos népeket, fajokat dobálnak. Azok meg visszadobálnak és más népeket, fajokat is dobálnak és így tovább. Tehát csoportos jellege van ennek, de ez a lényegen nem változtat.

Nem a megnevezés számít, hanem a hangsúly, ill. a mögöttes tartalom.

Mostanában divatos, hogy hű ne mondjuk azt hogy cigány, mert az sértő. Mondjuk, azt, hogy roma. Vagy nem mondjuk hogy néger, mert az sértő, mondjuk azt, hogy fekete, vagy színes. Ne mondjuk, hogy zsidó és így tovább.

A cigány, a néger, a zsidó vagy éppen a magyar, stb. szót is lehet tisztelettel normálisan mondani és lehet sértően gúnnyal, megvetéssel, utálkozással mondani, ahogy a roma, a fekete, stb. szót is lehet sértően megvetéssel mondani. Tehát ez az elnevezés dolog, butaság. Egyébként sokan magukat is a „tiltott” névvel nevezik. E logika alapján állandóan változtatni kell az elnevezéseket, mert azok egy idő után leértékelődnek. De nem az elnevezés a lényeg, hanem a tartalom, a gondolat, a tisztelet, ami mögöttük van.

A gondolatokat nem lehet betiltani.

Érdekes egyébként, hogy az előző szótiltásokat (cigány, néger, stb.) éppen a liberálisok támogatják, akik egyébként a szólásszabadság hívei. Az egész szólásszabadság nemcsak az emberi jogokról szól, hanem a következő felismeréséről: a gondolatokat és az igazi szándékokat nem lehet gyakorlatilag betiltani. Ez a betiltási próbálkozás, csak olaj a tűzre, megerősíti az embert, abban, hogy a mögöttes gondolatai fontosak és azok az igazságról, szabadságról szólnak. Még akkor is, ez történik, ha valójában a mögöttes gondolatoknak semmi köze az igazsághoz, a szabadsághoz.  Végül is a közlési tiltás fokozza azon gondolatokat, amelyek a közlés mögött vannak. Egyébként már a közlési tiltás hatékonysága is megkérdőjelezhető, hiszen egymás között is beszélgetnek az emberek. A gondolatok betiltása pedig egyszerűen lehetetlen.

Visszatérek a kérdésekre. Mi a megoldás?

Mivel szinte mindenki hajlamos erre (megevetésre, gúnyra, utálkozásra) felvetődik a kérdés: érdemes e ennek megszüntetésére törekedni? Meg lehet e, egyáltalán szüntetni? Vagy elég tudatosítani, kordába tartani?

Szerintem a következő megoldás. Már gyerekkorban kellene oktatni, megbeszélni mindazt, vagy ehhez hasonlót, amit itt elmondtam. Másfelől nem a megszüntetésre, tiltásra, hanem arra kell törekedni, hogy ezen érzésünket, tulajdonságunkat kordába tudjuk tartani. Egyfelől tudatosuljon bennünk, hogy ez egy negatív pszichés jelenség, hajlam, amely értelmileg ostobaság, és amelyet kontrolálni kell. Vagyis nem szabad oda eljutni, hogy ezeket, utálkozásokat, megvetéseket igazán komolyan vegyük. Az értelmünknek azt kell mondani: ezeket mondjuk, ezekre hajlamosak vagyunk, de ez egy ostobaság. Ezért nyilvános közlésben és főleg a cselekvéseinkben nem engedjük szabadjára ezen érzéseinket.

(Ugyanakkor nem ez az egyetlen gyengéje, rossz hajlama az embernek. A gyerekkori erkölcsi oktatás, és a tudatos értelmi kontroll kialakítása nemcsak emiatt szükséges. Sajnos megint egy liberális logikátlanság jut eszembe: ne legyen erkölcsi oktatás, de azért az előítélet szűnjön meg.)

Mindez banális, de éppen ezen fejezet példázza, hogy az ember gyakran banális hibákat butaságokat művel, amelyeknek elemzése megoldása is csak banális lehet.

Ugyanakkor újra elmondom: szükség lenne egy igazi, objektíven elemző népkarakter tudományra. És adott esetben arra, hogy egyes (lényegében minden népnek csoportnak van viszonylag jellemző negatív tulajdonsága) népekre, csoportokra viszonylag jellemző negatív tulajdonságokra felhívják a figyelmet.

A jelenlegi népkarakter „tudomány” felettébb zavaros, hiányos és logikátlan. Azért tettem idézőjelbe, mert ha valami nagyon zavaros, hiányos logikátlan, akkor az, nem nagyon nevezhető tudománynak.

Több beszélgetést, okfejtést láttam a médiában, melyben viszonylag durván kijelentették: magyarok előítéletesek, kirekesztők. Tehát egy tulajdonságot kiemelve elítélően nyilatkoztak egy népről. És azért előítéletesek a magyarok, mert más népek, etnikumok, csoportok vonatkozásában kiemelnek egy tulajdonságot és arról, ill. azt általánosítva az egész népről előítélően beszélnek - mondják azok, akik egy tulajdonságot kiemelve elítélően beszélnek a magyarokról. 

Ugyanakkor, ha valaki azt merné mondani, hogy a cigányok, vagy a zsidók előítéletesek, akkor az kapna hideget, meleget.

Mi is itt a baj?

Az egyik baj, hogy a népkaraktert leszűkítik szinte egy tulajdonságra, jellemzőre, szellemiségre: a kirekesztésre, előítéletre (befogadásra, másság elfogadásra, toleranciára). De még ez sem következetes, mert előítéletesen feltételezik, hogy vannak népek, csoportok, amelyekben szóba sem jöhet az előítélet, kirekesztés, tehát nem is vizsgálják a kérdést. (Én még nem hallottam, hogy szóba került volna, a cigányság, a zsidóság, vagy a melegek mennyire előítéletesek, kirekesztők.)

És előítéletesen feltételezik, hogy vannak népek, csoportok, amelyekben eme tulajdonság, jellemző nagyon is kiemelkedő ezért őket vizsgálják.

Ha maga „tudomány” ennyire zavaros, hiányos logikátlan, akkor nyilván az oktatás, a tájékoztatás is zavaros, hiányos logikátlan és az egyének tudata is zavaros, hiányos, logikátlan lesz e vonatkozásban.

Milyen is lenne a normális népkarakter-tudomány vázlatosan, a teljesség igénye nélkül.

Rendben van, legyen az egyik vizsgálandó, mérendő tulajdonság, jellemző, szellemiség, az előítéletesség, a kirekesztés, de csak az egyik a sok közül. Legyen ez az egyik, de akkor minden népet, etnikumot, csoportot, egyenlően objektívan kell ebből a szempontból megvizsgálni. Mondjuk egy 100-as skálán (az 50-es lenne közepes, nemzetközi átlagos szint, felette az ettől jobb, alatta rosszabb) sok felmérés alapján le lehetne osztályozni, minden népet, etnikumot, csoportot ebből (előítéletesség, kirekesztés) a szempontból.

(Egyébként meglepődve tapasztalnánk, hogy pl. a cigányok, a zsidók, a melegek mennyire előtétesek, kirekesztők.)

De nyilván más tulajdonságokat, jellemzőket köz-szellemiségeket is vizsgálni kell (azonosan, egységesen), hiszen ha csak egyet vizsgálnak, akkor az eltorzult, előítéletes képet ad.

Mi az, amit még feltételen, minimálisan vizsgálni kellene.

Újra és úrra elmondom, hogy egy nemzet, nép, nemzetiség, esetében csak minimális önhibáról lehet beszélni, még akkor is, ha a felmérés összesítése a negatív kategóriába helyezné a népet. Egyrészt mert nem nép, hanem a vezetése a hibás elsősorban. Továbbá, mert van szükségszerű útja sorsa egy népnek. Pl. a földrajzi, és geopolitikai környezet. Stb..

De felismerhető egy szükségszerű történelmi, kulturális folyamat, sors is. Pl. a cigányság még valahol Indiában elkezdett vándorolni, és aztán évszázadokig vándorolva eljutott Európáig. Ez a vándorló életmód, egyfajta kirekesztettséget jelentet. Sok vándorló nép telepedett le a korai középkorig, de később már egyre nehezebben ment ez a letelepedés. A cigányság akkor ért Európába, amikor már letelepedett népek voltak itt. És kétségkívül a letelepedés egyik akadálya nép eltérő karaktere, kultúrája, de ezek, a vándorló életmód, népkarakter kultúra egymást gerjesztő tényezők Vándorló életmód: nincs állandó munka, ide-oda kószálás, és ahogy tud, megél. Néha meg is áll, részben be is illeszkedik, alkalmi munkát vállal, de nincs állandóság, letelepedés, szükségszerűen nagyobb arányú a szerzés, a lopás, a bizonytalanság a rendetlenség. Az alkalmi munka rendszerint alacsonyabb rendű fizikai munka, amelyhez nem szükséges sok elmélet, ezért különösebb elméleti tanulás sem szükséges.  A kultúra és az emberek lelkülete is e szerint alakul. Lehet, hogy a cigányság vándorlása elején még le akart telepedni de külső okból nem tudott. Később pedig külső és belső (emberek lelkülete miatt) okból nem tudott. Ez az egész mai napig is kihat.

A zsidóság története hasonló ehhez. Az egy tömbben levő nép a külső, részben kényszerítő körülmények miatt szétszóródott, itt is volt vándorlás és kirekesztés. A zsidóság elkülönülve, és részben a „fura” kultúra, vallás miatt kirekesztve azért csoportokban letelepedett. Itt is a külső és belső (önkéntes) szeparáció összhatásáról lehet beszélni. Aztán jött ama vonatkozás, hogy a zsidóságot szinte belekényszeríttették, a kereskedésbe, bankárkodásba, ill. a szellemi foglalkozásokba. Talán kevesen tudják hogy korábban csak ezeket engedték, mint alantas foglalkozásokat, a zsidóknak és tiltották számukra az iparosságot mint magasabb rendű munkát.  Ez beépült a kultúrába, a tradícióba.  Itt ezen a ponton már ellentétes zsidóság és cigányság története. Pontosabban a kereskedés, az hasonló, de a cigányságnak emellett az alacsonyabb szaktudást, elméleti tudást igénylő fizikai munka jutott.

Nem folytatom, lényeg az, hogy minden népnek, van egy önakaratán kívüli sorsa. Ez is egy olyan tényező, amely miatt a népek vonatkozásban csak minimális önhibáról lehet beszélni. A felmérés, vizsgálat nem azért szükséges hogy az önhibát megállapítsa, hanem azért, mit és hogyan szükséges változtatni.

Tehát a szükséges vizsgálat vonatkozásai.  

Munkamorál, precizitás. A precizitás, átgondoltság és a munkamorál szellemisége milyen szinten áll. Speciális felmérések, tesztek. (Mennyire tartják fontosnak. A jelen állapotot megfelelőnek jónak, rossznak, (sürgősen változtatni, javítani kell) tartják. 

Életcélok, értékrend. Felmérések. Speciális felmérések tesztek.

Közösségi szellemiség szintje és kapcsolatosan, az önzési fok, a kapzsisági fok szintje. Speciális felmérések, tesztek. (Mennyire tartják fontosnak. A jelen állapotot megfelelőnek jónak, rossznak, (sürgősen változtatni, javítani kell) tartják.)  

Becsvágy-versenyszellem milyen szinten áll. Speciális felmérések, tesztek. 

A közösség, hierarchia viszonya. Speciális felmérések, tesztek. Mekkora (hatalmi, vagyoni hierarchiát tartanak elfogadhatónak.  (Mennyire tartják fontosnak. A jelen állapotot megfelelőnek jónak, rossznak, (sürgősen változtatni, javulni kell) tartják. 

A közösség viszonya közvetlen demokráciához, ill. demokrácia felfogása. Speciális felmérések, tesztek.  (Mennyire tartják fontosnak. A jelen állapotot megfelelőnek jónak, rossznak, (sürgősen változtatni, javítani kell) tartják. 

Az igazságosság szellemisége milyen szinten áll. Speciális felmérések, tesztek. A közösség viszonya a tisztességtelenséghez, becstelenséghez, hazugsághoz, csaláshoz, bűnözéshez. (Mennyire tartják fontosnak. A jelen állapotot megfelelőnek jónak, rossznak, (sürgősen változtatni, javítani kell) tartják. 

Az önrendelkezés szellemisége milyen szinten áll. Speciális felmérések, tesztek. (Mennyire tartják fontosnak. A jelen állapotot megfelelőnek jónak, rossznak, (sürgősen változtatni, javítani kell) tartják.)  

A változtatás, újítás szellemisége milyen szinten áll. (Mennyire tartják fontosnak. A jelen állapotot megfelelőnek jónak, rossznak, (sürgősen változtatni, javítani kell) tartják.)    

Az építő, kritikai szellemiség milyen szinten áll.  Mennyire épült be a kritika a közösségbe, mennyire fogadják el kritikát. (Mennyire tartják fontosnak. A jelen állapotot megfelelőnek jónak, rossznak, (sürgősen változtatni, javulni kell) tartják.)

(Esetleg a közösség viszonya a politikához, a háborúhoz, a nemzetközi helyzethez, a nemzetközi szövetségekhez. Vagy más fontos tulajdonságok, jellemzők, szellemiségek vizsgálata.)

És ne felejtsük ki: az elfogadás, tolerancia szintje. Speciális felmérések, tesztek. (Mennyire tartják fontosnak. A jelen állapotot megfelelőnek jónak, rossznak, (sürgősen változtatni, javulni kell) tartják.)  

Egyéb pozitív tulajdonságok, jellemzők, szellemiségek.

Nyilván e felmérések nagyobb része reprezentatív (minden réteg csoport arányosan képviselve van) közvélemény-kutatások keretében történhetnek. A speciális felmérések ilyen kezdetű kérdéseket tartalmaznak: mit tenne ön abban a helyzetben, ha. Vagy: tegye fontossági sorrendbe az alábbiakat. Stb., stb..

Nyilván akkor van értelme az egésznek, ha van széles körű, nemzetközi összehasonlítás. Tehát szükséges egy rendszeres, standard nemzetközi felmérés.

Mint minden tudomány, a népkarakter tudomány is akkor válik igazi tudománnyá, ha kialakul egy nemzetközileg is elfogadott, törvényekből, törvényszerűségekből, standard mérésekből, állandó fogalmakból, meghatározásokból álló magja.

Továbbá a tudomány kidolgozhatna különböző tulajdonság-felmérési módszereket, versenyeket, próbákat, melyeket a vizsgált népek, etnikumok, csoportok tükrében vizsgálnának. A reprezentatív vizsgálat pedig azért is szükséges, hogy az átlagosságot legyen képes mérni.  Ezzel együtt az egyéni szóródást is szükséges mérni. Tehát olyan vizsgálatok szükségesek, hogy a felmértek legalább tízféle kategóriába legyenek besorolva. Természetesen ilyen felmérésért fizetni kell a jelentkezőknek kiválasztottaknak. Nem szeretnék elmerülni a részletekben, ezek kidolgozása szakemberek feladata.

A népkarakter tudománya egyrészt különböző statisztikai adatokra támaszkodhatna. A népkarakter tudományát össze lehetne kombinálni különböző versenyekkel. A verseny fejezetben, mint feladat meg volt határozva, hogy többféle versenyt kellene rendezni, pl. munkaversenyeket, művészeti versenyeket, tudás versenyeket, stb.  

Nevezzük mindezt, a népkarakter tudományos felmérésének.

Mit értek ez alatt: egyéb pozitív tulajdonságok, jellemzők, szellemiségek.

Ez már vizsgálat jóindulatú irányultságának része. Nemcsak az embereknek kell jóindulatúnak lenni, hanem vizsgálatoknak is.  Az a jóindulat, hogy csak az egyéb jó tulajdonságokat keresik meg és az egyéb rossz tulajdonságokat, nem firtatják. Feltételezhető, sőt szinte biztos, hogy minden népnek etnikumnak, csoportnak vannak olyan jó tulajdonságai, amely a standard vizsgálatban nem szerepel, mivel a közösség (az egyén is) több ezer tulajdonságból tevődik össze és nem tízből.

Persze a vizsgálatokat értékelni is kell.

Azt ki lehet emelni, hogy genetikai adottságok, hajlamok csak igen kis mértékben meghatározók. Tehát marad a kultúra és rendszer (rendszerváltozat) mint meghatározó, ezek arányát nem árt tisztázni. Manapság rendszeresen elfelejtik, hogy az adott rendszernek, (pl. az aktuális 5 éves életszínvonalnak, állami oktatásnak, törvények szellemiségének, stb.) is jelentős hatása van.

Ki kell emelni, hogy az ismeretlen egyénekre nem lehet ráhúzni a közös tulajdonságokat, jellemzőket, szellemiségeket. A következő gondolatnak kell mindenkiben kialakulni, és állandóan jelen lenni: egy-egy közösségi tulajdonság azt jelenti, hogy a közösségbe, tartozó egyénben 5-10%-kal nagyobb valószínűséggel van meg az átlagtól eltérően a közösségi tulajdonság (90% eséllyel nem tér el nemzetközi átlagtól), de ez is csak valószínűség. És mivel ez is valószínűség, ezért nem biztos, vagyis az egyént e szerint nem lehet megítélni, legalábbis a megismerés ellőtt, ismeretlenül nem lehet megítélni.  

És ki kell emelni, hogy vezetés, véleményét, cselekvéseit, tulajdonságait még véletlenül se azonosítsák a közösség véleményével, cselekvéseivel, tulajdonságaival. Természetesen magának vizsgálatnak sem szabad a vezetés, (beleértve a tudományos vezetést is a kiemelt embereket, a hivatalos nyilatkozókat) véleményét, cselekvéseit, tulajdonságait vizsgálni. Egyszerűbben: a vizsgálatnak, a közösségre, a többségre, az átlagra kell koncentrálni.

A népkarakter tudománya, elképzelésem szerint, többek között azzal is foglalkozna, amiről az előző fejezetben volt szó (a túlzott nacionalizmus, rasszizmus előítéletesség ostobasága) és a fejezetben levőkkel is foglakozna, vagyis kapcsolódó témákkal is foglalkozna.

Az biztos, hogy népkarakter tudománya nem támaszkodhat, nem hivatkozhat a genetikai különbségekre. Óvatosan hivatkozhat a kulturális különbségekre. Persze mellékesen foglalkozhat e témákkal is, de csak másodlagosan.  A népkarakter tudományának elsősorban azzal kell foglalkoznia, hogy a jelen időben egy-egy népnek mik a tulajdonságai, ill. a különböző tulajdonságok tekintetében milyen szinten áll. Másodlagosan mellékesen elemezheti, hogy miért jutott ide, ekkor kerülhetne elő a genetika, a kultúra, a történelem, az egyéb (földrajzi, geopolitikai, stb.) körülmények, a rendszer és más vonatkozások.

A népkarakter tudományos felmérésével lehetne igazolni, hogy nincsenek összességében negatív és pozitív népek, etnikumok, nemzetek.  A tulajdonságok egy részében adott (minden) nép, nemzet kiváló, más tulajdonságok tekintetében gyengébb eredményt ér el.

Azt is megmutatná, hogy valójában milyen tulajdonságai vannak, mely tulajdonságokban erősebbek ill. gyengébbek az egyes népeknek, nemzeteknek.

A népkarakter tudományos felmérése igazolhatná, hogy még egyes tulajdonságok tekintetében sincsenek szignifikáns különbségek.

A népkarakter tudományos felmérése igazolhatná, a nagyfokú egyéni szóródást. Ha pedig ez igazolva van, akkor ebből következik a legfontosabb elv: nem szabad egyénekre vonatkoztatni a népek, nemzetek tulajdonságait.

A tudományos felmérések alapján a népkarakter tudomány a kidolgozhatja az elméletek, az elveket. Elmélyülhet, abban hogy az erősebb, gyengébb tulajdonságok hogy alakulhattak ki. Szóval ez egy külön tudományág. 

A tudomány tehát többek között feldolgozatná a problémát pl. népkarakter tudományán belül.  És az oktatással is vannak tennivalók.

A népkarakter és az oktatás.

Induljunk ki abból, hogy a túlzott nacionalizmus értelmetlen és káros. A népek, nemzetek felületes, előítéletes megítélése is értelmetlen és káros. A kettő egyébként összefügg. Ugyanakkor mindkettő volt, van és lesz. Az biztos, hogyha tiltják ezt a kettőt, akkor azzal nem érnek el eredményt. Az is csekély eredményt hozhat, ha mondogatják: ne legyetek nacionalisták, ne legyetek előítéletesek. Valamivel nagyobb eredményt hozhat, ha logikusan észérvekkel bebizonyítják, hogy ezek dolgok értelmetlenek és károsak.  Mindez az oktatás keretén belül lehet a legreményesebb. Az oktatásnak tehát magában kell foglalnia a túlzott nacionalizmus okait, következményeit, stb.. A tudománynak és oktatásnak ezen kívül a jelenleginél sokkal jelentősebben kell foglakozni a népkarakter tudományával. A kettőt egyébként össze lehet kapcsolni. Elsősorban azért szükséges a népkarakter tudománya és annak oktatása, mert ha az emberek úgyis ítélkeznek népek, nemzetek felett, akkor az ítélkezés legalább legyen tudományosan alátámasztott, vagy tudományosan cáfolható. Egyszerűbben fogalmazva, ha lenne egy ilyen közismert tudomány és oktatás, akkor csökkenne azon ostoba, agyament vélemények, kijelentések száma, mely jelenleg óriási.

Azt nem állítom, nem vagyok annyira naiv, hogy népkarakter és a túlzott nacionalizmus, rasszizmus cáfolatának oktatásával megszűnnének a baromságok az előítéltek, de azt állítom, hogy a helyes oktatással akár 30%-os javulás is elérhető. Ez a javulás pedig nem semmi, lehet, hogy történetesen éppen ezzel lehet elkerülni egy háborút vagy népirtást, népmegalázást.

Van egy rossz felfogás a népkarakterrel és általában ezzel a témával kapcsolatban, amelynek a lényege: jaj nem beszéljünk róla. Ne beszéljünk róla, mert értelmetlen butaság. Ne beszéljünk róla, azzal csak felhívjuk a figyelmet erre a témára. Ne beszéljük róla, mert kényes téma, stb..  Megint csak azt tudom mondani, hogy ha tudomány nem is beszél róla attól még az emberek, beszélnek róla. Ez struccpolitika, attól hogy homokba dugjuk a fejünket a szellemi ellenség (butaság, manipuláció) nem áll meg, sőt felbátorodik.

Abban, hogy jelenleg ilyen erős a túlzott nacionalizmus, jelentős szerepe van az oktatás hiányának. Ha egy vezető elkezd ezzel kapcsolatban siránkozni, mérgelődni, akkor előtte tegye már fel a kérdést: nem megint a vezetés a hibás? Lehet, hogy a vezetés nem is akarja ezt a problémát megoldani.

A társadalomtudomány, ill. oktatás fejezetben, egyébként, mint elhanyagolt és fejlesztendő tudomány megemlítettem a népkarakter tudományt. A fejlesztése, tehát mint feladat már meg lett jelölve. A népkarakter tudománya természetesen összefügg a társadalompszichológia tudományával.

A népkarakter tudomány eredményeit pedig tankönyvekbe kell foglalni, és oktatni kell, már az általános iskolában is.

A tényleges demokráciában egy fejlett népkarakter tudomány és oktatás lesz.

Mindez tehát a tudomány és a vezetés feladata.

A vezetés is sokat tehet. Nyilván az egyik tennivalója az, hogy az ilyen irányú, és a jelenleginél jelentősebb tudomány és oktatás kialakulását támogatná. Fontos tennivalója, hogy ő maga nem szed elő ostoba dogmákat, nem lovagolja meg, ezen, vagy azon a lovon a társadalomban meglevő túlzott nacionalizmust, rasszizmust, előítéletességet. Ugyanakkor persze a nép érdekeit meg kell védenie, csak ezt normálisan kell tennie.

Nagyon hosszan el kell gondolkodni, és megállapításokat, törvényeket kell alkotni, hol van határ a normális arányos népvédelem és a túlzott nacionalizmus (rasszizmus) között.   

És amit leginkább tehet, az hogy jó nemzetiségi, kisközösségi politikát és jó külpolitikát folytat. Ezekről más fejezetekben beszéltem, a kisközösségi politikáról egész tanulmányrész szól. Azért az alábbi felsorolás nem fölösleges.

A nemzeti nemzetiségi politika alapvető elemei.

Az arányos tisztelet és adás a nemzet, nemzetiségiek vonatkozásában.

(Vagyis a nemzetedet, népedet egy fél fokkal, de csak arányosan tiszteld jobban, adjál neki többet, mint más népeknek, nemzeteknek. De itt is különbséget kell tenni a nemzetben élő autonóm ( pl. 17%-os függetlenséggel rendelkező nemzetiség) nemzetiség között,nekik egy kevéssel többet kell adni, mint az országon kívüli népeknek  A szomszéd nemzetekre, népekre  vonatkozik a fél fok különbség. És a távoli népek, nemzetek, nekik egy nagyon kevéssel kevesebb jár.)

A helyes kisebbségi, nemzetiségi politika, beleértve az autonómiát és a limitált, alternativált szabályozást.

A szabályozott, tisztességes nemzetek, népek közötti verseny. 

A közepes szabályozású (pl. 70%-os függetlenség), de erős, demokratikus világszövetség.

Az rasszizmus, a túlzott nacionalizmus az előítélet lecsökkentése.

Az igazi népkarakter tudomány. 

A történelmi múlt objektív feltárása.

A globalizálódás és globalizáció. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák. Elméleti rendszertényező.

A kabaréban halottam, a globalizáció: az amerikai bankár elcseszi a pénzt, és a vége az, hogy magyar nyugdíjakat csökkentik. Én még hozzáteszem: az amerikai bankár pénz-elcseszése végül is az izraeli fegyverekbe realizálódik, tehát a globalizáció, például: magyar nyugdíjas pénzén (is) lövi az izraeli haderő az arabokat. 

A globalizálódásnál rögtön tisztázni a kétféle globalizálódást. A kényszerű erőltetett globalizációt és a természetes globalizálódást.

A globalizáció valami olyasmit jelent, hogy egyes emberek, egyes csoportok irányítják a világot. A természetes globalizálódás pedig, többek között a demokratikus világszövetség kialakulását jelenti.

(Az EU azon kívül, hogy csak európai szövetség, egy rendkívül zavaros furcsa tákolmány, és nem is fejlődik. Az ENSZ szintén furcsa, zavaros (nem demokratikus) tákolmány és nem is fejlődik. A többi nemzetközi szövetség szintén.)

Természetes a globalizálódás, az hogy a világ relatív leszűkülése, összekapcsolódása miatt pl., kialakulnak nemzetközi rendszerek, nemzetközi hálózatok, nemzetközi szervezetek, stb.. De csak addig, amíg ezek nem kerülnek egyes emberek, egyes csoportok, egyes nemzeti vezetések kezébe, mert onnan már mesterséges globalizációról beszélhetünk. Tehát a vezetői decentralizáltság, és a demokrácia fontos tényezője a globalizálódásnak. Eldöntheti, hogy pozitív, természetes, vagy negatív, mesterséges a globalizálódás. Az utóbbit már nem globalizálódásnak, hanem globalizációnak nevezem.

Van itt még egy fontos meghatározás. A problémák tekintetében természetesen globalizálódik a világ, az elosztás, a verseny, az érzelmek tekintetében viszont jelenleg is és még sokáig nemzeti (nacionalista) marad a világ. Ez a kiindulópont. Ezt kell értelmezni, és eszerint kell a globalizálódáshoz hozzáállni.

Persze a nemzeti elosztás, verseny nem jelenti azt, hogy ez az elosztás, ez a verseny ne legyen igazságos és szabályozott. De azt jelenti, hogy minden nép, nemzet önmagára van, és lesz utalva. Nem mondhatja egy nép, nemzet sem ezt: csak az a feladatom, hogy belesodródjak valamilyen jó világáramlatba, jó nemzetközi szövetségbe. És ezzel nem is lehet áltatni senkit.  Jelenleg a világ, legyen az, nemzetközi szövetség, legyen az, nagytőke, nem oldja meg a nemzetek problémáját, sőt nem is nagyon segít nekik megoldani. A jövőben sem fogja megoldani, ami elérhető, hogy a nemzetközi szövetség hatékonyabban segít megoldani a nemzetek problémáját. Illetve hatékonyabban és elfogulatlanabbul segít a nemzetek közötti konfliktusok problémáját megoldani. És hatékonyabban fogja a globalizálódó problémákat megoldani. De csak segítségről lehet szó, még jó ideig, persze csak jó esetben. Hiszen, ha kialakul egy világkatasztrófa, akkor szerintem nem lesz segítség, csak túlélés és harc lesz. Szerencsésebb esetben kisebb válságok során történik meg az átalakulás, ezek akár erősíthetik is a nemzetközi összefogást.

Mondanom sem kell, a globalizáció megint egy zavaros, jelenleg tisztázatlan fogalom. Világkierjedésű, valami ilyesmi a közvetlen jelentése. Ugyanakkor ez a kifejezés, mint negatív fogalom jelenik meg. Tehát rögtön hozzágondolom: le globlizációval.  Ez a jelszó nekem nem tetszik, így módosítanám: le a rossz globalizációval. Vagy: oldjuk meg a globalizálódás problémáit.

A globlizáció konkrétabban következőt is jelenti, legalábbis szerintem. A világ túlságosan uniformizált egyhangú kezd lenni. Ráadásul ez az uniformis nem túl szimpatikus. Továbbá a világ túlságosan centralizált irányítású kezd lenni, egyébként ez okozza az uniformizáltságot is. Ráadásul ez centralizált irányítás nem túl szimpatikus. Én egyébként szívesebben használom a hierarchia kifejezést a centralizáció helyett. A világ hatalmi, vagyoni hierarchiája egyre torzabb aránytalanabbá válik. Ugyanakkor itt is megjegyezhetjük, hogy nem a centralizáció fő baj, hanem annak mértéke, és demokratikus szintje.

Természetes, és megakadályozhatatlan, hogy a világ problémái kezdenek túlságosan összekapcsolódni. Pl., ha X országban katasztrófa van, akkor meghallhat sok turista. A helyi katasztrófa, szinte az egész világra kiterjed, pénzügyileg, esetleg érinti a nyersanyagkészletet, stb.. A környezetszennyezések is kiterjednek, a háborúk is. Elvileg a segítségek is kiterjednek, ezt azonban jóval ritkábban tapasztaljuk, mint rossz kiterjedését. A globalizálódás tehát: egységülés, egyhangúság, centralizáltság, a problémák kapcsolata és terjedése, mindez a világra, a földre vonatkoztatva. Szűkebben értelmezve gazdasági világcentralizáció, amennyiben az egyre hatalmasodó, és egyre csökkenő (a kettő szükségszerűen egymásból ered) kevés multinacionális cég (nagytőke, hatalmas változata) uralja a világgazdaságot. Ez azonban már tisztán a mesterséges globalizáció kategóriája.

A három tényező mellett meg kell említeni még a határokon átívelő szétszórt, de bizonyos vonatkozásban összetartozó közösségek kialakulásának sokasodását, erősödését, is mint a globalizálódás egyik lényeges tényezőjét.

Globalizálódás alapvető felosztása.

Egyrészt azt kell látni, hogy a globalizálódás részben szükségszerű természetes folyamat. Itt választottam szét globalizálódás fogalmát a globalizáció fogalmától. Ha már van két szó, akkor globalizálódás legyen szükségszerű természetes folyamat neve, és a globalizáció legyen az erőltetett, (nem szükségszerű) folyamat neve.

Másrészt azt kell látni, hogy elvileg létezhet pozitív globalizálódás is. A globalizálódás nem önmagában rossz, hanem attól rossz, hogy rosszul kezelik. Ezért szimpatikusabb ez a jelszó: oldjuk meg a globalizálódás problémáit. A „le globalizációval” jelszót, akkor tudom elfogadni, ha globalizáció alatt egy erőltetett globalizálódást értenek. Ha azt értik alatta, hogy szüntessünk meg minden globalizálódást akkor az a két előbb említett okból hibás. Egyrészt nem lehet megszüntetni, másrészt lehet jól is csinálni.

A természetes szükségszerű globalizálódás.

Miért szükségszerű természetes folyamat a globalizálódás. Egyfelől globalizálódás az egész történelmen végighúzódó állandó folyamat, csak mostanában vetődik fel, mint probléma. Korunkba lépte át a globalizálódás azt a határt, hogy önálló problémakörként jelentkezik.

Vegyük például a problémák összekapcsolódását, kiterjedését. Pl. egy járvány, annál jobban terjed minél sűrűbb a lakosság. Pl. egy atomreaktor felrobbanása szintén világprobléma. Ez technikai fejlődésből következik, de a népsűrűséggel is összefügg. Pl., kifogy egy nyersanyag, azt az egész világ megérzi, mert kialakult a világkereskedelem, a világ minden táján használják azt a nyersanyagot. Pl. az egyik ország lezárja gázvezetéket, erre egy sereg más, vétlen ország nem kap gázt. Pl. a természeti katasztrófa következtében egy sereg  turista meghal, mert van túrizmus. Pl. egy világháborúba különböző földrészek nemzetei bekapcsolódnak. Többek között azért, mert a modern harci eszközökkel már el lehet érni egy távollevő országot is. Azért is, mert a világkereskedelem, az információáramlás, stb. miatt földrészeken átívelő szövetségek és ellenségeskedések alakulnak ki.

Globalizálódás többek között: az emberek, termékek, információk gyors mindenhová kiterjedő áramlása.  

A példákat lehetne sorolni. Nézzük a centralizálódást. Egy nagyhatalom hatósugara (politikai, világnézeti, gazdasági, kulturális) a modern fegyverek, a modern kereskedelem, a gyors információáramlás, stb. miatt az egész világra kiterjed.

A nagyhatalom pénzét az egész világon használják. A világkereskedelem miatt szabályozni kell a világ pénzügyi rendszerét. Aztán ott vannak külföldi befektetések, a világtőzsdék és még sorolhatnám, pl. a gazdasággal kapcsolatos összefonódásokat, kiterjedéseket. A nagyhatalomnak van a legnagyobb külkereskedelme a legkiterjedtebb külföldi befektetései, stb..

A világ relatíve összezsugorodik a növekvő túrizmus miatt. A világ relatíve lezsugorodik a modern gyors közlekedés, szállítás miatt. A világ relatíve összezsugorodik a relatíve korunkban fantasztikus gyorsasággal fejlődő információáramlás, ill. informatika és távközlési technika következtében.

Összegezve a természetes szükségszerű globalizálódás okai: A népesedés, a technikai (közlekedés, szállítás, informatika) fejlettség, a hatalmi vagyoni tömeg növekedése, a környezetszennyezés (természetpusztítás, környezetszennyezés). Másképpen, az emberek, áruk, fegyverek, információk gyors áramlása következtében, valamint a szervezettség, szervezet hálózatok, együttműködések következtében, a világ viszonylagosan lezsugorodott, aminek következménye a globalizálódás, azaz  a problémák összekapcsolódása, kiterjedése, a centralizálás lehetőségének növelése és az uniformizálódás lehetőségének növekedése. Van aki a globalizálódás alatt egyszerűen a világ relatív lezsugorodását érti. Ez egy leegyszerűsített szemlélet, mert ennek a relatív lezsugorodásnak azért vannak következményei is melyekről nem szabad elfeledkezni.

Ha most megnézzük a felsorolt okokat, akkor egyrészt arra jöhetünk rá, hogy a többsége ezeknek nem mai keletkezésű. A vagyoni, hatalmi tömeg is fokozatosan nő a történelem során. A technikai fejlődés szintén folyamatos, az emberek áruk, fegyverek, információk is egyre gyorsabban mozogtak a történelem során. Egyre fejlettebb lett közlekedés, a hajózás, később az információk terjedése. A szervezettség is történelmi tendencia. A népesedés is egy folyamatos történelmi tendencia. Mielőtt rátérnénk az új dolgokra a következőt is látni kell. Mindez eltekintve a kivételektől (fegyverek korszerűsítése, természetpusztítás) pozitív fejlődést hozott létre. Ezért azt mondhatjuk, hogy globalizálódás az egy szükségszerű és természetes folyamat.

Mi az, ami viszonylag új vonatkozás. A környezetszennyezés és természetpusztítás hirtelen felerősödése mindenképpen viszonylag új jelenség. Az informatika fejlődése nem új, de ebben a korban hirtelen felgyorsult. A népesedés nem új, de ebben a korban felgyorsult felerősödött. A fegyverek is ebben a korban képesek gyorsan elérni a föld bármely pontját. A közlekedés, szállítás is ebben korban gyorsult fel oly mértékben hogy gyorsan el lehet jutni bárhová. Fogalmazzunk úgy, hogy globalizálódás egy történelmi folyamat viszont több vonatkozásban, a mai korban lépett át egy bizonyos határértéket, aminek következtében egy új minőségben, erősebben, felgyorsulva jelenik meg.

Az új vonatkozás pedig a hármas probléma, amelyet most már részletesebben elemzek. A legcsekélyebb probléma az uniformizálódás lehetőségének növekedése. A másik két probléma ennél komolyabb.

A világ problémáinak összekapcsolódása kiterjedése. Jelenleg még nincs válság-láncreakció, csak válságocskák, helyi katasztrófák, háborúk, stb. vannak, de már érezzük, hogy világ problémái, összekapcsolódnak, szétterjednek. Valójában ennek akkor nő meg a jelentősége, ha kialakul egy komolyabb válság-láncreakció. A válság-láncreakcióval „az új helyzet, természetpusztítás” fejezetben elég részletesen foglalkoztam. Most csak vázlatosan annyit mondanék erről, hogy ez a háborús válság, gazdasági válság, pénzügyi válság, egészségügyi válság, erkölcsi válság összekapcsolódásából alakul ki. Az új helyzet az, hogy ehhez kapcsolódhat hozzá a természetpusztítási (környezetvédelmi) válság, ami felerősítheti a folyamatot. Sajnos az a rossz hír, hogy a felerősödő, felgyorsuló globalizálódás tovább gyorsíthat, erősíthet egy esetleges válság-láncreakciót, illetve annak kialakulását is segíti. Ugyanis a globalizálódás következtében pl. egy Amerikában kialakuló pénzügyi válság mely kiterjed az egész világra pl. összekapcsolódhat egy Ázsiában kialakuló természetpusztítási (pl. egy természeti katasztrófával) válsággal, ami szintén kiterjed, és mindkettő pl. összekapcsolódhat egy Afrikában kialakuló egészségügyi válsággal.

A lényeg az, hogy globalizálódás, a világ viszonylagos összehúzódása következtében, a válság-láncreakció könnyebben kialakulhat és felgyorsulva erősebben zajlódhat le. Ezért a válság-láncreakció megelőzése még fontosabb feladat. E feladatnak is az egyik legfontosabb tényezője a természetpusztítás, környezetszennyezés, tehát ezt kell megoldani elsősorban. A háborús válság megelőzése sem marad le fontosságban. Általában minden válságot párhuzamosan kellene megelőzni. Félő, hogy a válságok többségét csak egy fejlettebb rendszer képes megelőzni, megoldani.

A globalizálódás és a centralizált (erős hatalmi vagyoni hierarchia) irányítás. A világ szempontjából, a centralizált irányítást több vonatkozásban érthetjük. Az egy, kettő, három, pólusú világ. A gazdag országok, szegény országok kettéválása, illetve az országok (államok, rendszerek) közötti hierarchia. A világ egyénei közötti hatalmi és vagyoni hierarchia. Egy másik felosztás szerint: hatalmi globalizálódás, globalizáció, gazdasági globalizálódás, globalizáció, kulturális globalizálódás, globalizáció.

A világ tekintetében a vagyoni hierarchia oly hatalmas 50 milliárd dolláros vagyon és havi 50 dolláros jövedelem, hogy azt csak legfeljebb elképzelni lehet. A hatalmi hierarchia nem kevésbé hatalmas. Az USA elnöke és egy egyszerű iraki között pl. mekkora a hatalmi különbség? Százezres nagyságrendek jönnek ki. Azt mondtuk, hogy Magyarország összevont hatalmi, vagyoni grafikonját méretarányosan kb. 5x5 méteres papíron, lehetne ábrázolni viszonylag pontosan, a torzultsága miatt. Nos a világ összevont hatalmi vagyoni grafikonja a magyarnál 600-szor nagyobb és kb. 50-szer torzultabb, úgyhogy nem érdemes belekezdeni.

Az hogy világ politikai, hatalmi kétpólusossága megszűnt és egy pólusú lett az önmagában szerintem nem baj. (Hozzátéve, hogy egy csak egy átmeneti állapot. Már jelenleg is kirajzolódik a másik pólus, Kína.) Elméletileg mindkettőnek lehet előnye és hátránya. Az egy pólusos világ hátránya, hogy egy ellenőrizetlen „szinte azt tesz, amit akar” nagyhatalom alakul ki, aki visszaélhet hatalmával. A kétpólusos, vagy hárompólusos világgal pedig az a probléma hogy könnyebben törhet ki egy világháború. Jelenleg egy pólusos világ van, annak mutatkozó hátrányaival. Szerintem, a jelenlegi tendencia mellett a Kína lehet pár évtizeden belül a másik pólus. A lényeg mégis az, hogy milyen az a pólus, gondolok itt akár az egy pólusra akár a két, vagy három pólusra. Mert ha a meghatározó nagyhatalom, a nagyhatalmak normálisak és demokratikusak, akkor nincs baj. Ha nem ilyenek, akkor baj van.

Egyébként a világ centralizálódása sem mai probléma. Minden nagy, erős, fejlett országnak volt, van kisugárzása vagy másképpen fogalmazva vonzáskörzete. A bárka hasonlattal pedig olyan sodrása, amelybe a kisebb bárkák belekerülve a nagyobb, előrébb haladó bárka után sodródnak. Ez a kisugárzás, vonzás többféle lehet. Ha a nagy erős ország nem erőszakos, akkor csak természetes kisugárzás, vonzás jön létre, a kisebb országok szinte maguktól követik a nagyobbat. Ezt még a természetes globalizálódásnak nevezhetjük. Lehet ez a kisugárzás, vonzás már indirekt kényszer, eredménye. Ez a bárka hasonlattal már olyan mintha egy kötéllel lennének összekötve a bárkák a kisebb bárka, ide-oda mozoghat, de kénytelen nagyjából követni nagyobb bárkát. A kisugárzás, vonzás lehet erőszakos és direkt. Ez pl. hódítások, megszállások következménye. A bárka hasonlattal ez már egy merev vonórúd összekötéshez hasonlít. Ez utóbbi kettőt már nevezhetjük globalizációnak, mert mesterséges erőltetett a centralizáltság, kisugárzás, vonzás. Ez utóbbi kettő már jelzi, hogy a nagyhatalom nem demokratikus. A történelem során minden nagyhatalom vonatkozásában mindhárom kisugárzás, vonzás létrejött. Korunkban a globalizálódás miatt ez valóban világméretű, is lehet. Korunkban már nemcsak katonai megszállás létezik, hanem a megszállás sok változata, módszere lehetséges.

A tényleges demokrácia rendszer vonatkozásában csak természetes vonzás, (sodrást) fog kialakulni.  A centralizáltság is egy állandó történelmi folyamat, leszámítva azt, hogy nagyhatalmak változtak. A globalizálódás viszont azt jelenti, hogy a természetes, indirekt és erőszakos kisugárzás hatósugara, a vonzáskörzete egyre tágul. Jelenleg pedig egy erősödő globalizálódás, ráadásul egypólusosság van tehát az USA kisugárzása (USA-hoz köthető nagytőke) vonzáskörzete (természetes, indirekt, erőszakos) valóban az egész világra kiterjed. A nagyhatalmak és az erős és fejlett országok a saját rendszerüket, világnézetüket sugározzák szét. A bárka hasonlattal, mivel az útvonal maga rendszer, így a nagybárka után sodródás is, az azonos rendszert jelenti. Természetesen, ha direkt erőszakos a kapcsolat, akkor is saját rendszerüket próbálják meg érvényesíteni. Itt megint az a kérdés, hogy milyen rendszert sugároznak ki. Az USA pl. az államkapitalista rendszert sugározza ki, annak minden problémájával együtt.

Persze az USA-val együtt haladó attól alig lemaradó fejlett államkapitalista országok szerepe sem sokkal kisebb mint a vezető nagyhatalom szerepe. Azok is vonzanak, kisugároznak. Helyesebb, ha jelenleg az USA-ról és fejlett államkapitalista országokról beszélünk. Sőt leegyszerűsítve beszélhetünk az államkapitalista rendszer kisugárzásáról, vonzásáról.

Az államkapitalista rendszer problémáit ez tanulmány felsorolja. Megállapíthatjuk hogy az államkapitalizmus a viszonylag a legfejlettebb rendszer, de nem annyira fejlett, hogy jelen problémáit képes lenne megoldani. Azon kívül már nem fejlődő, hanem lemerevedő szakaszában van. A következő, a rendszerfejlődéssel foglakozó fejezetben erről szó lesz. 

Azt mondtam az előbb, hogy a nagy erős, fejlett országoknak, államoknak erős kisugárzásuk, vonzásuk van. Ezt most azzal egészíteném ki, hogy akkor van igazán erős kisugárzásuk, vonzásuk, ha fejlődő szakaszban vannak. Ha lemerevedett vagy leszálló szakaszban vannak, akkor nincs igazán erős kisugárzásuk, vonzásuk. Ebben az esetben felerősödik a taszító effektus. Minden vezetés valamilyen ellenszenvet vált ki a vezetettekből. Minél rosszabb vezetés annál erősebb az ellenszenv. Jelenleg is azt tapasztaljuk, hogy egy sereg országnak államnak (pl. iszlám államoknak, Indiának, stb.), enyhén szólva nem szimpatikus nem vonzó az államkapitalista rendszer és az ehhez tartozó világnézet. A kisugárzás, vonzás és a taszítás egyszerre van jelen. Az ellenszenv egyébként érthető, ráadásul itt van a kettéosztó politika. A fejlett államkapitalista országoknak és az USA-nak a kettéosztó politikája van. A kettéosztó politika lényege, hogy a világ legyen gazdagvilágra és szegényvilágra kettéosztva. Ezt a politikát leginkább indirekt kényszerrel érvényesítik és nem direkt kényszerrel. Azért Irak, Afganisztán, esete azt mutatja, hogy jelenleg is érvényesül az erőszakos politika. A fejlett világ a viszonylag hibás lemerevedő, hatalmas hierarchiát megengedő társadalmi gazdasági rendszere, világnézete, kettéosztó politikája, egyre kevésbé szimpatikus, egyre inkább a taszító effektus erősödik. A D/2 ábrán vázoltam bárkákkal ezt a vonzás, taszítás állapotot.

A lényeg a következő, ha egy fejlettebb demokratikusabb rendszer lenne, akkor az egy fejlettebb demokratikusabb rendszert, illetve egy fejlettebb demokratikusabb világnézetet sugározna ki, amelyik szimpatikusabb lenne jelenlegi elmaradottabb országoknak és ezt a rendszert valószínűleg sokan önként követnék. Ez a fejlettebb demokratikusabb rendszer ráadásul nem megosztó politikát folytatna, hanem többek között létrehozna egy közepes világszövetséget (viszonylag erős demokratikus világszövetséget, világszabályozást). Ráadásul ez a fejlettebb demokratikus rendszer felismerné és megoldaná a természetpusztítás problémáját is. Ráadásul ez demokratikusabb rendszer általában egy enyhébb és igazságosabb hierarchiát alakítana ki ezzel nem a kettéosztó politikát követné. A kettéosztó politika ugyanis az aránytalan hatalmi és vagyoni különbségek egyik, az országokra ható vonatkozása. Minden abba az irányba mutat, hogy a globalizálódás, globalizáció problémáinak a megoldása nem igényelnek különleges feladatokat, nem kell feltalálni egy csodaszert. A megoldás lényege egy fejlettebb demokratikusabb rendszer kialakítása.

A túlnépesedés problémája.

Kétségtelen hogy a túlnépesedés megoldása nélkül nem lehet a problémákat megoldani.

A népesedés egy ősi, szükséglet a fajfenntartás, utódgondozás szükségletéből ered. A jelenlegi problémák. A szegényvilágban túl sok a gyerek (magas a szaporulat, túlzottan nő a népesség). Ugyanakkor alacsony az átlagéletkor, rossz az egészségügyi helyzet. Az alacsony átlagéletkor ellenére is nő a népesség. Összességében azonban a szegényvilágban is átlagosan valamennyire, csekélyen nő az átlagéletkor és ez is hozzájárul a népességnövekedéshez.

A gazdagvilágban alacsony a gyerekszám, (alacsony szaporulat, csökken a népesség). Ugyanakkor nő az átlagéletkor, viszonylag jó az egészségügyi helyzet. Ennek ellenére is csökken a népesség (lakosságszám).

Először is el kell dönteni, hogy mit akarunk, mi lenne az optimális. Nem lehet egyfelől az életszínvonal, a fejlődés egyik lényeges tényezője az egészség, a magas életkor, és közben siránkozni, hogy elöregedik a társadalom. Azon sem lehet siránkozni, ha magas életkorból eredően nő a népesség. Az egészség az átlagéletkor egy kiemelt cél, emellett kellene az optimális népesedés problémáját megoldani.

Az optimális népesedés az lenne, ha világ népessége most már csak igen enyhén növekedne, mondjuk évi 0,2%-kal, ami száz év alatt 10% százalékos emelkedést jelent, azaz 600 millió embert. Ha ehhez hozzávesszük az átlagéletkor mondjuk 20%-os növekedését, akkor az relatíve további  1,2 milliárddal növelné a népességet.  Ez azt jelenti, hogy 100 év múlva közel 8 milliárd lenne a világ népessége és ez untig elég. Továbbá az lenne az optimális, hogy mostantól minden országban ez az évi 0,2%-os emelkedés lenne, függetlenül attól, hogy az szegény, vagy gazdag. Ez kb. azt jelenti hogy a halálozás közel megegyezne a szaporulattal, ami szülőpáronként mondjuk, átlagosan 2 gyereket jelentene hozzátéve, hogy ez akkor igaz, ha gyermektelen emberek száma sem csökken. Jelenleg azonban a szegényvilágban ennél kevesebb gyereknek mondjuk egy gyereknek kellene születni szülőpáronként, amennyiben feltételezzük hogy ebben a világban gyorsan nő az átlagéletkor. Tulajdonképpen meg kellene fordítni a trendet, de mivel ez lehetetlen, a minimális cél az lenne, hogy a szegényvilágban a születések száma jelentősen csökkenjen és az életszínvonal, az átlagéletkor növekedjen. A gazdagvilágban pedig a születések száma mérsékelten növekedjen és az életszínvonal és az átlagéletkor mérsékelten, növekedjen. Ez a mérsékelt növekedés látszólag ellentmond, annak hogy most már elég stagnálásból, lemerevedésből. Itt megint arról van szó, hogy hullámlépcsős fejlődés alakul ki vagy egyenletes fejlődés, amely a hullámlépcső felfelé ívelő szakaszához képest mérsékelt fejlődés. Tehát nincs ellenmondás. Kilépve nemzeti közegből, be kell látni, hogy a világ vonatkozásában is, az egyenletes (viszonylag mérsékelt, de viszonylag dinamikus) fejlődés és az arányosabb, igazságosabb különbség lenne a jó megoldás, nemcsak szegényebb országok számára, de a gazdagabb országok számára is.

Annak hogy szegényvilágban nő a népesség, a gazdag világba pedig csökken, több oka van. Úgy tűnik, hogy van egy biológiai mechanizmus, aminek az a lényege, hogy egy nép a rossz időszakban, nagyobb halálozáskor (már a veszély esetén is) a fajfenntartás érdekében gyorsabban szaporodik. Ennek ellentéte a túlszaporodás elkerülése miatt, jobb időszakban, lassabban szaporodik. Abban hogy a fejlett államokban lecsökkent a népesedés ennek a biológiai mechanizmusnak is szerepe van, a biológiai mechanizmus most érezte meg, hogy túlnépesedés jöhet létre. A biológiai mechanizmus tehát nem pontos néha a veszélytől vezérelve előrefut, néha pedig fáziskésésben van, főleg ha gyors változások vannak.

A biológiai mechanizmus az embernél leginkább társadalompszichológiai köntösben jelenik meg. A másik ok az tisztán társadalompszichológiai vonatkozású. 

A gazdagvilágban kb. a következő okok vannak. A siker a vagyon a karrier fontosabb, mint a gyerek. Tudja, vagy tudat alatt érzékeli, hogy a viszonylag kis szaporulat is elég a fajfenntartáshoz. Tudja, vagy tudat alatt érzékeli, hogy a világ jövője, így gyermeke jövője bizonytalan ezért nem vállal gyermeket.

A szegényvilágban, a szegényebbek okai. Itt meg kell jegyezni, hogy gazdagvilágon belül is vannak szegényebbek.

A siker, vagyon, karrier, nincs (alig van) tehát ennek elérése nem cél, sőt számára az, az egyetlen siker, ha sok gyereke van, ha azokat fel tudja nevelni. Tudja, vagy tudat alatt érzékeli, hogy a szaporulatnak nőni kell a fajfenntartás érdekében. Tudja, vagy tudat alatt érzékeli hogy világ jövője bizonytalan, ezért vállal több gyermeket.

Az első két eltérés nyilvánvaló, nem szorul magyarázatra. Az utolsó gondolat eltérése némi magyarázatra szorul. A gazdagok a világ bizonytalan jövője miatt nem vállalnak gyereket, a szegények pedig emiatt vállalnak. Itt gazdagok és a szegények esetében is visszakapcsolódhatunk az előző két gondolathoz. A szegényebb ember ugye szinte természetesnek veszi, hogy gyermeke jövője bizonytalan, hiszen jelenleg is az. Jelenleg is szenvedhet, meghallhat a gyermeke. Ő maga és szülei is szenvedtek, egzisztenciálisan, egészségileg bizonytalan világban éltek.  Ezért őt a világ bizonytalan jövője, ill. a gyermeke bizonytalan jövője nem annyira riasztja vissza. Sőt, inkább úgy érzi, gondolja, hogy a bizonytalan jövőt csak egy nagyobb számú családdal, nagyobb számú, népességgel lehet túlélni. A gazdagok esetében, az hogy a gyermekem sorsa lehet, hogy rosszabb lesz, mint az enyém, már erősen gátlón hat.

Minél gazdagabb, vagy szegényebb valaki annál inkább kijönnek az előbb említett különbségek.

A lényeg viszont egyszerűen a következő: biztonságosabbá kell tenni a világot, a jövőt és akkor nem lesz (csökken) kétféle reakció. Másfelől arányosabbá kell tenni a hatalmi, vagyoni hierarchiát és akkor csökken a kifejezetten gazdagok, és kifejezetten szegények száma, csökken a kétféle reakció, leginkább egy közepes reakció lesz, ami egy optimális gyermekvállaláshoz (2 gyermek) vezet.

A születésszabályozás egyéb megoldásai.

Az orvosi születésszabályozást én sem tartom igazán jó megoldásnak. A túl kevés gyereket a genetikai megoldásokkal, lombikbébi programmal nem lehet megoldani. A túlnépesedést sem lehet abortuszokkal és egyéb sterilizálással megoldani. Ugyanis mindkét esetben a szülők elhatározása a lényeges. Az óvszer használata ellen nincs kifogásom. A komolyabb orvosi beavatkozások ellen nekem nem elsősorban erkölcsi problémáim vannak. Szerintem az orvostudomány még nem olyan fejlett hogy távolabbi következményeit is ismerje a beavatkozásoknak, gondolok itt elsősorban a genetikus beavatkozásokra. A gének alakulása nem stabil dolog egy állandóan változó rendkívül bonyolult folyamat, amelynek mechanizmusait a jelenlegi tudomány még csak részben ismeri. A genetikus folyamatok szétterjednek az emberiségre, nem egy adott család problémája ez. Addig nem szabad ilyen megoldásokat alkalmazni, amíg a folyamatokat teljesen, szinte teljesen nem ismerik. Bízni kell a rendkívül bonyolult és jól felépített természetben. Az nem vezet jóra, ha azzal a felkiáltással eltorzítjuk a természetet: nem baj majd visszatorzítjuk. Minden természettorzítástól most már óvakodni kell, mert már így is sok van belőlük.

Az oktatás, tájékoztatás ennél már jobb megoldás. Egyfelől lehet ez erkölcsi, politikai tájékoztatás, a gazdag országokban a gyermekvállalásra irányulhat. A szegény országokban pedig a gyermekvállalás csökkentére irányulhat. És lehet egy orvosi tájékoztatás, mint pl. az egyszerűbb, ártalmatlanabb fogamzásgátló módszerek megtanítása.

Itt azonban megint az merül fel, hogy mennyire hatásosak ezek, ha az elején felsorolt pszichés, ill. ösztönös késztetés más irányban befolyásolja az embereket.

A következő módszer a támogatás és a törvényi megoldások. Ezek is hozhatnak részleges eredményt, mindkét irányba. Kínában pl. egész, jól megoldották az egygyermekes programot. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy Kínában nő az életszínvonal, csökken a szegénység és valószínű ennek legalább akkora szerepe, van kevesebb gyermekáldásban, mint a törvényi szabályozásnak.

Összegezésül azt lehet elmondani, hogy a túlnépesedés problémáját elsősorban az arányosabb hatalmi és főleg vagyoni hierarchiával, a kettéosztó politika megszüntetésével, egy biztonságosabb világ kialakításával lehet megszüntetni (kb. 75%) és ezeket egészítheti ki az oktatás, tájékoztatás (kb. 12%), a támogatás, törvényi megoldások (10%) és legkisebb részben nagyon óvatosan az orvosi módszerek (3%). Mindenesetre a túlnépesedés problémájával a jelenleginél többet kell foglalkozni.

A globalizáció egyéb problémái. Az erőltetett, mesterséges gazdasági globlizáció egyik oka multinacionális cégek, növekedése. (Én ezt azonosítom nagytőkével, ill. a nagytőke egy összefoglaló fogalom, amelybe beletartoznak a multinacionális vállalatok, cégek is.) Egyre kevesebb és egyre nagyobb cégek, ill. egyre kevesebb ember kezébe kerül a gazdaság működtetése. Ugyanezt okozza a túlzott hatalmi és főleg vagyoni hierarchia. Ezzel, problémával is foglalkoztam korábban: pl. a nagytőke befolyása, terjedése. A nagytőke korlátozásának leghatékonyabb módszere a kis és középvállalkozók támogatása.

A kulturális globalizálódás döntő többségben nem erőltetett, hanem önkéntes. Az eddigi problémák az államkapitalizmus jellegéből fakadtak, e téren az államkapitalizmust dicséret illeti, amennyiben nem erőszakoskodik. Nem az államkapitalizmus jellegéből adódik a kulturális uniformizálódás. Ráadásul az uniform mintája az amerikai kultúra, amely szerény véleményem szerint nem éppen, mintaszerű kultúra.  Sajnos a kulturális uniformizálódás döntően a népek, nemzetek hibája, nem tisztelik, nem védik kellőképpen saját kultúrájukat.

Ugyanakkor itt is felvetődik a kérdés, hogy a természetes globalizálódás szükségszerű következménye a felbomlott kevert kultúrájú társadalmak kialakulása? A válasz megint ez: szükségszerűen létre kell jönni a felbomlott kevert kultúrájú, és az ötvözött kultúrájú közösségeknek, de nemcsak ezeknek.  Emellett megmaradhatnak a viszonylag egységes hagyományos kultúrájú (népi, nemzeti, vallási) közösségek. A szükségszerű tendencia tehát csak kialakulásra vonatkozik és nem az egyre erősebb terjedésre.

E fejezet összefoglalása. A túlzott globalizálódást elsősorban egy demokratikus rendszerváltozással lehet megoldani. A tényleges demokrácia magával hozza az arányosabb és igazságosabb hierarchiát, a kettéosztó politika megszűnését, egy közepes világszövetséget, egy biztonságosabb világot. Ha a vezető nagyhatalmak a tényleges demokráciát sugározzák ki magukból, akkor nagyrészt megszűnhet a túlzott globalizálódás, amely egyben kényszerű, mesterséges globalizáció. És nagyrészt megoldódhat a túlnépesedés. Továbbá egy szimpatikusabb rendszer és világnézet a jelenlegi szegény országok számára is követhető példa lenne.  A természetes globalizálódás azonban megmarad annak előnyeivel és hátrányaival. A természetpusztítás problémáját pedig ezekkel párhuzamosan de mindenekelőtt meg kell oldani.

Végül azt mondanám, hogy a „le globalizácóval” jelszóval egyetértek amennyiben az ez alatt az erőltetett, globalizációt értik, a jelenlegi nagyhatalmi politikát, a kettéosztó politikát értik, a gazdasági globalizációt (multinacionális cégek, vagyonkoncentráció, gazdaságcentralizáció, stb.) értik. Ugyanakkor nem értek egyet, és nem is lehetséges, ha e jelszó alatt a jelenlegi múltbeli közösségi állapotok, visszahozását, megmaradást értik, ha ez alatt az államkapitalizmus megmaradását, további kisugárzását értik. Továbbá, ha ez alatt a jelenlegi laza ellenségeskedő világszövetség fennmaradást értik. És azzal sem értek egyet, ha ez alatt minden mindenfajta világszövetség elvetését értik (a világ csak nemzeti alapon szerveződjön). Igaz azzal sem értek egyet, hogy a laza szövetség helyett egy helyenként, csoportonként erős szövetség jöjjön létre. A közepes világszövetség mind a laza mind a helyenként erős szövetségnél jobb és mindkettő ellen hat.

A következő egység emlékeztető tartalma:

Néhány fontos, nem kifejezetten nemzetközi probléma befejezése, kiegészítése.

A népi (néprétegű, lakossági) elégedetlenség, népi zavargások, népfelkelések, forradalmak. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák. Elméleti rendszertényező.

A kommunizmus és a kommunista jellegű kisközösségek. Elméleti rendszertényező.

Az ABC/1 ábra elemzése. Elméleti rendszertényező.                                       

Kimaradt és összefoglaló gondolatok a demokráciáról. A demokratikus e. ábrák, és más ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                        

Hozzunk létre egy korszerű népszavazási, közvélemény-kutatási rendszert. Hozzuk létre a VAKITFED Demokratikus Néptársaságot. Elméleti rendszertényező.   

A népi (néprétegű, lakossági) elégedetlenség, népi ellenállások, zavargások, népfelkelések, forradalmak. Az ABC/2 ábra, és más ABC és egyéb ábrák. Elméleti rendszertényező.

Sok helyre szóló ismétlés.

A politikai, gazdasági vezetés (beleértve nagytőkét) vezetés minden hibájának, rossz koncepciójának, a következménye, végül is a becsületes dolgozó réteg azok családja (akik jellemzően az alacsony és átlagos jövedelműek) szélesen értelmezett életszínvonal-csökkenése. Mivel végső soron csak két réteg van a becsületes dolgozó réteg, és az érdemtelenül hasznosuló, és mivel az utóbbi a neve szerint sem lehet porul járó, így marad a becsületes dolgozó réteg, mint károsuló.

Mégis hibás az a következtetés, hogy akkor nem érdemes becsületesen dolgozni, mert ha kialakul egy tisztességtelenségi verseny, akkor is a viszonylag becsületesek lesznek a nagyobb károsulók, csak akkor mindenki fokozottan károsul. Pl. az érdemtelenül hasznosulók egy fokkal, károsulnak, a viszonylag becsületesek (akik a természetüknél és hitüknél fogva nem tudják teljesen levetkőzni az önzetlenségüket, becsületességüket) három fokkal károsodnak.  Érdemes becsületesen dolgozni, de csak úgy érdemes igazán, ha közben a becsületes dolgozó egy jobb, igazságosabb rendszerért is küzd, tesz.

A becsületes munka, a becsületes tevékenység természetesen lehet szellemi munka is, de nem lehet a rossz rendszert direkt szolgáló munka. Természetesen, a magas jövedelmű, jól élő is lehet becsületes dolgozó (de ő is kevesebbet kap, mint amennyit ad) csak ez a múlt és jelen társadalmában nem jellemző. 

Tehát a normális, értelmes átlag ember (aki becsületes is) a saját valamint gyerekei, unokái érdekében és nemzet érdekében benyeli az érdemtelen károsulást, de közben fennmarad a reménye, mert tesz azért, hogy ez az érdemtelen károsulása csökken, ez az, amit ésszerűen tehet.

A jobb, igazságosabb rendszeren gondolkodni, mert ez a tevés első lépcsője, (ha nincs jó elképzelés, akkor a tevés is hibás), tehát a normális, becsületes embernek ésszerűségből, saját maga és családja érdekében is szükséges.

Kétségtelenül dilemma, hogy van e olyan pont, és hol van az pont, amikor a becsületes ember ésszerűen azt mondja: ez már annyira igazságtalan rossz helyzet hogy többet nem dolgozom becsületesen, csak a jobb, igazságosabb rendszerért küzdök. 

Az eltorzult történelmi forradalmak (eltorzult gyorsított rendszerváltások) jellemző menete.

Az igazi, teljes forradalmak lényegileg gyorsított rendszerváltások lennének, azonban a történelem során jellemzően, döntően eltorzult forradalmak jöttek létre.

A rendszert itt egy olyan omladozó épülethez hasonlítom, amit újjá kell építeni, és egyben át kell építeni. A rendszerváltás nem egyszerű felújítás, hanem átépítés.

Tehát a kezdet ebben a folyamatban, az hogy a régi rendszer, mintegy magától is lerombolódik, tönkremegy, düledezik. Az emberek jelentős része, a forradalmi vezetés, a forradalmi ifjúság felismeri az újjáépítés egyben átépítés szükségességét. A régi vezetés, mint a régi rendszer része viszont ragaszkodik a régi rendszerhez, legfeljebb felújításban gondolkodik.

Az omladozó rendszert az átépítés miatt egyébként szükségszerűen tovább kell rombolni csak ennek mértéke nem mindegy. 

Az optimális forradalomnak két fontos feltétele lenne. Az átépítő viszonylag pontosan tudja milyenre, akarja átépíteni a rendszert. A másik, hogy az átépítő lehetőleg csak annyit rombol, ami az átépítéshez szükséges.

Ha mindez gyorsított ütemben, de mégis fokozatosan tervezetten történik, akkor beszélhetünk optimális forradalomról. Tehát nem elég: vágjunk bele romboljunk, építsünk, majd kialakul valami – felfogás. Általában viszont ez a felfogás uralja a forradalmakat. És általában a folyamat elmegy a túlzott rombolás ill. nem megfelelő rombolás irányába. Egyes részeket a kelleténél jobban lerombolnak, más részeket a kelleténél kevésbé rombolnak le, összességében azonban a lerombolás „eszménye” alakul ki. „A múltat végképp eltöröljük” felfogás nemcsak a kommunistákra jellemző, szinte minden forradalmi vezetésre, ifjúságra jellemző.  Miért lesz úrrá jellemzően a forradalmi vezetésen, a forradalmi ifjúságon a régi rendszer gyűlölete, ennek is megvan maga magyarázata. Azért itt jelentős tényező a forradalmi vezetés, ifjúság karriervágya, hatalomvágya, amely az önámítással áttranszformálódik gyűlöletté, a régi rendszerrel szembeni gyűlöletté.  Ezzel az a baj, hogy most már nemcsak az önző érdekek, de az indulatok (túlzott érzelmek) irányítják a politikát. Pontosabban az a baj, amit elmondtam, a kelleténél nagyobb rombolást végeznek, ártatlan embereket is meghurcolnak, illetve az egész folyamat kaotikussá válik. Tehát nincs tudatos tervezett átépítés. És a népérdek is elfelejtődik, sőt az oktalan rombolás közvetve, vagy közvetlenül a népet sújtja leginkább.   Közben jellemzően kialakul a forradalmi vezetés, ifjúság belső hatalmi harca is. Közben a régi vezetés egy része is, jellemzően a köpönyegforgató, elvtelen része, is betaktikázza magát a „forradalomba”. Így torzulnak el a „forradalmak, a gyorsított rendszerváltások”, melyeket ezután már kétségesen nevezhetünk forradalomnak. Tulajdonképpen azzal, hogy leverik a forradalmat, fel is magasztalják azt.  Mert akkor megmarad a „minden csodálatos lett volna” ideája. De ez az egész azokról a „forradalmakról, gyorsított rendszerváltásokról” szól, amelyeket nem vertek le, amelyek valójában megmutatják a jellemző menetet. Ezzel együtt én sem vagyok forradalom-ellenes, csak nem ártana már ez ügyben is tisztán látni. 

Bevezető elmélkedések.

Először arra gondoltam, hogy kategorizálom a népi ellenállásokat, de aztán rájöttem, hogy oly sokféle, fajta van, hogy nem érdemes mindet felsorolni. Ettől függetlenül, az elemzőnek és magának az ellenállónak is illik tudnia milyen fajta ellenállásban, vesz részt. Népi ellenállás az, amikor a nép többsége a vezetés, ill. vezetést kiszolgáló állam, és a fegyveres erők ellen fordul, nyilván azért, mert törvényes módón nem képes azt eltávolítani. Legalábbis akkor nem, amikor az ellenszenv már ezt esedékessé tenné.  Tehát egy fejlett demokratikus rendszerben a népi ellenállás értelemszerűen megszűnik. A jelenlegi Magyarország még nem ilyen rendszer. A népi ellenállás lehet békés, sőt lehet rejtetten békés, és nyílt, de békés. És lehet alapvetően békés, de erőszakos zavargásokkal tarkított. És persze lehet már jellemzően erőszakos, harcos, ekkor beszélhetünk népfelkelésről, forradalomról. Az sem mindegy, hogy lakosság mekkora része vesz abban részt, annak mennyi az aktív és a passzív, az ellenállással szimpatizálók hányada.  Persze itt sok átmenet van. Ez jelöli ki, hogy milyen erős az ellenállás. Tehát az elemi cél, szembefordulás a regnáló hatalommal, annak leváltása, a régi rend valamilyen fokú eltörlése, megváltoztatása. De miért is?

Azért mert a vezetés külföldi elnyomókból áll, és azoknak hazai kiszolgálóiból áll. A cél tehát a külföldi elnyomás megszüntetése. Ez egy viszonylag egyértelmű cél, az ilyen ellenállások viszonylag tiszták, (nem annyira zavarosak). A másik elemi cél (de ez már zavarosan jelenik meg) a hazai diktatúra, a hazai rendszerváltozat, ill. hazai rendszer, és egyben nemzetközi rendszer elleni tiltakozás, annak megváltoztatása. Persze a kettő a külföldi elnyomás és hazai rendszer gyakran ötvöződik, így az ellenállás is ötvöződik, sokféle variációja lehet.  Ha már megjelenik az a második elemi cél, akkor már erősen zavarossá, szinte céltalanná válik az ellenállás. Hiszen már maga az elemi cél (a régi vezetésnek, és a rendszerváltozatnak, és az egész rendszernek meg kell változnia)   is rejtetten homályosan jelenik meg, „a miért, a hová, mi is legyen pontosan” kérdésekre pedig nincs válasz. Ugyanis a történelem során még egyik nép sem jutott el addig a társadalomtudományos szintig, hogy pontosan tudja mi a rendszerváltozat, mi a rendszer, mi demokrácia, stb.. Csak addig jutottak, jutnak el az emberek: ez jelenlegi helyzet nem jó, ezzel valami baj van.  A tisztán függetlenségi ellenállás ehhez képest egyszerű: a rendszer nagyjából maradhat, de a külföldi vezetés, annak kiszolgálói tűnjenek el.  Ismétlem, szinte nincs tisztán függetlenségi ellenállás. De azért van elsősorban, jellemzően függetlenségi ellenállás (csak másodsorban jelenik meg a rendszerváltás, akkor is rejtetten zavarosan). Szerintem a magyar ellenállások forradalmak (1948, 1956) ilyenek, jellemzően függetlenségi ellenállások voltak. És van elsősorban vezetésváltó, (rendszerváltozat-váltó, rendszerváltó) ellenállás, forradalom, stb. Ebben is zavarosan jelenik meg a rendszerváltás célja, de nem másodlagosan. Itt ugyanis nincs, vagy csak jelentéktelen a függetlenségi vonatkozás. Ilyen pl. nagy francia forradalom, vagy pl. az orosz októberi forradalom.

Még úgy is kategorizálhatunk, hogy van alulról szervezett, felülről szervezett és innen is, onnan is szervezett ellenállás.

De mindjárt kategorizáljuk a 2007-es magyar ellenállást. Ez népi ellenállás volt, mert a nép többsége többnyire, mint a passzív szimpatizáns részt vett benne. Ez egy alulról is, felülről is szervezett ellenállás volt. Ez egy nyílt, de békés ill., békés, de erőszakos zavargásokkal tarkított ellenállás volt. Mivel itt gyenge volt a függetlenségi aspektus ez egy vezetésváltó, rendszer-változatváltó ellenállás volt. Pontosabban ez egy vezetésváltó, esetleg rendszerváltozat-váltó ellenállás volt. Többek között azért nem volt rendszerváltó, mert a történelmi helyzet a rendszerváltást nem predesztinálta. Jó kérdés: egyáltalán egy kis nép képes e rendszerváltó ellenállást, forradalmat csinálni? A rendszerváltó forradalmak nem a világos cél (pontosan tudjuk milyen rendszert, akarunk, hogyan akarjuk) miatt lesznek rendszerváltók. Egyrészt nagyjából azért van egy cél, új, alapvetően más rendszert akarunk. Másrészt a régi rendszer (az egész nemzetközi rendszer) omladozik válsághelyzetben, van. 2007-ben Magyarországon az említettek közül egyik sem volt jelen. Viszont a vezetésváltás, sőt a rendszerváltozat-váltás, mint kimondott cél, és mint történelmi feltétel is jelen volt.

Az ellenállásoknak, forradalmaknak, stb. van egy konkrét (zavaros elemi cél, és vannak megfogalmazott követelések) célja (céljai), és ezek megvalósulása a konkrét haszon, jelentősség. Ez a konkrét sikeresség tényezője. 

Az ellenállásoknak, forradalmaknak, stb. van egy általános haszna, jelentőssége ez pedig a következő: velem, a néppel, nem lehet bármit megtenni. Én a nép, viszonylag egységesen és határozottan, (ha kell harcosan) tiltakozom, ellenállok. Lehet, hogy felettem a nép felett uralkodnak, (engem leigáznak), de ez az uralkodás nem könnyű, ezt én képes vagyok megzavarni, megváltoztatni, egyes uralkodókat megbüntetni. Az ellenállások, forradalmak sorozatával (mert én kitartó vagyok) képes vagyok az uralkodást, az elnyomást hosszabb távon megszüntetni. Az uralkodóknak résen kell lenni, félniük kell. És el kell gondolkodniuk, egyáltalán van értelme így uralkodni.

Az ellenállások, forradalmak, stb. konkrét célja, haszna, jelentőssége általában elbukik, ritkábban megvalósul. Azonban az általános haszna, jelentőssége mindig érvényesül. A történelmi tendencia azt mutatja, hogy az általános haszon nemcsak fikció, nemcsak kívánság, nemcsak szózat, hanem gyakorlati tényező. A társadalmi fejlődés nem jöhetett volna létre ellenállások forradalmak, stb. nélkül. Ez a fejlődés egyik (nem egyedüli) jelentős tényezője.  

A konkrét sikeresség, és az általános haszon mellett azonban van az ellenállásoknak, forradalmaknak, stb. egy olyan tényezője, amely leginkább meghatározza az ellenállás értelmességét, jóságát. Ez pedig az, hogy nép pontosan tudja hogy mit akar, amit akar, az biztosan jó, és azt hogyan akarja elérni. Nevezzük ezt a tudatos (tudományos), tervezett változtatás tényezőjének.

Ez a harmadik tényező is több fokozatú. Minél tudatosabb, tervezettebb a változtatás annál sikeresebb lesz a ellenállás, forradalom, stb. Illetve minél tudatosabb tervezettebb a változtatás, annál inkább szolgálja fejlődést.

Az ellenállások, (forradalmak, stb.) értelmességét, jóságát egy százas skálán helyezem el, és azt mondom: az általános haszon eleve 40%-os jóságúvá tesz szinte minden népi ellenállást, (forradalmat, stb.). Viszont további 0-40% között van az ellenállás (forradalom, stb.) jósága aszerint, hogy az mennyire, tudatos, tervezett. És maradék 20%-ot a konkrét sikeresség foka határozza meg. (A konkrét sikeresség szoros összefüggésben van a tudatossággal, tervezettséggel.)

Ez azt jelenti, hogy egy olyan ellenállás (forradalom, stb.), amely egyáltalán nem tudatos, tervezett, és valószínűleg nem is sikeres, az csak 40%-osan jó, értelmes, vagyis inkább értelmetlen. Legalább 20%-osan közepesen tudatosnak, tervezettnek kell lenni az ellenállásnak (forradalomnak, stb.), ahhoz hogy az értelmes, jó legyen. Ez valószínűleg magával von egy legalább 5%-os konkrét sikerességet. Ekkor az összesített jóság, értelmesség 65%-os lesz, ami már jó, igaz nem kiváló. Kiváló és teljesen értelmes az ellenállás (forradalom, stb.), ha az összesített százalék mondjuk 85% feletti (van egy erős 30%-os tudatosság tervezettség, és van egy nagyobb arányú konkrét sikeresség 15%).

A sikeresség arányos azzal, hogy nép mekkora hányada áll az ellenállás, (forradalom, stb.) mögött, ezt tehát külön nem kell számítani. Viszont néhány százalékot levon az ellenállás értékéből (hasznosságából, értelmességéből), hogy az mennyire erőszakos, véres. Ha indokolatlanul, és kifejezetten erősszakos véres, akkor talán 20%-kal is csökkenhet a jósága, értelme. Tehát az erőszak indokoltságát is értékelni kell. Továbbá pár százalékkal (5-10%-kal) csökkenti az értékét, a megjelenő bűnözés aránya, azon bűnözésé, amely nem támogatja, hanem kihasználja az ellenállást, forradalmat, stb. A legjelentősebb tényező azonban a tudatosság, tervezetség.

Sajnos ki kell jelenteni: a tudattalan, tervezetlen (teljesen átgondolatlan, zavaros, spontán) és sikertelen ellenállás (forradalom, stb.) akkor is értelmetlen, ha érvényesül az általános haszna, értelme. A tudatosság tervezettség azt jelenti, hogy fejlődést szolgálja, és azt jól, tervezetten megvalósíthatóan szolgálja.

Alapvetően jó a cél, csak az eleve, biztosan bukásra van ítélve, vagy más okból, nyilvánvalóan látható károkat okoz a nemzetnek – ez pl. gyengén tervezett ellenállás, forradalom, stb.

Pl. a Dózsa György féle felkelés, lázadás összesített értékelése inkább negatív, legalábbis szerintem. Mert ugyan megvolt az általános haszna (urak nem tehettek azt amit akartok), de egyébként nagymértékben tervezetlen, céltalan, átgondolatlan volt, és ebből adódóan  végsős soron a nemzeti függetlenség (bekövetkezett a török hódítás) rovására ment.  

Az erőszakos ellenállások, harcok.

Más rendszertényezőkben elmondom, hogy a válság időszak több részre osztható, megnő az elégedetlenség, minden szinten megszaporodnak a konfliktusok, szabályozatlan harcok. Minél mélyebb a válság, annál inkább erősödik ez a folyamat. A konfliktusok, szabályozatlan harcoknak néhány szintje. Egyének közötti konfliktusok. A bűnözés erősödése. Az állam és nép közötti konfliktusok, harcok. Az országok, nemzetek közötti konfliktusok harcok.

E fejezetben nem sorolom a rendezett, békés konfliktusokat, pl. a rendezett vitákat, a konfliktusok közé. A konfliktusok alatt, itt a lezáratlan, gyűlölködő, néha tettlegességbe fajuló vitákat értem.

A konfliktusok, szabályozatlan harcok, az együttműködés és a szabályozott versenyek mellett, helyett jönnek létre.  Bizonyos értelemben tehát mindenképpen negatív jelenségek. Ugyanakkor teljesen békés, konfliktusoktól mentes világ valószínűleg soha nem jön létre, itt tehát a kelleténél, lehetségesnél nagyobb arányú, konfliktusokról, szabályozatlan harcról beszélek. A lehetségesnél nagyobb arányú konfliktusok, szabályozatlan harcok elmosódó határát éppen ez adja meg: voltak már békésebb időszakok, amikor jóval kevesebb konfliktus, szabályozatlan harc volt. Ezekhez a viszonylag békésebb időszakokhoz, lehet viszonyítani a harcos időszakokat.  Ha a társadalomtudomány magasabb szinten állna, akkor ennél objektívabb mérést is ismerne, pl. megközelítőleg ki tudná számolni az egy évi, egy főre eső konfliktus, szabályozatlan harc átlagát.

Itt és most elsősorban az állam és a nép közötti konfliktusok és harcokról lesz szó. A függetlenségi mozgalmakat én nem sorolom ebbe a kategóriába, bár azok is a hatalom, a regnáló állam és a nép között jön létre, de mégis inkább a nemzetek, népek közötti konfliktusok kategóriájába tartozik. A függetlenségi mozgalmakat megelőzi valamilyen nyílt, vagy burkoltabb hódítás. Az egyének közötti konfliktusok harcok, negatív jelenségek. A bűnözés erősödése, a közbiztonság romlása szintén negatív jelenség. Ugyanakkor mindkettőnek van jelzés értéke, és tömeges aspektusa. A hódító háborúk szintén negatív jelenségek, ennek reakciója a függetlenségi mozgalmak, pedig egy kényszerű reakció.

A nép és az állam közötti konfliktusok, harcok lehetnek negatív irányúak, és pozitív irányúak, de általában összességében, és történelmi távlatokban a fejlődést szolgálták, szolgálják.

Van egy jellemzője a tömeges megmozdulásoknak, mégpedig az hogy résztvevők jelentős része önkéntes. Nem nevezem tömeges, népi  akciónak, ha egy pár tíz, esetleg száz beszervezett, valamilyen módón fizetett ember csinálja a fesztivált. Azt sem nevezem tömeges, népi megmozdulásnak, ha a megmozdulást éppen az állam, vagy a vezető politikai erő szervezi. Ezért pl. a náci akciókat, zsidó pogromokat nem sorolom ebbe a kategóriába.   Sőt az is kétséges, ha megmozdulást egy ellenzéki, de mégis legitim politikai erő szervezi. Ezek a megmozdulások, az állam a vezetés akciói. Amennyiben ez fejezet az állam és a nép viszonyáról szól, úgy ezek is ide tartoznak, de pont az ellenkező oldalt képviselik. Az állam akciója a néppel szemben, és nem a nép akciója az állammal szemben. Itt most elsősorban azokat a népi megmozdulásokat taglalom, amelyek közvetlen, vagy közvetett célja általában az állam, a legitim hatalom. Az önkéntesség azonban nem olyan egyértelmű, de valamilyen szinten jelen kell, hogy legyen, amennyiben népi megmozdulásról beszélünk.

A részvétel, a végrehajtás mindig népi, a kezdeményezés, a szervezés azonban már több csoportra osztható.

Egy illegális belső politikai erő szervezi a népi megmozdulást. Szinte spontán, különösebb szervezés nélkül alakul ki a népi megmozdulás.  Ezek között is vannak átmenetek, de ezek egyértelműen népi megmozdulások. Ha egy külföldi erő, netán egy titkosszolgálat szervezi a népi megmozdulást, akkor az megint csak határeset. Ilyen a világtörténelemben jóval több volt, van, mint azt gondolnánk. Ha pedig maga a legfelső hatalom, vagy pedig hatalom egy része szervezi, erről már szó volt, akkor az egy másik kategória. Ha pedig nem tömeges a megmozdulás ( csak egy  érdekvezérelt, felfogadott csoport csinálja), akkor az megint másik kategória.

A népi megmozdulások jellemzői: a részbeni népi kezdeményezés, jelentős népi részvétel, spontaneitás, önkéntesség. Továbbá, az elégedetlenség, az állammal, a hatalommal, a rendszerrel való szembenállás. 

A nép (csoportok, nemzetiségiek, rétegek, vagy éppen a lakosság jelentős része) és az állam közötti konfliktusokat, harcokat elsősorban el kell választani a bűnözéstől. A bűnözés is lehet csoportos, de nem tömeges. Ha alkalmanként egyszerre több száz vagy éppen több ezer ember zavarog, tör, zúz, akkor az tömeges akció. Továbbá a bűnözés mindig titokban, nem nyíltan történik, a tömeges akciók, nyíltan történnek. Továbbá, a bűnözés motivációja közvetlen haszonszerzés, a tömeges akcióknál ilyen nincs, legfeljebb közvetett haszonszerzésről lehet szó. A különbség tehát egyértelmű. A kettő közötti átmenet, pl. a szurkolói randalírozás (futball-huliganizmus). Én még ezt sem sorolnám egyértelműen a bűnözés kategóriájába, az előző feltételek szerint ez is inkább a tömeges, népi akciók közé sorolható. Minden tömeges megmozdulás bizonyos mértékben jelzi, egy viszonylag nagyobb csoport, réteg valamilyen vélt vagy valós elégedetlenségét. Ha pedig ez az elégedetlenség csak vélt, akkor is azt jelzi a tömeges megmozdulás, főleg rendszeres tömeges megmozdulás, hogy az állam valamit rosszul csinált.

Minden népfelkelés, forradalom úgy kezdődik, hogy a megmozdulásokat, a vezetés, és a tisztes, de felületesen gondolkodó polgárok, közönséges bűnözésnek, a csőcselék randalírozásának vélik és így is kezelik.  Többszörösen is tévednek. Egyrészt nem gondolják végig, az előzőkben taglalt különbségeket, a bűnözés és a  népi tömeges megmozdulások közötti különbségeket.

Ne felejtsük el, ha egy utált és rosszul működő vezetés működése következtében a bűnözés, (a huliganizmus) is felerősödik. És a bűnözök (agresszióra hajlamosak) között is egyre több lesz az okkal elégedetlenkedő, a jogosan felháborodó.  A társadalom minden rétege (kivéve a gazdagokat, hatalommal rendelkezőket) egy-két-három fokkal elégedetlenebb, ingerültebb lesz. Tehát a forradalmi helyzet generálója a rossz vezetés, ill. annak rossz intézkedései, és nem a „csőcselék”. Minden forradalomban megjelennek, a bűnözök, az agresszióra hajlamosak, de ez a megjelenés nem jelenti azt, hogy nem népi zavargásról, felkelésről, esetleg forradalomról van szó.

Másfelől azért tévednek, mert így ezek a megmozdulások rosszul lesznek kezelve, miáltal azok gyakran terjednek, eszkalálódnak, egyre súlyosabbak lesznek. Lehet, hogy gyorsabb, lehet hogy lassabb ez a folyamat, de ha a „probléma szőnyeg alá söprése” történik, akkor a szőnyeg alá söpört bili, előbb-utóbb kiborul. A helyes kezelés alapja a következő: a népi, tömeges megmozdulások, valamilyen alapvető, legalábbis nagyobb vezetési, rendszer hibára vezethetők vissza.  Ezt a hibát, az okozót, kell megkeresni és megjavítani. Az általános gyakorlat, miszerint ezeket a zavargókat leverjük, jól megbüntetjük, ezzel el van intézve az ügy, rendszerint a visszájára fordul. Hiába van erre már sok ezer példa, úgy látszik a vezetés, ebből sem képes okulni.

Többek között a vezetés, a csőcselék zavargásának, bűnözésnek minősítette, a nagy francia forradalmat, az 1948-as forradalmakat, a különböző parasztfelkeléseket a munkás-megmozdulásokat (tüntetések, sztrájkok) és még hosszasan lehetne sorolni.

A harcok (forradalmak, stb.) hibája nem a bűnözés megjelenésében (harcot támogató, részben megváltozó bűnözők, ill. harcot kihasználó bűnözők) van, mert az szinte szükségszerű és viszonylag kisebb arányú. A fő baj a tudattalanság, tervezetlenség, céltalanság.  

A népi zavargások akciók több irányban terjedhetnek. Lehet belőlük polgárháború, ami nem mindig pozitív. A polgárháborúk egy része, a semmire sem vezető, csak pusztítást, szenvedést hozó, anarchikus harcok sorozata. A polgárháborúk ugyanakkor lehetnek pozitívak, kvázi forradalmak. Lehet belőlük forradalom. Bár a forradalmak pozitívak, mégis érdemes kategorizálni. A főleg nemzeti függetlenség célzatú, eredetű felkelések forradalmak. Ezeket én egy másik kategóriába sorolom. Az ötvözött célú, részben függetlenség célú, részben hatalomváltó, rendszerváltó forradalmakat, már ebbe kategóriába sorolnám. A főleg hatalomváltó, rendszerváltó forradalmakat pedig egyértelműen ide lehet sorolni. A forradalmak ugyanakkor lehetnek sikeresek és sikertelenek. Általában sikertelenek a forradalmak, elsősorban, azért mert az elégedetlenségen, hatalom megbuktatásán kívül nincs határozott elképzelés terv, program. Gyakori, hogy az un. forradalmi vezetés átalakul, új diktatórikus vezetéssé. Átalakul, mert eleve hamis szándékú volt. Vagy átalakul, mert a hatalom megdöntésén túl, nincs tisztában a demokratizálódás folyamatával nincs ilyen irányú határozott és pontos terve programja. A zavaros elképzelések, demokratizálódás ismeretének hiánya pedig diktatúrához vezet. Ezek a forradalmak nemcsak eltorzulnak, de általában meg is buknak. Megbuknak, továbbá forradalmak, népfelkelések, azért, mert leverik őket. Ugyanakkor még az elbukott forradalmak, népfelkelések, is bizonyos értelemben hasznosak.

Itt vissza kell térni ahhoz az alapproblémához, hogy minden konfliktus, szabályozatlan harc negatív, amennyiben az, az együttműködés, szabályozott verseny helyett történik. Ennek a problémának két megoldása van. Minden harc, még a forradalom is negatív, amennyiben a vezetés folyamatos demokratizálódással, a népnek kedvező politikával megelőzhetné még a forradalmakat is. Azért még a forradalmak is rengeteg kiváló és ártatlan ember szenvedését, halálát okozzák. Ha viszont abból indulunk ki, hogy vezetés nem képes folyamatos demokratizálódásra, a népnek kedvező irányításra, úgy a forradalmak pozitívak. Ez az egyetlen eszköz marad, nép erőszaka, a fejlődés biztosítására. Persze még a jó értelmes ellenállás, forradalom is  visszájára fordulhat, de csak rövid távon, ha azt leverik, megtorolják, a forradalom ürügyén még diktatórikusabb rendszert hoznak létre. Vagy, ha az ellenállást, forradalmat, forradalmi eszméket, a vezetés sunyin meglovagolva, átalakítva, manipulálva a saját hatalmának megerősítésére fordítja. Hosszabb távon viszont mégis az érvényesül, hogy ezen eszmék megjelentek, és ezen eszmékért emberek sokasága kiállt, küzdött. Ezen eszmék jók, igazak, érdemes értük küzdeni. Erről szól az ellenállások, forradalmak, stb., általános haszna. Viszont az általános haszon kevés, ha nincs mellette legalább egy kevés tudatosság, tervezettség.  

A békés ellenállások.

Térjünk oda vissza, hogy forradalmak is feloszthatók sikeres forradalmakra és sikertelen forradalmakra. A sikeres forradalmak, általában azok melyek egyértelműen demokratizálás célzatúak és erre határozott pontos programjuk van. A sikertelen forradalmak összességében rosszabbak, mint sikeres forradalmak, de azért részben hasznosak is. Elsősorban azért hasznosak, mert ezek azért vezetésnek problémát okoznak, rávilágítanak, arra hogy hatalmuk korlátozott. Illetve rámutatnak, arra hogy érdemes a forradalmakat megelőzni, méghozzá nem szigorral, diktatúrával, hanem demokratizálódással. Ezt a rámutatást azonban a vezetés nem mindig látja meg, ill. gyorsan elfelejti.

A forradalmakat tovább lehet csoportosítani, úgy, mint csendesebb vértelenebb ellenállások, harcosabb véresebb forradalmak. Kétségkívül a legpozitívabb forradalom az, amelyik csendes, vértelen, de éppen a határozott és jó irányú célja, programja miatt következetes, és éppen ezért sikeres. Érdemes minden forradalmat csendes békés, de következetes ellenállásként kezdeni. A kérdés az, hogy ha ez így sikertelen, akkor hol az a határ, amikor már muszáj az erőszakhoz folyamodni. Az, hogy minden forradalmat érdemes békés következetes forradalomként kezdeni, azt jelenti, hogy a lakosságnak folyamatosan kritikusnak, továbbá, határozott és közel egyirányú elképzelésének kell lennie. Továbbá, a saját békésebb és nagyrészt legitim eszközeivel, a kritikáját, elképzelését folyamatosan érvényesíteni kell, pontosabban, meg kell próbálni érvényesíteni. Ha nem így tesz, akkor kialakulhat egy olyan helyzet, amelyben, már nem lehetséges a békés forradalom.

A békés tömeges, népi megmozdulások, ill. ezek eszközei.

Van még egy kategória, amit nevezhetek a legcsendesebb forradalomnak is, de nevezhetek állampolgári ellenállásnak elégedetlenségnek is. Minden népi zavargás, felkelés, forradalom lényege „amilyen az adjon Isten, olyan fogadj Isten” vagyis valamiféle reakció az állam működésére, politikájára. Ha az állam ellenségesen, lekezelően viszonyul az állampolgárokhoz akkor az állampolgár is ellenségesen fog az államhoz viszonyulni. Ennek az ellenséges viszonynak több vonatkozása van. Van a sokszor emlegetett demokratikus szint vonatkozása. Van ennél egy hétköznapibb vonatkozása: az állami szervek, hivatalok hogy bánnak az állampolgárral. Lényegében ez is a demokratikus szint része. Ugyanakkor a demokráciát nemcsak az elvek szintjén kell megteremteni. Ha ötször beidéznek, ha tíz papírt kell kiállítani, ha nem intézik el az ügyeket, ha az ügyintéző lekezelő, udvariatlan, akkor hiába van elméleti szinten demokrácia. Emiatt is kialakulhat az állampolgárban az ellenállás. Az ellenállás alapvető kiváltó oka azonban a nyomorgás, a gyenge életszínvonal.

A csendes, békés népi tömeges megmozdulások néhány alapvető jelensége, ill. eszköze. Eszközök azért, mert ezek nép kezében levő eszközök, amelyekkel valamilyen változást elérhetnek.

A legcsendesebb, sőt már rejtett ellenállás, a vezetés, a rendszer megvetése, kinevetése, bojkottja, az önkéntes együttműködés eltűnése, ahol lehet (nincs különösebb büntetés) a törvények megszegése. Ahol lehet, a vezetésnek, a rendszernek ártás. Ahol lehet a rendszer elveinek, normáinak megszegése. Szerintem a brezsnyevi szocializmus bukásának az egyik tényezője pont az ilyen fajta, csendes, rejtett ellenállás volt. 

A nyílt, de békés ellenállás. Gyakori tüntetések, gyűlések, ill. sztrájkok szervezése, ill. abban való részvétel. A vezetés bojkottálása. Pl. nem hallgatja meg a vezetőket, tudatosan elfordul a politikától. Pl. nem megy el szavazni választani. Itt meg kell jegyezni, hogy nem arról van szó, hogy egyik, vagy másik vezetést bojkottálja valaki, hanem a vezetés egészét. Tehát tudatosan ezért nem szavaz. Ennek másik vonatkozása: bizonyos törvények megszegése. Ennek szervezettebb változata az állampolgári elégedetlenségi mozgalom, ill. annak szervezése, abban való részvétel.. Pl. egységesen (nagyobb csoport), nem fizetnek be, valamilyen adót.

Az állami szervek, hivatalok szóbeli írásbeli kritikája. Ez azt jelenti, hogy még az apróbb problémák, hibák mellet sem megy el az állampolgár, mindent szóvá tesz, reklamál, gyakran írásban, adott esetben vizsgálatot kér, perel, fellebbez.

A rendszerrel szembenálló, rendszert kritizáló világnézet terjesztése.

A rendszert logikájától idegen fogyasztás, viselkedés.

Továbbá a tudatos ellenálló nem vállal rendszerkiszolgáló munkát. Bár itt felmerül a belülről reformálni problémája. adott estben és ez igen ritka, ha lehetősége van belülről reformálni, akkor elvállalhat ilyen munkát. Azonban ha mégis úgy alakul hogy inkább kiszolgáló lesz mint reformáló, akkor illő abbahagynia ezt a munkát.

A rendszertől idegen, hasznos munka megválasztása is egyféle békés ellenállás.

Továbbá, nyilvánvaló hogy amennyiben alkalma van (pl. népszavazáskor, választáskor) akkor a választásával, szavazatával is helyes utat képviselje. Mindenesetre át kell gondolnia a dolgokat és nem szabad a különböző manipulációknak bedőlnie. Adott esetben a helyes út, a választás vezetés bojkottja.

Nagyjából ezek az eszközei a békés, de ellenálló, változtatni akaró állampolgároknak. Jelenleg ezek az eszközei a békés tömeges, népi megmozdulásoknak.
Ki kell azonban térni néhány eszközre. A törvények megszegése, bojkottálása veszélyes eszköz, mert gyakori hogy ez által más békés állampolgároknak árt. Egyébként szinte minden eszköz árt másoknak, valamilyen mértékben de főleg a törvények megszegése. Ezért nagyon meg kell gondolni, hogy milyen törvényt szegnek meg. A másik probléma az, hogy a vezetés bojkottálása, a politikától való elfordulás szemben áll a többi eszközzel. Másfelől e tanulmányban is többször kitértem, arra, hogy ez nem megoldás. Kétségtelen hogy én elsősorban azokra gondoltam, és ezek vannak többen, akik nem tudatosan teszik ezt. Ha valaki viszont ezt tudatosan teszi, akkor annak a többi eszköz mellett kell ezt tennie. Vagyis alkalomadtán tüntet, sztrájkol, reklamál, kritizál és alkalomadtán pl. nem megy el szavazni választani. Tehát csak akkor beszélhetünk erről, mint ellenálló eszközről, ha nem általában teszik ezt, hanem átgondolva, szelektálva.

Az állami szervek, szóbeli írásbeli kritikája, talán mint tömeges megmozdulás,

 újnak tűnhet, hiszen ez egy egyéni módszer. Én viszont úgy gondolom, hogy amennyiben igen sok ember él ezzel az eszközzel akkor az egyrészt megnehezíti a hivatalok működést, tehát elvileg kénytelenek változtatni. Másfelől jelzi hivatalok dolgozóinak, vezetőinek és azok vezetőinek, hogy valami nincs rendben. Ez lenne a logikus, de rendszer nem mindig logikus. A reakció erre lehet az, hogy egyszerűen még inkább kidobálják a reklamációkat, vagy rosszabb esetben  tovább bürokratizálják, szigorítják és még ellenségesebbé teszik a hivatalt – majd elveszem én a reklamálók kedvét – alapon. Ennek ellenére én ezt is egyféle eszköznek tekintem. Ugyanis az említett ellenreakciónak is vannak határai, ha minimálisan az államkapitalizmus demokratikus szintjében gondolkodunk. Hosszabb távon inkább az történne, hogy előbb az említett ellenreakció alakulna ki, majd mégis kénytelenek lennének pozitív irányban mozdulni.

Itt jönne azon rész, ami azt taglalná, hogy tudatosságnak, szervezettségnek milyen szerepe van, de előtte még másról lesz szó.

A jézusi békés ellenállás, átalakítást is meg kell említeni. Gyülekezzünk (ha kell titokban) beszélgessünk, terjesszük az igaz tanokat – talán így lehet összefoglalni a lényegét. 

Mit tehet az átlagember, mint ellenálló.

Bár én a békés ellenállást preferálom, azért nem lehet elvetni, hogy egyes esetekben csak az erőszakos harc lehet a járható út. Nem feltétlen gyilkolás, rombolás, fegyverek használata. Ha forradalom tervezet, tudatos és nincs más járható út, akkor a harcosok direkt támogatása, vagy akár passzív rokonszenv, egyetértés elfogadható.

Mit tehet az átlagember, mint békés ellenálló?

Betagolódhat egy politikai, eszmei civil szervezetbe (lényegében a pártok is ilyenek, legalábbis ilyeneknek kellene lenni), és azon keresztül működik.

Ennek azonban vannak veszélyei. A tag egyéni véleményének és annak érvényesülésének, a civil szervezeten belül is érvényesülni kell. A tag egyéni véleményének, akaratának döntően meg kell egyezni a szervezet véleményével. Csak így van értelme ennek az egésznek. Kétségtelen a szervezetek, közösségek megnövelik a politikai erőhatást: mi itt sokan egyöntetűen ezt akarjuk. Azonban ha ez a vélemény akarat, pár ember véleményét jelenti, és nem szervezet tagjainak véleményét, akkor eltorzulhat az egész. Pláne, ha valamilyen érdekszövetség, valamilyen karrierszövetség alakul ki és nem eszmei közösség.

Talán a jövőben kialakulnak azok az igazi, demokratikus eszmei szövetségek amelyek a valóban hasonló nézetű emberekből állnak.

Mit tehet az átlagember, mint magánember, mint békés ellenálló?

Az alapkérdés az, hogy a magánemberi részvétel az szükségszerűen egy gyenge megosztott részvétel?  Másképpen: kialakulhat egy olyan össznépi mozgalom, amelynek mégis van ereje? Szerintem nem reménytelen az ügy.

A magánember esetenként, változóan csatlakozzon azon megmozduláshoz, tüntetéséhez, sztrájkhoz, engedetlenségi mozgalmakhoz, amelyekkel egyetért, és amely végeredménye, összesített hatása, a fejlődés. 

A magánember politizáljon (foglakozzon a közügyekkel) aktívan, de átgondoltan. Használja ki a közvetlen demokrácia lehetőségét, szavazzon, válasszon. Adott esetben a bojkott is tudatos szavazás.

A magánember legyen tudatos átgondolt fogyasztó. Legyen tudatos autodidakta társadalomtudományos tanuló, gondolkodó, művelődő. Legyen tudatos, átgondolt munkavállaló.  Legyen tudatos, átgondolt, aktív reklamáló, igazságkereső.

Kiegészítve az előzőkkel. Keresse, és ha megtalálta csatlakozzon azon civil eszmei tisztességes politikai szervezetekhez, amelyekkel egyetért, amelyekben érvényesül a véleménye. Adott, indokolt esetben (pl., mint szimpatizáns) csatlakozzon a harchoz.

Szerintem nem jó módszer, a cél nélküli ártás: szinte mindegy hol, mikor csak keltsünk zavart, rossz működést, elégedetlenséget. Ezekre végül is nép farag rá. És ez egy jó kibúvó: az ártók az okai mindennek és nem a vezetés, nem a rendszer.

Kiegészítések az előzőkhöz.

A rossz rendszertől eltérő, fogyasztás, életvitel. Állampolgári engedetlenségi mozgalmakban való részvétel. Netán ilyenek szervezése. A rossz törvények nyilvános megszegése. A konfliktusok a pereskedés felvállalása. A kritika, a reklamáció, már kisebb hibák esetében is. A kritikájának, véleményének a terjesztése, minden lehető eszközzel. Olyan munka, amely hasznos, azért is, mert nem szolgálja a rossz rendszert. A rendszert szolgáló munkát, csak akkor szabad elvállalni,  ha megvan belülről reformálás lehetősége. Amint a kiszolgálás aránya nagyobb lesz, mint a belülről reformálás aránya, ki kell lépni. A mikroközösségén belül a helyes demokratikus gondolatok magatartások terjesztése. Adott választáskor, szavazáskor az átgondolt helyes választás, esetenként a bojkott. Adott esetben a vezetés bojkottja. Általában a magas szintű társadalomtudományos és politikai tudás és ilyen irányú önálló vélemény. Önmagában, a hat szellemiség (igazságosság, önrendelkezés, közösségi, változtatási, átgondoltság, vitakultúra) fejlesztése. Átgondoltsággal védekezés a manipulációk ellen.

E fejezetrész nyilvánvalóan összefügg azon fejezetekkel, melyekben a kisember, átlagember felelősségéről van szó.

Az államkapitalizmus és a békés népi megmozdulások.

Kétségtelen az államkapitalizmus zseniális abban a  tekintetben, hogyan lehet ezeket az eszközöket kordában tartani, hogyan lehet a békés tömeges, népi megmozdulásokat úgy kezelni, hogy azok ne okozzanak különösebb problémát. Ne fajuljanak el, sőt nem is kelljen rájuk komolyabban figyelni. Általában az államkapitalizmus zseniális a manipulációban, mindenféle manipulációban. Az államkapitalizmus a tömeges, népi megmozdulásokat beintegrálja  a rendszerbe és kezelhetővé teszi. Az egyszerű de „jó” módszer lényege az, hogy lehet is meg nem is, van is meg nincs is. Lehet tüntetni, de mégis korlátozva van. A sztrájkra ugyanez vonatkozik. Ráadásul mindkettőt, de főleg a tüntetéseket, gyűléseket maga vezetés, a pártok szervezik. Tehát nemcsak megengedik, de szervezik is azokat. Igaz, hogy ezek lényegében nem népi megmozdulások, de lélektani hatásukban részben azok.

Lehet kritizálni, más világnézetet terjeszteni, reklamálni, egy kicsit figyelembe is veszik de nem nagyon. Lehet beszélni, de nem törődnek vele. A vezetés bojkottja sem probléma, legfeljebb lejjebb viszik a szükséges érvényes szavazatok arányát.

Itt van például a rendszer logikájától idegen fogyasztás viselkedés beintegrálása. Erről nekem a hippi mozgalom jut eszembe. Az annak idején valóban az államkapitalista rendszertől idegen viselkedés, fogyasztás volt. Megvetette a magántulajdont, karriert, vagyont, a tisztes polgári életet, a fegyveres harcot, stb. Mondhatjuk hogy rendszerrel szembeni értékrendet követett. A rendszer csak pár évig akarta ezt elsöpörni, aztán jobbat talált ki, elfogadta, sőt propagálta támogatta ezt a mozgalmat. Ennek következtében a hippi mozgalom kifujt. Manapság pedig mi van. A másság, az eltérés, a kisebbségek állami elfogadásán túl, létrejött ezek, ajnározása, pozitív diszkriminációja, igaz elsősorban szavakban. Azt, ahogy leszerelte hippi mozgalmat, beépítette az eszmerendszerébe, politikai tőkét kovácsolt belőle.

Mindez a neoliberalizmus nagy találmánya, lényegében erre épül fel elméletileg és gyakorlatilag a neoliberalizmus.

Itt persze most sokan felháborodnak: olyan dolgokat említek negatív felhanggal, ami pozitív. Pozitív, hogy a kisebbségek, nincsenek elnyomva, pozitív, hogy lehet tüntetni, sztrájkolni, lehet beszélni, reklamálni. Tulajdonképpen ezek mutatják, hogy jelenlegi rendszer demokrácia. Mindezt azért korlátozva – ezt fontos hozzátenni.  Aláírom, hogy mindezeknek van demokratikus vonatkozásuk, emelik a demokratikus szintet. A kérdés az, hogy mennyire? Induljunk ki abból, hogy  a demokratikus szint alapvető tényezői, a vezetés demokratizálódása, a közvetlen demokrácia, a lakosság részvétele a döntéshozásba, valamint az arányos és igazságos hierarchia, és ezek alig változtak ill. viszonylag alacsony szinten vannak. Ha pedig ez így van, akkor a demokratikus szint szempontjából, mi a jelentősége az előbb említett pozitívumoknak? Röviden: kevés. Bizonyos mértékben emelik a demokratikus szintet, de nem alapvetően. Ugyanakkor az is tény, hogy szinte lehetetlenné vált az, hogy a békés tömeges megmozdulásokkal, akciókkal komolyabb társadalmi változás legyen elérhető. Mondhatjuk, hogy vértelen csendes forradalom gyakorlati lehetősége szinte megszűnt. Tegyük be ezt a kettőt (az enyhe demokratizálódást és csendes forradalom lehetetlensége), a mérleg két serpenyőjébe.

Van itt még egy érdekes jelenség. Mi játszódik le sok állampolgárban lélektanilag. Én elégedetlen vagyok, és ezt meg akarom mutatni. Megmutattam, hagyták, sőt beintegráltak a társadalomba. Megszűnt az elégedetlenségem. Ez egy olyan rendszer, amelyben nem tudok huzamosabb ideig elégedetlen lenni, tehát ez a szinte tökéletes rendszer. Ez nem, mint okoskodás jön létre, hanem inkább benyomás, érzelmi impresszió. Értelmileg viszont azért van tévedés, mert a rendszer nem megszünteti az elégedetlenség okát, csak jól kezeli az elégedetlenséget. Olyasmi ez mikor az étteremben felháborodok az ehetetlen ebéd miatt. Mire az étterem dolgozói különböző eszközökkel, egy kis magyarázat, egy kis kompenzáció (egy kis sütemény), egy kis elnézés, ügyesen leszerelik a felháborodásom. De főleg ezzel szerelik le: uram nyugodtan kiabáljon, reklamáljon, mert nálunk azt is szabad. Mire én elégedetten hazamegyek és megállapítom, milyen jó étteremben voltam. Néha azért elbizonytalanodom - lehet, hogy ez az étterem mégsem jó?  Összegzésül elmondható, hogy a jelenlegi államkapitalizmusban az elégedetlenség leszerelése, a népi, tömeges akciók beintegrálása, kezelhetővé tétele, részben demokratizálás, részben viszont egyfajta manipuláció, amennyiben ebből vitorlából kifogják a szelet. Az hogy mennyire zseniális az államkapitalizmus, akkor jövünk rá, ha megnézzük mi volt a brezsnyevi szocializmusban.

Brezsnyevi szocializmus és békés népi megmozdulások.

A brezsnyevi szocializmus (konkrétabban a Kádár rendszer, nekem arról vannak tapasztalataim), részben azért bukott meg, mert az emberek, elsősorban az ifjúság érvényesíteni tudta a felsorolt tömeges népi megmozdulások eszközeit. Mindezt pedig azért tudta érvényesíteni, mert brezsnyevi szocializmus egy merev rendszer volt, nem volt képes ezeket az eszközöket kezelni.  Voltak tüntetések, igaz nem sok, ezek viszont nagyot durrantak. Emlékszem például mekkora balhé keletkezett abból, hogy Lenin kezébe zsíros kenyeret tettek. Valami hasonló számítana e manapság? A vezetést, a politikát pedig egyfelől könnyebb volt bojkottálni, mert csak egy vezetés volt, másrészt ezt is mereven kezelték. A politikától való elzárkózás, a politikai vezetők kinevetése, az ünnepségeken való ásítozás, valahogy jelentőséget nyert. A vezetést mindez bosszantotta, az emberek pedig félig tudatosan és nagyjából egységesen így viselkedtek. Ugyancsak nehezen viselte el (tiltotta, szankcionálta) és éppen ezért felértékelődött a rendszerrel szembenálló, kritizáló világnézet, ill. annak terjesztése. Magyarországon is megvolta hippi korszak megfelelője, nevezhetjük beat korszaknak. Persze itt ez az egész úgy adaptálódott, hogy magyar fiatalok a szocialista rendszer logikájától eltérően fogyasztottak, viselkedtek. Ellenben amíg az államkapitalizmus pár év alatt integrálta, befogadta, magához idomította ezt, addig a  szocialista rendszernek ehhez több évtized kellett, és akkor sem sikerült tökéletesen. Évekig cirkuszoltak hosszú haj miatt, a farmer miatt, a rock zene miatt, és minden jelentéktelen apróság miatt. Az akkori fiatalokban volt valami részben tudatos, részben tudatalatti, de nagyjából egységes rendszerelutasító érzés, viselkedés. Igaz hogy az akkori magyar ifjúság könnyebb helyzetbe volt, mint a jelenlegi. Egyfelől világos volt célpont, a szocializmus. Másfelől volt értelme, volt foganatja az ellenkezésnek. A békés tömeges népi eszközök hatottak, és ezt az ifjúság is érzékelte, ha nem is mindig tudatosan. A brezsnyevi szocializmus egy olyan étteremhez hasonlítható, ahol miután felháborodtam a pocsék étel miatt, nemhogy lecsitítanának, hanem jól megvernek. Ebből az étteremből hazamenvén azonban, azt mondom -  na ide sem teszem be többet a lábam. Tehát képes vagyok egyértelmű véleményt alkotni.

Sok ostobaság van a világon, de ahhoz fogható nincs, ha egy hatalom fél az elégedetlenségtől, kémkedik utána, tiltja és bünteti azt. Ha ezt megvizsgáljuk pusztán logikai szempontból, az ostobaságok tömkelege tárul elénk.

Ezzel megszűnik az elégedetlenség? Inkább nő, hiszen az elfojtott elégedetlenség a kémkedés, tiltás, büntetés nem éppen örömteli, elégedettséget okozó dolgok. A lefojtott elégedetlenség, jobb, mint a nyílt? A hatalomnak az a jó, ha titkolják, vagy az, ha tud róla? Azzal, hogy kémkedik utána, és tiltja, bünteti pont azt éri el, hogy titkolják. Tehát kialakul az önerősítő kör. Minél inkább kémkedik utána, annál kevesebbet tud, mert annál inkább titkolják. Amit tiltanak az egyébként is, csak erősödik, főleg ha az, gondolat. A gondolatot nem lehet tiltani.  És ha valaki elégedetlen, az rossz ember, vagy az építő kritikájával használni akar?  És ha valaki elégedett, valószínűleg megjátszottan, akkor az, jó ember? És még lehetne sorolni. 

A brezsnyevi szocializmus nem diktatúra volt, hanem egy felettébb ostoba rendszer.

Nagyon érdekes viszont az, hogy a brezsnyevi szocializmus  nem szervezkedés, forradalom által bukott meg, hanem az által ( legalábbis az egyik jelentős ok volt), hogy az átalagemberek oly sokan és olymértékben fordultak el rendszertől ( volt aki kinevette, volt aki megvetette, volt aki ártott neki), hogy az elvesztette a jelentőségét, értelmét. Tehát az átlagemberek reakciója számít, ezt bizonyította rendszer bukása. A rendszer egyébként többszörösen hibás logikája ez volt, nem számít az átlagember véleménye, csak ne legyen szervezkedés. Az érdekesség az, hogy nem a szervezkedések, hanem az átlagember véleménye döntötte el a rendszer sorsát. 

Megjegyzésképpen azért fontossági sorrendben felsorolnám a brezsnyevi szocializmus bukásának okait. A szocialista vezetés ráébredvén, hogy most már a vezetés szempontjából macerásabb, rosszabb, bizonytalanabb rendszer a szocializmus, mint az államkapitalizmus, ezért egyszerűen átnyergelt. A szocializmus lemaradt katonai versenyben. A szocializmus lemaradt a technikai és gazdasági versenyben. Lemaradt az életszínvonalbeli versenyben. Ezekben pedig azért maradt le elsősorban, mert túlszabályozott volt, túl államosított volt a gazdasága, ill. az innovációt nem becsülte, rosszul kezelte. Továbbá, megbukott a népi elégedetlenség miatt, ami kialakult részben a viszonylag alacsony életszínvonal miatt, részben az alacsony demokratikus szint miatt, részben rendszer merevsége miatt, részben az otromba manipuláció miatt. Az elégedetlenség önmagában nem elég annak érvényesülni is kell. Ez pedig képes volt érvényesülni, hatni, a csendes népi, tömeges megmozdulások, vélemények (kinevetés, megvetés, ártás) által, amit a szocializmus nem volt képes leszerelni.

Továbbá a bukásban szerepe volt a külföldi propagandának és titkosszolgálati tevékenységnek is.

A brezsnyevi szocializmus békés rendszerváltása elsősorban az utánfutó rendszerváltás miatt jöhetett létre. Másodsorban azonban a szocialista rendszer jellege miatt, pontosabban, amiatt hogy békés népi megmozdulások képesek voltak hatni.

A kérdés, az hogy mit lehet tenni az államkapitalizmusban, ha a csendes vértelen forradalom az egyik legjobb megoldás.

Kétségtelen nem egyszerű a kérdés, hiszen mint kifejtettem az államkapitalizmus ezt igen jól kezeli, megtöri az erejét. Azért azt gondolom, ha az állampolgárok jóval nagyobb része, jóval tudatosabban használná ezeket az eszközöket (tüntetés, gyűlések, sztrájk, a vezetés bojkottja, bizonyos törvények bojkottja, a folyamatos kritika, reklamálás, a rendszerrel szemben álló világnézet terjesztése, a rendszer logikájától idegen fogyasztás, viselkedés),  akkor ez hozzájárulhatna egy csendes békés rendszerváltáshoz. A tudatossághoz hozzátennék még néhány szempontot. A tüntetések, gyűlések, sztrájkok, amelyekben részt vesz a tudatos állampolgár, ne párt, ill. vezetésszervezésűek,  legyenek, hanem főleg népi kezdeményezésűek.  Továbbá ha tudatos állampolgár, pl. tüntetés miatt dugóba kerül, vagy egy reklamáló miatt többet kell várnia, akkor azt viselje el. Általában ez okból létrejövő a kellemetlenségeket viselje el, és ne háborogjon.

A tudatos népi megmozdulások bővülése mellett, azért szükség van a vezetés szemléletváltására is, a békés rendszerváltáshoz.

További kérdés, hogy a tényleges demokráciának hogyan kell kezelnie, békés népi megmozdulásokat. Feltételezésem szerint a közvetlen demokráciából adódik, hogy ezek a békés népi megmozdulások rendszer részét alkotják. Pl. a rendszer kritikája nemcsak elmondható lesz, de figyelembe is veszik. A reklamáció, változtató javaslatokat ugyancsak. Másfelől rendszer úgy lesz megalkotva, hogy az egyenletes dinamikus fejlődés szinte kötelező lesz. A folyamatos és szükséges rendszerváltás be lesz építve a rendszerbe, többek között az alkotmányba. Ennek ellenére létrejöhet az a helyzet, hogy ezek rosszul működnek, ugyanakkor a békés népi megmozdulások még inkább be vannak építve a rendszerbe, tehát nem érvényesülhetnek. Ezért biztonsági tartalékként a békés népi megmozdulásokat egyfelől oktatni kell. Másfelől ezeket még a jelenleginél is inkább engedni kell. Kevésbé kell a tüntetéseket, sztrájkokat korlátozni. Nem szabad korlátozni, szankcionálni, még háttérben sem a rendszerkritikát, rendszerrel szembenálló véleményeket. Ezeket még a jelenleginél is inkább liberalizálni kell, és ezt a jognak kell biztosítani.

E fejezetben kategorizáltam népi megmozdulásokat, forradalmakat, és ezzel remélhetőleg rávilágítottam, hogy ez egy összetett, szerteágazó problémakör, amit nem szabad felületesen megítélni. Nem szabad átgondolatlanul kijelenteni: ez csőcselék, ezek bűnözők, ezek terroristák, ez diktatúra, ez demokrácia, stb. Mindezeket csak alapos átgondolás után lehet kijelenteni.

A rendszerváltó népi megmozdulások.

Először is kategorizáljunk. A népi megmozdulások célja lehet, egy egyszerű vezetésváltás. Célja lehet egy rendszerváltozat-változás. Valamint célja lehet egy rendszerváltás. Persze, nem beszélhetünk teljesen tudatos, egyértelmű célról, de összességében mégis a fenti célok jöhetnek ki.

Azt is megállapíthatjuk, hogy célvezérelt népi megmozdulásokhoz szükség van valamilyen szerveződésre és vezetésre. Ha a cél a rendszerváltozat váltás, vagy rendszerváltás, akkor pedig egy új, újszerű szerveződésre és vezetésre van szükség.

Itt csatlakozzunk az előző fejezetrészhez. Nem mindegy, hogy az előzőleg felsorolt népi tiltakozások megmozdulások összesített célja mi.

Általában a következő dilemma fel szokott lépni általában vezetés oldaláról. Az rendben van hogy le akarják váltani a vezetést, de nem lesz ebből baj, nem lesz ebből rendszerváltás. Itt az a kérdés, hogy a helyzet mire érett meg. A rendszerváltozat-váltáshoz szükséges egy arra megérett helyzet, ami több tényezőből áll össze. A rendszerváltáshoz egy ennél is érettebb helyzet szükséges.

Valójában optimális esetben egy békés, folyamatos, egyenletes, viszonylag dinamikus rendszerváltozat, ill. rendszerváltás szükséges. Ez még eddig nem lett felismerve, tehát erről a szükségességről itt nem gondolkodom.

Viszont bármelyik, a tiltakozásokról, megmozdulásokról van szó, azok elsősorban gyengítik, rombolják az előző vezetést, vagy a rendszerváltozatot, vagy a rendszert. De a népi tiltakozásoknak, megmozdulásoknak van, lehet építő vonatkozása is, körvonalazhatják, és célként megjelölhetik az új vezetést, az új rendszerváltozatot, az új rendszert. Ne árt, ha ezzel a két kategóriával is tisztában vagyunk.

Érdekes kérdés: mi a különbség a népi tiltakozások, megmozdulások és rendszerváltó megmozdulások között? Egy erősebb, szélesebb népi megmozdulásra van szükség. Az egész folyamat egy viszonylag határozott irányba az új rendszer felé menjen. Az új irány az új rendszer tehát valahogy körvonalazódik. Az új rendszert persze idézőjelbe kell tenni. Az új rendszer körvonalainak természetesen először elméletileg kell létrejönni. Ehhez szükségesek az ilyen irányú elméletek, eszmék megjelenése. Szükségesek az új rendszerváltó gondolkodók. Nevezzük őket elméleti forradalmároknak.

A rendszerváltások, a részbeni rendszerváltások (kisebb hullámlépcsők) a történelem során jellemzően a következőképpen jöttek létre. A rendszer válsága felerősödött, hanyatló szakasz alakult ki. A nép életszínvonala csökkent, elégedetlensége nőtt. A meglevő amúgy is gyenge rendszert még jobban szétverték, vagy népi harcok, vagy a háborúk, ill. egyéb válságok, ill. ezek keveréke. Ekkor már megvoltak az új rendszer körvonalai.  Az új vezetés (új és régi vezetők keveréke) a körvonalazott új rendszerből egy részben új rendszert épít fel.

Elméletileg még a következő rendszerváltások lehetnek. A régi vezetés ráébred, és önmagától indul el az új rendszer felé gyorsabban, vagy lassabban, de határozottan. A nép (beleértve az értelmiséget, középvezetést) olyan erős és egy irányú nyomást gyakorol, hogy a régi vezetés kénytelen az új irányba elindulni. Ez gyakorlatilag csak akkor jöhet létre, ha kialakul egy olyan elég széles és erős új közösség (egyszerű emberekből, értelmiségiekből) amelyik új eszméket, elméleteket hirdet, amelyik körvonalaz egy új rendszert, és ez a közösség nő erősödik és cselekvésre is képes lesz. Ehhez hasonló közösségekre volt szükség az előzőleg említett történelmi rendszerváltásokhoz.

Ha a hatékony népi tiltakozások, megmozdulásokról beszélünk akkor is eljutunk egy új, újszerű eszmei közösség, közösségek kialakulásának szükségességéhez.

 Békés módón is kialakulhat ilyen közösség. Elméletileg működhet alapvetően békésen. Ezekhez az szükséges, hogy valódi, egységes  eszmei közösség legyen. Vagyis a tagok nagyon hasonló, alapvető elveket, célokat, világnézetet és hosszabb távú programot valljanak. Szükség van még arra is, hogy ez közösség növekedjen és erősödjön. Azt gondolom, hogy eszmerendszer akkor lehet népszerű és egyre népszerűbb, ha az újszerű, és a fejlődés irányába mutat. Kétségtelenül az is tényező, hogy köztudat mennyire érett ennek befogadására.

Kérdés hogy az új közösségnek érdemes e pártot képezni, vagy párthoz kapcsolódnia, vagyis betagolódjon a fennálló rendszerbe? Ennek elég sok veszélye van. Egyrészt akkor tagolódhat be, ha kompromisszumokat köt. A betagolódással elveszti az újszerűségét és a fennálló rendszer egy része lesz.  Ekkor már részben lemondhat az esetleges rendszerváltozat változtató  céljáról és egészen lemondhat a rendszerváltó  céljáról. Másrészt a rendszer jellemzői megjelennek a közösségben, pl. a külső hatalmi harchoz csatlakozás, ill. a belső hatalmi harc. Nekem az véleményem, hogy nem érdemes betagolódnia a meglevő rendszerbe, ami persze  korunkban már nem jelent illegális működést. Az eszmerendszer és a közösség legyen békés. Vannak ilyen civil szervezetek mint pl. a zöldek, természetvédők, jogvédők, stb.

A másik kérdés, hogy az eszmei közösség, mikor és hogyan legyen cselekvő közösség.

Azt gondolom, hogy népi tiltakozások megmozdulások hatékonyságát növelik ezek, a fentiekhez hasonló civil szervezetek, közösségek. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a rendszerváltozat változáshoz, rendszerváltozáshoz még újszerűbb, kiterjedtebb, haladóbb, egységesebb, valóságosabb eszmerendszerre és közösségre, közösségekre van szükség.

Ha az összes népi tiltakozás megmozdulás korszerűen erősen van jelen, és ha meglevő vezetés egy kicsit értelmesebb, erkölcsösebb, akkor talán lehetséges egy válságoktól mentes rendszerváltás. Illetve, kialakulhat az átállás, a folyamatos, de viszonylag dinamikus fejlődésre.

Egy végső megállapítás: a jövő fejlettebb rendszerének nem gátolni, nem tűrni, de támogatnia kell a békés népi tiltakozásokat, megmozdulásokat, mert ezek szintén a fejlődés biztosítékai. Ha népnek nincs oka, akkor nem tiltakozik, nem szervezkedik. Ha pedig van oka, akkor valami nincs rendben, amit ki kell javítani.

Ki kellene találni új az átlagemberek, magánemberek számára megfelelő alulról szervezkedő mozgalmakat.

A probléma az, hogy az átlagemberek többsége szerény, kerüli a feltűnést. Továbbá nem szeret birkásodni, kerüli tömeget, kerüli az ordibálást. Egyébként is a tüntetéseket valamely politikai erő szervezi, és ezen politikai erő hasznát szolgálják. Ráadásul általában olyan politikai erőről van szó, amelynek nézete meglehetősen messze áll az átlagember véleményétől.

Létre lehetne hozni az  Épánev (én pártatlan állampolgár nagyon elégedetlen vagyok) mozgalmat. Az ember nem lehet állandóan nagyon elégedetlen, tehát ezen mozgalomban akkor aktivizálná magát az átlagember, amikor a szokásosnál is elégedetlenebb. 

Az Épánev mozgalom résztvevői állandóan levelet írnának a legfelsőbb vezetésnek, pl. a Miniszterelnöki hivatalnak, az országháznak, stb. amelyek tartalma: nagyon elégedetlen vagyok. A levelek elárasztanák ezen hivatalokat.  Az Épánev mozgalom részvevői hordhatnák Épánev feliratú trikókat, más dolgokat. Az Épánev mozgalom hívei bizonyos időpontokban bizonyos helyeken sétálnának. Pl. vasárnap 4 és 6 óra között a Hősök terén.  Más köztereken, parkokban is, de azonos időpontban.

A kommunizmus és a kommunista jellegű kisközösségek. Elméleti rendszertényező.

Bár korábban azt mondtam, hogy a kommunizmus egy zavaros és értelmezhetetlen fogalom. Még akkor is az, ha egyes vezetések, akár a sztálinizmust ill brezsnyevi szocializmust kommunizmusnak nevezték időnként helyenként. Még akkor is az, ha ezek vezetések időnként éppen a saját rendszerüket nevezték kommunizmusnak, azután elismerték, hogy az mégsem kommunizmus. Szerintem még ők sem voltak tisztában fogalommal. Még én sem tudom, hogy ki mire gondol, amikor a kommunizmusról beszél. Azt nem tudom, hogy más mire gondol, de azt tudom, hogy én mire gondolok.

Nemcsak a zavarosság miatt érdemes ezzel témával foglalkozni. A kommunizmus egy olyan eredeti, a többi rendszerből kilógó eszmény eszmerendszer világnézet volt, van, ami soha nem valósult meg. Azt kell megvizsgálni, hogy ez egy téves eszmény, eszmerendszer, ami soha nem valósítható meg.  Vagy majd a távolabbi jövőben megvalósítható, de múltban és jelenben nem volt, nincs olyan vezetés, olyan a lakosság, ami képes megvalósítani.

Nézzük az eszmerendszer néhány alapelvét. Osztálynélküli társadalom. Mindenki képessége szerint dolgozik, ad, mindenki szükségletei szerint részesül, kap. A lét határozza meg a tudatot. Ki lehet alakítani a szocialista embertípust, azt az embert, aki nem kér, követel többet, mint az átlagos, szerény szükséglet és a munkaintenzitását nem az egyre magasabb igénye határozza meg, hanem a képessége. A becsvágy, versenyszellem igényét pedig majd a munkaverseny elégíti ki. Első látszatra is kitűnik hogy ez egy elég felületes eszme, sok lényeges kérdéssel nem foglakozik. Mi van például a hatalmi, vagyoni hierarchiával? Mi van a demokráciával, nép részvételével a döntéshozásban?

Nézzük például a munkaverseny részét. Ha verseny díjazása nem jár anyagi előnyökkel, vagy ezek az anyagi előnyök túl jelentéktelenek, akkor egyrészt a tét hiányában komolytalan lesz a verseny. Másfelől a vagyoni hierarchia, azért lesz aránytalan, mert túl kicsi lesz. A hatalmi hierarchia arányosságát pedig az általam felsorolt demokratikus tényezők tudnák biztosítani, de ezzel az eszmerendszer nem foglalkozik. Emlékeztetőül néhány demokratizáló, hatalmi hierarchiát érintő tényező: a vezetés decentralizáltsága, az objektív vezető-kiválasztás, leváltás, a közvetlen demokrácia, a népszavazások, az alapvető politikai jogok bővülése, az optimális önrendelkezés. A brezsnyevi szocializmus hibái visszavezethetők e hiányosságokra. Az osztálynélküli társadalom például azért lehetetlen, mert vezetésre minden társadalomban szükség lesz, és a vezetés egy külön osztályt alkot. Kétséges továbbá az is, hogy csak meggyőzés által létrejöhet e az, hogy az emberek önként, átlagos szerény mértékben fogyasszanak. A legnagyobb baj az, hogy nincs megállapítva pontosan hatalmi, vagyoni, hierarchia nagysága. Nem foglakozik ezzel a kérdéssel: mi lenne az optimális hatalmi vagyoni hierarchia? Ötszörös, tízszeres, harmincszoros, ötvenszeres, stb.? Úgy tűnik e kérdés tisztázása nélkül, nem lehet a jövő társadalmát létrehozni.

Kijelenthető hogy a kommunizmus nagy társadalmi szinten az említett alapelvek mellett nem hozható létre. Jelentős kiegészítés mellett létrehozható, de ekkor már nem kommunizmusnak kell nevezni, hanem tényleges demokráciának.

A kommunizmus kisközösségi szinten megvalósítható és gyakran meg is valósul.

A kommunizmus sok fiatal számára valamilyen diktatórikus rendszert jelent. Nem tudom, hogy ki volt az aki kitalálta a kommunista diktatúra kifejezést, de nagyon rafinált és manipulációban jártas ember lehetett. A kommunizmus így egyenlővé vált a diktatúrával, holott a kettőnek semmi köze egymáshoz. Valószínűleg mivel a kitalálója (később a használói), a kommunista eszméjétől félt nemcsak agy adott rendszert akart lejáratni de egy füst alatt egy eszmét is. Nos ez sikerült neki.

Kommunista jellegű kisközösségek már régóta voltak, vannak, és remélem, lesznek is. Ilyenek pl. a buddhista kolostori közösségek, a keresztény kolostori közösségek, a mormon vallási közösségek, a zsidó kibucok és még lehetne sorolni. A lényege ezen a kisközösségeknek: az önkéntesség melletti nagyfokú egyenlőség, önkéntes és öntudatos munkavállalás (mindenki tudja maga feladatát, nem kell utasítani). Továbbá az önkéntes visszafogott fogyasztás (mindenki csak szükségleteinek megfelelően és társai érdekeivel nem ütközően fogyaszt). Láthatjuk, hogy ennek semmi köze nincs a diktatúrához. Kétségtelenül lehetséges egy olyan rendszer, mikor a nagyhatalmú emberek a lakosságra kényszerítenek egy egyenlő szegénységet. Mondjuk ilyen volt sztálinizmus, hozzátéve, hogy a szegénység az ország helyzetéből is adódott. Tehát még sztálinizmusban sem az volt a helyzet hogy lett volna mit elosztani, de szegénységet kényszeríttették az emberekre. Azért volt szegénység, mert le volt robbanva az ország.  Ezzel együtt a sztálinizmus nem kommunizmus, hanem diktatúra volt. Diktatúra volt, mert nem volt önkéntes és voltak nagyhatalmú emberek. A sztálinizmus jó és pontos elnevezése: államosított diktatúra. A kommunizmus önkéntes és nincsenek benne nagyhatalmú emberek. A sztálinizmus tehát legfeljebb kommunizmusnak titulált diktatúra volt, ami nem azonos kommunista diktatúrával.  Ha egy diktatúra magát pl. demokratikusnak titulálja, attól még nem illik rá a demokratikus diktatúra kifejezés. A brezsnyevi szocializmusnak, melyet szintén kommunista diktatúrának szokás nevezni, pedig semmi köze, még a sztálinizmusnál is kevesebb köze volt, a kommunizmushoz. A brezsnyevi szocializmus jó, pontos, rövid elnevezése: államosított rendszer. Egyfelől már maguk a vezetők is elismerték hogy messze vannak kommunizmustól, ezért nevezték szocializmusnak. Tehát az sem mondható hogy ez kommunizmusnak titulált rendszer volt. Másfelől ebben rendszerben már csökkent diktatúra. Továbbá már nem volt vagyoni egyenlőség sem. Kétségtelen, hogy a vagyoni különbségek talán egy kevéssel kisebbek voltak, mint az arányos vagyoni hierarchia, de nem ez volt a fő baj. A fő baj az volt hogy hatalmi különbségek, bár csökkentek de még mindig nagyok voltak. Továbbá túlszabályozottság, a túlzott államosítás, kisvállalkozások hiánya volt a fő probléma. És még sorolhatnám a problémákat, kétségkívül sok volt, de ennek semmi köze kommunista diktatúrához. A Marxizmus-Leninizmus abban tévedett, hogy azt gondolta, a kommunista kisközösségek mintájára létre lehet hozni egy nagy társadalmat, egy egész rendszert. Nem lehet létrehozni két okból. Egyfelől csak kevés ember van, aki a valódi kommunizmusra (önkéntes munka, önkéntes társakra odafigyelő fogyasztás) képes. Másfelől, ami megy kisközösségi szinten, az nem biztos, hogy megy nagyközösségi, társadalmi szinten. A kommunizmus nagyközösségi, rendszer szinten nem valósítható meg, ennek okairól részben e fejezetben, részben a következő fejezetben beszélek. Tehát a Marxizmus-Leninizmus tévedett de ez nem azt jelenti, hogy ezek az elméleti emberek valamilyen diktatórikus rendszer akartak kitalálni. Sőt ezen emberek egy része túl naiv volt, azt gondolták, hogy a valódi kommunizmus, rendszer szinten is megvalósítható. Ami gyakorlati vezetés egy részének hitványságát jelenti, azt szét kell választani az eszme, az elmélet minőségétől. Az eszme létrehozói nem olyan eszmét akartak létrehozni, amely alacsony demokratikus szintet valósít meg. Kétségtelen, viszont, hogy az eszme létrehozóinak, követőinek, akaratával ellentétben az eszme hiányossága miatt, viszonylag alacsony demokratikus szint alakult ki.

Itt jegyzem meg, hogy a bolsevik diktatúra kifejezés is torz. Amennyiben a bolsevizmus a többségi akarat, többségi érdek érvényesítése, úgy bolsevizmus nem más, mint a demokrácia. A probléma ugyanaz: a gyakorlati rendszer nem bolsevik, hanem diktatórikus volt.

 A kommunizmus összekapcsolása, egyenlővé tétele tehát diktatúrával egy torzítás, több mint csúsztatás. A kommunista diktatúra kitalálói, használói tehát nem alaptalanul félnek a kommunista eszmétől. Kétségkívül, hogy az a megvalósíthatóság esetén demokratikusabb rendszer lenne, mint az államkapitalizmus. A kommunista diktatúra kifejezés nem más, mint egyfajta nyelvi eszközzel magvalósított manipuláció.

Mindezt nemcsak azért mondtam el, hogy a kommunizmus fogalmát tisztázzam, hanem azért is hogy kommunista eszmét, amely kisközösségi szinten kialakulhat, megvédjem. Egy-két őrültnek netán eszébe juthat a kommunista jellegű kisközösségeket betiltani. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az őskeresztény közösségek is kommunista jellegűek voltak.

A kommunista pártokat, kommunizmust, mint ideológiát az elmondottak után könnyebb értékelni. Amennyiben rendszer szinten akarják érvényesíteni az ideológiájukat, úgy tévednek. Manapság egyébként már nem érdekli a politikusokat az ideológia. Csak hatalom és siker érdekli őket, e szerint változtatják elveiket.

A kommunizmus össztársadalmi, rendszer szinten azonban nem alakítható ki.

A jövő társadalomtudományának fel kellene mérnie, mik az ember (emberiség többségére jellemző) eredendő alig változtatható tulajdonságai, mik a változtatható tulajdonságai, és e szerint szervezné meg a rendszert, a társadalmat. Pontosabban az eredendő alig változtatható tulajdonságaihoz alakítaná a rendszert, és a változtatható tulajdonságokat pedig az így kialakult jó rendszerhez alakítaná, pl., neveléssel, oktatással. Nincs értelme azon fölösleges erőlködésnek, amely az ember eredendő tulajdonságainak átalakítására törekszik.

Ezért nem lehet a kommunizmus rendszer, mert többek között a birtoklásvágy teljes levetkőzése lehetetlen, kivéve az emberek szűk rétegét. A kommunizmus egy olyan társadalom lenne, amelyben nem lenne magántulajdon, birtoklásvágy, és ezáltal még sok minden nem lenne, legalábbis a lehetségesnél kevésbé lenne. Az igazi önkéntes kommunizmus nem borzalom, csak lehetetlenség, legalábbis társadalmi vonatkozásban. A kényszerű kommunizmus (amelyben a kényszerítés a lényeg, és a többi csak egy megfelelő ürügy) viszont már ürügyes diktatúra. Viszont többféle ürügyes, vagy nyílt diktatúra van, nemcsak az ürügyes kommunizmus. Létezik pl. az ürügyes kommunizmus ellentéte, az anarchikus, az önzőségen alapuló diktatúra, ill. annak puhább változatai. Létezik pl. az ürügyes kommunizmus ellentéte, az anarchikus, az önzőségen alapuló diktatúra, ill. annak puhább változatai. Anarchikus diktatúra, amikor az önzőbb, „erősebb”, rafináltabb ember, a társadalmi korlátok (törvények) hiányában kizsákmányolja azt az embert, aki tehetséges, okos, csak kevésbé önző, kevésbé rafinált, aki a szerénysége, erkölcsössége, munka-szeretete miatt nem viszonozza kizsákmányolást. Ennek kizsákmányolásnak is van egy nyíltabb, durvább és puhább, rejtettebb változata.

A kommunizmus össztársadalmi, rendszer szinten nem alakítható ki, de ettől a kommunizmus eszméje, ill. a kommunizmus kisközösségi szinten, nem az ördögtől való dolog. Más kérdés, hogy a sztálinizmus, és a brezsnyevi szocializmus nem is volt valódi kommunizmus.

A magyarországi a rendszerváltás után 18 évvel is töretlen erejű, kommunistázás, múlt rendszer szidalmazása. A jelen problémai elsősorban a 20 évvel ezelőtti (kommunista diktatúrából) rendszerből erednek - felfogás és propaganda.  

A fentieket én leegyszerűsítve: túlzott kommunistázásnak nevezem. Még egyszerűbben: kommunistázásnak.

E fejezetben némely torz „eszméről”, pontosabban a kommunistázásról van szó. De azért látni kell, hogy torz eszme nélkül is lehet egy társaság, hihetetlenül romboló és pofátlanul gusztustalan. Ilyen társaság a 2004-es év körüli MSZP. Lényegében ennek a társaságnak nincs eszméje, nincs ideológiája, még torz sincs neki. Pontosabban ezt a társaságot a kisstílű, gerinctelen hatalom és vagyonszerzés vezérli. Nevében ugyan baloldalinak nevezi magát, de ez nem több mint elnevezés. Éppen azért, mert nincs eszméje, veszi át az SZDSZ nagytőke-ajnározás eszméjét és politikáját, ami egyébként ellentétes az un. szocialista (rossz elnevezéssel, kommunista eszmével) eszmével. Tehát gyakorlatilag egy utánzó nagytőke-ajnározó politikát folytat, amelyet azon elnevezésével és olyan frázisokkal tarkít, amelyek ellentétesek a gyakorlati politikájával. Tehát ez a társaság a jelen lehetségesség legalsó szintjére süllyedt, ennél torzabbat én nem tudok elképzelni. Ez a társaság lényegében 2006-2010-ben ül egy romhalmaz, egy általuk tönkretett ország tetején és viszonylag nagyhangon politizál, vádaskodik, kritizál, vezetésre aspirál, bizonygatja hogy még mindig ő a legalkalmasabb, stb.. És mindezt az általuk lerombolt romhalmaz tetejéről teszi. Szerintem ez a pofátlanság csúcsa.

De visszatérnék a kommunistázáshoz.

Tehát mindjárt megállapíthatjuk, hogy a lehetséges gyakorlatilag létező kommunisták az MSZP tagjai, ellentétesek azokkal, akiket torzan valamilyen alapon kommunistáknak nevezhetők. Az eredetüknek annyi köze volt a Kádár rendszerhez, hogy azt ők voltak a rendszer árulói. De az eredethez képest történt egy további 90 fokos fordulat, ami így 180 fokos lett. Tehát torzan van értelmezve, hogy mi a kommunizmus, ki a kommunista, de bármilyen torzan értelmezik, az MSZP-re akkor sem illik ez az elnevezés, márpedig rájuk is vonatkoztatják. (Ezt gyakran maguk a kommunistázók is elismerik: ezeknek aztán semmi köze a baloldalhoz.)

Hacsak nem, minden rossz gyűjtőneve: kommunista. Jó ez már nyelvújítás kérdése, ezentúl a politikai elvtelent, gerinctelent, önérdekűt, népellenest, diktatórikust, stb., nevezzük kommunistának. De, akkor legyen ez következetes. Akkor Néró császár, Hitler, Horthy és minden rossz politikus kommunista volt.

Hogyan nevezzük akkor a sztálinista (diktatórikus) „rendszert”?

Szerintem a jó és pontos elnevezése: államosított diktatúra. Vagy: sztálinista diktatúra. A brezsnevi szocializmus másik jó és pontos neve: államosított rendszer.

A kommunistázás lényege a túlzottság, elfogultság és a gusztustalan aspektus.

Ugyanakkor ez történelmi jelenség, az új vezetés a régi rendszert szidalmazza, a régi rendszer rosszasága bizonyítja az új rendszer jóságát.

A problémakört ilyen témakörökre osztom fel.

Miért ostobaság a kommunistázás. Miért gusztustalan a kommunistázás.

Miért káros a kommunistázás. Miért jött létre a mindenkinek, de kommunistázóknak is ártó kommunistázás.

Miért ostobaság a kommunistázás.

Magyarország sok mindenben „élenjárt” (pontosabban hátul járt) a rendszerváltó országok között (és világviszonylatban is).  Az egyiket már említettem: a nagytőke-ajnározás. Egy másik ilyen a hosszas és elkésett, eltúlzott (18évvel a rendszerváltás utáni) kommunistázás.

Lényegében ez két „eszmei irányzat” egymással szemben, egymás mellett határozta meg rendszerváltás utáni Magyarországot. A nagytőke ajnározás, egy valóságos politikai törésvonal, a kommunistázás egy kreált politikai törésvonal, de a kárai ennek is valóságosak. Érdekes a két irányzat viszonya.

De miért is ostobaság?

Pl. ostoba, azért mert nem volt kommunizmus, nem voltak kommunisták. Legfeljebb ál-kommunisták voltak. A brezsnyevi szocializmus pedig semmilyen szempontból nem nevezhető kommunizmusnak. Erről több helyen elmélkedem, itt nem térek ki rá részletesen. Pl. ostoba, mert a két rendszer (brezsnyevi szocializmus, jelenlegi államkapitalizmus között összesítve nincs hatalmas különbség (egyik nem az átkos diktatúra, a másik nem a szinte tökéletes demokrácia), erről még több helyen még hosszasabban még több helyen elmélkedem, erre sem térek ki hosszabban. Pl. ostoba, mert a sztálinizmust összekeverik a brezsnyevi szocializmussal, szintén beszéltem róla.

Pl. ostoba, mert a magyarországi rendszerváltozat (a Kádár rendszer) volt a legfejlettebb rendszerváltozata a brezsnyevi szocializmusnak, a jelen magyar rendszer pedig szinte a legalacsonyabb rendszerváltozata az államkapitalizmusnak.

Ostoba, mert a jelen rendszerváltozat egyre rosszabb gyatrább lesz, miközben egyre jobban szidják a múlt rendszert. Van egy olyan bölcs közmondás, közfelfogás, hogy mindenki először söpörjön maga portája előtt. Vagyis ostoba és gusztustalan az, aki háza előtt ott hever a szemétkupac, de azon másikra mutogat, akinek a háza előtt szintén szemétkupac van. A közfelfogás szerint jogosan ostoba és gusztustalan akkor szidni a múlt rendszert, és kommunistázni, amikor a jelen rendszer is egyre hitványabb oldalát mutatja meg.

És utoljára, de nem utolsó sorban: ostoba, mert káros. Méghozzá elsősorban a népnek káros, másodsorban maguknak, a kommunistázóknak káros és legkevésbé az un. kommunistáknak káros.

Minden baj abból ered, hogy a magyar köztudat alacsony szintű, nincs összefogás, nincs civil érdekérvényesítés, nincs tüntetés, nincs forradalom, és mindez a Kádár rendszerből ered elsősorban  - szól az egyik gyakori hamis érv. Ennek cáfolata.

Tehát mindez nem 3-5 évvel a rendszerváltás után hangzik el hanem 15-20 évvel. Már látom a jövőt 30 év múlva 2040-ben is ez a szöveg marad, minden baj forrása a Kádár rendszer. Azért itt tudományos szempontból sem árt elgondolkodni, azon hogy a régi rendszernek mekkora kisugárzása, és mit nevezhetünk a régi rendszer hatásának. Szerintem legfeljebb öt évig beszélhetünk, a régi rendszer hatásáról.

A házátépítés hasonlat.

Adva van egy rossz állapotú épület (a múlt rendszer) és új vezetés költözik az épületbe, aki jogosan át karja alakítani, újjá akarja építeni az épületet. Öt évig szerintem ez a társaság jogosan hivatkozhat a múlt rendszer hatásaira. Öt év után és minél inkább távolodik a rendszerváltás, annál kevésbé jogos, annál faramucibb, és gusztustalanabb a hivatkozás. Nem azért, mert ilyenkor nem jöhet elő a régi épület egyik, másik hibája. Hanem azért, mert ekkor felvetődik a kérdés: tíz-húsz év múlva is előjött ez a múltból eredő hiba, de akkor te kedves barátom, hogy építetted át ezt az épületet? Tehát öt év után az erkölcsös, nem okolhatja a régi rendszert, csak az átépítőket. Azért 18 évvel a rendszerváltás után már nem szabadna (a józanész és erkölcs szerint nem szabadna) a régi rendszert okolni bármilyen hibáért is.   Ki felelős melyik rendszer, azért ha a régi rendszer egyes részeit nem változtatja meg kellőképpen. A jelen rendszer.

Azért itt megint előjön az ostobaság, a mindent fordítva csinálnak, a piripócs jelenség is. Tehát a normális az lett volna, ha a rendszerváltás első öt évében  intenzíven átalakítanak, szidják a múlt rendszert, esetleg kommunistáznak, aztán pedig szépen takarékra teszik a kommunistázást. De nem, ez is pont fordítva történt, történik. Akkor nem, most meg elkésetten és fölöslegesen, sőt ártón igen, ennek így semmi értelme.

Természetesen ez az előzők miatt sem igaz, hogy a közösségi szellemiség hiányáért (nincs aktivitás, nincs tüntetés, beletörődő a társdalom, stb..) a múlt rendszert okolják.

De más miatt sem.

E tanulmány megteszi azt, hogy pontról pontra tényezőről tényezőre összehasonlítja a két rendszert. Amit itt ki lehet emelni a közösségi szellemiség, a társadalom összefogásának összehasonlítása.

Az egyik rendszerben a túlzott államosítás és valamivel nagyobb diktatúra akadályozta a közösségi szellemiséget. Bár vitatható, hogy diktatúra akadályozza a közösségi szellemiséget, mert ugyanakkor gerjeszti is azt.

A jelen rendszer pedig a túlzott fogyasztással, az önmegvalósítás istenítésével, stb. pedig egy kifejezetten individuális szellemiségű társadalmat alakít ki. (Egyébként a Kádár rendszerben magvolt közösségi szellemiség propagálása, igaz rossz célokra irányítva, de mégis volt valami.) Vagyis ez a rendszer is jelentősen gátolja, rombolja a közösségi szellemiséget. És persze a sok badarság, hazudozás és politikai taktikázás, beleértve a kommunistázást is, rombolja a közösségi szellemiséget. Ugyanis, ha valaki elfordul, (pontosabban elfordítanak) a közügyektől akkor az elfordul a közösségtől is. A lényeg az, hogy sajnos e rendszer, rendszerváltozat sem sokkal jobb a közösségi szellemiség szempontjából, mint a Kádár rendszer, rendszerváltozat.

És még egy érv. Ha igaz lenne a múlt rendszer hatása – elmélet, akkor következőket kellene tapasztalni. Az idősebbeknek, mint a Kádár rendszerben szocializáltaknak, a közösségi szellemisége, a közösségi aktivitása, és a múlt rendszer elutasítása alacsonyabb szintűnek kellene lenni, a fiatalabbaknak ezzel szemben, mint e rendszerben szocializáltaknak közösségi aktvitása, közösségi szellemisége, és a múlt rendszer elutasítása magasabb szintűnek kellene lenni. Ezt viszont nem tapasztalható, sőt inkább az ellenkezője látszik. A közösségi aktivitása az idősebbeknek magasabb. Ami pedig a múlt rendszert illeti megosztott a fiatalság és az idősebbek is. De nép nagyobb része szerintem nagyon is reálisan nem tesz hatalmas különbséget a két rendszer közé, mindkettőnek látja a jó és a rossz oldalát.

Ha valaki elkezd sopánkodni, hogy ilyen, meg olyan a társadalom, és ennek oka a múlt rendszer, akkor én ezt gondolom: sokkal inkább az ilyen sopánkodások az okai annak, hogy ilyen meg olyan a társadalom. Egyébként szerintem, ahhoz képest amilyen butító özönvízben sodródik a magyar nép, rendben van. Most már azért, a vezetés helyett a nép szidalmazásáról sem ártana leszokni. 

Azért nyilvánvalóan a múlt rendszer szidalmazása, és egy ellenségkép kialakítása a jelen rendszer felértékelését jelenti, jelentené. Tehát a kommunistázásnak van egy ilyen célja is. Tulajdonképpen, ha a kommunistázásnak nem lennének káros mellékhatásai, a kommunistázó három legyet ütne egy csapásra. Felértékelné a jelen rendszert. Megmagyarázná, (a népet átverve) a jelen rendszerváltozat hibáit. És lejáratná a politikai ellenfelét. Csakhogy a kommunistázásnak vannak káros mellékhatásai, sőt ezek nagyobbak a főhatásnál, ezért nemhogy három, de egy legyet sem üt agyon. És azért ez az istenadta nép sem oly balga, hogy mindent bevegyen.

Gusztustalansági aspektusok.

Az előzők miatt.

A piripócs jelenség miatt.

Söpörjön mindenki a saját háza táján - miatt.

Kilóg a lóláb, a gyűlölködés is és a politikai taktika is.

De leginkább azért gusztustalan, mert elsősorban a fiatalok kommunistáznak.

Én magam is megvetettem a Kádár rendszert, én magam is úgymond ellenzéki voltam. Ráadásul nekem aztán semmi tisztségem nem volt ebben a rendszerben. A „szegény” középosztályhoz tartoztam, ahogy az emberek 90%-a. Nekem sem voltak kiváltságaim, gyakorlatilag is ismerem a rendszer rossz és jó oldalát. De azért a normális ember, nem az érzelmeiből próbál kiindulni, hanem az értemével elemez.

Pl. az a jelenség is megfigyelhető, hogy azok kommunistáznak a leginkább (ebben benne van a múlt rendszer szidalmazása), akik viszonylag akkor is elismertek voltak. Talán még ennél is gusztustalanabb, ha egy olyan fiatalember kommunistázik, aki érdemben nem tapasztalhatta meg a rendszer gyakorlatát. Nem élhette át. Pláne, ha ez a fiatalember szülei a kiváltságos, az elismertebb rétegbe tartoztak.

Nem az a baj, ha egy okos fiatal tanít, magyaráz egy buta idősnek, akár arról, amit az idős átélt és a fiatal nem. Az a baj, az a gusztustalan, ha a fiatalok egy csoportja (azok, akik nem élték át), az idősebbek nagyobb részének (a többség nem lehet buta öreg) elmagyarázza, hogy valójában mi volt az, amit átéltek, valójában hogy is értékeljék saját tapasztalatukat.  

Egyébként ez is történelmi jelenség. Pl. ott volt a fényes szelek ifjúsága. Személy szerint nekem szimpatikus, a lázadó, az időseket felrázó, a változtató ifjúság, de az nem szerencsés, az bűzlik, ha ez az ifjúság elsősorban a múlttal, és nem a jelennel, és a jövővel foglalkozik.

Nyilvánvalóan ekkor az ifjonti hevület mögött azért ott van a karrierizmus. A karrieristák nagyon jó tudják (érzékük van hozzá), hogy mit lehet, sőt mit kell hangoztatni karrier érdekében és mit nem szabad hangoztatni. Persze ez nem korfüggő, csak annyiban, hogy saját tapasztalat híján még inkább kilóg a lóláb.

 Elárulom a kedves olvasónak, hogy 20-30-40-50 év múlva (szerencsés esetben) éppolyan borzalommal, vegyes lenézéssel, kimosolygással fognak jelen éveinkre gondolni, mint ahogy mi gondolunk a korábbi időkre, pl. sztálinizmusra. Vagy ahogy a korábbi években pl. szocializmusban a még korábbi évekre pl. a Horthy korra gondoltak. Borzalommal, vegyes lenézéssel fognak (fogunk) gondolni a jelen hihetetlen bizonytalanságára, a kifinomult mégis egyértelmű manipulációra. Arra hogy a szabadság ünnepén október 23.-án, vagy verték az embereket, vagy egy rendőrökkel, kordonokkal teli, de kihalt utcákon „folyt az ünneplés”. És elárulom éppen azok fognak a legjobban borzongani, akik ezt most nem teszik, vagy éppen azok, akik a borzalmak okozói. Úgy látszik, mindig megmarad a két tábor. A kisebbség, aki az igazi jelenben él, azzal foglakozik, és a többség, aki az elferdített múlt árnyékában  él – „most már sokkal jobb” - jelszóval az ajkán.

A kommunistázás károkozása.

Az alapképlet az, hogy a rendszerváltás után tíz évvel, három politikai erő alakul ki. Az elégséges (kettes fölé, esetleg hármas alá, osztályzatot érdemlő) alkalmassággal bíró, kommunistázó jobboldal. Az elégtelen (egyes osztályzatot érdemlő), nagytőke-ajnározó liberális oldal. És az elégtelen (egyes osztályzatot érdemlő) valójában elvtelenül alkalmatlan, de nagytőke-ajnározó politikát folytató, magát baloldalnak nevező oldal. Ebből a konstellációból nyilvánvalóan nem sülhetett ki jó.

A rendszerváltás utáni magyar politizálás egyik legnagyobb hibája, a gyűlölködés, a minden együttműködést megakadályozó klikkesedés, két táborra oszlás, a másik elsöprése bármi áron, akár nemzet ártalmára – kialakulása volt. (Van egy optimális szembenállás, ami a politikai kontrollt, ellenőrzést biztosítja, de még nem gátolja az együttműködést. A túlzott egyetértés, szövetség sem jó. Nyilvánvalóan Magyarországon az optimális szembenállástól a gyűlölködés irányába torzult el a közélet.) Szerintem e torzulásba, a gyűlölködés kialakulásába, ha nem is kizárólagos, de kiemelkedő szerepe volt a túlzott kommunistázásnak.

Valójában a túlzott és gusztustalan kommunistázás fordította el, és radikalizálta az SZDSZ-t is. És persze az MSZP-t is, hiszen a célkeresztben valójában ők voltak. Az ostoba és gusztustalan kommunistázás hozta össze ezt a két alkalmatlan politikai erőt, és teremtett egy erős alkalmatlan politikai erőt.

Én magam is (aki azt vallom, hogy Fidesz a kevésbé rossz) belátom, hogy tényleg sugárzik egyfajta agresszív pökhendiség a Fideszből, szerintem a kommunistázás miatt. Másrész a jól érzékelhető karrierizmus miatt. Egy csomó ismerősöm, elhúzza a száját: miért a Fidesz ugyanolyan gusztustalan. Általában rákérdezetem: miért, de nem kaptam választ, csak annyit: nézzél rájuk. Szerintem a túlzott, gusztustalan kommunistázás kelti ezt a visszatetsző hatást.

(Egyébként pedig a Fidesz sem értett a gazdasághoz, a pénzügyekhez, de ez egy másik téma.)

Valójában a Fidesz és a jobboldal nem nagyon zsidózott, cigányozott nem nagyon tett rasszista kijelentéseket. Ellenben igen aktívan és gusztustalanul kommunistázott. E rendszerben, viszont semmi nem hat egyenes úton. A kommunistázásért nyíltan nem ítélhették el a Fidesz-t. A gusztustalanság az ostobaság azonban visszataszító, jogosan ellenérzéseket vált ki. Ezek az ellenérzések, még akkor is jogosak, ha maguk az ellenérzők sem különbek, sőt. Ezért kommunistázó jobboldalt (elsősorban a Fidesz-t) bírálni kellett, és ez bírálat a jogtalanul a rasszizmus bűnét kente a Fidesz-re. Ez a gyűlölködés kialakulásának egy vonulata.

A kommunistázás tette teljesen rosszá, alkalmatlanná, és erősítette meg a talán elégségesen rossz, alkalmatlan, másik két politikai erőt, a liberális, és a szocialista oldalt.

De azt se felejtsük el hogy a Fidesz két választást azért elvesztett, ennek pedig egyik jelentős oka, hogy lakosság is ostobának, és gusztustalannak tartotta a kommunistázást.

A kommunistázás a valós, értelmes politikai ellenállás (nagytőke-koráthozás, az önérdekűség, gerinctelenség leleplezése, stb.) helyett létrehozott egy valótlan, álságos politikai ellenállást, ezzel a valós, értelmes politikai ellenállást taccsra tette. Összességében a kommunistázás sok mással együtt hatalmas károkat okozott, okoz.

Miért jött létre a túlzott, a kommunistázóknak is ártó kommunistázás?

(Ne felejtsük el, hogy két választást, az ellenszenves és rosszul irányító ellenfelek ellenére, elvesztett a Fidesz.)

Erről könyvet lehetne írni. Én csak egyszerűen ezt mondom: az ostobaság, a gusztustalanság, a hatalmi harc, a politikai taktikázás, a rendszervédelem, a karrierizmus, a klikkesedett gyűlölködés keverékéből jött ki a túlzott, az elkésett, az ártalmas kommunistázás.

De jó lenne, ha abbahagynák. E úgy látom ez már a vérükben van. Bár tévednék.

Lehet, hogy engem is elítélnek a kommunizmus bűneinek tagadásért?

Ugyanis én tagadom, hogy a sztálinizmus, vagy akár brezsnyevi szocializmus igazi kommunizmus lett volna.  Azt nem tagadom, hogy sztálinizmusnak voltak bűnei. Sőt brezsnyevi szocializmusnak is voltak bűnei.  Sőt azt sem tagadom, hogy minden rendszernek voltak bűnei, a jelen rendszernek is vannak bűnei. Miért nem hoznak akkor olyan törvényt, hogy tilos rabszolgatartó rendszer bűneinek tagadása, vagy a feudalizmus bűneinek tagadása. Ezen az alapon a törvény megtilthatja minden bűn tagadását. És egyébként is a történelmi fejlődés az egy folyamat.

És egyébként vannak bűnök és vannak erények, és vannak közömbös (se nem bűnök, se nem erények) tulajdonságok. Ezek aránya adja ki az összesített jóságot. Mert valaki azt mondja: jó én nem tagadom azt a tíz bűnt (tényleg pontosan milyen bűnökről van szó) amit a törvény előír, de felsorolok száz erényt, akkor ez az ember pozitívan beszél arról a rendszerről.  A másik tagad egy bűnt, de egy erényt sem említ, akkor ő jobban elítéli az adott rendszert, mint az előző, mégis őt ítélik el. Akkor most mit lehet hangoztatni? Pl. az erényeket lehet hangoztatni? Vagy aki az erényeket hangoztatja, az már tagadja bűnöket?

És azért egy ilyen bírósági tárgyalás sem lehet semmi. Szerintem utoljára az inkvizíció hozott ilyesmi ügyekben (valaki, valami egyház-ellenes mondatot mondott) bírósági döntést. Mert a sztálinizmusban, ill. az 50–es évek Amerikájában tudták hogy elvont mondatokért nem lehet senkit elítélni, az nevetségbe fullad, ezért konkrét cselekvéseket kreáltak. (Ez nem visszalépés?) 

Vagy azt várják el az emberektől, hogy a sztálinizmust és a brezsnyevi szocializmust jobban utálják, mint a többi rendszert. De legfeljebb arra tudnak hatni, hogy az emberek nem beszélnek a nyilvánosság előtt a különböző szimpátiájukról. Arra nem, hogy mit éreznek, gondolnak, egymás között mit beszélnek. És egyébként ezek a tiltások mindig visszafele szoktak elsülni. Szóval én ezt az egész törvényt úgy ahogy van, nem értem. Tagadom, hogy ez a törvény értelmes törvény lenne. Akkor most elítélnek?

És egyébként pedig hol van a híres szólásszabadság?

Én vagy 10 évet éltem az un reform-szocializmusban, amelyben az alábbi volt egyik központi kérdés. De persze a probléma nemcsak szocializmusban, de minden rendszerben nyíltan vagy burkoltan, többé vagy kevésbé, de jelen van.

Elmélkedés a belülről való megreformálásról, fejlesztésről.

Mi a baj ezzel a gondolkodással? Tudom, hogy rendszer melynek fontos alkatrésze vagyok nem jó, de inkább én a jóindulatú (okos) ember vagyok a főalkatrész (én javítok a rossz rendszeren), mintsem a főalkatrész más rosszindulatú, ostoba ember legyen.

Tehát, mi a baj ezzel a gondolkodással?

Először is tételezzük fel, hogy az emberünk valóban jóindulatú és okos ember.

Másodszor tételezzük fel, ezt már nehezebb elképzelni, hogy a rossz rendszerben bekerülve nem kerül a rendszer szintjére, nem válik belőle rosszindulatú, önző, egyoldalúan látó, tehát ostoba ember. Tehát a rossz rendszer nem darálja be, nem lesz annak része.

Még ekkor is: a jó főalkatrész, egy rossz rendszert tesz működőképessé. Tehát egy ideig a rossz rendszer működőképessége erősödik, erősebbé válik a rossz rendszer.

Egy fontos megjegyzés: a vezetés vonatkozásában mindig erősen jelen van az önámítás pszichés jelensége. És a vezető a jó fogalmazásának, érvelésének (lehet ez hamis is) köszönhetően, képes saját magát is meggyőzni a rossz, ellentmondásos helyzet jóságáról, tisztaságáról. 

Ezért szerintem két helyes megoldás van.

Én nem akarok egy rossz rendszerbe bekerülni, a rossz rendszert kívülről akarom megváltoztatni.

Vagy: én vállalom, hogy bekerülök egy rossz rendszerbe, de a fő célom, az hogy magát a rendszert megváltoztassam. E célom mellett következetesen kitartok, nem lehet ürügy, taktika, és semmilyen ok, ami ettől eltéríthet. És ismerem saját gyengeségem, pontosan ismerem rendszert is, van határozott jövőképem, tudom hogy honnan, hová (és ez egy biztosan egy jobb állapot) és hogyan akarok eljutni. Ráadásul az okos ember nem szétzilálni akarja a rossz rendszert, hanem tudatosan egy jobb rendszerré akarja azt átváltoztatni. Az okos ember tudja, hogy melyik az ennél jobb rendszer, nem más hasonló rossz, vagy rosszabb rendszert tart jónak.

Tehát sok feltétel szükséges ahhoz, hogy valaki a belülről való megváltoztatás, fejlesztés igényének megfeleljen.  Valójában ez sokkal erősebb kiválóságot igényel, mint a kívülről való megváltoztatás, fejlesztés. Gyakorlatilag azoknak akik, valóban a belülről való megváltoztatás törekvésével kerülnek hatalomra, csak 10%-a, aki valóban alkalmas erre. Ráadásul a hatalmon levők 90%-ának nincs ilyen irányú határozott törekvése. Az ő (90%) törekvésük a hatalom, kvázi a rendszer stabilizálása. Tehát nagyon elnézően számolva is a vezetés 1%-ról van szó, ha valódi belső reformról beszélünk. 

Ugyanakkor az ilyen kiváló igaz ember csak nagyfokú, színjátszással, magalkuvással kerülhet az elitvezetésbe. Ugyanis a rendszer megszűri a vezetőaspiránsokat, csak a híveit engedi be. De a bejutás után is szűr a rendszer. Ha a rossz rendszer felfedezi hogy „ellenség” van benne, akkor, vagy még erősebben be akarja azt olvasztani, vagy ki akarja magából vetni, vagy meg akarja semmisíteni. Tehát a kiválónak, meg kell alkudni, és színlelni kell, ami ugyebár ellentmondás. Ha pedig vezető lett, akkor hatnak rá a vezetés szükségszerű negatívumai, pl. az elzártság, az időhiány, stb.

Tehát a belső reformra való törekvőt nagy valószínűséggel bedarálja, maga képére alakítja át a rendszer.

És még egy konklúzió: a belülről való reformálás (megváltoztatás, fejlesztés) nem járhatóbb út, mint a kívülről való megváltoztatás, fejlesztés.

Annak van a legkisebb esélye, tényleg átalakul a rendszer, legalábbis részben átalakul.

Ha ezek (bedarálás, vezetési negatívumok, stb.) megjelennek, akkor a jóindulatú, erkölcsös, okos embernek ki kell lépni a rendszerből, és kívülről kell a megváltoztatást megpróbálni.

Mi van, ha jóindulatú, okos ember vacillál: részben jó, részben rossz ez a rendszer. A helyes kérdés ez: elméletileg van e ennél jobb rendszer? Mert ha van, akkor ez rossz. Ha vacillál, akkor már elfogadja, a rossz rendszert.

Ez gondolatmenet eligazít, abban hogy a vezetőket, hogy ítéljük meg, pl. Kádár Jánost miként ítéljük meg. A kérdés az, hogy Kádár János valóban, rendszert akart változtatni, vagy csak rendszerváltozatot akart változtatni, vagy csak kisebb változtatást akart. Idekapcsolódik az a gondolat is, hogyha a cél hasznossága nem sokkal nagyobb, mint eszköz rosszaságának ártalma, akkor nem szabad a rossz eszközt használni. Tehát mi volt Kádár János szándéka. Úgy tűnik, hogy legfeljebb rendszerváltozatot akart változtatni de még ez is kétséges.  Úgy tűnik, hogy a rossz eszköz (a forradalmárok megbüntetése) valamint az hogy végül is inkább kiszolgált egy rossz rendszert mintsem változtatott azon nem adhat neki pozitív megítélést. Meg kell jegyezni a forradalmárok kivégzésben nem az övé legnagyobb felelősség, ő tettestárs, kiszolgáló volt. Nélküle is hasonló állapot jött volna létre.   Ugyanakkor sajnos meg kell állapítani, magyar vezetők többsége, főleg az újkori vezetők és az utolsó évszázad vezetői egy-két kivételtől eltekintve Kádár Jánosnál is rosszabb osztályzatot érdemelnek. És persze világ vezetői is, és brezsnyevi szocializmus vezetői sem voltak nála jobbak átlagosan. Sőt rendszer (brezsnyevi szocializmus) vezetői közül ő legjobbak közé tartozott.   Ez ugyan nem fordítja meg Kádár János megítélését, de az ítélkezése mellé e megjegyzést kell tenni: a többiek (átlagosan) még rosszabbak voltak. Kádár János esetében megjelent egy inkább gyenge belső reform törekvése, e reform népérdekű is volt (nemcsak saját érdekű) és e reform, nemcsak a széteső rendszerben jelent meg. Mindez összességében nem érdemel rossz osztályzatot, inkább a közepes osztályzat a reális.

És elgondolkodhatunk a reform-szocialisták megítélésén is.

Az eleve gyanús, ha egy vezető menetközben, ráadásul akkor, amikor recseg-ropog a rendszer, ébred rá a belső reform szükségességére. Gyanús, de nem kizárt. Szerintem a magyar reform-szocialisták esetében erős szerepe volt a következő gondolatnak: akkor tarthatom meg biztosabban hatalmam, ha reformálok, ha nem vetem el a rendszerváltás lehetőségét. Egyébként pedig az új rendszer a vezetés, hatalmon maradás, és főleg vagyonszerzés szempontjából előnyösebbnek, kényelmesebbnek tűnik.

Ez a gondolat azonban történelmi általánosságban is érthetőbbé teszi a belső reform, és általában változtatások, fejlesztések folyamatát.

Nem az a baj, hogy a változtatás felmerül a vezetésbe, a baj az, hogy csak akkor merül fel, ha már válságszakasz van, ha már a rendszer szétesőben van. És a baj az, hogy változtatási gondolatban igen erősen dominál a saját hatalmi, vagyoni érdek.

Ha csak közepesen dominálna a saját érdek, a népérdek lenne a másik fele, és nemcsak széteső rendszer esetében merülne fel a jelentős változtatás szükségessége, akkor már szinte jóindulatú, okos emberekről, vezetőkről lenne szó. Ugyanakkor a kívülről reformálók, fejlesztők között szükségszerűen több a valóban jóindulatú, népérdekű ember.

Valójában kommunistázás, (a kommunista diktatúra emlegetése) nagyon is egyszerűen analizálható.

Három torz nézet kavarodásából áll össze. Az első az, a torz nézet, amivel már sokat foglalkoztam, amit már sokszor megcáfoltam: a jelenlegi rendszer (államkapitalizmus) maga a demokrácia, a szinte tökéletes rendszer, ezért ez ettől eltérő rendszerek, (és ami jelentősen eltér az a brezsnyevi szocializmus) az csak diktatúra lehet. Mivel én a különböző rendszereket 70 rendszertényező alapján osztályoztam és azokat összesítettem (ABC/4, ABC/5, ABC/6 ábra) kijelenhetem a következőket. A jelenlegi rendszer messze nem a demokrácia (a szinte tökéletes rendszer) és a rendszerek között nincs olyan hatalmas különbség, mint ahogy ez a torz felfogás beállítni igyekszik. Valóban valamivel demokratikusabb, jobb a jelenlegi rendszer, mint pl. brezsnyevi szocializmus, de nem ég és föld a különbség. A jelenlegi kínai szocializmushoz képest pedig még kisebb a különbség. A fasizmust és sztálinizmust pedig nem is vettem a rendszerek sorába, szerintem jogosan. És egyébként pedig alapvetően torz, két kategóriába (diktatúra, ill. demokrácia) sorolni a rendszereket, országokat. 

Ismétlem, az első az, a torz nézet, amivel már sokat foglalkoztam, amit már sokszor megcáfoltam: a jelenlegi rendszer (államkapitalizmus) maga a demokrácia, a szinte tökéletes rendszer, ezért ez ettől eltérő rendszerek, (és ami jelentősen eltér az a brezsnyevi szocializmus) az csak diktatúra lehet.

Különösen a volt szocialista országokban jön elő: a múltat végkép eltörölni, nehogy a jónép itt valamilyen ellenforradalmat csináljon, vagy legalábbis visszasírja pl. a Kádár-rendszert.

A másik torz nézet. Szerintem hatalmas ostobaság pl. brezsnyevi szocializmust (vagy akár sztálinizmust) azonosítani pl. egy kolostori kommunában meglevő rendszerrel. Ugyanis a kolostori kommunában meglevő rendszer az igazi kommunizmus. Ettől pedig jelentősen eltért a brezsnyevi szocializmus.

A harmadik torz nézet az már egy kicsit magyar vonatkozású. Hatalmas ostobaság az MSZP-ét azonosítani a brezsnyevi szocializmus képviseletével. Hiszen pont az, a probléma, és ezt még a jobboldal is elismeri józanabb perceiben, hogy az MSZP tetteiben teljesen a neoliberalizmus (a szocialista ideológiával szinte ellentétes ideológia) képviselője lett.

Tehát ezen három ostobaság összekutyulásból jön létre a kommunistázás tripla ostobasága. 

Az ABC/1 ábra elemzése. Elméleti rendszertényező.

Tulajdonképpen nincs itt nagyon sok elemezni való dolog. Az ábra lényegében vázolja azokat a tényezőket, témákat, amelyek más ábrán nem jelentek meg, vagy csak áttételesen jelentek meg. Elsősorban, e tanulmányrészben taglalt rendszertényezőkről van szó. Persze ide is vonatkozik az igazság: minden, mindennel összefügg. Tehát e tanulmányrészben tárgyalt rendszertényezők összefüggnek egymással, és minden más rendszertényezővel. Ez az ábra így egyfajta összefoglalása lett az egész tanulmánynak.

Különösen úgy hogy rajta vannak a jelenleg legfontosabb alapvető fejlődési fejlesztési irányok, amelyek szintén összekapcsolják a rendszertényezőket.

Ezek egy kicsit más szempontból taglalják a legfőbb célokat. Ugyanis ott van a jelenleg szócska. Vagyis arról van szó, hogy mik azok az alapvető célok, irányok, amelyek jelenleg egy fokkal még a többihez képest is le vannak maradva, amelyekre jelenleg még fokozottabban kell figyelni, amelyeket előtérbe kell helyezni. Ugyanakkor, ezek nagy általános célok, de ezeket is meg kell nevezni. Külön, külön persze ezekről már sokat beszéltem, meg is indokoltam a fontosságukat, és valóságos hasznos tartalmukat. Megindokoltam, hogy miért jók, szükségesek ezek az irányok, de az sem árt, ha egymás mellett felsorolva is megjelennek. A lényeget nem lehet elégszer ismételni.

Egyszerűen itt is felsorolom ezeket a jelenleg legfontosabb irányokat.

A közvetlen demokrácia fokozott fejlesztésének – iránya. Az arányos és igazságos (hatalmi, vagyoni) hierarchia kialakításának - iránya.

A nagyobb és konkrétabb vezetői felelősség – iránya.

A civil szféra fokozottabb fejlesztése – iránya.

A közepes demokratikus világszövetség kialakításának – iránya.

Egy igazságosabb, logikusabb pénzügyi világ-rendszer – iránya.

A hódító háborúk és a rejtett kizsákmányolások megszüntetésének – iránya.

A társadalomtudomány fokozott fejlesztése, bevonása a vezetésbe – iránya.

Az egyenletes, folyamatos, de viszonylag dinamikus (a gazdaság, társadalom minden része) fejlődés kialakítása – iránya.

A normál, (nem kapzsiságdeterminált) piacgazdaság mellett egy viszonylag nagy, erős, hatékony, tisztességes állam – iránya.

Az állam, mint a társadalom szervezett öngondoskodásának, és profit nélküli szolgáltatásának - iránya.

A logikus, szervezett, átlátható, tiszta állam – iránya.

Manipuláció helyett az őszinte meggyőzés - iránya.    

Az igazságos, szabályozott verseny (sok verseny) kialakításának – iránya. 

A kis és középvállalkozások fokozottabb fejlesztésének – iránya.

A természetrombolás megállításának - iránya.

A hasznos termelés és a viszonylag visszafogott (mérsékelt puritanizmus) fogyasztás – iránya.  

Elsődleges a termelés és a fogyasztás alakulása (ez egy fokkal még a pénzmozgásnál is fontosabb) – iránya.

A lelki (igazságosság, önállóság, biztonság, stb.) és minőségi anyagi szükségletek (egészség, tudás, egészséges környezet, kultúra, hasznos érdekes munka, stb.) fokozottabb kielégítésének – iránya.

A fentiekkel tehát jelenleg komoly problémák vannak. Azt is mondhatom, hogy jelenlegi rendszer (államkapitalizmus) azért van messze a jó, a fejlett rendszertől, mert a fenti problémák nincsenek megoldva.

Fogalmazzunk egy kissé másképpen.

A jelenlegi rendszerrel kapcsolatosan azt mondják pl.: szabadság. De akkor eszébe jut az embernek a manipuláció. Vagy eszébe jut a nyomorgó (ezért, természettől, betegségtől, éhségtől függő) széles réteg. Vagy eszébe jutnak a rendszer bedaráló gépezetei, a fogyasztás, a pénzhajhászás, a bürokrácia, a jogi csűrcsavar, stb. Vagy eszébe jut a természeti csapásoktól való függés, ami a természetrombolás következménye.

Azt mondják, pl.: demokrácia. De akkor eszébe jut az embernek a kétpártrendszer, az hogy általában két rossz között választhat. Eszébe jut, hogy döntések mégis a vezetés érdekeit, a nagytőkések érdekeit, és nagy pártok érdekeit szolgálják.  Eszébe jut a kisember beleszólásának hiánya. Eszébe jut az, hogy már mennyi egyszerű, banális hibával találkozott. Eszébe jut, hogy már mennyi egyszerű használható ötlete, javaslata lett volna, de senki sem hallgatja meg, legalábbis érdemben nem hallgatja meg.

Azt mondják környezetvédelem. De akkor az ember eszébe jut, hogy összességében mégis romlik a helyzet.

Azt mondják, hogy igazságosság. De akkor eszébe jut az embernek a hatalmas különbség. Eszébe jut az, hogy pl. egy pénzügyi spekulátor tízszeresét keresi a nagy tudású, lelkiismeretes orvosnak. Vagy eszébe jut, hogy olyan vezetők élik vígan világukat, sokszor hatalomba maradva, elismerten, gazdagon, akik hatalmas károkat okoztak.

Eszébe jut, hogy a hasznos munkáját, ill. az abból eredő jövedelmét már hányszor vámolták le, tüntették el, bankok, az állam, és még sorolhatnám.  Ki tudja, hogy melyik önző, haszontalan ember palotájában, luxus autójában van a hasznos munkája.

És eszébe jut, hogy azért összességében egyre nőnek a különbségek.

Az ember eszébe jutnak, a jelenleg is gyakori igazságtalan háborúk, ill. az igazságtalan, semmit meg nem oldó „békék”.

Eszébe jutnak az embernek még a parttalan, csapongó, sehová nem jutó viták, az esetleges, rövid távú, össze-vissza „megoldások” sokasága,  és még sorolhatnám. 

Kimaradt és összefoglaló gondolatok a demokráciáról. A demokratikus e. ábrák, és más ábrák. Elméleti rendszertényező.

Ismétlés.

A jelen politikai vezetés és társadalomtudomány demokratikus szintje igen alacsony, mivel a demokrácia-felfogása is igen alacsony, még addig sem jutottak el, hogy vannak különböző demokráciaszintek. Pontosabban a jelen felfogás szerint kettő szint van, a teljes demokrácia, és a diktatúra (zsarnokság autoritárius rendszer, stb.). Szerintük két szint van, és a jelenlegi rendszer, maga a szinte teljes demokrácia.

Valójában a demokrácia, demokráciaszint, mint bármi más, (pl. az életszínvonal) egy százas, (vagy tízes, vagy ezres, stb.) skálán helyezhető el. És valójában a jelen demokráciaszint, jelenlegi szintje elnézően is az ötvenes szintnél tart. Hiszen hogyan lehetne magasabb, ha már puszta felfogása is teljesen torz, és persze ez a gyakorlati demokráciát is alacsony szinten tartja.

Kicsit részletesebben, azt vallják, hogy amennyiben  elvileg többpártrendszer van és amennyiben a kormányzó párt elvileg négy-öt évente leváltható, akkor az már a szinte teljes demokrácia. Az nem érdekli őket, hogy ez az elvi lehetőség gyakorlatilag mennyiben realizálható, ill. realizálódik. Az sem érdekli őket, hogy a leváltás mennyiben történik a nép, lakosság többsége által. (Nagyjából a nép által történik, de azért az arányoknak nagy jelentősége van.) Az sem érdekli őket, hogy valójában milyen a hatalmi, a döntéshozó hierarchia. Nem érdekli őket, hogy a pártoknak milyen a belső demokráciája. Az sem érdekli őket, hogy ez alatt a 4-5, vagy 10-15 év alatt akár 1-2-3 ember irányíthatja az országot, hozhat meg minden lényeges döntést. Az sem érdekli őket, hogy mennyi a népszavazás van. Az sem érdekli őket, hogy a lakosság a népréteg, érdemben, mennyiben szólhat bele a nagyobb ügyek és a kisebb ügyek eldöntésébe. És még sok minden nem érdekli őket.

Valójában az, hogy elvileg leváltható pártok, vezetések vannak, mely leváltásba és az új vezetés kijelölésében nagyjából a nép is részt vehet, legfeljebb a százas skálán a negyvenes szintre elég. Ugyanis e három fontos vonatkozáson kívül a demokráciának, a demokráciaszintnek legalább ötven fontos, alapvető vonatkozása van.

Ismétlem, addig, amíg a jelen rendszer demokrácia-felfogása ilyen alacsony (csak demokrácia és diktatúra van, és ha elvileg több leváltható és kinevezhető párt van, amely leváltásba és kinevezésbe valahogy a nép is részt vesz, akkor az már a teljes demokrácia), addig a demokráciaszint is alacsony. Hiszen akkor még az sem állapítható meg, hogy valójában emelkedik, javul, vagy csökken, romlik a demokráciaszint. Akkor az sem állapítható meg, hogy egy-egy vezetés emelte, vagy rontotta a demokráciaszintet. Abból pedig, hogy jelenleg alacsony a demokráciaszint az következik, hogy a demokrácia elsősorban út, irány, és nem állapot.

Miről szól a közvetlen demokrácia.

Többek között arról szól, hogy az érzés, ízlés igazságok közül az a nagyobb igazság, melyet több ember tart annak.

Többek között arról szól, hogy több szem többet lát, vagyis bárkinek lehet jó gondolata, ötlete. Kár lenne ezt a rengeteg sok jó gondolatot, ötletet, kihagyni csak azért, mert eme emberek nincsenek benne a vezetésbe.

Többek között arról szól, hogy közvetlen demokrácia magas foka, az önrendelkezés (szabadság) érzését adja.

Többek között arról szól, hogy a többség viszonylag pontos érdeke legnagyobb valószínűséggel akkor jön, ki ha minél több ember önálló véleményét összesítik.

Többek között arról szól, hogy a többségi döntés, lehet hogy nem kiváló, de nagy valószínűséggel nem rossz, és nem népérdek ellenes.

Többek között arról szól, hogy a vezetés hajlamos az önérdekűségre, és az egyetlen biztos ellensúly a nép véleménye ill. a nép érdekének közvetlen megjelenése.

Többek között arról szól, hogy az igazságos, arányos hatalmi hierarchia csak a közvetlen demokráciával tud kialakulni.

Többek között arról szól, hogy az együttműködés, a kompromisszum és így harc, a háború, az ellenségeskedés elkerülésének egyik módja.

És még sokkmindenről szól.

Először kapcsolódjunk az előző témához, pontosabban a megvalósíthatóság problémájához. Mondhatjuk szép, szép a közvetlen demokrácia eszméje, egy erre épülő rendszer gondolata, de megvalósíthatatlan, csak úgy, mint a kommunizmus.

A tényleges demokrácia (közvetlen demokráciára épülő demokrácia) eleve nem úgy indulna, hogy az adott meghatározott célok feladatok, módszerek szentírás, amin nem lehet változtatni. A tényleges demokrácia számol a változással, fejlődéssel, általában egyenletes de dinamikus fejlődésre törekszik de nem zár ki egy-egy lehetségesebb élesebb fordulatot sem. A lényeges különbség, kommunizmus és tényleges demokrácia között a döntéshozásban van. Minden rendszernek szüksége van döntéshozásra, és ez döntéshozás vagy diktatórikus viszonylag diktatórikus, vagy viszonylag demokratikus, ill. demokratikus. A kommunizmus elmélete nem fektetett elég hangsúlyt a döntéshozásra, pontosabban a demokratikus döntéshozásra. Megjegyzem a kezdeti elvekben igen hangsúlyos (bár homályos) szerepe volt a demokráciának, csak ez később elsikkadt, jött a proletárdiktatúra elmélete. Egy másik lényeges szempont, hogy az önkéntességnek a tényleges demokráciában nagyobb motivációjának (a döntéshozásban való részvétel, illetve a magángazdasági sikeresség, stb.) kell lenni. A tényleges demokrácia az arányos és igazságos hierarchiára törekszik és nem egy közel egyenlő hierarchiára. A kommunista elméletben nem törődtek az érvényesülés motivációjával és a lehetségesnél nagyobb fokú egyenlőségre törekedtek. Mindezért azt mondom, hogy a kommunizmus elve, elmélete rendszer szinten nem valósítható meg, ennél nagyobb a valószínűsége tényleges demokrácia megvalósíthatóságának. Ugyanakkor vannak azonosságok. A kommunista elmélet abban bízott, hogy az oktatás tájékoztatás erejével lehet formálni az embereket. Lehet, hogy az emberek többségét akár át is lehet alakítani, de hogy lehet átalakítani azokat túlzottan vagyon és hatalomvágyó embereket, akik eme tulajdonságuknál fogva vezetők lesznek? Sehogy. Tehát lehet hogy kialakítható a kommunista embertípus, de nem alakítható ki a kommunista vezetőtípus, eltekintve a kivételektől. A tényleges demokráciának hasonló a problémája. Elvileg kialakítható a demokratikus embertípus oktatással, tájékoztatással, stb., de nem alakítható ki a demokratikus vezetőtípus. Márpedig e nélkül nem megy a dolog.

Valahogy a vezetőket rá kellene vezetni, arra hogy a tényleges demokráciában is legalább olyan sikeresek lennének, mint ebben rendszerben. A tényleges demokráciában is szükség van okos, tehetséges emberekre, jogalkotókra, szaktörvénykezőkre, jogalkalmazási vezetőkre, tudatformálókra, elméleti emberekre, tanárokra és még lehetne sorolni. Sőt a tényleges demokráciában bővülne a legfelső vezetés és középvezetés is. Igaz, hogy a hatalmi vagyoni különbségek kisebbek lesznek, de ezek a kisebb különbségek nagyobb társadalmi és történelmi megbecsüléssel járnának. Melyik politikus élvezi, hogy lebecsmérlik, szidják részben szemtől-szembe, de főleg a háta mögött? Azt gondolom, hogy a szerényebb és a jobb képességű vezetőket meg lehetne győzni. Csakhogy a rosszabb képességű de jól taktikázó vezetőket nem lehet meggyőzni. Nem lehet azokat sem meggyőzni, akik, túlzott már-már beteges hatalomvágyban, vagy kapzsiságban (birtoklásvágy, vagyonvágy) szenvednek. Ezek pedig nincsenek kevesen.

Tényleg, a pszichológia miért nem ismer ilyen szenvedélybetegséget, mint hatalmi fóbia, vagy mint vagyonfóbia? Nincsenek ilyen szenvedélybetegségek? Dehogy nincsenek. Érdekes, már olyan szenvedélybetegséget is ismerünk, mint munkamánia. Érdekes módón pont ezek (hatalomfóbia, vagyonfóbia) a szenvedélybetegségek maradtak ki. Itt már társadalomtudományok, (adott esetben a pszichológia) megalkuvásáról van szó. Mindenesetre valahogy a tényleges demokráciában is békésen kezelni kellene ezeket az embereket. Valami olyan versenyt kellene kitalálni, amelyben kiélhetnék a szenvedélyüket, és nem valóságos gazdaságot, politikát terhelnék a pszichés problémájukkal.

Mindenesetre főleg eme emberek miatt, akik most javarészt vezetők, kétséges, hogy a tényleges demokrácia békésen, és válság nélkül létrejöhessen.

Abban nem kételkedem, hogy az ellenérvek tömege alakulna ki, amennyiben a tényleges demokrácia elvei elkezdenének terjedni. Én, mondjuk fel tudok hozni ötszáz elég jó érvet a tényleges demokrácia mellett. Viszont van, pl. százezer komoly ellenzője ennek, aki felhoznak majd ötezer ellenérvet. A hibás elméletek megalkotásához különös tehetsége van az embereknek. Ha ehhez hozzávesszük, hogy e tanulmányban leirt elméletnek mindössze 1%-os terjesztési lehetősége, szemben a nagyhatalmú ellenérvelőkkel, akiknek mondjuk 80%-os terjesztési lehetőségük van. Ez összesen 800-szoros túlerő, azt hiszem ekkora túlerővel még az igazság sem tud megbirkózni. Nyilván ötezer ellenérvet nem lehet felsorolni, sem megválaszolni.

Legfeljebb kategorizálni lehet. Ellenérvek melyek bizonyítják, hogy az általam vázoltak nem is demokrácia, valami más a demokrácia. Itt egy sereg áldemokráciát lehetne felsorolni. A lekülönbözőbb dolgokat hallottam már demokráciának titulálni. Aztán lesznek ellenérvek melyek, azt bizonygatják majd, hogy ezt nem lehet megvalósítani. Aztán lesznek ellenérvek, amelyek a részletkérdésekbe akadnak bele, és azok esetleges tévedéseit forgatják ki. Aztán lesznek ellenérvek, melyek majd azt bizonygatják hogy egyfajta demokráciát meg lehet valósítani, de az milyen borzalmas rendszer lesz. Szóval lesz ellenérv jócskán.

Az áldemokrácia néhány tipikus példája. A demokrácia egyenlő a szabadsággal. A demokrácia egyenlő, nem félni. A demokrácia egyenlő a szólás és világnézeti szabadsággal. A demokrácia egyenlő a többpártrendszerrel. A demokrácia egyenlő a piacgazdasággal.

A demokrácia az, ha a vezetés népérdekű döntéseket hoz. (Szerintük népérdekű, megkérdezés, mérés nincs.) Demokrácia az, ha vezetést kétharmaddal választják. Demokrácia az, ha a szűk vezetés kétharmada hozza a döntéseket.

A fentiekkel két probléma van. Egyrészt egy résztényezőt tesz egyenlővé az egésszel. A sok tényező közül kiemel egyet, a többit elfelejti – a leggyakoribb gondolkodási hiba. Másfelől ha összevonjuk a fentieket, vagyis azt mondjuk: a szabadság, a nem félni, a szólás és világnézeti szabadság, a többpártrendszer, a piacgazdaság - együttesen egyenlő a demokráciával – ez sem lenne igaz. Kimaradna ugyanis a demokrácia lényege: a lakosság érdemi beleszólása a lakosságot érintő kérdésekbe. Tessék kérem megmondani, hogy az előző tényezők melyike garantálja a lakosság érdemi beleszólását a döntésekbe.

Az előző tényezőkre legfeljebb azt mondhatjuk, hogy ezek a tényezők egy viszonylag fejlettebb demokratikusabb rendszert jelentenek. Azt jelentik, hogy nincs diktatúra. A rendszerek azonban nem egy kétfokú skálán helyezkednek el, diktatúra és demokrácia, hanem egy minimum százfokú skálán, mely skálán még az ötvenes szintet sem értük el.

Mielőtt tovább megyünk, röviden foglaljuk össze tényleges demokrácia főbb jellemzőit. Közbe kell vetni: a tényleges demokrácia sem abszolút demokrácia csak jelenlegi államkapitalizmusnál nagyobb demokrácia. 

Tehát a tényleges demokrácia rendszer jellemzői. A gazdasági rendszer a fejlett magán-kisvállalkozásokra, középvállalkozásokra épül.  Az állam szerepe arányos lesz. Erre majd visszatérek. A politikai rendszernek egyrészt az lesz az alapja, hogy a lakosság (népréteg) a lehető leginkább részt vegyen a döntéshozásban, de azután egy egységes végrehajtás legyen. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a döntéshozás a követlen demokráciára alapul. A lakosság közvetlenül nem képviselőn, vezetőn keresztül szólhat be a döntéshozásba. Másfelől egy hatalmi és vagyoni céloktól mentes, független, tudományos szakmai, demokratikus intézményrendszerben dolgozó vezetés vesz részt a döntéshozásban. 

Továbbá az arányos (a jelenleginél jóval csekélyebb) és igazságos vagyoni, hatalmi hierarchiára való törekvés lesz a politikai rendszer alapja.

Az állam és a demokrácia.

Mit jelent az, hogy az állam szerepe arányos lesz. Ez azt jelenti, hogy az eddigi rendszerektől eltérően ezt a kérdést előítéletektől mentesen kezeli ez a rendszer. Nem úgy indul a kérdésnek, hogy az állam jó, nem is úgy hogy az állam rossz. Pontosabban arról van szó, hogy az állam szerepének erőségének van vagy ötven jelentősebb vonatkozása, és van legalább húsz alapelve. A tényleges demokráciában minden vonatkozást minden elvet alaposan meg fognak vizsgálni és azt az arányt, erősséget, szerepet fogják megállapítani, amely összességében a lekedvezőbb a lakosságnak. Ezek szerint mégis van egy alapelv: ez pedig az, hogy lakosság népréteg összességében és hosszabb távon jól járjon, a szükségletei minél inkább kielégüljenek. Tehát van ötven vonatkozás: pl. magángazdaság állami szükséglet-kielégítés aránya, magándöntések állami döntések aránya, egyének, kisközösségek, önállósága. Továbbá a különböző ágazatok (oktatás, egészségügy, kultúra, stb.) különböző szerepeket, arányokat kívánnak. Az állam összesített aránya, szerepe, ezekből a különböző arányokból, szerepekből áll össze. Ráadásul e vonatkozásokat egymással is egyeztetni kell. Ezért nem mondanék szívesen konkrét arányt, mondjuk azt, hogy ez az arány legyen 70-30% a civil szféra javára. A rendszer újdonsága az állam vonatkozásában, az előítéletektől mentesség lesz. Másrészt újdonság lesz az is, hogy az állami szerepvállalás nem egy vezetés szerepvállalása lesz, hanem a népréteggel közös szerepvállalás lesz.

Az állam szerepvállalása erőssége többek között arra az egyszerű felismerésre alapul, hogy a piacgazdaság nem képes minden esetben a lakosság érdekei szerint működni. Nézzünk néhány példát. A gyógyszergyáraknak az hoz profitot, ha az emberek betegek, mert ezáltal tudnak több gyógyszert eladni. Az autógyáraknak nem érdekük pl. akkumulátoros autókat gyártani, mert akkor át kellene állni egy másik típusra, amely átállás veszteséget okozna. A kőolaj kidolgozás, feldolgozás, kereskedelemnek pedig kifejezetten tönkremenést okozna. Elismerem, hogy a fenti példák szélsőségesek, túlzottan leegyszerűsítettek, azt azonban jelzik, hogy a piacgazdaság és a lakosság érdeke nem azonos. A piacgazdaság nem képes igazságos versenyt önmagától létrehozni, ez most is nyilvánvaló. Ezért van állami szabályozás és felügyelet, ezért működik, pl. a versenyhivatal. Mi is az igazságos verseny? A profitok (jövedelmek, bérek) olyan elosztása, amelynek alapja a jó, a korszerű, a hosszabb távon is hasznos (pl. környezetkímélő) termék, szolgáltatás előállítás. Továbbá, igazságos verseny, ha mindenki valós képessége, teljesítménye alapján érvényesül, és e szerint részesül a termékekből, szolgáltatásokból. A valós képesség és teljesítmény pedig az, ha az önhibán kívüli teljesítmény és képesség gátló tényezőket figyelembe vesszük. A humanizmus méltóság elve pedig az, hogy függetlenül versenytől, minden embernek joga van egészségesen és elfogadhatóan (nem nyomorogva) élni.

Jelenleg mindez nincs, és ezzel lényegében sérül az igazságos jövedelem és vagyon elosztás, és sérül a termékek szolgáltatások minőségének hasznosságának fejlődése is. A jövőben tehát olyan állam jön létre, amelyik, biztosítja az igazságos versenyt és biztosítja a humanizmus és méltóság elvét.

Már sokszor emlegettem hogy a demokrácia egy tudomány. Méghozzá olyan széleskörű tudomány, hogy külön ágakra, szakokra osztható. Egy külön tudományág lesz a közvetlen demokrácia. A közvetlen demokrácia is tovább oszlik külön szakokra. Bár részleteiben a tanulmány során már említettem ezeket most vázlatosan mégis megint felsorolnám. A közvetlen demokrácia elvei. Az objektív tájékoztatás. A helyes kérdésfeltevés tudománya (érthetőség, világos és több alternatíva, stb.).

A közvetlen demokrácia módjainak ismerete, pl.: népszavazás, széleskörű közvélemény-kutatás. A közvélemény-kutatás különböző céljai: vélemény-megismerés további felhasználás (program, törvényjavaslat elkészítés, tudományos munka, stb.) miatt. Vélemény-megismerés döntéshozási célból. Adott konkrét kérdésben való döntés. Általános (pl. nagy-vonalú költségvetés, világnézet, alapvető célok, stb.) kérdések egy csoportjával kapcsolatos vélemény-megismerés.

Kérdés nélküli közvélemény-kutatás. Ez az, amikor egy testületnek fórumnak mindenki elmondhatja, megírhatja a panaszát, javaslatát, véleményét.  A testület egyrészt ha konkrét ügy akkor a megfelelő szervnek továbbítja de előtte feldolgozza a véleményt. Ha nem konkrét, akkor csak feldolgozza. Az összesítés feldolgozás egy külön tudomány. Általában közvetlen demokrácia külön tudománya vélemények összesítése feldolgozása, kategorizálása. Egyfelől különböző célokból összesíthetik, kategorizálhatják a véleményeket. Másfelől fontos alapelv hogy véleményekből kell meghatározni a döntést és nem fordítva: úgy kategorizálni a véleményeket, hogy az egy adott döntést igazoljanak. Ezért az összesítésnek, kategorizálásnak külön szabályzata lesz, ami ezt kizárja.

További tudomány a különböző döntésekhez kiválasztani a megfelelő döntéshozó egységeket és „szavazati” arányokat. Pl. intézményi döntések, helyi döntések, szaktörvények, általános törvények, ill. előkészítő felmérés törvényjavaslat elfogadás, stb. A döntéshozó egységek általában lehetnek a felettes vezetés, független szakemberek, a népréteg méghozzá az önként szavazók és a reprezentatív csoport. A reprezentatív csoport akár tízezer főt is jelenthet. Egyébként a reprezentáció összeállítása is külön szakma.

A tudomány, oktatás és a demokrácia.

Tehát ezek az egységek, azonban nem mindegy hogy milyen döntésben, milyen arányban vesznek részt. Itt külön tudomány az előrelátható kisebbségi érdekeltségűek döntéshozói kompenzációja. Pl. az a rendszer, hogy az EU parlamentben a kisebb országok a lakosságukhoz mérten nagyobb arányban vehetnek részt. Ennek lehetnek más módszerei is.

Külön tudományág a szavazások alapvető szabályozása is. Ezen belül a nyílt eredményű szavazások biztosítása.

A következő tudományág az eredmény, eredményesség megállapítása. Milyen szavazati arányoknál lehet elfogadott egy-egy döntés.

Mindezek tudományok, ami azt jelenti, hogy nem eseti módón történik ezek kiszámolása, megállapítása. A demokrácia tudomány meghatároz döntéshozási, véleményezési fajtákat, típusokat és előre kiszámolja ezek lehetséges objektív megoldásait. A végrehajtó szakemberek pedig ezen tudományosan kiszámolt és előre megirt szabályok keretei között mozoghatnak. Egyébként a jövő törvényei tele lesznek szavazati szabályokkal, arányokkal, százalékokkal. Ezt is a demokrácia tudomány képes pontosan megállapítani.

Természetesen a demokrácia tudományának kell a demokrácia elveit, elméletét megfogalmazni.

E tudományt egyelőre még csak kapizsgáljuk.

A demokrácia technikai feltételei. A számítógép és az informatika fejlődését általában az a gazdaság, a kereskedelem, a tudományok fejlődésével szokták összekapcsolni. Van azonban ennek talán még az előzőnél is lényegesebb vonatkozása, ez pedig a gazdasági társadalmi rendszer fejlődése és ezen belül is leginkább a közvetlen demokrácia megvalósíthatósága. Pl. informatika, számítógép által mérni lehet, a vagyoni helyzetet. Ki lehet számítani a bonyolult adózást. Amire ezek az eszközök igazán alkalmasak, az közvetlen demokrácia, a közvélemény-kutatások. A jövő közvélemény-kutatása pl. szavazati, szg. kártyával fog működni egy ember-egy szavazat elv fog érvényesülni. Amennyiben pedig létrejön a többszörös szavazati jog az is könnyen megvalósítható lesz ily módón. Az objektív tájékoztatás, a kérdések feltevése, a vélemények leadása, az összesítés és mindenben részt vehet a számítógép és a fejlett informatika. Mintha ezeket, az eszközöket szinte erre teremtették volna. A közvetlen demokrácia technikai feltételei tehát megvannak, nem lehet arra hivatkozni, hogy ez körülményes és magvalósíthatatlan. Az informatika fejlődése a rádió televízió, Internet, számítógép alkalmas arra, hogy megoldandó problémákat, kérdéseket, az ehhez kapcsolódó általános és egyéni tájékoztatást, közölje. Továbbá alkalmas arra, hogy a beérkező szavazatokat regisztrálja összesítse.  A számítógépnek van még egy nagy előnye, ha zárt rendszerű, akkor lehet titkos.

A fentiekről egyébként eszembe jut a történelmi egyszerűsített rendszerfejlődés. A tudat fejlődése a természettudományos és technikai fejlődés, és a rendszer fejlődése összhangban képes fejlődni. Ahogy pl. az ősközösség meghaladásához, a feudalizmus kialakulásához is szükség volt, pl. a fémfeldolgozásra, nagy és tartós kőépületek megépítésére, úgy tényleges demokrácia kialakítására szükség van egy magasabb informatikai, számítástechnikai színvonalra.  Nos ez a technikai színvonal megvan, ez már nem akadálya a rendszerfejlődésnek.

A nép alkalmatlan a demokráciára, vagy csak alkalmatlan helyzetben van?

Kétségtelen elég nagy azon népszavazások, többségi döntések aránya amelyekből esetleg az következtetés vonható le, hogy a nép rosszul dönt. Az hogy a rendszerváltás utáni vezetések nem váltak be az nem nép döntésének hibája. Egyszerűen két-három rossz között lehetett választani.

A 2004-es kettős állampolgárságról ill. egészségügy privatizációjáról szóló népszavazás viszont úgy tűnik hogy hibás döntés volta nép részéről Azaz lehet hogy nem is lakosságban volt a hiba.  A demokráciatudomány alacsony ismeretéről árulkodik, hogy senki nem tette fel a kérdést hogy ez a népszavazás jól volt megrendezve? Lehet, hogy itt kell keresni a kudarc okát? Először is minden népszavazás ellőtt és közben beindul a károgók hada. A törvény túlságosan leszűkíti a népszavazással eldönthető kérdéseket, túlságosan nehéz feltételeket szab, ennek ellenére, ha nagy nehezen létrejön egy népszavazás, akkor is beindul a károgók hada. Minek ez, nincs értelme, túl drága, képtelenség, a nép nem képes ebben dönteni, és ehhez hasonló megjegyzések nyilatkozatok áradnak a médiából. (A múltkor pedig valaki ezt mondta tv-ben: Svájcban már szélsőséges, eltúlzott a közvetlen demokrácia. Valóban Svájc szinte nyomorog a szélsőséges eltúlzott közvetlen demokrácia miatt – mondom gúnyosan.)

Csoda hogy az embereknek elmegy a kedve a népszavazástól? Aztán itt van a tájékoztatás, azt sok mindennek lehet nevezni csak objektív tájékoztatásnak nem. Nem azért, mert nem egyenlők a kampányidők, ez legkisebb hiba. Egyszerűen hiányzik a független szakértől elemzése magáról a kérdésről. Mert olyan elemzés csurig van ami az esélyekről szól, a pártharcokról és minden másról, csak maga kérdés nincs elemezve. A pártok a maguk szélsőséges álláspontját elmondják de ezek szélsőséges vélemények. Pont az objektív szélsőségektől mentes elemzés hiányzik. Egyébként Magyarországon vagy nincsenek független egyik párthoz sem kötődő szakértők, vagy azt hiszik, hogy nekik nem szabad magát a témát elemezni. Mindenki azt elemzi, hogy ki mit mond, ill. mit mond a másik. A helyes persze az lenne, hogy a véleménymondót ne érdekelje, mit mond a másik csak tárgyra koncentráljon. A jövőben talán lesz egy olyan íratlan, vagy írott szabály, hogy akinek a mondandója 20%-ot meghaladóan a másik vélemény elemzése lesz, az elveszti a hitelességét. Ha pedig ez az elemzés ne is a tárgyra koncentrál, akkor már a harmadik mondat után elveszti a hitelességét.  Jelenleg a helyzet, az hogy a tárgytól függetlenül arról van szó, hogy mit mond a másik, illetve és ez már agyrém, arról van szó hogy a múltban mit mondott a másik.

A népszavazásra teljes volt az emberek fejében a káosz. Ez nem objektív tájékoztatás, hanem annak ellenkezője. A másik probléma vélemények felületessége. Hát kérem ezek a pár perces, egymás szavába vágó vitaműsorokat mintha direkt az objektív tájékoztatás ellen találták volna ki. Az objektív tájékoztatás az lenne, hogy van a tárgyra koncentráló három-nyolc, ebből legalább egy-kettő független szakemberek által összeállított alapos precíz, mondjuk írottan hat-tíz oldalas szóban 20-30 perces vélemény, érvelés, külön elmondva, leírva. És ezek egymás melletti bemutatása. Tessék kérem ezeket összevetni elgondolkozni. Tehát kialakul 2, 3, 4 komplex minden jelentős tényezőt magába foglaló megoldási javaslat úgy hogy azokat az kormányoldal az ellenzék és  a független szakértők, vagy mások ill. ezek valamelyik variációja állítana össze. Az objektív tájékoztatás pedig azt jelenti, hogy minden komplex megoldási javaslat egyenlő időben egyenlő módón, koncentrálva egymás mellett kerülne nyilvánosságra. Továbbá ha a független szakértők nem is tesznek le külön megoldási javaslatot, akkor is kötelezően részt kell venni az értékelésben, állást kellene foglalniuk, hogy melyik javaslatot tartják jónak ill. kevésbé jónak. Így jönnének ki a következő variációk: 2 javaslat mellett, négy érvelés, 3 javaslat mellett három, vagy hat érvelés, 4 javaslat mellett négy, vagy nyolc érvelés. A 3-8 érvelésben így lenne benne legalább egy-kettő, esetleg három független szakértő általi érvelés.  Az érvelések után jöhetne a népszavazás.

Ez egy egyszerű és jó megoldás. Jelenleg, viszont hetekig folyik a semmiről a vita. Szerintem ötven év múlva nagy derültséget fog okozni ezekre, a népszavazásokra való visszaemlékezés.

Itta következő megjegyzést, tenném. Az általános képviselő választások (amelyek szintén népszavazások) még ennél is szörnyűbbek. Csak néhány elemet emelnék ki. Világos, de azért konkrét programok helyett a másik fél lejáratása. Világos és konkrét programok helyett értelmezhetetlen frázisok. A jövő helyett a múlttal való foglakozás. A világos és konkrét programok helyett a felelőtlen ígérgetések halmaza. Az ígérgetésnek talán legnagyobb negatívuma az, hogy egy részét kénytelenek betartani.  Az egész kampány célja: a mindenáron hatalomra jutás. Mindegy hogy mivel, hogyan de az „együgyű” választót a mi oldalunkra kell állítani. Ráadásul azt fel sem tételezik, hogy az együgyű választó talán értékelné a világos, de konkrét, a jövőre vonatkozó programot. Az együgyű választó viszont ezt kénytelen időnként elviselni. Ha tehetné, (ha pl., lenne ilyen népszavazás) akkor az egész vezetést (kormányoldal és ellenzék maghatározó embereit) leváltaná. Többek között azért sem teheti, mert azokat a kispártokat, akik még indulnak a választáson, nem ismeri. Elvileg szavazhatna rájuk, azonban az ismeretlenség egy gyakorlati lehetetlenséget hoz létre. Gyakorlatilag a szavazó nem képes a vezetést leváltani. Abban dönthet, hogy a vezetés melyik része legyen az elit, a kormányzó vezetés. Ez az egész megint felveti a kérdést: a többpártrendszer önmagában mennyire demokratikus?

A jelenlegi választási kampányok borzalmasak. Itt kitérhetnék az ellenőrizhetetlen pénzmozgásokra. Az egyenlőtlen és objektivitástól mentes tájékoztatásra. Többek között törvényekkel lehetne szabályozni, hogy miből állhat egy választási kampány. Pl. így: a múlt időszakának értékelése, max. 20%. Ezt is, a független nemzeti statisztikai testület összeállított statisztikai adatai alapján.   A vezetők személyes értékelése, max. 10%.   Más programok értékelése, kritikája max. 20%. A saját jövőre vonatkozó, részletes, konkrét (frázisoktól mentes) program ismertetése 50%. A százalékok az időre, a költségre, az elhangzott mondatok (szóbeli és írásbeli) arányára vonatkozik. A magánmédia behatárolása ezen időszakban. A közszolgálat média feladatai ezen időszakban. A kérdés itt megint az, hogy miért nem születnek ilyen törvények?  A válasz megint ez: a rendszer (a vezetés) nem engedi magát demokratizálódni, azaz a rendszer demokratikus szintje a jelenlegi alacsony demokratikus szinten van.

Visszatérve a 2004-es népszavazásra. Mindezek ellenére szerintem a nép jól döntött. Ugyanis hiba volt az, hogy ezekre a kérdésekre kétharmados döntést írtak elő. Valójában ennek népszavazásnak véleményező népszavazásnak kellett volna lennie és elég lett volna az 50,1%-os szavazati arány. A lakosság ugyanis nem dönthetett a lényegi kérdésben, csak azt dönthette el, hogy a parlament köteles ezzel foglakozni. Ha pedig nem dönthet, akkor az nem lehet ügydöntő népszavazás. Van itt egy lélektani momentum is: ha nem dönthetek igazán, akkor nem is veszem komolyan a döntést. Nem tudom hogy ki alkotta népszavazási törvényt, és ki állapította meg e népszavazás szabályait, de hogy ezen emberek nem jártasak a demokráciatudományban, az biztos. Az, hogy ez a szempont (a rossz kiírás, rossz elfogadási arány) senkinek nem tűnt, fel azt jelenti, hogy nagyon alacsony színvonalú a demokrácia ismerete.

Az egészből levonhatjuk a következtetést: nem a lakosság döntésben volt a hiba, hanem az alacsony színvonalú demokráciában ill. demokráciával kapcsolatos ismeretek hiányában. A kettő ugyanis összefügg: nem lehet magas színvonalú egy demokrácia, ha demokráciával kapcsolatos ismertek hiányosak kezdetlegesek.

Bár EU alkotmányát elfogadó francia, holland népszavazás részleteit nem ismerem de az szűrődött le hogy itt is egy rendkívül alacsony színvonalú rosszul előkészített, rosszul megszervezett népszavazásról volt szó. Valószínűleg nemcsak Magyarországon erősen hiányosak a demokrácia ismeretei, hanem az egész világon. A legerősebb közvetlen demokrácia és legnagyobb demokráciaismeret véleményem szerint Svájcban van. Itt a legnagyobb a népszavazások és a helyi népszavazások aránya, ill. itt van közel négy egyenlő párt a parlamentben. Úgy tűnik, hogy Svájcban a nemzetiségi kérdések is rendben vannak. Politikai rendszerét illetően Svájc, az államkapitalizmus talán legfejlettebb, de mindenképpen egyik lefejlettebb országa. Erről az jut eszembe, hogy a Magyarországi vezetésnek soha nem volt Svájc a példája. Nem volt példája Svédország, sem ahol pedig igen erős az állam. Nem volt példája Norvégia, Finnország, Dánia sem.  Ráadásul ezen országok lakosságszámban is hasonlók Magyarországhoz. A magyar vezetés állandóan Németországhoz, Franciaországhoz, Angliához hasonlította magát. Mi ez megalománia vagy butaság? Mindenesetre Magyarországnak megvolt az esélye hogy a „rendszerváltozáskor” ugorjon egyet, rögtön egy demokratikusabb államkapitalizmust hozzon létre. Ehelyett csosszant egyet, és azóta meg toporog. Magyarországgal, pontosabban a magyar vezetéssel kapcsolatban mindig az, az érzésem, hogy egy háttéralkukat kötő, sumákoló, vezetése van, és így az országnak is ilyen jellege van.  Az biztos, akár véletlen, akár szándékos, hogy a Magyarországi gazdasági, pénzügyi, politikai folyamatok úgy alakultak, ahogy az a nagytőkének leginkább megfelelt.

 Persze lehet mondani: Svájc megteheti, mert gazdag ország. Én viszont megfordítom: valószínűleg azért lett gazdag, és független ország mert már régóta demokratikus ország.

A rossz döntések oka tehát nem nép alkalmatlansága, hanem a rendszer (a vezetés) alkalmatlansága. A rendszer nem képes jó döntést hozni és nem képes olyan feltételeket teremteni, hogy a nép jó döntést hozzon. A nép olyan helyzetben van, amelyben a demokráciára való alkalmassága nem derülhet ki.

Azért választjuk a vezetőinket, azért kapják a fizetésüket, hogy ők hozzák a döntéseket – hallani manapság gyakran ezt a féligazságot. Általában ezzel a közvetlen demokrácia pl. egy népszavazás értelmetlenségét, akarják bizonygatni.

Én viszont ezt a gondolatot tartom értelmetlennek. Rendben van, azért kapják a fizetésüket, de mégsem hoznak jó döntéseket. És akkor most mi van?

Még a jó vezetés sem tudhatja pontosan, hogy mi a nép igénye. A nép igényét, maga a nép tudja pontosan elmondani.

Aki ezt állítja az, valami ilyesmit mond: emberek engem a közügyek (egyébként azok engem is érintenek) abszolút nem érdekelnek. Lehet, hogy eszem sincs hozzá elég. A lényeg az, hogy én ilyen dolgokkal nem foglalkozom és nem is akarok foglakozni.  Az ókori görögöknél ezeket nevezték idiótáknak.  Szerintem is megfelelő ez a jelző.  Mit is mond az ilyen ember: emberek engem az engem érintő fontos dolgok nem érdekelnek, lehet, hogy eszem sincs hozzá elég. A lényeg az, hogy én nem foglalkozom az engem érintő fontos dogokkal, és nem is akarok azokkal foglalkozni.

Egyébként azért is szükséges a közügyekkel foglakozni, hogy a fölösleges közügyek (bürokrácia, pénzügyi intézkedések, jogi perpatvarok, stb.) ne vonják el a szabadidőt és a munkaidőt.  Vagyis hiába tartózkodna valaki a közügyektől, de közügy nem tartózkodik tőle. Ha nem nyilvánítja ki az akaratát: pl. engem hagyjanak békén a fölösleges közügyekkel, akkor annyi fölösleges közügyet kap a nyakába, hogy nem győzi kapkodni a fejét. A legjobb megoldás még az idióta számára is az, ha általában foglakozik a közügyekkel, ha kinyilvánítja a véleményét, igényét, akaratát. 

A vezetés demokratikus szintje, alacsonyabb, mint a nép demokratikus szintje.

Kétségbe lehet vonnia nép alkalmasságát a demokráciára, de ilyenkor mindig fel kell tenni a kérdést: a vezetés alkalmasabb a demokráciára? A jelenlegi hatalmi vagyoni jellegű vezetés eleve nem lehet alkalmas a demokráciára, hiszen a demokrácia sérti az alapvető érdekeit. Az alkalmatlansága többek között a demokratikus ismertek hiányából is kitűnik. Egyszerűbben fogalmazva: nincsenek tisztában azzal, hogy mi demokrácia, mi a demokratikus működés. Továbbá kitűnik abból, hogy nem hoz létre olyan rendszert, amelyben a nép alkalmas lehet a demokráciára.

Nézzünk a vezetés demokrácia ismereteinek hiányát. Ennek egy tipikus példája, a 2005-ös Köztársasági Elnök választás.

Elöljáróban nézzük meg hogy egy pl. egy 300-as csoport, testület, stb. mikor nevezhető demokratikusnak. Megjegyzem a parlament is csoport, testület. A jövőben, igen lényeges, hogy csoportok, testületek, közösségek, amelyek demokratikusan működnek, szavazással hozzák meg a döntéseiket, a demokrácia valós szabályai szerint működjenek.

Ha a csoport, közösség, kettő vagy több klikkre, pártra, stb., osztódik és abból folyamatosan az egyik dominál, akkor minden szavazás ellenére nem beszélhetünk demokráciáról. A feles döntésekben (törvényekben) mindig az lesz amit a domináló csoport ( kormányoldal, stb.) akar. Az ennél nagyobb arányú, pl. kétharmados döntések, pedig érvénytelenek lesznek, ha a domináló csoport nem éri el a kétharmadot. Ha egy domináló többséget alkotó csoport van, akkor nincs értelme a szavazásnak, akár egyenesben is kihirdethetnék a döntéseket szavazás nélkül. Sőt mondhatjuk hogy ez nem más, mint egy áldemokráciával legalizált diktatúra, egypártrendszer. Jelenleg általában így működnek a parlamentek. Nevezzük ezt váltakozó egypártrendszernek, azaz 2%-os demokráciának. 2%-os azért mert időnként (négyévente), azért megvan váltakozás lehetősége. Itt persze bejönne a választási rendszer az igazi váltakozás lehetősége is a problémakörbe. Amennyiben nem jelenhet meg új párt a tájékoztatás, ill. az egyéb szabályok miatt, akkor az váltakozás lehetőségét is csökkenti. Ez, a választási rendszer egy másik problémaköre a demokráciának.

A harmadik problémakör a klikken, párton belüli döntéshozatal. Ha domináló csoport döntése úgy alakul ki, hogy a domináló csoport tagjai, mint független emberek ( szakértők) szavaznak a közös véleményre, akkor nem történik más mint leszűkül a döntéshozók létszáma mondjuk 300-ról 160-ra. Ha viszont az történik hogy 3-4 ember dönt és a többiek ezt általában indirekt, direkt kényszer miatt követik akkor valójában ez a 3-4 ember dönt. Jelenleg általában ez a helyzet a parlamenti döntéseknél.

Itt még meg kellene jegyezni, hogy a szakemberséggel sincs minden rendben. Megkérdőjelezhető a képviselők szakértése és társadalomtudományos felkészültsége. Hiába van azonban szakértelem, ha nem dönthet az illető.

 Visszatérve ha két olyan klikk, párt, van a közösségben amelyik egyenlő eséllyel indulhat minden egyes szavazáskor (döntésnél), akkor az kétpártrendszer lenne. Ezt nevezzük 6%-os demokráciának. Ezt pl., úgy lehetne megoldani, hogy kisebbik párt valamilyen szavazástechnikai módszerrel egyenlő eséllyel szavazhatna. Itt csak egy kisközösség vagy testület (intézmény, parlament) demokráciájáról beszélek. Egy ország demokráciája ennél szerteágazóbb (soktényezős), de ez az egyik leglényegesebb része.

Persze erre azt szokták mondani, hogy az emberek egy programot választanak, és kormányoldalnak joga van a programját érvényesíteni.  Meg azt is szokták mondani, hogy az országnak kormányozhatónak kell lenni. A válaszom ez. Egyrészt a programok felületesek és nem szokták azokat betartani. Másrészt nincs objektív tájékoztatás, ill. a programok zavarosak így az emberek nem programokra szavaznak. Harmadrészt, ha igaz lenne, hogy programokra szavaznak, akkor mi értelme van parlamenti rendszernek, a parlamenti szavazásoknak? Akkor legyen egy olyan rendszer, hogy négy évente a legjobb  (tüzetes, érthető, végrehajtható)  programok kerülnek megszavazásra és akkor kerüljön a programkészítő társaság hatalomra és ne zavarja a munkáját semmi. Viszont ebben az esetben is leválthatónak kell lenni ennek a társaságnak, pl. akkor, ha nem hajtja végre a programját.  Valójában ez az egész azért sem igaz, mert a döntések többsége nem programról szól, hanem az éppen felmerülő problémákról. Ami pedig az ország kormányozhatóságát illeti: nem szabad összekeverni a döntések ilyen-olyan kialakulását a végrehajtás egységességével. Hiába egységes, centralizált egy döntéshozás, jogalkotás, ha rossz a végrehajtás a szaktörvénykezés, a jogalkalmazás, az intézményrendszer és ezek szabályozása.

Tehát ezeket, a vonalakat felejtsük el.

Azt azonban hozzátenném, hogy jelenleg a programválasztás és képviseleti rendszer úgy van összekavarva, hogy sem egyik, sem másik nem jön létre.

Maradjunk abban, hogy elsősorban a döntéseknek, a jogalkotásnak kellene demokratikusnak lenni, erről szól a demokrácia.

Mi is a demokratikus döntéshozás lényege? Az hogy az adott közösség, testület csoport, stb., minden tagjának véleménye alapján alakuljon ki egy közös döntés. Ez az alapelv, amit nem szabad elfelejteni.

Ha váltakozó egypártrendszer van, akkor az előző alapelv szerint az csak 2%-os demokrácia. Jelenleg döntő többségben ez van, mert gyakorlatilag egy párt döntése alapján alakulnak ki a törvények.  Ha valódi kétpártrendszer lenne (legalább két párt döntése alapján alakulnak ki a törvények),  akkor az 6%-os demokráciát jelentene, mert bővülne a valódi döntéshozók száma. A valódi kétpártrendszer azt jelenti, hogy nincs ellenséges klikkesedés, és nincsenek szövetségek háttéralkuk csak az adott probléma ügy tárgyilagos elbírálása, és a két fél, kb. egyenlő döntéshozó erővel rendelkezik. Ha valódi három-pártrendszer lenne (három egyenlő esélyű klikk, párt szavazhat), akkor az kb. 10%-os demokrácia lenne. Ha valódi négy pártrendszer lenne, akkor az 13%-os demokrácia lenne, ha valódi öt pártrendszer lenne, akkor az 15%-os demokráciát jelentene, és így tovább. Ellenben lehet akár száz párt is, ha a népréteg, a többség véleménye ismeretlen. Ekkor csak a maximális demokrácia legfeljebb csak 30%-os lehet.

50%-os demokráciát jelentene a parlamenti demokrácia esetében, ha mind a 300 képviselő, az önálló szakértői véleményét (minden képviselőnek lenne egy szakértő gárdája), ill. részben a választókörzete akaratát képviselné. Ez akkor alakulhatna, ki ha egyéni képviselőket lehetne választani, ill. meg lenne akadályozva parlamenten belüli klikkesedés.  Ez még mindig nem egy szervezett közvetlen demokrácia. Az általam javasolt, a döntéshozó mechanizmusban vázolt demokrácia, kb. 70%-os demokráciának felel meg. Most itt az egyéb feltételekről, mint objektív tájékoztatás, stb., nem beszélek.

A parlamenti demokrácia tehát maximálisan 50%-os demokrácia lehet.  Ehhez többek között az kell, hogy minden képviselő független legyen, alkalmas legyen, és magas szintű társadalomtudományos ismeretekkel rendelkezzen, valamint az hogy a választókörzetében élő emberek (többség) véleményét jelentős részben magévá tegye ill., képviselje. Ezen feltételek mellett tehát nem valósul meg a függetlenség, mert a képviselők párttagok. Nem valósul meg a tudás. Valamint nem valósul meg a választókörzetben élő emberek véleményének figyelembe vétele. Ez már azért sem valósul meg, mert a képviselő a pártjának a véleményéhez kénytelen alkalmazkodni. Azt csak mellékesen jegyzem, meg hogy az emberek jelentős része nem is tudja ki a képviselője. Túl optimista vagyok ha azt mondom hogy az emberek 1%-a az akinek véleménye egyáltalán képviselő tudomására juthat.

Mivel egy képviselő csak részben tudná választókörzete akaratát képviselni (a lakosság pontos véleményét csak a lakosság tudná megmondani, mondjuk közvélemény-kutatás által). Így optimális (a parlamenti demokráciához képest optimális) esetben a másik 50% a lakossági véleményből alakulna ki. Tehát, ha megvalósulna a „minden képviselő független szakértő és képviselő” akkor beszélhetnénk képviselet rendszerről, 50%-os demokráciáról.

E tanulmányban (főleg döntéshozó mechanizmus fejezetekben) én egy magasabb szintű demokratikus rendszert vázoltam. Anélkül, hogy a különbségeket kielemezném (pl. mi különbség az egyéni képviselő és egy független a problémakörhöz értő testült között, stb.) a következőt jegyezném meg. Erősen valószínű, hogy a jelenlegi rendszerben még ezt az 50%-os optimális parlamenti demokráciát sem lehet létrehozni. Létre lehetne hozni, azonban egy 20-30%-os parlamenti demokráciát. Jelenleg Magyarországon, és az államkapitalista országok többségében legfeljebb átlagosan 4-8%-os a demokratikus szint. Gyakorlatilag viszont az optimális szint, e rendszerben a 30%-os szint lehetne. Az elméleti 50%-os szintet, e rendszerben sok tényező miatt szinte képtelenség elérni.  A tényleges gyakorlati szint átlagosan mindig alacsonyabb, mint gyakorlati optimális szint, ezért van csak 6-8%-os demokratikus szint. A 30%-os demokratikus szintet azonban, ahogy Svájc példája mutatja, el lehetne érni.

A szavazások titkossága is emelheti a demokratikus szintet. Ha titkos a szavazás akkor a szavazók bátrabban képviselhetik az egyéni, önálló véleményük. 

Erről az egészről egyébként a „szavazások alapvető elvei és szabályozása” c. fejezetben már szó volt.

A hosszúra nyúlt bevezető után térjünk rá magára a Köztársasági Elnök választására. Itt már arról, demokratikus szintről beszélek, ami csak parlament belső működésére vonatkozik. Ez bármilyen közösség, bármilyen testület, intézmény demokráciájához hasonlítható.

Magyarországon a Köztársasági Elnököt a parlamenti képviselőknek titkos szavazással kell megválasztani. Nem közvetlen nép-választással, ami egy fokkal demokratikusabb lenne. Szerintem a jogalkotó, e szabály kitalálója valami ilyesmit gondolhatott: néha nem árt, ha ezt a 2%-os alacsony demokratikus szintet, egyes döntések alkalmával felemeljük, mondjuk 6%-os szintre Ha titkos a szavazás akkor a képviselők nem lesznek kénytelenek a frakciójuk intelme szerint dönteni és előfordulhat, hogy nem a legnagyobb párt jelöltje fut be. Tehát nyílt eredményű (nem elve lefutott) lesz, vagyis demokratikusabb döntés jöhet létre.

Tehát a jogalkotó és minden normális ember egész egyszerűen képzelte el ezt a választást. Van, mondjuk két jelölt és a képviselők minden egyeztetés, minden taktikázás, minden pártérdek nélkül bemennek a szavazófülkébe, és a megjelölik a számukra szimpatikusabb, szerintük jobb jelöltet. Tehát a képviselők ez esetben kivételesen az önálló véleményük alapján (nem pártvélemény alapján), demokratikusan választanak. Ahány emberrel beszéltem, és állíthatom ezek normális emberek voltak, ilyen egyszerűen képzelték el ezt a szavazást.

Nem így a képviselők. Először is elkezdődött az egyeztetés, a taktikázás.

Az igazi döbbenet viszont az volt, amikor egyes képviselők elkezdtek árulásról, hűtlenségről, és még ki tudja miről beszélni, majd megmutogatták, ill. ellenőrizgették egymás szavazatait.

Mondjuk, ha egy háborúról kellett volna dönteni, akkor még érhető lett volna a nyílt szavazás igénye, ebben az esetben mindenki vállalja a döntéséért a felelősséget. Viszont ha háborúról kellene dönteni, akkor mindenkinek név szerint fel kellene jegyezni a szavazatát, és minden képviselőnek vállalni kellene ezért a döntéséért az esetleges felelősségre vonást. Ilyen szabály mellesleg nincs parlamentben. A leváltáson kívül, eddig egyetlen képviselőt, kormánytagot nem vontak felelősségre bármilyen rossz döntést részvételében működött közre. Mert rossz döntés azért enyhén szólva akadt elég. A leváltás is csak időszakos, négy évig mint ellenzéki képviselő tömi a zsebét, aztán négy év után a már a hatalmát is visszakaphatja. Tehát a leváltás sem igazi büntetés. 

Itt azonban nem erről volt szó. Szerintem olyan alacsony képviselők, pártvezetők demokrácia-felfogása, hogy nem is értették, miről van szó.

A legmegdöbbentőbb azonban az utólagos reagálás volt. Tulajdonképpen az történt hogy a képviselők akárhogy próbálkoztak csak félig sikerült nekik elrontani a szavazást. Végeredményben egyszer kivételesen nem az a jelölt került megválasztásra, akit a legnagyobb párt jelölt. Ráadásul az a jelölt került megválasztásra, akit feltehetően egy népválasztás (népszavazás) esetén is befutó lett volna. Ennek ellenére a reakciók vereségről, hatalomvesztésről, rossz taktikázásról, hibáról szóltak. Félreértés ne essék, a hibát, nem ezen  demokráciaellenes magatartással kapcsolatban emlegették, hanem azért mert  nem legnagyobb párt jelöltje győzött.  Nemcsak a politikusok reakciói, hanem a politikai elemzők, a közszereplők, a politikai újságírók kommentárjai is erről szóltak. Ez azt jelzi, hogy ezek a felsorolt emberek, kvázi átalakulnak, szemléletmódban átalakulnak politikussá. A normális emberek itt már teljesen elvesztették a fonalat. Egy értelmetlenséget még meg lehet érteni. Az ételemtelenségre kontrázó (az értelmetlenséget másik értelmetlenséggel cáfoló) értelmetlenséget már nehezebb megérteni. Az ételemtelenségre kontrázó, ételemtelenségre kontrázó értelmetlenséget már szinte lehetetlen megérteni. Ez esetben legalább ötszörös értelmetlenségről beszélhetünk. Hozzá kell tenni, hogy ez az ügy és a reakciók is hónapokig tartottak, miközben egy sereg megoldatlan problémával küzd az ország.

Egyszerűen nem is lehet érteni, hogy jön ide a vereség kifejezés. Állítólag a Köztársasági Elnök egy pártok felett álló, pártoktól független hatalom. Ha vereségről beszélnek, akkor lehet, hogy ez a pártok felettiség nem is igaz? A politikusok szempontjából vereség, győzelem a képviselőválasztás eredménye. Ennek a választásnak szinte semmi köze nincs a képviselőválasztáshoz. Továbbá pont az párt beszélt leginkább vereségről, aki a közvetlen (nép általi) Köztársasági Elnök választás mellett kardoskodik. Lehet hogy ez is blöff?

A miniszterelnök, pl. arról beszélt, hogy ez regnálásának legnagyobb kudarca. Szóval, az ország eladósodása, a munkanélküliség növekedése, az ország région (rendszerváltó országok) belüli visszaesése számára kisebb kudarc, mint az hogy a látszólagos tekintélye, hatalma csorbult. Valójában magától a választástól nem csorbult a kormányzópárt tekintélye és hatalma (a nép, a többség ezt nem vette annak). Amitől csorbult ( sajnos nem eléggé), az pont a választás körüli cirkusz és annak utólagos  reagálása.  Hozzáteszem hogy az ellenzék lényegében úgy gondolkodott, mint a kormányzópárt, a helyzet értelmes elemzése helyett, saját vélt hatalomnövekedésükre, tekintélynövekedésükre tették a hangsúlyt.  

Számomra pont a reakciók bizonyították a következőket. A politikusoknak politikai elemzőknek, újságíróknak, halvány fogalmuk sincs arról, hogy mi a demokrácia. A vezetés egésze teljesen be van zárulva maguk teremtette és csak maguknak fontos, szűk, esetleges (nem is távlati) hatalmi csatározások légkörébe. A vezetők többségét elsősorban az izgatja, arra fordítják az energiájukat, hogy az éppen adódó hatalmi csatákból győztesen kerüljön ki. Sőt még ez sem igaz, az izgatja őket, arra szánják az energiájukat, hogy a szemben álló fél nehogy győztesként kerüljön ki. Az ország helyzete ehhez képest alig izgatja őket. Az pedig hogy ilyen logikai zűrzavar, az értelmetlenségek halmaza jött létre megkérdőjelezi a széles látókörű értelmi képességeket.  Ha valaki kicsinyes hatalmi előnyökért sóvárgó ember, de rafinált, akkor van annyi esze, hogy a tulajdonságait letagadja.

Erről az egészről nekem a vezetés szükségszerű negatívuma jut eszembe, pontosabban ez: a vezető elsődleges célja szükségszerűen a hatalmának megtartása, növelése, és mindent ezen elsődleges céljának fog alárendelni. Minden más cél, többek között vezetettek jóléte, ezért kiszolgáló cél, ill. másodlagos cél lesz.

Még ez is ideillik: a vezetés szükségszerűen demokráciaellenes, mert minden demokrácianövekedés hatalmának gyengülését okozza.

Állítom hogy a lakosság többségének demokrácia-felfogása fejlettebb, mint a politikusoké. A politikusok egyszerűen annyira be vannak zárva, bele vannak merevedve a maguk szűk világába (hatalmi harcos, taktikázós, stb.), hogy nem is látnak abból ki. Olyan ez mikor a vakond hihetetlenül jól ismeri a maga kis világát, de azt nem látja, hogy mi van azon kívül.  Egyszerűen képtelen kilépni a saját szempontjai (hatalom megtartás, hatalomerősítés) közül.

Ehhez az egészhez még a következőket kell hozzátenni. Ez csak egy példa volt a sok közül, viszont olyan példa, amelyik viszonylag tisztán megmutatta a vezetés lemerevedett, beszűkült, demokráciaellenes szellemiségét.  Itt még manipulációról sem beszélhetünk, hiszen sokkal népszerűbb lett volna egy olyan reagálás, amely e választás pozitívumait emeli ki. Azzal hogy vereségnek tekintették a választást, és ezt még hangoztatták is, azt érték el, hogy a népréteg butább része, egy tehetetlen társaságnak nézze őket. Ugyanakkor népréteg nagyobb értelesebb része előtt, sikerült a vezetés, parlament egészét még inkább lejáratni, még a maradék kevés tiszteletet is lenullázni.

A jelenlegi demokráciában milyen lehetősége van népnek leváltani a vezetést, ez a kérdés is állandóan felszínre kerül.

Itt felmerül a kérdés: mi van, ha egy választáson a részvétel csak 30%-os lesz? Sőt mi van, ha csak 20, vagy 10%-os a részvétel. Szerintem ésszerű és demokratikus lenne egy olyan szabály, hogy 40%-os részvétel alatt a parlamentet fel kell oszlatni, és új választási szabályok mellett, új emberekkel, új választást kell tartani. Ha nincs ilyen, akkor az lehetetlenné válik a vezetés leváltása.

Ezután térjünk rá arra a kérdésre, hogy a lakosság mennyire alkalmas a demokráciára. Azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy a bármennyire alkalmas lakosság a demokráciára, vezetés sokkal kevésbé alkalmas rá. A demokráciára alkalmassághoz nemcsak jó döntési képesség kell, hanem az is szükséges hogy résztvevők értsék a demokrácia lényegét. A köztársasági elnök választásából, de másból is kitűnt, hogy a vezetés egyszerűen nem érti mi az a demokrácia.

A vezetés és demokrácia viszonyához talán még ez is hozzátartozik. Nem tudom, megfigyelték-e, hogy a politikusok milyen gyakran  használják a következőkhöz hasonló megjegyzéseket: az emberek  azt gondolják… Az embereket az érdekli…. Az embereket ez nem érdekli…. Az emberek azt szeretnék…Az emberek azt akarják… Stb. Ráadásul legtöbbje még azt sem teszi elé hogy „szerintem”.  Ezekkel  a kiszólásokkal igazolják általában véleményük, bizonygatják programjukat.  A közvetlen demokráciára szükség van, ezt bizonyítja az emberekre való gyakori hivatkozás. Én el tudom képzelni hogy egyes politikusok elhitetik magukkal hogy ők valóban mindentudók, még az emberek véleményét és akaratát is ismerik.  Ehhez az egészhez következő megjegyzéseket tenném. Ha ennyire fontosnak tartják, hogy ez a hivatkozás legyen, akkor kérdezzék meg az embereket, hogy valóban mi a véleményük-akaratuk. Addig, viszont amíg ezt nem kérdezték meg, ezt legfeljebb csak sejtik, addig ne hivatkozzanak az emberekre.

Visszatérve: a nép alkalmassága demokráciára. 

A népréteget nem gátolja demokrácia felfogásában és gyakorlatában, a vezetés szükségszerű tulajdonságai, mert nem vezető.

Más tényezők azonban zavarhatják.

A népszavazások annak ellenére, hogy hiányzik az objektív tájékoztatás, hogy rosszul vannak szervezve a szavazások, hogy rossz a kérdés, stb. nagyjából kb. átlagosan 40-60%-ban helyes döntést hoznak. A lakosság által hozott döntések átlagosan még a jelenlegi körülmények között sem rosszabbak, mint a vezetés által hozott döntések. Ezek  döntések, mivel közvetlen demokrácia csak baba cipőben jár, jelentősen javulhatnak. A vezetés által hozott döntések is javulhatnak, mint független, tudományos (hatalmi harcoktól, stb. alig terhelt, torzított döntések) döntések, ellenben ehhez is demokratikusabb rendszer kellene.

Kijelenthető, hogy még a jelenlegi állapotok mellett is a lakosság 40%-a alkalmas közvetlen demokráciára. Az is kijelenthető hogy mindig lesz a lakosságnak egy kb. 15%-a amelyik bármilyen jó körülmények ellenére sem lesz alkalmas a közvetlen demokráciára. A kérdés az, hogy mi lesz a maradék 45%-kal? 

Azt még hozzá kell tenni, hogy az egyszerűség kedvéért bontottam fel a lakosságot, alkalmas és alkalmatlan személyekre. Valójában ez bonyolultabb, a végeredményen viszont nem változtat. Valójában egy jelentős rétegnél arról van szó, hogy egy személy néha átgondolt, jó döntést hoz, alkalmas a demokráciára máskor átgondolatlan, rossz döntést hoz, alkalmatlan a demokráciára.  Ha javul a személyek alkalmassági mutatója, (egyre több, átgondolt jó döntést hoz), az olyan mintha egyre több személy lenne alkalmas a demokráciára.

A maradék 45% alkalmassági mutatója 10%-kal javulna, ha a társadalomtudományok oktatása, és főleg a demokrácia oktatása fejlettebb lenne. További 8%-kal javulna az alkalmassági mutató, ha csökkenne a manipuláció. További 7%-kal javulna, ha objektív tájékoztatás lenne, ha szavazások rendesen lenének megszervezve, ha a kérdések jók lennének.

További 10%-kal javulna, ha növekedne a népréteg demokrácia irányú motiváltsága.

A motiváltság azonban összetett tényező. Itt elsősorban nép tudatáról, világnézetéről van szó, ezen belül is kiemelném a népréteg egyszerűsített világnézetét. A hat szellemiség: zavarja, és tettekre készteti az igazságtalanság, zavarja és tettekre készteti az hogy feje felett intézkednek, törvénykeznek. Ez röviden, az igazságosság, és az önrendelkezés szükséglete. Zavarja és tettekre készteti hogy rossz közhangulat, rosszak az emberi kapcsolatok, az ország, a világ helyzete. Érdekli más emberek élete, véleménye, önzetlen, segítőkész. Ez röviden a közösségi szellemiség. Zavarja, és tettekre készteti hogy helyzet, az élet lehetne jobb is, az hogy minden áll semmi lényeges nem változik. Sok érdekes, új dolog van a világban. Lehet, hogy nem ikerül legalább megpróbálom Ez röviden a változtatás (fejlődés) szellemisége. Zavarja az átgondolatlanság felületesség. Tisztában van a helyes vitakultúrával, a gerinces, de udvarias kritika, valamint a kritika elfogadásának elveivel. Ez röviden a helyes vitakultúra szellemisége.

Korábban megállapítottam hogy egy nép (népréteg) világnézete, tudata, önmagától, a vezetés segítsége nélkül igen lassan alakul át javul meg. Ez akár évszázadokig is eltarthat. Tudatos oktatással, tájékoztatással, a rendszerből (vezetésből) áradó világnézettel, azonban néhány évtizedre is lerövidíthető ez az idő. Persze csak akkor, ha ez világnézet a fejlődéssel kompatíbilis, ettől eltérő világnézetet, hosszabb távon bukásra van ítélve.

A vezetés segítségével a többi tényező vonatkozásában (társadalomtudományos és demokrácia ismeretek, manipulálhatóság, demokratikus döntéshozás) is viszonylag gyorsan alkalmas lehet a népréteg egy magasabb szintű demokráciára.

Ezek szerint nem elérhetetlen hogy lakosság 85% alkalmas legyen a közvetlen demokráciára.  Ne egyszerűsítsük le azonban a problémát. Induljunk ki abból hogy az itt felsorolt 15%-kokhoz, illetve ezen tényezők javulásához idő kell. A következő azonban lehetséges. Öt éven belül a társadalomtudományos oktatás, ill. a demokrácia oktatása 4%-kal javulhat. Öt éven belül a manipuláció 5%-kal csökkenhet. Öt éven belül 6%-kal magasabb szinten jöhetne létre a népszavazások előtti objektív tájékoztatás, a szavazások szervezése és egyebek. Öt éven belül tehát reálisan a népet alkalmassá lehetne tenni a közvetlen demokráciára, hiszen az említett javításokkal, fejlődésekkel a lakosság 60%-a lenne alkalmas a közvetlen demokráciára. Ehhez még hozzávehetjük azt kb. 5%-os fejlődést, ami abból ered, hogy a lakosság felelősségtudata megnő azzal, ha tudja hogy valóban a döntése szerint alakulnak ki a törvények, költségvetés stb. Ha pedig nagyobb a felelősségtudata, akkor alaposabban átgondolja a problémákat is. Ezek szerint a lakosság alkalmasságával tehát nincs semmi baj. A vezetésnek kellene, viszont fejleszteni a fejlesztendőket és főleg olyan rendszert kialakítani, amelyben a lakosság megmutathatja, hogy alkalmas döntéshozásra. Megint eljutottunk a vezetéshez, mint a legfőbb akadályhoz.

A jelenlegi rendszer általában valamilyen szinten figyelembe veszi a lakosság (népréteg) véleményét, de annak legrosszabb arcát hozza felszínre. A népszavazásokon és a négyéves választásokon kívül is figyelembe veszi lakosság véleményét, ez tendencia erősödik, mindez pozitív jelenség. Még akkor is pozitív tendencia, ha ezek a jelenségek (népréteg véleményének kikérése) általában nem a demokrácia erősítése miatt jönnek létre, hanem hatalom megszerzésének, megerősítésének érdekében. Pontosabban a cél, hogy hatalmi erőnek akár választások megnyeréséhez, akár más célok, megvalósításhoz legyen tömegbázisa.

Erre persze lehet mondani: mindegy hogy milyen célból, de a végeredmény mégis a demokrácia erősödése. Van azonban a fals célok mellett egy másik jelentősebb probléma, mégpedig az hogy ezek véleménykérések (tömegakciók) úgy vannak megcsinálva, hogy abban lakosság a legrosszabb arcát mutatja.

Egyfelől hivatkoznék itt a bugyuta felmérésekre, a bugyuta kérdésekre. A kérdések döntő többsége lényegtelen és ráadásul értelmetlen. Ezekre a egyszerűen nem lehet értelmes választ adni, így hát a lakosság nem is ad értelmes választ. Másképpen: fennáll annak a veszélye, hogy a közvetlen demokráciát inkább lejáratják, mintsem fejlesztenék.

A probléma másik oldalát egy példázattal vázolnám. A tényleges demokráciában a környezetszennyezés és energiaválság megoldása miatt azt mondaná  a vezetés: tisztelt emberek  a környezetszennyezés és energiaválság miatt azt tartjuk a legjobb megoldásnak, ha személyautó forgalmat csökkentjük, ennek legegyszerűbb módja, ha az olaj ( gázolaj, benzin) árát fokozatosan ( pl. évi 5%-kal) emeljük. Ezzel párhuzamosan fejlesztjük a tömegközlekedést és az alternatív erőforrásokkal működő személyautók gyártását. Ehhez kérjük a támogatásukat.

Valószínűleg ezt népszavazással is szentesítenék.

Jelenleg mi történik. Különböző homályos, sunyi profitérdekeltségű célokból egyik napról a másikra felszökik az olaj (gázolaj, benzin) ára. A végeredmény az olajáremelés akár jó is lehetne, de a rossz módszer miatt mégsem lesz jó.  Hogy a háttérben milyen csaták folynak a különböző érdekeltségű nagytőkések és politikai vezetők között az egy külön kérdés. Tény viszont, hogy lakosság is főleg az autósok is az ilyen módón történő olajáremelés ( benzin, gázolaj) miatt elkezdenek tiltakozni. Többek között ezt is figyelembe veszi a vezetés (nem akar rossz pontot gyűjteni a választásra) és az olajárat igyekszik csökkenteni. A végeredmény, viszont az hogy lakosság a népréteg látszólag butaságáról és az önzőségéről tesz tanúbizonyságot. Valójában ez a rossz módszer hibája.

A jelenleg rendszer tehát egyfelől demokratizál, másfelől ezt úgy teszi, hogy a lakosság legbutább, legönzőbb oldalát mutassa. A jelenlegi rendszer egyfelől demokratizál, másfelől lejáratja a demokráciát, a közvetlen demokráciát. A végeredmény a legjobb esetben is nulla.

Most térjünk rá a demokrácia igényére, motivációjára, méghozzá egy egészen másik szempontból. Azt gondolom, hogy a legtöbb ember átesik egy olyan korszakon 14-20 éves kora körül, amikor két dolog lesz jellemző rá. Az egyik, hogy elszakad, szembe kerül a szüleivel és általában felnőtt társadalommal. A másik, hogy ezzel párhuzamosan a saját korosztályának baráti társaságában érzi jól magát, egyszerűbben fogalmazva bandába verődik. Én ki merem jelenteni, hogy e jelenség mögött, jelentős részben a demokrácia igénye áll. Igaz hogy ez az igény nem tudatos és kissé illuzórikus, de mindez a lényegen nem változtat. Életem egyik legszebb időszaka mikor szinte naponta összejöttem a barátaimmal. Én már akkor ezt gondoltam: milyen jó hogy ebben társaságban nincs vezető, nincs vezéregyéniség. Egyes barátaim azt mondták: milyen jó bulizni. Szerintem a cél nem bulizás volt. Lelkünk mélyén az volt a cél, hogy egy demokratikus közegben legyünk, a bulizás csak ennek az eszköze volt. Azért illuzórikus, mert egy baráti társaságban sokkal könnyebb demokráciát teremteni, mint egy lakóközösségben, vagy munkaközösségbe. A társadalom pedig lakközösség és munkaközösség. Maga pszichés igény, vágy azonban megvan, és én most erről beszélek. Úgy is fogalmazhatok, hogy demokrácia (önrendelkezési, közösségi szellemiség) igénye alapvető szükséglet.  Ha csak az önrendelkezés szükségletéről lenne szó, akkor csak az elszakadás jelentkezne. A társaságba (csapatba, bandába) verődés azt jelzi, hogy itt többről van szó, hozzátéve, hogy ezek a társaságok általában demokratikus jellegűek.  Demokratikus jellegűek, mert a közös döntéshozás és a közös végrehajtás jellemző rájuk.  A tudatalatti (néha tudatos) folyamat a következő: a fiatal felismeri hogy a kis társadalmak, család, iskola, stb. ill. az egész társdalom nem eléggé demokratikus. Felismeri ezt és éppen ezért elege lesz ezekből, a társadalmakból, egy demokratikusabb közösségbe akar tarozni. Ezt a baráti társaságban meg is találja, hiszen a társak zöme is pont ezért került az adott társaságba. Ezért, ezekben társaságokban szinte szükségszerűen kialakul a demokratikus jelleg. Ezért a fiatalok jobban érzik magukat, mint kinti kevésbé demokratikus társdalomban.  Tisztelt felnőtt olvasók, kérem gondoljanak vissza fiatalkoruk érzéseire, a kiábrándultságra, a baráti társaságban töltött felhőtlen pillanatokra, és az egész életérzésre, mert az nem volt más mint a demokrácia igénye.

Idővel miért marad abba, miért csökken ez az igény? Ennek szerintem több oka van. Tudat alatt talán ráébrednek a fiatalok, hogy ez illuzórikus igény, az élet más. Ez azonban nemcsak önkéntes ráébredés, özönlik az életből a demokrácia lehetetlenségét igazoló, a demokráciát lejárató információk sokasága. Továbbá rendszerből árad a individualizmus és ez demokratikusság szellemiségével ellentétes. A végeredmény az lesz hogy demokratikus szellemiségű fiatalból egy átlagos, hiányos szellemiségű, ember válik.  Én nem csodálom, hogy megadják magukat.

Mindent egybevetve, összességében a nép alkalmas lenne demokráciára, ha vezetés ebben segítene neki. Ellenben a vezetéstől nem várható el ilyen irányú segítség, mert nem érdeke a demokrácia fejlesztése. Sőt a természeténél fogva inkább gátolja demokratikus fejlődést, mintsem segíti.

Ha abból a szempontból nézzük a nép alkalmasságát demokráciára, hogy a vezetéstől ilyen irányú segítségre nem számíthat, akkor már közel sem ilyen kedvező a kép.  A népréteg jelenleg alkalmatlan a demokráciára, mert kevés társadalomtudományos demokráciával kapcsolatos ismerete. Mert manipulálható. Mert nem eléggé motivált, hiányzik belőle demokratikus szellemiség. Mindezen önmagától segítség nélkül kellene változtatni. Így már elég valószínűtlen, hogy rövid időn (pl. 30év) belül jelentősen önmagától alkalmassá váljon. Sőt nemcsak alkalmassá kell vállalnia, de saját magának kellene létrehoznia, kivívnia demokratikusabb rendszert.

Mint arról korábban már elmélkedtem a néprétegnek jelenleg is lennének viszonylag békésebb eszközei arra hogy a vezetést szinte rákényszerítse a változtatásra. Az egyik baj hogy nem ismeri ezeket az eszközöket, ill. ha ismeri is, jelenleg nem képes ezeket hatékonyan szervezetten használni. A másik baj hogy a szervezettséghez szükséges egy vezetés, amely vezetés, nem a jó irányban vezeti, hanem inkább megvezeti népréteget.  Egyszerűbben fogalmazva egy áldemokratikus „forradalmi” vezetés szervezi a népi ellenállást. Áldemokratikus jelentheti azt is hogy a céljai valójában diktatórikusak, de jelentheti azt is hogy nem ismerik a demokratizálódás elveit, elméletét. A harmadik baj az hogy pl. a „forradalmi” vezetés elégtelensége, ill. más okokból a viszonylag békés ellenállás, könnyen harcossá, fegyveressé,  válhat. Méghozzá zavaros, egységes cél nélküli, harcok, háborúk törhetnek ki, amelyek, nemhogy javítanának helyzeten, de rontanak azon. Háborús válság alakulhat ki, amelyhez csatlakozhat a többi válság, és végül kialakul a válság- láncreakció.

Összegezve e fejezet lényegét: A népréteg a vezetés segítségével, támogatásával, már minimális támogatásával is alkalmas lehet, a jelenleginél fejlettebb demokráciára. A vezetés segítsége nélkül főleg a vezetés ellenében rövid időn belül (30év) szinte nem lehet alkalmas (ennek esélye minimális), a fejlettebb demokráciára. Annak az esélye pedig, hogy a vezetés ellenében válság nélkül létrehozzon egy demokratikusabb rendszert még az előzőnél is minimálisabb. A népréteg hibái: az érdeklődés és önképzés hiánya társadalomtudományok és demokrácia irányában. A manipulálhatóság. Az egyszerűsített világnézet, hat szellemiség hiányossága. Nem ismeri az adott rendszeren belüli békés, részben békés, és harcos, helyzet és rendszerváltoztatási lehetőségeit. Ezek azok a tényezők, amelyekben néprétegnek önmagától kellene fejlődni, amelyekben a rendszer előtt kellene járnia.

Ez mind nagyon szép és jó, csakhogy fel kell tenni a kérdést: hogyan jut az egyénnek annyi ideje, és energiája, hogy az állam és még ennyi kisközösség életében aktívan részt vegyen? És akkor kapcsolódjunk a követlen demokráciához, ami ugyancsak szép és jó: de, honnan lesz az embereknek ideje, energiája a közvetlen demokrácia színvonalas műveléséhez?

Mert manapság azt tapasztalhatjuk, hogy a dolgozó holtfáradtan, hazaér és még a családjára sincs ideje. De merjünk a jövőbe gondolkozni, célokat kitűzni. Manapság azért átlagosan napi 9 órákat dolgoznak az emberek, már aki dolgozik. Induljunk ezért abból ki, hogy a technika a gépesítés fejlődik és azért az emberi fogyasztás sem lesz mindig ennyire kapzsi, harácsoló, vagyis átgondoltabb, és mérsékletesebb lesz. És a fölösleges, improduktív munkák is csökkennek. Ekkor talán elég lesz napi hat óra munka, a fogyasztás megtermelésére. Marad tehát, napi három óra, és azért ez, sok mindenre elég lehet.

Mindenesetre, itt megint a politikai, társadalmi élet és a gazdaság találkozásával szembesülhetünk. Tehát a politikai, társadalmi célokból is fontosak a gazdaság említett feladatai, mint innováció, mint az anyagi szükségletek mérsékelése, mint az improduktív ágazatok (biztonsági őrség, pénzügy, könyvelés, marketing, stb.) csökkentése, és mint a jó termelés és fogyasztásstruktúra. Ugyanakkor az oda-vissza láncolat halad tovább, a gazdasági célok viszont több szálon is visszakapcsolódnak a politikához.

 Mi a kapcsolat a demokratizálódás és válság-láncreakció között.

Az előzőkben már vázoltam a legerősebb kapcsolatot. A demokrácia hiánya ill. a demokrácia hiányából eredő rosszabb életszínvonal miatt fokozódik az emberek elégedetlensége, amely végül is harcokba, háborúkba és ennek következtében válság-láncreakcióba torkollhat. A válságszakaszok kialakulását, a hullámlépcsős fejlődést taglaló fejezetben elemzem részletesen. A részletes elemzés mutatja meg a konkrét összefüggéseket a demokratikus szint és a válságok kialakulása között.

E tanulmány során elég hosszasan fejtegettem, hogy demokratizálódás hogy függ össze az életszínvonallal, amely nemcsak az anyagi de lelki szükségletek kielégítését is jelenti. A tanulmányból kiderülhetett az is, hogy jelenlegi rendszernek ezer komolyabb hibája van és ebből legalább ötven, alapvető hiba. Ebből is talán az következik hogy e rendszer keretein belül nem igen lehetséges az egyre nagyobb, összetettebb problémákat megoldani. Vázoltam azt is, hogy demokratizálódás miként függ össze egy fejlettebb tudat kialakulásával. A fejlettebb tudat pedig azt jelenti, hogy az emberek igyekeznek békésen, és hatékonyan megoldani problémákat, tehát a válság-láncreakció kialakulása kisebb lesz. Hivatkoztam a nagy történelmi folyamatokra és említettem konkrét összefüggéseket. Pl. szóltam arról, hogy egy jelenlegi átlagos államkapitalista vezetés miért nem képes hatékonyabban fellépni a környezetszennyezés ellen. Pl. azért, mert ezzel szembekerülne nagytőke érdekeivel. Továbbá sokat beszéltem a világpolitikai helyzetről, arról hogy jelenlegi államkapitalista külpolitika, és aránytalan hierarchia felfogás, gyakorlat, egyre nagyobb konfliktusokat generál.

A történelmi fejlődés válságokkal (háborúkkal, szenvedésekkel, pusztulással tarkítva) szabdalva, lassan bukdácsolva, de mégis, valahogy haladt a maga útján. Az mondhatnánk, legfeljebb ezután is így lesz. Ez azonban egyáltalán nem biztos.  Több jel arra mutat, hogy a válság-láncreakciók egyre mélyülnek, és az időtényező egyre fontosabb lesz. Több jel arra mutat, hogy az „ej ráérünk arra még” felfogás, és gyakorlat korunkban sokkal veszélyesebb, mint korábban.

Néhány lehetséges jövőkép.

A vezetés minimális segítségével a népréteg alkalmassá válik a demokratikusabb rendszerre, és együtt a vezetés és nép viszonylag békésen létrehoz egy demokratikusabb rendszert, és ennek következtében el lesznek kerülve a mélyebb válságok. Ennek esélye pár százalék.

Anélkül hogy rendszer egy demokratikusabb állapotba kerülne, a jelenlegi rendszer keretein belül, a vezetés kiváló működése következtében sikerül elkerülni a mélyebb válságokat. Ennek esélye pár százalék.

Sikerül a demokratikusabb rendszer létrehozása, de nem sikerül elkerülni a mélyebb válságokat. Ennek esélye, pár százalék.

Megjelennek a kisebb, de jelenleginél nagyobb válságok, és vezetés valamint népréteg ennek hatására felébred, és együttesen céltudatosan létrehoznak egy demokratikusabb rendszert és ezzel párhuzamosan hatékonyan lépnek fel a válságok (háborús, gazdasági, pénzügyi, erkölcsi, természetpusztítási, egészségi) ellen, minek következtében sikerül elkerülni a világkatasztrófát. Ennek már nagyobb esélye van. Talán ez az olyan még elfogadható megoldás, amelynek van bizonyos reális (20-30%) esélye. Ellenben az időtényező itt is probléma. Pontosabban fennáll annak a veszélye, hogy ez felébredés már túl későn lesz.

A következők már elfogadhatatlan, mindenképpen elkerülendő jövőképek. Nem jön létre demokratikusabb rendszer, nem ébred fel (későn ébred fel), sem vezetés, sem népréteg, egyre erősödnek válságok, kialakul a válság-láncreakció majd a világkatasztrófa. Sajnos ennek az esélye a legnagyobb. További két variáció jöhet létre: a világkatasztrófa olyan mértékű lesz, hogy még újra lehet kezdeni. Az újrakezdés ez esetben a rendszerváltás, a demokratikusabb rendszer kialakítása lesz.

Vagy olyan mértékű lesz világkatasztrófa, hogy nem lehet újra kezdeni. Ennek is van 20-30% esélye.

Javaslataim néhány társadalomtudományos kifejezés, elsősorban demokrácia szó köznapi használatára.

Már többször mondtam, hogy fontosnak tartom, hogy legalább az alapvető fogalmak viszonylag egységesen mindenki számára érthetően legyenek használva. Egyfelől a zavaros fogalmakból csak zavaros elméletek születhetnek. Másfelől, nincs esély az értelmes megbeszélésre, vitára, ha fellép a Bábeltorony jelenség, vagyis az emberek elbeszélnek egymás mellett.

A politika kifejezést szerintem csak előtaggal kellene használni, úgy mint: pártpolitika, hatalmi politika, közügypolitika, irányításpolitika, stb.

A szabadság kifejezés használatát nem javaslom, helyette inkább az önrendelkezés kifejezést kellene használni. Ugyanakkor az önrendelkezés kifejezést a következő előtaggal kellene használni: vezetett-önrendelkezés. Ez utalna arra, hogy itt nem a népréteg önrendelkezéséről van szó, hanem elsősorban a vezetés önrendelkezéséről.

A demokrácia kifejezés alapértelmezése: népuralom. Népuralom, úgy mint a népréteg lakosság önrendelkezése, ill. döntéshozási nagysága.

Jelenleg a demokrácia kifejezést leginkább úgy használják, hogy az azonos a jelenlegi rendszerrel. A kisebb baj ebben az, hogy ez felületes, a pontos kifejezés ez lenne: a jelenlegi demokratikus rendszer. A nagyobb baj az, hogy a kijelentő szerint, a demokrácia és diktatúra között nincs semmi. Általában a szocialista rendszert szokás diktatúrának nevezni, ami ugyancsak pontatlan, sőt téves. A feudalizmus, a rabszolgatartó rendszer, minek nevezhető, demokráciának vagy diktatúrának?  A másik baj az, hogy ezek szerint, ez a tökéletes demokrácia, nincs ennél nagyobb demokrácia, ami képtelenség. Ezért én azt javaslom, hogy demokrácia kifejezést csak előtaggal kellene használni. Úgy mint: kemény diktatúra, puha diktatúra, alacsony demokrácia, közepes demokrácia, teljes demokrácia. Ez talán még jobb lenne: feketedemokrácia, szürkedemokrácia, okkerdemokrácia, bézsdemokrácia, fehérdemokrácia.  Persze ezután is lehetnek olyanok, akik a szocializmusra azt mondják: feketedemokrácia (kemény diktatúra), a jelenlegi rendszerre pedig azt mondják, hogy fehérdemokrácia (teljes demokrácia). Kétségtelenül a hazudozók ellen nincs védekezés, talán egy lépéssel mégis közelebb jutnánk a valósághoz.

Az Eurovíziós dalversenyen mindig kibukok, tulajdonképpen az antidemokratikus megoldása bosszant.  Pedig látszólag teljesen demokratikusan történik a szavazás. Ez csak játék, az csak fesztivál – rendben van, de akkor miért tartanak szavazást. Akkor ne tartsanak szavazást, és ne nevezzék versenynek. Egyébként ez a dolog csak azért izgat, mert a félrecsúszott demokráciának és egyben az igazságtalan versenynek egyfajta modelljéről van szó. Egyfajta modell, vagyis következtetni lehet belőle a versenyek és a demokratikus döntések széles körére. A vezetők, a politikusok, ill. a politikai programok kiválasztásra. A pályázatokra. A pontozásos sportágakra és egyéb versenyekre.

(Ugyanakkor jelzi, hogy a demokráciával, egyben az igazságos versennyel, nemcsak kis hazánkban van baj. Itt van ez a fesztivál, hatalmas erő, pénz, technika, apparátus, és művidámság van bevetve, mégis az emberek jelentős része keserű szájízzel kapcsolja ki a tévéjét. Felvetődik a kérdés: miért csinálják? Hiszen lehetne ez egy nagyszabású fesztivál, verseny nélkül.)

Visszatérek oda, hogy látszólag minden rendben van a szavazással, a szakértő zsűrik is szavaznak, és a nép is szavaz, ez rendben van ez egy klasszikus megosztott demokrácia. Az is nagyjából rendben van, hogy saját magukra nem szavazhatnak az indulók. Ugyanakkor X ország szinte mindig Y, Z országnak ad magas pontot, Y ország X-nek és Z-nek. B ország mindig C-nek és D-nek és így tovább. Továbbá kétséges, hogy valóban a legjobb dalok kerülnek az első helyekre. Továbbá pl. egy olyan országnak, mint pl. Magyarország semmi esélye, hogy valaha megnyerje ezt a versenyt. És nem állítom, hogy Magyarország eddig nem a megérdemelt helyezéseket érte el, nem értek a dalokhoz, de racionálisan átgondolva: adja elő, bár a legjobb dalt, akkor sem fog az első öt helyre kerülni. Ez logikusan abból adódik, hogy sajnos minket, mint országot, nemzetet, enyhén szólva nem nagyon kedvelnek. Nem tartozunk egy táborba sem. Az már komoly probléma, hogy táborok, klikkek alakulhatnak ki. Persze lehet mondani – hát ilyen elfogultak, szubjektívek a szavazók. Csakhogy a szavazás lebonyolítójának is van felelőssége, neki kell az elfogulatlan szavazás körülményeit megteremteni.

És itt jöjjön az ismétlés a demokrácia alapelveiből.

16. A fejlett rendszer két alapvető feltétele szorosan összefügg. Nincs demokrácia, igazságos szabályozott verseny nélkül, nincs igazságos szabályozott verseny, demokrácia nélkül. A választási (szavazási) szabályoknak ki kell zárniuk a csalásokat. Pl.: egy ember egynél, ill. a megengedettnél több szavazatot ad le. A válaszhatók nem egyforma arányban, egyforma reklámmal jelennek meg.  A választás előre megbeszélt, megegyezéses. Stb..

17. A választási szabályoknak biztosítani kell, hogy a produktumokat értékeljék, és ne a mögöttük levő embereket, a rokonszenvet, ellenszenvet, népszerűséget, stb.. És lehetőleg produktum tartalmát és nem a tálalást, a reklámot értékeljék. Mindezt pedig legegyszerűbben úgy lehet megoldani, hogy a produktum alkotóját csak az értékelés után ismerik meg az értékelők, már amennyiben ez lehetséges. És sokszor lehetséges.

A problémát tehát megközelíthetjük az igazságos szabályozott verseny oldaláról és megközelíthetjük a demokrácia oldaláról, ugyanoda lyukadunk ki.

Tehát e dalverseny szabályzata (de általánosítsunk, ne csak ezt a dalversenyt nézzük, de minden választást, szavazást) biztosítja az emberek, a nép szavazását, azonban nem biztosítja, hogy ez a szavazás csalásmentes legyen. Egy ember, vagy akár egy vállalat, vagy bárki akár több ezer szavazatot is leadhat. Nem biztosítja, hogy ne történjen konspiráció. Nem biztosítja, hogy magát a dalt ill. az előadót (a produktumot) értékeljék, és ne az országgal való rokonszenv, ellenszenv határozza meg a szavazás eredményét. És az átgondoltság elve is kétségesen van biztosítva. És így már félrecsúszik az egész. De hát, akkor hogy oldják meg? Ha igazságosan nem tudják, akkor sehogy. Egyébként pedig szerintem, elképzelhető lenne a következő rendszer.

A fesztivál előtt egy héttel kapnák meg a szakértők a dalt, de név és ország nélkül, csak hangfelvételen. Mindenki angolul énekelne. Ennek alapján pontoznának a szakértők.  A nép is hasonlóan név és ország nélkül, csak a dalra, de a klipre szavazna első körben, akár egy hétig is. És végül, mert itt azért az adott előadás is számít, az előadás után is szavazna nép. A szekértők szavazása 50%-ban számítna, a két népi szavazás 25-25%-ban számítana. A szakértőkbe be kellene vonni független, tehát Európán kívüli embereket is. Mindezt csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem: ki lehet találni független, elfogulatlan szavazási rendszert is. A lényeg, hogy a demokrácia elvei érvényesüljenek. Talán még azt is meg lehet jegyezni: szinte minden esetben, versenyben másfajta (egy kicsit eltérő) szavazási rendszer biztosítja az objektív eredményt.

Talán arra is ki kellene térni, hogy miért fontos, hogy a produktum legyen elbírálva, értékelve.  Ugyanis amellett is lehet érveket találni, hogy az embereket, az alkotókat értékeljék és ne produktumokat. Pl. azért, mert ez egy nagyszerű alkotó, akkor feltehetően minden alkotása nagyszerű. Feltehetően, lehetségesen, de nem biztosan. Vagyis így vacak produktumok is bekerülhetnek abba a körbe, amelybe élünk.   Ha viszont a produktum van értékelve, attól függetlenül, hogy ki alkotta azt, akkor biztosan, legalábbis nagyobb valószínűséggel élünk jó produktumok között.

Újra és újra érdemes felsorolni (a teljesség igénye nélkül) a jelen rendszerben miért van a demokrácia szintje, jóindulatúan is középszinten, tehát a jó szint is messze van.

Itt talán azzal kezdem: a jelen rendszer lehetővé teszi, hogy egy diktatórikus társaság akár egy év alatt is két fokkal lerontsa a demokrácia szintjét. A magasabb színvonalú demokráciában ez lehetetlen lesz.

Továbbá: a nép többsége nem képes leváltani választási ciklus közben a legfelső vezetést. A leváltás fontosabb, mint a kiválasztás, ugyanis a vezető menet közben is megbolondulhat.

A nép általi vezető-kiválasztás nagyon messze van ettől: a legkiválóbb és legjobb programot bemutató emberekből, a nép által kiválasztásra kerülnek az elit, és felső-közép vezetők.

A programokat nem tartják be, tehát azok nem számítanak.

Nem a legkiválóbbak kerülnek vezető-aspiránsi helyzetbe.

A felső-közép vezetőket nem a nép választja.

Továbbá, ha egy embernek, bárkinek (kivéve az elit vezetés néhány emberét), bármilyen jó, kiváló közérdekű elgondolása van, azt a kutya sem veszi figyelembe.

A népet még azon kérdésekben sem kérdik meg, amikor kifejezetten a nép többségének ízlése, igénye, érzése lenne a mérvadó, a többi kérdésről nem is beszélve.

Hozzunk létre egy korszerű népszavazási, közvélemény-kutatási rendszert. Hozzuk létre a VAKITFED Demokratikus Néptársaságot. Elméleti rendszertényező.

Kezdjük egy ismétléssel.

A demokrácia egyszerűen, gyakorlatiasan. Elméleti rendszertényező.

A legfelső elv.

A demokrácia: a közösség (nemzet, nép, nemzetközi közösség, nemzeten belüli közösség) életét meghatározó döntésekben, a közösség lehető legtöbb tagjának döntése, amely békés, csalásmentes, egyéni önálló véleményeket tükröző szavazással valósul meg.

A demokráciát, mint népuralmat, ill. a demokráciaszintet ebből a pontos meghatározásból (alapvető jogelvből, jogszabályból) szükséges levezetni, mert, a pontatlan, fogalmi kiindulás (pl. népuralom) ellentmondásos értelmezésekhez és meghatározásokhoz vezethet. Tehát a viszonylag pontos meghatározásból kell kiindulni, azt kell kiszélesíteni: adott esetben, adott helyzetben, időszakban mennyire valósult meg a demokrácia.

Az indoklás egyszerűen annyi, hogy csak a békés csalásmentes befolyásolatlan egyénekre lebontott a lehető legszélesebb körű szavazás, ami képes a véleményeket, álláspontokat pontosan összesíteni. A forradalom, népfelkelés iránya talán kivehető, de ezen túl rendkívül zavaros pontatlan és sokféle cél jelenik meg. Ha a közösség vezetése dönt a közösség ügyeiről (közösség életét meghatározó döntésekben), akkor logikailag is levezethető, hogy az nagyobb  valószínűséggel fogja a vezetés, mint a közösség egy szűk rétegének véleményét tükrözni, mint azon döntés, melyben sokan a közösség kisebb-nagyobb hányada is részt vesz. A szavazás, melynek több formája lehet, de lényegégében arról szól, hogy adott kérdésben, tárgykörben mindenki egyéni önálló véleményét számszerűen összesítik, amelyik gyakorlatilag bizonyíthatóan a legpontosabb közös döntést (népakaratot) tükrözi.  Logikailag levezethető, hogy a népuralom, a demokrácia a fenti meghatározás realizálásából jön leginkább létre.

A demokrácia-tudomány egy bonyolult egzakt tudomány, legalábbis annak kellene lenni. A demokráciaszint mérése, és szintjének emelése.

A demokrácia alapproblémája, a következő két állítás ellentmondása.

Sok okból, minél szélesebb körű a döntés (minél többen részt vesznek benne), annál jobb.

Ha egy szakkérdésbe, a szakértelem nélküliek is beleszólnak akkor, abból rosszabb döntés születik, mintha csak a szakértők döntenének.

Az első állítás mellett szóló érvek.

1. A döntések nemcsak a szakszerű megoldásokról szólnak, de az érdekekről, igényekről, ízlésekről is szólnak.

2. Kérdés, hogy mi a szakkérdés. Talán szűkebb körről van itt szó, mint ahogy egyesek a szaktudást túlmisztifikálva, mindent szakkérdésnek tüntetnek fel.

3. Több szem többet lát. A kívülállónak, a szakértelem nélkülinek lehetnek olyan meglátásai, ötletei, amit a szakember nem vesz észre. 

4. A szakértelem nélküliek is felfoghatják a döntendő dolog lényegét, ha megfelelően oktatják, tájékoztatják őket. Tehát elérhető, hogy döntésképesek legyenek. Ráadásul, ezáltal műveltebb okosabb emberek lesznek.

5. A döntésben való részvétel jó érzést ad az embereknek, mondható, alapvető szükséglet lesz kielégítve. A döntésben résztvevő, tiszteletben tartja döntést, annak megvalósításában aktívabban vesz részt. Ha kihagyják a döntésből, akkor az rossz érzést kelt benne, irányítottnak kizsákmányoltnak lenézettnek érzi magát, ellenségesen fog viszonyulni a döntéshozókhoz és a döntéshez is.

6. Minél kevesebben hoznak egy döntést annál nagyobb lesz a tévedés, ill. a visszaélés esélye. Annál nagyobb lesz annak az esélye, hogy a döntés csak kevesek érdekét, igényét, ízlését tükrözi.

7. A kiemelt döntéshozónak (sok lényeges kérdésben neki kell dönteni) több okból elborulhat az agya (szükségszerű vezetői negatívumok), diktátor válhat belőle, mellesleg ideje sem lesz jó döntéseket hozni. A történelem tanulsága, hogy voltak jó uralkodók is de a rossz, zsarnoki uralkodók ötször többen voltak.

Ugyanakkor, kétségtelenül, a második állításban is van igazság. (Ha egy szakkérdésbe, a szakértelem nélküliek is beleszólnak akkor, abból rosszabb döntés születik, mintha csak a szakértők döntenének.)

Ugyanakkor a szakértők is elég sokan lehetnek, az hogy a szakértők döntsenek a szakproblémákban, nem jelenti ezt: minél kevesebb a döntéshozó, annál jobb.  

Ezért fel kell tételezni, hogy valakik viszonylag meghúznak egy bizonyos határt, és besorolják az ügyeket: ez általános ügy, általános probléma, ez pedig szakkérdés.

A szakkérdésre vonatkozó szabály: abban döntsön az optimális számú szakember.

Az általános ügyekre, problémákra vonatkozó szabály pedig: a döntés legyen minél szélesebb körű. A kettő közötti mezsgyében pedig a szabály: részben legyen minél szélesebb körű a döntés, de a kérdést részben, pl. 50%-ban az optimális számú szakemberek döntsék el.

Feltételezve, hogy a határvonal meg van húzva, a valódi szakkérdések megfelelő módón vannak kezelve, és abból kiindulva, hogy a jelenlegi határvonal, felettébb pontatlan (túl sok mindent minősítenek szakkérdésnek) ki kell jelenteni, a demokrácia alaptörvénye: a döntés legyen minél szélesebb körű, a döntésben érintettek közül vegyenek részt minél többen a döntésben, mert így jobb döntések születnek.

A minél szélesebb körű döntés, egyfelől azt jelenti, hogy népet, a lakosságot, másfelől az ügyfeleket, dolgozókat, tagokat, stb. be kell vonni a döntésbe. Másfelől azt jelenti, hogy a vezetői döntések is legyenek minél szélesebb körűek.

A demokrácia legfőbb törvénye: az érintettek (minél több érintett) hozzák meg a rájuk vonatkozó ügyekben a döntéseket. Ez a nemzeti ügyek, (pl. az alkotmány biztosan nemzeti ügy, de a médiatörvény is jelentősen nemzeti ügy) vonatkozásban ezt jelenti: az ország lakossága (minél többen) hozzák meg, legalábbis fogadják el e törvényeket.

Ezek után készítsünk el a demokrácia táblázatát.

Magas a demokráciaszint, ha érvényesül a legfőbb törvény, függetlenül attól, hogy a demokratikusan választott vezetés döntéshozása milyen demokratikus szinten van.

A nagy felosztás.

50%-os a nemzeti demokráciaszintet jelent, ha az országos népszavazások népválasztások teljesen rendben vannak.

25%-os demokráciaszintet jelent, ha az országos népszavazásokon, népválasztásokon kívüli közvetlen demokrácia (dolgozók ügyfelek, tagok, kisközösségi tagok) teljesen rendben van.

25%-os demokráciaszintet jelent, ha a vezetést demokratikusan választják és az demokratikusan működik.

Ha mind a három teljesen rendben van egy országban (nemzetben), akkor 100%-os a demokráciaszint.

Mikor vannak rendben az országos népszavazások népválasztások, avagy az 50% felosztása.

Mivel a döntéshozó emberek akkor vesznek részt igazán a döntéshozásban saját elfogulatlan véleményükkel, ha azt szabadon (semmitől sem determinálva) adhatják le, és ha azt objektív tájékoztatás előzi meg, ezért az 50%-ot osszuk fel így.

Elsődleges elemek, feltételek.

1. Annál nagyobb a demokráciaszint, ha minden népszavazásra, népválasztásra jogosult ügyben, népszavazás, népválasztás van. 0-tól 17%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

2. A szavazók (az állampolgárok) a szavazás előtt objektív tájékoztatásban részesülnek. 0-tól 17%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

3. A szavazók (felnőtt állampolgárok) szabadon (semmitől sem determinálva, félelemtől, előnyszerzéstől, manipulációtól, stb. determinálva) adhatják le a szavazatukat. 0-tól 17%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

Például, ha népszavazásra, népválasztásra jogosult ügyek háromnegyedében nincs népszavazás, népválasztás, akkor a demokráciaszint eleve 12%-ot esik.

Ha az objektív tájékoztatás csak 50%-ban objektív és egyben elegendő, akkor a demokráciaszint újabb 8%-ot esik.

Ha van némi determináció, pl. 12%-os akkor újabb 2%-kal esik a demokráciaszint.

Nagy jóindulattal, mondjuk azt, hogy a jelen államkapitalista rendszerben nagyjából ez helyzet, vagyis az 50%-os lehetséges demokráciaszintből eleve csak 28% marad.

Hozzá kell tenni, ha három pont közül bármelyik is 85%-ban vagy afelett sérül, (csak 15%-ban vagy azalatt érvényesül), akkor zéró demokráciaszintről beszélhetünk, legalábbis népszavazások népválasztások tekintetében. Tehát van egy minimális határ. Matematikailag inkább görbékről beszélhetünk, de nem akarom túlbonyolítani.

A másodlagos elemek, feltételek az országos népszavazások, népválasztások tekintetében.

4. Annál nagyobb a demokráciaszint, ha minél többen szavaznak az érintettek a szavazásra jogosultak, az állampolgárok közül. 0-tól, 10%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

5. Annál nagyobb a demokráciaszint, ha a szavazás minél inkább reprezentatív. (A társadalom minden rétegéből, osztályából, csoportjából (kor, foglalkozás, lakóhely, nemzetiség, vallás, jövedelmi, vagyoni viszony, stb.) arányosan vesznek részt a szavazáson. 0-tól, 10%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

6. Egy adott kérdés eldöntésének demokráciaszintje annál magasabb, minél nagyobb az egyetértők száma. Nagy jóindulattal, 0-tól, 10%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

(Ez a pont szól a feles és kétharmados, ill. különböző arányú szavazásokról.)

Ezeket nevezem én a demokrácia leirt 6 pontjának.

Például, az előbb említett 28%-os demokráciaszint tovább esik 5%-ot ha az állampolgárok fele nem megy el szavazni. Újabb 5%-ot esik, ha reprezentativitás csak 50%-os. És pl. egy olyan szavazásnál, melynél csak 51%-kal győz a döntés újabb 5-10%-kot esik a demokráciaszint. Egy olyan szavazásnál, melynél 70%-kal győz a szavazás (a szavazók közül ennyin értenek egyet) a demokráciaszint 3-7%-ot esik. A két szavazás értéke között 2-3%-os különbség van.

Nagyjából átlagosan ez a helyzet a jelenlegi népszavazásoknál, népválasztásoknál, tehát a 28%-os demokráciaszint tovább csökken, és végül 10-15% körüli lesz, a lehetséges 50%-hoz képest.  A jövő demokratikus rendszerében ez az érték legalább 30-35%-os lesz.

E pontoknál, másodlagos tényezőknél is vannak minimális „át nem léphető” határok.

Az itt leirt számok, százalékok természetesen nem pontos számok, de azért nagyságrendileg rendben vannak tehát a vázlathoz elegendők.

Itt elég hosszan illene tisztázni: mik a népszavazásra jogosult kérdések, ügyek, azok, amelyekben népszavazást, népválasztást érdemes szükséges tartani. Mi az objektív tájékoztatás. Mi a determináció. Mi a reprezentáció. Stb.. Egyelőre ezekre nem térek ki (e tanulmányban itt-ott azért kitértem ezekre), inkább folytatom.

25%-os demokráciaszintet jelent, ha a népszavazásokon kívüli közvetlen demokrácia (dolgozók ügyfelek, tagok, kisközösségi tagok) teljesen rendben van.

Nagyon röviden két elemből áll össze ez a nagyobb demokráciaegység.

Ha minél több tag, ügyfél, dolgozó, stb. minél több kérdésben vesz részt a helyi, kisközösségi, stb. ügyek döntésében, annál magasabb a népszavazáson, népválasztáson kívüli közvetlen demokráciaszint. A másik elem pedig, hogy nagyjából a felsorolt 6 pont alapján lehet a helyi, kisközösségi, stb. döntések demokráciaszintjét is mérni.

25%-os demokráciaszintet jelent, ha a vezetést demokratikusan választják és az demokratikusan működik.

5% demokráciaszint emelkedést jelent, ha az ország-vezetésen állami-vezetésen kívüli vezetőket demokratikusan választják és azok demokratikusan működnek.

20% demokráciaszintet jelent ha az ország-vezetést, állami-vezetést demokratikusan választják, és az demokratikusan működik.

1. Annál magasabb a demokráciaszint, ha minél több ország-vezetőt, állami vezetőt, (a legfelső 1000 vezetőig) demokratikusan választják. 0-tól 4%-ig határozza meg a demokráciaszintet. Természetesen ez minden vezetésre vonatkozik, a független, tudományos demokratikus testületekből álló vezetést, vezetőit is demokratikusan (minél többeknek) kell választani.

2. Annál magasabb a demokráciaszint, ha  leirt 6 pont minél inkább érvényesül a vezetők kiválasztásában. 0-tól 4%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

2/a Az állami középvezetők (1000 fő alatti) demokratikus kiválasztása 0-tól 2%-ig határozza meg a demokráciaszintet (szintén a mennyiség és a leírt 6 pont határozza meg), de ez már nem a népválasztások része, mivel azokat az ügyfelek, dolgozók, tagok, stb. választják. Tehát a népszavazáson, népválasztáson kívüli közvetlen demokráciához csatolható.

Ha népválasztások (a legfelső vezetés népválasztása) teljesen rendben vannak akkor az 50%-os népválasztás, népszavazás nagy demokráciaegység kb. negyedrészben (másképpen a nemzeti demokrácia 12%-ban) rendben van. A népszavazások ezek szerint háromszor fontosabbak a demokrácia szempontjából, mint a népválasztások.

3. Annál magasabb a demokráciaszint, ha sok, megfelelő számú független (mindentől független csak a népérdektől nem) tudományos, demokratikus testületre oszlik a vezetés. (Másképpen, ha a hatalommegosztás optimális. A parlament is elvileg egy független, tudományos, demokratikus testület.) 0-tól 12%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

1. Annál nagyobb a demokráciaszint, ha minden népszavazásra, népválasztásra jogosult ügyben, népszavazás, népválasztás van. 0-tól 17%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

Mikor valósul meg ez a 17%-os demokráciaszint?

Most egy egészen más szempontból közelítem meg a kérdést. A jövő demokratikus szavazási rendszerében egy átlagos állampolgár amennyiben akarja, képes évi 200 (4x50) vezetőt egyénileg is értékelni és kiválasztani, és 8 fontos közügyben (nemzeti ügyben) dönteni. De ez utóbbiakat több okból nem képes teljes részletességgel átgondolni. Évi 2 közügyet (nemzeti ügyet) képes önállóan eldönteni és a további 6 közügyet (nemzeti ügyet) a vezetéssel közösen képes csak eldönteni. Ez tehát kijelöli az optimális számokat.

Amennyiben egy állampolgárnak lehetősége lesz évi 200 legfelső vezető kiválasztásában (a népválasztás döntése legalább 50%-os), lehetősége lesz évi 6 a legfontosabb közügyben (nemzeti ügyben) dönteni (a népszavazás döntése átlagosan legalább 50%-os), és lehetősége lesz évi 2 nagyon fontos, a legfontosabb közügyben (nemzeti ügyben) dönteni (a népszavazás döntése 100%-os) akkor az 17% demokráciaszintet jelent.

(A többi fontos és kevésbé fontos közügyet, nemzeti ügyet a vezetésnek kell eldönteni. Tehát, nem kell aggódniuk, marad elég munkájuk.)

Ugyanakkor érdemes felsorolni milyen ügy-típusokban szükséges népszavazás, ill. széleskörű közvélemény-kutatás.

1. Negyedévente 50 legfelső vezető, egyéni induló (a pártlistás variáció megszűnne) kiválasztása.

2. Ez egyben a programokról, tervekről szóló szavazás is lenne. A kiválasztás végén (pl. az összesítésből) mindenképpen ki kell derülnie, hogy mely politikai, gazdasági, nemzeti fejlesztési terv, stb. irányba akarnak menni az emberek.

3. Évente a költségvetésről (költségvetési szavazólap).

4. Ciklus közepén 2 évente, ill. a 3. évben is, az aktuális vezetés értékelése, esetleges leváltása.

5. 5 évente az alkotmány-módósításról.

6. Évente a legfontosabb, de leginkább elhanyagolt problémák kiválasztása. Másképpen, a közvélemény szerint mely ügyekben kellene a legsürgősebben lépni.

7. Félévente, az állami hivatalok szervek, cégek ill. a magáncégek értékelése.

8. (Mellesleg az állampolgári panaszok, javaslatok, és azok összesítésnek fóruma. Mely összesítést akár felsoroltak szerint is el lehet végezni.) 

(Az technikai kérdés, hogy a felsorolt témák folyamatosan vannak terítéken, vagy ciklikusan. Az összesítést, a szavazásértékelést viszont bizonyos ciklusonként lehet elvégezni.)

9. És végül, valaki, leginkább a vezetés által benyújtott törvényjavaslatok eldöntése, az aktuális fontos törvényekről szóló népszavazás.

2. A szavazók (az állampolgárok) a szavazás előtt objektív tájékoztatásban részesülnek. 0-tól 17%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

Többek között akkor objektív a tájékoztatás, ha egy normális, optimális, értékelhető vita alakul ki. Egy bírósági tárgyalás sem más, mint normális, optimális, értékelhető vita.

Érdemes számba venni, hogy tulajdonképpen miben kell dönteni az embereknek. Milyen változatok lehetnek.

(A konkrétság miatt képzeljük el, hogy pl. a javasolt törvény egy új médiatörvény.)

1. A megváltoztatandó dolog (pl. a fennálló médiatörvény) úgy jó ahogy van, nincs szükség változásra.

2. Szükség van a változtatásra, és a b változat a legjobb, a többi változat nem jó.

3. Szükség van a változtatásra, és a c változat a legjobb, a többi változat nem jó.

4. Szükség van a változtatásra, és a d változat a legjobb, a többi változat nem jó.

(Olyan változat nem lehet, hogy változtatásra van szükség, de ez sem jó, meg az sem jó, semmi sem jó.)

Lényegében négy ügyvédre, négy összefogott (minden lényeges szempontot felsorakoztató), és tényekkel alátámasztott érvelésre van szükség.

Kik legyenek az ügyvédek, egyben a változat, ill. érvelés-kialakítók. Nyilván azok, akik törvényjavaslatot beadják, és köréjük csoportosuló politika erők.

1. Az aktuális vezetésnek kell az egyik „ügyvédnek”, az egyik változat, érvelés kialakítónak lenni.

2. Valószínűleg az ellenzék, vagy annak egy része lehet a másik ügyvéd, a másik változat, érvelés kialakítója.

3. Jó lenne, ha a független társadalomtudomány (politikai sajtóval együtt) is kialakítana egy változatot, érvelést.

4. És jó lenne, ha a népréteg (civil szféra) valamilyen úton-módón szintén kialakítana egy változatot, érvelést.

Akkor alakul ki objektív vita, ha az érvelést alátámasztják a tények, vagyis valós fontos statisztikai adatok. Tehát az érveléseknek tartalmazni kell a valós fontos statisztikai adatokat. De itt viszont szükséges a statisztikai adatokra felügyelő független testület, mely egyfelől ellenőrizné, hogy valósak az adatok, másfelől azért megállapítaná: hohó, ez is egy adat, csak sokkal lényegtelenebb, mint a másik adat.

De ami talán a legfontosabb, a változatok, érvelések nem össze-vissza, nem részletekben, nem zavarosan, nem elkapkodva, ahogy jelenleg, hanem egymás mellett, egymás után, teljes egészben, tehát összehasonlíthatóan értékelhetően jelenjenek meg.

Mivel a változatok tartalmazzák a javaslatot, és azok melletti érvelést az állampolgároknak, csak a pl. négy változatból meg kell jelölni azt amelyiket leginkább jónak tartja. Pl. így lehet egy viszonylag bonyolult problémát egyszerű kérdésre, kérdésekre lebontani. (A bírósági tárgyaláson is képes az esküdtszék egy viszonylag bonyolult ügyben ítéletet hozni.)

Mindez tehát a döntés előtti vitáról és egyben az objektív tájékoztatásról szólt.

3. Annál magasabb a demokráciaszint, ha sok, megfelelő számú független (mindentől független csak a népérdektől nem) tudományos, demokratikus testületre oszlik a vezetés. (Másképpen, ha a hatalommegosztás optimális. A parlament is elvileg egy független, tudományos, demokratikus testület.) 0-tól 12%-ig határozza meg a demokráciaszintet.

Mitől lesz független (elfogulatlan, objektív, csak népérdekű) egy vezetőtestület.

Azért azt fontos megjegyezni: a népérdektől semmiképpen nem kell függetlennek lenni a testületnek. Függetlennek kell, lenni az egyéni érdektől, a hatalmi érdektől, a vagyoni érdektől, a csoportérdektől, a pártérdektől.

Kitérés a függetlenségre és az önálló hatáskörre.

Az első gondolat ez: minél nagyobb egy testületnek az önálló hatásköre annál nagyobb az önállósága, azaz annál nagyobb a függetlensége. Csakhogy ez a függetlenség nem garantálja a népérdekűséget, az egyéni érdektől, csoportérdektől, vagyoni érdektől, hatalmi érdektől (rossz érdekektől) való függetlenséget. Sőt nagy önálló hatáskör, azt jelenti, hogy külső kontroll, szabályozás, ellenőrzés hiányában akadálytalanul érvényesítheti a felsorolt nem kívánatos érdekeit.

Csakhogy az sincs garantálva, hogy a külső kontroll, szabályozás, ellenőrzés, csakis népérdekű, nem egyéni, csoport hatalmi, vagyoni, stb. érdekű. Ezért ezt az egész felvetést el kell felejteni, és vissza kell térni a demokrácia alapvetéseihez.

1. Akkor lesz leginkább népérdekű (a rossz érdekektől független) egy testület, ha rá vonatkozó szabályozás (és ellenőrzés) részletes és ezt a szabályozást (és ellenőrzést) minél többen hozzák. Vagyis a szabályok kialakításban részt vesz a nép, részt vesznek az állampolgárok. (Kisebb közösségekben, a tagok, ügyfelek, dolgozók, stb.) Illetve ha a vezetés minél szélesebb köre vesz részt a szabályozásban, ellenőrzésben.

(Meg kell jegyezni, hogy vezetés széles köre, akkor valósul meg, ha a politikai ideológiai csoportok száma is sok. Mondhatjuk: ez a vezetés reprezentációja.)

Sajnos a badar gyerekeknek (egyes vezetőknek) ilyen szájbarágósan kell elmondani a nyilvánvalóságokat. Ezért az ellenkező oldalról is megfogalmazom: annál kevésbé lesz a vezetőtestület a rossz érdekektől független, minél kevesebb ember, minél szűkebb az a politikai erő, aki szabályozza, aki ellenőrzi, aki kinevezi, aki leválthatja.

2. Akkor lesz leginkább népérdekű (a rossz érdekektől független), ha minél többen vesznek részt a kiválasztásban és leváltásban. A nép az állampolgárok, és a vezetés minél szélesebb köre vesz részt a kiválasztásban és leváltásban.

Akkor lesz leginkább népérdekű (rossz érdekektől független), és tudományos, ha a testületbe kerülő vezetők egyéni megmérettetés alapján lesznek kiválasztva. A sportcsapatba is egyénileg kerülnek a sportolók, és utána alakul ki csapat.  

3. Akkor lesz leginkább népérdekű (a rossz érdekektől független), ha a nép leválthatja. Ez pedig azt jelenti, hogy annál kevésbé lesz népérdekű, és kevésbé lesz a rossz érdekektől független, ha a vezetőtestület be van „betonozva” a hatalomba.  Be van betonozva, vagyis a mandátuma hosszú ideig szól, és a nép, ill. a vezetés széles köre nem válthatja le. Ha be van betonozva, akkor azt tesz, amit akar. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a vezető, vezetőtestület mandátuma 4-5 évig tarthat, ezután újra meg kell méretnie magát, és ciklus közben le lehet váltani.

4. Akkor lesz független a testület, ha a testület belső döntéshozása a leirt 6 pont (országos népszavazás) alapján valósul meg.

5. Ezeken kívül pedig akkor lesz független, ha a közvetlen felettesétől, a közvetlen felettes hatalomtól bizonyos fokig független marad. Kihangsúlyozom, nem a néptől, nem a széleskörű vezetéstől kell bizonyos fokig függetlennek maradnia, hanem a közvetlen felettes hatalomtól. Ez egy nemzet esetében leginkább az uralkodó pártok vezetői, akik meghatározzák a döntéshozó frakciót, a kormányt. Jogilag a pártoktól, a legnagyobb döntéshozó frakcióktól és a kormánytól kell viszonylag függetlennek lenni a független vezető testületeknek.

Bizonyos fokig független, vagyis eme közvetlen hatalom, szigorú szabályok mellett válthat le, nevezhet ki, változtathat a jövedelmen (növelhet, csökkenthet), változtathat a szabályozáson, hatáskörön, stb.. De végül, ez a pont is arról szól, mivel valakiknek azért változtatnia kell, hogy minél többen, minél nagyobb reprezentációval vegyenek részt a döntéshozásban, azon döntésekben, azon törvényekben is, amelyek a vezetésre vonatkoznak.