Társadalomfejlődés

Társadalomkritika

Társadalomismeret

Alcím:

Társadalmi, gazdasági ismeretek, melyek mindenki számára hasznosak.

További alcímek:

Rendszer, rendszertan.

Amit az igazság megismeréshez tudni kell a gazdasági, társadalmi rendszerről, rendszerváltásokról.

A jelen társadalomtudományától és politikusi felfogásától eltérő egyszerű, egyéni, újszerű, de igaz elmélkedések a gazdaságról, a társadalomról, az erkölcsről, a gondolkodásról és mindenről, ami a társadalmi léttel kapcsolatos.

Közélettel, közérdekkel kapcsolatos problémakörök rendszerezve, lényegesítve, de az átlagember szemszögéből.

A társadalmi, gazdasági ismeretek összefoglalása egyénien, újszerűen.

Milyen lesz a társadalmi gazdasági rendszer, ötven, száz év múlva, ha nem lesz világkatasztrófa. A jövő fejlettebb gazdasági, társadalmi rendszere.

Gazdasági, társadalmi rendszerek, rendszerfejlődések, másképpen, újszerűen, egyénien.

Tanulmány társadalmi, gazdasági rendszerről azoknak, akik nem hisznek a jelenlegi politikában és társadalomtudományban.

A lehetséges válság-láncreakció, annak erősödése és a világkatasztrófa és más lényeges problémakörök.

A tanulmány, és egyben a társadalomtudomány, főbb részei:

Bevezetés        

1. tanulmányrész. Rendszer, rendszerfejlődés, tudatalakulás.

2. tanulmányrész. Az állam. Az állam gazdasága, pénzügye, és annak viszonyai. A gazdasági rendszer és a politikai társadalmi rendszer. A kapitalista, tőkés (nagytőkés) gazdasági és politikai rendszer.

3. tanulmányrész. Pénzügyi és gazdasági rendszer alapvetései elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok.  (pénzügy 1)

4. tanulmányrész. A helyes állami gazdálkodás, gazdaságirányítás, adózás, költségvetés. Fogyasztás, árazás, gazdasági, pénzügyi rendszer. A piacgazdaság, versenygazdaság.

5. tanulmányrész. Termelés, innováció, foglalkoztatottság. A természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.

6. tanulmányrész.  A pénzügyi rendszer.  (pénzügy 2, kevésbé elméleti szempontból)

7. tanulmányrész. A döntéshozó mechanizmus. A politikai rendszer. A demokrácia beillesztése a döntéshozó mechanizmusba.

 8. tanulmányrész. A szociális rendszer.  A társadalmi, (hatalmi, vagyoni) hierarchia.

9. tanulmányrész. Világnézet, ideológiák, erkölcs (tudatalakulás 3)

10. tanulmányrész. Állami tudatalakítás. Rendszerből eredő társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás, manipuláció.  (tudatalakulás 4)

11. tanulmányrész. Jog, jogrendszer. A helyes szabályozás.

12. tanulmányrész. A kisközösségek, a civil szféra. A nemzetiségi problémák. A kultúra (tudatalakulás 5)

13. tanulmányrész. A lelki élettel (érzelmekkel) és erkölccsel kapcsolatos gondolatok, tanítások. (tudatalakulás 6)

14. tanulmányrész. Egyéb fontos rendszertényezők és témák. Verseny, haladás, demokrácia, külpolitika, háború, népkarakter, stb..

15. utolsó, befejező, tanulmányrész.  Rendszerfejlődés 3. A vezetés. Az EU. Az egész tanulmány kiegészítése, összefoglalása.

16. tanulmányrész. A világ alapvető felépítése és annak vizsgálata. Elméleti és gondolkodástani problémák. Gondolkodástan, valamint érzés, érzelemtan. (tudatalakulás 7)

A 16 tanulmányrészből a 13. tanulmányrész.

     13.     tanulmányrész

A lelki élettel (érzelmekkel) és erkölccsel kapcsolatos gondolatok, tanítások (tudatalakulás 6)

Az adott oldalra ugró tartalom (a kiválasztott címre mutatás + CTRL gomb + kattintás):

Bevezető elmélkedések. 5

Újra és újra tisztázni szükséges az alapvetéseket, legalábbis meg kell próbálni. Szükségszerűen, többnyire ez is az önzetlenségről, önzőségről szól. 20

Milyenek legyünk? - de ez előtt nem árt tisztázni, milyenek vagyunk. 48

Általában az önzetlenség (jóindulat), és az önzőség (rosszindulat). 72

Önzetlenség, jóindulat, szeretet és a másvilági megítéltetés. C/30 ábra. 105

Az érzelmi világ, a lelki élet és a lelki fájdalmak feloldása. 204

Az érzés, érzelemmechanizmus vázlatos összefoglalása. C/30 ábra. 241

Csapongó gondolatok erkölcsi, vallási, hitbéli kérdésekről. Jézus tanításai. 244

Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet. 290

Elmélkedések a kritikáról, az emberi kapcsolatokról, a hétköznapi konfliktusokról és azok megoldásról. 325

A teljesség igénye nélkül a családról és a gyereknevelésről. A gyereknevelés egyben önmagunk nevelése is.  Néhány további erkölccsel kapcsolatos probléma felvetése, ismétlése. C/11 ábra. 364

Néhány további erkölccsel kapcsolatos probléma. Erkölcsi, jogi paradoxonok (megoldhatatlan problémák). Mindazt, amit eddig elmondtam, átértékelik, de nem érvénytelenítik, a szinte megoldhatatlan problémák. 435

Az adás (jóindulat szeretet, önzetlenség) a szervezett, fejlett társadalmi rendszerekben. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 472

Össze-vissza elmélkedések a munkával, a szakmunkával, a kreatív szakmunkával, az emberi alkotásokkal kapcsolatban. 477

Mekkora áldozatot hozzunk a jó úton haladás érdekében, feltéve, hogy ráfaragunk, ha nem állunk be a rosszak közé. Mekkora áldozatot tehetünk a ránk bízott emberekre. A nemzetérdek problémája. Azért az önzetlen, lelkiismeretes vezetésnek nincs könnyű dolga. Elmélet rendszertényező, de inkább elmélkedés. 481

Tartalom:

Bevezető elmélkedések.                                             5. old.

Újra és újra tisztázni szükséges az alapvetéseket, legalábbis meg kell próbálni.

Szükségszerűen többnyire ez is az önzésről, önzetlenségről szól.  20. old.

Milyenek legyünk? - de ez előtt nem árt tisztázni, milyenek vagyunk.                                                                      48. old.

Általában az önzetlenség (jóindulat), és az önzőség (rosszindulat)                                                               72. old.

Önzetlenség, jóindulat, szeretet és a másvilági megítéltetés.                                                                       105. old.

Az érzelmi világ, a lelki élet és a lelki fájdalmak feloldása. A lelki sérülések, fájdalmak feldolgozó enyhítő gondolatai, technikái, ill. a lelki örömérzések kiteljesítése.                                          204. old.

Az érzés, érzelemmechanizmus vázlatos összefoglalása. C/30 ábra.   241. old.

Csapongó gondolatok erkölcsi, vallási, hitbéli kérdésekről. Jézus tanításai.                                                                   244. old.

Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet.             290. old.

Elmélkedések a kritikáról, az emberi kapcsolatokról, a hétköznapi konfliktusokról, és azok megoldásáról.   325. old.

A teljesség igénye nélkül a családról és a gyereknevelésről. A gyereknevelés egyben önmagunk nevelése is.  Néhány további erkölccsel kapcsolatos probléma felvetése, ismétlése. C/11 ábra.              364. old.

Néhány további erkölccsel kapcsolatos probléma felvetése, ismétlése.  Erkölcsi, jogi paradoxonok (szinte megoldhatatlan problémák). Mindazt, amit eddig elmondtam, átértékelik, de nem érvénytelenítik, a szinte megoldhatatlan problémák.                                     435. old.

Az adás (jóindulat szeretet, önzetlenség) a szervezett, fejlett társadalmi rendszerekben. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.  472. old.

Össze-vissza elmélkedések a munkával, a szakmunkával, a kreatív szakmunkával, az emberi alkotásokkal kapcsolatban.                     477. old.

Mekkora áldozatot hozzunk a jó úton haladás érdekében, feltéve, hogy ráfaragunk, ha nem állunk be a rosszak közé. Mekkora áldozatot tehetünk a ránk bízott emberekre. A nemzetérdek problémája. Azért az önzetlen, lelkiismeretes vezetésnek nincs könnyű dolga. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés                                                                                   481. old.

Bevezető elmélkedések.

 A cím magyarázata: mi az erkölcs világ, a lelki élet?

A világ és egyben a tudat (a tudatban tükröződő világ) alapvető felosztása (gondolkodástanban) alapján miről szól ez tanulmányrész. Pár szó a felosztásról a területek közötti utazásról. Az összemosódó határokról.

Az egyén más terület, mint a közösség, társadalom. A világnézet c. fejezet talán e fejezet közösségi oldala. Az oktatás, a kultúra szintén. Az erkölcs elsősorban az egyénekről szól, az egyének erkölcséről, a közerkölcs az egyének erkölcsének összessége. Az egyén összekapcsolódik a mindennapi élettel.

Az érzés lélek (lelki, mentális psziché, pszichológiai, stb.), bár összefügg, de más, mint a gondolkodás (értelem szellem, stb.). Ezért a gondolkodástan, egy másik témakör.     

Ugyanakkor nehéz behatárolni mi tartozik e témakörbe, nem is mindig sikerül, sok, nagy, széles kapcsolódó nyúlvánnyal rendelkezik e témakör, széles a határmezsgye. 

E fejezetcsoportban nincsenek gyakorlati rendszertényezők.

Tulajdonképpen a társadalom megváltoztatásnak két alapvető módja lehet. Az egyik a rendszer, ill. annak megváltoztatása. Ha már rendszeres oktatásról, vagy az oktatási rendszer változásáról van szó, akkor az a rendszer, rendszerváltoztatás témájába tartozik. A másik mód: embertársaink rendszeren kívüli nevelése. Ez a fejezethalmaz erről szól. A nevelés szó azért egy kicsit éles kifejezés. Inkább arról van szó, hogy közlök néhány gondolatomat, abban a reményben, hogy azt elolvassák és elgondolkoznak róla.

Ez a tanulmányrész a közvetlen meggyőzésről és azok tartalmáról szól, persze az én véleményem szerint. A hogyanról (milyen módszerekkel, eszközökkel, mechanizmusokkal lehet meggyőzni az embereket, a vezetőket és a népet), vagyis a rendszerről itt nem esik szó.

Tulajdonképpen az „elméleti rendszertényező” elnevezés is vitatható. Talán helyesebb lenne ez az elnevezés: elméleti társadalmi tényező, problémakör. Azért tartom én ezeket a problémákat túl az egyéni vonatkozásukon, társadalminak is, mert azt gondolom, hogy ezek tisztázása, részbeni megoldása (haladás a tisztázás és a megoldás felé) a társadalom állapotát, közérzetét is javítja.

(Az alábbi egyféle meghatározást, minden erkölcsről szóló fejezetben leírom, mint egyféle közös kiindulópontot. Az erkölcs (erkölcsösség) az erkölcstelenség hiánya, részben ellentéte. Az erkölcstelenség még nem bűn, legalábbis nem bizonyítható bűn, de másoknak (egyéneknek) ill. a közösségnek árt, azokat zavarja, sérti. Illetve a közösség normáit sérti. Az erkölcs a „jognak” nem a szervezeti, működési szabályzat oldalához kapcsolódik, hanem az általános bűn, erény, igazságosság oldalához. )

Az igazság, a tudomány, az erkölcs az átlagember számára vagy unalmas, vagy banális, vagy leginkább mindkettő. Unalmas az erkölcs, de mások erkölcstelensége belénk hasít (egyáltalán nem unalmas), ha minket ér.  Unalmas, banális, az igazság, a tudomány, az erkölcs, de szükséges. Minél inkább ért valaki valamihez annál kevésbé unalmas a témával kapcsolatos közlés, megoldás, stb.. Az értő, a tudó, az ostobaságokon felháborodik, az igazságoknak örül, a számára érthetetlent meg akarja fejteni.  Ha valaki nem akarja unalomba fulladva, utálkozva tenni a szükségest, akkor értővé, tudóvá kell válnia.

Az erkölcs sok minden, te többek között a következő:

Az erkölcs (morál, etika, stb.) édestestvére az igazságosságnak. Édestestvére a jognak. Édestestvére a pedagógiának. Testvére a pszichológiának.

Az erkölcs, a jog, a törvények alsó határa alatti (nem törvénybe foglalt) szabályok sokasága.

Az erkölcs az erényekre való nevelés, ill. az erénytelenségek kiűzetése, legalábbis csökkentése. Ennek az egyik módja az erények, erénytelenségek szabályairól, elveiről való gondolkodás. A másik, önmagunk és mások direkt rábírása, rábeszélése, hogy erényesek jó tulajdonságokkal rendelkezzünk, ne rosszakkal.

Szerintem a legfontosabb erény az önzetlenség, a legjelentősebb erénytelenség az önzőség, ezért az erkölcs egyik fő témája az önzetlenség, önzőség. 

Az önzetlenség és így az erkölcs is túlmegy az igazságosságon, mert az igazságosság csak pontosan kiméri: kinek mi, mennyi jár. Az önzetlenség ezen túlmegy, és azt mondja: én többet adok, mint ami jár nekem.

Az erkölcs: a törvényeken kívül szükség van az öntörvényekre, a belátásra, az önkorlátozásra. Nem érvényesülhet az olyan jog, amit az emberek többsége, az emberek erkölcse (igazságérzete) elutasít. Csak az olyan törvény képes egyáltalán érvényesülni melyet az emberek többsége, az emberek erkölcse elfogad. A jog, erősebb, vagy gyengébb érvényesülése többek között egyenes arányban van az emberek erkölcsi elfogadásával.

A jog szorosan összefügg az erkölccsel, a jogról szóló tanulmányrész az erkölcsről szóló tanulmányrésszel. Minden jogi probléma erkölcsi probléma is. Minden erkölcsi probléma, elméleti jogi probléma is. Nem minden erkölcsi probléma, gyakorlati jogi probléma.

Az igazságtalanság, erkölcstelenség. Az igazságosság alapja pedig: egyenlő feltételek, egyenlő normák alapján történik az emberek, népek megítélése értékelése, jutalmazása és szankciója. (Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkit egyforma jutalomban kell részesíteni, avagy szankcióval sújtani. Újra elismétlem: egyenlő feltételek, egyenlő normák szerint kell ítélkezni, értékelni.) Az igazságtalanság, a kivételezés (pozitív vagy negatív irányban) pedig a legnagyobb bűn, a legnagyobb erkölcstelenség. Amely ember, testület, közösség igazságtalan az emberekkel szemben attól az undorodás érzése mellett el kell fordulni, azt egyszerűen nem lehet elfogadni.  Az ilyen ember, testület, közösség már nem papolhat erkölcsről, jogról, tisztességességről, legfeljebb kijelentheti, hogy ő a kivételezés elvét vallja. (Persze a manipuláció, hazugság egy más kérdés, az egy újabb bűn.)

A jog legfelső elve a jogegyenlőség, mely az igazságosságról (egyenlő feltételek, normák alapján való ítélkezés) szól. Ugyanakkor ez még napjainkban is gyakran, csak üres jogelv.  Tulajdonképpen a jognak is szankcionálni kellene az igazságtalanságot, de ebből a szempontból is elmaradott a jog. A jog a jelenleginél többet tehetne, de az is igaz, hogy sokszor nehezen bizonyítható az igazságtalanság, ezért mégis az emberek erkölcse lehet a kiindulás.

Különösen tetézi a bűnt, ha népekkel szemben történik az igazságtalanság (kivételezés). Az igazságtalanság (pozitív, negatív kivételezés) másnak ártás, mert direkt, vagy relatívan kerül hátrányba, akivel negatívan, vagy nem pozitívan kivételeznek. Az igazságtalanság (pozitív, negatív kivételezés) önzés az ítélkező részéről, mert azon kívül, hogy felületes (önzős lusta, nem szentel elég időt az igazságosságra), általában az igazságtalanság mögött az igazságtalan ítélkező önző céljai állnak.   

A másvilági ítélkezés nagyon súlyos bűnnek tekinti az igazságtalanságot (pozitív, és különösen a negatív kivételezést), mert ilyenkor a kivételező lelkét egy hideg, gonosz, nemtörődöm, önző érzés önti el, és a másvilági ítélkezés ezt méri.

Ugyanakkor az igazságtalanságot össze kell illeszteni az arányos hozzátartozói szeretettel. Ezért az arányos szeretetet csak kis különbségű lehet. Továbbá, hogy a hozzátartozói arányos szeretetet, nem gyakorolhatja hívatásos (tanár, bíró, döntőtestület tagja, stb.) ítélkező.

Vitathatatlan, hogy az igazságtalanság az elszenvedőnek, az anyagi káron túl, sajgó lelki fájdalmat okoz. Tulajdonképpen egy összetett bűnről van szó, mert azon ember, aki mindenkinek egyenlően árt, ártana, nem igazságtalan, de azért persze bűnös. De az, aki csak egyeseknek árt, ártana, másoknak nem, ő az ártás mellett elköveti az igazságtalanság bűnét is. Természetesen az összesített másnak ártás mértéke a bűn nagyságának alapja. Aki sokaknak egyformán árt, annak azért emelkedik az összesített másnak ártása, mert sokaknak árt. Aki pedig keveseknek de kivételezve árt, annak pedig a dupla ártás miatt nő az összesített ártása. Persze a védekezést nem lehet összekeverni az ártással, viszont, aki kivételezően védekezik, az is igazságtalan.

Ugyanakkor, más összetett kérdés, azon egyenlő normarendszer összeállítása, mely szerint az ítélkezés, értékelés történik. Ebbe a normarendszerbe beleférhet a gyengék fokozott védelme, a gyengéknek adott előny, de csak akkor, ha ez nem emberekhez, népekhez, és nem szimpátiához, hanem helyzetekhez kötődik, tehát mégis egyenlő normákról van szó.  Ugyanakkor az egyenlő normák bár minimálisan szükségesek (e nélkül nem lehet ez az első lépcső), de nem elegendőek az igazságossághoz, mivel az egyenlő normák akár rosszak is lehetnek.

Az erkölcs (morál, etika, stb.), bizonyos erkölcsi (jogi) alapelvek összessége. Másképpen, tisztességesség igazságosság, stb.. Érzékenység és szándék a másnak ártás elkerülésére, a másnak hasznosság fokozására, és ehhez kapcsolódó problémák (pl. a megérdemelt és érdemtelen) iránti érzékenység, érdeklődés, mely érzékenység a cselekvésekben is tükröződik. Az erkölcsösség többnyire azonos az önzetlenséggel. Értelemszerűen a másik oldal (erkölcstelenség, tisztességtelenség, igazságtalanság, önzőség, stb.) is azonos irányban függ össze.

Az önzetlenség és így az erkölcs is túlmegy az igazságosságon, mert az igazságosság csak pontosan kiméri: kinek mi, mennyi jár. Az önzetlenség ezen túlmegy, és azt mondja: én többet adok, mint ami jár nekem.

A fogalomtisztázás tudományának (ami jelenleg nincs) kellene tisztázni a rokon értelmű fogalmak közötti különbségeket. E tanulmányban erre nincs mód.

Az jó dolog, hogy az embereknek van felettes erkölcsi éne. De a felettes erkölcsi én is lehet buta, a felettes erkölcsi énnek is szüksége van a tudásra. Sokféle tudásra van szüksége: társadalmi, rendszertani, történelmi, pszichológiai, jogi, pedagógiai, hittani, filozófiai, stb..

Ugyanakkor talán van külön erkölcstudomány is, amely a különböző tudományok (társadalmi, rendszertani, történelmi, pszichológiai, jogi, pedagógiai, hittani, filozófiai, stb.) kilógó részeit, az erkölcs felé kilógó részeit gyűjti magába. Az erkölcstudomány legerősebben a jogtudományhoz kapcsolódik.

Egy idevágó ismétlés, pedig az érzelmi élet, és az erkölcs egy másik vonatkozására mutat rá:

A színvonalas művészetek, (egyben a színvonalas kultúra, egyben a színvonalas szórakozás) elsősorban az irodalom, a film, de más művészetek is (zene, tánc, képzőművészet, stb.) az érzelmi, erkölcsi tanítás (tanulás) egy oly módja, mely érdekes, és az átélésen keresztüli megértésen keresztül tanít. Nem száraz, unalmas, lexikális agytömés. A színvonalas irodalom, film, stb., ezen kívül a társadalmi, együttélési ismereteket is tanítja. Ráadásul a művészetek azért is hasznos, értékes munkák, mert a színvonalas szórakozást és a kellemes környezetet biztosítják.  Aki nézi, hallgatja azt is építi, és azt is, aki műveli.

És még egy ismétlés.

Az önzőség, a másoknak ártás, az önzetlenség a másoknak hasznosság,  másképpen mindez a társadalmi hasznosság.

A társadalmi hasznosság  alapvető összetevői:

Önmagának hasznosság, ha óvatosan, kismértékben, de ezt is be kell számítani a társadalmi hasznosságba. Mert azért ez azt is jelenti, hogy kevésbé szorul segítségre, nem tartatja el magát.

Családnak való hasznosság.

De itt is és az önmagának való hasznosság csak akkor értékelhető, ha közben másokat nem károsít, ha hasznos munkából szerzi a jövedelemét, ezért a legfőbb társadalmi hasznosság a hasznos munkavégzésből ered.

Hasznos munkavégzés, olyan munkát végez, ami valóságos hasznos termelőmunka, ami testet, lelket építő munka, ami hasznos terméket, szolgáltatást állít elő, ami elősegíti a társadalmi és a szélesebben vett életszínvonal fejlődést. Pl. a cigarettagyártás, a brókerkérdés, és még hosszan lehetne sorolni haszontalan, káros improduktív munka. Az orvos, a mérnök, (ha nem hadmérnök), a tanár, az óvónő, az újító (ha nem hadiipari újítás) és még hosszan lehetne sorolni, hasznos munkát végez. A kettő között akár tíz vagy húsz kategóriát is fel lehet állítani. Sajnos pl. a fegyvergyári mérnök, szakmunkás, takarító inkább haszontalan munkát végez, amíg a pl. kenyérgyári mérnök, szakmunkás, takarító inkább hasznos munkát végez. Persze ez sokakat sért, ezért özönlik a vád: ez marhaság, ez demagógia, stb.. Valójában fel kell állítani az alapvetéseket, nem lehet örökké a homályba kóvályogni. Persze minden munkát lehet jól és rosszul végezni, (valamint jó, vagy rossz célra használni), ezt azonban konkrétan meghatározni, és mérni is nehéz, szembe a munka fajtájával. Ezért csak a munka fajtájából lehet kiindulni. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a munka fajtája mellett további információk is szükségesek lennének, a munkavégzés hasznossági fokának megállapításához. Pl. hogy a vezető regnálása alatt javult e, az alá tartozó nép élete, vagy sem. Vagy az adott jogász, tulajdonképpen konkrétan mivel is foglalkozik. Vagy lehet, hogy hasznos a termék, csak a gyártás közben természetrombolás jön létre, stb.. Ugyanakkor az erkölcs „szabályai” szerint, elsősorban magunkat értékelni és megváltoztatni, és magunkról csak tudjuk (ha nem hazudunk magunknak), hogy hasznos vagy haszontalan munkát végzünk.

És persze az sem mindegy, hogy a hasznos munkával arányos e, a jövedelem, vagy sem.

A fogyasztásnak az életmódnak is van társadalmi hasznosság vonatkozása. És nem szabad elfelejteni végső soron a termelés-struktúra azonos a fogyasztás-struktúrával.

A közéleti aktivitás is hasznos társadalmilag. Bár itt is igaz, nagyon nem mindegy, mi célja és mi az eredménye a közéleti aktivitásnak. Ezért pontosan:

a demokratikus jellegű, demokrácia célú, a demokráciafejlesztő közéleti aktivitás, (részvétel a közösségek életében) társadalmilag hasznos. Ez azt is jelenti, hogy általában segítőkész, jóindulatú emberről van szó.

Amennyiben a hasznos munkát tesszük a középpontban, és az önmagának hasznosságot értékeljük legkevésbé, akkor kb. ezen arányok jönnek ki.

Hasznos munkavégzés és arányos jövedelemszerzés: 35-65%.

Családnak hasznosság: 10-20%

Demokratikus jellegű közéleti aktivitás: 10-20%

Helyes fogyasztás: 10-20%

Magának hasznosság: 5%

Mindezeket számításba kell venni, amikor önmagunkat, vagy másokat értékeljük.

Ismétlés.

Az okosság (bölcsesség), az erkölcsösség, az önzetlenség, a jó kellemes, a hasznos mérése. És némely fontos összefüggések.

Kétségkívül e társadalomtudományos, ill. emberi „dolgokat” nem könnyű egzakt módón mérni. A természettudományos, ill. élettelen dolgokat általában lehet egzakt módón mérni. A társadalomtudomány elvontsága, zavarossága ebből is adódik.

Az okosságot valamennyire méri az iskolázottság, egyénileg és társadalmilag is.

Illetve, vannak bizonyos intelligencia-tesztek, de ezek is csak az okosság bizonyos vonatkozását mérik.

Az erkölcsösséget egyénileg valamennyire méri a jog. Társadalmilag pedig a közbiztonsági, bűnözési, stb. statisztika méri az erkölcsösséget valamennyire.

Tulajdonképpen az átlagos szélesen értelmezett életszínvonal mérné mindezt a viszonylag legpontosabban. Azonban a szélesen értelmezett életszínvonalnak is sok kiterjedése van. A szélesen értelmezett életszínvonalról e tanulmányban több helyen is elmélkedem. Tulajdonképpen ez nemcsak arról szól, hogy mennyit fogyasztunk, milyen modern gépeink vannak, hanem a boldogságról, az elégedettségről, az egészségről és még sokkmindenről szól. Pl. arról is, hogy mennyi stressz kellemetlen élmény, vagy éppen kellemes élmény, szeretet-megnyilvánulás, elismerés, stb. éri az embereket. Így tehát az sem lehetetlen hogy egy nomád körülmények között élő nép szélesen értelmezett életszínvonala, magasabb, mint egy modern körülmények között élő nép szélesen értelmezett életszínvonala. Nem lehetetlen, de azért nem valószínű, de máshol e témáról is elmélkedtem. Kétségtelen hogy a méréshez szükség van sokféle színvonalas közvélemény-kutatatásra. 

A szélesen értelmezett életszínvonalban többek között benne van a közbiztonsági, és általában a biztonsági állapot, ill. az igazságszolgáltatás színvonala. Benne van az iskolázottság és az oktatás színvonala. Benne van az önrendelkezési és szabadság-jogi állapot. Természetesen benne van az egyészségi állapot is. De nemcsak az emberek állapota, hanem valamilyen szinten az élővilág kiemelten az állatok állapota, életszínvonala is benne van. Továbbá benne van a szabadidő, és kultúrát szórakozással kapcsolatos állapot. Természetesen benne van a békés (háború-mentes) szabad élet. És még lehetne sorolni.

Tehát amint mondtam az általános elégedettségi, „boldogsági” állapotot annak fokát hivatott mérni a szélesen értelmezett életszínvonal. A legfőbb cél, minél több ember éljen egyre magasabb (szélesen értelmezett) életszínvonalon.

Nem könnyű de azért nem lehetetlen mérni a szélesen értelmezett életszínvonalat. Jelenleg ennek félig sincs kidolgozva a technikája. Ha majd ki lesz dolgozva, akkor a társadalom (pl. egy nép, egy nemzet) átlagos szélesen értelmezett életszínvonalát mindenképpen lehet, de az sincs kizárva, hogy az egyének szélesen értelmezett életszínvonalát is lehet mérni.

Azonban a probléma ennél is bonyolultabb. Ugyanis az is kérdés, hogy ez a mért életszínvonal megérdemelt, vagy a megérdemeltnél, magasabb, vagy alacsonyabb. Mert egyes népeket ki lehet zsákmányolni, és persze az egyéneket is ki lehet zsákmányolni. Így hát addig ez probléma sem oldható meg, amíg a kizsákmányolás (nincsenek igazságos, arányos különbségek) van az emberi világban.

De visszatérnék, oda hogy a népek átlagos szélesen vett életszínvonala annál magasabb minél okosabbak (bölcsebbek), erkölcsösebbek, önzetlenebbek az emberek. Ezért lehet a társadalom szélesen értelmezett életszínvonalával mérni, a társadalom átlagos okosságát (bölcsességét) és erkölcsösségét (tisztességét) ill. önzetlenségét. 

Továbbá, ha magas a szélesen értelmezett életszínvonal, ha bölcsek és erkölcsösek az emberek, akkor az ember alkotta dolgok jók, kellemesek. Illetve, minél jobbak, kellemesebbek az ember alkotta dolgok annál magasabb a szélesen értelmezett életszínvonal.)

Csakhogy előfordul nem is ritkán, hogy az egyén szélesen értelmezett életszínvonala nem azonos az egyén okosságával, erkölcsösségével, önzetlenségével. De itt már megint kilukadtam a kizsákmányolásnál.

Viszont ez is bonyolultabb ennél.

Kitérés az ostobaság és az erkölcstelenség összefüggésére.

Egyfelől meg kell jegyezni, hogy nem lehet tudni pontosan, sokszor az illető sem tudja magáról, hogy a másnak ártás az ostobaságából vagy erkölcstelenségéből ered. Sőt azt sem tudja gyakran, hogy ő másnak ártó. Egyébként pedig mindegy, mindkettő, az ostobaság és az erkölcstelenség is másnak ártást okoz. Az ostoba könnyebben esik a másnak ártás bűnébe, mert azért az erkölcsösséget is meg kell érteni. De miért is ostoba az erkölcstelen?

Ellenben itt visszakanyarodnék a kizsákmányoláshoz, illetve az egyének érdemtelen életszínvonalához. (Jelenleg a jövedelem-elosztás, azaz a szélesen értelmezett életszínvonal leginkább meghatározó része sajnos igazságtalan.)

Ha van másvilági igazságszolgáltatás, igazság-kompenzálás (és jó eséllyel van), akkor az érdemtelen életszínvonal az egyének vonatkozásban kiegyenlítődik. 

Ha nincs másvilági igazságszolgáltatás, akkor többnyire a társadalmon keresztül (másoktól kapja vissza) az erkölcstelen is porul jár (az érdemtelen szélesen értelmezett életszínvonal kiegyenlítődik). Az erkölcstelen többnyire kevesebb szeretetet, igazi tiszteletet kap. És persze az sincs kizárva, hogy az erkölcstelen közvetlenül, pl.  a jog, az igazságszolgáltatás által kapja meg a „jutalmát”, bár jelenleg a jog is messze van a tökéletestől. 

És azért a lelkiismeret-furdalást a lélek mélyén levő, kellemes vagy kellemetlen érzéssel járó önértékelést is meg kell említeni. Bár kétségtelen hogy az erkölcsös, önzetlen ember, aki hajlamosabb a lelkiismeret-furdalásra, de talán általában, átlagosan eme emberek mégis nyugodtabban néznek a tükörbe, és nyugodtabban alszanak, mint erkölcstelen önző társaik.

Mindez arról szól, hogy az érdemtelen életszínvonal nagy valószínűséggel kiegyenlítődik illetve, hogy az erkölcstelenség az mégis többnyire ostobaság, az egyének szintjén is.

Az okosság és az erkölcsösség, az önzetlenség általában jellemzően egyirányú, és kvázi egyenesen arányos. A szélesen értelmezett életszínvonal és az igazi rendszerfejlődés (a rendszerek színvonala) szintén ezzel egyirányú és kvázi egyenesen arányos. 

Azért ne felejtsük el, hogy a társadalomtudományos méréshez (okosság, erkölcs, önzetlenség, jó, kellemes), e kettőnek létre kell jönni: a szélesen értelmezett életszínvonal egzakt mérésének, valamint az igazságos, arányos (megérdemelt) szélesen értelmezett életszínvonalnak.

Jó kérdés, hogy az ember erkölcse és ezek szerint bölcsessége is, általában, történelmileg fejlődik e?   A múltban még kevésbé volt szélesen értelmezett életszínvonal-mérés, úgyhogy pontosan nem tudhatjuk. Lehet hogy múltban élő (pl. a XIX. században) ember nem volt összességében boldogtalanabb, mint a mai ember, hiszen nemcsak az anyagi javak birtoklásáról van szó. A mai embernek több a lexikális tudása, de nem biztos, hogy a mélybölcsesség is növekedett. A bölcsesség a filozófia mintha manapság kihaló-félben lenne. A mai ember sokat beszél, de keveset mond.

A múltban élő ember (pl. XIX században élő) úgy tűnik, hogy erkölcsösebb volt.

Kétségtelen eme erkölcsösség jó része álszent erkölcs volt. De a komoly irodalom, a nagy írók leleplezték az álszent erkölcsöket. Manapság pedig kevésbé álszent az erkölcs, így jelentős komoly leleplező irodalom sincs, de lehet, hogy erkölcs sincs. Hát ha, van is valamiféle fejlődés az is eléggé gyengécske és hektikus. Ugyanezt mutatja a rendszerfejlődés.

Szívesen ismételném sok helyen.

Bár e tanulmányban sokat beszélek a szükségletekről, a szélesen értelmezett életszínvonalról de az egyik legfontosabb, mégis, hogy legyenek igaz barátaink. Akár a szülőnk, a testvérünk, a gyerekünk, az unokánk, a szerelmünk, a párunk, a kutyánk, a macskánk és persze a barátunk is, az igaz barátunk lehet.

E tanulmányrész szorosan kapcsolódik az „Ideológiák, erkölcs, világnézet (Tudatalakulás 5)” c. tanulmányrészhez. Valamint szorosan kapcsolódik a „Gondolkodástan, értelem és érzelem c. tanulmányrészhez.

Ismételt rész.

A tudat, tudatformálás, hatalmas, kaotikus témájának alapvető rendezése, e tanulmány, tanulmányrészeinek címe, témája alapján.

A gondolkodástan. (Gondolkodási és érzelmi mechanizmusok).

A világnézet. (alapfelfogások, eszmerendszerek)

A kultúra (beleértve a vallásokat).

Az állami (rendezett, szabályozott nagyközösségi) tudatalakítás.   (Társadalomtudományok, oktatás, tájékoztatás, manipuláció, stb. Általában a tudományok, és az oktatás.)

Társadalompszichológiai elmélkedések.  (Ilyen tanulmányrész külön nincs, de szinte minden tanulmányrészbe megjelennek a társadalom-pszichológiai elmélkedések.)

Erkölcsi elmélkedések (egyéni, köztük az „én” erkölcsi „tanításaim”).

Minél hatalmasabb és kaotikusabb egy témakör, márpedig a tudat és tudatalakítás az (a leghatalmasabb legkaotikusabb), annál inkább szükséges a kategorizálás, annak érdekében, hogy a gondolkodó egyén ne vesszen el az erdőben. A fenti felsorolás egyféle alapkategorizálás, amely kijelöli a hatalmas amorf, részben csak a tudatunkban levő erdő alapvető területeit, szerintem. Nem árt, ha van valamilyen alapkategorizálás, amelyből a gondolkodó ember ki tud indulni, amelybe a témákat, problémaköröket be tudja illeszteni.  Nyilván a kategorizálás ellenére is óriási és ezerszálú az összefüggések halmaza, a keveredés, az átfedés. De kategorizálás nélkül még nagyobb lenne a káosz.

 E tanulmányrész fő témaköre: Erkölcsi elmélkedések (egyéni, köztük az „én” erkölcsi „tanításaim”).

Ez a fejezetrész, a gondolkodás tanulmányrész egyes részeinek folytatása.

Elnéző, vagy szigorú legyen az emberek megítélése.

Furcsa dolog ez az ítélkezés, legalábbis részemről, de azt gondolom, hogy mások is nagyjából így vannak ezzel. Néha úgy gondolom, hogy az emberek között nincs nagy különbség, nincs kizárólag jó, vagy rossz ember. Az ember egy rendkívül összetett szervezett, sok-sok tulajdonsággal, amelyek között vannak jobbak-rosszabbak. Minden emberben vannak jó és rosszabb tulajdonságok. Ez az elnéző ítélkezés.

Elnézően ítélkezem, ha népeket, népkaraktereket kell megítélni. Elnézően ítélkezem, ha rétegeket kell megítélni. Elnézően ítélkezem, ha társadalmi, hatalmi, vagyoni hierarchiáról van szó. Elnézően ítélkezem, ha a keresztény megbocsátás jegyében ítélkezem. Elnézően ítélkezem, ha arra gondolok, hogy minden tulajdonságnak van egy jó és rossz oldala. Pl. a bátor, lehet vad, vakmerő meggondolatlan, izomagyú, stb. Pl. az őszinte, a jóindulatú kritikus lehet, piszkálódó, dacos, ellenkező, rosszindulatú. És még hosszasan sorolhatnám. Nincs olyan tulajdonság, amit át ne lehetne fordítani rosszra, vagy éppen jóra.  Elnézően ítélkezem, ha komplex személyiségre gondolok.   Elnézően ítélkezem, ha arra gondolok, hogy tudatalakításnak személyiségalakításnak milyen sok tényezője van, és abból nagyon sok, önhibán kívüli tényező.   Vagy, ha arra gondolok, hogy sok kérdőjel van az „önálló akarat” léte, nagysága körül. Elnézően ítélkezem, ha az azonosságokból indulok ki, abból hogy az emberek többsége döntően egyforma.  És elnézően ítélkezem, ha önmagamról van szó.

Máskor, néha pedig nagy különbségeket látok az emberek között. Úgy látom, hogy vannak nagyon kiváló és nagyon rossz emberek. Szigorúan ítélkezem, ha a különbségekből indulok ki. Mert mégiscsak óriási különbségek rajzolódnak ki. Ha bűnözésből a másnak ártásból indulok ki. Ha abból indulok ki, hogy igen kis erőfeszítéssel, önkontrollal elkerülhető lenne sok-sok kisebb-nagyobb, fájdalom, szenvedés. Ha a vezetők (ország-vezetők) hatalmas károkozására gondolok. És szigorúan ítélkezem azokkal szemben, akik engem vagy családomat bántják.

Ember vagyok és ítélkezésem szubjektív, befolyásolja az adott szituáció, a hangulatom, az érintettségem, és az is, hogy milyen szemszögből ítélkezem.

Az egyik kérdés az hogy lehetséges e, az objektív, tudományos ítélkezés?  A jövőben lehet e olyan tudomány, amelyik tudományosan és objektívan  dolgozza fel az ítélkezés problémakörét?  A jogtudomány, azon tudomány, amelyik megpróbálja megfogalmazni és végrehajtani a társadalom végső ítéleteit. De ez egy minimalizált és kényszerű ítélkezés. Csak azt ítélhető el, ami egyértelműen, bizonyíthatóan és jelentősen rossz, ártalmas. – alapelv szerint működik. És még eme keretén belüli feladatát is vitathatóan végzi el.

A másik kérdés, hogy az igazságos, és objektív természet, Isten (amennyiben létezik) vajon hogyan ítélkezik?  A természet mindenképpen létezik és hogy az igazságos, logikus ésszerű, az szerintem valószínű. E kérdéssel pl. „a gondolkodástan” c. tanulmányrészben foglalkozom.

Szerintem a természet, Isten ítélkezése, nem minimalizált és kényszerű. Hiszen a bizonyíthatóság, (a tévedés lehetősége) csak a „tudatlan” ember számára probléma.  És szerintem az Ő ítélkezése, nem is változékony, (hol szigorú, hol elnéző), talán a kettő között van. Valójában az objektív ítélkezés nem ítélhet különböző szemszögekből, és persze nem lehet szubjektív. Tehát nem tudom pontosan, hogyan ítélkezik, a természet, Isten, de  azt  gondolom, azt feltételezem, hogy valamilyen egységes rendszer szerint ítélkezik és az emberi ítélkezés szélsőségein belül valahol az arany középúton jár, ami szigorúságot illeti.

A természet, Isten néhány alapelve.

1. A természetben, ha vannak is, elenyészők a véletlenek. Az emberi élet 90%-a nem véletlen, talán 10%-a lehetségesen véletlen.

(Bár az egyén szempontjából sok minden szerencsének, vagy szerencsétlenségnek látszik. De alaposabb és minden körülményre kiterjedő vizsgálódás után szinte mindig megtaláljuk az emberi tényezőt, mely többnyire társadalmi, (rendszer) tényező. Pl. nem volt szerencséje, mert fejére esett egy tégla, de azért ott volt egy elhanyagolt épület, amelyből kieshetett a tégla, és ott van egy útszakasz, amely le is lehetett volna zárva. Ennek van egy rendszer oldala is, pl. van e ilyen, veszélyes közterületeket ellenőrző mechanizmus, vagy nincs. Pl. peches voltam, mert megcsúszott az autó és nekimentem a fának. De azért itt is van jócskán emberi tényező. De még itt is megtalálhatók a rendszer tényezői. Pl. milyen volt az út. Volt e figyelmeztető tábla, stb..

Pl. peches voltam, mert pont arra mentem és megbüntetett a rendőr. De itt is, ott vannak az emberi és rendszer tényezők. Igazságos volt a büntetés, vagy nem volt igazságos. Ha igazságos (arányos is volt) volt, akkor én vagyok az emberi tényező. Ha nem volt igazságos, akkor már a rendszer tényezője lép az előtérbe, ami a véletlenszerű pechhez képest szintén emberi, tudati, tényező. Pl. szerencséje volt, mert nyert a lottón. De ehhez kell egy szervezett lottójáték, amit az ember talált ki és a rendszer megenged, és működtet.

A példákat milliószámra lehet sorolni. Tehát a valódi véletlen, a szerencse, a szerencsétlenség csak elenyésző az emberi, társadalmi (rendszer) tényezőkhöz képest.)

2. Az emberi hibákért nem okolható a természet, Isten.

Ez az elv elméletileg szétválasztja az emberi, társadalmi (rendszer) hibákat és a természeti, Isteni hibákat. Ugyanakkor alaposabb vizsgálódás után az sejlik fel, hogy természet, Isten döntően igazságos és logikus, döntően az ember hibázik.

A feltételezett 10%-os természeti, Isteni igazságtalanságokat, hibákat a feltételezett másvilági ítélkezés teszi teljesen igazságossá és hibátlanná.

Ugyanakkor az előző okfejtésből, ebből, és következőkből az derül ki, lehet, hogy elméletileg szét lehet választani, az emberi, társadalmi (rendszer) tényezőket, valamint a természeti, Isteni tényezőket, de gyakorlatilag, általában, pontosan szinte lehetetlen szétválasztani.

3. A természet, Isten büntetése általában döntően nem közvetlen. Általában döntően legalább 90%-ban van valamilyen büntetés, csak az, döntően közvetett, áttételes. A társadalom rossz működésén keresztül jön a büntetés. Másoktól, idegenektől kapja azt vissza, amit tett. A gyerekei, unokái szenvednek. A természeti katasztrófákon keresztül jön a büntetés. A másvilági ítélkezésen keresztül kapja meg a büntetést. Stb.. És persze mindez a jutalomra is igaz.

(Vitatható lehet, hogy a kellemetlenségeket, kárt, igazságtalanságokat okozó társadalmat, a természet Isten büntetéséhez sorolom. Itt arra gondolok, hogy gyakran nem az emberi igazságszolgáltatás (szélesen értelmezett igazságszolgáltatásról van szó) büntet. Az ember nem tartja be a természeti, Isteni törvények társadalomra vonatkozó elveit, törvényeit, beleértve, hogy az ember igazságtalan, és ezért kellemetlenséget, kárt, igazságtalanságokat okozó társadalom (rendszer) alakul ki. Ezért sorolom e büntetéseket a természeti, Isteni büntetések közé. Ugyanakkor ezek nem véletlenszerű (emberi tényezőkőn kívüli) büntetések. Tehát a természeti, Isteni büntetések, jutalmazások, valamint a véletlenszerűség, szerencse, szerencsétlenség, két különböző dolog.)

Ismétlem: a feltételezett 10%-os természeti, Isteni igazságtalanságokat (beleértve valódi szerencsét, szerencsétlenséget), és hibákat a feltételezett másvilági ítélkezés teszi teljesen igazságossá és hibátlanná.

Ha nincs másvilági ítélkezés, akkor „csak” 90%-ban igazságos, és logikus a természet, Isten, ami nem jelent azt, hogy az ember nem lehet teljesen igazságos és logikus. De egyelőre az ember még a 90%-tól is nagyon messze van. 

4. Az ember fogyasztása, életszínvonala, és boldogsága a természet, Isten által sokkal inkább behatárolt (sokkal kisebb különbségű) mint az ember által behatárolt (ember által meghatározott különbségű) jövedelme, vagyona, hatalma. A feladat, a két behatároltság (különbség) összeillesztése lenne.

5. Az emberek (egyének, csoportok, népek, nemzetek), közötti önzésből eredő harc (a harc minden formája, erőszakos, verbális, zsaroló jellegű, üzleti jellegű, de károsításra irányuló, stb.) értelmetlen minden fél számára, káros, kvázi a természet Isten megbünteti a harcolókat. Másképpen, a kölcsönös, vagy látszólag egyoldalú (de később visszaütő) megkárosítás mindenki számára káros, végső soron ellehetetleníti az életet. Csak a védekező harcnak, a károsítás elhárításának lehet helye.  

Továbbá az emberek között, csak az együttműködésnek, a kompromisszumos együttélésnek, az igazságos szabályozott versenynek, vagy ritkán, kivételesen, az elkülönült békés egymás mellett élésnek lehet helye.

Ismételt fejezet.

Az erkölcs, az agresszivitás, a háború, a társadalmi fejlődés.

Fel kell vázolni a történelmi fejlődés egy viszonylag optimistább kevésbé kilátástalan változatát is, amelynek nem a válság-láncreakciók (a hullámvölgyek) a lényege.

Kezdjük onnan, hogy az ember még az állatvilágból hozott magával egy nagyfokú agresszivitást. És talán az agresszivitásnak van egy külön fajtája, amely háborúra való hajlamosságnak nevezhető. Kevés állatfajnál található meg, de kétségtelenül vannak olyan állatfajok, ill. azok közösségei, amelyek állandóan háborúznak egymással. De talán az ősember az olyan fajta emberállat volt, amelynek a közösségei állandóan háborúztak egymással. Az viszont biztos, hogy az emberiség közösségei törzsei, népei, országai általában, nagyjából ismert történelem (az ókor pl. időszámítás előtt 3000 éve) állandóan háborúznak.

Ennek egyik oka kétségtelenül az emberben meglevő agresszivitás bizonyos fajtájú megjelenése. De a további okok ismeretlenek, talán azt is mondhatjuk valahogy így alakult. Az állandó háborúzás, az egyik háború szinte összefolyt a másikkal, azt is jelentette, jelenti, hogy végül is nem lehet tudni ki a kezdeményező, az agresszor, ki a visszavágó, ki az önvédelemből jogosan büntető.

(Azért a jelenlegi agresszorok felelősségét nem mossuk el. Jelenleg már mindenképpen eljutottunk arra a szintre, hogy meg lehet, és meg is kell állapítani ki az agresszor, a hódító és ki a védekező. Bár ez még jelenleg nem jött létre, gyakran nem állapítják meg, gyakran nem helyesen állapítják meg.)

Tehát az ember állandóan háborúzott, és így háború megítélése és a háborúra való hajlamosság, mint egyéni erkölcstelenség (torzulás) elfogadottá és szinte pozitív tulajdonsággá vált. Kisfiam, te ifjú ember, legyél udvarias becsületes önzetlen, szerény, lovagias, stb., de legyél bátor katona, hős vitéz, ha harcra kerül a sor – mondták, a korábbi korok nevelői a fiataloknak. A nevelés lényege az volt hogy legyél bátor katona, hős vitéz, ha harcra, háborúra kerül a sor, és az csak mellékes volt: ugyan mi is az oka (előzménye), és mi is célja ennek harcnak, háborúnak. És a történelmi, fejlődési torzulások fele, negyede ebből a determinációból eredt.  Mert azért azon történelmi determináció, hogy a kiváltságosok elnyomják az „alávalókat” azért biztosan a legerősebb determináció.

Visszatérve, nevezzük ezt a történelmi, fejlődési determinációt így: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog. Amely felfogási és egyben cselekvési determináció.

Más szemszögből az előző torz felfogás, ezt a felfogást jelenti: ember a benned levő agresszivitást, önzést, becstelenséget, elégedetlenséget a háborúban éld ki és ne békeidőben saját néped körében.

Érdekes hogy tízparancsolatban és más vallásokban nem sokat foglalkoznak háború problémájával. Jézus ugyan óv az erőszaktól, de konkrétabban nem szól a háborúról.

De azért tisztázni kell hogy a hódító, oktalan háború, harc, abban való részvétel nem erkölcsös, sőt nagyon is erkölcstelen dolog. Ha egy ember odamegy egy másik emberhez, jól össze-vissza veri, kirabolja, esetleg családját is bántja az egyértelműen bűn. Ha ezt a háborúban teszi, mint katona, akkor nem bűn? Ez így ostobaság.

De mi lenne a helyes erkölcsi parancs a háborúval kapcsolatban.  Pl. ez: ember inkább tízszer gondold át, okkal háborúzol e, mert az oktalanul másnak ártás, az akkor is másnak ártás, ha háborúban történik. A másvilági ítélkezést nem érdekli a bátorság, a hősiesség, csak az, hogy lelkedben egy ember ellen sem (legyen az ellenséged) lakozik, önzés, rosszindulat, felületesség, átgondolatlanság. Mert ha az lakozik, (és ha nem önvédelemből, de oktalanul hatalmas károkat, szenvedést, halált okozol, akkor az lakozik), akkor rossz sors vár rád másvilágon. Mindezért ember, állj ki a többszörösen átgondolt igazadért, de kötelességed megkeresni a lehető legbékésebb eszközöket. Ez azt jelenti, hogy csak azután használj fegyvert, ha már többszörösen végigjártad a békés megoldások útját. Ha nem így teszel, bűnös vagy.   És akkor is bűnös, vagy ha nem arányos a jogos büntetésed.  És akkor is bűnös vagy, ha ártatlannak osztod ki, mások megérdemelt büntetését. Ha parancsra, kényszerből teszed a rosszat, akkor az enyhít a büntetéseden, de nem oldoz fel. Viszont, ha tiszt vagy, ill. bármi előnyt kovácsolsz a rosszból, akkor már nem hivatkozhatsz a kényszerre. Mindezekért megkapod a másvilági büntetésed, mert lelked mélyén ilyenkor önzés, rosszindulat lakozik. 

Az ember elvárná, hogy valamely világvallás ehhez hasonló tanításokat tartalmazzon, de nem nagyon van ilyen vallás. Az általam ismert keresztény vallás pl., nem tartalmaz ilyen tanításokat.

De mit is jelent a háború.

Egyrészt azt jelenti, hogy azon alapelv, miszerint csak a közösség, az állam meghatározott rendszerben oszthat ki büntetést, megszűnik. Ugyanis a háborúban bármely katona, még inkább bármely tiszt kezébe teszik a büntetés jogát. Ha egy alapvető jogelv kiesik, akkor már sérül az igazságosság. A háborúban sok ártatlan civil szenved, károsodik, hal meg. A háborúban nincs idő a bűnösség és annak fokának alapos vizsgálatára, és az arányos büntetésre, Általában aránytalanul szigorú, átvizsgálatlan büntetések sokasága jön létre. Mindenképpen egy igazságtalan állapot alakul ki, nem egy, de sok igazságossági alapelv sérül.

De mást is jelent. Ha valaki békében megy oda a másik emberhez, majd oktalanul megveri, kirabolja, akkor azt nem fegyverrel, legalábbis nem legálisan használt fegyverrel teszi.

A háborúban legális a fegyverviselet, sőt a lehető legpusztítóbb fegyverek viselete is legális, sőt követelmény.  Korábban karddal, dárdával mehetett a háborúzó, majd elöltöltős puskával, ágyúval. A XX. században pedig sorozatlövővel, aknával, bombával, vegyi fegyverrel, repülővel, tankkal, stb. mehetett oda legálisan a háborúzó a másikat bántalmazni. Manapság pedig rakétával, atomfegyverrel, stb. mehet oda. Az, hogy a másiknak hasonló fegyvere lehet, nem sokat számít. Egyfelől fegyverzeti különbség nő és ez is egy igazságtalansági aspektus. Másfelől, ha másiknak hasonlóan tömegpusztító fegyverei vannak, akkor az csak azt jelenti, hogy még borzalmasabb lehet a pusztítás, szenvedés és halálokozás és ennek a jelentős része, oktalan, tehát bűn.

Tehát a háborúban kb. százszorosára nő az igazságtalanság. Pl., azt mondom, hogy az igazságtalanságot egy 1000-es skálán nézem. A békebeli igazságtalanságok rendszertől függően 10-100 között váltakoznak, a háborús igazságtalanságok a háborútól függően 100-1000 között váltakoznak, nagyjából.

Egyfajta egyszerűsített társadalmi fejlődés.

Visszatérek oda, hogy már ókortól, sőt lehet hogy már az ősközösségi rendszerben is kialakult, elterjedt „a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog” torz felfogása. Ennek jegyében folyt szépen a történelmi rendszerfejlődés. Pontosabban az egyik fő torz felfogás cselekvés: a kiváltságosoknak joga van az „alávalókat” kizsákmányolni - nagyon lassan fokozatosan (de azért hektikusan) csökkent, vagyis e vonatkozásban volt némi fejlődés. A másik fő torz felfogás, cselekvés: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog - nem csökkent változatlanul fennállt. Így fordult be a XX. századba az emberiség. Csakhogy akkor már nem kard, elöltöltős puska ágyú volt a fegyverzet, hanem sorozatlövő, nagyhatású akna, bomba, repülő, tank, vegyi fegyver. Így kezdődött és folyt le az első világháború, hatalmas pusztítással. De az emberiség legalábbis az un fejlett világ még ekkor sem kapcsolt lényegében nem változott a háború torz felfogása.

De fegyverek tovább korszerűsödtek. És elkezdődött és lefolyt a második világháború, még hatalmasabb pusztítással. És a végén megjelent az atombomba.

A tömegpusztító fegyver tömegpusztítást, népirtást is képes végrehajtani.

Vagyis ha korábban van ilyen fegyver technika, akkor korábban is sor kerül tömegpusztításra, népirtásra. Vegyis nem biztos, hogy az ember a XX. században elindult az erkölcsi romlás útján, csak arról, hogy maradt ugyanolyan erkölcstelennek, mint amilyen volt, csak most már sokkal pusztítóbb technika volt a kezében.

De azért itt ki kell térni a világháború jelenségére is. Ugye itt egyrészt világméretű katonai szövetségekről, van szó, másrészt egy hatalmas területeket átfogó harci cselekményről van szó. Ha nem fejlődik a hírközlési technika, ha nem fejlődik a közlekedés (autó, teherautó, repülő, vonat hajózás, stb.), akkor nem tud létrejönni sem komolyabb szövetség, sem hatalmas területeket átfogó harci cselekmény, vagyis nem tud létrejönni ilyen fokú világháború. Korábban is volt kvázi világháború (pl. napóleoni háborúk) de az nem ilyen fokú volt.

Ha korábban, pl. XVIII. században jön létre, kettő nagyobb háború, mondjuk 30 éven belül, akkor csak meghúzzuk a vállunkat, és azt mondjuk ilyen a történelem.

Vagyis a történelem egyik fő vonulata a háborúk vonulata a következőképpen alakult: az emberiség erkölcsileg, kiváltképp a háborúzás torz felfogását illetően nem fejlődött, ellenben technikailag fejlődött (beleértve fegyverek pusztító hatást, a közlekedést és a hírközlést) ezért létre jött az első és második világháború, a nagy világégés.

Mi történt ezután. Valahogy azért az emberiség levonta a tanulságot és valamennyire megváltozott a torz felfogás: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog.

Kérdés ez mennyire változott meg? Manapság is rengeteg háború és szükségszerűen jogtalan oktalan hódító háború van. Egy romló helyzetben manapság mi lehetséges?

A kérdésekre még visszatérek és folytatom.

Tehát 1945 után valamennyire csökkent ez a felfogás: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog.  Ez azt is jelenti, hogy e felfogás viszont erősödött: ember a benned lakozó agresszivitást, önzést, becstelenséget, elégedetlenséget a háborúban nem szabad, nem lehet kiélned, ezért azt éld ki békeidőben, elsősorban saját néped körében. Saját néped körében? Itt már azért előjön a népek egymás közötti „békés”, rejtett kizsákmányolásnak a problémája.

Azért egy fokkal jobb, ha az ember békeidőben éli ki az agresszivitását, és a felsoroltakat, mert akkor mégis egy jogrendszer keretében teszi, és nem tömegpusztító fegyverrel a kezében. De csak egy fokkal, mert azért az agresszió, az önzés, a becstelenség megmarad csak szétszórva (nem a háborúban koncentrálódva) jelentkezik. Ezt azért napjainkban is tapasztalhatjuk.

Ezért, ha jelentős változást akar az ember, akkor szükség van arra, hogy igazságos, szabályozott versenyekbe vezesse le az agresszivitását, önzését. De önmagában ez sem vezeti le teljesen.

Ezért mindenképpen szükséges az erkölcsi fejlődés.

Arról már sok helyen sokat beszéltem, hogy az erkölcsös társadalom minden szempontból gazdaságilag is jobban működő társadalom. Az gondolom nem elégszer, mert éppen napokban hallottam egy ismert gondolkodótól a médiában: hja kérem, az erkölcsösség nem jó üzlet. (Egyfelől itt a gondolkodó is hibás volt, másfelől a média is hibás, aki közöl ilyen gondolatokat. Pontosabban a média abban hibás, hogy többnyire ilyen „vagány” gondolatokat közöl.) Hát itt megsúgom mindenkinek, jó üzlet az erkölcsösség, főleg a becsületes lelkületű szegényebb, átlagos többségnek, csak nem rövid távon. De már középtávon és főleg hosszabb távon jó üzlet. Mert egyébként nemcsak az a jó üzlet, ha valaki holnaptól a mai reáljövedelemének tízszeresét keresi, de az is jó üzlet, ha öt év mi múlva, mai reáljövedelmének a másfélszeresét keresi. Egy kicsit nagyobb szerénység és mértékletesség kellene tisztelt hölgyeim és uraim.

De valójában az erkölcsi fejlődésnek egy eszköze van: a tanítás. A tanítás, meggyőzés, amelynek azért sok formája lehet.

Erkölcsi fejlődés az erkölcsi tanítás fejődése nélkül nincs társadalmi, jóléti fejlődés. Ha nem fejlődik az erkölcs, az erkölcsi tanítás, akkor sokkal nagyobb esélye van a súlyos válság-láncreakció a világkatasztrófa létrejöttének.

Magammal vitatkozva: vajon melyik fejlődéselméletem a jó.

Az egyik elmélet lényege. A történelmi rendszerfejlődés (melynek a lényege, hogy a kiváltságos egyre kevésbé zsákmányolja ki a szolga népet) stagnál, majd ebből kialakul a válság-láncreakció, a válságszakasz, ezután jön a rendszerváltás.  Az 1910-45 közötti idő a klasszikus kapitalista rendszer válságszakasza (hullámvölgye) volt.

A másik elmélet lényege. Kettő különböző vonulat van. Az első és talán a fontosabb: a kiváltságos egyre kevésbé zsákmányolja ki a szolga népet.

A másik pedig: a történelem egyik fő vonulata a háborúk vonulata a következőképpen alakult: az emberiség erkölcsileg, kiváltképp a háborúzás torz felfogását illetően nem fejlődött, ellenben technikailag fejlődött (beleértve fegyverek pusztító hatást, a közlekedést és a hírközlést) ezért létrejött az első és második világháború, a nagy világégés.

De nem szeretek magammal vitatkozni, ezért azt mondom, talán a két elmélet nem is annyira ellenmondásos, vagyis az 1910-45-közötti időben mindkettő folyamat jelen volt, egymást erősítették.   De ez mégis azt jelenti, hogy amennyiben a második folyamat megváltozik, az erkölcs, és kiváltképp a háborúzással kapcsolatos felfogás, lépést tud tartani a technikai fejlődéssel, akkor nem szükségszerűen jön létre a következő nagy válságszakasz, a világégés. Pontosabban, jelenleg a természetrombolás vonatkozásban nem tud lépést tartani az erkölcs a technikai fejlődéssel. Ha a természet nem omlik össze, és nem következik be jelentős romlás, akkor a rendszerfejlődés stagnálásának lehet, hogy csak egy enyhe válságszakasz lesz a következménye. Nem feltétlen jön létre világkatasztrófa, súlyos válság-láncreakció.  Ugyanakkor még mindig kérdés: valóban elmúlt a világháború, az atomháború veszélye?

Újra és újra tisztázni szükséges az alapvetéseket, legalábbis meg kell próbálni. Szükségszerűen, többnyire ez is az önzetlenségről, önzőségről szól.

Tisztelt Olvasó, most egy meglehetősen unalmas fejezet következik, amit mégsem lehetett kihagyni e tanulmányrészből.

Az erkölcs túlnyomórészt az önzetlenségről, önzőségről szól.

Az önző embert jogilag általában nem lehet elítélni, erkölcsileg azonban igen, az önzetlent pedig pl. barátságunkkal, tiszteletünkkel meg lehet jutalmazni.

Kezdjük talán azzal, hogy sokak szerint nincs is önzetlen, jóindulatú, jó ember.

Az egyik okoskodás szerint: az önzetlen jóindulatú ember csupán azért ilyen, mert így érzi jól magát. Akkor érzi jól magát (akkor érzi legkevésbé rosszul magát) ha viszonzatlanul adhat, ha másokért tehet, ha másokért aggódhat, ekkor nyugszik meg a lelkiismerete. Tehát az önzetlen is önző, mert végső soron önmagáért önzetlen. Rendben van, akkor ezek szerint az önzetlen ember meghatározása: olyan ember, akinek van lelkiismerete, és az akkor nyugszik meg, ha másoknak adhat, másokkal jót tehet, ha mások miatt aggódhat. Önzetlen, aki viszonylag akkor érzi jól magát, ha másoknak adhat, másokkal jót tehet, ha mások miatt aggódhat.

Az önző ember ennek az ellentéte, vagyis: akit egyáltalán nem érdekel, (nem érez semmit) mások sorsa, állapota, az sem hogy adott, vagy elvett tőlük, következésképp, csak magával van elfoglalva, csak ezen elfoglaltság közbe érzi magát viszonylag jól.

Egyébként már az is önzetlenség, ha valaki a viszonzott adást (de csak annyit vár el, elnézően nagyvonalúan, amennyit adott) preferálja. Az önzetlen egy jelentős kölcsönös segítség-forgalomra törekszik, az önző pedig vagy elzárkózó, vagy olyan üzleti forgalomra törekszik, amely neki egyoldalú hasznot jelent.

A másik okoskodás szerint (általában a liberálisok szerint), nincs önzetlen és önző, mert az emberek túlnyomóan se nem önzetlenek, se nem önzők, (nincsenek jó és rossz emberek) csak átlagosak, közepesek, hol ilyenek, hol olyanok, stb..

Tulajdonképpen itt egy gondolkodástani problémával, méghozzá az átmeneti, területek, kategóriák problémájával állunk szemben.

A dolgok általában három kategóriára oszthatók: egyik szélsőség, majd átmenet, középterület (ez is az is), majd a másik szélsőség (az első szélsőség ellentéte). Valójába inkább egy fokozatos emelkedésről, (vagy süllyedésről) van szó. A Balaton mélyülését hoztam fel több helyen hasonlatként. Tehát, három alapkategóriát (egyik szélsőség, középterület, másik szélsőség) illik megállapítani, de ezeket tovább lehet osztani. Van egy eset, amikor azonban a három alapkategóriából egyet csinál a gondolkodó, amikor azt mondja: az egyik és a másik szélsőség is oly elhanyagolható, hogy csak középterület van. Ez azért tévedés, mert általában fokozatos az átmenet, a fokozatosan süllyedő vízre nem lehet azt mondani, hogy nincs kisvíz, mélyvíz, csak középvíz van. Ezt a gondolkodástani tévedést követik el azok a liberális gondolkodók, akik azt mondják, nincsenek önzetlen jó, és önző rossz emberek, a kettő között vannak az emberek.

A másik, ez már indokolható, amikor a három alapkategóriából kettőt csinál a gondolkodó, úgy hogy a köztes, közepes kategóriát egészen leszűkíti, kvázi eltünteti. Nevezzük ezt durva, (de nem téves) kategorizálásnak.  Csak kisvíz van, és mélyvíz van, a középvizet fölösleges jelölni. Pontosabban ez arról szól, hogy 1 db nagyon erős határvonalat húz a gondolkodó, vigyázat, ha ezt a határvonalat átléped, onnan már bajba kerülhetsz. E határvonal átlépése már egy merőben másik kategória. A jog, és az erkölcs még inkább, kénytelen ezt a sarkított (és részben igazságtalan) határkijelölést alkalmazni. Ugyanakkor, ha gondolkodó, nagy határvonal két oldalán kategorizál, (van egészen kicsi víz, és alig kis víz, van alig mélyvíz és nagyon mélyvíz) akkor részben feloldja az igazságtalanságot.

Szerintem az önzetlenség, önzőség vonatkozásában indokolt ez a durva kategorizálás ezért én megállapítom: az emberek feloszthatók önzetlenekre és önzőkre, jelentős az önzetlen és az önző emberek száma, még akkor is, ha az önzetlenek között vannak kevésbé és jobban önzetlenek, és az önzők között vannak kevésbé és jobban önzők. Természetesen nincs abszolút önzetlen, aki csak másokkal foglalkozik, önmagával egyáltalán, tehát önzetlenség, önzőség egy viszonylagos tulajdonság, gondolkodás, cselekvés.

Van tehát egy viszonylag éles határvonal (akkor is van, ha ezt az ember igen nehezen tudja megállapítani) ami abból ered, hogy az ember nem tud semmit érezni. Vagy jól érzi magát, még ha ez enyhe is, vagy rosszul érzi magát, még ha ez enyhe is.

A másik szempont, a gyakorlatiasság, hogy lehet a jó célt leginkább elérni. Ha belemegyünk a homályos közepes elfogadásába, akkor a jó és a rossz megállapítása elködösül, és persze a jó elérésének a célja, útja és elködösül.

Ugyanakkor kétségtelenül magamnak is ellentmondok, mert több helyen megállapítom, az emberek többsége, normális, becsületes, (adott percben és hosszabb távon is, de akkor önzőségeket, önzetlenségeket összesíteni kell), legalábbis az lenne, ha hagynák. Viszont azt soha nem állítottam, hogy nincsenek önzők, másnak ártók gazemberek.

Ezek szerint a következő grafikon rajzolódik ki: egyötöd egy meredekebb süllyedés. Pl. a felső tized, akik egyértelműen kiválóak, önzetlenek. Háromötöd (ez a normális becsületes többség) egy enyhe süllyedés – ennek a képzeletbeli közepére teszem én az elvi határt az önzőség és önzetlenség határát. Egyötöd egy újabb meredekebb süllyedés. Pl. az alsó tized, akik egyértelműen gonoszok gazemberek.

A középső háromötöd (többség) közepére, ha erkölcsről, önzetlenségről van szó, teszek egy határvonalat, máskor pedig ide a középre nem teszek határvonalat. Lehet, hogy ez logikátlan ellentmondásos, de mégis ezt érzem a jó, igaz megoldásnak.  

Fogadjuk el, hogy az erkölcs a társadalom ill. az egyén normarendszere.

Bár ezt is ketté lehet választani jogi normákra és erkölcsi normákra, bár a kettő szorosan összefügg, szinte azonos, de azért nem teljesen.

Viszont a normák (elvek) az emberek cselekvésein (beleértve a közléseket, és a mögöttes gondolatokat) tettein, viselkedésen, magatartásán keresztül realizálódnak. És itt már el is érkeztünk az emberi tulajdonságokhoz, mivel egy-egy tulajdonság nem más, mint egy-egy jellemző cselekvés, cselekvéssorozat, viselkedés, magatartás.  Ezért amikor az emberről, az ember megítéléséről, az ember tanításáról, az erkölcsről gondolkodunk, akkor szükségszerűen eme három, a normák, a cselekvések, viselkedések, és a tulajdonságok össze-vissza kavarognak, össze-összemosódnak egy gondolatsoron belül is.

Fogadjuk el, hogy az erkölcs a társadalom és az egyén normarendszere. Csakhogy akkor rögtön két megállapítást kell tenni: Lehet, hogy ez a normarendszer nem jó, nem helyes. A másik megállapítás: tulajdonképpen nem tudjuk megállapítani, hogy miből áll, milyen ez a normarendszer.

Ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani miből áll és milyen ez normarendszer, ki kell eszelni egy optimálisnak vélhető egy jónak tartott normarendszert, (ezzel együtt optimálisnak vélhető cselekvéseket, viselkedéseket és optimálisnak vélhető tulajdonságokat), majd ezzel összehasonlítva a jelen normarendszerét (cselevéseit, viselkedéseit) egy lépéssel közelebb juthatunk ahhoz, hogy megállapítsuk: miből áll és milyen is a gondolkodásunk tárgya az erkölcs. És ez a megoldás egyben megoldja másik problémát is, így már képesek vagyunk megítélni, hogy mennyiben helyes, vagy helytelen ez a normarendszer.

Miért az optimálisból a legjobból és nem másból pl. legrosszabból, avagy az átlagosból kell kiindulni?

Pl. ez is lehetne a kiindulás: lehetne ennél rosszabb is, ez tehát elfogadható, sőt jó. Vagy: ez csak olyan, mint az átlagos, tehát elfogadható. Csakhogy ezek a kiindulások, nem biztosítják az előrelépést, a fejlődést. Sőt inkább hátralépést, hanyatlást hoznak létre. Ugyanakkor egyféle enyhítő körülménynek, az elítélő ítéletmérsékelő lehet az, hogy valami nem rosszabb, mint az átlagos. Az átlagos a közepes osztályzat (ezek szerint lehet nála sokkal jobb, kiváló is) valójában elégséges osztályzatot ér. Ezek szerint így alakul az erkölcsi ötös skála. Nagyon rossz elégtelen. Rossz elégtelen. Elégséges, átlagos, de lényegében inkább rossz. Közepes, valamivel jobb, mint az átlagos. Jó és kiváló, sokkal jobb, mint az átlagos.

És még egy értékelési szempont: azt is negatívan kell figyelembe venni, ami hiányzik.

És még egy megjegyzés: természetesen a lelki, szellemi jólét, legalább olyan fontos, mint az anyagi, testi jólét.

Vagyis a moralizálás, azaz keresni az optimális normákat, az optimális cselevéseket, viselkedéseket, az optimális tulajdonságokat, egyszerűen gondolkodástani szükségszerűség. A gondolkodó képtelen kikerülni a moralizálást. El kell tehát fogadni, hogy a kiindulás az optimális normák, optimális cselekvések, az optimális tulajdonságok keresése. És persze ezek (normák, tettek, és tulajdonságok) szükségszerűen egy gondolatsoron belül is kavarognak.

Amikor egy zavaros bonyolult témáról van szó, akkor mindig keresni kell a legfontosabbat, a kiindulópontot. 

A legfontosabb erkölcsi (és egyben jogi) norma: nem szabad másnak ártani. Illetve, mások számára hasznot kell hajtani.

A másik általam kiagyalt legfontosabb dolog: legyél önzetlen, ne légy önző.

Tulajdonképpen ugyannak dolognak két oldaláról van szó.  A legfontosabb erkölcsi norma: nem szabad másnak ártani, lehetőleg légy mások számára hasznos, ennek a tulajdonsági megjelenése az önzetlenség. A túloldal pedig: a másnak ártó általában önző tulajdonságú. Az önző tulajdonságú általában árt másoknak. Az önzetlen általában használ másoknak.  A norma és a tulajdonság között ott van cselekvés, a tett, a közlés, a viselkedés, a magatartás és ezek mögött álló gondolatok.

Hozzá kell tenni, hogy az önzetlenség, önzés szerintem nemcsak tulajdonság, hanem egy kiáramló érzés, melyről még sokat fogok beszélni.

Ugyan kérem – jöhet az ellenvetés, de hiszen mindkettő, akár a másnak ártás, akár az önzőség egy olyan széles szerteágazó zavaros terület, hogy nem lehet kiindulópont. Én erre azt mondom, ha kiindulópont nem is lehet, de lehet kiinduló terület, még mindig ez a viszonylag legkonkrétabb (másnak ártás, önzőség) dolog, legalábbis az erkölcs területén belül. Bár nem szeretem ezt az indoklást, de itt élek vele: lehet, hogy nem jó, de nincs nála jobb.

Valóban nehéz a másnak ártás fajtáit felsorolni, még fajtából is több száz lehet, főleg ha erkölcsi oldalról nézzük a problémát. Mert jogi oldalról még csak-csak eligazodhatunk. És az önzőségnek ill. önzetlenségnek is legalább száz fajtája van. És mindkettőnél sok az elmosódott határeset. Mindezzel együtt még mindig ez (másnak ártás és önzőség), amiből ki lehet indulni.

A család számára való ártást, ill. hasznosságot ezért még be lehet határolni.

Nyilvánvalóan, aki elhanyagolja a családját, aki nem törődik a családjával, a gyerekeivel, ő aki leginkább árt családjának. Pl. egy akarhatnék öntelt, vagy egy kényelmes ember, vagy egy kapzsi ember, stb. nem árt annyira a családjának mint egy felelőtlen link, nemtörődöm ember aki mellesleg pl. alkoholista, vagy bűnöző, vagy prostituált.

Azt mindenesetre kijelenhetjük, hogy a felelőtlenség, a nemtörődömség (nem törődök az embertársaimmal, legyen az a családom, vagy bárki, csak magammal), az egyik legjelentősebb önzőség, egyben a másnak ártás feltétele.   De ezen kívül még nagyon sokféle önzőség van.

A társadalomnak ártót már sokkal nehezebb meghatározni, igaz a jog inkább ezzel foglalkozik. (Mellesleg egy kérdés: a jog miért nem foglakozik a családjának ártóval?) A szélesebb társadalomnak való ártás behatárolása mindenképpen egy nehezebb ügy. Mert nyilvánvalóan nem mondható önzetlennek, másnak hasznosnak azon maffiózó, aki a családjáról rendesen gondoskodik, de mellesleg bűnöző.  Ugyanakkor mindenki árt a társadalomnak, aki kevesebbet tesz le a társadalom asztalára, mint amennyit onnan elvesz. És maffiózónál is százszor ártalmasabb lehet egy a feladatára alkalmatlan ország-vezető.

De ezek mennyiben önző emberek? Abból természetesen nem lehet kiindulni, hogy kinek mi a véleménye önmagáról. Azért, ha valaki másnak, másoknak árt, akkor valahogy erről, tudomást szerez. Legalábbis arról tudomást szerez, hogy vele kapcsolatban ez felmerült. Az önző ember azonban ezeket a feltételezéseket általában ilyen–olyan ürüggyel elhessegeti magától. Ekkor az önzőség az önteltségen, az önkritika hiányán keresztül jelenik meg.

Azt tehát pontosan nem lehet megmondani, hogy általában ki a leginkább önző, másnak ártó? Pl. a szorgalmas látszólag társadalmi affinitással bíró, jó pozícióban levő, de öntelt akarhatnék ember? Mert azért ő nem olyan rossz szülő, viszont rossz vezető, a társadalmat tönkrevágó válhat belőle.  Vagy a lusta felelőtlen családját elhanyagoló általában lumpen életet élő ember? Mert ő rossz szülő, de belőle nem válhat rossz vezető, mert nem kerül ebbe a helyzetbe. És még lehetne folytatni a példákat. Természetesen pontos sorrendet nem lehet felállítani, már azért sem, mert az adott helyzet igen sokat elvehet, avagy hozzátehet.

Az adott helyzet miatt az ilyen-olyan önzőség és a másnak ártás mégis elválhat egymástól. Vagyis a felettébb önző potenciális másnak ártónak egyszerűen a helyzet miatt nincs módja másnak ártani. Kérdés, hogy ekkor az önzésből, mint tulajdonságból, avagy a másnak ártásból induljunk ki? Mindenképpen a másnak ártásból kell kiindulni, a rossz tulajdonságok másodlagos szempontok.

Ennek ellenére e tanulmányrészben én mégis az önzéssel ill. annak sokféle megnyilvánulásával foglalkozom. Talán azért, mert más tanulmányrészekben pedig a másnak ártással foglalkozom. De mint mondtam a gondolatokban kavarognak, a normák, a cselekvések és a tulajdonságok.

Ettől függetlenül le kell szögezni, ha bárkit is értékelünk, akkor elsősorban azt kell vizsgálni, hogy az adott ember mennyit árt, vagy használ embertársainak, mennyit árt, vagy használ a családjának, ill. a társadalomnak. És csak ezen értékelés után jöhet azon értékelés, hogy az adott ember milyen tulajdonságokkal bír, tulajdonságaiban önző, avagy önzetlen. Viszont a másvilági ítélkezés részben fordítva történik szerintem és az sem igazságtalan.

Kétségtelenül százfajta módón árthatunk a másiknak (egymásnak), százfajta módón lehetünk önzők, de talán van itt egy egyensúlytalanság.

Ha rossz vezetést választunk, vagy ha hozzájárulunk a rossz vezetés fennmaradásához. Ha belenyugszunk egy hibás normarendszerbe, egy rossz közösségbe, ha nem akarunk a dolgokon javítani. Ha kényelmesek és megalkuvók vagyunk. Ha nincs önálló véleményünk, hagyjuk magunkat vezetni és megvezetni.

Ha figyelmetlenek, felületesek vagyunk.

Ha nem tartjuk be a közösség normarendszerét, szabályait.

Ha mi magunk vagyunk a rossz vezetők, vagy főlényes helyzetekben zsarnokoskodók vagyunk. Ha önteltek, nagyravágyók vagyunk. Ha becstelenek törtetők, karrieristák vagyunk. Ha trükkökkel, csalásokkal, ravaszsággal és nem munkával akarunk érvényesülni. Ha nem tartjuk tiszteletbe más emberek véleményét, döntését.

Ha nem törődünk másokkal, nem vagyunk segítőkészek, nincs meg bennünk a közösségi szellemiség.

Ha udvariatlanok faragatlanok vagyunk, kellemetlen emberek vagyunk. 

Ha elhanyagoljuk magunkat és a környezetünket. (Ezzel nemcsak maguknak, de másoknak is ártunk.)  

Ha nem foglalkozunk eleget, vagy megfelelő módón a családunkkal, a gyerekeinkkel. Ha kényelmességből nem vállalunk gyereket. Ha mindig csak a saját szempontunkat nézzük, a nemzet a társadalom javára semmiféle áldozatra nem vagyunk hajlandók.

Ha többet veszünk el a közösség (család, társadalom) asztaláról, mint amennyit oda letettünk.

És még lehetne folytatni.

Az egyik ellenmondás az, hogy nem elég tökéletesnek lennünk, a felsorolt másnak ártásokat levetkőznünk, de mindezt arányosan kell tennünk. Ugyanis jóindulattal, jó irányba is könnyen áteshetünk a ló másik oldalára, az egyik másnak ártásból, áteshetünk, egy másik másnak ártásba. Pl., ha családcentrikusak vagyunk, de elhanyagoljuk a nemzetet, a társadalmat. Vagy éppen magunkat hanyagoljuk el, pl. betegek leszünk, és ezzel máris ártottunk másoknak. Vagy piszkos, romos lakásunkkal, házukkal, lerontjuk a környék színvonalát, értékét. Vagy ezek ellenkezője.

Vagy pl., nem vagyunk megalkuvók, de notórius szabályszegővé válunk. Vagy ennek az ellenkezője. És még lehetne folytatni.

De ennél is nagyobb ellentmondás, a jó oldal, a hasznosság gyenge megjelenése.

Mert ha a felsorolt másnak ártásokat arányosan levetkőzzük, kvázi tökéletes emberekké válunk, akkor az nem jó, csak természetes. Akkor jutunk el oda, hogy nem ártunk másnak, másoknak. De ez azért vitatható.

Az biztos, hogy általában a másnak ártást, pontosabban azt, hogy valahogy ártanak nekünk sokkal, inkább érzékeljük, (és ezen belül is vannak túlérzékenyek), mint a jó oldalt. Ráadásul nemcsak a nekünk ártás idegesít minket, de az is, ha ez embertársainkkal történik. Ezért aztán az életünkben sokkal több az idegesítő, zavaró, elkeserítő momentum, mint az örömet okozó momentum.

Két példával folytatnám. A szomszéd átjön és kölcsönkér két tojást, jönnek vendégek, süteményt akar sütni, de már alig van ideje. És mi nem adunk és azt mondjuk: én nem ártottam, csupán nem segítettem. Ki kell jelenteni: a csupán nem segítés, az bizony ártás.

A szűken vett másnak nem ártás: közvetlenül nem ártunk, de nem is használunk, ez szélesebben értelmezett másnak ártás.  

A másik példa, valaki éjjel hangosan duhajkodva, ordibálva elmegy az ablakunk alatt, mire mi kikiabálunk: maradjon csendbe, nem hagyja pihenni az embereket, ne ártson másoknak. De ha valaki csendben megy el az ablakunk alatt (bár neki ordítani lenne kedve, de a kedvünkért visszafogja magát), akkor annak nem köszönjük meg, hogy szánunkra, mások számára kedvezően viselkedett.

Az egyik (liberális) álláspont ezzel kapcsolatban: igenis legalább gondolatban meg kellene köszönni mindenkinek a normális viselkedését, hiszen azért mégis a kedvünkért korlátozza magát. A másik álláspont: eltorzul az értékrend, ha a rosszal szemben egyre elnézőbbek vagyunk, a természetest, az elvárható kötelességet pedig jónak értékeljük. Mert hová visz ez a tendencia.

Az biztos, hogy, akár csak a magunk kedvért is, azért hogy ne csak az idegesítőt, a zavarót, az elkeserítőt lássuk, a jót is észre kellene vennünk.

Matematikailag, logikailag is ellentmondás fedezhető fel, mert nem lehet, hogy száz ártással szemben csak tíz hasznosság van. Vagy ha ez így van, akkor a pokolba vezető utak és a mennybe vezető utak nincsenek egálba, sokkal több út vezet a pokolba, mint a mennybe.  Akkor igazságtalanul van megalkotva az élet.

De az is lehet, hogy messze nem vagyunk eléggé kedvesek segítőkészek egymáshoz. Nincs kizárva, hogy az emberiség önzetlensége még csak 40%-on van és minden ellentmondás ebből ered, ill. csak látszólagos ellentmondások vannak. Ugyanakkor felmerülhet: nem lépjük át a tolakodó, a kellemetlen segítség határát? Illetve, mégis mennyi igazságtalanságot (ez egyoldalú segítségből eredő igazságtalanságot) kell elviselnünk?  Az egyoldalú segítségből nem csak pár gazember fog hasznot húzni?

Talán az is kijelenthető, hogy felsorolt, (és minden más) másnak ártások arányos levetkőzése, az egyben magában hordozza másnak hasznosságot. A hasznosságért azonban köszönet és jutalom jár. De az is egyfajta jutalom, hogy egy élhetőbb, kellemesebb világban élünk.

Amely kevés egyértelmű dolgot meg lehet állapítani, legalább azt állapítsuk meg.

Törekedni kell a tökéletességre.

Önzetlennek kell lenni, valamilyen fokig be kell vállalni az egyoldalú segítséget, azt hogy többet adunk, mint amennyit kapunk, vagyis kvázi károsodunk.

Észre kell venni a jót is, értékelni kell a normális, a kvázi tökéletes viselkedést.

Nem szabad túlérzékenynek lenni.

Gondolkodni kell az erkölcsi problémákon, nem kerülhetjük el a moralizálást.

Amely kevés egyértelmű dolgot meg lehet állapítani, legalább azt állapítsuk meg.

Az önteltség (kevélység, nagyképűség, uralkodási vágy, önkritika hiánya stb.), mint önzés, de most ezen a kérdésen keresztül: vajon én is tévedtem, vajon én is hibáztam?

Azon lehet vitatkozni, hogy az önteltség milyen súllyal esik latba az önzőség és másnak ártással kapcsolatosan, az azonban vitán felül áll, hogy sokkal elviselhetőbb lenne az élet, ha csökkenne az önteltség. A tévedés, hibázás, főleg ha az nincs beismerve, azonban önmagában is egyfajta másnak ártás

Vannak, akik csak elméletileg teszik fel a kérdést: vajon én is tévedtem én is hibáztam? Már a kérdésfeltevést is kerülik, nemhogy a választ.

Mások sűrűbben teszik fel a kérdést, de a válasz, valahogy így kezdődik: igen, de. Igen de, sokkal kevésbé. Igen de ez azért, meg amazért volt, tehát kvázi mégsem hibáztam, tévedtem. Talán érdemes lenne az ürügyekre, a felmentő gondolatokra, illetve azok fajtáira kitérni, de én ezt most nem teszem. A kedvenc válaszom: igen, de én ilyen vagyok, úgysem tudok megváltozni.  Vagyis, nagyjából rendben vagyok, nem vagyok hibás.

Körülbelül itt húzható meg az önteltség határa: akik, ha fel is teszik a kérdést: vajon én is hibáztam én is tévedtem, szinte mindig, 90%-on felül, ilyen választ adnak maguknak: alig hibáztam, indokolható, mások, az ellenfelek, a körülmények sokkal inkább hibásak, mint én magam.

Innen lépjünk át a másik végletbe. A kérdés sűrűn van feltéve és a válasz általában ez: igen én gyakran hibázok, gyakran tévedek. Kvázi én alkalmatlan vagyok a kvalifikált munkára, a döntéshozásra, jobb, ha ezeket elkerülöm, jobb, ha másokra, okosabbakra hagyatkozom. Úgysem sikerül, szerencsétlen vagyok, tehetségtelen vagyok, stb..  Nevezzük őket kisebbségi komplexitásúaknak, vagy önbizalom hiányosoknak, vagy kishitűeknek, vagy lúzereknek, vagy másként, nyilván ez a véglet sem jó. Hol van az arany középút, az önteltség nélküli egészséges önbizalom? 

Az emberek többsége azért ingadozik a két véglet között, de azért nem mindegy mennyire és hogyan. Van egy egészséges ingadozás és egy egészségtelen ingadozás. Az emberek 40%-a öntelt. A másik 40%-a egészségtelen ingadozású. 10%-a önbizalom hiányos. És mindössze 10%-a normális, azaz egészséges ingadozású, azaz egészséges önbizalommal ill. szerénységgel bíró.

Az egészségtelen ingadozású, pl. a leplezett kishitű. Vagy az időszakosan kompenzált kishitű. Tulajdonképpen az ilyen ember gátlásos, félénk, nem sokra tartja magát, önmagában vívódó, de ezt sok okból nem akarja a külvilágnak megmutatni. És sokszor önmaga előtt is szégyelli a gátlásosságát, eltemeti a mélytudatába a kishitűségét.  Sok okból, talán érdemes lenne eme okokra kitérni, de én ezt most nem teszem. A lényeg, az hogy gyakorlatilag belőle is öntelt ember lesz.

De nézzük ezt az egészséges önbizalmat, ill. szerénységet. Ő mindig felteszi a kérdést: vajon én is hibáztam, és is tévedtem? A válasz általában így oszlik meg.

35%-ban: igen részben, félig vagyok hibás. 35%-ban: igen, de csak kisebb részben, negyedrészben vagyok hibás. 20%-ban: igen jelentősen nagyobb részben, háromnegyed-részben vagyok hibás. 10%-ban: nem egyáltalán vagy csak alig vagyok hibás. Látható, hogy azért az egészséges szerénységű is valamennyire elfogult önmagával, csak ez nem lép át egy irreális határt. Másfelől az egészséges ingadozású szinte soha nem palástolja, ha gátlásos, ha szégyelli magát, azt sem, ha tévedett, ha hibázott. Vagyis alig van rejtett énje.

Ehhez az egészhez hozzá kell tenni: nyilván vannak alig tévedő, kvázi bölcs zsenik. És nyilván vannak szinte állandóan tévedő ostobák. Csakhogy ezek igen kevesen vannak. Logikailag úgy áll a helyzet, hogy egy problémában, egy vitában, konfliktusban a tévedők, hibázók, és akiknek ehhez képest igazuk van, általában egyenlő arányúak. Egyszerűbben, egy adott konfliktusban az emberek egyik fele inkább tévedő, hibázó, a másik fele viszonylag kevésbé tévedő hibázó. Ez a logikai tény: nem lehet mindenkinek igaza. Nem lehet, hogy szinte nincs tévedő hibázó. Ennek ellenére az emberek 80%-a azt gondolja, hogy ő nem, vagy csak alig tévedett, hibázott. Ezért mondtam, hogy az emberek 40%-a öntelt, a másik 40%-a egészségtelen ingadozó. A viszonylag bölcs ember viszont tisztában van e logikai ténnyel, azzal, hogy neki is szinte annyi esélye van tévedni, mint nem tévedni, ez is segít neki az egészséges szerénység fenntartásában. Vagyis, ha egyszerű matematikai logikával vizsgáljuk a problémát már az is segít a helyes viselkedés és tulajdonság kialakításában.

Én azért azt javasolnám, hogy mindenki vizsgálja meg magát: ha a konfliktusok 85%-ban, vagy azon felül önmagát alig tartja hibásnak, tévedőnek, akkor érdemes egy alaposabb önvizsgálatot tartania és persze az sem árt, ha visszavesz a nagyképűségéből.

Addig még eljut az önvizsgáló: bizonyára én is hibás vagyok. Matematikailag annak kell lennem. A konkrét hibát azonban nem nagyon képes felfedezni.

Alig vagyunk képesek megállapítani, hogy konkrétan miben hibáztunk.

Egy hibát azonban mindannyian felfedezhetünk: nem voltam eléggé diplomatikus. Rossz módszerrel akartam a tartalmilag jót elérni. Ez az a minimum, ameddig mindenkinek el kell jutni. Igaz, hogy ez csak módszertani, formai, és nem tartalmi hiba, de már ez a felismerés is előre viheti a vita megoldását. Mert ebből azon felismerés következhet: akkor üljünk le és próbáljuk nyugodtan megvitatni a problémát. Ha nem ülnek le akkor semmi esélyük a megegyezésre a magoldásra. Ha leülnek, akkor van 10% esélyük. A tapasztalat azt mutatja, ha élesek tartalmi eltérések, akkor 90%-ban nem jön létre tartalmi egyetértés, közös megoldás. De azért a 10%, több mint a semmi.

Kétségkívül nehezen mondjuk ki: igen igazad van, én tévedtem. Nehezen mondjuk ki, mert presztízsharcra vagyunk programozva. De azért el kellene jutni az emberi értelem azon fokára, hogy a tévedés beismerése, nem csorbítja, de növeli a presztízsünk.

Az önzőség és az emberekben levő presztízsharcos.

Sok minden erkölcsi rossz nincs benne az állati lelkekben és a kisgyermeki lelkekben, de presztízsharc sajnos benne van. Sajnos?, ezen is el kell gondolkodni. Szóval az ember presztízsharcra van programozva. A presztízsharc, a hatalmi harc, hatalomvágy egy hétköznapibb változata. Mindenki szeretne kakas lenni, legalábbis nem megalázott tyúk, a maga kis környezetében a maga kis szemétdombján. Az állati presztízsharc, nem táplálékszerzésről, a védekezésről, az életszínvonal-javításról szól, hanem a csapaton belüli pozícióról szól, és az emberi is. Valószínűleg a presztízsharcának is megvan maga optimális szükséges állapota. És megvan maga szerepe az evolúciós és egyéb fejlődésben.

A presztízsharc, a hatalomvágy, a hatalmi mánia, az önteltség, az önzőség összefügg.

Mi rossz van abban, ha valaki ki szeretne tűnni, első akar lenni, kiváló akar lenni, hiszen ez csak a kiválóságra irányuló motiváció. És az előre jutásra, a tenni akarásra, a szorgalomra irányuló motiváció.

Kiváló, első akarok lenni, mégis olyan tulajdonságokkal, viselkedésekkel, cselekvésekkel párosulhat, amelyek mások számára rendkívül kellemetlenek, károsak, melyek párosulnak az önzés kiáramló érzésével. 

Mi rossz van abban, ha valaki védi a saját érdekeit a családja érdekeit. Ez is az előre jutásra, a tenni akarásra, a szorgalomra való motiváció.  

Ugyanakkor ez is olyan tulajdonságokkal, viselkedésekkel, cselekvésekkel párosulhat, amelyek mások számára rendkívül kellemetlenek, károsak, melyek párosulnak az önzés kiáramló érzésével.

Mi baj van a féltékenységgel, hiszen ez csak azt jelzi, hogy valaki nagyon szeret, nagyon ragaszkodó.  Ugyanakkor ez is olyan tulajdonságokkal, viselkedésekkel, cselekvésekkel párosulhat, amelyek mások számára rendkívül kellemetlenek, károsak, melyek párosulnak az önzés kiáramló érzésével.  

Mindjárt az elején felsorolom a legfontosabb megállapításaimat.

Törekedjen bárki a kiválóságra, az elsőségre, de igazságos, szabályozott verseny keretei között. Ha pedig így győzik le, akkor abba bele kell nyugodni, persze a - máskor másban majd én győzők - gondolattal.

Találja meg azon területet, részterületet, amelyben az első akar lenni, és egy kisközösség keretein belül se akarjon mindenben kiváló, első lenni. Az önzőség ott kezdődik, ha valaki mindig, mindenkivel szemben, minden eszközzel kiváló, első akar lenni, illetve ha így (mindig mindenkivel szemben, minden eszközzel) között védi az érdekeit. Pontosabban, ha ebben a vonatkozásban átlép egy határt.

(Kitérés a másvilági megítélésre, melynek alapja a kiáramló önző-önzetlen érzés. Ezek szerint más érzés generálódik, ha valaki nagyvonalúan, mértéktartóan, becsületesen, átgondoltan „önző”, lényegében ez nem önzőség, mintha valaki valóban önző. Valóban önző: nincsenek benne megfontolások, gátlások, mindig mindenkivel szemben, minden eszközzel önző.)

Kitérés a féltékenységre, mivel eddig erről még nem volt szó.

A féltékenység és az irigység összefügg.

Tulajdonképpen a túlzott féltékenység csak részben szól, arról, hogy túlságosan szeretünk valakit, túlságosan ragaszkodunk egy emberhez. Arról is szól, hogy kizárólagosságot szeretnénk szerezni a szeretetében a gondoskodásában. Szerethetünk, úgy is valakit, valamit hogy nem akarjuk kisajátítani, de kétségkívül, a szeretet az irányban hat hogy a szeretet dolgot magunknak akarjuk. Itt viszont kettéválik a szeretet és az akarhatnékság az önzés. Ez egy érdekes dolog, mert egy eredőből két ellentétes dolog alakulhat ki. A szeretet az önzetlenséggel harmonizál, a kisajátítási akarat az önzőséggel harmonizál.

Valószínűleg itt is van egy kényes egyensúly, (egy arany középút): természetesen szerethetünk valakit, de az ne legyen, kisajátító, rátukmáló szeretet. Ugyanakkor elvárhatunk, ezért viszontszeretet, de nem kizárólagos szeretetet.  Látszólag megoldaná a problémát, ha mindenki mértéktelenül adná a szeretetet, de nem várna cserében semmit. Csak sajnos ez nem így működik. Másfelől akkor sokan lennének olyanok, akik csak kapnák, de nem adnának szeretetet.  A szeretet méricskélése kétségtelenül nehéz ügy az ember számára. Akár úgy hogy saját adott szeretetünket mérjük, erre sem vagyunk nagyon képesek. Akár úgy, hogy a kapott szeretet mérjük, erre sem vagyunk nagyon képesek. De mit tudunk mondani a kisgyereknek mondani, ha féltékeny?

Kitérés a kisgyerekkori önzésre.

De előtte meg kell jegyezni: az állatvilágban meglehetősen ádáz, vad harcok folynak, de ezek azért nem nevezhetők szabálytalan versenynek. És semmiképpen nem nevezhetők sunyi harcnak. Vagyis a legerősebb, legügyesebb győz.  Viszont az embernél az okosságnak, a bölcsességnek, a közösségnek való hasznosságnak is számítani kellene. Ezzel szemben az embervilágban még mindig a sunyi harcok dominálnak, melyekben nem mindig legerősebbek legügyesebbek, legokosabbak, legbölcsebbek, a közösség számára leghasznosabbak győznek.

Kétségtelenül a kisgyerekek kétharmada önző, irigy, nem szívesen adja oda játékát, ugyanakkor szereti elvenni más játékát, ugyanakkor inkább bizalmatlan, szinte ellenséges a másik gyerekkel szemben. És hát a féltékenységet se felejtsük ki, a kisgyerekek (és az állatok is) rendkívül féltékenyek. 

Talán egy egyharmad, aki rögtön befogadó, aki jószívű, aki kevésbé féltékeny, stb..  De az is érdekes, hogy ez az önzőség, (presztízsharc) két éves kor után kezd kialakulni, és aztán lassan mérséklődik. Valószínűleg, hogy bár leplezve de ez a kisgyerekkori önzés jelentős része felnőttkorra is megmarad. Ezt a gondolatot is érdemes folytatni.

Kitérés a kisgyerekek erkölcsi nevelésnek szükségességére, ami elsősorban nem más, mint sok-sok beszélgetés magyarázás, mesélés.

A kisgyerekkori állapotokkal és azzal hogyan neveljünk azért érdemes foglalkozni, mert primer, egyértelmű válaszokat követel.

Valahogyan nevelünk, még akkor is ráhagyjuk kisgyerekre, nem szólunk, nem magyarázunk, nem büntetünk. A ráhagyás, helyben hagyás, kvázi ezt mondjuk: ez rendben van, folytasd. (És itt mindjárt oda is kapcsolhatunk, hogy miért szükséges kritika, és adott esetben a büntetés.)

És még egy gondolat ehhez. A kisgyereket mindenképpen érik tudatalakító hatások. Ha mi azon az állásponton vagyunk, hogy majd kialakul gyerek tudata erkölcse, akkor lényegében azt mondjuk: hasson rá ezer zavaros hatás, de a mi hatásunk nélkül.

Előnybe kerül ama gyerek, akivel a szülei sokat foglalkoznak, vele sokat beszélgetnek, neki sok tanulságos mesét mondanak, azokkal szemben, akikkel a szülők nem foglalkoznak vagy csak ellátási szinten, ill. egészségügyi szinten foglalkoznak.

És végül, az emberek, emberiség erkölcsi szintje, és ezzel a szélesebben vett életszínvonala is jelentősen előrelépne, ha az emberek megtanulnák, helyesen nevelni, erkölcsileg is helyesen nevelni a gyerekeiket. 

Az embernek meg kell tanulnia a rossz tulajdonságait, rossz érzéseit levetkőzni, (az ember képes erre) még akkor is, ha azok kvázi veleszületett hajlamok. Meg kell tanulni az erkölcs az önzetlenség, a szeretet szűk ösvényein járni.

A szeretet az önzetlenség mégis arról szól, hogy önzetlenül szeretve adásra nyújtjuk a kezünk, miközben akár le is szúrhatnak. Kétségkívül kockázatos. Sok lelki fájdalom érheti az embert, de kétségkívül a legborzalmasabb, ha a szerettei csalják meg, verik át, ha azok ártanak neki.   

És kétségkívül valamennyire szükséges a méricskélése, ami kétségkívül nehezen megy, mert az érzések, érzelmek elragadnak minket.

Mit mondanék a kisgyereknek (és magamnak) a féltékenységgel kapcsolatban.

Az ember képes sok embert szeretni, tisztelni, igaz nem egyformán.  Mindenkinek jó, ha mindenki sok embert szeret, tisztel igaz, nem egyformán. Akkor hagyjuk, hogy mások is sok embert szeressenek, tiszteljenek. A kisebb csalódásokra nem kell odafigyelni, mert az a mi érzékenységünkből eredhet. Szét kell választani a fontos és kevésbé fontos dolgokat és ez a sérelmekre, bántásokra is vonatkozik. Nem lehetünk önzrikálóak, túlérzékenyek, mert az már önzőség és ostobaság.

És csak ismételhetem, amit a presztízsharccal kapcsolatban mondhatok, akár a gyerekeknek is. 

Törekedjen bárki a kiválóságra, az elsőségre, de igazságos, szabályozott verseny keretei között. Ha pedig így győzik le, akkor abba bele kell nyugodni, persze a - máskor másban majd én győzők - gondolattal.

Találja meg azon területet, részterületet, amelyben az első akar lenni, és egy kisközösség keretein belül se akarjon mindenben kiváló, első lenni. Az önzőség ott kezdődik, ha valaki mindig, mindenkivel szemben, minden eszközzel kiváló, első akar lenni, illetve ha így (mindig mindenkivel szemben, minden eszközzel) között védi az érdekeit. Pontosabban, ha ebben a vonatkozásban átlép egy határt.

Persze a kisgyerekeknek maguk szintjén kell mindezt és még sok mindent elmondani.

Az általam megjelölt legfőbb természeti, Isteni, emberi cél (minél több ember, állat is, éljen egyre kellemesebben, jobban, egészségesebben, igazságosabban, stb..) alapvető ellenmondásai.

Minden a legfőbb célt (minél több ember, állat is, éljen egyre kellemesebben, jobban, egészségesebben, igazságosabban, stb.) szolgálja, a társadalom is, az erkölcs is, a jog is, a tudomány is, és sorolhatnám, ezért ezen elmélkedéseket sehonnan sem szabadna kihagyni. Ugyanakkor sajnos én magam sem tartom be a saját tanácsomat.  Elsősorban a gondolkodástan témájú tanulmányrészben, másodsorban az erkölcstan témájú tanulmányrészben elmélkedem a legfőbb célról. Közvetve, a háttérben azonban sok helyen megjelenik a legfőbb cél.

A problémakör néhány alapvető sarokgondolata, mielőtt elfelejtem.

Az első (de nem elsőszámú) alapvető ellentmondás ebből ered: működik a belső, emberi boldogságkiegyenlítő rendszer. Azaz az átlagos megszokott, lehet az abszolút mértékben kellemetlen rossz, vagy kellemes jó, lesz az átlagos megszokott, az átlagostól való kellemetlenségi, kellemességi eltéréseket érzi az ember. Egyszerűbben: nem biztos, hogy a királyfi boldogabb, mint a koldus.

A második, (de nem másodszámú) ellentmondás ebből ered: az elkényeztetés, a megpróbáltatás, nehézség, baj, kényszer, fegyelmezetlenség nélküli, kvázi kellemes élet, önző, mások számára, a közösség számára, és általában önmaga számára is, kellemetlenséget okozó embereket alakít ki.

Az elemzés helyett néhány olyan sarokgondolat, mely képes az ellenmondásokat feloldani.

Az önzetlenség az erkölcsösség nem öncélú, a célja, hogy mások számára és ezzel általában önmaga számára is, hasznos kellemes életet nyújtó egyén jöjjön létre. Vagyis az erkölcsösség az önzetlenség is a legfőbb célt szolgálja. És egyébként az okosság, az igazság is akkor lehet okosság, igazság, ha a legfőbb célt (minél több ember éljen egyre kellemesebben, stb..) szolgálja.

Nem biztos, hogy a kellemes, jó élet, a megpróbáltatás, nehézség, baj, kényszer, fegyelmezetlenség nélküli élet.

Az önálló szabad akarat, a tudatos önzetlenség, erkölcsösség lehetővé teszi, hogy az ember az életétől (legyen az elkényeztetett, vagy igazságtalanul borzalmas) függetlenül, önzetlen, erkölcsös legyen, azaz függetlenítse magát a külső körülményektől, predesztinált érzéseitől, gondolataitól.

És egyébként tudatunkkal, logikával valamennyire képesek vagyunk abszolút skálán is mérni, a kellemes jó életet, ez lenne az igazi életszínvonal-mérés. Azt azonban nagy valószínűséggel kijelenhetjük: a ma élő átlagos európai ember, lehet hogy csak kevéssel, de az abszolút skálán mérve, kellemesebben, jobban él, mint a korábban élt (70-100, 200, 500, 1000, stb.) élt elődje.

Azért egy kis elemzés nem árt.

De előtte néhány lehetséges felvetés, melyek szintén megkérdőjelezik a legfőbb célt.

Egy további alapkérdés, amivel e tanulmányban, szintén sokat foglalkozom, hogy ez a „minél több ember” igaz e?  Vagy a következőkről van szó: különböző okokból csak az emberek egy része tud egyre kellemesebben élni, a másik része nem élhet egyre kellemesebben. Továbbá, a jók, a kiválóak éljenek egyre kellemesebben, a rosszak ne éljenek.

Továbbá, éljen inkább kevés ember, de azok kellemesen, vagyis a „minél több ember” nem igaz. 

Továbbá, igaz e: az egyén kellemes élete hosszabb távon és általában össze van kötve a közösség kellemes életével? És ehhez kapcsolódóan, igaz e:  a kisebb közösség kellemes élete hosszabb távon és általában össze van kötve nagyobb közösség, végeredményben az emberiség kellemes életével?

Az én elemzés utáni válaszom az utóbbi kérdésekre az, hogy: igen, azaz az egyén és egy kisebb közösség, csoport hosszabb távon és általában nem tud a közösség és az emberiség rovására kellemesen jól élni. Egyszerűebben, a közös boldogságteremtéssel, együttműködéssel tud az egyén (és kisközösség, csoport, stb. is) boldogabb lenni. És nem úgy, hogy legyőzi, ligázza a többieket. (Ettől függetlenül az igazságos szabályozott verseny, mely lényegében együttműködés, szükséges.) Továbbá az én válaszom az, hogy az emberek többsége jó, kiváló, legalábbis azzá tehető, tehát, ha azt mondom, hogy a jók, kiválóak éljenek egyre kellemesebben, akkor az azt jelenti, hogy az emberiség döntő többsége, legyen jóvá, kiválóvá téve, és így éljen egyre kellemesebben jobban, stb..

Visszatérek az alapvető ellentmondásokra.

A második ellenmondás lényege, hogy a megpróbáltatás, nehézség (pl. betegség), a fegyelem és önfegyelem (pl. katonaság, cserkésztábor, sportolás, stb.) általában nemesebbé teszi az embert, végül is másoknak és magának is hasznosabb egyén alakul ki. Ugyanakkor, nyilvánvaló oktondiság a gondolat: annál jobb, minél rosszabb. Mert hát a cél mégis az, hogy egyre több ember (mindenki) éljen egyre jobban, kevesebb nehézséggel, kevesebb megpróbáltatással, kevesebb bajjal. A megoldást keresve eljutunk az optimális arány (arany középút) gondolatához, vagyis legyen jellemet nemesítő megpróbáltatás, nehézség, baj, de azért csak módjával, bizonyos határ felett ennek már több a káros mellékhatása, mint az előnye. Csakhogy, akkor mi lesz a fejlődéssel, hiszen ha be van lőve a nehézség, megpróbáltatás optimális határa, akkor ez már a végpont. Másfelől a legfőbb cél: minél több ember éljen egyre jobban, stb.. – meghatározza az örök fejlődést.  A fejlődési lehetőségre (állandó célra), és a fejlődésre pedig szükség van, mert a nélkül megint csak céltalan, értelmetlen az élet.

Félmegoldás azt mondani, hogy a fejlődés nem más, mint egyre pontosabban belőni az optimális arányt, határt.

Ellenben vonjuk össze a két (az első és második) ellentmondást, lehet, hogy a kettő együtt már feloldja az ellenmondást. Vagyis kialakulhat egy olyan folyamat, hogy egyre kellemesebbé válik az élet, és az optimális megpróbáltatás, nehézség határa lassan, de egyre feljebb tolódik.  Feljebb tolódik, vagyis egyre kevesebb nehézség megpróbáltatás kell ahhoz, hogy ne váljon elkénytetetté az ember. És azért kell kevesebb, mert az átlagos, megszokott lesz az átlagos, és ahhoz képest, viszonylagos a nehézség a megpróbáltatás is.

Legyünk türelmesek, ugyanakkor legyünk türelmetlenek, vagy leginkább találjuk meg az arany középutat. A türelemnek is vannak indokai, ill. előnyei, és hátrányai. A türelmetlenségnek is vannak indokai, ill. előnyei és hátrányai. Találjuk meg az optimális arányt, szépen egyenletesen haladjunk előre, mint a szántó-vető traktor.

Elmélkedés az önzésről, az igazságosságról, tisztességről (becsületről), a nyílt és elsődleges erőszakról, ill. a rejtőzködésről, trükközésről, sunyiságról, hazugságról, ravaszságról.

Először talán a fogalmakat kellene tisztázni.

Az erkölcs (etika, morál), a jog, az egyenlőség (elfogulatlan értékelés, ítélkezés), az igazságosság, a tisztességesség, az önzőség rokon értelmű fogalmak.  Egyszer talán az ember pontos különbségeket tesz majd e fogalmak közé. Ettől még messze vagyunk, most még káosz van.

Az önzés, lényege a másnak ártás, az érdemtelen hátrányok, károk elviselése, ill. az érdemtelen előnyök hasznok megszerzése. És egyben ez, az igazságosság (és az erkölcs) lényege is. És egyben ez a tisztesség, tisztességtelenség lényege? Illetve nem ártana a fogalmakat szétválasztani, és az önzést, igazságtalanságot kettébontani, úgy mint: az érdemtelen előnyök megszerzése erőszakosan és nyíltan.

De itt felvetődik kétely: ha valaki nyíltan él az erejével, az erőfölényével, akkor az igazságtalan?

Ezért először is meg kellene fogalmazni emberi értelemben mi az igazságosság. De nem elég megfogalmazni, ezt a megfogalmazást az emberek többségének el is kell fogadnia.

Az igazságosság definíciója.  Megérdemelt előnyök hasznok megszerzése, a társadalom számára valós, hasznos, teljesítmény alapján, de szelíden, nyíltan, elsősorban a magasabb tudás, értelem, másodsorban ügyesség, harmadsorban erőfölény alapján történik. Illetve a szabályozott, igazságos verseny keretei közé szorított (minimalizált) rejtőzködéssel, trükközéssel, történik. És akkor igazságos az előnyök hasznok megszerzése, ha arányos az elosztás. És nincs igazságosság, ha bizonyos helyzetekben, esetekben nem működik a lemondás, a kisebb-nagyobb önfeláldozás.

Ezek szerint az igazságtalanság, ha nem ilyen az előnyök, hasznok megszerzése.

Ha egyáltalán nincs lemondás, önfeláldozás. Mindez egyben másnak ártás. 

Illetve ha érdemtelen károkat, hátrányokat kell elviselni az embernek, amely érdemtelen károk, hátrányok szintén levezethetők az igazságosságból. Pontosabban igazságtalanság (érdemtelen károk hátrányok) érik az embert, ha a körülmények nem a következők: megérdemelt előnyök hasznok megszerzése, a társdalom számára valós hasznos teljesítmény alapján, de szelíden, nyíltan, elsősorban a magasabb tudás, értelem, másodsorban ügyesség, harmadsorban erőfölény alapján történik. Illetve a szabályozott, igazságos verseny keretei közé szorított (minimalizált)  rejtőzködéssel, trükközéssel, történik. És akkor igazságos az előnyök hasznok megszerzése, ha arányos az elosztás. És nincs igazságosság, ha bizonyos helyzetekben, esetekben nem működik a lemondás, a kisebb-nagyobb önfeláldozás.

És ha valaki érdemtelenül szerez hasznot, előnyt, akkor azzal másoknak közvetlen vagy közvetve másnak, másoknak kárt, hátrányt okoz.

Tehát az igazságtalanság (az önzés, a tisztességtelenség) fő tényezői.

1. A társadalom számára hasznos ill. káros valós teljesítmények, cselekvések, közlések megállapítása, ill. ennek hiánya.

2. Az előnyök, hátrányok előzők szerinti, de arányos elosztása, ill. ennek hiánya. (Arányos jutalmazás és büntetés, ill. ennek hiánya.)

3. A szolidaritás, a gyengék, rászorulók segítése, védelme, ill. ennek hiánya.

4. Az erő, erőfölény első helyre tétele, az igazságossági tényezők fölé helyezése és kivonása a szabályozott, igazságos verseny alól.

5. A rejtőzködés, sunyiság, a trükközés, (hazugság, csalás) nincs minimalizálva és nincs az igazságos, szabályozott igazságos verseny keretei közé téve.

A cél az érdemtelen másnak ártás megszüntetése nem szentesítheti az eszközt, mert a nyílt és elsődleges erőszak, valamint a trükközés, sunyiság, ravaszkodás, csalás, hazugság, manipuláció eszköze magában hordozza az érdemtelen másnak ártást.

A tisztább fogalmak érdekében az utóbbit (a rejtőzködés, sunyiság, a trükközés, ravaszkodás, hazugság, csalás, nincs minimalizálva és nincs az igazságos, szabályozott igazságos verseny keretei közé téve) kapcsoljuk a tisztességtelenség (becstelenség) fogalmához. A következőkben erről elmélkedem.

A tisztességtelenség lényege a rejtőzködés, a sunyiság. Pontosabban, hogy beleegyezés (gyakran kifejezetten meggátolják beleegyezéshez szükséges tudást) megkérdezése nélkül, tesznek valamit az emberrel. Hiszen pl. az már nem lopás, ha valakitől beleegyezésével visznek el valamit.

Tulajdonképpen az erővel és trükközéssel kapcsolatban is felmerül a kérdés: ez mennyre valós teljesítmény? Illetve, hogy az értelmi képességet és teljesítményt miért helyezzük az erő képessége és teljesítménye fölé? Illetve, hogy az értelmi képességet, miért helyezzük a trükközés ravaszság képessége és teljesítménye fölé? Tulajdonképpen nem erről van szó, hanem a következőről.  

Nyíltan, szelíden és az értelemmel, okossággal lehet e ártani a társadalomnak másoknak?  Én azt gondolom, hogy eltekintve a ritka kivételtől nem lehet. Jellemzően nem lehet. A szelíd, értelmes, nyílt ember csak a nyílt meggyőzés eszközével élhet. És ez az eszköz nagyrészt kizárja a másnak ártást.  A többi eszköz, a nyílt erő, illetve a trükközés nem zárja ki a másnak ártást, sőt nagyon is lehetővé teszi azt. Az értelem, nyíltság ezért helyeződik az erő és a trükközés (ravaszság) fölé, és nem azért, mert ez egy magasabb rendű képesség lenne. Az erő és a trükközés képességét és teljesítményét azért kell degradálni, mert ezek lehetővé teszik, és általában a lehetőség realizálódik is, a másnak ártást.

Ritkán, egyáltalán nem jellemzően elfordulhat kegyes, jóindulatú hazugság, csalás, trükközés. De a lényeg mégis az, amit elmondtam, hogy a trükközés, hazugság, a rejtőzködés a sunyiság egy kiváló módszere és általában realizált módszere, a másnak ártásnak.

Először is azt kellene az embereknek (az emberek döntő többségének) megérteni és elfogadni, hogy a tisztességtelenség a becstelenség, (a trükközés, a ravaszság, a sunyiság) a társadalom számára káros dolog. Mert jelenleg az emberek jelentős része (talán a többsége)  nem így gondolja. Ez egy ügyes, firnyákos, okos ember - mondják elismerően bólogatva.

Talán az is probléma, hogy az emberek a trükközést, sunyiságot, a ravaszkodást nem azonosítják a tisztességtelenséggel, az igazságtalansággal, mondván: ez is egy valós, képesség és teljesítmény. Vagy azt mondják: mivel a trükközés, ravaszság, sunyiság egy valós képesség és teljesítmény ezért a tisztességtelenség, és az igazságtalanság is elfogadható. Vagy azt mondják: egyik sem elfogadható, de nincs mit tenni.

Nem lehet változás, amíg az emberek többsége nem így gondolja: az igazságtalanság, a tisztességtelenség, melynek egyik oka a trükközés, sunyiság, rejtőzködés, ravaszság, egyértelműen káros ártalmas dolog.

A tisztességtelen gazdáság, gyengén teljesítő gazdaság - erről már sokat regéltem. Tisztességtelenségben, igazságtalanságban sokkal rosszabb élni, mint tisztességben, igazságosságban, legalábbis az emberek többségének rosszabb élni. Ez számomra elég egyértelmű.

Azért azt látni kell, hogy a jelen rendszer, államkapitalizmus, a ravaszság, a trükközés, a hazugság, a manipuláció rendszere.

Fenntartva azt, hogy a jelen rendszer összességében sok tekintetben fejlettebb, mint az előző rendszerek, azt is látni kell, hogy e tekintetben legalul van.

A korábbi rendszerekben talán több volt az ostobaság, az önzés, a kasztosodás, a diktatúra, a kizsákmányolás, a kirekesztés, az előítélet, stb., de azt viszonylag nyíltan felvállalva tették. Most valamivel kevesebb van ezekből, de ami van, azt viszont erősebben tagadják, legalábbis elfedik.  De az elfedés sem nyílt, hanem az is trükkös. A jelen rendszer még brezsnyevi szocializmuson is túltesz e tekintetben. Mert ott otromba, vagyis nyílt propaganda volt. Ige de ott besúgóhálózat volt. Valóban az volt, de végeredmény nyílt volt, nyílt volt, hogy sokak a politikai nézetük miatt kerültek lapátra.

Milyen eszközök is vannak? Van a meggyőzés, a jutalmazás, a szidás és a büntetés. Az a nyíltság, ha leginkább a büntetés eszközét használják? Nem. De ha büntetnek, akkor meg kell mondani miért is történt az. Aki nem mondja meg a büntetés igazi okát, az már trükközik. Ugyanez vonatkozik a többi eszközre is.

A jelen rendszerben a lélek mélyén lakozó igazi célok maradnak homályban, ebből fakad a ravaszság, hazugság, manipuláció jellege, és nem abból, hogy kevesebb a büntetés. A jelen rendszerben nem néznek igazán magukkal szemben sem az egyének, sem a népek, nemzetek. A jelen rendszerben a gazdag egyének, nemzetek nem teszik fel a kérdést: lehet, hogy mi kizsákmányoljuk a szegényeket, a szegény népeket, és lehet hogy ez a célunk? Senki nem vallja be, sem egyén, sem nemzet: az én célom a hatalom és a vagyon megszerzése. Márpedig nagyon gyakran, sőt általában ez az igazi cél. Tehát a korábbi rendszerekben az igazi cél (a hatalom és vagyon birtoklása) erősebb gyakoribb cél volt (pl. 80%-ban ez volt a cél), de azt többnyire fel is vállalták, mondjuk 60%-ban. Jelenleg csökkent ez a cél (pl. 60%-ra), de ezt csak legfeljebb 10%-ban vállalják fel. Tehát, az igazi cél és a felvállalt, deklarált cél között hatalmas a különbség (szétnyílt az olló), ebből ered a jelen rendszer ravaszsága (trükközése, hazugsága, manipulációja).

Mindez nem azt jelenti, hogy hatalom, vagyon aránytalan, érdemtelen megszerzése ne lenne rossz cél. Az bizony rossz cél. De az is hatalmas lelki torzulást és termelési, életszínvonalbeli károkat okoz, ha az igazi célt sunyin sandán valósítják meg az emberek, nemzetek.

És ez az alapvető sunyiság szétárad, és az élet minden területén megjelenik.

A kisgyermekek szinte nem trükköznek, nem ravaszkodnak, nem hazudnak.

Ez egyszerű tapasztalat. A kisgyermekek (0-4 év) nem ritkán akaratosak, önfejűek, nem ritkán, agresszívak, nem ritkán irigyek (önzők), nem ritkán telhetetlenek, nyávogósak, nem ritkán mániások, és természetesen sok mindent nem tudnak, nem értenek, de szinte soha nem ravaszak, szinte soha nem trükköznek, szinte soha nem hazudnak. Legfeljebb huncutkodnak. Legfeljebb tévednek, képzelődnek. Tessék kérem megfigyelni, már akinek módjában áll, hogy amit elmondtam az igaz. Tessék kérem megfigyelni pl., hogyan bújócskázik egy kisgyermek. Előtoppan – itt vagyok – mert nem is érti mi az, hogy rejtőzködni, trükközni.

(Persze általában kisgyermekek azért belül maradnak az elfogadható akaratosság, irigység, stb. határán, vagy ha mégis túlmennek általában ez sem az ő hibájuk. Nagyon kevés gyermek van, aki született tulajdonságai miatt lépi túl az elfogadhatatlan akaratosságot, irigységet, stb..  Ellenben a ravaszság a trükközés, a hazugság, ami a legtávolabb áll a kisgyermekektől.

És még egy megjegyzés: az önzőség, irigység és a ravaszság az egyik oldalról (de csak az egyik oldalról) azért különböző tulajdonságok. Hiszen a kisgyermek is lehet őszintén irigy, önző, de ez természetesen nem ravaszság. Ellenben, ha valaki ravaszkodik, trükközik, hazudik, azt rendszerint önérdekből, önzőségből teszi. Vagy ha nem is abból teszi, de ravaszkodás, trükközés, hazugság jó eszköz az önzőség megvalósításra.

Visszatérek oda, hogy valahogy a kisgyermeki becsületesség, őszinteség egyszer csak, lassabban-gyorsabban eltűnik. De mitől?

Szerintem az őszinteség eltűnésének, avagy a fiatalokban kialakuló hazugság, trükközés, ravaszság okai:

Hát mögötti beszéd (a kritika problémája).

A félelem viszi rá őket a hazugságra, csalásra. Félnek a szidástól, büntetéstől.  Félnek hogy lemaradnak versenyben, továbbá félnek hogy az igényeik vágyaik akartuk korlátozásra kerül.

Leveszik hogy milyen a társadalom, vagyis hogy a körülöttük levő világban általános elfogadott a trükközés, a sunyiság a ravaszkodás, és persze akkor ők is elfogadják, és alkalmazzák a trükközést, a ravaszságot, a hazugságot, a sunyiskodást.

A szülő nem akar balekot nevelni, vagyis kvázi ravaszságra, trükközésre, stb. neveli a gyerekét.

Kétségtelenül ez a tulajdonság (ez is) a nép a társadalom kultúrájától és rendszerétől is függ.

De mennyibe öröklött evolúciós tulajdonság, a ravaszság a trükközés?

Érdekes, mert végső soron arra a következetésre juthatunk, hogy az állatok (főleg ragadozó állatok) ha egyszerűen is, de trükköznek, ravaszkodnak. De ha ez a tulajdonság még sincs a kisgyermeki tulajdonságok között, akkor talán mégsem evolúciós tulajdonsággal állunk szemben.

Mindenesetre, ha tisztességesebb társadalmat akarunk, akkor a gyereknevelésnek egyik szempontja: maradjon őszinte, becsületes a gyermek. Persze ehhez minimálisan az szükséges, hogy a szülő is megértése, miért káros, ártalmas a ravaszság, a trükközés. De kétségkívül itt van a gondolat: én egy olyan balekot neveljek, akit mindenki kihasznál. És itt már elérkezetem a rendszer rosszaságának problémájához. Ha rendszer a trükközésre, a ravaszságra alapul, akkor szinte nincs mit tenni, illetve akkor elsősorban a rendszert kell megváltoztatni.

Ennek ellenére azért vázolom, mégis hogyan lehet elérni, hogy a gyermek megmaradjon őszintének. Kamaszkorban egyébként magára a szülőre is visszaüt, ha elveszik a gyerek őszintesége. Illetve a kamaszkor egyik problémája, az őszinteség elvesztése.

Természetesen először is ezt kell valahogy megoldani: én nem akarok balekot nevelni. Én nem tudok jobbat ajánlani csak ezt: nézd fiam a világ nem becsületes, nem önzetlen, de te azért a lehetőségekhez képest legyél őszinte becsületes önzetlen.

Továbbá, egyrészt családon belül is őszinte kritikus légkört kell kialakítani, akkor kevesebbet fog trükközni, hazudni a gyerek. Másrészt nem szabad félelemben, rettegésben tartani a gyermeket. Pl., hogy a követelményrendszer reális legyen. A szülőnek demokratikus főnöknek kell lenni.  Illetve a meggyőzésnek arra is kell hatnia, hogy trükközésnek, hazugságnak nincs értelme, mert gyakran kiderül, és így csak fokozza a félelmet. Illetve, hogy a tetteink következményét vállalni kell.  És mert a trükközés csalás, hazugság mindenki számára még a csaló, hazudó számára is megalázó. A rejtőzködés a sunyiság végeredményben félelem, kvázi gyávaság. Továbbá: aki másnak vermet ás, maga esik bele. Továbbá: aki gyakran farkast kiált, annak akkor sem segítenek, ha tényleg jön a farkas. Stb., stb..

Az állatok ravaszsága. A ragadozó pl. lopakodva közelíti meg zsákmányát, ez is egyfajta sunyiság. És még lehetne sorolni.

Másfelől, az állatok fölöslegesen nem ártanak másnak. És az állatok csak a szűk (az emberhez képest szűk igények) élet-igényeiket elégítik ki.

Egyébként felmerül a kérdés: az ember vajon a ragadozó, vagy a védekező állat tulajdonságait hordozza? De egyébként azért vannak védekező trükkök is, és növényevők is vívnak belső hatalmi harcot, de ezért az erőszak, az agresszió és ravaszság mégis ragadozók tulajdonságai.

A kérdést megkerülve azért ki lehet jelenteni általában az állatokban benne van a ravaszság, a trükközés képessége, ez egy genetikus tulajdonságuk.

Tehát talán az embernek is bizonyos fokig a vérében (génjeiben) van ez a hajlam, akárcsak az erőszak hajlama. Az egyszerű állati ravaszság az embernél azért átalakul, a magasabb értelem miatt még sunyibb, ravaszabb lesz. És a bővülő, az életszükségleteken túlmenő igények pedig azt jelentik, hogy minden igénykielégítő módszert, így ravaszság módszerét is intenzívebben kell alkalmazni. Ez rendben is van, csakhogy az ember nem állat. Ami azt jelenti, hogy az ember képes tudatosan felmérni, hogy hosszabb távon mi által jár jobban és rosszabbul és képes tudatosan e szerint cselekedni.

Tulajdonképpen az igazságosság az erkölcsösség az hosszabb távon és sokaknak (nem keveseknek) jobb életet jelent. Vagyis az igazságosság az erkölcsösség nemcsak egy érzelmi kategória.

Visszatérve az ember nem állat és képes tudatosan védekezi a rossz hajlamai ellen.

Mi a megoldás? Mi az igazságos szabályozott verseny keretei közé szorított, és minimalizált trükközés, ravaszság?

Kezdjük azzal, hogy a károsítottnak szinte egyformán borzalmas, ha nyíltan okoznak neki kárt (pl. nyíltan, rabolják ki), mintha sunyin károsítják meg (pl., meglopják).  A jelenlegi jog mégis jelentős különbséget tesz, jóval enyhébben ítéli meg a sunyi károkozást. A vélhető oka ennek, hogy a jelen rendszerben van egy sereg legális sunyi károkozás. A vezetés pedig úgy gondolja, hogy jóval elfogadottabb lesz a legális sunyi károkozás, amennyiben a sunyi károkozást általában le van értékelve, a kelleténél enyhébben van megítélve. És sajnos ez a trükk is bejön. A történelmi tendencia, pedig az, hogy amíg nyílt erőszakos károkozás szépen egyenletesen kiterjedt vezetésre is másfelől viszonylag inkább szigorodott, addig a sunyi károkozás elítélése enyhült, kiváltképpen a kapitalista rendszerekben, és ez tendencia már igazságtalanságba fordult át.

(Jelenleg kevesebb a borzalmas kivégzés, és borzalmas büntetés tehát az ítélkezés, egyébként helyesen enyhült, és következetesebb, igazságosabb lett.

A viszonylagos szigorúság az ítélkezés összességéhez mért szigorúság. Egyébként pedig az egy külön vitatéma, hogy az ítélkezés enyhesége korunkban nem lépte-e át az optimális határt.)

Visszatérve, a legjobb érv: képzeljük azt a világot, amelyben tovább fokozódik, a sunyiság, a ravaszság, a csalás, a hazugság, a manipuláció. Élhető lesz ez világ?

És még egy érv: talán a sunyi károkozás ellen egy fokkal nehezebb védekezni, mint nyílt erőszak ellen.

Tehát a sunyi károkozást legyen az legális, vagy illegális a jelenleginél szigorúbban kell megítélni, nemcsak az embereknek, de a törvényeknek is.

Mi az igazságos szabályozott verseny keretei közé szorított, és minimalizált trükközés, ravaszság?

Az nyilvánvaló, hogy nincs emberi tevékenység trükközés, ravaszság nélkül. Induljunk ki pl. a sportversenyekből. Azt nem lehet megakadályozni, hogy egy játékos ne cselezzen. Vagy, hogy egy csapat ne taktikázzon. Ne jöjjön elő váratlan, rejtett húzással. De azért a szabályok ezt behatárolják. A sportszabályokat kifejezetten úgy alkotják meg, hogy a trükközés a sunyiság lehetősége egy szűk határokon belül mozogjon. A sportszabályokat kifejezetten úgy alkotják, hogy végeredményben a valóságos képességek domináljanak. Ráadásul ott van a társadalmi hasznosság, ami nem szempont a sportszabályokban, de az életben ezt is figyelni kellene.

Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy fel kell tenni ilyen és ehhez hasonló kérdéseket: igazságos hogy egy orvos, mérnök stb. jövedelme élete jelentősen azért romlik, mert nem ismeri (vagy nincs ideje foglalkozni) a pénzügyi trükköket?  A válasz: nem. Igazságos hogy egy ember jövedelme, élete azért lesz jelentősebben jó, mert ismeri a pénzügyi trükköket? A válasz: nem. És ha ez válasz, akkor csökkenteni kell a pénzügyi trükközés lehetőségét. És más területeken is fel lehet tenni, ehhez hasonló kérdéseket.

Újabb elmélkedés az erkölcsről, hiszen e fejezet mégis az erkölcsről szól.

Újabb, mivel több helyen (a jog részben a világnézet részben) is elég sokat szó, mondat esik e témáról. Többek között elmondom, hogy az erkölcs, szemben a joggal, vagy inkább azt kiegészítve inkább a kisebb vétségek, a jogilag nem kezelhető vétségekkel foglakozik. Ugyanakkor nagyobb bűnökkel is foglalkozik csak más szemszögből, mint a jog.

Mindkettőnek, a jognak és az erkölcsnek is a másnak ártás, ill., a másnak használás az alapja. De mivel a kisebb vétségek közé besorolhatjuk az önmagának (önmagunknak) ártást is, az erkölcs mindenképpen foglakozik az önmagának (önmagunknak) ártással is. De talán a jog sem mehet el szó nélkül az önmagának ártás mellett.

Az erkölcs egyik nagy témája tehát az önmagunknak ártás, ill. használás.

De az alapja mégis a másnak ártás. Mit is jelent ez? Azt, hogyha erkölcsileg ítélkezünk: pfuj ez erkölcstelen, ez aljasság, ez gazemberség, ez undorító, ez szemétség, ez bunkóság, stb., akkor is másnak ártást kell mérlegelni. Merthogy gyakran nem ebből indulunk ki. Itt vannak pl. a szexuális „abnormalitások”.  Ez a szexuális „abnormalitások” problémája csak egy példa sok közül. (Például az öltözködés problémája is eszembe jut.)  A kérdés ez esetekben is ez: mennyire ártalmas ez másokra. A másodlagos kérdés mennyire ártalmas ez önmagára. Merthogy gyakran csak arról van szó, hogy minden szereplő élvezi, a külső szemlélő pedig azt mondja: na de ez erkölcstelen. Máskor csak egyes szereplők élvezik, más szereplők nem annyira, de ártásról, kényszerről azért nincs szó. Ekkor inkább az önmagának ártás problémája vetődik fel, ami azért kisebb erkölcstelenség, mint a másnak ártás.

Na de engem zavar – mondják sokan. Szóval ezt a „zavarás” jelenségét is tisztázni kellene. Merthogy ez elég szubjektív kategória, szinte minden zavarhat, valakiket, egyeseket ez, másokat az. Tehát a zavarás jelenségét vagy betesszük a jogi kategóriába, pl. zavar ez a hangosság, nem tudok pihenni. Bizonyos decibelen felüli zajjal bizony a törvény szerint sem lehet zavarni, mert az már ártás. De amely zavarás a jogi kategórián kívül van, az kétségesen erkölcsi probléma. Akkor erkölcsi probléma, ha direkt bosszantó szándékkal történik a zavarás.

Ugyanakkor mégis van egy komolyan veendő megfontolás, ami így szól: jó, ha ebből társadalmi tendencia lesz, vagy rossz. Pl. mi lesz, ha terjed a homoszexualitás. Mi lesz, ha 14 évesek már váltott partnerekkel rendszeres szexuális életet élnek, ha ez lesz az általános. Mi lesz, ha a nők elveszítik hagyományos nőiességük. Mi lesz, ha terjed az iszlám női viselet. Mi lesz, ha terjed az európai viselet: vetődik fel az iszlám országokban. Stb.. Így is mondhatjuk: sok kicsi (másnak ártás, ill. önmagának ártás), sokra megy. És eme fajta erkölcstelenségnek mekkora nagysága, súlya?: jelenleg nem nagyon árt másoknak, de bizony baj lehet abból, ha ebből társadalmi tendencia lesz. Szóval ez kérdés. Kérdés: amin érdemes elgondolkodni.

E tanulmányban én jóról és rosszról, beszélek, jócselekedetről és rosszcselekedetről, jóindulatról és rosszindulatról, erkölcsösségről és erkölcstelenségről, becsületességről és becstelenségről beszélek. De csak én beszélek ezekről, manapság már csak én használom e szavakat. Szerintem manapság senki sem mer nyíltan egyértelműen beszélni, az ítélkezésről nem is beszélve.

Erkölcstan tudomány nincs. A pszichológusok pedig egyszerűen rettegnek a tiszta egyértelmű beszédtől. Dettó a többi társadalomtudós, egyéb szakember, és politikus. Persze a tankönyvekben is ez van, ill. ez nincs. Régebben azért ez nem vala így.

A magam részéről bevállalom, hogy egyszerű paraszti, szinte nevetséges szavakat használok, nevetségesen egyszerűen parasztisan gondolkodom. 

Ismételt fejezet következik.

Szembenézés a hatalmas követelményrendszerrel.

Induljunk ki a probléma gyereknevelési vonatkozásból, bár nyilvánvaló ez nemcsak gyereknevelési ügy. Akár kimondjuk akár nem, akár szembenézünk vele, akár nem, lényegében ezt várjuk el a gyerekünktől.

Nézd gyermekem, neked a saját, valamint család, valamint a társadalom érdekében: tanultnak, műveltnek, kreatívnak, okosnak (ennek több kiterjedése van) kell lenned. Továbbá egészségesnek, egészségesen élőnek egészségesen táplálkozónak, tisztának, higiénikusnak, ápoltnak kell lenned. Továbbá ügyesnek, sportosnak, bátornak kell lenned. És ha nem is szépnek, de sportosnak, és önmagaddal foglalkozónak, igényesnek, ambiciózusnak kell lenned. Továbbá általában szorgalmasnak, kitartónak, de kiváltképp a munkában, tanulásban szorgalmasnak kell lenned. Továbbá rendesnek, rendszeretőnek, mértékletesnek, takarékosnak, óvatosnak, figyelmesnek, átgondoltnak, kell lenned. Továbbá szerénynek, kedvesnek, udvariasnak, jókedvűnek, önfegyelemmel bírónak, egészséges lelki világúnak, érzelmileg kiegyensúlyozottnak (nem lehetsz hisztis, sértődékeny, stb.) kell lenned. Továbbá önzetlennek, jóindulatúnak, jószívűnek, segítőkésznek kell lenned. Továbbá igazságosnak, becsületesnek, őszintének, egyenesnek kell lenned. Továbbá önállónak, határozottnak, akaraterősnek kell lenned, de azért szófogadónak (nem lehetsz öntelt, önfejű, makacs) és a társadalom normáit betartónak is kell lenned. Továbbá elvárjuk, hogy legyen egy-két átlagon felüli képességed. (Biztosan ki is maradt néhány elvárás.) És mindent meg kell tanulnod, ami a felsoroltakhoz szükséges.

E kb. 45 alapvető követelmény és tulajdonság.

Nevezzük a fentieket az alapvető követelményeknek, ill. tulajdonságoknak.

A kisgyermekre rászakad ez a követelményrendszer, ezt megérzi, (lejön neki) még akkor is, ha nem fogalmazza meg pontosan. (Külön probléma ennek hatása, pl. az első dackorszak, és ennek oldása.)

Az első gondolatom, hogy ez borzalmas, kibírhatatlan, ez már egy követelmény-rabság. A másik gondolatom viszont az, hogy ez így van (az átlagos szülő mindezt elvárja a gyermekétől, gyerekétől) és ha így van, akkor jobb szembenézi a problémával.

Bár lehet finomítani - na de ez nem egészen követelmény, na de nem egyszerre, na de nem mindent - de lényegében ezek az elvárások. Pontosabban az elvárás (amennyiben finomítunk, mérsékelünk), hogy a felsoroltak nagyobb része legalább átlagos legyen, negyede legyen átlagon felüli és legfeljebb néhányban lehetséges enyhén az átlagon alul maradni. Csak néhányban lehet enyhén az átlagon alul maradni, mert ha egyben is erősen az átlagon alul marad a gyerek (és felnőtt is), akkor az már egy hibás jellem.

Hibás jellem, átlagon aluli ember, selejtes, defektes, abnormális, megvetett, ellenérzést, viszolygást, lenézést kiváltó ember. Tulajdonképpen sok jelzőt használhatok, de egyik sem pontos. Lényegében arról van szó, amikor elgondolkodunk: na ez még normális ember, na de ez a másik már nem normális, ez már átlagon aluli ember.

Ez elég igazságtalannak tűnik, de ha gyerek (felnőtt) kimondottan gyáva, vagy kimondottan koszos, vagy kimondottan hebrencs, vagy kimondottan lusta, vagy kimondottan irigy (önző), stb., akkor az már hibás jellemet, hibás embert eredményez, még akkor is, ha a többi tulajdonsága átlagos és átlagon felüli. Nézzük pl. azt az erősen elhízott gyereket (felnőttet) aki csak sportosság, önmagával foglalkozás ill. az evési mértékletesség követelményében marad le, de mint elhízott gyerek (felnőtt) már a selejtesek, a megvetettek közé tartozik. Vagy azt a gyereket (felnőttet) aki többnyire goromba udvariatlan, rosszkedvű, (emberkerülő), önfejű. Ő szintén a kellemetlenek, a selejtesek, a megvetettek közé kerül, annak ellenére, hogy más tulajdonságaiban átlagos és jó. És még lehetne sorolni a példákat, nemsokára visszatérek még ide.

Jelentősen átlagon aluli tulajdonság (alapvető követelmény jelentős hiánya): azon tulajdonságok melyek már jelentős gondot, kellemetlenséget, bánatot, visszatetszést okoznak más embereknek. Természetesen nem mindegy, hogy ebben mekkora az önhiba. A problémakör egyik kihagyhatatlan elágazása az önhiba és az önálló akarat problémája. Az önhiba viszont általában az önzőséggel függ össze.

Persze itt fel lehet vetni, az emberi megítéléssel van baj, mert az nagyon könnyen besorolja az embereket a selejtesek, megvetettek közé. De már a gyerekek is szinte zsigerből, ösztönből (bár inkább az elfogadásra tanítják őket) megvetik kicsúfolják ezen gyerekeket (felnőtteket). Azt gondolom, hogy az emberi megítélés általában átlagosan rendben van. Azt gondolom, hogy korunk egyik (liberális frázisokból eredő) tévútja: legyünk elfogadók. Megjátszottan elfogadók, mert a lelkünk mélyén azért viszolygunk a „selejtes” emberektől. És egyébként hová vezet az elfogadás? És hol van az elfogadás határa, ha nem a természetes viszolygásnál? Hovatovább minden abnormális embert, legyen az akár aberrált bűnöző, el kell fogadni? És akkor az önmagunkkal szembeni követelményrendszer nem tűnik el? És ha ez is eltűnik, legalábbis alacsony mércére ereszkedik akkor nincs nagy baj?

Ennek ellenére, vagy emellett szükséges súlyozni, mi az, mik azok, amik még a többinél is fontosabbak.  Szerintem, amely tulajdonságok, követelmények még a többinél is talán negyedfokkal fontosabbak: az egészség az önzetlenség és a becsületesség. Korunk másik eltévelyedése, hogy az önzetlenség és a becsületesség, a legkevésbé fontos követelmények közé sorolódott be.

Az alapvető kiindulópont.

Az önzőség (a mások iránt érzett szeretet hiánya) szinte minden rossz tulajdonságban többé-kevésbé benne van. Az önzőség az eredendő, büntetendő, önhibás bűn.  A rossz tulajdonságban szenvedő önhibája, bűne a saját vonatkozású kisebb-nagyobb önzősége. A rossz tulajdonságokra nevelő (azok ellen nem tevő), legyen az, szülő, vagy embertárs, társadalmi tag, szintén a kisebb-nagyobb önzősége okán „nevel” rossz tulajdonságokra, és ez az eredendő bűne.  Csak így logikus, igazságos az általam vázolt másvilági ítélkezés, melynek alapja az önzőség mérése. A másvilági ítélkezés másik kiindulása, szinte minden testi-lelki szenvedés kiegyenlítésre kerül a másvilágon.

Nem árt e két lapvető kategóriát felállítani és azokon elgondolkodni.

Van másokkal szemben felállított követelményrendszer.

És az önmagunkkal szemben felállított követelményrendszer.

De visszatérnék ahhoz a problémához, hogy vajon túl szigorú ez a követelményrendszer? Azért ezek nem nehezen teljesíthető követelmények.  Pontosabban, azért ezekre ne tekintsünk úgy, mint nehezen teljesíthető követelményekre, mert a kiindulás: van az eredendően jó, nagyszerű gyerek. 

Oly annyira eredendően jó az ember, hogy a felsorolt tulajdonságok nemcsak követelmények, hanem igények (szükségletek). Az emberek igénylik a tudást, igénylik az egészséget, igénylik az igazságosságot, igénylik a szeretetet, a jóindulatot, igénylik a tisztességet és még lehet sorolni. Igénylik, hogy ilyen környezetbe éljenek, hogy mások ilyenek legyenek. De azt is igénylik, hogy lehetőségük legyen ilyenné válni. Márpedig az nem lehet borzalmas követelmény, amit igényelnek az emberek. És ha igénylik, akkor az önálló akaratot, a szabadságot sem korlátozza.

Az ember és a gyerek is ilyen furcsa lény, egy dolog tetszhet is neki, akarhatja is, de a következő percben ugyanazon dolog már terhes, ellenszenves lehet a számára.

A követelmények tehát nem borzalmasak, de mégis kirajzolódik egyfajta igazságtalansági vonatkozás.

Visszatérek oda, hogy mégis rendkívül igazságtalannak tűnik, hogy oly könnyen be lehet kerülni az átlagon aluli emberek közé.

Persze ez az igazságtalanság elenyészőnek tűnik ahhoz az igazságtalansághoz képest, hogy elég egy apró figyelmetlenség, pl. az ember körülnézés nélkül lelép a járdáról és elüti az autó, és már hatalmas baj történhet. És ez az igazságtalanság is kismiska ahhoz képest, ha az ember még apró figyelmetlenséget sem követ el, pl. a járdán üti el az autó, és mégis hatalmas baj éri. Ezekről az igazságtalanságokról, (természet, Isten igazságtalanságairól van szó), máshol már elég sokat elmélkedtem. Egyrészt megállapítottam hogy ezek nem jellemzők, elenyészők az összes igazságtalansághoz mérve. Másrészt megállapítottam, hogy a rendszernek, a rendszerfejlődésnek igen sok köze van mindehhez. Harmadrészt megállapítottam, hogy a másvilági ítélkezés szerintem, kompenzálja ezen igazságtalanságokat. (Szinte minden szenvedés a másvilágon kompenzálódik.)

Merem remélni és lehetséges, hogy van másvilági ítélkezés, van olyan érzésmechanizmus, amely túlmegy a biológia élőlényen, és amely túlmegy a biológiai életen.  A kérdés ez miért rejtett? Erről is máshol gondolkodom.

Visszatérve, az átlagon aluli emberekre, egy másik szempontból.

Aki több évig bűnözik, vagy egy, de nagy bűnt követ le, az bűnöző, az átlagon aluli ember. Aki több évig prostituált, az is átlagon aluli ember. Aki több évig csöves munkakerülő, az is átlagon aluli ember. Aki több évig alkoholista, vagy kábítószerfüggő az is átlagos aluli ember. Aki több évig komolyabb pszichés betegségben (komolyabb függőségben, mániában, komplexusban, fóbiában) szenved, ill., aki elmebeteg az is átlagon aluli ember. Aki erősen elhízott, az is átlagon aluli ember. Aki állandóan koszos, büdös, ápolatlan az is átlagon aluli ember. És még lehetne folytatni. Persze a gyerekünket így is lehet nevelni, ez sem árt. Gyerekem meggyőzlek arról, hogy nem érdemes bűnözőnek lenned. Gyerekem meggyőzlek arról, hogy nem érdemes csövesnek lenned. Gyerekem meggyőzlek arról, hogy nem érdemes kábítószeresnek lenned. És így tovább.

Azonban minden visszavezethető az elején felsorolt tulajdonságokra, követelményekre. Ha gyerekünket egészségre, szorgalomra, munkára, kiegyensúlyozottságra, önfegyelemre, stb., de leginkább önzetlenségre neveljük, akkor már arra is neveltük, ne legyél bűnöző, ne legyél, csöves, kábítószeres, stb.. Ez a hatékonyabb nevelés.

Hogy jön az önzetlenség ide? Pl., ha nem is saját magad miatt, de mások miatt legyél szorgalmas, egészséges, tiszta, igazságos, becsületes, stb.. Ne okozz gondot, kellemetlenséget, bánatot másoknak. Mert ez az erkölcsös igazságos, mert visszakapod, stb.. Pl., ha elhízol, akkor az, ha másnak nem is, de a családodnak bánatot okoz.

Két vonatkozása van nevelésnek: a másoknak okozott kár kellemetlenség vázolása, helytelenségének magyarázata. És a magának (gyerekem te is rosszul jársz) okozott kár kellemetlenség vázolása, helytelenségének magyarázata. A másoknak okozott kár kellemetlenség függ össze elsősorban az önzetlenséggel, az önzetlenségre neveléssel.  De a két vonatkozás részben összemosódik.

És persze a másik két vonatkozás: a mások nevelése, és önmagunk nevelése.

Mindig meg kell jegyezni: önmagunk nevelése még egy fokkal fontosabb, mint mások nevelése. Ugyanakkor ez nem igaz: egy tökéletlen, vagy akár átlagon aluli ember nem kritizálhat, nem nevelhet más tökéletlen embert. Nevelhet, kritizálhat, még akkor is, ha az a másik nála viszonylag jobb ember. De csak akkor, ha közben párhuzamosan saját magát is kritizálja, neveli.

De megint visszatérek az igazságtalanságra, arra hogy oly könnyű bekerülni az átlagon aluli emberek közé. Elég ha a tulajdonságaink 20%-a jelentősen átlagon aluli, és bár a tulajdonságaink pl. 40%-a átlagos, másik 20%-a átlagon felüli, másik 20%-a jelentősen átlagon felüli, nem számít, a rossz 20% miatt átlagon aluli emberek leszünk.

Tudomásul kell venni ezt az igazságtalanságot is. Reménykedhetünk, hogy, mint a többi igazságtalanságot, ezt is kompenzálja a másvilági igazságszolgáltatás. Reménykedhetünk, de az biztos, hogy arra kell törekednünk, ne legyenek jelentősen átlagon aluli tulajdonságaink, a követelményeket legalább átlagosan teljesítsük. Illetve arra kell törekednünk, hogy a nevelésünk alatt állókat (elsősorban a gyerekünket) erre tanítsuk, neki se legyenek jelentősen átlagos alatti tulajdonságaik, ők is feleljenek meg legalább átlagosan az alapvető követelményeknek.

Minden önértékelőnek (a helyes önértékelés szükséges, fontos) újra figyelmébe ajánlom az igazságtalannak tűnő, de mégis szükségszerű tényt. Hiába vagyok átlagos, és átlagon felüli az alapvető tulajdonságok, követelmények 80%-ban, ha az alapvető tulajdonságok, követelmények 20%-ban, vagy akár 10%-ban önhibámból erősen átlagon aluli vagyok, ez elég ahhoz, hogy az átlagon aluli (selejtes, megvetett) emberek közé kerüljek.

Egyszerűbben: hiába teljesíti valaki az felsorolt 45 alapvető követelményekből 40-t átlagosan, sokat átlagon felül, elég ha 3-ban erősen átlagon aluli, és így az egész ember átlagon aluli lesz.

Az önálló akarat és az önzetlenség, jóindulat, szeretet.

Az önálló akarat szerteágazó problémakörét le lehet egyszerűsíteni, ha csak a önzetlenég, jóindulat vonatkozásából vizsgáljuk. Ugyanakkor az önzetlenség, jóindulat problémaköre erősen hiányos lesz, ha nem vizsgáljuk az önálló akarat vonatkozásából.

Az emberi tudat jellem három meghatározója.

A külső környezet tudatformáló hatása, másképpen a tanult dolgok, tulajdonságok.

A genetikus beállítottság.

Az önálló akarat.

A kérdés az, hogy a három meghatározó hogyan oszlik meg a különböző tulajdonságok vonatkozásában.

Néhány példa. Ha egy gyermeket bezárnak egy üres szobába, semmit sem tanítanak neki, akkor az a gyerek buta marad. De nem biztos, hogy abszolút rendetlen marad. És az sem biztos, hogyha felbukkan egy egér, akkor azt agyon akarja csapni, vagy azzal nem akar barátkozni, a maga módján. És még lehet sorolni, mi az ami nem biztos. Tehát pl. a tudás, az okosság az erősen, döntően a külső környezet tudatformáló hatásától függ. És a genetikus tényezőnek, valamint az önálló akaratnak alig van szerepe. De ez sem teljesen igaz, mert ha már kinyílik a tudás kapuja, akkor jönnek ez önálló gondolatok is. De lehet hogy ez (az ötletesség) meg a genetikus beállítottságtól függ.

Úgy is megközelíthető a probléma, ha valamely tulajdonságra a külső tudatformáló hatás kevéssé hat, akkor azt erősebben határozza meg a genetikus beállítottság és az önálló akarat.

A másik példa szóljon arról, hogy a katonák kényszerből (külső tudati hatásra) nagyon rendesek. Minden a helyén van, minden élre van hajtogatva, stb.. De mégis egyes katonák viszonylag rendesebbek, mások viszonylag rendetlenebbek. Tehát a viszonylag rendetlenebbeknél a külső hatás mellett megjelenik a genetikus beállítottság és az önálló akarat. De azt már nehéz lenne megmondani, hogy az egyes katonáknál (embereknél) a rendetlenség az inkább genetikus beállítottságból ered, vagy önálló akaratból ered. Illetve ha megkérdeznénk a katonákat: miért vagy rendetlen - akkor, aki meghúzza vállát, „mit tudom én”, az valószínűleg genetikus beállítottságból rendetlen. Aki pedig kijelentené, hogy én direkt vagyok rendetlen, ezért, meg azért, az önálló akaratból rendetlen.

De mivel nehéz eldönteni elfogadható módszer, ha egyszerűen kettéosztjuk egyik fele genetikus beállítottság másik fele önálló akarat. Tehát három meghatározóból a külső tudatformáló hatás pl. 10-20-30-40-50-60-60-70-80-90%-ot határoz meg, a másik kettő (genetikus beállítottság és önálló akarat) pedig fele-fele arányban osztozik a maradékon.

Ki merem jelenteni a következőket: az önzetlenség, jóindulat,(ill. az önzőség, rosszindulat) az a tulajdonság melyet legkevésbé befolyásol a külső környezeti tudatformálás (legkevésbé tanítható, legkevésbé függ a kultúrától, a rendszertől, stb.. De azért függ.  És az önzetlenség, jóindulat, (ill. az önzőség, rosszindulat) talán az a tulajdonság, amelyet a genetikus beállítottság legkevésbé befolyásol, azon tulajdonságok közül melyeknél kicsike külső környezeti hatás. Pl. egy ember állandóan dührohamot kap, (eközben akaratossági rohamot is kap), mert nem képes az érzelmeit irányítani, akkor ő feltehetően nem önálló akaratból teszi ezt, hanem pl. azért, mert genetikusan gyenge idegzettel született.  Nem biztos, hogy az akaratos ember rendelkezik a legnagyobb önálló akarattal, mert ő nem tudja legyőzni a saját akaratosságát. A félelem legyőzésére elég nagy akaratra van szükség. És mekkora akarat kell a rosszindulat, az önzőség legyőzésére?

Viszont az önzetlenséget, jóindulatot annak ellenére, hogy arra kevésbé hat a külső hatás, mégis képes az ember, még a butább ember is „átgondolni” és az utat önállóan megválasztani.

Tehát az önzetlenség, jóindulat azon tulajdonság, amely leginkább az önálló akarattól függ. Vagyis az embereknek lehetőségük van eldönteni, hogy jóindulatúak, önzetlenek legyenek, vagy rosszindulatúak önzők legyenek. 

A jóindulattal, önzetlenséggel (ill. rosszindulattal, önzőséggel) kapcsolatba igen nehéz lenne kísérleteket végezni, mert ez az egyik legnehezebben mérhető tulajdonság. Pl. a rendességet, lehet mérni. A tudást, az okosságot is.

Pl. egy nevelőotthon tagjai közül ki a viszonylag jóindulatú, önzetlen és ki a viszonylag, rosszindulatú, önző? Különböző génekkel rendelkeznek, de egyforma nevelést kapnak, és sokat számít hogy az, mire nevel. Ha pl., ez jön le nevelésből, legyél önző, kegyetlen, zsarnokoskodó, ne bízz meg senkiben, akkor mindenki eltolódik az önzőség, a rosszindulat irányában. De mégis lesznek olyanok, akik szeretik az állatokat, akik azért önzetlenül is segítenek másoknak.  Ezeket talán lehet mérni, és így nagyjából meg lehet állapítani, hogy kik az önzetlenek jóindulatúak és kik az önzők, rosszindulatúak. Nem biztos, hogy a legjobb értelmi képességűek lesznek jóindulatúak önzetlenek, de nem is legbutábbak. Kik és miért lesznek jóindulatúak? Talán valamiféle lelkiismereti átgondoltság, az értelem és a szeretet szikrájának olyan találkozása szükséges ehhez, amelyet mégis mi magunk állítunk elő.

Talán ezek az önzetlenség, jóindulat (önzőség, rosszindulat) számai: 29%-ban a külső környezeti tudatalakító hatás, 20%-ban genetikus beállítottság és 51%-ban az önálló akarat határozza meg. Talán az egyetlen de a legfontosabb tulajdonság, amelyet az önálló akarat határoz meg.

Ha viszont egy közösségnek abban levő embereknek, gyerekeknek, sokat magyaráznak, arról hogy miért jár mindenki jobban, ha önzetlenek, jóindulatúak az emberek, akkor az a közösség a jóindulat, az önzetlenség irányába halad, még akkor is, ha a magyarázat egy külső környezeti tudatalakítás. Ez tehát a másik vonatkozás, a jézusi vonatkozás: nem kell foglalkozni az egyének önálló akaratával, csak azzal, hogy a közösség a jóindulat az önzetlenség a szeretet irányába haladjon.

De nem elég magyarázat, a rendszert (a külső tudatalakító környezetet) is át kell alakítani: mert önző, rosszindulatú rendszerben nem tudnak jóindulatúak, önzetlenek lenni az emberek.

A erkölcs társadalmi vonatkozásairól ezen egész tanulmány sok fejezete, fejezetrésze szól. E tanulmányrész az erkölcs azon vonatkozásairól akar szólni melyek, nem kifejezetten társadalmi vonatkozásúak. De ez nem lehetséges teljesen, rengeteg az összefüggés az átfedés. A tanulmányrész utolsó fejezetét, „Az adás (jóindulat szeretet, önzetlenség) a szervezett, fejlett társadalmi rendszerekben.” című fejezetet (elméleti rendszertényezőt) mindenképpen érdemes átolvasni, csak így lesz elfogadhatóan teljes a kép.

Milyenek legyünk? - de ez előtt nem árt tisztázni, milyenek vagyunk.

(A teljesség igénye nélkül.)

Milyenek vagyunk? – sok elmélkedés után azt gondolom, hogy ez a világ egyik legnehezebb kérdése, legalábbis, a szinte megválaszolhatatlan kérdések közé tartozik. Mert összegyűjthetünk legalább 200 olyan tulajdonságot, jellemzőt, mely alapján eldönthető, hogy milyenek vagyunk. De ez túl sok. És ha nagy nehezen (szinte lehetetlen feladat) ebből a 200 tulajdonságból ki is választjuk az 50 legfontosabbat, még akkor sem vagyunk sokkal beljebb. Mert még ez az 50 is sok.

Ráadásul, ahogy máshol is fejtegettem, nem lehet eldönteni, hogy egy-egy tulajdonság pozitív, vagy negatív. Pl., azt mondjuk: a bátorság pozitív, a gyávaság negatív. De az óvatosság a meggondoltság, a szelídség már nem negatív, hanem pozitív. És az óvatlanság, az agresszió, a kockáztatás már nem pozitív, hanem negatív.  És ezt a játékot mind a kettőszáz ill. ötven tulajdonsággal végigjátszhatjuk.

Általában legjobb út, az arany középút, de hol is van ez. És jobb a mérsékelt bátorság, mint a bátorság? Tehát nem tudunk kivergődni, abból, hogy a tulajdonságok relatívak (viszonylagosak).

A „milyenek vagyunk” megállapításának legnagyobb akadálya, mégis az, hogy nincs stabil jellem, karakter, állandóan változunk.  Változunk korosztályok szerint, és hónapról hónapara, vagy akár hétről hétre is változhatunk. Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a határon billegő, dilemmás kérdésekben hol így, hol úgy döntünk. Egyébként jó, hogy bizonyos mértékben változunk, sőt gyermeki fejlődés lényege a változás.  Változékonyak vagyunk, ami leginkább azt jelenti, keverék karakterrel rendelkezünk. (Egyébként, ha nem lennénk változékonyak, akkor sem lehetne tiszta karaktereket létrehozni, még elméletileg sem.)

És milyenek vagyunk összesítve: kiváló, jó, közepes, kicsit rossz, vagy nagyon rossz emberek? Ez még nehezebb kérdés. Néha bizonyos vonatkozásban a jog ad erre választ. Mert, aki súlyos büntetést kapott, ő bizonyos időben nagyon rossz (negatív ember) volt. Aki enyhe büntetést kapott, ő bizonyos időben kicsit rossz ember volt. De mi van előtte, utána és jelenleg? És mi van a döntő többséggel, akik legfeljebb csak a tilosban parkolásért kaptak pénzbüntetést. És mi van azokkal a jóságokkal, rosszaságokkal, amit a jog nem értékel. Szóval a jog sem ad erre választ. És a pszichológia-tudomány sem ad erre választ, talán nem is akar, de talán nem is tud választ adni.

Ezért hát nem is ennek (milyenek vagyunk) kell lenni a kiindulásnak.

Hanem véleményem szerint ennek: bármilyenek is vagyunk, mindig lehetünk egy fokkal jobbak. Elsősorban azon kell gondolkodni, és érdekes módón e tekintetben több értelmes választ tudunk adni: hogyan tudjuk magunkat és embertársainkat megjavítani, egy-két fokkal jobbá tenni. Ez az erkölcs, az erkölcstudomány lényege.

A fenti megállapítástól függetlenül, e fejezet témája mégis ez: milyenek vagyunk?

Egy rövid idevágó ismétlés.

A komplex személyiség, a foglalkozáspszichológia.

Problémakörök.

Az emberi emberiség személyiségének (tudatának) kialakulása.

Egy nép, vagy réteg, csoport (pl. foglalkozási, korosztályi, nemi) személyisége (tudata) és annak kialakulása.

Az egyén, vagy nép stb. személyiségének (tudatának) tudatos alakítása.

Egy nép személyiségének (tudatának) elemei és annak felmérése.

Mi a jó és a rossz személyiség (tudat)?

A komplex egyéni személyiség elemei.

A komplex egyéni személyiség felmérése.

E problémakörök (témák) végigkísérik e tanulmányt. A két utolsó téma hiányát próbálom meg itt valamennyire pótolni.

A komplex személyiség (tudat): a fizikai, fiziológiai tulajdonságok és a szűken értelmezett tudat.

A személyiség elemei vázlatosan (szerintem). 

Az elemek meghatározásnak, és felmérésének elve szerintem: eltérés az átlagtól.

A személyiség fő elemei.  Fizikai, fiziológiai tulajdonságok. Intelligencia-típus. Érzelemvilág és egyéb lelkivilág. Részben külső elemek: a valós világnézet, és a tudás.

Fizikai, fiziológia tulajdonságok.

Érzékelési, érzékszervi tulajdonságok.  Mozgáskultúra.  Izomzat, és szervi tulajdonságok (pl. fizikai kitartás, betegségekre hajlamosság, stb.) Egyéb tulajdonságok (pl. hormonális tulajdonságok). Manualitás, képzőművészeti képességek, zenei képességek, stb. Figyelemkoncentráció ideje. Stb..

Intelligencia-típus.

Lexikális irányultság. Logikai irányultság. Nincs irányultság, mindkettő nagy, vagy mindkettő kevés. Tanulási irányultság. Kreatív irányultság.  Nincs irányultság, mindkettő nagy, vagy mindkettő kevés. Beszéd irányultság. Számolási irányultság. Nincs irányultság, mindkettő nagy, vagy mindkettő kevés. Részleteket elemző irányultság. Összesítő irányultság. Nincs irányultság, mindkettő nagy, vagy mindkettő kevés. Stb..

Érzelemvilág.

Mely érzelmekre hajlamos (bánat, düh, félelem, szorongás, szégyen, öröm, stb.). Kiemelem a szégyenérzetet, (szerénységet), amely eddig méltánytalanul kevés figyelmet kapott. Érzelmi labilitás. Érzékenység. Szenvedélyek, és kvázi szenvedélyek. Stb..

Egyéb lelkivilág.  Vérmérséklet, (nyugodt, izgága, stb.) Akaraterő. Önzés. Empátia. Lelkiismeretesség. A precizitás. Az ambíciók iránya, erőssége. Főnökség-tisztelet  (törvény-tisztelet, elfogadó, ellenkező). Az önértékelés torzulása, labilitása. Stb..

Külső elemek. Valós világnézet (legfelső program): a tudat, a lelkivilág mélyén levő alapvető szükségletek, vágyak, értékrend, erkölcsi alapelvek, egyéb alapvető felfogások.

A tudás (tudásszélesség, tudásmélység.  (Ez utóbbi, amelyet leginkább a külvilág határoz meg, amely leginkább alakítható.)

A személyiség felmérése pl. különböző tesztekkel történhet, amelyekre itt nem térek ki.

Az önértékelés.

Nemcsak másokat kell értékelnünk, nemcsak mások értékelnek minket, de van önértékelés is. Az önértékelés meghatározza, hogyan viszonylunk mások, rólunk alkotott értékeléséhez. Ha torz az önértékelés, akkor valószínűleg mások értékelése is torz lesz.   A reális önértékelés azonban elsősorban sajátmagunknak hasznos, de persze ehhez tudni kell, hogy mit értékeljünk (pl. a komplex személyiséget), és enyhén szólva az sem árt, ha tisztázzuk: mi jó és mi a rossz. Szinte nem létezik abszolút reális önértékelés, de nem mindegy mennyire torz és labilis az önértékelés. Az önértékelés „torzulása és labilitása” a komplex személyiség egyik eleme.

Kétségtelenül a foglalkozáspszichológia igen elismert tudomány lesz a jövőben.

Mely foglalkozásokra, milyen komplex személyiségek (fizikai, fiziológiai, tulajdonságok, intelligencia-típus, érzelemvilág, egyéb lelkivilág, valós világnézet, és tudás) alkalmasak vagy éppen nem alkalmasak. Pl. orvosnak, tanárnak, darukezelőnek, stb., vagy éppen vezetőnek (hatalmi pozíciót betöltőnek) milyen komplex személyiség alkalmas, vagy nem alkalmas. Különösen fontos ki alkalmas, vagy nem alkalmas ország-vezetőnek, amely nem azt a személyiséget kívánja, mint pl. egy üzemvezetőé. Egy kérdés, hogy ki mi szeretne lenni, milyen ambíciói vannak, és egy más kérdés mely személyiségek okozhatnak kárt az egyes foglalkozásokban. Pl. önző, hatalmi ambíciójú, embereknek nem való a rendőri a bírói, a tanári, az orvosi, az ország-vezető, stb. foglalkozás.  Bizonyos személyiségű emberek vonzódnak egyes foglakozásokhoz, és mivel jelenleg nincs „erre nem alkalmas szelekció”, ezért bizonyos foglalkozások és bizonyos személyiségek összekapcsolódnak, de ez nem az alkalmasság alapján történik. Pl. a pedofil nyilván szívesen lesz gyermeknevelő, (és szívesen, és jól vizsgázik e szakmából), ha nincs alkalmatlansági vizsgálat az is lesz. Ez a fajta alkalmatlanság tehát az egyik szempont.  A másik szempont pedig: ha valakinek tehetsége van egy foglalkozáshoz, akkor azt ő is szívesen végzi (az emberek jól érzik magukat munka közben), ugyanakkor azt a munkát jobban végzi, tehát a társadalmi haszon is realizálódik, vagyis két oldalról emelkedik az életszínvonal.

Az sem eszement ötlet szerintem, hogy a különböző cikis embereknek, különböző speciális foglalkozásokat kell kitalálni, amelyekben legalább nem okoznak kárt, sőt talán valamennyi hasznot is hajtanak.

Több gondolat, és nemcsak hagyományok, nemcsak megérzések, de következtetések is, arra utal, hogy van lélek. És ha van lélek, akkor lehetséges a másvilági lét és a másvilági ítélkezés is.

Elmélkedés a jellemekről (személyiségekről, karakterekről, egyéniségekről, típusokról, stb.).

Az alábbi gondolatsor szintén a teljesség igénye nélküli, csak gondolatébresztő elmélkedés szeretne lenni.

Kétségkívül az ember nagyon keveset tud magáról, és persze más emberekről is, de mégis „kénytelen” magát és mások karakterét felmérni, elemezni, értékelni, megrajzolni. Valahogy meg kell ítélnünk magunkat és embertársainkat.

A karakter nem arról szól, hogy adott időben milyen az egyén, hanem hogy általában milyen. Pl. most éppen beteg, de általában egészségesebb az átlagnál. Egyfajta hosszabb távú összegzés szükséges a karakter megrajzolásához.

Talán a testi tulajdonságok, testi karakterek nevet adhatnánk az alábbiaknak:

Az aktivitási karakter (vérmérséklet, nyugis, izgága, tevékeny, stb.) talán külön kiterjedése az egyénnek. Ilyen elemzéskor az állatokra ez esetben az állati karakterekre is szükséges gondolni. (Ugyanakkor, lehetséges, hogy valaki kapkodva, gyorsan halad, de gyakran megáll. Vagy lassan egyenletesen halad.)

A vérmérséklet sok mindenre hat. Izgő-mozgó tevékeny, esetleg szorgalmas, életrevaló, vagy nyugis, megfontolt, de gyakran lusta, visszahúzódó karakter rajzolódik ki. De ebből a felsorolásból is kitűnik: nehéz eldönteni, főleg egy karakter alapján, hogy összességében jó, vagy kevésbé jó, vagy netán, rossz emberről van szó.

Mennyire fontos az egészségi karakter (fizikai tulajdonságok) ugyanis ez a következő karakter: az egészségi jellemzők összessége. Pl. milyen erős, ellenálló szervezete. Milyen fejlett az izomzata, a mozgása, stb.. Egyszerűbben: erősség, ügyesség, fizikai állóképesség.

Jó kérdés, hogy mennyire fontos az egészségi karakter? És jó kérdés, hogy az ember sok kiterjedése közül melyeket vegyünk megítélésünk középpontjába.

Ha az egyén csak egyénileg ítéljük meg, vagyis az nem szempont, hogy milyen hasznos tagja a társadalomnak, ekkor nagyon fontos az egészség. Ha abból a szempontból ítélkezünk, hogy milyen hasznos tagja a társadalomnak, akkor már egy fokkal kevésbé fontos az egészségi jellemző, de azért nem lényegtelen.

De már az egészség is egy olyan tulajdonsághalmaz, hogy annak egyik része a vele született egészség, a másik része az egyén által alakított egészség.

Az egészségi karakter (tulajdonságok) ugyanúgy nem a lényegi, lelki karakter része, ahogy a szépség is.

A szépség, mely lényegében az arányosságot (arányos arcot és testalkatot) jelenti, semmi sem túl nagy és semmi sem túl kicsi, (minden egy bizonyos határon belül van), és egyéb hibák, pl. bőrhibák, sincsenek, legalábbis határon belül vannak, és a harmónia (a részek harmonizációja) is számít.

A szépségre, erősségre, ügyességre persze lehet inteni, ugyan ez csak a külcsín, a belbecs (az okosság, az önzetlenség, az érzékenység, stb.) sokkal fontosabbak: de a realitás mégis az, hogy leginkább a szépség és utána az egészségügyi tulajdonságok határozzák meg az egyén életét, életpályáját. Az egyén önértékelése elsősorban a szépségéből adódik, és bizony gyerekkorban, fiatalkorban mások értékelése is itt kezdődik. Pl. mások (és magunk) megítélése, 25% szépség, 20% fizikai tulajdonságok, 15% okosság, 15% kellemesség, 20% egyéb lelki tulajdonságok. Vagyis, csak egy felettébb okos és kiváló lelkű, kiváló ember tudja kompenzálni a csúnyaságát, pláne, ha a fizikuma sem túl jó. Illetve egy szép és jó fizikummal rendelkező egyén még közepes egyéb tulajdonságok mellett is a legjobb értékelést kapja másoktól. Ha ez az ember csúnya és rossz fizikummal rendelkezik, akkor valószínűleg kevésbé lesz sikeres, elismert, és alacsonyabb anyagi színvonalon él.

(Egyébként is, ha az egészség az egyik legfontosabb szükséglet, akkor az egészségi karakter nyilván fontos.)

Jelenleg ez van (mi magunk is így értékeljük magunkat és másokat is, főleg fiatalkorban) még akkor is, ha ezt a felettes énünk nem tartja igazságosnak.

Pl.  a csúnya ember, aki mondjuk a széles átlag szélén van (tehát nem is annyira csúnya), szégyenlőssé, visszahúzódóvá, (ritkábban más lelki deformitás jelentkezik) válik, ugyanakkor viszonylag ügyetlenné és ügyetlen beszédűvé válik,  mindez meghatározza az egész életét, viselkedési stílusát életpályáját.

Életpályáját, vagyis foglalkozását, a párkapcsolatait (és családi kapcsolatait), ill. a közösségi kapcsolatait.  Plusz erre jön rá mások megítélése, pl. a csúnyaság miatt, összességében negatív megítélés. A fizikai tulajdonságok is meghatározzák az életpályát. Persze vannak kivételek. Szóval az egyik probléma, hogy a lebecsült szépséget ne becsüljük le, mert az önámítás.  

Ugyanakkor ebből az igazság-felismerésből már el lehet kezdeni azon gondolkodni: hogyan lehet ezen igazságtalan helyzeten változtatni, mert azért az önzetlenség a másoknak használás foka, (másoknak ártás foka) és még több minden, valójában fontosabb, mint a szépség.

Milyen egyéni és társadalmi megoldások lehetnek, annak érdekében, hogy változtassunk a torz értékítéletünkön? Pontosabban ez esetben, gyakorlatilag is a tulajdonítsunk kisebb jelentőséget a szépségnek, és nagyobbat az önzetlenségnek, az értékességnek.  Ez, mármint, önmagunk és az emberek helyes megítélése, egy külön problémakör, ez az erkölcs fontos területe.  Az erkölcs és a lélektan, pszichológia testvérek.

Közbevetőleg néhány problémakör a teljesség igénye nélkül. Itt és most nincs mód ezen problémaköröket elemezni.

Tehát néhány fontos problémakör, és kategória.

Általában átlagosan milyen az ember, (az emberiség), ill. milyennek kellene lenni, ill. ez hogyan érhető el.

Itt elsősorban felvetődik: egyáltalán ezt, meg lehet e állapítani, meg lehet e mondani? Másfelől viszont eme gondolatainkat, elmélkedéseinket, törekvésünket képtelenek vagyunk kizárni, megszüntetni. Tehát, már ezért is, foglalkozni kell ezzel a problémával.

Az egyén képességei hajlamai, vele született tulajdonságai, ill. általában hogyan javítsa, szükség esetén korrigálja ezt, (általában mit kell tanulnia), ill. speciálisan, (egyéniségéből adódóan) hogyan javítsa, szükség esetén korrigálja ezt, speciálisan, kinek, mit kell tanulnia.

Az ember, mint dolgozó, és mint munka-karriert építő (munkapszichológia), mint párkapcsolatban és családi kapcsolatban élő (párkapcsolati pszichológia, családi, gyereknevelési pszichológia), mint kisközösségben élő (társadalompszichológia) és mint nagyközösségben élő (társadalompszichológia).

Az önértékelés, mások értékelése rólunk, és mi értékelünk másokat, problémája.

Elsősorban magunkat neveljük, az önnevelés, önalakítás a legfontosabb, de ezzel szinte egyenrangú, a gyermekeink nevelése. És ezért az ismerőseink embertársaink nevelése is fontos.

Persze mint mindent, ezt is meg kell nézni a másik oldalról. Az ember tudatát alakítja a vele született tulajdonságok hajlamok, a szülők, a szűk társadalmi környezet, a közepes társadalmi környezet, az iskola, stb.. és tágabb társadalmi környezet, pl., a törvények szellemisége. De mindez átmegy a saját szűrőn, tehát az önnevelés, talán nem más, minthogy, mit engedünk be, mit zárunk ki, a környezetünk hatásaiból. De csak azt tudjuk beengedni, ami kinn van, és amiből több van, és erősebben akar bejutni, az valószínűleg be is fog jutni. Az önálló akarat talán arról is szól, hogy nem nagyon engedünk a nyomásnak, magunk nyitjuk, csukjuk az ablakot, sőt mi magunknak is kitalálunk nevelési elveket. Pontosabban önálló akarat, ha mindez még a velünk született hajlamok ellenére történik, tehát önmagunkat is kontroláljuk.   

Az önálló akarat, ill. a fő összetevők (született hajlamok, környezeti hatások, „a felkínált tananyag” és az önálló akarat) viszonya.

Erről több helyen elmélkedem.

Ugyanakkor van egyéniség-megtartó és egyéniség-leromboló nevelés (önnevelés, mások nevelése). Talán csak a minimális szükséges határig kell lenyesegetnünk a velünk született hajlamokat. Talán nem lenne jó, és nem is lehet az embert teljesen átalakítani. A lehetséges határig meg kell tartani az egyéniséget.

Az értelem (ész) és az érzés, érzelem (szív) problémaköre.

Erről viszont kénytelen vagyok pár mondatot mondani. Igencsak bonyolult kapcsolat rajzolódik ki, ami abból is kitetszik, hogy néha szinte szét sem lehet választani e kettőt, máskor azért szét lehet választani, megint máskor szinte szembe állnak egymással. Szinte megmondhatatlan, hogy cselekvésünkben, viselkedésünkben, közléseinkben, sőt gondolkodásunkban mekkora az értelmi, és mekkora az érzelmi aspektus. Fiziológiailag egy oda-vissza hatás-sorozatról van szó: ész hat érzésre, érzés visszahat észre, ész visszahat érzésre, stb..

Az idegrendszer közös szerv, de pl. a hormonok szinte csak az érzésekre hatnak.

2+3=5, ez döntően gondolkodás, vagy egy lexikális anyag megtanulása szintén az. Ha megijedünk, dühbe gurulunk, stb., akkor döntően érzésről van szó. A számítógép tud gondolkodni, meg lehet tanítani, gondolkodni. Elvileg olyan logikus is lehet, mint az ember, de nem képes érezni. Tehát kissé erőltetetten, de szét lehet választani a kettőt. A kategorizálás a tudás, a tudomány alapja.

Sokszor az érzéseinket, az értelmünkkel (ennek nincs értelme) tudjuk kordába tartani. Ugyanakkor vannak jó érzéseink, is, amit nem kell kordába tartani. Mi a jó, és a rossz érzés ezt is az értelmünk mondja meg, de azért ez már vitatható. Talán jobb lenne, ha az embernek nem lennének érzései. Ugyanakkor így már megszűnne élőlénynek lenni. Ugyanakkor az értelmi fejlődés önmagától nem jöhetett volna létre, érzés (érzelem) nélkül. És ez fordítva is igaz. Ha van jó érzés, akkor van rossz érzés is. Az értelem, vagy az érzés, a fontosabb, ez megint egy fogas kérdés.

Ha javítani akarunk magunkon, akkor egyfelől az értelmünkön, a gondolkodásunkon kell javítani, ennek is két (egymással összefüggő) oldala van: a világ helyes és alapos megismerése, és a helyes logika. Erről szól a gondolkodástan témájú tanulmányrész. A gondolkodáson, ha nem is korátlanul, de lehet javítani.

Másfelől az érzelmeinken kell javítani. De lehetséges e, az érzelmeket befolyásolni? Talán lehet, de nehezebb. A kisgyerekek kevésbé tudják az érzéseiket kordába tartani, de mégsem erkölcstelenebbek, mint a felnőttek és itt most nem a szexre gondolok. Gyakran az érzelmek kordába tartása csak a külvilágnak szól, a lélek mélyén megmarad, és ez egy sunyi alattomos viselkedéshez, cselekvéshez vezet. Ez pedig a kiismerhetetlenség miatt veszélyesebb, ártóbb, mint a nyílt cselekvés. Sokszor a felnőtt önmagának is hazudik.  Tehát az érzelmeinken úgy kell javítani, hogy azok a lélek mélyéig hassanak. És az sem elég, ha felettes erkölcsi énünk azt mondja pl.: a szépség kevésbé fontos, mint az önzetlenség a hasznosság, a lélek mélyén levő érzésnek is ezt kell mondani, mert gyakorlatilag ez irányítja a cselekvésünket. Vagy talán a rossz, torz érzéseinket teljesen el kell fojtani, (én a lelkem mélyén levő érzéseket is ismerem, és értelmemmel kordába tartom), de úgy, hogy a jó érzéseket nem bántom. Tehát a felettes erkölcsi énünknek (a világnézetiünknek, a legfelső elveknek) valóban a helyes erkölcsöt kell diktálnia, ez az egyik nehézség. Ehhez tudás kell, ami viszont az értelem által jöhet létre.

És a felettes erkölcsi énünknek valóban irányítónak kell lenni, és nemcsak deklaráltan, felszínesen, ez a másik nehézség. Ehhez mélyreható, önvizsgálat, önkritika, önkontroll, esetenként önbántás, önálló akarat szükséges.

Ezért a karaktert érdemes kategorizálni, illetve a tulajdonságok kategorizálása adja ki a karaktereket. Hogy lehet a tulajdonságokat csoportosítani (a teljesség igénye nélkül). Mindez tehát egy egyén (minden egyén)  karaktere. (Ugyanis a közösségnek is lehet karaktere és általában az embereknek, az emberiségnek, avagy az átlagos embernek is lehet karaktere.) De itt egy egyén, minden egyén (lehet az átlagon kívüli is)  karakteréről van szó.

A külcsín és belbecs.

Értelmi és érzelmi karakter.

Önértékelés, és mások értékelése szerinti.

Ill. önalakítás, gyereknevelés és mások alakítása - szerinti.

Foglalkozási karakter, párkapcsolati (családi kapcsolati) karakter, kisközösségi karakter, nagyközösségi karakter.

Melyek szerint a hétköznapi énünk értékel, és melyek szerint a felettes erkölcsi énünk értékel.

Vele született, ill. hajlamos tulajdonságok, képességek.

Az egyén (egész életére) jellemző tulajdonságai, avagy a tanulással, egyéb hatások által módosult született tulajdonságok. (Fordítva is lehet mondani: a tanult és kialakult tulajdonságok, módosítva a vele született hajlamokkal.)

Az egyén jellemző tulajdonságai, de azon mérlegelés nélkül, hogy az miként alakult ki.

Csak azok a jellemzők, amelyekért feltehetően az egyén a felelős.

Amikor valakinek a karakterét felmérjük, megrajzoljuk, akkor talán nem árt azt kiegészíteni a kialakulás okaival.

Talán azért is fontos karakter, hogy megtudjuk: mire számíthatunk. Ha ezért fontos, akkor a karakter egésze a fontos, a kialakulás okától függetlenül.  És azért is fontos, hogy megtudjuk, miben kellene változni és változtatni. Ha ezért fontos, akkor a karakter azon része lesz a legfontosabb, amiért az egyén a felelős. És amiért a környezet felelős.

Visszatérve a karakterekre, rátérek a belső (lelki, jellembeli) karakterre.

Az első és legérdekesebb probléma a változtatás problémája.

Az ember az, az élőlény, aki elvileg képes önálló akaratból gyorsan jelentősen változni. Beszélhetünk-e, így egyáltalán állandó karakterről? De persze elméletileg az is lehetséges, hogy az ember nem az önváltoztatást határozza el, hanem a külső körülmények változtatását. Ez mennyiben önváltoztatás? Az valószínűleg nem jó a környezetnek, ha egyik napról a másikra mindent felrúg, felkavar a változtató ember. A változtató embernek önmagát kell megváltoztatni, és a környezetét csak másokra tekintettel, lassan.

És mennyiben igaz ez, mármint gyors jelentős karakter-változtatás lehetősége?

Kérdés hogy az egyén a jellem (karakter) mennyiben foglya a saját testének, programjának, saját jellemének (karakterének)? Mert, ha erős a függőség, akkor mégsem lehetséges ez a radikális változás. Az is kérdés, hogy felismeri e a változtatás szükségességét? Mitől függ ez? Kérdés, hogy mi van a lassú átalakulással, hiszen azért az egyén jelleme csak változik, alakul. Pl. életkoronként is változhat a karakter. És percenként, óránként, naponta is változhat az ember. De mégis van egy jellemző karaktere. Illetve elvileg lehetséges: viszonylag stabil jellemű ember és viszonylag változó jellemű ember.

És persze kérdés hogy az elhatározott gyors jelentős változás valóban javulás, jó útra térés?

A kérdések, kétségek ellenére ne felejtsük el a nagyszerű lehetőséget, a természeti, Isteni adományt: az ember az egyén bármikor önszántából akár jelentős fordulattal rátérhet a jó útra.

Van azonban túlságosan instabil, van a kiegyensúlyozott, és van a túlságosan stabil, merev jellem, azaz típus, vagyis ez is egyfajta karakter.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy az sem jó, ha valaki túl gyakran túl nagy fordulatokkal változik. Ennek is több oka lehet, pl. kevés az önálló akarata, kevés az önálló célja, vagy az érzelmi szeleprendszerével van baj. De az sem jó, ha valaki túlságosan merev, nem képes változni. Ennek is több oka van.

A felületes ismerős jelleme, karaktere egy külön karakter, nem mélykarakter. Lakva ismerszik meg az ember.

Valójában a mélykarakter, ezen belül is leginkább az önzetlenség, a másnak ártás, a társadalmi hasznosság dönt el: milyen az ember (egyén)?

A külalaki, és egészségi (állapot) ennyiben lehet a mélykarakter része: a jó vagy rossz állapotért mennyiben felelős az ember. Vagyis ha jelentős önérdem, vagy önhiba következménye az adott külalaki, egyészségi állapot, akkor a mélykarakter részéről van szó.

És a felületes karakter része azon külalaki, egészségi állapot, amelyben nincs felelőssége az embernek, vagy ha nem ismert ez a felelősség.

Egyébként pedig legfeljebb azt tudjuk megállapítani távoli ismerősökről, hogy kellemes, avagy kellemetlen emberek. De sok a szóbeszéd, a pletyka, aminek nem szabad bedőlni. A velünk szemben kellemetlenkedő emberekkel kvázi már közelebbi ismeretségbe kerülünk. De biztosan a valódi énjüket, a mélykarakterüket ismerjük meg a kellemes, kellemetlen embereknek? Ugyanis a kellemes emberek mélykarakterét ebből a távoli szemszögből nem tudjuk felmérni. Nagyon kellemes, rendes ember távolról, de ha közeli kapcsolatba kerülünk (közvetlen munkatársi, vagy huzamosabb együttélési kapcsolatba), akkor kiderül, hogy egy sereg  zavaró, bosszantó ellenszenves tulajdonsága van. 

Együttéléskor, szoros munkakapcsolatban szinte mindenkiről kiderülnek zavaró, bosszantó, ellenszenves, ártó, rossz tulajdonságok: ennek feltérképezése és típusokba osztása a mélykarakter. De felejtsük el, szinte mindenkinek vannak hibái, vétkei, vagyis hogy az erényekről sem szabad elfeledkezni.

De kétségtelenül van itt egy szükségszerű igazságtalanság: egy jelentősebb hiba olyan nagy kárt okozhat, amit öt erény sem tud kompenzálni. Ezért a jó, inkább természetes, mint a rossz.

És sajnos ez is egy általános tulajdonság: karcolás mélyebb nyomot hagy, mint simogatás, a szoros kapcsolatban gyakrabban rosszabbak az emberi kapcsolatok, mint a felületes kapcsolatban. Ráadásul a közös munka sok konfliktussal jár. Mindezt nem árt figyelembe venni, ha másokat értékelünk.

Emlékeztetőül, van külalaki, ill. egészségi, testi karakter.

Hát itt rengeteg kategóriát, típust lehetne felsorolni. Erről már szó volt.

Ugyancsak említve volt a vérmérsékleti, aktivitási karakter.

Ez azért összefügghet a lustasággal, ill. szorgalommal, ami már nem elhanyagolható tulajdonság.

A mélykarakter vázlatosan.

Mivel ez mégis egy sűrített összefoglalás nem térek ki a részletes elemzésre.

Egyént besorolhatunk vázlatosan mélykarakteri típusokba, vagy pedig részletesen elemzünk, de talán ekkor is mélykarakteri típusukból lehet kiindulni.

A következő karakterekre (típusokba) osztható az egyén, szerintem ez az egyik összetett karakterelemzés.

Van képességi karakter.

Mivel ez összefügg a többi karakterrel, az a kérdés, hogy mi az önálló aspektusa.

Az adottságai, a tulajdonságai meghatározzák hogy mely tevékenységekben, foglalkozásokban, képes kiválót alkotni, ill. marad el az átlagtól. Pl. matematikában, logikában, irodalomban, manuális tevékenységben, sportban, és még sorolhatnám. Sőt még ezeken belül is specializálódhat a kiváló, vagy gyenge képesség. Művészetek, tudományok és munkatípusonként is fel lehet osztani a képességeket. Vannak, többek között, szellemi, mozgásbeli, fizikai, manuális, stb. képességek.

Talán van viselkedési, magatartási, szokásbeli karakter is.

Talán innen kezdődik a mélykarakter.

Értelmi (intelligencia) karakter (típus). Pl. lexikális, alulról néző, vagy logikus felülről néző, stb.. Erről már máshol beszéltem.

A tanultság, műveltség egy külön tulajdonság.

Bejövő érzelmek (félelem, düh, bánat, stb.) szerinti karakter (típus). Emocionális karakter. Az érzelmi szeleprendszere: nehezen nyílik, működik (érzelemszegény, érzelmileg hideg). Vagy könnyen, szükségszerűen gyakran szabályozatlanul, csapongva nyílik, működik. És persze, van az optimális szeleprendszerű egyén, aki nem hideg, de az érzelmei nem is bizonytalanul csapongnak.

Persze a látszat néha csal, mert van kifele-forduló és befelé-forduló típus.

Az érzelmi szeleprendszer mely érzelemre érzékeny, ez is kiadhat egyféle karaktert. Pl. a bánatra, vagy félelemre érzékeny (melankolikus, vagy depressziós alkat). A túlzott félelem, szorongás összekapcsolható több elmebetegséggel is. Pl. a dühre, idegességre érzékeny (szangvinikus alkat). Vagy talán az örömre is lehet valaki érzékeny (piknikus alkat). Kiegyensúlyozott, inkább hideg típus (atletikus alkat). Persze ezek az ókori tipizálások meglehetősen túlegyszerűsítettek, ráadásul az érzelmi karaktert összekötik a testi karakterrel, de némi igazság azért fellelhető bennük.

A komplexusi karakter.

Túlzott vágyak, vagy félelmek, zavaros önértékelés, stb..   Ez összefügg a bejövő érzelmekkel, illetve azok kezelésével.

Mániák és fóbiák, ez a téma is gyakran előkerül. A mánia a vágy (szükséglet, igény) egyoldalú aránytalan rögzülése. Sokféle mánia van. Azonban a helytelen értékrend is egyféle pszichés torzulás. A fóbia, a félem, szorongás, viszolygás egyoldalú aránytalan rögzülése. Sokféle fóbia van. Nemcsak a pókok, a bezártság stb. érezhetünk utálatot, viszolygást, de bizonyos emberek cselekvések tevékenységek iránt is. Szinte mániásan elfogultan utálhatunk akár embereket, embercsoportokat, népeket. Vagy, éppen hatalommáink, vagy birtoklási mániánk van. És itt is előjön, hogy nemcsak nagy beteges félelmek, de a félelmi, utálkozási, viszolygási rangsor (ez is az értékrend része) is egyfajta pszichés torzulás.

Kipróbáló (kalandvágyó, merész, újító, szabályszegő, óvatlan, stb.) típus, ill. óvatos (nem kipróbáló, félénk, szabálytartó, merev) típus. Azonban az emberek döntően bizonyos vonatkozásokban kipróbálóak, más vonatkozásokban túlságosan óvatosak. Tehát az átlagostól kevés eltolódás mutatkozik, úgy mint: általában kipróbáló, ill. általában merev, óvatos. Inkább arról van szó, hogy ettől vagy attól a dologtól okkal, ok nélkül jobban félnek, tartanak, más dologtól pedig nem félnek, tartanak. Az önálló akarat egyik megnyilvánulása, a félelmi sorrend kialakítása.

Továbbá talán említésre méltó a nyitottsági karakter (társasági vagy inkább önmagának való az egyén) is.

Továbbá talán említésre méltó a lelkizős, precíz, avagy a könnyed lezser karakter. És még sok további karakter lehet. 

És talán van külön boldogsági karakter, gondolok itt pl. az optimizmusra, pesszimizmusra. Ill., arra hogy mely érzelmekre (félelem, bánat, düh, szégyen, különböző örömök, stb.) fogékonyabb az egyén.

A konfliktusmegoldó karakter. Bizonyos típusú konfliktusokra hogyan reagál az egyén. De ezzel kapcsoltba is felmerül a komplexusok problémája: bizonyos típusú konfliktusokat nem tud kezelni az egyén. 

A szükségleti, erkölcsi világnézeti karakter (típus), az előzőknél összetettebb karakter. Egyéni világnézet: az egyén alapvető erkölcsi elvei, egyéb alapvető felfogásai, és a szükségletek egyéni rangsora. A világnézet alakulása már jelentősen tanult, környezetfüggő.

De természetesen minden, mindennel összefügg, főleg ha az egyén lelki világáról van szó. Pl., lehet hogy az emocionális típus kevésbé tanulékony, környezetfüggő, amíg a hideg típus inkább az. De nem biztos, hogy tanulékonyság, a környezetfüggés jó. Az érzelemszegénység összességében rossz tulajdonság, de az érzelemcsapongás is az. Mindkettő, ha más okból is, kevés belső kontrollal rendelkezik.

Egyébként pedig rengeteg összefüggés van.

Bármennyire is vitatható de közelebb kerülünk egy ember megismeréséhez, ha szétválasztjuk.

Ez az egyén a belenevelt erkölcs miatt olyan, amilyen. Vagy, és a lelkéből eredő erkölcs miatt olyan, amilyen.

Vagyis van belenevelt, szinte kényszeríttet, felszínes, de nem lélekből eredő erkölcs, ami könnyen megváltozhat. És van a lélekből, a belső meggyőződéből eredő erkölcs, ami alig változhat.

A világnézeti karakterből is kiemelkedik, a szükségleti, igénybeli, (értékrendi), érdeklődés-kör karakter. A szükséglet, igény, (vágy, cél, törekvés értékrend), érdeklődési-kör karakter, a világnézeti karakter talán legfontosabb része, szinte önálló karakter. Anélkül hogy e karakter bonyolult kialakulására kitérnénk meg kell állapítani, hogy mind a foglalkozás megválasztásban, mind a párkapcsolatban (tehát az emberi élet két nagy területén) nagy jelentősége van. Továbbá, a szabadidő eltöltését is meghatározza. De a társadalmi jelentőssége sem elhanyagolható, hiszen erősen befolyásolja a fogyasztás, termelés struktúrát.

Összefüggésben van a képességi karakterrel, hiszen az embert gyakran az érdekli, amihez képessége is van. Amit színvonalasan tud művelni, azt általában élvezi, és az érdekli.

Bár összefüggésben van a komplexusi, mánia karakterrel, de mégsem ugyanaz. A 100 fajta alapvető szükséglet, igény közül számára melyek a fontosak, és melyek a kevésbé fontosak, mik a céljai, mik vezérlik az életben. Általában mi okoz örömet, bánatot, dühöt a számára. Általában mennyire fontosak ezek a szükségletek, igények a számára. Inkább kiegyensúlyozott vagy kiegyensúlyozatlan e tekintetben.

Az egyének életét és cselekvéseit meghatározzák, az egyének céljai vágyai, igényei.

A 30-50 alapvető követelmény szerinti karakter. Egy másik fejezetben felsoroltam az alapvető követelményeket. És azt az igazságtalanságot, hogy sajnos egy-két átlagon aluli teljesítés már lerontja az ember jellemét, lényegében ez adja meg az ember karakterét. És kiváló teljesítések csak másodlagosan adják meg az egyén karakterét. Az átlagos teljesítmények, a csekély, de elfogadható hibák, pedig nem számítanak a karakter szempontjából. Tévedni (kisebb tévedésekről van szó) emberi dolog.

Önuralmi (kiegyensúlyozottsági, bátorsági) karakter. Szükség van az alapvető érzelmekre, félelem, szorongás, düh, bánat, feszültség, vágy, stb.. Ezek nélkül nem lenne életérzés, de működő ember sem lenne. Azonban szükség van eme érzelmek legyőzésre, kordába tartására, is. Főleg akkor, ha túlzottak az érzelmek, és túlzott, „veszélyes” vágyakról van szó. Pl. az a bátor, aki legyőzi a félelmét.

És talán van külön akaratossági karakter is.

És talán van önértékelési karakter.

És talán van külön „kellemes egyén” karakter. Ki mennyire és hogyan kellemes szimpatikus egyén. Vagy éppen miért és mennyire kellemetlen. Ami nem jelenti, azt hogy a kellemes egyén automatikusan hasznos és jó ember.

És talán van külön szorgalmassági karakter.  

És külön kell említeni, a társadalmi karaktert. Hogy viszonyul az egyén a közösséghez, kisebb-nagyobb közösséghez. A nagyobb közösség, a társadalom.

Másképpen a társadalmi oldalról nézve is megállapíthatók némely típusok.

Az egyéb, itt nem említett karakterek, tulajdonságok. Mint említettem, ez a fejezet a teljesség igénye nélkül készült. Mint említettem legalább kettőszáz lényeges emberi tulajdonságot össze lehet szedni. Tehát nyilván sokféle karakter, sok lényeges tulajdonság kimaradt ebből e felsorolásból. Zárkózott, bizalmatlan, nyitott barátkozó, szereplős, versengő, kevésbé versengő, inkább puritán, inkább hedonista, lusta, vagy szorgalmas, kreatív kevésbé kreatív, fegyelmezett akaraterős, vagy kevésbé az, bátor, vagy gyáva, lezser, vagy merev, megalkuvó, rugalmas, vagy merev, mérlegelő, vacilláló, vagy határozott gyors döntésű, stb., és még hosszan lehet sorolni.

És persze ne felejtsük ki a lényeget, a kimenő érzelmek szerinti karaktert, vagyis hogy végső soron önző, öntelt, vagy önzetlen, stb. az egyén. Nevezhetjük ezt erkölcsi karakternek is. Vagy lényegi lelki karakternek.

Vagy önzetlenségi karakternek.

De azért itt is érdemes az alábbi néhány változatot felállítani. Mindenkivel szemben önző, ill. önzetlen. Egyes emberekkel, (esetleg állatokkal) szemben önzetlen más emberekkel (esetleg állatokkal) szemben önző.

Mert elemezhetünk, jellemezhetünk egy embert (lehet az akár mi magunk is) és megállapíthatjuk, hogy bizony színes ellentmondásos egyéniség, de nem kerülhető el az összegzés. Ki kell mondani, hogy összességében az adott egyén jó, vagy rossz ember. És egyetlen objektív mérce van e tekintetben: annak mérlegelése, hogy családjának, ismerőseinek, nemzetének, a társadalomnak ártott, vagy használt. És mennyire ártott, ill. használt. Ez dönti el 80%-ban a jóságot. És talán 20%-ban az, hogy önmagának ártott (ez jellemzően társadalmilag is káros), ill., használt (ez jellemzően társadalmilag is hasznos). Ez a mérlegelés, elemzés (másoknak hasznos és ártalmas cselekvések, tevékenységek felsorolása, összegzése) is alapos átgondolást igényel. De a lényeg, hogy e mérlegelés nélkül nem lehet jellemezni az egyént.

Visszatérek oda, hogy az önmagában (társadalmi hasznosság nélküli) értékelés (pl. ez az ember szép, erős, ügyes, okos) csak másodlagos, elég keveset mondó értékelés. A lényegi értékelés a társadalmi hasznosság (pl. családomnak, nekem, a gazdaságnak, stb. is mennyire hasznos). Ez pedig általában egyenesen arányos az önzetlenséggel, jóindulattal. A lényegi jellemző az önzetlenség, jóindulat. Az önzetlen másoknak használni, segíteni akar, és általában használ, segít is. Az önző nem akar másoknak használni, és általában nem is használ, sőt árt az embertársainak.

Az önzőség, önzetlenség akár az összetevőit tekintve akár a kialakulást egy összefoglaló fogalom és tulajdonság. Empátia, lelkiismeretesség, aggódás, önkritika és még hosszan sorolhatnám, mik lehetnek az önzetlenség összetevői. És még hosszabban sorolhatnám, mik lehetnek az önzőség összetevői. Egyfelől hiányzik az önzetlenség tulajdonságai, másfelől önteltség, alkalmazkodás hiánya, felületesség, kapzsiság, hatalomvágy, akaratosság, stb..  De erről több helyen beszélek, azért itt részletesen nem térek ki.

Megismétlem, nem az a lényeg hogy valaki zárkózott, bizalmatlan, nyitott barátkozó, szereplős, versengő, kevésbé versengő. Továbbá, inkább puritán, inkább hedonista, lusta, vagy szorgalmas, kreatív kevésbé kreatív, fegyelmezett akaraterős, vagy kevésbé az, bátor, vagy gyáva, lezser, vagy merev, megalkuvó, rugalmas, vagy merev, vacilláló, vagy határozott gyors döntésű, stb., hanem az, hogy összességében hosszabb távon árt, vagy használ embertársainak. Bár némely tulajdonság mellett nagyobb eséllyel alakul ki a másnak ártás, ill. hasznosság ez azonban csak hajlam, valószínűség-növekedés. Magából a tulajdonságból nem lehet és nem is szabad a másnak ártásra következtetni.

Jó kérdés: ha másnak ártást tapasztalunk, akkor keresni kell a mögöttes okot, azon tulajdonságot, tulajdonságokat, mely ide vezetett? Egyfelől keresni kell. Másfelől, mivel ez a végső, a legfőbb jellemző, nem felmentő tényező, hogy megtaláljuk, vagy nem találjuk a mögöttes, a kiváltó tulajdonságot. És még az sem biztos, hogy van mögöttes kiváltó tulajdonság. Tehát a másnak ártás mégis a legfőbb önálló tulajdonság.

Ugyanakkor nem szabad abba hibába esni, hogy a másnak ártás mértékére, csak abból következetünk, hogy velünk mit tett, hogyan viselkedett. De az is kétségtelen, gyakran csak ez az információ áll rendelkezésünkre, tehát az objektivitás hiánya, nem a mi hibánk.

Természetesen a másnak ártást (és hasznosságot) sem könnyű megállapítani, ráadásul, ennek is vannak fokozatai. Másképpen: az önzőséget, önzetlenséget sem könnyű megállapítani, ráadásul ennek is vannak fokozatai. Nem is lenne jó, ha felületesen ítélkeznénk. Nem felejtsük el nemcsak másokat, de önmagunkat is meg kell ítélni. Sőt elsősorban önmagunkat.

Nem is az a lényeg, hogy könnyű ez, vagy nehéz. Hanem az a lényeg, hogy a másnak ártás szempontja, az önzetlenség szempontja ne maradjon ki, sőt ez legyen az első számú szempont.

Az önzőség, a másoknak ártás, az önzetlenség a másoknak hasznosság,  másképpen mindez a társadalmi hasznosság.

A társadalmi hasznosság  alapvető összetevői:

Önmagának hasznosság, ha óvatosan, kismértékben, de ezt is be kell számítani a társadalmi hasznosságba. Mert azért ez azt is jelenti, hogy kevésbé szorul segítségre, nem tartatja el magát.

Családnak való hasznosság.

De itt is és az önmagának való hasznosság csak akkor értékelhető, ha közben másokat nem károsít, ha hasznos munkából szerzi a jövedelemét, ezért a legfőbb társadalmi hasznosság a hasznos munkavégzésből ered.

Hasznos munkavégzés, olyan munkát végez, ami valóságos hasznos termelőmunka, ami testet, lelket építő munka, ami hasznos terméket, szolgáltatást állít elő, ami elősegíti a társadalmi és a szélesebben vett életszínvonal fejlődést. Pl. a cigarettagyártás, a brókerkérdés, és még hosszan lehetne sorolni haszontalan, káros improduktív munka. Az orvos, a mérnök, (ha nem hadmérnök), a tanár, az óvónő, az újító (ha nem hadiipari újítás) és még hosszan lehetne sorolni, hasznos munkát végez. A kettő között akár tíz vagy húsz kategóriát is fel lehet állítani. Sajnos pl. a fegyvergyári mérnök, szakmunkás, takarító inkább haszontalan munkát végez, amíg a pl. kenyérgyári mérnök, szakmunkás, takarító inkább hasznos munkát végez. Persze ez sokakat sért, ezért özönlik a vád: ez marhaság, ez demagógia, stb.. Valójában fel kell állítani az alapvetéseket, nem lehet örökké a homályba kóvályogni. Persze minden munkát lehet jól és rosszul végezni, (valamint jó, vagy rossz célra használni), ezt azonban konkrétan meghatározni, és mérni is nehéz, szembe a munka fajtájával. Ezért csak a munka fajtájából lehet kiindulni. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a munka fajtája mellett további információk is szükségesek lennének, a munkavégzés hasznossági fokának megállapításához. Pl. hogy a vezető regnálása alatt javult e, az alá tartozó nép élete, vagy sem. Vagy az adott jogász, tulajdonképpen konkrétan mivel is foglalkozik. Vagy lehet, hogy hasznos a termék, csak a gyártás közben természetrombolás jön létre, stb.. Ugyanakkor az erkölcs „szabályai” szerint, elsősorban magunkat értékelni és megváltoztatni, és magunkról csak tudjuk (ha nem hazudunk magunknak), hogy hasznos vagy haszontalan munkát végzünk.

És persze az sem mindegy, hogy a hasznos munkával arányos e, a jövedelem, vagy sem.

A fogyasztásnak az életmódnak is van társadalmi hasznosság vonatkozása. És nem szabad elfelejteni végső soron a termelés-struktúra azonos a fogyasztás-struktúrával.

A közéleti aktivitás is hasznos társadalmilag. Bár itt is igaz, nagyon nem mindegy, mi célja és mi az eredménye a közéleti aktivitásnak. Ezért pontosan:

A demokratikus jellegű, demokrácia célú, a demokráciafejlesztő közéleti aktivitás, (részvétel a közösségek életében) társadalmilag hasznos. Ez azt is jelenti, hogy általában segítőkész, jóindulatú emberről van szó.

Amennyiben a hasznos munkát tesszük a középpontban, és a magának hasznosságot értékeljük legkevésbé, akkor kb. ezen arányok, jönnek ki.

Hasznos munkavégzés és arányos jövedelemszerzés: 35-65%.

Helyes fogyasztás: 10-20%

Családnak hasznosság: 10-20%

Demokratikus jellegű közéleti aktivitás: 10-20%

Magának hasznosság: 5%

Mindezeket számításba kell venni, amikor önmagunkat, vagy másokat értékeljük.

Nézzük a következő a mechanizmust, ami kialakítja a karaktert.

A program, és a programhiba kialakítja a testet. A program, bár egyedileg kevert, de mégis adott. A programhiba (mely szintén véletlen) persze gyakran nem hiba csak szokatlan eltérés, amely akár pozitív eltérés is lehet. Az evolúciós fejlődés fő vonulata, hogy programhibákról (ezek örökíthetők tovább) kiderül hogy hosszabb távon pozitív hasznos tulajdonságok.

A test kialakulásánál szintén keletkezhetnek a programtól független, környezetből eredő hibák. De lehet, hogy ezek sem mindig hibák, csak eltérések.

A testből alakul ki az idegrendszer, a hormonális rendszer, az érzelmi szeleprendszer, stb.. Tehát így alakulnak ki a karakterek (elsősorban az értelmi, érzelmi karakter), de csak részben. Mert azért vannak tanultan szerzett tulajdonságok (karakteri elemek) is. A tanulás egyfelől függ a környezettől, vagyis hogy a tanuló miből meríthet. És függ a tanuló belső szelekciójától, ami viszont már az önálló akarathoz tartozik. (Megint előjön a kérdés: mit nevezünk önálló akaratnak? Sok elemből áll össze az önálló akarat, vagy van különálló önálló akarat? De erre most nem térek ki.)

(Talán a világnézeti, erkölcsi és igény karaktert inkább környezet alakítja. Talán a kimenő érzelmek (önzőség, önzetlenség) pedig elsősorban az önálló akarat terméke.)

Természetesen az egyén különböző karakterei összefüggnek, ezt már említettem. De nem annyira hogy automatikusan össze lehetne kapcsolni, ha X az érzelmi karaktere, akkor biztosan Y az világnézeti karaktere,  Z a társadalmi karaktere, stb.. Ez egyáltalán nem biztos, csak valószínűbb.

Egy kis kitérés a társadalmi karakterre.

A karrierista, törtető, típus nyilván nem pozitív típus.

Az aktív szolga típus sem pozitív. Ők azok akik, a vezetői pozíciótól több ok miatt tartanak, de ott vannak a főnök mögött, ők a főnök emberei. Ők lehetnek akár kisfőnökök is, de mégis jobban illik rájuk az aktív szolga elnevezés, mert nincs önálló céljuk, önálló perspektívájuk nincsenek önálló terveik. Hát ez sem éppen pozitív típus. Nyilván az antiszociális (pszichopata beütésű) típus sem pozitív. Az antiszociális vagy rendkívül önző, öntelt, (a többiek nem számítnak), vagy és önmagáért harcért szereti harcot. A szabályozott igazságos versenyeket nem nagyon szereti, mert nem tud veszíteni, nem képes beismerni, hogy vannak nála jobbak. Az agresszivitása kijöhet nyíltan, vagy rejtetten sunyin árt. Őket nevezhetjük talán gonosznak. 

De sajnos passzív szolga, avagy a csigaházas, egyszerűbben visszahúzódó típus sem pozitív, ők sem hasznosak a társadalom számára.  Ez azért érdekes, mert amúgy ők szimpatikusak, szerények, békések, elkerülik a konfliktusokat, nem sok vizet zavarnak, és látszólag együttműködők. De csak látszólag, mert éppen az a lényegük, hogy inkább félreállnak, magukkal foglalkoznak, kivonják magukat a közösségből. Sajnos nekem személy szerint is jelentős károkat okoztak e típusba tartozó emberek. De ha visszahúzódók, konfliktuskerülők, akkor hogy okoznak kárt? Úgy hogy a kölcsönösen hasznos együttműködésben sem vesznek részt. Ezzel maguknak is, de másoknak is kárt okoznak.  Tehát nemcsak arról van szó, hogy ezen típus magának való, nem segítőkész. Hanem arról is, hogy társadalmi élet tele van, ill. tele lenne kölcsönösen hasznos együttműködésekkel. Hát ezek azok, amikben ők a csigaházasak, nem vesznek részt. Egyébként a szabályozott igazságos versenyekből, ezek is együttműködések, ugyancsak kimaradnak.  És miért illik rájuk a passzív szolga, elnevezés. Mert tulajdonképpen ezzel a mindenbe belenyugvó viselkedésükkel a karrierista, törtető típusnak kedveznek, sokszor úgy lesznek azok szolgái, hogy észre sem veszik.

De akkor milyen a pozitív típus? Azt is mondhatnám, hogy pozitív típus, aki egyik negatív típusba sem tartozik. Egy másik fejezetben arról elmélkedem, hogy a jó társadalomban milyen szellemiségek uralkodnak, közösségi szellemiség, igazságossági szellemiség, újító szellemiség, kritikai szellemiség, stb.. A pozitív típus, aki eme szellemiségekkel legalább részben rendelkezik. De itt megint felvetődik a kérdés a társadalom, a rendszer formálja az embereket, vagy az emberek formálják a társadalmat, a rendszert. A válasz: is-is. A kérdés, viszont az, hogy akkor miként lehet fejlődni, mi az, ami előre, a jó irányba viszi a társadalmat, a rendszert? Máshol ezzel is foglalkozom, a lényeg mégis az, hogy az embereknek összességében a jóra azért egy fél fokkal fogékonyabbaknak kell lenni, mint a rosszra, és talán fogékonyabbak is.  Reméljük a természet, Isten adott egy kevéske plusz jóra, önzetlenségre való fogékonyságot.

Az is kijelenthető hogy a rossznak több alternatívája van, mint a jónak. Egyébként a hamisságnak tévedésnek is több alternatívája van, mint az igazságnak.

Rengeteg-rengeteg tulajdonság van, ezek nagy részéről itt nem volt szó, és ha még kategorizálunk is, akkor is több száz kategóriát, egyben karaktert lehet kialakítani. Ráadásuk a kategorizálásnál jelentkezik a határvonalak, a köztes területek és az ötvözetek problémája. De a gondolkodás, a tudomány célja, hogy ne csak kategorizáljon, hanem rangsoroljon is, így már értelmessé válnak a dolgok.

Talán az is fontos hogy átgondoljuk: miért nehéz a karaktert meghatározni.

Talán nem ártana a célt meghatározni. Egyfelől a pszichológia (pszichiátria) a szélsőséges bajokkal azok orvoslásával foglalkozik. Itt azért megjegyzem a szélsőséges torzulások csak igen kis százalékát érintik az embereknek, az emberek 99% orvosi és jogi szempontból normálisnak tekintendő. Úgy is mondhatjuk, hogy kisebb-nagyobb torzulások normálisak, természetesek, az egyéniség jelentkezése természetes, sőt talán nem is létezik tökéletes ember. Jó hogy különbözőek vagyunk, jó hogy egyéniségek vagyunk. Azt is megjegyezném, hogy sok gyógymódot, pl. kibeszélést, mi magunk orvosi segítség nélkül is tudnánk akár saját magunkon, akár közeli ismerőseinken alkalmazni, amennyiben tisztában lennénk néhány ismerettel.

Rövid kitérés az egyéniség, azaz a specializálódás, és a fejlődés összefüggésére.

Minél fejlettebb egy állatfaj, annál inkább egyéniségek, azon faj tagjai. Az egyéniség erősödése hatott az általános fejlődésre, vagy az általános fejlődés hatott az egyéniség erősödésére?  – ez jó kérdés. Azt gondolom, hogy talán kölcsönhatásról beszélhetünk. Anélkül, hogy belemennék a társadalmi fajtákba megállapítható: a fejlődéshez egyfelől szükséges, hogy legyenek kiváló egyedek, másfelől szükséges hogy legyen olyan közösség, amely követi a kiváló egyedeket. Pl. a hangyatársadalom (katonatársdalom) is azért kevésbé hatékony (bár igen hatékonynak tűnik), mert  bár annak nincsenek rossz tagjai, de kiváló tagjai sincsenek, olyanok akiket lehet követni. De itt mindjárt meg is állhatunk és levonhatjuk a következtetést: rendben van, jó a specializálódás, de nem mindegy, jó, vagy rossz irányú ez a specializálódás. Az egyik ember kiváló cipész, a másik kiváló buszvezető, a harmadik kiváló matematikus, a negyedik kiváló társadalomtudós, és még hosszan lehet sorolni. A jó irányú specializálódás is igen széles spektrumú, nyugodtan képes biztosítani a specializálódást. Nem szükséges rossz irányba specializálódni, pl., az nem viszi előbbre a fejlődést, ha kiváló hazudozók, rablók, kékbőrű férfiak, ezres mellbőségű nők, stb., is megjelennek a palettán. Sőt még a jó irányú specializálódással kapcsolatban is felmerülhet: jó, jó egy darabig, de nincs e olyan határ, amikor már káros?

Többnyire azonban a nevelésről (nem gyógyításról, vagy jogi büntetésről) van szó, ez a célja annak, hogy legyen némi pszichológiai, karakter vonatkozású ismereteink. Elsősorban saját magunk neveléséről, és gyerekeink, unokáink neveléséről. Másodsorban a közeli ismerősök neveléséről. És itt most nem foglalkozom a tömeges neveléssel. És ha nevelésből indulunk ki, akkor már módosítani kell a normálisságról, az egyéniségről alkotott véleményünk. Fenntartva, hogy szükséges az egyéniség, de azt is fel kell ismerni, hogy az erkölcs és az emberi kapcsolatok javítása érdekében (áttételesen a szélesen értelmezett életszínvonal érdekében) mégis szűkebbre kell vonni a normális egyéniség határát. Még ekkor sem mondhatjuk, hogy a célunk a tökéletes és ezért szinte egyforma ember (pl. a szocialista embertípus) kialakítása. De a nevelés mégis arról szól, hogy közelítsünk a tökéletes felé.

Elsősorban saját magunkat kellene nevelni, de ez számos problémát felvet.

Saját magunkat ugyanis sok vonatkozásban élesebben látjuk, de sok vonatkozásban még homályosabban, ill. torzítottabban látjuk, mint másokat. Hogy meglepődünk pl., amikor magnón meghalljuk a saját hangunkat. Videofilmen látjuk saját mozgásunkat, testtartásunk, és elborzadunk. Érdekes módón az ember pl. a szépség a sikeresség stb. területén, általában alábecsüli magát. Az okosság, az érdemtelenség (többet érdemelne), a jó indulat, szimpátia, stb. területén, általában túlbecsüli magát. Fontos lenne, hogy mások rólunk alkotott véleményét objektívan hallgassuk meg. Ugyanis meghallgatjuk, de általában szelektálva. Pl., öten azt mondják, hogy nincs semmi baj a külsőnkkel, de egy azt mondja, hogy baj van, de mi azt az egyet halljuk meg. Vagy öten azt mondják, hogy baj van logikánkkal, de egy azt mondja, hogy nincs baj, és mi azt az egyet halljuk meg, igazából, ezt tartjuk fontosnak.

(Általában a külalakunkat leértékeljük, az eszünket felértékeljük.)

Ugyanakkor kétségtelenül a mások alkotta vélemény is lehet hibás, vagyis mi magunk, másokról mondott véleménye is lehet hibás, vagyis ez is egy javítandó tulajdonság, és egyben pszichológiai tudományág.

Az is elgondolkodtató, hogy általában az átlagos viselkedést rossznak értékeljük, szükségszerűen, a magunkénál rosszabbnak. Pl. az emberek általában tolakodnak - ez az általános vélemény. Ezzel azt is állítjuk, hogy mi kevésbé tolakodunk, vagyis mi jobbak vagyunk. Ugyanakkor ez az egész logikailag is lehetetlen, mert ha az átlag tolakodós, akkor mi is nagy valószínűséggel tolakodók vagyunk. Be kell látnunk általában magunkat fel, az embereket, az átlagot leértékeljük, ráadásul logikátlanok is vagyunk.   

De visszatérve, mások véleményét is egyéniségünk szerint szelektáljuk és ez hiba. Máskor pedig ezt mondjuk: persze ezt látja, ezt meg is értem, de ő sok mindent nem tud rólam. Itt felvetődik a kérdés: kinek kell megfelelni, magunknak, vagy másoknak?  Itt látni kell, hogy aki csak magának akar megfelelni, ő egészen eltorzult személyisséggé válhat, nincs külső kontroll, csak önkontroll, önvezérlés van. Ugyanakkor persze a másik véglet, önmagunk teljes feladása, csak másoknak való megfelelés, sem jó. Talán 75%-ban másoknak való megfelelés, 25%-ban önmagunknak való megfelelés a jó arány.

Mostanában divat, hogy az egyének a kirívó, különleges, érdekes, szélsőséges egyéniségre, és nem a hasznos, kellemes, inkább átlagos (tökéletes, szabályos) egyéniségre törekednek. Én nem értek egyet ezzel a divattal. Valójában kirívó szélsőséges egyéniségek, lehet hogy ismertek, de nem népszerűek. Az ismertség  csak rövid távú, sokkal hamarabb elfelejtődik, mint a népszerűség. Ugyanakkor, mint mondtam nem baj, ha egyéniségek vagyunk. Talán ki lehet jelenteni, nem jó, ha bármely irányban is megerőszakoljuk magunkat, de az a nagyobb baj, ha erőltetetten akarunk különleges, kirívó egyéniségek lenni. Ugyanis ez általában összekapcsolódik az önzéssel. Ha pedig mégis a szürkeség utálata alakult ki bennünk, akkor ez a megoldás: ne legyek semmiben erősen átlagon aluli, legyek sok mindenben átlagos, és legyen néhány, vagy egy kiváló tulajdonságom, képességem.

A fiatalok egy része, nagy jelentőséget tulajdonít a polgárpukkasztásnak, melyet talán így is lefordíthatunk: merjünk egyéniségek lenni. (Általában azonban ez csak külsőségekben, öltözködésben, stb., nyilvánul meg, ez kevés az önálló egyéniséghez.) Én, mint általában az idősebbek, ennek nem tulajdonítok nagy jelentőséget, de kétségkívül, az önalakítás egyik al-problémaköre.

Más fejezetben pedig felvetettem, hogy szükség lenne viszonylag objektív mérésekre, önmagunk mérésére is, pl. a tekintetben, hogy ki mennyit tesz le a közösség asztalára és ehhez képest ki, mennyit vesz ki, illetve mennyire szól bele a közősség életébe.  Minderre a hétköznapi élet, életünk szintjén is szükség lenne. Szóval önmagunk nevelése sem egyszerű, még lehetne folytatni a problémákat. Aki önmagát képes nevelni csak az képes gyerekét nevelni, a nevelés nemes értelmében.

A karakter megállapítás nehézsége egy hasonlat keretében. A hasonlat pedig legyen a zenetudomány.  Egyfelől az egyén egy összetett, bonyolult hangszer, és minden hangszer egyedi, ugyanakkor vannak hangszer-típusok. Vannak hang-típusok, és vannak játék-stílusok. Ez eddig csak arról szól: hogyan szólal meg a zene, vagy kevésbé zene, a hangszeren. Viszont másik oldal, nagyobb: mi szólal meg azon hangszeren, vegyis milyen zenék vannak. Bizonyos mértékig ezt is lehet tipizálni, de minden zene más egyéni, különleges. Mit játszunk saját magunkon milyen harmóniát, milyen ritmust, és milyen zenét inspirálunk másoknak, talán ez a fő kérdés. Mert bizonyos hangszereknek jobban áll az egyik fajta zene, mint a másik fajta, de minden hangszeren szinte mindent lehet játszani. És az is fontos, hogyan játszunk a zenekarban, hogyan harmonizálunk a zenekarral, hiszen általában zenekarban kell játszani. Mindenképpen másoknak is élvezhető zenét kellene játszani.

A „milyenek legyünk” tekintetében általában felmerül: legyünk normálisak, átlagosak, ne legyünk szélsőségesek, járjunk az arany középúton.

Bár e fejezet nem arról szól, hogy „milyenek legyünk”, hanem arról, hogy első lépcsőben legyünk tisztában: milyenek vagyunk. De a cél mégis az, hogy tegyük jobbá magunkat, ezért szükséges a megismerés.

Az talán igaz, hogy ne legyünk túlságosan szélsőségesek, de az abszolút középút-keresés, megtalálás nem megy, és nem is lenne jó. Hiszen egyéniségek vagyunk, így érezzük jól magunkat, így teljesedik ki az önálló akarat, amúgy pedig nem akarunk uniformizált világban, hangya ill. katonatársadalomban élni. Ugyanakkor a cél: tegyük jobbá magunkat, mégis megmarad. Ezért ezt a szabályt elfogadhatjuk: ne legyünk karterünkben, jellemünkben túlságosan szélsőségesek, csak bizonyos határig, kevéssé legyünk szélsőségesek. Legyünk egyéniségek, de azért maradjunk meg normális hasznos, becsületes embernek lenni. Mivel e tanulmányrész középpontjában az önzetlenség áll, fel kell tenni a kérdést: lehetséges a túlságos, szélsőséges önzetlenség? Pl., ha valaki saját magát elhanyagolja, tönkreteszi, azért mert állandóan másokkal foglalkozik. Előfordulhat, de azért fogalmazzunk így: az önzetlenség egy olyan tulajdonság karakter, amely vonatkozásában a legkevésbé kell aggódnunk, hogy elmehetünk a túlságos szélsőség irányába. Ugyanakkor természetesen téves ez a gondolat: mindenki foglalkozzon, törődjön magával, teremtse meg a saját jó életét, és akkor mindenki jól, kellemesen fog élni. Természetesen ez így nem működik, mert szükség van a segítségre, az együttműködésre, és a szeretetre. Ebből a téves gondolatból csak harc és szenvedés kerekedik ki.

A kérdés azonban felvetődik: jó, jó, de akkor mások miatt mennyire hanyagoljuk el magunkat?

Visszatérve oda, hogy kicsit legyünk szélsőségesek (a nagy szélsőség nem jó, de az egyéniség nélküliség sem jó). Ha mindenki így vagy úgy ebből, abból vagy amabból a szempontból egy kicsit szélsőséges, akkor viszont feltehetjük a kérdést: akkor lehetnek e kevésbé kiváló és kiválóbb emberek? Végül is ragaszkodnom kell ahhoz, hogy az önzetlenség, melyben a legkevésbé meghatározó a szélsőség, az elsődleges szempont.

Talán az is számít, hogy egyéniségünk mennyire illeszkedik az akaratunktól független sorsunkhoz.

Befejező gondolatok.

A problémakör egyik harmada, hogy hogyan, mi alapján elemezzük az egyéneket, minden embert, beleértve magunkat is. Lehetséges e standard karakterizálás? Szerintem lehetséges, de ezt még ki kellene dolgozni pl. pszichológia-tudománynak.

A problémakör másik harmada, annak megállapítása, hogy mi a jó tulajdonság, mi a jó karakter, és mi a rossz.

A problémakör harmadik harmada pedig hogyan alakult ki az adott karakter, elsősorban a hibák vonatkozásában. Pontosabban, az egyéni elemző szükségszerűen azt akarja értékelni, hogy mekkora az önhiba (önálló akarat) aránya.

Néhány fontos kategória:

Önmagunk nevelése. Önmagunk és mások egyéni nevelése. Ezen belül önmagunk és gyerekünk nevelése. Önmagunk és családunk, közeli ismerőseink nevelése. Önmagunk, és a társadalom nevelése, mint pl. ezen tanulmány. (Ezek csak tanácsok, javaslatok egyéni vélemények.)

Köztes terület, pl. magánmédia tájékoztatás általi nevelése.

Az állam bölcsődei, óvodai, iskolai nevelése. Az állam tájékoztatás általi nevelése. Az állam törvényi beavatkozásai. Állami engedéllyel az orvosi beavatkozások.

Melyik a fontos karakter, bár a karakterek is összefüggnek.

Bármilyen karakter is, a túlzott szélsőségek rosszak.

Magam részéről kiemelném az önzetlenségi karaktert. Másodsorban az igény, végy cél, törekvés karaktert.

És legvégül megismétlem a bevezető elmélkedésem lényegét:

Ezért hát nem is ennek (milyenek vagyunk) kell lenni a kiindulásnak.

Hanem véleményem szerint ennek: bármilyenek is vagyunk, mindig lehetünk egy fokkal jobbak. Elsősorban azon kell gondolkodni, és érdekes módón e tekintetben több értelmes választ tudunk adni: hogyan tudjuk magunkat és embertársainkat megjavítani, egy-két fokkal jobbá tenni. Ez az erkölcs, az erkölcstudomány lényege.

Állandóan szembekerülünk olyan kérdésekkel (döntésekkel) melyeknek van erkölcsi vonatkozása. A kérdések (döntések) döntő többségének van erkölcsi vonatkozása.

Gyakrabban ezek csak kisebb súlyú, könnyebben eldönthető kérdések. Ritkábban, de ez is elég sűrű (pl. átlagosan havonta) súlyosabb, nehezebben eldönthető kérdések ezek.

De mi is az erkölcsi vonatkozás? Erkölcsi vonatkozás: a másnak ártásról, (ill. hasznosságról) kell dönteni.

Bővebben: a másnak ártás és önmagunknak ártás szemben állásáról kell dönteni. Vajon döntésünk, cselekvésünk, viselkedésünk mennyiben árt másnak, és ez mennyiben áll szemben a mi hasznunkkal. (Akár érdekekről is beszélhetünk.) Vagy arról kell dönteni, hogy X személy közösség, Y személy, közösség, Z személy közösség, stb. között válasszunk, ami másnak ártást, hasznosságot illeti. Vagy azt kell eldönteni, hogy nekünk ártottak e, és ha igen akkor mi legyen a válaszreakciónk. (Az ártás és használás ez esetben összemosódik.)

Nézzünk példákat. Vasárnap reggel, bár még aludhatnék, de eszembe jut: meg kell etetni a kutyát és meg is kellene sétáltatni. Felvetődik, árthatok a kutyának, illetve mennyire legyek önző. A gyerekeknek is megígértem, elmegyünk az állatkertbe, bár nekem semmi kedvem. A gyereknek való ártás kerül szembe az én „károsulásommal”. Közben valamin összekapunk a nejemmel, (ez csak inkább mindenórás nézeteltérés) és mérlegelem, ráhagyjam, bár nekem van igazam, vagy vitatkozzak tovább. Ráhagyjam, vagyis nem akarok neki ártani. Itt eljutottam, ahhoz hogy a másnak ártás kérdése, nem csupán az igazságosságon való gondolkodás. Mert attól függetlenül, hogy nincs igaza, gyakran alkalmazkodom.

És így tovább, pl., este lefekvésre szólítom fel a gyerekeket, de azok még játszhatnának, mire én mérlegelem: mivel ártok ill. használok nekik inkább, ha szigorú vagyok, vagy ha engedek.

Másnap az ember munkába megy, ekkor még sűrűbben találkozik erkölcsi vonatkozású kérdésekkel (döntésekkel). A döntések nyomán pedig kialakul cselekvés, viselkedés. Persze ez a munkától is függ. Egy orvos, egy pedagógus, egy ügyfelekkel foglalkozó ügyintéző, stb. szinte percenként kerül szembe erkölcsi vonatkozású kérdésekkel. (Megjegyzem ez a politikai vezetés egyik rákfenéje, hogy mivel ők, közvetlenül nem kerülnek szembe erkölcsi kérdésekkel, hajlamosak elfelejteni: közvetve viszont sok ember másnak ártásával, hasznosságával foglalkoznak) De nincs olyan foglalkozás, amelyben nem merülnének fel erkölcsi vonatkozású kérdések, ha mással nem is, de a kollégákkal szemben biztosan.  Hazafelé viszont meglök egy ember a buszon, és én mérlegelem szóljak neki, visszalökjem, vagy legyintsek. Vagyis mérlegelem ártott nekem, és én ártsak neki.

Ezek a mindenórás kérdések döntések. És akkor még, a súlyosabb, nehezebben eldönthető kérdésekről, döntésekről nem is beszéltem.

Mielőtt továbbmegyek, megállapítom: bár az erkölcsöt valamilyen távoli, elvont és unalmas dolognak tarjuk, de be kell látnunk életünket, behálózza az erkölcs, állandóan erkölcsi döntéseket kell hoznunk.

Érdekes, hogy a megalkuvás, rugalmasság, avagy ragaszkodás az elvekhez - kérdése szinte minden erkölcsi kérdéssel szemben felmerül. Ha nincs reakciónk az is egyfajta döntés és cselekvés.

El lehet azon gondolkodni, vajon mi alakítja az erkölcsi döntéseinket.

Bizonyos gondolatmenetek, vagy, és netán az érzelmeink, vagy és a karakterünk (viszonylag stabilan kialakult tulajdonságaink). Nyilván ezek összefüggnek. Vagy, és több, de legalább kettő „én” vitatkozik bennünk. Pl. az ösztön-én és a felettes erkölcsi-én vitatkozik bennünk. Vagy, és gyerekkori élményeink ill. azokhoz kapcsolódó komplexusaink, határozzák meg a belső folyamatokat. Vagy, és, van a felszíni tudat, a középtudat és a mélytudat. De az utóbbit, ha nem kutatjuk, nem ismerjük, miközben a mélytudatunk (rejtett tudat, tudat alatti, stb.) meghatározza a személyiségünket, viselkedésünket, tetteinket.

Szóval nem állítom, hogy mindezeken nem érdemes gondolkodni, de azért van az éremnek egy másik oldala is.

Az biztos, hogy tudatunkat sok minden alakította: a szülők, nevelők, az iskola, mikrokörnyezet, a nagyobb társadalom (a makro-környezet), a kultúra, stb..

Tehát el lehet gondolkodni, milyen gondolamenetek, belső folyamatok alakítják erkölcsi vonatkozású döntéseinket, de ez csak lehetőség, viszont a döntés, a döntés helyességén való gondolkodás szükségszerű, kötelező.

És akkor itt térnék ki arra mi a bajom a pszichológiatudománnyal.

Tulajdonképpen nincs bajom vele, amennyiben hozzáteszik, elismerik: a pszichológiatudomány egy belterjes és behatárolt tudomány, nem pótolhatja az erkölcstan-tudományt. A pszichológiatudomány ugyanis többek között azzal foglalkozik, hogy milyen gondolatmenetek, belső folyamatok alakítják az erkölcsi vonatkozású döntéseinket. De nem gondolkodik az erkölcsi vonatkozású döntések helyességén. A pszichológiatudomány leír különböző típusokat, kategóriákat de nem mondja meg (legfeljebb homályosan célozgat), hogy ez helyes, ez jó, ez meg helytelen, rossz. Azért sem mondja meg ezt, mert az általa felállított típusokat, kategóriákat, nem e szerint alakítja ki.

Az erkölcstan-tudomány viszont nem más, mint azon való gondolkodás, hogy az erkölcsi vonatkozású döntések helyesek, jók legyenek. Persze így szükségszerűen eljut a helytelen rossz döntések kialakulásához is. Az erkölcstan-tudomány tulajdonképpen a jogtudománnyal áll közelebbi rokonságban, a jogtudomány azon részével, mely az igazságosságot, az igazságos döntések feltételeit keresi. Az más kérdés, hogy korunkban a jogtudomány ezen része, akárcsak az erkölcstan-tudomány erősen elhanyagolt, alulértékelt. Az erkölcstan-tudomány annak ellenére alulértékelt elhanyagolt, hogy mindenkinek az erkölcsi vonatkozású döntések ezreit kell szükségszerűen meghoznia.

E tanulmányrész nem pszichológia-tudomány szemszögéből íródott, hanem az erkölcstan-tudomány szempontjából, melynek fő kérdése szerintem: miért szükséges, és hogyan tudunk önzetlenek lenni (másnak hasznosnak lenni), mi az, ami ebben meggátolhat bennünket.

Az erkölcsi vonatkozású döntések és az önzetlenség.

Önmagunk és mások értékelése leginkább arra jó, hogy megmondjuk: szükség van jelentős változtatásra vagy nincs szükség. Nem aszerint kell értékelni, hogy mi, vagy mások, okosak ügyesek szépek, stb. vagyunk hanem: családunknak használunk, másoknak használunk, a társadalomnak használunk, vagy ártunk. Az értékelés másik alapja, hogy erősen átlagon aluli tulajdonságokat legalább átlagosra javítjuk. Illetve a kihasználatlan képességek ki legyenek használva.

Az értékelésnél fontosabb a hatás, mely lehet megváltoztató és az egyszerű hatás (de ez is változtat). Hatunk magunkra és másokra ez már gyakorlati súllyal bír. Arra kell törekedni, hogy akire hatunk, ő rövid távon és hosszabb távon is boldog legyen, úgy hogy azért a családjának és társadalomnak hasznos tagja maradjon. Úgy használjunk, hogy közben a lehetséges károsodás (a káros mellékhatás) erősen hasznos hatás alatt maradjon.

Ha így cselekszünk, akkor önzetlenek vagyunk. De cselekvést megelőzi döntés, a döntésünket is eszerint kell felépíteni.

Ha nincs rendben a cél, akkor nem lehet jó a megvalósítás. Ha rendben van a cél, akkor még mindig hiba csúszhat a megvalósításba.

A mérlegelő, a vacilláló, a töprengő embernek, (ha a töprengés tárgya: használni és nem ártani akarok) nagyobb esélye van az önzetlenségre, mint a gyors döntésű embernek. Persze, csak akkor, ha azért döntésképes marad. Ez azért érdekes, mert általában a mérlegelést, vacillálást, negatív tulajdonságnak szokták megítélni, a határozottságot, a magabiztosságot, a gyorsaságot pozitív tulajdonságnak szokták megítélni. Úgy is mondhatjuk, aki lelkiismeretes, akiben belső harcok, kétkedések dúlnak az valószínűleg önzetlen. Aki minden esetet önmagában mérlegel, akinek nincs kialakult gondolatmenete, nincsenek kialakult válaszai, az kevésbé fog tévedni. 

Aki magabiztos, merev, akinek kialakult gondolatmenete és kialakult standard válaszai vannak, annak nagyobb esélye van a tévedésre, még akkor is, ha egyébként önzetlen szeretne maradni.

A normális önzetlen emberek számára természetes, hogy sok erkölcsi dilemma (szinte megválaszolhatatlan erkölcsi kérdés) van. 

Általában az önzetlenség (jóindulat), és az önzőség (rosszindulat).

Tisztelt Olvasó, most egy meglehetősen unalmas fejezet következik, amit mégsem lehetett kihagyni e tanulmányrészből.

Egy kis ismétlés.

Kezdjük talán azzal, hogy sokak szerint nincs is önzetlen, jóindulatú, jó ember.

Az egyik okoskodás szerint: az önzetlen jóindulatú ember csupán azért ilyen mert így érzi jól magát. Akkor érzi jól magát (akkor érzi legkevésbé rosszul magát) ha viszonzatlanul adhat, ha másokért tehet, ha másokért aggódhat, ekkor nyugszik meg a lelkiismerete. Tehát az önzetlen is önző, mert végső soron önmagáért önzetlen. Rendben van, akkor ezek szerint az önzetlen ember meghatározása: olyan ember, akinek van lelkiismerete, és az akkor nyugszik meg, ha másoknak adhat, másokkal jót tehet, ha mások miatt aggódhat. Önzetlen, aki viszonylag akkor érzi jól magát, ha másoknak (pluszban) adhat, másokkal jót tehet, ha mások miatt aggódhat.

Egyébként már az is önzetlenség, igaz enyhébb fokú, ha valaki a viszonzott adást (de csak annyit vár el, elnézően nagyvonalúan, amennyit adott) preferálja. Az önzetlen egy jelentős kölcsönös segítség-forgalomra törekszik, az önző pedig vagy elzárkózó, vagy olyan üzleti forgalomra törekszik, amely neki egyoldalú hasznot jelent.

Az önző ember ennek az ellentéte, vagyis: akit egyáltalán nem érdekel, (nem érez semmit) mások sorsa, állapota, az sem hogy adott, vagy elvett tőlük, következésképp, csak magával van elfoglalva, csak ezen elfoglaltság közbe érzi magát viszonylag jól.

A másik okoskodás szerint (általában a liberálisok szerint), nincs önzetlen és önző, mert az emberek túlnyomóan se nem önzetlenek, se nem önzők, (nincsenek jó és rossz emberek) csak átlagosak, közepesek, hol ilyenek, hol olyanok, stb..

Tulajdonképpen itt egy gondolkodástani problémával, méghozzá az átmeneti, területek, kategóriák problémájával állunk szemben.

A dolgok általában három kategóriára oszthatók: egyik szélsőség, majd átmenet, középterület (ez is az is), majd a másik szélsőség (az első szélsőség ellentéte). Valójába inkább egy fokozatos emelkedésről, (vagy süllyedésről) van szó. A Balaton mélyülését hoztam fel több helyen hasonlatként. Tehát, három alapkategóriát (egyik szélsőség, középterület, másik szélsőség) illik megállapítani, de ezeket tovább lehet osztani. Van egy eset, amikor azonban a három alapkategóriából egyet csinál a gondolkodó, amikor azt mondja: az egyik és a másik szélsőség is oly elhanyagolható, hogy csak középterület van. Ez azért tévedés, mert általában fokozatos az átmenet, a fokozatosan süllyedő vízre nem lehet azt mondani, hogy nincs kisvíz, mélyvíz, csak középvíz van. Ezt a gondolkodástani tévedést követik el azok a liberális gondolkodók, akik azt mondják, nincsenek önzetlen jó, és önző rossz emberek, a kettő között vannak az emberek.

A másik, ez már indokolható, amikor a három alapkategóriából kettőt csinál a gondolkodó, úgy hogy a köztes, közepes kategóriát egészen leszűkíti, kvázi eltünteti. Nevezzük ezt durva, (de nem téves) kategorizálásnak.  Csak kisvíz van, és mélyvíz van, a középvizet fölösleges jelölni. Pontosabban ez arról szól, hogy egy db nagyon erős határvonalat húz a gondolkodó, vigyázat, ha ezt a határvonalat átléped, onnan már bajba kerülhetsz. E határvonal átlépése már egy merőben másik kategória. A jog, és az erkölcs még inkább, kénytelen ezt a sarkított (és részben igazságtalan) határkijelölést alkalmazni. Ugyanakkor, ha gondolkodó, nagy határvonal két oldalán kategorizál, (van egészen kicsi víz, és alig kis víz, van alig mélyvíz és nagyon mélyvíz) akkor részben feloldja az igazságtalanságot.

Szerintem az önzetlenség, önzőség vonatkozásában indokolt ez a durva kategorizálás ezért én megállapítom: az emberek feloszthatók önzetlenekre és önzőkre, jelentős az önzetlen és az önző emberek száma, még akkor is, ha az önzetlenek között vannak kevésbé és jobban önzetlenek, és az önzők között vannak kevésbé és jobban önzők. Természetesen nincs abszolút önzetlen, aki csak másokkal foglalkozik, önmagával egyáltalán nem, tehát önzetlenség, önzőség egy viszonylagos tulajdonság, gondolkodás, cselekvés.

Van tehát egy viszonylag éles határvonal (akkor is van, ha ezt az ember igen nehezen tudja megállapítani) ami abból ered, hogy az ember nem tud semmit érezni. Vagy jól érzi magát, még ha ez enyhe is, vagy rosszul érzi magát, még ha ez enyhe is.

A másik szempont, a gyakorlatiasság, hogy lehet a jó célt leginkább elérni. Ha belemegyünk a homályos közepes elfogadásába, akkor a jó és a rossz megállapítása elködösül, és persze a jó elérésének a célja, útja és elködösül.

Az önző elfogadja gondolatban és cselekvéseiben az emberek közötti túl nagy és igazságtalan különbségeket. Elfogadja a szabályozatlan igazságtalan versenyt. Az önzetlenség minimuma, ha valaki gondolatilag és cselekvésileg az emberek közötti arányos és igazságos különbségekre törekszik, és igazságos, szabályozott versenyekre törekszik. Minderről viszont más tanulmányrészekben bőven esik szó, ezért itt nem térek ki rá részletesen.

Néhány gondolat, mely az erkölcs történelmi fejlődésével kapcsolatban eszembe jutott.

Elsősorban Európáról van szó.

A tudatot sokféleképpen lehet felosztani, de talán a legalapvetőbb: a tudat értelemből és erkölcsből áll. Persze nincsenek éles határvonalak.

Az állatok, a kisgyermekek, a természeti népek, a XVIII. század embere sok szempontból erkölcsösebb, mint a ma élő ember. Persze erős általánosítással.

Ugyanakkor a rendszer fejlődött az igazságosság fejlődött, a jog, a jogrendszer fejlődött, a szociális rendszer fejlődött, legalábbis a rabszolgatartó rendszer, Jézus tanításaitól fogva.

Bármilyen fejlett is lesz a jog, jogrendszer, ill. a szociális rendszer, az erkölcsi problémáktól nem szabadulhatunk, bármilyen kellemetlenek és nehezek azok. (Jelenleg azonban még messze nem tökéletes a jog jogrendszer ill. a szociális rendszer.)

Lehet, hogy úgy tűnik, hogy a jog és szociális rendszer kvázi gépesíti az egyéni önzetlenséget. Nincs szükség egyéni önzetlenségre.  Ha így lenne, akkor az, komoly probléma lenne. Szerencsére nem képes (és soha nem is lesz képes) kikapcsolni az erkölcsi problémákat. Nem képes kikapcsolni az érzéseket. Nem képes megoldani a hétköznapi konfliktusokat, az emberi kapcsolatokat. Ugyanakkor, meggyőződésem szerint, mégis az a jog és a szociális rendszer lényege, hogy szervezettebben, hatékonyabban érvényesítse a társadalmi normarendszert, az igazságosságot, az egyéni önzetlenséget.

Talán az ellentmondásos fejlődés abból is ered, hogy az erkölcs egyik fele, nem más, mint a jogi problémák. Minden jogi probléma egyben erkölcsi probléma. Az erkölcs másik fele, a jog alsó határa alatt levő igazságossági, másnak ártási problémák. Talán ez a része nem fejlődött az erkölcsnek. De ha ez a része nem fejlődött, sőt visszafejlődött, akkor az erkölcs egésze mennyire fejlődött?

A tudat, az erkölcs is, határozza meg a rendszert, a jogot is, a rendszer a jog pedig meghatározza a tudatot, az erkölcsöt is. Vagyis kölcsönhatás van.

Ami a romlással, hanyatlással kapcsolatban eszembe jut az elsősorban az emberi nagyravágyás, önteltség, ill. a ravaszság, a trükközés, csalás hazugság, ill. a becstelenség. És valahogy az önzetlenség sem jól alakult és alakul főleg napjainkban. Valahogy a közösségi érzés a közösségi tudat (legyen az kisközösség, vagy nemzetközösség, vagy emberiség) is negatívan alakul.

És feltételen meg kell említeni a fegyelmezetlenséget is tiszteletlenséget. De hát a szabadság növekedése, nem ezzel jár? Na de miféle szabadság az, ahol bármikor meglophatnak, becsaphatnak, vagy megverhetnek. Ahol megrugdalják a tanárt, a rendőrt? Na, de akkor most fejlődött a jog, vagy nem fejlődött?

És hát a fejlődés nem éppen a nagyravágyásból ered? Nagyravágyásból, de azért nem mindent eltipró nagyravágyásból. Az állatok nem pazarolnak, az élet burjánzása arra utal, hogy élni, és élni, hagyni elv érvényesül. Hasonlóan a természeti népek. A XVIII. század embere pedig kardot ragadott, ha becsületén folt eset.

Az erkölcs történelmi alakulását elsősorban Európára gondolok, egyfelől meghatározta a rendszer, a jog, a jogrendszer fejlődése. Másfelől meghatározta a keresztény vallás, ill. annak értékrendje. Később ez a polgári erkölccsel ötvöződött, napjainkban pedig már egy átalakult polgári erkölcs uralkodik.  A korábbi korok embere is téveszmékben vergődött, de ő azt igazságoknak tartotta, tehát őszintén tette, amit tett. A mai kor embere tudja, hogy rosszat tesz, önzőn cselekszik, és ezzel a tudattal teszi, amit tesz. A XX. század embere a háborúkban úgy elaljasult, hogy önként kéjből ölt, nemcsak parancsra. És nemcsak szükségből, ahogy az állatok. De azóta valamit javult a helyzet, kevesebb háború van. De még a mai öregek is talán jogosan sóhajtoznak: hová fajul ez a világ, az elmúlt 30 évben hová jutottunk. És elkezdheti felsorolni: na de az átverések, na de az önzés, na de közömbösség a közösség a nemzet iránt, na de a becstelenség, na de a tiszteletlenség, na de az önteltség a szerénység hiánya, ez mind erősödött az életem során.

Összegzésül a következők jutnak eszembe. Talán az erkölcs vonatkozásában is igaz, fokozottan igaz, hogy a megfelelő arányok az optimálisak, azokat kell megtalálni. Az erkölcs történelmi fejlődése, enyhén szólva ellentmondásos. Az erkölcsnek nagyon sok kiterjedése van, nehéz az erkölcsöt egységesen összesítve megítélni.

Az erkölcsi fejlődés erősen hullámzik. Kétségkívül rabszolgatartó társadalomhoz képest, ahol embereket tömegesen lehetett (ez volt a normarendszer) ölni, szolgasorba tartani van egy lassú történelmi fejlődés. De ez a fejlődés a XX. század első felében nagyot hanyatlott. Aztán újra fejlődött, de korunkban az elmúlt 30 évben megint, igaz enyhébben hanyatlást mutat. Érdekes módón, vagy talán nem is annyira érdekes, ez a hullámzó grafika szinte megegyezik a társadalmi fejlődés (rendszerfejlődés) hullámzó grafikájával.

De talán nem is abból kell kiindulni: nem is olyan vészes ez a történelmi alakulás. Hanem ebből: miért ne lehetne sokkal erkölcsösebb az ember. Merthogy, és ezt is gyakran kifejtem, a magasabb erkölcs, a tisztességesség, mindenre kihat, a gazdaságra, a politikai rendszerre, az emberi kapcsolatokra tehát jobbá kellemesebbé válik az élet, vagyis nő az életszínvonal.

Azt gondolom, hogy erkölcs problémaköre hiányos lesz, ha nem térek ki az erkölcs tulajdonsági értékrendjére. Ugyanakkor talán eme aspektusból elemezhető leginkább az erkölcs történelmi fejlődése.

Az erkölcs tulajdonsági értékrendjének vonatkozása, amelynek kiindulópontja ez esetben a katolikus vallás hét főbűne.

A főbűnök felsorolása.

A kevélység. (Önteltség, hiúság, felsőbbrendűségi érzés, túlzott hatalomvágy, stb.)

A fösvénység. (Kapzsiság, túlzott vagyonvágy, stb.)

A bujaság. (Paráznaság, szexuális túlfűtöttség, eltévelyedés, stb.)

Az irigység (Önzőség, rosszindulat, fösvénység, stb.)

A torkosság. (Szélesebb értelemben: fösvénység, irigység, mértéktelenség, önkontroll hiánya, stb.)

A harag. (Gyűlölet, önkontroll hiánya, stb.)

A restség. (Lustaság, felületesség, felelőtlenség, stb.)

Szerintem a hétből kettő mindenképpen kilóg méghozzá több szempontból.

Kilóg a bujaság és a torkosság. Ha szélesebb értelemben nézzük ezeket, akkor szinte nincs önálló jelentésük, azonosak a többi főbűnnel. Ha pedig szűkebb értelemben nézzük, akkor szerintem nem tartoznak a fő bűnök közé. Szűkebb értelemben, a kisebb hibák, vétkek sokaságának egyike.

Ugyanakkor szerintem kimaradt két fontos bűn.

A becstelenség. (Tisztességtelenség, másnak ártás, ölés, bántalmazás, lopás, csalás, hazugság, spekuláció, gerinctelenség, stb.)

A közösségi érzés hiánya. (Önzőség, a szeretet hiánya, hazaszeretet hiánya, stb.)

Arra, hogy a középkorba miért kerültek a hét főbűnbe a kisebb vétkek és miért maradtak ki fontos bűnök, itt most nem térnék ki.

A lényeg, hogy általam módosított hét főbűn, amely többnyire egyezik a vezető vallás, eszmerendszer elméletével, egy jó kiindulás.

Ez pedig akkor így néz ki.

Az önteltség.

A kapzsiság.

Az irigység, önzőség.

A gyűlölet.

A lustaság, felületesség.

A becstelenség.

A közösségi érzés hiánya, az önzőség.

Mindjárt felsorolom a fő erényeket, mivel a bűn ellentéte az erény.

A szerénység, az általános szeretet. (A kevélység ellentéte.)

A puritánság, takarékosság, szerénység, jószívűség, szolidaritás. (A kapzsiság ellentéte.)

Az önzetlenség, jószívűség, szolidaritás, általános szeretet. (Az irigység, önzőség ellentéte.)

Az erős önkontroll, a szelídség, az általános szeretet. (A gyűlölet ellentéte.)

A szorgalom, az átgondoltság, a felelősségtudat. (A lustaság, felelőtlenség ellentéte.)

A becsület, a jóindulat, az igazságosság, általános szeretet, tisztelet, a gerincesség, egyenesség. (A becstelenség ellentéte.)

A közösségi érzés, a szolidaritás, az önzetlenség, a hazaszeretet.(A közösségi érzés hiányának ellentéte.)

De itt, az erényeknél már azért van néhány elgondolkoztató dolog.

Elgondolkodtató hogy így még inkább előjönnek az erős összefüggések.

Továbbá elgondolkodtató, hogy a felsorolt egyes jó tulajdonságok tekintetében akár túlzásokba lehet esni.

Mert elképzelhető, pl. a túlzott szerénység, ami már mulyaság, a felelősség elhárítása. Szükséges az egészséges, aktivitásra motiváló önbizalom, ennek hiánya is túlzott, depresszív szerénység. 

Vagy pl. a túlzott fölösleges puritánság, önsanyargatás sem erény.

A túlzott szelídség sem egyértelműen jó.

Az önzetlenség, a jóindulat, az általános szeretet, a szolidaritás, a közösségi érzés eltúlzása, esztelensége, pedig arról is szólhat, hogy az illető saját magát és, vagy a családját teljesen elhanyagolja. Illetve nem vezet jóra, ha rosszul adunk, és az sem, ha érdemtelennek adunk. De ez a túlzott jóindulat, adakozás, stb., korunkban, rendszerünkben egyáltalán nem jellemző.

A túlzott hazaszeretet (igaz, felsőbbrendűségi érzéssel kombinálva) pedig, mint a túlzott nacionalizmus, a háborúk egyik fő tényezője. Mindenesetre ezen tulajdonságok tekintetében nem a teljességre, hanem az optimális értékre, arányra kell törekedni. Hozzátéve, hogy azért negatív oldal jóval nagyobb, és veszélyesebb, mint a pozitív eltúlzás oldala. Vagyis pl. sokkal nagyobb az esélye annak, hogy valaki az önteltség bűnébe esik, mint annak, hogy a túlzott szerénység hibájába esik. És persze az egyik egy veszélyes bűn, a másik ehhez képest csak egy kisebb vétek.

Amit szinte nem lehet túlzásba vinni: az erős önkontroll, a szorgalom, az átgondoltság, a felelősségtudat, a becsület, az igazságosság, a gerincesség, az egyenesség.

De még nem lett tisztázva a bűn fogalma, e nélkül csak zavarosban kóvályog az elemző, hiszen a hét főbűnről van szó.

A bűn nem más, mint a másnak ártás.  Vagyis itt is a másnak ártásról, a másnak hasznosságról, az igazságosságról van szó. Ha azt mondja a vallás, hogy pl. az önteltség főbűn, akkor azt mondja, hogy az öntelt ember jellemzően másnak árt, tehát bűnös, és ezért ítélendő el (Isten és az ember is elítéli) az öntelt ember.

Az öntelt, kapzsi, önző, stb. ember közvetlenül is árthat másnak, de a társadalom lerontásán keresztül mindenképpen árt másoknak.

Mielőtt továbbmegyek, felsorolom az erkölcs fontosabb vonatkozásait.

Az igazságossági, joggal kapcsolatos vonatkozás. (Nem véletlenül ez az első a sorban.)

Az érzésmechanizmussal kapcsolatos vonatkozás.

A lelki szükségletekkel kapcsolatos vonatkozás.

A világnézettel, erkölcsi alapelvekkel való vonatkozás.

Leginkább az előzővel függ össze a tulajdonsági értékrendi vonatkozás, amelyről e fejezet szól.

Természetesen ezek a vonatkozások szorosan összefüggnek.

E vonatkozásokról a tanulmányban itt-ott meglehetősen sokat értekeztem, ezért csak pár mondat az összefüggésekről.

A lelki szükségletek között pl. ilyeneket említettem: a sikervágy, az elismerésvágy, a versenyszellem, a biztonságvágy, az igazságosságvágy, a szeretetvágy, az adás vágya, stb.. Nyilvánvalóan itt több, egymással, ha nem is alapjáratban ellentétes, de alkalmanként ütköző vágyakról, igényekről van szó.

Meg kell tanulni összeilleszteni a különböző szükségleteket, de persze a prioritást is ki kell alakítani.

Az igazságossággal elég egyértelmű az összefüggés, mivel az öntelt, kapzsi, önző, stb. ember valószínűleg az igazságosság megítélésével is hadilábon áll. 

A kiáramló érzésáram egyszóval: az önzőség, illetve az önzetlenség érzése, mivel valószínű, hogy az érzésmechanizmus egyszerű, végső soron csak pár anyagi áramlásból áll. A fogalmak viszont rokon értelműek, szinte azonosak. Az önzetlenséget kibővíthetjük e fogalmakkal: szeretet, jóindulat. Ellenkezőleg: a gyűlölet, közömbösség, rosszindulat. Végső soron a felületesség, a lustaság is önzőség. Az átgondoltság, a szorgalom, a felelősségtudat pedig önzetlenség. A felsorolt hét főbűn közös vonatkozása az önzőség (a rosszindulat, a felületesség). A felsorolt erények közös vonatkozása, az önzetlenség (a szeretet, a jóindulat, az átgondoltság). Tehát a felsorolt hét főbűn ugyanazon érzésáramlást kelt, amely érzésáramlást én az önzőség áramlásának nevezek. Illetve a pozitív oldala a hét fő erény, az önzetlenség áramlása.

A felsorolt erkölcsi fő tulajdonságok (főbűnök, főerények) mindegyike az önzőség, önzetlenség különböző kiterjedései. De mivel különböző kiterjedések, ezért különböző tulajdonságok.

Az erkölcsi világnézet többnyire arról szól, hogy mely erkölcsi alapelveket vall az ember, illetve vallanak az emberek. De lényegében az erkölcsi alapelvek meghatározzák az erkölcsi tulajdonságokat, ill. az erkölcsi tulajdonságokat is lefordíthatjuk alapelvekre: pl. valaki elhatározza, hogy becsületes lesz (becsületesség nélkül nincs egyéni és közösségi jólét – elvet vallva) és szükségszerűen a becsületességet terjeszti, becsületességre tanítja az embertársait.

Talán nem torz azon leegyszerűsítés, amely szerint a felsorolt hét erkölcsi tulajdonság (főbűn, főerény) meghatározza az egyéni és a közerkölcs állapotát. Bár rengeteg tulajdonság van, és sok-sok erkölcsi tulajdonság van, mégis a felsorolt hét erkölcsi tulajdonság van a központban, eszerint lehet egyszerűen vizsgálódni.

Bár fel lehetne állítani többféle kategóriát. Pl. a viszonylag kevés az erkölcsi terjesztő, aki a tudatformálás hatalmával rendelkezik (vezetés, média, értelmiség, tudósok, stb.) üzeni, tanítja a többségnek: jó lenne, ha ilyen és ilyen erkölcsi tulajdonságokkal rendelkeznétek ti emberek.

Ezek szerint: milyen erkölcsi üzenetek, tanítások vannak a társadalom szellemi, és információs légkörében.

És persze ezen üzenetek, tanítások hatnak az emberekre, a többségre, de azért a kisembernek is van némi lehetősége és felelőssége, akár úgy, mint elvető, elfogadó, akár úgy, mint üzenő, tanító.  A ma emberét sokféle egymástól eltérő, sőt gyakran ellentétes üzenet, tanítás éri. Egyrészt ez zavaró, idegesítő. Másrészt ez megnöveli az emberek elfogadó, kiválasztó felelősségét.

Harmadrészt ezen eltérő üzeneteknek, tanításoknak van azért egy összesített, átlagolt hatása. Pl., ha valaki a társadalom különböző szegmenseiből nyolc olyan üzenetet, tanítást kap adott idő belül, hogy a becsület csak másodlagos, nem fontos, van annál fontosabb, és csak kettő olyan üzenetet kap, amely szerint becsület fontos, elsődleges, akkor ez összesítve az első üzenet, tanítás oldalára billenti el a mérleget.

Az embereknek tehát van egy önálló, belső mérlegelő, szelektáló lehetőségük, de azért többnyire olyan lesz az erkölcsük (erkölcsi tulajdonságaik) amilyen összesített átlagolt üzeneteket, tanításokat kapnak a társadalomból.

Ezért a történelmi fejlődés egyik fontos vonatkozása: a különböző korokban, rendszerekben milyen összesített átlagolt erkölcsi üzeneteket, tanításokat kap (és ad) az emberek többsége, a hét fő erkölcsi tulajdonság vonatkozásában. 

Mielőtt továbbmennék, röviden kitérnék az erkölcs fontosságára.

Megint sokféle felfogás lehetséges és van.

Az egyik felfogás, hogy a hét válságtényező (pénzügyi, gazdasági, jóléti, egészségügyi, irányítási, háborús és erkölcsi) egyike az erkölcs, tehát a hét legfontosabb tényező egyike.

A másik felfogás szerint csak a matéria (a rendszer a törvény, stb.) van és mellette csak a szellem, ill. erkölcs van. Viszont a szellemnek nemcsak erkölcsi de értelmi vonatkozása is van. Vagyis a három legfontosabb tényező a matéria (a rendszer), az értelem, és az erkölcs.

És végül van olyan felfogás, hogy végső soron mégis az erkölcs a legfontosabb tényező a világon, minden más ezután jön. A lényeg az, hogy az erkölcs, a jólét és fejlődés egyik legfontosabb tényezője, bármely felfogást is tesszük az első helyre.  

Ezért a történelmi fejlődés egyik fontos vonatkozása: a különböző korokban, rendszerekben milyen összesített, átlagolt erkölcsi üzeneteket, tanításokat kap (és ad) az emberek többsége, a hét fő erkölcsi tulajdonság vonatkozásában.

Én úgy látom, hogy az ember erkölcsi fejlődése bár hullámzik és változik, de összességében stagnál, még annyira sem fejlődik, mint a társadalmi rendszer.

Elméletileg az erkölcsnek lényegében összesítve azonosan kellene fejlődni a társadalmi rendszerrel. De lehet, hogy a társadalmi rendszer egyébként enyhe és hullámzó fejlődése, az értelem fejlődésből adódik és nem az erkölcs fejlődéséből.

Akár onnan is kezdhetném, hogy milyen erkölcse van a fejlett állatoknak, illetve milyen erkölcse van a kisgyermekeknek, a hét fő tulajdonság vonatkozásában. És miért van olyan amilyen.

Emlékeztetőül ezek a fő erkölcsi tulajdonságok. Az önteltség. A kapzsiság. Az irigység, önzőség. A gyűlölet. A lustaság, felületesség. A becstelenség. A közösségi érzés hiánya, az önzőség.

És az erények, mint a fő erkölcsi tulajdonságok másik oldala. Tehát itt ugyanarról van szó.

A szerénység, az általános szeretet. A puritánság, takarékosság, szerénység, jószívűség, szolidaritás. Az önzetlenség, jószívűség, szolidaritás, általános szeretet. Az erős önkontroll, a szelídség, az általános szeretet. A szorgalom, az átgondoltság, a felelősségtudat. A becsületesség, a jóindulat, az igazságosság, általános szeretet, tisztelet, gerincesség, egyenesség. A közösségi érzés, a szolidaritás, az önzetlenség, a hazaszeretet.

Bár minden állat, minden kisgyermek és minden felnőtt ember más, a tudomány feladata mégis az általánosítás. Csak az általánosból lehet törvényeket, törvényszerűségeket megállapítani.

Onnan is folytathatnám, hogy az ősközösségi rendszerben, vagy rabszolgatartó rendszerben milyen volt az ember erkölcse, a hét fő tulajdonság vonatkozásában. És miért volt olyan amilyen? Milyenek voltak, ezen korokban rendszerekben, a szellemi légkörben levő, összesített üzenetetek, tanítások, a hét fő tulajdonság vonatkozásában. Aztán azzal folytathatnám, hogy a feudalizmusban, klasszikus kapitalizmusban, a brezsnyevi szocializmusban, milyen volt az ember erkölcse a hét fő tulajdonság vonatkozásában.  És miért volt olyan, amilyen? Milyenek voltak, ezen korokban, rendszerekben, a szellemi légkörben levő, összesített üzenetetek, tanítások, a hét fő tulajdonság vonatkozásában. Aztán azzal folytathatnám, hogy a háborúkban, különösen az első és a második világháborúban milyen volt az ember erkölcse a hét fő tulajdonság vonatkozásában. És miért volt olyan amilyen.  Mindezek elemzését a hosszúság és az adatok hiánya miatt kihagyom, bár egyszer a társadalomtudománynak ezt is illene elemezni. (Azt azért meg lehet állapítani, hogy az ember sokkal szélsőségesebb, szeszélyesebb, mint az állat.  E gondolat folytatása is érdekes.)

Csak arra térek ki, hogy jelen korban, rendszerben (államkapitalista) milyen üzenetek, tanítások kavarognak a szellemi légkörben, a hét fő tulajdonság vonatkozásában. És ehhez hasonlatos a mai ember erkölcse a hét fő tulajdonság vonatkozásában.

Nyilván jelenleg sok egymással ellentétes üzenet, tanítás kavarog, de ezeknek mégis van egy összesített átlagos, megjelenése. Nyilván ahány ember annyiféle erkölcs, de itt is van egy összesített átlagos megjelenés. Ellenben a hét fő tulajdonságot nem lehet egységesnek kezelni. A kiáramló érzés szempontjából egységes. Viszont az egyén lehet pl. szerény, de felületes, öntelt, de takarékos, és még sorolhatnám. És a társadalom szempontjából is különböznek e tulajdonságok. Ismétlem, az erkölcsi fő tulajdonságok ( a hét főbűn, főerény) mindegyike az önzőség, önzetlenség különböző kiterjedései, és így különböző  tulajdonságok.

Az megállapítható, hogy jelen korban, rendszerben van néhány olyan nagyon erős üzenet, tanítás, amely a korábbi korokban, rendszerekben közel sem voltak ennyire erősek, általánosak.

Valósítsd meg magad. Csinálj karriert. Légy sikeres. Szeresd magad. Fogyassz, méghozzá elsősorban az anyagi és testi szükségleteidet elégítsd ki.

Mit is jelentenek ezen üzenetek? Ne legyél szerény. Ne legyél puritán, takarékos. Ne nagyon törődj másokkal, ne legyél önzetlen. Ne legyél balek. Jó dolog a nagy vagyon, cél a könnyű vagyonszerzés.  A fizikai munkának nincs értéke. Általában a munka valódi másnak való hasznosságával nem kell foglalkozni. Ne legyél közösségi. Stb.. Durvábban mindez: legyél öntelt, kapzsi, irigy, önző, becstelen, lusta, stb., ha érdeked úgy kívánja, és el tudod kerülni a szankciót.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy korunkban átlagosan, összesítve egyértelműen leértékelődtek olyan fő erények, mint szerénység, mértékletesség, önzetlenség, jószívűség, szolidaritás, szorgalom, felelősségtudat, közösségi érzés, hazaszeretet és nem utolsó sorban, a becsület. Ezek az erények, korunkban már csak másodlagos mellékes erények. Az önzőség felé orientálódik a világ. Középkori és vallási értelemben, a pokolba vezető út erősödik.

Azért a negatív tendencia az alábbiak miatt árnyaltabb.

Egyrészt azért a leirt tendencia nem ennyire egyértelmű. Azért a múltban is sok borzalom történt a világban. Csak találgatni lehet, hogy a múlt vagy a jelen embere volt erkölcsösebb. Talán éppen a nagyobb erkölcstelenség miatt volt szükséges a szigorúbb és fenyegetőbb erkölcsi prédikáció. Olyasmi ez, mint amikor a rosszabb gyerekkel szigorúbban bánunk, súlyosabb szankciókat helyezünk kilátásba, a jobb gyereket bátrabban szabadjára engedjük, a rossz utat is megmutatjuk, remélve, hogy mégis a jó utat választja.

(Talán az utóbbi hatvan évben kedvezőbben alakult a háborúk alakulása.) 

Másrészt a jó oldala ennek pl., hogy ez minden ember, a kisember vonatkozásában is elhangzik. A korábbi korokban ezek az üzenetek csak a kiváltságos réteg vonatkozásában jelentek meg, csak a kisembert, a közembert, biztatták a szerénységre, a puritánságra, stb.. Tehát e fejlődésvonatkozásnak van egy egyenlőség, igazságosság felé haladása. A tanítások bizonyos szellemiségének ellenére, gyakorlatilag viszont megmaradtak hatalmas különbségek, ami szintén egy elgondolkoztató dolog. A jelen tanítások, üzenetek összesítve mégsem az egyenlőség, az igazságosság felé mutatnak.

A harmadik elgondolkodtató dolog az, hogy az a jelen erkölcsét az optimálishoz kell hasonlítani. Vagyis lehetséges, hogy a korábbi korok üzenetei, tanításai és ezzel párhuzamos erkölcse, a ló másik oldalán voltak. Pl. lehetséges, hogy korábban túlságosan szerénynek, puritánnak, stb.. tanították az embereket, az emberek túlságosan szerények, puritánok, stb. voltak. Lehetséges, de még, ha ez igaz, akkor is szerintem jelen korunkban, rendszerünkben túlságosan átestünk a ló másik oldalára.

Ellenben megállapítottam hogy vannak olyan tulajdonságok, amelyeknek nincs két oldala. Pl. nincs olyan, hogy valaki túlságosan becsületes. A becsületesség gyengülése biztosan negatív folyamat.

Ki kell tárni arra is, hogy a technikai fejlődés és a jóléti társadalom mennyire befolyásolja ezt az egészet. Ha a gépek, a technika dolgozik az ember helyett, akkor persze nincs szükség akkora szorgalomra, mint korábban. Ha nő a termékek, szolgáltatások száma, akkor nincs szükség akkora puritánságra, mint korábban.  És ebben a helyzetben az ember talán saját magára is több figyelmet szentelhet.

Szóval mindezek árnyalják, csökkentik a negatív tendenciát (az erkölcsi romlást), de azért nem fordul át a negatív tendencia. Ha megnézzük az árnyaló érveket, mindenhol felfedezhetjük a hiányosságot. Vagyis ezen érvek is csak részigazságok, féligazságok. Korunkban is több milliárd ember éhezik és nyomorog. Korunkban sem boldogok, elégedettek az emberek általában. Korunkban is fennáll, sőt erősebben áll fenn a világkatasztrófa veszélye.  

Ezért mondtam hogy az ember erkölcsileg nem fejlődött, elnézően értékelve összességében stagnált, részleteiben persze átalakult.

Az biztos, hogy a jelen tendenciája, a fő erkölcsi tulajdonságok romlása, és ezen tendenciát erősítő üzenetek, tanítások erősödése egy nagyon veszélyes irány. Ha jelenleg még nincs is baj, de ez csak ideig-óráig tarthat.

A felsoroltakból a hét fő tulajdonság közül, talán a gyűlölet és gyűlöletre biztató buzdítás, ami kivétel. Talán ebben fedezhető fel a legkevésbé a negatív tendencia.

És mi az még, ami a korábbi koroknál jellemzőbb korunkra. Talán a kapkodást, az idegeskedést, a rohanást, a felületességet, a fegyelmezetlenséget, a rendezetlenséget, a zavarosságot, a lelketlenséget tudnám kiemelni. Persze ez a jelenségsor sem független az anyagi javak kergetésétől, és az egoizmustól.

Szóval én veszem a bátorságot, és nemcsak elgondolkoztatni akarok, de azt tanácsolom, hogy érdemes visszavenni a korunkra jellemző fenenagy önteltségből, beképzeltségből, kapzsiságból, mohóságból, fogyasztásból, irigységből, önzőségből, a hasznos munka lebecsmérléséből, a lustaságból, a felelőtlenségből, a becstelenségből, az egyéniesedésből, közösségi érzés hiányából, és még a gyűlöletből is. Nemcsak azért, mert ez általában egy élhetőbb kellemesebb társadalmat jelent, hanem azért is, mert az ilyen önzetlen ember másvilági érzése „élete” kellemesebb lesz. Ugyanis ezen tulajdonságok mindegyike egyben olyan kiáramló érzés, amelyeket a másvilági érzésmechanizmus kellemetlen érzésállapottal büntet. Tehát az elavult, pokolba vezető út meséje nem egészen alaptalan, bizonyos fajta pokol és menny nem kizárható, legalábbis szerintem.

Az én tanácsom, üzenetem (nemcsak az enyém), azonban majdnem biztosan el fog veszni abban az üzenetáradatban, amely végső soron mégis arról szól, hogy fogyassz, légy sikeres, valósítsd meg magad, magaddal foglalkozz. 

A jelen rendszer, társadalom alapvető erkölcsi torzulása.

Az eredendő, a főbűn (a fő rossz), az önzés. A hét főbűn is végeredményben az önzés különböző megnyilvánulásai. Jézus is a szeretetről, az önzetlenségről ill., annak ellenkezőjéről, az önzőség elvetéséről tanított.

A jelen rendszer társadalom azonban éppen arról szól, arra motivál, arra „tanít”, hogy az önzőség nem bűn, az önzőség nem rossz. Fogyassz, valósítsd meg magad, a magántulajdon szentsége, bizonyos önző becstelenségek (érdemtelen vagyonszerzések) a jog szerint rendben vannak, stb. ez mind arról szól, hogy az önzés nem bűn, még csak nem is vétek.

Azért a rendszer, társadalom nem véletlenül lett ilyen. Az önző embereknek sikerült a maguk képére és hasznára formálni, a rendszert, társadalmat, ezt a sodrást alakították ki, de ez a sodrás már az önállótlanakat, a bizonytalanokat, a felületeseket is magával sodorja.

Az önzetlen ember szükségszerűen kifele, mások fele néz, mások életét is meg szeretné javítani. Az önzetlen szükségszerűen kritizál. Én nem mondom, hogy ennek nincs egy olyan határa, amelyen túl már zavaró, piszkálódó, kötekedő hatású lenne. Azonban ez a határ a jelen rendszerben, társadalomban igen alacsonyan van, a kelleténél, az optimálisnál jóval alacsonyabban van. Ezért jelenleg az önzetlen ember, általában gyakran zavaró, piszkálódó kötekedő embernek látszik. Az önző, a kifele közömbös, vagy sunyin ártó, pedig kellemes, jó, és sikeres, ügyes embernek látszik. (Ráadásul van önző szándékú zavarás, piszkálódás kötekedés is, de azért azt meg lehet különböztetni az önzetlen szándékútól. Kétségkívül meg kell tanulni a megkülönböztetést.)

És így válik a jóból rossz, a rosszból jó. Valójában sokkal kellemetlenebb egy ilyen (a jelenlegi) rendszerben, társdalomban élni, mint egy olyanban ahol az önzőség bűne a helyére kerül, ahol az önzetlenség és a piszkálódás, zavarás, kötekedés határa a megfelelő helyen van. Abban a rendszerben, társadalomban ahol az önzőség bűne a valós helyére kerül, jobban mennek a dolgok, dinamikusabb a fejlődés, kevesebb igazságtalanságot, sértést kell nyelni. De kétségkívül nehéz ezt konkrétan bizonyítani.

Néhány mondat az önzetlen a látszólagos zavarás, piszkálódás, kötekedés és az önző szándékú zavarás, piszkálódás, kötekedés megkülönböztetéséről. Van, amikor egyértelmű a szándék, amikor nem saját érdekről van szó, pl., amikor másokért vagy éppen a kritizált érdekében szólnak. Az is jó szándékú, ha az önös érdek mögött, legalább olyan erősen ott van mások érdeke is. Nem árt persze pontosítani: nemcsak magam érdekében szólók, de a többi ügyfél érdekében is. Nemcsak magam érdekében szólók, de a többi lakó érdekében is szólók. Nemcsak nekem lenne jó ez, hanem neked is. De talán még könnyebb felismerni az önző érdekű megnyilvánulást, javaslatot, kritikát. Mert ez arról szól, hogy másoknak sem rövid távon, sem hosszú távon nem lehet haszna a megnyilvánulásból, javaslatból, kritikából.

És mellékesen, de csak mellékesen ott van az udvariasság, mint tényező. Vagyis hogy goromba, sértő megnyilvánulás, javaslat, kritika, még ha az önzetlen is lenne, nem az. De az udvariatlanság határán is el kell gondolkodni, mivel az önzőség irányában eltorzult ember, az önzetlen beleszólást (megnyilvánulást, javaslatot, kritikát), az udvariatlanság ürügyével minősíti zavarásnak, piszkálódásnak, kötekedésnek.

De ezért van itt az erkölccsel kapcsolatos két probléma, amely mindig előbukkan, és amelyre e tanulmányrész elején ki kell térni.

Eltorzult egyéni vágyak, célok, és újra az önzetlenség.

Az ember kisebb-nagyobb vágyak, célok özönében éli le az életét. Mindezt teszi tudatosan, vagy kevésbé tudatosan. Elvileg a kisebb vágyak, célok, illetve azok megvalósulása, kielégítése csak nagyobb vágyak, célok állomásai.

Akkor tud az ember boldog és erkölcsös lenni, ha hasznos és megvalósítható, megvalósuló vágyakat, célokat képzel el, pontosabban a boldogság akkor jöhet el, ha ezek megvalósulnak, teljesülnek. Mi köze ennek az erkölcshöz – nos erre még visszatérek.  

De mi is az a nagyobb, a legfőbb vágy, cél? Akkor mindjárt nézzünk egy példát.

Egy kép, egy idillikus kép jelenik meg előttem. Egy vidám, jó hangulatú családi összejövetel, buli. Bár, mindenki az átlagemberek szerény vagyonával, és hatalmával bír, a nagyszülők, a gyerekek az unokák, mindenki nagyjából egészséges kiegyensúlyozott, biztonságos, rendezett életet él, van munkájuk, és végeredményben szeretik, tisztelik egymást. Viszonylag egészségesen ülök a kerti padon, és körülöttem ugrándoznak az unokáim. A szomszédok beköszönnek a kerítésen, vagyis tisztelnek és én is tisztelem őket. Ha nem is kedvelnek az emberek, de senki sem mondja, ill. senki sem mondhatja jogosan: ez egy becstelen ember, ez érdemtelenül mások munkájából kapaszkodott fel. Majd bemegyek a szerény, de egészséges kedves lakásomba és bekapcsolva a tévét abban inkább nemzeti sikerekről hallok, mintsem kudarcokról. A feleségemmel is nagyjából jól megvagyok és a pihenés után bár öregesen, de egy jóízűt szeretkezünk. Előttem van a költségvetési szavazólap kitöltésre várva, és tudom hogy véleményem ha csak igen kis mértékben is, de mégis számít, alakítja a nemzet életét. Azt is tudom, hogy eddigi munkámmal inkább hasznára voltam a családomnak, nemzetemnek, mintsem kárára.

Nevezzük mindezt, a fentieket az egészséges (torzulatlan) legfőbb vágynak, célnak.

Én és a hozzám hasonlók (szerintem sokan vagyunk) valljuk be őszintén, ha meg is jelenik a fenti kép (egyben vágy és cél), valahol lelki szemünk előtt nem úgy jelenik, meg mint legnagyobb, a legfőbb vágy, cél. Pedig hát annak kellene lenni. Leginkább azért, mert ez még társadalmilag megvalósítható lenne. 

És azért, mert csak ilyen, és ehhez hasonló legfőbb célok mellett lehet erkölcsös társadalmat kialakítani. Ugyan, ez olyan unalmas köznapi – mondjuk mi sokan, mások, meg egyenesen megvetőnek találják. De a korábbi korokban, mégis a fenti idilli kép volt az általános legfőbb cél.

De tévúton járunk, mert amikor megvalósul az egészséges legfőbb vágyunk, célunk azt szinte észre sem vesszük, nem értékeljük a helyén.

Mert más eltorzult, megvalósíthatatlan legfőbb vágyakat, célokat kergetünk.

Sokszor jobban örülünk annak, hogy olcsóbban tudjuk megvenni a parizert, mint annak hogy boldognak látjuk a családunk. Ez a másik általános probléma, hogy az eltorzult legfőbb vágyak, célok miatt kvázi nincsenek legfőbb vágyak célok, és a semmitmondó részcélok, kerülnek a magasba.

Sok-sok munkával felújítottam a lakásom és néhány óráig büszkén szemléltem, majd rohantam tovább. A családom csak úgy jelent meg előttem, mint az adott teljesítményt elismerő emberek, és nem a boldogan egészségesen élő család. Máskor engem is elkaptak a lázálmok: gazdag, sikeres és ismert vagyok, ez lett elérendő legfőbb cél. Vagy, mint nagytiszteletű okosságokat mondó ember megjelenek a tévében. Olvassák a könyveim. És én, (mi) még a visszafogottabb szerényebb kategóriába tartozunk. Van, aki palotáról, repülőről, szuperautóról stb. álmodozik. (És akinek ez kivételesen összejön, ő megáll a palotája előtt, a repülője előtt, és addig a pár percig boldog, amíg szemléli, azután rohan tovább üzletelni.) Mások hatalmas utazásról álmodoznak. Vagy gyárakról, vagy éppen a miniszterségről álmodoznak. Kvázi, ők ilyen legfőbb célokat tűznek ki maguk elé.  De hol van az álmokban és a valóságban a boldog család, és a sikeres nemzet? És hol van az álmokban és a valóságban: szinte senki ne tartson becstelen, mások munkájából felkapaszkodott embernek.

A legnagyobb probléma azonban, hogy egyszerűen matematikailag lehetetlen hogy mindenki az elit csoportba tartozzon. És itt még azt sem hozom fel, hogy hatalom, a vagyon nem boldogít. Egyszerűen matematikailag csak kevesen tartozhatnak a gazdag, sikeres ismert, stb. csoportba. Az viszont lehetséges matematikailag, hogy az elit csoport, ne nagy különbséggel váljon el a többségi rétegtől, az is lehetséges, hogy az emberek döntő többsége megvalósítsa az egészséges (torzulatlan) legfőbb vágyait, céljait. A fenti egészséges (torzulatlan) legfőbb vágyak, célok tulajdonképpen a középréteg az átlagember vágyai, legfőbb céljai, legalábbis annak kellene lenni. A középréteg is lehet nagyon széles, boldog és erkölcsös.

És az is lehetséges, hogy azért a középrétegben se legyen mindenki egyforma, lehetséges különbségeket tenni.  Lehetséges, hogy a lecsúszottak is csak kevesen legyenek. Matematikailag nem lehetséges, hogy sokan, az emberek 10%-on felüli része az átlagosnál jelentősebben gazdag, sikeres, közismert, elismert magas beosztású ember legyen.  Márpedig ha az emberek 10%-os felüli része, netán a többsége nagyra vágyó, megvalósíthatatlan célokat, vágyakat tűz ki maga elé, akkor csalódni fog, akkor boldogtalan lesz. És akkor olyan harc (ez már nem verseny) alakul ki, amely átlépi az erkölcsösség határait.

A boldogság egyik feltétele: hasznos és megvalósítható célok kitűzése és azok megvalósítása.

Jó, jó, de akkor mi legyen a fejlődés motivációjával: vágyjál mindig jobbra, többre. De a „vágyjunk mindig jobbra, többre” ebben a dimenzióban is elképzelhető:

Legyen a családom élete a jövőben egy kicsit boldogabb biztonságosabb, egészségesebb kellemesebb, mint eddig. És az én életem is. A szerény kis lakásom, és más életkörülményem legyen a jövőben egy kicsit jobb, szebb. És így tovább, tehát a fejlődéshez nem kell nekünk palota, repülőgép, világköri út, pazar lakosztály, kaviár, tévészereplés, Kossuth díj, miniszterség és még sorolhatnám, a megvalósíthatatlan álmokat.

És akkor ki kerül az elitrétegbe, ha nem akar senki oda kerülni, mivel az már torzult vágy, cél? A legkiválóbbak, ugyanis a bekerülés nem akarat, hanem teljesítmény kérdése, legalábbis a jövőben remélhetőleg az lesz. A munkánk, tevékenységünk önzetlen irányát határozza meg az egészséges torzulatlan legfőbb vágy, cél és nem a teljesítményünk intenzitását. Mert akinek sok energiája és jó képességei vannak, ő dolgozzon sokat a közösségért, ha már családját ellátta, és akkor az önzetlen közösségért végzett hasznos munka értékelése által bekerülhet az elitrétegbe. De ne azért kerüljön be, mert neki ez a vágya, célja.

E tanulmányrészben azt keressük, hogy tudunk egyénileg erkölcsösek (önzetlenek) és boldogok lenni.

És nem azt kérdezzük, mit tehet ez ügyben a rendszer, a társadalom (egyébként sokat), hanem azt: mit tehetek én.

Az eltorzult önző vágyat, célt szinte lehetetlen úgy megvalósítani, hogy ne ártsak másnak. A kiválasztott eszköz, módszer azonban jelentősen növelheti, vagy csökkentheti az önzőséget. Ezek után egyfajta kategorizálás.

Felettébb önző vagyok, ha eltorzult, önző vágyaim céljaim vannak. Ha azok megvalósítása közben nem mérlegelem a másnak ártást, (kinek mennyire) ezért másoknak ártok. Úgy gondolom, (azt érzem), hogy minden jár, nekem, amit meg tudok szerezni. Ha meg tudom szerezni, akkor jár nekem a korlátlan vagyon, a gazdagság, a hatalom, a kényelem, stb., mindezek mértékén nem problémázok. Igen erős érzések birtoklásvágy, kapzsiság, nagyravágyás, stb., vannak bennem, és ezek ellen nem harcolok. 

Elvileg lehetséges lenne olyan mérsékelt önzőség is, hogy egészséges vágyaim céljaim önző eszközökkel, módszerekkel valósítom meg. Azonban az egészséges vágyak, célok nem valósulnak meg, ha a módszerek, eszközök önzők, ha nem mérlegelem a másnak ártást.

Ezért mérsékelten vagyok önző, ha önző torzult céljaim vannak, de azt azért úgy szeretném megvalósítani, hogy ne ártsak másnak. Amit becsületesen meg tudok szerezni, az jár nekem, jár a vagyon, a gazdagság, a hatalom, a kényelem, stb..

Enyhén önző kapzsi vagyok, ha egészséges vágyaim, céljaim vannak, de ragaszkodom ahhoz, ami jár nekem. Ha nem vagyok képes a lemondásra, a minimális lemondásra sem.

Ugyanis az önzetlenséghez nem elég, hogy egészséges vágyaim, céljaim legyenek, és azokat másnak ártás kizárásával szerezzem meg, de bizonyos fokú lemondás is szükséges. Az önzetlenség érzése, mely kimenő érzést esetleg az érzésmechanizmus is érzékel, egy olyan kétkedő, aggódó érzés, lelkiismeret-furdalás, mely gondolatilag erről szól: vajon önzetlenül helyesen cselekszem, ill. cselekedtem. Természetesen ebben benne van a másnak ártás mérlegelése is. És annak a mérlegelése, hogy mi az, ami jár nekem. Nagyon is behatárolt az a vagyon, gazdagság, hatalom, kényelem, stb., ami jár nekem. És amely a belső tusakodás után, legyőzve az önzőséget, eljut bizonyos lemondásig, tehát még ahhoz sem ragaszkodom teljesen, ami jár nekem.  Ez mind szükséges ahhoz, hogy önzetlen legyek.

Viszont e mérlegelésben el kell jutnom oda, (ha nem jutok el, akkor már újra önző vagyok) hogy az igazság érdekében, mások érdekében a családom érdekében, a társdalom érdekében mégis csak bizonyos fokú igazságtalanságig, lemondásig mehetek el. Az önző, az igazságtalan a rossz oldalt nem erősíthetem, meg azzal, hogy mint a birka mindenbe beletörődők. E határ keresése is belső tusakodó érzéssel jár. Az önzetlenség érzése, egy belső tusakodó érzés, melynek tárgya: nem akarok másnak ártani, mások javát akarom.

Ez belső vívódás nem azonos az önhergeléssel, a túlzott sértődékenységgel, sőt annak ellenkezője, mivel az önhergelés tárgya: engem milyen sérelem, ártás ért. Az önzetlen lelkiismeret-furdalás tárgya pedig: én nem ártok e másnak.

Sok belső tusakodás, eredményeképpen pedig jó eséllyel megvalósulhat a legfőbb egészséges vágy, cél, az idilli kép: a vidám családi összejövetel. Ülök az árnyas padon, a gyerekek vidáman játszanak, a szomszédok átköszönnek, és rádió bemondja a magyar válogatott harmadik lett a világbajnokságon. 

A rossz irány gerjesztője és rossz irányba sodródó (aki ezzel erősíti is a rossz irányt) megkülönböztetése.

Egyszerűen a következő emberek vannak.

Akik gerjesztik a rossz irányt.

Akik sodródnak a rossz iránnyal, de ezzel erősítik a rossz irányt.

Akik egy kicsit evickélnek a rossz iránnyal szemben, de azért sodródnak.

És akik a rossz iránnyal szemben tudatosan küzdenek.

De térjünk vissza a címbe szereplő problémához.

Egyfelől természetesen nagy különbség van a gerjesztő, a tudatosan rossz és a megtévedt, sodródó ember között. A sodródó csak a többséget követi, csak a trendet, a társadalmi elvárást követi. És nagy különbség van, mert a sodródó ember inkább rosszul érzi magát, mintsem jól. És nagy különbség van, mert a sodródó embert talán meg lehet győzni, meg lehet tanítani a helyes erkölcsre. 

Másfelől szinte alig van különbség, mert a károkozás szinte azonos. Mert konkrétan gyakorlatilag nem lehet megkülönböztetni. Mert a sodródás (felületesség, önállótlanság, gyávaság, stb.) is majdnem olyan rossz tulajdonság, mint a gerjesztés. Mert ezen tulajdonságok is kvázi önzőségek. Mert az emberek többsége sodródó, kétséges, hogy vannak e gerjesztők. Mert, ha nem lennének sodródók, mit sem érne a gerjesztés.

Tehát itt két ütköző felfogás van, de melyik az igaz. Talán el kell fogadni, hogy mindkettő igaz. Vagy talán a kettő között van az igazság.

Jogilag pedig ehhez hasonló probléma a szándékosan, vagy gondatlanságból elkövetett bűn. Illetve a felbujtó és a felbujtott megítélése. Illetve, hogy tisztában volt és mennyire volt tisztában a tettének következményeivel. Csakhogy az erkölcsi helytelenségek még kevésbé egyértelműek, mint a jogi ügyek.

A helyes erkölcsöt érezni kell, avagy meg kell érteni?

Szerintem, is-is. Kétségkívül van egy erkölcsi, igazságossági érzés, érzék, amely azt súgja az ilyen érzékkel rendelkező embernek, hogy itt valami nincs rendben.

Ugyanakkor ez a tanulmányrész, ez a rengeteg mondat, ez sok érvelés is azt bizonyítja, hogy azért itt vannak a gondolkodás által tisztázandó dolgok is. Az erkölcsöt azért értelmileg is meg lehet tanulni. 

A hosszabb táv és az önzés problémája.

Az is kellemetlen, (a boldogság hiánya) legalábbis a normális emberek számára, ha nincs gyerekük, unokájuk. De az is kellemetlen, ha azzal kell szembesülni, hogy (pl. a természetpusztítás miatt, a hedonista élet miatt), a gyerekeiknek unokáiknak sokkal rosszabb élete lesz. De persze ez a kellemetlenség elsősorban a gyereket, unokákat éri. Az is kellemetlen, ( a ma élőknek és a később élőknek is), ha elpusztul, vagy visszafejlődik az emberiség, mert akkor az élet munkája füstbe megy. Már ez az okfejtés is cáfolja azon felfogások jóságát, miszerint élj a mának, valósíts meg magad, nem nagyon törődj a jövővel, a közösséggel, a társadalommal. Persze az önzőség általában rövidebb távon is megbosszulja magát. A társadalom dolgai rosszabbul mennek, mert hiányzik az együttműködés, sőt szabályozatlan harc, átverősdi alakul ki, és ez egy-két hónapon, éven belül visszahat az önző egyénre is.

Hallottam egy okfejtést, miszerint a sok szörnyűségből (pl. a XX. század vérzivatariból), az következik, hogy a bizonytalan jövő miatt nem érdemes törni magunkat. Vagyis a jövő bizonytalan és lehetségesen borzalmas ezért élj a mának, ezért valósítsd meg magad, ezért elsősorban magaddal foglakozz. Ebből az okfejtésből csak azon apróság maradt ki, hogy borzalmas múlt és bizonytalan és lehetségesen jövő az emberek, az önző emberek miatt lett, lesz olyan amilyen. Tehát enyhén szólva fel van cserélve az ok és a következmény.

Ugyanakkor részben fordított logikai ez felfogás is: nem vállalok gyereket, mert bizonytalan nehéz jövő vár rá, inkább önmagamat valósítom meg, inkább karriert csinálok, inkább fogyasztok.

Itt azért meg kell állapítani, hogy a helyes gyermeknevelés, az kvázi önzetlenség, az társadalmi szempontból is igen hasznos munka. Igaz, hogy ezt a jelen önző magyar vezetése másképpen gondolja, az állam nem becsüli meg a gyermeknevelést.

De itt megint meg kell állni és megállapítani: különbség van a tévedésből önzők és a tudatos önzők között. Ez az egész fejezetnek és általában az egész tanulmánynak a célja a tévedésből önzők meggyőzése.  Ugyanis a tudatos önzők tisztában vannak a hosszabb távú károkkal, de az nem nagyon érdekli őket. Ők „szakszerűen” a saját kis életükkel tőrödnek, és felkészülnek a visszaütő károk kivédésére. Sőt a tudatos önzők és a tévedésből önzők bizonyos szempontból ellenségek. A károkozás szempontjából azonosak. Ellenben abból, szempontból hogy mennyire sínylik meg az önzés áttételes és időben eltolódott visszaütő károkozását már óriási a különbség. A tévedésből önző erősen megsínyli. A tudatos önző lelkiismeretlenül és felkészülten várja a visszaütő károkozást, ő nem nagyon sínyli meg. És itt belép a vagy-vagy elosztás szabálya, minél nagyobb az érdemtelen haszon, annál nagyobb az érdemtelen kár máshol.

De visszatérve, miért is hibás gyermeknevelés elutasítása.

Hivatkozhatnék arra is hogy a normális (tévedésből önző) gyermektelen élete azért gyermek nélkül nem lesz teljes boldog, hiába akarja magát megvalósítani.

Hivatkozhatnék arra is hogyha fogy a népesség kérdés lesz ki termeli meg az idősek, akár az idős gyermektelen napi és közvetlen fogyasztását. Mert hiába van pénze nyugdíja az idősnek, ha nincs ember, aki élelmiszert, stb. termeljen akkor neki is kevesebb jut.

De én inkább visszatérve fősodorhoz, megint a fordított logikából indulok ki.

A bizonytalan és lehetséges borzalmas jövő miatt nem vállalok gyereket, de éppen ezzel (ezzel is), hozom létre a bizonytalan lehetségesen borzalmas jövőt.

De van itt még egy visszatetsző dolog. Ugye a kijelentő, (éljünk a mának, törődjünk magunkkal, stb.) a jó kis kényelmes életéből gondolkodik így. De vajon az önhibáján kívüli hajléktalannak, az afrikai betegeskedőnek, az éhező gyereknek, stb. is megadatott ez a felfogás? Természetesen nem. Az ő szájukból kissé groteszk lenne: éljünk a mának, valósítsuk meg magunkat.

Mindez nem azt jelenti, hogy akkor nem is törődjünk magunkkal, akkor ne próbáljunk meg harmonikusan, jókedvűen élni. Hiszen ez a természet, Isten, az ember és a fejlődés célja. Ha mindenki boldogtalanul feláldozza magát, akkor senki nem lesz boldog, akkor nem valósul meg a cél.

Arról van szó, hogy értékrendünkbe, világnézetünkbe mit teszünk az első, a második, a harmadik, stb. helyre. Milyen prioritást és milyen különbségű prioritást alakítunk ki. Élj a mának, valósítsd meg magad – ez a felfogás és annak realizálása, így nincs rendben.

Törődj a jövővel, törődj a közösséggel, a nemzettel, de közben magaddal is foglalkozz, közben a jelen örömeit is vedd észre – ez már rendben van.

A gerinctelen szolga is önző.

Ne bántsuk őt, ő, csak szolga, nem ő az értelmi szerző. Ő csak kényszerűségből, megélhetésből teszi. Ő is ki van szolgáltatva. Ha ö nem tenné, ne szolgálna, akkor mások tennék meg, mások szolgálnának. Azért kompromisszumnak és rendnek is kell lenni, nem lehet állandóan harcolni. És még lehetne sorolni az érveket melyekkel a gerinctelen szolgákat felmentjük. Persze átvitt értelemben mindenki lehet szolga, nemcsak az alkalmazott, az ügyintéző, besúgó, de még a középvezető is, sőt a felső-középvezető is. Igaz minél magasabb beosztásban van a gerinctelen szolga, annál önzőbb, annál kevésbé ok, a fennmaradás. Valójában a felmentő érvek csak féligazságok.

A gerinctelen szolgaság, a rossz kiszolgálása, árt az embereknek.  A rossz nem egy hatalmas egyszemélyes ördög, a rossz a kisebb-nagyobb szolgák által kiépült „rendszer”, ill. annak a terméke. (A rossz gépezet minden csavarja a rossz gépezetet szolgálja) Bár kétségtelenül a vezetőknek jóval nagyobb a felelőssége, mint a szolgáknak, de azért a szolgáknak is van felelőssége. 

Mégis mi várható el az emberektől, avagy mikor lépik át a gerinctelen szolgaság határát.

Aki nem kritizál, nem ellenkezik, és soha nem próbál kilépni, bármekkora igazságtalanságot, problémát észlel maga körül, ő gerinctelen szolga. Tehát van egy észlelt probléma igazságtalanság és ehhez mért szükséges kritika, ellenkezés adott esetben kilépés, határ. És hogy ez pontosan mekkora azt nemcsak azért nehéz megmondani, mert az adott helyzet dönti el. Tulajdonképpen a lélek mélyén megszólaló lelkiismeret (melyet sokan elnyomnak), illetve a lelkiismeretre való hallgatás dönti el a gerinctelen szolgaságot. Na, nem, ezt azért már nem hagyom szó nélkül, bármi is lesz a következménye. Na, nem, ezt azért már nem vállalom, bármi is lesz a következménye. A lélek mélyén megszólaló lelkiismeret, ilyesmiket mond, a normális, becsületes emberekben, a többségben, méghozzá, általában a lelkiismeret pontosan tudja az arányokat és az időket. Az önző ember ilyen-olyan kifogásokkal, de önző céljai miatt nem figyel a lelkiismeretére. Tehát ő többek között gerinctelen szolga marad, lesz. Az önzetlen hallgat a lelkiismeretére, időben és arányosan kritizál, ellenkezik, ill. kilép, még akkor is, ha ez árt neki, de így nem lesz belőle gerinctelen szolga.

Kiegészítő gondolatok az önzetlenséghez.

Önzetlenség: jószívűség, segítőkészség, munka, idő, energia, és tárgyak viszonzatlan adása. Küzdelem az önzőséggel, a birtoklásvággyal, irigységgel, a hiúsággal, felsőbbrendű érzéssel szemben, amely kvázi genetikusan az emberekbe van kódolva. Nem a teljes levetkőzésről van szó, mert az, lehetetlen, legalábbis az emberek döntő többsége számára.

Ezért nem lehet a kommunizmus rendszer, mert többek között a birtoklásvágy teljes levetkőzése lehetetlen, kivéve az emberek szűk rétegét. A kommunizmus egy olyan társadalom lenne, amelyben nem lenne magántulajdon, birtoklásvágy, és ezáltal még sok minden nem lenne, legalábbis a lehetségesnél kevésbé lenne. Az igazi önkéntes kommunizmus nem borzalom, csak lehetetlenség, legalábbis társadalmi vonatkozásban. A kényszerű kommunizmus (amelyben a kényszerítés a lényeg, és a többi csak egy megfelelő ürügy) viszont már ürügyes diktatúra. Viszont többféle ürügyes, vagy nyílt diktatúra van, nemcsak az ürügyes kommunizmus. Létezik pl. az ürügyes kommunizmus ellentéte, az anarchikus, az önzőségen alapuló diktatúra, ill. annak puhább változatai. Anarchikus diktatúra, amikor az önzőbb, „erősebb”, rafináltabb ember, a társadalmi korlátok (törvények) hiányában kizsákmányolja azt az embert, aki tehetséges, okos, csak kevésbé önző, kevésbé rafinált, aki a szerénysége, erkölcsössége, munka-szeretete miatt nem viszonozza kizsákmányolást. Ennek kizsákmányolásnak is van egy nyíltabb, durvább és puhább, rejtettebb változata.

Visszatérve, társadalmi méretekben nincs teljes önzetlenség. Az önzetlenség inkább egy állandó küzdelem egy állandó mérlegelés, egy állandó méricskélés, egy állandó minimalizálás, arányosítással összevonva. A mérlegelés, méricskélés, arányosítás alapja, az arányos szeretet, tisztelet. Továbbá, az igazságosság: ki dolgozott meg érte. Továbbá, önhibájából, vagy önhibán kívül nincs neki. Továbbá: nekem nem nagy kár, veszteség, lemondás, nem nagy megerőltetés (nem nagy ügy), neki viszont jelentős haszon, öröm. Továbbá, együttműködő, barátságos, kölcsönösen segítőkész közösséget akarok, vagy más közösséget. Továbbá saját maga mérlegelése: mennyire vagyok önző, irigy, akarnok, stb.. Pontosabban azon szándék, hogy csak a mérlegelési szempontok alapján döntsön, és a saját önzősége csak minimálisan érvényesüljön a döntésben. És talán vannak még más mérlegelő szempontok is. Maga a mérlegelés, méricskélés és a minimalizálási akarat egyfajta szellemi tevékenység „munka”, egyfajta önkontroll, és kiáramló érzésenergia, amelyet a másvilági érzésmechanizmus kedvezően vesz figyelembe. Másképpen, a helyes határvonalak keresése, megtalálása, erkölcsi érzéknek is nevezhető.

Az önzőség és az önteltség összefüggései.

Az emberek, egyes emberekkel (esetleg állatokkal) szemben önzetlenek, jóindulatúak (és persze ezért nem is nézik le őket), más emberekkel (esetleg állatokkal) szemben önzők (és persze ezért őket lenézik) – problémája.

Az aránytalan önzetlenség, szeretet ill. önzőség, lenézés, önteltség, gyűlölet problémája.

Aki csak magát imádja, ő természetesen önző és öntelt. De mi helyzet azokkal, akik csak egyes emberekkel (egyénekkel, csoportokkal, népekkel) szemben megvetőek, érzéketlenek, közömbösök, és másokkal szemben nem azok.

Véleményem szerint a önzőséget, önteltséget megvetést, érzéketlenséget nem kompenzálja, ha máskor másokkal szemben viszont önzetlen, jóindulatú az illető. Ha kompenzálná is, akkor is megmarad a rossz oldal. De nem szerethetünk mindenkit egyformán. És főleg nem törődhetünk mindenkivel egyformán.

Talán itt a kulcs: a lelkiismeretes átgondoltság.

Tulajdonképpen itt arról van szó, hogy nem eleve átgondolatlanul, érzéketlenül vagyunk közömbösek. Lenéző, gyűlölködő, büntető, leigázó csak nagyon kivételes esetekben lehet az ember, azokkal szemben, akik egyértelműen és jelentősen ártalmasak, és akkor is kétséges, hogy ez megbocsátható bűn. De itt is előjön a lelkiismeretes alapos átgondoltság: nagyon sokszor át kell gondolni, vajon valóban megvetésre, büntetésre érdemesek azok, akikről azt gondoljuk. De a közömbösség is probléma. Nem bántom, csak nem érdekel, hagyom szenvedni, nem törődök vele, stb..  Nem tudok mindenkivel törődni. Lelkiismeretes átgondoltság az is, ha azon gondolkodik el az ember, hogyan lehetne rendszerszerűen segíteni a segítségre szorulókkal. Vagyis a társadalom a rendszer megjavításán, a társadalmi segítségnyújtáson való gondolkodás, ezért való ténykedés is egyfajta szeretet, jóindulat.

És az embernek, a lelkiismeretes átgondolónak fel ismernie, meg kell tanulnia a hozzátartozói arányos szeretetet, tiszteletet. Erről egy külön fejezet szól.

Ezek (lelkiismeretes alapos átgondolás, empatikus, segítségnyújtó, gyűlölet és megvetés-minimalizáló hozzáállás, jobb, gondoskodóbb, igazságosabb társadalomra való törekvés, a hozzátartozói arányos szeretet, tisztelet kialakítása) döntik el, hogy az ember, az egyén, aki képtelen mindenkit egyformán szeretni és mindenkivel egyformán törődni, vajon önzetlen jóindulatú, vagy önző, öntelt.  Ha ilyen az ember, akkor nem jön létre, hogy egyesekkel szemben önzetlen, másokkal szemben önző, akkor mindenkivel szemben önzetlen jóindulatú (csak más mértékben módón önzetlen), akkor nem lesznek olyanok, akikkel szemben önző öntelt. És azért gondolkodik el ezeken az önzetlen, a jóindulatú, mert lelkében van sajnálat, aggódás, és ezen érzéseket persze a másvilági megítélés is értékeli, persze ezek hiányát is értékeli.

A önzőség, önzetlenség meghatározása. Az önzőség, önzetlenség egy összefoglaló, jelképes elnevezés. Az önzés, önzetlenség bár van egy jelentős érzelmi aspektusa, nem kizárólag érzelem. Az egyénbe kialakuló olyan lényeg, amely fizikailag, de egyelőre érzékelhetetlenül, mérhetetlenül kiáramlik az egyénből. Ugyanakkor olyan lényeg, amely a cselekvései lényegét meghatározza.

Az önzőség és az önteltség további összefüggése.

Az összefüggés nyilvánvaló, de azért talán nem árt árnyalni. Konkrétabban akkor válik önzővé az öntelt ember, amikor elmarad a mások tisztelete, szolgálata (és ez a felettébb öntelt embernél egyszer elmarad) és marad saját önző tisztelet, szolgálat. Tehát az önértékelésével küszködő, (akaratos, mindenből presztízsharcot csináló, kritikát nehezen tűrő, stb.),  de másokat szolgáló ember azért nem egyértelműen önző ember. Kétségtelen a mások szolgálatát, kontra önszolgálatot összesítve kell mérni. Visszatérve lehetnek önteltnek, önzőnek látszó emberek, akik nem lépik át azért azt a bizonyos határt, és lehetnek kedvesnek szerények látszó emberek, akik valójában önzők. De azért az igazi önteltség és az önzőség nyilvánvalóan egymással egyenesen arányos. Viszont azt nem könnyű meglátni, kinek mi lakozik a lelke mélyén. Ezért legalább két szempont szerint kell ítélkeznünk, és el kell fogadnunk velünk szemben is így étlékeznek. Látszólag öntelt, vagy kevésbé öntelt az illető. De emellett a gyakorlati emberi szolgálatot is nézni kell. Másoknak, a társadalomnak, a családjának, a gyerekeinek, stb. hosszabb távon, (a leélt életében) többet ad, mint amennyit ő kap, vagy sem.

Az önzőség és az önteltség nyilvánvalóan összefügg, de azért mégsem ennyire egyszerű a probléma.

Az első kérdés, amit fel kell tenni: létezik túlzott önzetlenség? Azt gondolom, hogy nem létezik, mert a rátelepedő szeretet az nem önzetlenség. És az önzrikáló aggódás sem az. Az önzetlenség egyik aspektusa tehát az átgondoltság, mértéktartás: úgy akarok önzetlen lenni, hogy az összességében is hasznos, kellemes legyen másoknak.

Viszont létezik túlzott szerénység. A szerénység az önteltség ellentéte. Túlzott szerénység már azzal jár, hogy nincs önálló vélemény, nincs kiállás. Továbbá nincs egészséges önbizalom. Továbbá talán természetes, hogy mindenki okosnak képzeli magát, hiszen a véleményünk nem zagyvaság azt átgondoltuk. Az megint egy másik kérdés hogy sokak véleménye mégis átgondolatlan zagyvaság is lehet.

Végeredményben azon összefüggés jön ki, miszerint annál önzetlenebb tud lenni az ember, minél inkább megtalálja az önteltség és a szerénység arany középútját.

Legyen az embernek önálló véleménye, küzdjön, legyen egészséges önbizalma, de azért ne nézzen le másokat, hallgassa meg a véleményüket, ne gondolja felsőbbrendűnek, tévedhetetlennek magát. Az önzetlenség pedig úgy jön vissza, hogy az önbizalom, a küzdelem, célja nem pusztán önmaga érdeke, hanem más emberek, szinte minden ember érdeke.

Függetlenül a másvilági igazságszolgáltatástól, azért az önzetlen ember nem alaptanul reménykedhet abban, hogy az élet kárpótolja.

Ebül veszett jószág, ebül vész el. Én ezt a szép magyar közmondást ezzel egészíteném ki: ebül szerzett jószág, nem hozhat igazi örömérzéseket. Ellenben a méltánytalan helyzetű önzetlen embernek lélekben örömteli az élete.

Lehet, hogy nincs másvilági igazságszolgáltatás, de van boldogság-kiegyenlítő rendszer, ezt tapasztaljuk, és ez már egyfajta igazságszolgáltatás a természet, Isten részéről.

De inkább egy másik oldaláról közelíteném meg a kérdést. Az önzetlen, de társadalmi és természeti igazságtalanságokkal sújtott embereknek (talán magamat is ideérthetem) nem szabad magukat lenézni, magukat ne tartsák alacsonyabb rendű embereknek. És ha nem nézik le magukat, ha emiatt nem keseregnek, akkor valószínűleg boldogabbak lesznek, mint akik érdemtelenül jólétben élnek, akik érdemtelenül sikeresek. Mert azért az önzetlenség, a szeretet, a tisztesség sok lelki örömöt tud okozni, ha ezt erénynek és nem szerencsétlenségnek fogjuk fel.

Mindez igaz, de azért a beteg szenvedő gyerek, az önhibáján kívül balesetet szenvedő, bölcs, szorgalmas, de nyomorgó ember, stb. igazságtalansága, olyan igazságtalanság, amit nem lehet a szőnyeg alá seperni. És azt sem, hogy némely érdemtelenül sikeres, és ráadásul önző ember minden gátlás és lelkiismeret furdalás nélkül önelégülten röhög a markába. Ezek olyan igazságtalanságok, melyek kétségbe vonják az igazságosság létét, ha nincs másvilági igazságszolgáltatás.  És ha nincs igazságosság, akkor kétséges az emberi lét értelme is.

Én nem vitatom, hogy a szeretet vezérli a világot. Vagyis a fő érzelem a szeretet.

Az önzetlenség és az önzőség is szeretetből adódik. Volt szerencsém megfigyelni a fejlett állatok és kisgyermekek viselkedését és valóban inkább szeretetről és nem önzőségről, önzetlenségről beszélhetünk, a primer kiindulás viszonylatában.

És lehetséges, hogy a felnőtteknél is sok rossz a tulajdonság (irigykedés, féltékenység, stb.) a szeretetéhségből, ill. a kielégítetlen szeretetéhségből, ill. a szeretet megszűnésének veszélyéből adódik. És persze a jó tulajdonságok is a szeretetből adódnak.

De érdekes dolog a szeretet, mert van önző szeretet is. Mert szeretet az, ha másnak adunk, őérte aggódunk. De az is szeretet, ha a másik szeretetét igen erősen kívánjuk. Szeretjük azt, akinek a viszont-szeretetét igen erősen kívánjuk. Csak eközben lehet, hogy mégis önzővé válhatunk, mert elfeledkezünk, az adásról, az őérte való aggódásról. Sőt meg az adás-kapás egyensúlyáról is elfeledkezhetünk, elkezdünk önzően szeretni. Ez állatoknál és kisgyermekeknél elfogadható. De a felnőtt embereknél az önző szeretet, már mégis az önzőség kategóriájába tartozik. (Ekkor történik, hogy a rossz tulajdonságok, hatalomvágy, irigység, féltékenység, stb. generálódnak a szeretetéhségből.) Csakhogy amikor átfordulunk az önző szeretetbe, akkor mégis önzővé válunk, az önzőség érzése áramlik belőlünk, hiába adódik ez a heves szeretetéhségből. Ezért az önzetlennek magára kell erőszakolnia a szeretet adás-kapás egyensúlyához szükséges önkorlátozást, meg kell szenvedni az önzetlen szeretetért. És végül is a „másodlagos” önzetlenség, önzőség válik a legfontosabb érzelemmé, tulajdonsággá.

Feltehetjük a kérdést: akkor az érzelemhiány, szeretethiány jobb, mint az önző szeretet? Az én válaszom erre, hogy egyik sem jó.

Feltehetjük a kérdést: mindez rendben van, de az ember részben született tulajdonságokkal, érzelemvilággal, érzésmechanizmussal születik? Az én válaszom erre, hogy a természet, Isten azért úgy alkotta meg az embert, hogy még az érzelemvilágát, az érzésmechanizmusát is képes kontrolálni.

Feltehetjük a kérdést: ha viszont az érzelemvilág kontrolálása tanulható, akkor egyesek olyan családi társadalmi környezetbe születnek, élnek, hogy abban lehetséges tanulás, mások meg olyanban születnek, élnek, hogy nem lehetséges tanulás? Az én válaszom erre, hogy egyrészt van a mindentől független önálló akarat. Másrészt e tanulmányrész sem szól másról, mint egy ember (ez én vagyok) tanításáról. És azért az már az egyén felelőssége, hogy mennyire figyel oda a tanításokra.

De az nem vitaható el, hogy akár született tulajdonságok, akár a tanító környezet miatt egyes emberek kevesebb, mások több erőfeszítéssel, több kellemetlenséggel válhatnak jobb, önzetlenebb emberré. Azt gondolom, hogy a teljes igazságosság, beleértve a másvilági ítélkezést, nem teheti, hogy ezért az egyik embernek felmentést adok (talán nagyon kevéske felmentést adhat), lehet önző, rossz ember, a másiknak pedig levonok ez érdeméből. De a teljes igazságosság, és a másvilági ítélkezés teheti azt, hogy a fokozottabb erőfeszítést (kellemetlenséget) méltányolja és megjutalmazza.

Az önzetlenség nagysága, a szeretet (jó szándék) viszonylatában.

A kiindulópontom, az hogy szinte teljes 100%-os, a szeretet, a jó szándék, az önzetlenség, és ezzel a hasznosság is, amennyiben:

1. Ha egyáltalán létezik a szeretet, jó szándék.

2. Ha a szeretet, jó szándék nem önző, rátukmáló, zsarnokoskodó, fojtogató, stb..

3. Ha a szeretet nem felületes, nem rosszul megvalósított, jó módszerekkel realizált, stb.. Amennyiben kisebb hibákról, másnak ártásokról és nem nagyobb másnak ártásokról, bűnökről van szó.

Mindhárom tovább osztható, de itt, most ebbe nem megyek bele részletesen, viszont a felsorolt három feltételből az alábbi megállapításokat teszem.

Teljesen önző azon ember, akiből az első feltétel is hiányzik.

Csak 33%-ban önzetlen azon ember, aki az első feltételnek eleget tesz, de a további kettőnek nem.

66%-ban önzetlen azon ember, aki az első, és továbbá, vagy a második, vagy harmadik feltételnek tesz eleget. Másképpen 66%-ban önzetlen azon ember akiben ugyan van egyfajta szeretet, jó szándék, de az zsarnokoskodó, rátukmáló, vagy nem zsarnokoskodó rátukmáló, de a szeretett embernek, embereknek végső soron árt, azokat sérti.

Amikor embertársainak megítéljük akkor, tehát először is azt kell vizsgálni, hogy milyen mértékben segítőkész, adakozó, úgy hogy abból neki közvetlen előnye nem származik. Aki nem segítőkész, adakozó, (és ez lehet többek között társadalmi közömbösség is) az valószínűleg önző ember. Illetve az sem szerető, akinél egyértelműen megnyilvánul, hogy magasabb ellenszolgáltatást vár el, mint amennyit ő nyújtott.

Ugyanakkor az adakozó, segítőnek közvetett előnye származhat az adakozásból, Pl., hogy az adás a segítőkészség által képes kiélni a saját zsarnokoskodását. Vagy az adás, a segítőkészség által  képes magasabb pozícióba jutni, kvázi ez által lesz sikeres ember.  Vagy, egyszerűen a szeretet, kvázi az ő igénye. Nos ez utóbbit, nem lehet számításba venni, mert ez azon elmélethez vezet, hogy tulajdonképpen nincs is önzetlen ember, vagyis mindenki önző.

Ugyanakkor, aki segítőkész, adakozó, tehát szeret, ő szükségszerűen kritizál is.

A szeretett ember nem közömbös számára, a megjavításra törekszik, ezért kritizál. Ugyanakkor nem mindenki szeretetből kritizál. Aki felettébb segítőkész adakozó, ő feltehetően építő jelleggel kritizál.  

Az adás, a segítőkészség csak arra szolgál, kiélje a zsarnokoskodását, ill. ez által jut magasabb pozícióba, lesz sikeres ember. Itt viszont már visszatértünk: aki zsarnokoskodóan, rátukmálóan „adakozik, segítőkész”, kategóriájára.

Valószínűleg, nem zsarnokoskodóan, nem rátukmálóan segít, adakozik, aki csendben visszalép, amikor azt mondjuk: köszönjük szépen, nem kérünk a segítségből, adakozásból.

De azért ez sem ennyire egyszerű, mert azt mondhatja, és néha jogosan mondhatja: akár tetszik neked, akár nem, te rá vagy szorulva a segítségre, az adakozásra, a gondoskodásra, adott esetben az építő kritikára. Pl. ezt mondhatja jogosan a szülő a kamasz gyermekének, aki a fejéhez vágja: hagyjál most már békén, nincs szükségem a gondoskodásodra. A magát elhanyagoló beteg embernek is jogosan lehet ezt mondani. Vagy a gyermekét rendesen ellátni képtelen szülőnek is. Stb.. Kétségtelenül azt is mérlegelni szükséges, hogy a rátukmáló adakozás segítőkészség jogos, indokolt, vagy sem. Adott esetben ezt nehéz mérlegelni (az adakozó, segítő is nehezen mérlegeli és az is, aki kapja a sokszor kéretlen rátukmáló segítséget), de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs rátukmáló, zsarnokoskodó „adakozás, segítés”. Pl. egy politikus is rátukmálhatja magát a népre, ezzel a frázissal: és csak segíteni akarom a népem.

Ha a szeretet nem felületes, nem rosszul megvalósított, jó módszerekkel realizált, stb..  Azaz talán a lényeg, mégis az, hogy használjunk az embertársainknak, vagyis hiába van szeretet, jó szándék és még az is lehet, hogy ez kért, és nem kéretlen, de ha az ártalmas, akkor semmit sem ér. De ez is csak féligazság. Féligazság, mert, a zsarnokoskodó, rátukmált segítség, adás, eleve nem lehet jó, hasznos, testet, lelket építő. Ugyanakkor a másik fele igazság: mit sem ér az adás, a segítség szándéka, a jó szándék, a szeretet, ha az végső soron ártalmas. Csakhogy itt ellentmondás van a tekintetben, hogy a szeretetet, jó szándékot értékeljük elsősorban, avagy pusztán a másnak ártást, mivel a kettő elválhat egymástól.  Az ellentmondás úgy oldható fel, hogy amennyiben kisebb hibák, másnak ártások, történnek, akkor a szeretetet, a jó szándékot kell elsősorban értékelni, ha pedig nagyobb hibák mások ártások, bűnök történnek akkor már elsősorban a másnak ártást, kell értékelni. Itt válik el az erkölcsi szempontú értékelés, a jogi szempontú értékeléstől.

Ugyanakkor kérdés, hogy sok kisebb hiba, másnak ártás, nem nagyobb e, egy, egy-két nagyobb hibánál, másnak ártásnál? Lehet hogy nagyobb, de ezt az ellentmondást már nem lehet feloldani, legalábbis én nem tudom.

Ezek után pedig a helyes erkölcsi szempontú értékelés a következő:

Elsődleges szempontok:

Egyáltalán létezik a szeretet, a jó szándék, a viszonzatlan és viszonylag intenzív segítség, és adás, az értékelt emberben. (Fellelhető vagy sem az adásnál, segítségnél nagyobb anyagi, tárgyi, pozícióbeli haszon, az adó, a segítő vonatkozásában.)

E segítség, adás közben kisebb hibák, másnak ártások, avagy nagyobb hibák, másnak ártások, bűnök történnek.

Mert, ha nagyobb hibák, másnak ártások bűnök történnek akkor leginkább elsődleges szempont: a szeretet, a jó szándék, a segítség, az adás mennyire jól kivitelezett, jó módszerekkel megvalósított, a segítettnek mennyire hasznos, ill. ártalmas.

Másodlagos szempontok:

A szeretet, jó szándék, segítség, adás, mennyire zsarnokoskodó, rátukmáló, kéretlen.

Ha csak kisebb hibák, másnak ártások történnek összességében, nincs, ill. alig van másnak ártás, ill. másnak hasznosulás van, akkor másodlagos szempont: a szeretet, a jó szándék, a segítség, az adás mennyire jól kivitelezett, jó módszerekkel megvalósított, a segítettnek mennyire hasznos, ill. ártalmas.

Harmadlagos szempontok: 

Kétségtelenül azt is mérlegelni szükséges, hogy a rátukmáló adakozás segítőkészség jogos, indokolt, vagy sem.

Ha valódi segítség, adás történik, akkor a segítő, adó, motivációja csak harmadlagos. (Hozzátéve, hogyha a segítő, adó, motivációja önző, akkor általában nem történik valódi segítség, adás.)

Magunkat ugyanúgy szükséges értékelni, mint másokat.

Megvizsgálom e kijelentést: az emberek alapvetően jó szándékúak, csak flusztráltak, idegesek, leterheltek, félnek, tudatlanok, nem kellően oktatottak, stb.. A gondolta másik oldala: nem tehet róla szegény, ilyen a természete.

Azt gondolom, megint féligazságokkal (lényegében hamisságokkal) állunk szemben.

Kétségtelenül a társadalmi és a genetikus állapotok közrejátszanak, de azért az embereknek van önálló szabad akarata. Az emberek képesek önmagukat is nevelni, alakítani. Nem lehet mindig mindenkinek felmentést adni, mert e kijelentésekből ez következik. És e kijelentésekből az is következik: nincs, nem lehet fejlődés, hiszen az erkölcsi fejlődés nélkül nincs társadalmi fejlődés. És miért ne törekedhetnénk magasabb színtű erkölcsre, ha lehetséges a magasabb szintű erkölcs. Sőt, talán kötelességünk, a magasabb szintű erkölcsre, a kellemesebb, vidámabb, becsületesebb, biztonságosabb konfliktusokkal kevésbé terhet életre törekedni, akár a gyerekeink, unokáink érdekében is. 

Ugyanakkor nem lenne teljes, az elmélkedés, ha nem térnénk ki a rendszerre, a társadalomra.

Az emberek, a törvények (rendeletek, szabályzatok), a rendszer alapvető viszonya.

Hiába lennének az emberek erkölcsösek, becsületesek, önzetlenek egymást szeretők, ha a törvények hibásak, rosszak. Ráadásul az emberek legalább egy százaléka bizonyosan nem erkölcsös, önzetlen, és ez már elég ahhoz, hogy pontos részletes törvényeket szükséges készíteni. De ha egy ezrelék lenne, akkor is szükséges lenne. De ha mindenki erkölcsös becsületes, önzetlen (senki, de senki nem lenne rossz ember) akkor is igazságtalan és sokak számára életet megkeserítő körülmények közé zárják az embereket a rossz, hibás törvények. Mert pl. X ember, közösség hivatal, cég, a rossz törvény értelmében igazságtanul árt Y embernek, közösségnek. És a rossz törvény értelmében kénytelen ártani, hiszen a törvényt be kell tartani. És az igazságszolgáltatásnak, a jogorvoslatnak is be kell tartani. Ezért a legfontosabb, hogy ne legyenek rossz, hibás törvények, de ehhez a törvényalkotás szellemét a vezérlő elveket és a törvényalkotás és törvénymódosítás rendszerét (az erre vonatkozó törvényeket is) meg kell változtatni. És ez már nem más, mint rendszerváltás, ill. rendszerváltozat váltás.

A rendszer a társadalom megváltozása, javulása az embereken múlik, még a kisember is hozzájárulhat ehhez. Az önzetlenség, az önzetlen szeretet nem korlátozódhat egyénekre, a családra. Csak az lehet önzetlen, aki a közösségével (kisközösség, nemzet, társdalom, emberiség) szemben is önzetlen.

Újabb elmélkedések az önzőségről, önzetlenségről.

Nem tudom, hogy megfigyelte a kedves olvasó de szinte mindig (mi és más is ) ezt gondoljuk: szinte csak én alkalmazkodom. A másik akaratoskodó, csak neki lehet igaza. A másik a sértődékeny, minden apróságon, ok nélkül megsértődik.

Ezzel kapcsolatban felmerülő kérdések.

Van e mindennek (alkalmazkodás, akaratosság, sértődékenység) objektív emberi mérése? Van e az önzetlenségnek objektív emberi mérése?

Hogy függ össze mindez (alkalmazkodás, akaratosság, sértődékenység) az önzőséggel, önzetlenséggel?

Mindezen tulajdonságok és általában a tulajdonságok, és az önzőség is, optimális szintje egyféle átlagos, arany középútnál van? Lehetséges e túlzott alkalmazkodás, és az akaratosság sértődékenység is lehet e túl kevés? És persze az önzőség lehet e túl kevés, szükséges e némi önzőség is, e tulajdonság is valahol a középtájon optimális? Lehet e túlzott, önzetlenség, szeretet, jóindulat?

Mindig felmerül, a velünk születet jellem problémája.

Nehéz kérdések ezek, de azért előzetesen felsorolom, amihez ragaszkodom, amiben biztos vagyok:

Az ember képes uralkodni, változtatni az érzésein, tulajdonságain.

Az őszinte megbeszélés ne adj isten, kritika, vita szükséges.

Az önzetlenség nem azonos a megalkuvással.

A minimum, az első lépcső, hogy az ember eljusson e gondolathoz: lehet, hogy bennem is van hiba.

Fontos hogy az ember, mint kívülálló objektív kvázi tudományos szemlélő, vizsgálja e problémákat. Fontos hogy a józan ésszel, hideg fejjel, értelemmel elemezve próbáljuk megoldani a problémákat.

Van e mindennek (alkalmazkodás, akaratosság, sértődékenység) objektív emberi mérése? Van e az önzetlenségnek objektív emberi mérése?

Ki mennyit tesz le közös asztalra, és ehhez képest mennyit vesz ki, ha az önhiba fokát is beszámítjuk. Az önhiba fokának beszámítása: mivel sokan önhibájukon kívül nem tudnak eleget letenni a közös asztalra.

Ki mennyit tesz le a közös asztalra (pénzt, munkát, ötletet, segítséget), és ehhez képest mennyi, milyen fontos kérdésben, dönt, ha a természetes főnöki pozíciókat, az adott felelősséget is beszámítjuk.

Kétségtelenül sok mindent lehetne még mérni, a közösségi aktivitást, a jó szándékot, a közösség építő tevékenységet, stb., abból a szempontból, hogy ki mennyit tett le a közös asztalra. Csakhogy ezek objektív mérése önmagukban nehéz, elsősorban az elkészült produktumokon keresztül mérhető.

Talán ezek szerint lehet objektívan mérni az alkalmazkodást, akaratosságot, sértődékenységet, önzetlenséget. De kétségkívül a mindennapi életben nem olyan egyszerű ezek mérése. De ezért az sem megoldás hogy mindenki a másikról gondolja, hogy ő az, aki nem alkalmazkodik, ő az, aki akaratos, ő az, aki sértődékeny, ő az, aki önző.

Bele kellene e venni a mérésbe, hogy ki mennyire kellemes ember, jó e vele együtt élni, dolgozni? A népszerűséget, ha nem is egyszerűen, talán lehet mérni, azonban az is kérdés, miért népszerű valaki. A kérdés éppen az, hogy egy mikro-társadalomban mi alapján állapítsuk meg, ki mennyit tesz le az asztalra, vagyis ki mennyire hasznos, értékes tagja pl. a családnak.

Ugye én a szorosabb együttélésről, együttdolgozásról beszélek, amiben azért előjönnek a konfliktusok, amiben a kellemességnek azért megmutatkoznak az igazi rejtett oldalai is. A kérdés talán így merül fel: ő nem csinál semmit, csak fogyaszt, de nincs vele baj, jópofa, érdekes, humoros, kellemes ember. Mert aki sokat dolgozik és netán ehhez képest, kevesebbet fogyaszt, az nem nagyon tudja kikerülni a konfliktusokat. A kvázi ingyen élősködés lerontja a jópofaság báját.

Tulajdonképpen itt elméletileg ez a kérdés merül fel: laza könnyelmű, de szegényes életet, vagy konfliktusos, küzdő, de gazdagabb életet e a jobb? Csakhogy a problémát eldönti, hogy a szegényes élet előbb-utóbb átcsap konfliktusos, küzdelmes életbe. Hiszen az éhezés, a fázás, a betegség nem ismer pardont, nem igen lehetünk vidámak, boldogok ilyen helyzetben.

Ugyanakkor kétségtelenül fennállhat: igen, ő sokat dolgozik, de közben goromba, mint a pokróc, kellemetlen, akadékoskodó, netán parancsolgató ember, mégis inkább bosszúságot okoz. Tehát valamennyi „kellemes ember” aspektust mégis figyelembe kell venni, de véleményem szerint nem ez a fő mérlegelési szempont.

És mi legyen a sok-sok emberi tulajdonsággal: becsületesség, őszinteség, okosság, szépség, erősség, stb., stb.. A mérlegelés fő szempontja: ki mennyire hasznos, tevékeny tagja a mikro-társadalomnak, pl. a családnak. Az építő és romboló cselekvéseket, ill. azok mögött húzódó szándékot (ennek bizonytalanságával tisztában kell lenni) kell elsősorban értékelni. A testi, jóléti, és szellemi építést kell elsősorban figyelembe venni.

Vagyis szerintem fontos, hogy az ember önmagát is hideg fejjel mérlegelve, mérlegelje: ki mennyit tesz le közös asztalra és ehhez képest, mennyit vesz ki, ha az önhiba fokát is beszámítjuk. És hogy, ki mennyit tesz le a közös asztalra (pénzt, munkát, ötletet, tanítást, segítséget), és ehhez képest mennyi, milyen fontos kérdésben, dönt, ha a természetes főnöki pozíciókat, az adott felelősséget is beszámítjuk.

Mindez az önzőség, önzetlenség méréséről szólt, mely egyben az értékes ill. értéktelen ember mérése.

Érdekes azonban, hogy az erkölcsi, a mikro-társadalmi (család, kisközösség, munkaközösség, stb.) és makro-társadalmi (nemzet, stb.) mérés mennyire hasonló.

Ugyanakkor kérdés, hogy nemzeti szempontú értékelés, és család szempontú értékelés hogyan viszonyul egymáshoz.

Az első eset, egy hasznos munkát végző mérnök, aki elhanyagolja a családját.

A nemzet nem adhat neki 5-ös osztályzatot, mert a család elhanyagolásával is árt a nemzetnek, ezért 3-as, legfeljebb 3,5-ös osztályzatot adhat. A család pedig 1-es legfeljebb (ha figyelembe veszi a társadalmi hasznosságot) 1,5-ös osztályzatot adhat. Az összesített osztályzat elnézően kb. 2,5.

A második eset, egy bűnöző, aki viszont, példamutatóan bánik a családjával. A nemzet legfeljebb 1,5-ös osztályzatot adhat, mert csak kismértékben veheti figyelembe, hogy a családjával jól bánik. Mások kárára hasznosul a család. A család pedig, az erkölcs szabályai szerint, legfeljebb négyes, de inkább 3,5-ös osztályzatot adhat. Ha nem bukik le, akkor a kockáztatás, veszélyeztetés miatt. Ha pedig lebukik (veszteséges idő jön), akkor a család is nehéz helyzetbe kerül. Az összesített osztályzat, jó esetben, kb. 2,5. 

A jövő tudománya majd kialakít pontos méréseket, mert az ember hablatyol, de a mérés, a mért adatok, a tiszta beszéd.

Hogy függ össze mindez (alkalmazkodás, akaratosság, sértődékenység) az önzőséggel, önzetlenséggel?

Néha azt gondoljuk: ez ember tulajdonképpen jó indulatú, jószívű, önzetlen csak nem tud alkalmazkodni, akarhatnék, sértődékeny. Máskor pedig azt gondoljuk: bizony ez az ember ezek miatt önző. Mert talán néha csak a vagyonvágyat, a kapzsiságot tulajdonítjuk önzőségnek, a hatalomvágyat nem. Mert talán néha csak az anyagi szükségleteket nézzük, az önrendelkezés az igazságosság szükségletét nem számítjuk.

Eszembe jut apám gondolata: tulajdonképpen az emberek általában jó indulatúak, csak mindenki másképpen akarja a jót, ez itt a baj. Ezek szerint, aki okosan akarja a jót, ő jó ember, aki bután akarja a jót, ő rossz ember. De aki okosan akarja a jót, ő figyelmesebb, abban több motiváció van a jóra.

Nekem az a véleményem, hogy amikor valaki, vagy éppen mi magunk vagyunk, kevéssé alkalmazkodók, túlzottan akaratosak, vagy éppen túl érzékenyek, sértődékenyek vagyunk, akkor az önzőség érzésáramlása bizony jelen van. És itt már belekevertem az érzésáramlás a másvilági megítélés problémáját is. Tehát a kezdeti kérdésre az a válasz, hogy bizony összefügg.

A „jó” érzését nem nagyon érezzük, csak homályosan érezzük: azon érzés, ha nagyon figyeljük magunkat, amelyek az aggódás, a lelkiismeret furdalás a szeretet, az önzetlen adás, a jószívűség, a segítőkészség, a jó szándék, stb. késztetésekor jelenik meg. A rossz érzést hasonlóan így lehet definiálni: azon érzés melyek a kapzsiság, önteltség, a lenézés, a figyelmetlenség, az irigység, az alkalmazkodó képesség hiánya, az akarhatnékság, a sértődékenység, hatalomvágy, stb. késztetésekor jelenik meg. A rossz érzések érzésekor is felgyűlnek bizonyos anyagok a szervezetünkben, a jó érzések érzésekor is felgyűlnek, más bizonyos anyagok a szervezetünkben, de ezeket közvetlen nem érezzük. És ezek aztán áttételes hatások után, kilépve a testből, jó, vagy rossz érzésáramlásba mennek át.

Az egésznek azonban van egy értelmi oldala is, az emberi viselkedéseket, konfliktusokat, saját magunkét is hideg fejjel, elfogulatlanul elemezzük. Az értelem a felettes én irányít bennünket és nem az érzéseink. Mivel a jó, ill. rossz érzést nem érezzük (bár vannak), az értelmünkkel kell felfogni: mi mikor vagyunk jók és rosszak. Ez az erkölcstudomány. Az egyénben megjelenő része pedig az erkölcsi érzék. 

A kezdeti kérdésre tehát a válasz: igen ezek a tulajdonságok, alkalmazkodás, akaratosság, sértődékenység is összefüggnek az önzőséggel. Talán nincs is olyan tulajdonság viselkedés, amely ne függne össze az önzetlenséggel, önzőséggel, igaz különböző mértékben.

Mindezen tulajdonságok és általában a tulajdonságok, és az önzőség is, optimális szintje egyféle átlagos, arany középútnál van? Lehetséges e túlzott alkalmazkodás, és az akaratosság sértődékenység is lehet e túl kevés? És persze az önzőség lehet e túl kevés, szükséges e némi önzőség is, e tulajdonság is valahol a középtájon optimális? Lehet e túlzott, önzetlenség, szeretet, jóindulat?

Túlzott önzetlenség: mulyaság, bambaság, butaság, megalkuvás, lustaság, stb., olyan konfliktusokat sem vállal fel, amelyeket fel kellene vállalni. Igen ám csakhogy fel kell tenni a kérdést: mindaz, amit felsoroltam vajon nem éppen az önzőségből erednek?

Nézzük a következő kérdéseket:

Csak arany középutas tulajdonságok vannak? (mert ahogy ezt máshol fejtegettem: pl. bátorság, ill. gátlástalanság, óvatlanság. Vagy: lassúság, ill. kapkodás. Vagy: okosság, ill. okoskodás, akadékoskodás. Stb..

Vannak egyirányú tulajdonságok is (nincs negatív oldala, minél több annál jobb)?

Vannak olyan tulajdonságok melyek elvileg arany középutasok, viszont az arany középút oly messze van, hogy jelenleg általában még egyirányú tulajdonságok?

Persze ilyen felsorolás is lehet: okosság, okoskodás, akadékoskodás nélkül. Gyorsaság, kapkodás nélkül. Bátorság, óvatlanság, gátlástalanság nélkül, stb..

Így már lehetségesek egyirányú tulajdonságok. Kérdés: lehet a nélkül?

És végül önzetlenség, mulyaság, bambaság, butaság, megalkuvás, lustaság nélkül. Talán ez esetben ki lehet jelenteni: igen lehet ilyen önzetlenség. Főleg, ha belegondolunk abba, hogy a látszólag negatív oldal, a megalkuvás, mulyaság, stb. is az önzésből ered.

Az önzetlenség, önzőség, amely leginkább gyűjtőfogalom, ill. egy-egy bizonyos kimenő érzés, érzésáramlás. Persze ennek gyűjtőfogalomnak, érzésnek lehet más nevet is adni, pl.: szeretet, jó indulat, stb., ez már elnevezés kérdése.

Sokféleképpen lehet valaki önző, pl. öntelt, kapzsi, irigy, hatalomvágyó, lenéző, figyelmetlen, megalkuvó, akaratos, nem alkalmazkodó, sértődékeny, rasszista, stb., de a lényeg mindig ugyanaz, önmagunk előtérbe tolása, mások háttérbe tolása.  Bármely ürüggyel párosítva tesszük ezt, egy érzés keletkezik. Ha önmagunkat előre toljuk, akkor másokat szükségszerűen a hátra tolunk. Ha másokat a hátra tolunk, akkor önmagunkat szükségszerűen előre toljuk. Ugyanakkor és ez nehezíti a megítélést, van jogos (nem túlzott) önteltség (önbizalom) irigység (igazságérzet), sértődés (önérzet), stb..

Sokféleképpen lehet valaki önzetlen, pl., aggódó, szerető, jó indulatú, jó szívű, stb., de a lényeg mindig ugyanaz, mások előtérbe tolása, önmagunk háttérbe tolása. Bármely ürüggyel párosítva tesszük ezt, egy érzés keletkezik. Ugyanakkor, és ez nehezíti a megítélést, lehet valaki valójában önző, de aggódónak, szeretőnek, jó szívűnek, jó indulatúnak, stb. látszó.

Egy másik elgondolás szerint minden tulajdonságnak van egy saját aspektusa, elindulunk egy rossz tulajdonságból az ellenkező irányba, ha egy határt elérünk, akkor optimális, jó, ha továbbmegy, akkor átmegy az ellenkező rossz tulajdonságba. És van egy önzés, önzetlenség aspektusa, vagyis amikor a rossz tulajdonság, (tulajdonságok) valamilyen ürügyű önzés, a jó tulajdonság az önzetlenség.

Megint más elgondolás szerint az önzőség érzésáramlása akkor kapcsol be, ha nincs meg azon aggódás, vágy, törekvés: nehogy ártsak másoknak (az aktuális másiknak), ne toljam magam az előtérbe, ne lépjem át a határt. Az önzetlenség érzésáramlása akkor kapcsol be, amikor ezen aggódás, vágy, törekvés jelen van: nehogy ártsak másoknak, (az aktuális másiknak), ne toljam magam előtérbe, ne lépjem át a határt, használni akarok a másoknak (az aktuális másiknak). És ezen vágyak, törekvések már egyben beállítják az arany középutakat is, kialakítják a nemes jellemet. 

Jó, jó de mi van, ha valaki önzőnek születik?

Azt gondolom, és sok minden utal erre, hogy az önzetlenség, önzőség azon tulajdonság, amellyel legkevésbé lehet születni.  Azt gondolom, hogy az önzetlenség, önzőség azon tulajdonság (egyben érzés) melyet leginkább az önálló szabad akarat irányít. És ez egyben azt is jelenti, hogy egyénre ható, de már az egyén visszahatása nélküli, azaz az egyén akaratától független, de az egyénre ható társadalmi körülmények sem nagyon befolyásolják az önzőséget, önzetlenséget. Ugyanazon családból való, nevelésbe, részesülő, ugyanazon körülmények között felnevelkedett emberek között jelentős különbség van, ez egyik önző, a másik önzetlen. Ha a genetika, vagy a nevelés döntené el, akkor kisebb különbségek lennének, pl. a testvérek között. Ugyanakkor ez nem (ez sem) bizonyított.

Az önzetlenség, a tisztesség (a becsület) és a munkakapcsolati konfliktusok.

A tisztességesség, a becsületesség az önzetlenség minimuma, azt gondolom, ezt nem kell hosszasan magyarázni. De mi a tisztességesség?

A tisztességesség minimuma, hogy nem lopunk-csalunk, hozzátéve, hogy lopásnak-csalásnak sok csínja-módja van. De a tisztességes mindegyiktől elzárkózik, de ez – nem akarok tisztességtelen lenni - átgondolást, töprengést, aggódást kíván. Ezért a felületesség önmagában is tisztességtelenség veszélyével jár. Továbbá a tisztességesség, hogy állandóan az igazságosságra törekszünk, azaz akkor sem lopunk-csalunk, ha az nem jár lebukásveszéllyel. Akkor sem ártunk másnak, ha annak következményei nem negatívan, de pozitívan érintenek minket. És, hogy betartjuk a megállapodásokat. Ez tehát a tisztességesség, a becsület. Könnyű azonban ezeket kijelenteni, de annál nehezebb a gyakorlatban is érvényesíteni.

A megállapodások betartása, a tisztességesség minimuma, de ezért ez sem ennyire egyszerű.

Életünk nem más, mint a különböző megállapodások hatalmas és zavaros halmaza. Vannak írott és íratlan megállapodások. Sőt a megállapodások nagyobb részéről nincs is konkrét egyezség, még szóbeli sincs. Pl. ilyen-olyan közösségekbe tartozunk, és ezen közösségek szabályait, normáit akkor is betartjuk,  ha erről kifejezetten nem is állapodunk meg.

Továbbá van önkéntes, és van, kényszeríttet, (nem önkéntes) megállapodás. És van tisztességes, igazságos, és van tisztességtelen, igazságtalan megállapodás. És van, mondjuk így: vitahatóan önkéntes és tisztességes megállapodás. És ez az utóbbi (az éremnek két oldala van) a legnagyobb bökkenő. Mert az igaz, hogy a megállapodást be kell tartani, de hozzátehetjük: amennyiben a megállapodás nem kényszerű, és amennyiben tisztességes. De a megállapodások jelentős része nem egyértelműen önkéntes és tisztességes, vagyis az értelmezésük nagyon is egyedi, szubjektív. Ezért fontos, hogy a megállapodások, átgondoltak átbeszéltek legyenek. Vagyis az első lépés mégis az átgondolt tüzetes megbeszélés, megállapodás lenne, de manapság ezzel is gondok vannak.

Nem írhatunk minden megállapodásról szerződést, egyébként ez már a jog területe lenne. De el kell beszélgetnünk, el kell mondanunk a saját szempontjainkat (akár kritikánkat), és meg kell hallgatni a másik fél szempontjait (akár kritikáit) és azokat komolyan kell venni. Minden félnek jóindulatúan, kompromisszumképesen kell a másikhoz viszonyulni.

De itt előjön még egy bökkenő: mi van, ha ez a jóindulatú, kompromisszumképes viszonyulás mégsem egyenlő, mert nem is lehet pontosan egyenlő.

Már azért sem mert a dolgok megítélése, szükségszerűen szubjektív. 

Lehet hogy szűk fantáziám, de mindig ez a két gondolat jut eszembe: 

Az egyik: az őszinte nyugodt, tüzetes megbeszélés.

Valamint: az önzetlennek a rá nézve negatív hatású kisebb egyenlőtlenséget be kell nyelnie, vagyis az önzetlen legyen nagyvonalú. Ennek azonban kétségkívül van egy határa.

És akkor rátérek erre a féligazságra: tulajdonképpen fölösleges az erkölcsről ennyit filózni, mert döntően csak arról van szó, hogy a munkakapcsolatok szükségszerűen konfliktusokkal járnak.

Az igaz hogy az emberi kapcsolatok döntően munkakapcsolatok. Igen kevés olyan kapcsolat van, amelyben nincs több-kevesebb munkakapcsolat. A munkahelyi kapcsolatok egyértelműen munkakapcsolatok. Az üzleti, kereskedelmi kapcsolatok is munkakapcsolatok. De a családi és a lakóhelyi kapcsolatok is jelentős részben munkakapcsolatok. És még lehetne sorolni a munkakapcsolatokat.

Az is igaz, hogy a munkakapcsolatok szükségszerűen konfliktusokkal, nézeteltérésekkel járnak. Pl., te azt a megoldást tartod jónak, én pedig ezt. Te úgy szeretnéd csinálni, én pedig így.  Pl. szerinted általában te alkalmazkodsz többet, az én akaratom érvényesül, szerintem éppen fordítva van. Pl. szerinted te adod a többet (munkát, pénzt) te hozod a nagyobb áldozatot, szerintem meg én adom a többet. Ezekhez hasonló konfliktusok szükségszerűen előjönnek egy munkakapcsolatban.

Ami viszont nem igaz: akkor nem is szükséges az erkölcsről gondolkodni. Mert a felsorolt munkakapcsolati konfliktusok sem mások, mint erkölcsi problémák.

A jó és tisztességes munkakapcsolatok lényege, szintén: a tüzetes nyugodt megbeszélés. És az, hogy a megbeszélt megállapodást viszont be kell tartani. 

És talán még ezt is hozzátehetjük, mivel sok szolgáltató főnöknek érzi magát: mindig a megrendelő, a pénzfizető óhajának kell teljesülnie, a szolgáltatónak is el kell fogadnia ezt a kiindulást. Illetve, persze nem köteles a megállapodást megkötnie.  De a megállapodások ilyen kiindulásból jöhetnek létre, ha létrejönnek: nekem megrendelőnek ez a kívánságom, és ezért ennyit fizetek. Vagy, én, mint szolgáltató, ha elfogadtam a megállapodást, akkor köteles vagyok azt betartani, nemcsak annak tényszerű tartalmát, de szellemiségét is, vagyis azt, hogy én vagyok az alárendelt kiszolgáló. Persze az állam, az állami intézmények is szolgáltató. Az állampolgár megrendelő és pénzfizető, azaz adózó.

De itt megint visszakanyarodhatunk az alapos átbeszélésre, amire manapság nincs idő.

A munkakapcsolati konfliktusok (munkaközösségek problémája) középpontjában általában az áll, hogy ki legyen a főnök, hogyan viselkedjen a főnők.  Mert főnökre a hatékonyság miatt szükség van, igaz nem mindig. Annak, hogy munkakapcsolatban általában szükség van főnökre semmi köze, e tanulmányban gyakran emlegetett népi, nemzeti (rendszertani) demokráciához. Szóval, ki legyen a főnők, és hogyan viselkedjen a főnők – ezen is érdemes alaposan és tudományosan elgondolkodni.

Manapság elég furcsa, kifordított életet élünk. Sokat dolgozunk, de a munkánk nagyobb része a szemétbe kerül, nem éppen mi dobjuk ki, mi mások munkáját, termékét dobjuk ki, a miénket pedig mások dobják ki. Vagy, és: undorodunk a fizikai munkától, de kondi-terembe járunk. Vagy, és: hajszoljuk az élvezeteket, de az undorig, és az egészségtelenségig eltelítődünk velük.

Vagy, és: rengeteget locsogunk-fecsegünk csak éppen semmi fontosat.  Nem beszélünk az érzelmeinkről. Nem beszélünk a komoly társadalmi problémákról. Nem beszélünk az erkölcsi problémákról sem. És többek között nem beszéljük át a megállapodásainkat sem. A mai ember valahogy irtózik a komoly témáktól, sőt ami ennél is rosszabb: fölösleges akadékoskodásnak tartja. 

Sokszor megkaptam: maga egy akadékoskodó, körülményes, idegesítő ember. Siessen már nincs időm erre a tesze-toszaságra. Rohanok dolgozni, vagy éppen vásárolni. Vagy éppen locsi-fecsizni, vagy tévét nézni. Vagy a rohanástól elfáradva, rohanok valami agykikapcsoló szórakozóhelyre, aztán másnap kábán újrakezdem az egész értelmetlen rohanást. Mi modern emberek már nem tudunk személyesen, komolyan egymással elbeszélgetni. Anélkül, hogy az okokat elemezném (sok ok jut eszembe), megállapítom: ez egy súlyos alapvető hiba. Lehet, hogy így soha nem alakul ki a magasabb szintű erkölcs, sőt folytatódik hanyatlás.

Visszatérek azonban a szükségszerű munkakapcsolati konfliktusokra, és általában az erkölcsi problémákra. Mert az alapprobléma mégis ez: lezserül nevetve legyintsünk egyet (ez csak egy szükségszerű, nevetséges konfliktus nem kell belőle ügyet csinálni),  vagy mérlegeljünk, gondolkodjunk, töprengjünk, tépelődjünk, és alaposan beszéljük át a dolgokat. De az első kérdés mégis ez: egyáltalán képesek vagyunk szinte minden konfliktus után jót nevetni, lezserül legyinteni? Azt gondolom, az embert nem ilyen fából készítette a természet.

A másik kérdés pedig ez: rendben van jót nevetünk és lezserül legyintünk, de ez nem a gazemberek, az önzők világát hozza el? De bizony, sajnos azt hozza el.

Önzetlenség, jóindulat, szeretet és a másvilági megítéltetés. C/30 ábra.

Minden hablatyolásnak tűnik, ha nem próbálom meg közérthetően vázolni, milyen is lesz ez az általam elképzelt menny, ill. pokol.

Természetesen ez csak egy hasonlat. Mindenkinek van egy másvilági halacskája, amely gyűjti az önzetlen és önző érzéseit, és várakozik a lélekre. Ha önzetlen érzések érik a halacskát, akkor csodák tengere felé uszikál, ha önzők, akkor a borzalmak tengere felé.

De igazából csak akkor indul el, amikor meghal az ember és átszáll a lelke, a minimális tudata a halacskába. Ennek halacskának alig van értelme, esze, viszont az érzései, azért elég élesek. Szóval, ha meghal az egyén, akkor átszáll a lelke és elindul halacska, vagy a csodák tengerében, ahol minden kellemes ahol jó meleg a víz, ahol mindenféle finomság van, ahol minden barátságos, ahol vannak társai. Vagy a borzalmak tengerében indul el, ahol jeges a víz, ahol nincs kaja, vagyis éhezés van, ahol félni kell, ahol jobb híján egyedül van, kivéve egy-két ragadozót, ahol be van zárva, minden kellemetlen, stb.. Persze vannak fokozatok, vannak viszonylagos középutak is. Az egyén halacskája úgy 100-200-esetleg 300 évet uszikál, vergődik és miután lerótta a bűneit, vagy éppen magkapta a jutalmát eltűnik a halacska.

Egy másik hasonlat szerint a jó lélek abszolút egészségesen, boldogan, elégedetten lebeg a meleg barátságos fényözönben, és bár nincs látása hallása, stb., mégis gyönyörű zenét hall, csodálatos tájakat lát, illatokat érez. A rossz lélek pedig süketen, vakon (ő valóban nem lát, hall, szagol) betegen fájdalmak között reménytelenül boldogtalanul bolyong, botorkál a hidegben.

Lehet, hogy jó és a rossz lelkek nem valóságosan fognak bolyongani, csak olyan „injekciót” kapnak a természettől, amitől a leírtakat fogják érezni. A jó lélek csodálatos álmokat lát, és a kívánságait is megkapja álmában, a rossz lélek pedig rémálmokat kap.

Tudományosan viszont nagyjából a következőkről van szó: a tér, pontosabban az anyag, az ősanyagtenger egy speciális behatárolt darabja, amely minimális öntudattal rendelkezik, az egyén öntudatával, de koncentráltan, összevontan képes érezni a kellemes és kellemetlen érzést – ez alkotja a jó ill. a rossz lelket, ill. ezek fokozatait.  Mindez egy olyan anyagban (erőtérben, energiamezőben) van, amit az ember konkrétan nem ismer, és amelyben mivel ismeretlen látszólag csodálatos dolgok történnek. De itt csak az történik, hogy az alapérzések, az összevont kellemes és kellemetlen érzés, önmagukban, élő szervezet nélkül áramlanak.  Adott esetben az érzés-energiamezőből beáramlanak az előbb említett behatárolt öntudattal rendelkező, behatárolt energiatérbe, a kvázi jó, ill. rossz lélekbe.

És hogy valami ehhez lényegében hasonló létrejöhet, (lehetséges és nem biztos, a valószínűsége csak közepes), azt próbálom bizonygatni a következőkben.

A önzőség, önzetlenség egyféle meghatározása. Az önzőség, önzetlenség egy összefoglaló, jelképes elnevezés. Az önzés, önzetlenség bár van egy jelentős érzelmi aspektusa, nem kizárólag érzelem. Az egyénbe kialakuló olyan lényeg, amely fizikailag, de egyelőre érzékelhetetlenül, mérhetetlenül kiáramlik az egyénből. Ugyanakkor olyan lényeg, amely a cselekvései lényegét meghatározza.

Ismételt fejezetrész.

Az érzés érzelemvilág alapvetései.

A bejövő és kimenő érzelmek összefüggései.

Az én elméletem szerint az embernek vannak bejövő érzései, érzelmei és kimenő érzelmei. Pl. a fájdalom, a savanyú íz érzékelése, a viszketés stb. kívülről érkező kellemes, vagy kellemetlen érzés még akkor is, ha azt az egyén belülről érzi. Pontosabban érkezik egy információ, az szinte automatikusan kinyit egy érzésszelepet (pl. a savanyú íz érzésszelepét) és ekkor kívülről beárad a kellemes, vagy kellemetlen érzés. Pontosabban, ha túl erős az információ, maróan savanyú dolgot kóstolunk, akkor kellemetlen érzés árad be, ha enyhén savanyút kóstolunk, akkor kellemes érzés árad be.

De mi helyzet, pl. a düh, a sértődöttség, a félelem, a bánat, a feszültség érzelmével, mint kellemetlen érzelmekkel. Vagy pl. megnyugvás, a győzelem, a feszültség-feloldódás érzelmével, mint kellemes érzelmekkel (lelki érzésekkel).

Talán ezeknél nem annyira automatikusan nyitnak ezek az érzésszelepek. Az agy, az értelem szelektál.  Egyébként pedig a folyamat hasonlóan folytatódhatna, mint ahogy folyik pl. a testi érzések vonatkozásában. (Minden érzés alapja, hogy ellenünk, a biológiai életünk, egészségünk, és kellemes életünk ellen támadás érkezik, avagy a támadás megszűnése történik, avagy, nem támadás de támogatás érkezik. Az „ellenünkbe, értünkbe ” beszámolom családi érzésünket, vagyis a családunk ellen való támadásokat, ill. család támogatásáról szóló információkat. A testi érzések többnyire a természet felől érkező támadásokról, támogatásokról szólnak. Az érzelmek, a lelki érzések azok többnyire az emberek felől érkező támadásokról, támogatásokról szólnak. Ez utóbbiakat azonban, több okból eltorzítva, általában eltúlozva érezhetjük.) 

De van itt még egy kérdés. Azt mondtam, hogy az önzőség, a gyűlöletet, a rosszindulat, kimenő érzés. De az önzetlenség, a szeretet, a jóindulat is az.

De pl. a rosszindulat a gyűlölet nagyon is hasonló érzés, mint a düh.

Azt gondolom szét kell választani a rövid távú dühöt, az önvédelemből, ellentámadás reflexéből adódó dühöt, a hosszabb távú haragtól gyűlölködéstől. Az egyik bejövő érzés a másik már kimenő érzés, de kétségtelenül e vonatkozásban átfedés, összemosódás áll fenn, legalábbis az ember számára.

De pl. a pökhendiség, nagyképűség, kevélység, önteltség, ebből adódó közömbösség, felületesség is önzőség.  Ez nem düh, nem félelem, nem bánat, nem feszültség.

Viszont az öntelt ember, másképpen értékeli a személyére vonatkozó támadást.

Vagyis kimenő érzésünk beállít egy önző, vagy önzetlen személyiséget, jellemet és ehhez képest érzi az egyén az ellene szóló támadásokat ill. támogatásokat. És ekkor már eltorzulva jelentkezhet a düh, a félelem, a bánat, a feszültség, mint bejövő érzés. És van még egy torzító tényező, az önmagában levő túlérzékenység, a túlzott sértődékenység, a túlreagálás, az önhergelés.

Tehát az érzelemtorzítás a következőkből eredhet. Eredhet az önzőségből, önteltségből és eredhet egy túlérzékenységből, ill. a kettő ötvözetéből.

Visszatérve azt is megállapítható, hogy a bejövő érzelmeket, pontosabban ezen szelepeket is képes az ember az értemével önálló akaratával valamennyire szabályozni, azok nem legyenek ok nélküliek, túlzottak, tehát itt mértéket képes az ember szabályozni. Tehát azt szinte lehetetlen szabályozni, hogy most a félelem helyett pl. örömet érezzek, de félelem mértékét valamennyire képes szabályozni. És ugyanígy a düh, a bánat, stb. mértékét is képes az ember valamennyire szabályozni. És a kimenő érzéseket is képes az ember értelmével és önálló akaratával szabályozni, sőt ezt képes megváltoztatni is. Vagyis itt az önzőséget átfordíthatja akár önzetlenségbe is.

A következő is megállapítható. A bejövő érzelmek és a kimenő érzelmek sok szálon összefüggnek, az ember csak hosszas okoskodás alapján és akkor is csak bizonytalanul képes ezeket szétválasztani. De, a szerintem létező érzésmechanizmus ezen érzések szétválasztása alapján működik, tehát ez a mechanizmus pontosan szétválasztja ezen érzéseket.

Most pedig egy pár alapvetés, mielőtt folytatnám.

Érzések, érzelmek nélkül (beleértve a kellemetlen bejövő érzéseket, érzelmeket is) nincs életre való motiváció.  Érzések érzelmek nélkül (beleértve a kellemetlen bejövő érzéseket, érzelmeket is) nem vagyunk képesek az életet átérezni, tehát érzés nélküli élettelenek lennénk. Ezek miatt és más dolgok miatt sem törekedhetünk arra, hogy minden szempontból érzéketlen legyünk. De azt sem lehet elérni, hogy a kellemetlen bejövő érzéseket megszüntesse az ember, és csak a kellemes érzések maradjanak. Már azért sem, mert a kettő egymás tükrében működik. Illetve, esetleg egy általános érzéketlenséget lehet elérni, de akkor a kellemes érzések is csökkennek.

Akkor mire törekedhet az ember?

Arra mindenképpen törekedhet, hogy önzetlen, jóindulatú legyen ill., ne legyen önző, rosszindulatú, gyűlölködő, öntelt, közömbös felületes.

Arra is törekedhet, hogy a bejövő kellemetlen érzelmeket, a lelki fájdalmakat kordába tartsa, az indokoltság határán belül tartsa, adott esetben csökkentese. Arra is törekedhet, hogy a bejövő kellemetlen érzéseket, a lelki fájdalmakat különböző módszerekkel, technikákkal feloldja, feldolgozza. Egyébként, az indokoltság határán belül tartás és feloldás technikái szorosan összefügg.

Arra is törekedhet, hogy a bejövő kellemes érzéseket észrevegye, átélje. Ugyanis a másik jellemző baj, hogy a kellemes érzések, az örömérzések felett hajlamosak vagyunk elsiklani.

Az érzelmi világ a sértődés, az érzékenység, ebből eredő gyűlölet, utálat szempontjából.

Ez egy kicsit más megközelítése a dolgoknak, mert a sértődésnek, érzékenységnek van egy önvédelmi aspektusa. De megint a kályhánál, vagyis az evolúciónál kezdem.

Az egyszerű állat érzésvilága talán így működik. Van benne egy eredendő, egy ösztönös vágy, az életre, és kellemes jó életre. Ha ez ellen bármilyen támadás, veszélyeztetés érkezik, akkor az első reakció ennek a megállapítása. Ez nevezhető kezdetleges sértődésnek.

A sértődés egy bejövő érzés, embernél pl. mellkasi nyomással, gyomortájéki nyomással, stb. jár. Mit érzünk, ha „ok nélkül” megsért a szomszédunk pl. nem köszön. Vagy kollégánk sértő megjegyzést tesz ránk. Vagy családtagunk nem hív meg minket egy összejövetelre, vagy nem jön el. És még nagyon hosszan, ezerszámra lehet sorolni a példákat. Szóval megsértődünk. Ez szelektálódik később dühre, bánatra, feszültségre, kevésbé félelemre. Viszont kialakulhat bennünk reakcióként a gyűlölet az utálat is. Ezt én már a kimenő érzelmek közé tettem, bár vannak átfedések.

De visszatérve az állatokra: a támadást követő első érzés, a „kezdetleges sértődés”. Az állatoknál is később szelektálódik ez pl. dühre (ellentámadási érzésre és ellentámadási program beindulására). Vagy félelemre (védekezési menekülési elbújási érzésre és ezen programok beindulására). Megjegyzem a cselekvési program nem sokat ér érzésmotiváció nélkül. Ha megszűnik a sértődés, a feszültség (a félelem, düh, stb.), akkor jön az örömérzés, megnyugvás, stb.

Egy másik vonulat, még mindig az egyszerű állatokról van szó. Mindig vannak aktuális vágyak, pl. éhség, fázás, stb.. ezek a vágyak feszültséget okoznak, ha nem sikerül a megszüntetés, akkor fennmaradhat a feszültség, illetve a fejlett állanál már félelemre, vagy dühre, vagy esetleg bánatra szelektálódhat az érzés. Ha sikerül a vágyat kielégíteni, akkor megszűnik a feszültség, a félelem, düh, bánat, és jön az örömérzés, megnyugvás, stb..

Mi a helyzet az emberrel?

Az embernek nagyon sok, már intellektuális vágyai is vannak. Az ember nemcsak a jó kellemes életre vágyik, hanem arra is, hogy a közösség megbecsült tagja legyen. (A fejletlen állatoknál ez nincs, a fejlett állatoknál már részben megtalálható.) Tehát nemcsak az a sértés, ha testi, anyagi vonatkozású támadás érkezik, hanem az is, ha a közösségi megbecsülést veszélyeztető támadás érkezik. Az embernél ebből ered pl. az igazságossági igény, ill. érzés.

Az ember sokat gondolkodik az érzelmekkel kapcsolatban, fejletlen állat alig.

Az embernél alakul ki jellemzően a tartós sértődés, a tartós harag, gyűlölet, utálat. És az ember az, aki el tudja túlozni, túl tudja értékelni a támadást. Az ember átlagosan (egyesek nagyon, mások kevésbé) túlérzékeny, túlságosan sértődékeny. De nem szabad elfelejteni a túlérzékenység a sértődékenység eredhet egy öntelt, önző jellemből is.

A folyamat, jellemzően a következő.

Túlérzékenységből, vagy önteltségből, önzőségből az ember ártatlan történéseket is ellene irányuló támadásoknak vél, felértékeli az ellene irányuló „támadásokat”. Majd kialakul az emberben, a másik ember (emberek), a sértők a támadók iránt egy ok nélküli, túlzott sértődés, gyűlölet, utálat, jobb esetben egy félelem, tartózkodás, bánat vagy rövid távú düh.

De azért egyáltalán nem mindegy, hogy túlérzékenységről vagy önteltségről, önzőségről van szó. És az sem mindegy, hogy gyűlölet, utálat alakul ki, vagy csak tartózkodás, félelem, rövid távú düh, bánat alakul ki. Az szerintem elfogadható, ha vélt, vagy valós rosszindulatúakkal szemben kialakul egyfajta tartózkodás, távolság tartás. Ha viszont a tartós sértődés (kérdés hogy van e tartós sértődés) ill. gyűlölet, utálat alakul ki, akkor elkezd a másik ellen ártani, elkezdi a másikat sértegetni, bántani. Gyakran kialakul a kölcsönös gyűlölet, és egyre inkább elfajul a kapcsolat.

Lenézzük, vagy haragszunk, vagy átmenetileg megorrolunk (nem mindegy) a másik embere, mert ő szerintünk megsértett bennünket. Miatta nem érezzük jól kellemesen magunkat, őt okoljuk, hogy nem kapjuk meg a nekünk járó megbecsülést, de mindez gyakran csak mi túlérzékenységünkből ered.

Kitérés keresztényi megbocsátásra.

A másnak ártás bűn, a bűnt pedig meg kell büntetni, bármi is legyen az indítéka, pl. túlérzékenység, vagy más. Illetve az indíték, olyan enyhítő vagy súlyosbító körülményként jöhet szóba, amely kevéssel módosítja a büntetést, mert a büntetésnek elsősorban az okozott ártással kell arányosnak lenni. A keresztény megbocsátásnak több vonatkozása van. Pl., hogy a büntetésnek arányosnak kell, lenni. A büntetés nem lehet kínzás. A bűnüst nem gyűlöli a kárvallott, sem az ítélő, de az arányos büntetéstől nem tekint el. A keresztény ember a bűnöst is megpróbálja megérteni, megtévedt (esetleg túlérzékenynek) embernek nézni, de ez sem enyhít az arányos büntetésen. Mindaz, amiről itt beszélek, az erkölcs kategóriájába tartozik.

Kétségtelenül az egyén nem képes pontosan megállapítani, hogy mi történt, miért alakult ki a konfliktus.

A másikat, de saját magát is képtelen tárgyilagosan megítélni, főleg ha közvetlen résztvevője a konfliktusnak.

Természetesen a súlyos ártásokat meg kell ítélni, meg kell ítélni, ki az eredendő rosszindulatú, ki az önző, öntelt és ki a túlérzékeny. És ki a szenvedő, a bűntelen, aki jóindulatú, és aki még abban sem hibás, hogy túlreagálta a dolgokat. Mindezt leginkább egy kívülálló, elfogulatlan képes objektívan megítélni. Ezt teszi a földi igazságszolgáltatás, bár a lelki sértések el vannak hanyagolva. És ezt teszi a másvilági igazságszolgáltatás. De itt az egyén, szinte hetente előforduló konfliktusairól, sértődéseiről, lelki fájdalmairól van szó.

Ezt is meg kell oldani az embernek, nemcsak a földi igazságszolgáltatást.

A következőkből is kiderülhet, hogy az érintett egyén szinte képtelen pontosan felmérni a helyzetet. Gondoljunk bele, szinte nincs olyan ember, aki azt mondaná, igen én önző, öntelt alak vagyok, és csak kevesen vannak, akik elismerik, hogy ők túlérzékenyek, sértődékenyek. Márpedig ez matematikailag is lehetetlen, ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg sértődés, konfliktus harag van. A konfliktusokat, veszekedéseket, gyűlölködéseket valakik okozzák, az egyszerűség kedvéért a felét az önző, öntelt és ezért érzékeny emberek okozzák a másik felét, pedig az egyszerűen túlérzékeny emberek okozzák.  Az emberek döntő többsége azt gondolja, hogy ő jogosan haragszik, a másik a hibájából történt a konfliktus, de persze ez lehetetlen, vagyis az ember többsége, kétharmada téved.  És mivel a komoly, alapos pártatlan kívülállók bevonásával történő vizsgálat lehetetlen (az esetek többségében), rá kell ébredni: az emberek (beleértve magamat ) is képtelenek ezen konfliktusokban tisztán látni.

A lelki fájdalmak csökkentése, oldása, a mással szembeni elnézéssel, az önmagaddal szembeni kritikával. Másképpen: a lelki fájdalmak csökkentésnek kiindulópontja, hogy aki ok nélkül túlzottan, önhergelve, tartósan dühös gyűlölködik, ő voltaképpen önmagát, bünteti. Aki ok nélkül, önhergelve túlzottan fél, bánatos, feszült, stb., ő is önmagát bünteti. Ugyanis ezek kellemetlen érzések.

De kezdjük onnan az okfejtést, hogy a primer (elsődleges, de átgondolatlan) logikából pont az ellenkezője derül ki. A lelki fájdalom okozását „kend rá” a másik emberre, önmagadat pedig mentsd fel és csökken a lelki fájdalmad. Csakhogy ez nem igaz. De manapság a közfelfogás is ez: magaddal szemben légy elnéző. Mondogasd magadnak: nem én vagyok a hibás – tanácsolják a pszichológusok. Ezek szerint senki nem hibás de akkor mi lesz a felelősséggel?

És egyébként ez a primer logika szerint is lehetetlen: senki nem hibás. De nézzük, mihez vezet, ha valaki önmagát felmenti, és a másikat okolja. Ahhoz, hogy másikat elkezdi ok nélkül gyűlölni, jobb esetben csak túlzottan fél a másiktól, bánatos, a másik miatt, stb., ezek pedig kellemetlen érzések, tehát az illető nem szabadul meg a kellemetlen érzéseitől. Ráadásul, ha elkezdi a másikat gyűlölni, akkor az valószínűleg viszonozza ezt és kialakulhat egy életet megkeserítő konfliktus. Tehát ez így nem megoldás.

Az kétségtelen hogy az sem jó, ha az ember önmagát kezdi el gyűlölni. De azért önmagával szemben lehet kritikus.

Mindebből kialakul az a gondolatsor, amely leginkább oldja, csökkenti a lelki fájdalmakat, sértéseket. Ez pedig valahogy így szól.

Nem vagyok képes tárgyilagosan látni, lehet, hogy ő kevésbé hibás, és én is hibás vagyok. Lehet hogy ő csak egy túlérzékeny ember. Valószínűleg én is hibáztam, pl. itt és ekkor. Hibáztam, mert én is emberből vagyok, de megpróbálom helyrehozni a hibám, legalább úgy, hogy máskor elkerülöm a hibát.  És semmiképpen nem gyűlölöm a másikat, legrosszabb esetben elkerülöm, távol tartom magamtól, amennyiben nem lépi át a másnak ártás határát.

Másik ismétlés.

Az igazságtalanság, erkölcstelenség. Az igazságosság alapja pedig: egyenlő feltételek, egyenlő normák alapján történik az emberek, népek megítélése értékelése, jutalmazása és szankciója. (Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkit egyforma jutalomban kell részesíteni, avagy szankcióval sújtani. Újra elismétlem: egyenlő feltételek, egyenlő normák szerint kell ítélkezni, értékelni.) Az igazságtalanság, a kivételezés (pozitív vagy negatív irányban) pedig a legnagyobb bűn, a legnagyobb erkölcstelenség. Amely ember, testület, közösség igazságtalan az emberekkel szemben attól az undorodás érzése mellett el kell fordulni, azt egyszerűen nem lehet elfogadni.  Az ilyen ember, testület, közösség már nem papolhat erkölcsről, jogról, tisztességességről, legfeljebb kijelentheti, hogy ő a kivételezés elvét vallja. (Persze a manipuláció, hazugság egy más kérdés, az egy újabb bűn.)

A jog legfelső elve a jogegyenlőség, mely az igazságosságról (egyenlő feltételek, normák alapján való ítélkezés) szól. Ugyanakkor ez még napjainkban is gyakran, csak üres jogelv.  Tulajdonképpen a jognak is szankcionálni kellene az igazságtalanságot, de ebből a szempontból is elmaradott a jog. A jog a jelenleginél többet tehetne, de az is igaz, hogy sokszor nehezen bizonyítható az igazságtalanság, ezért mégis az emberek erkölcse lehet a kiindulás.

Különösen tetézi a bűnt, ha népekkel szemben történik az igazságtalanság (kivételezés). Az igazságtalanság (pozitív, negatív kivételezés) másnak ártás, mert direkt, vagy relatívan kerül hátrányba, akivel negatívan, vagy nem pozitívan kivételeznek. Az igazságtalanság (pozitív, negatív kivételezés) önzés az ítélkező részéről, mert azon kívül, hogy felületes (önzős lusta, nem szentel elég időt az igazságosságra), általában az igazságtalanság mögött az igazságtalan ítélkező önző céljai állnak.  

A másvilági ítélkezés nagyon súlyos bűnnek tekinti az igazságtalanságot (pozitív, és különösen a negatív kivételezést), mert ilyenkor a kivételező lelkét egy hideg, gonosz, nemtörődöm, önző érzés önti el, és a másvilági ítélkezés ezt méri.

Ugyanakkor az igazságtalanságot össze kell illeszteni az arányos hozzátartozói szeretettel. Ezért az arányos szeretetet csak kis különbségű lehet. Továbbá, hogy a hozzátartozói arányos szeretetet, nem gyakorolhatja hívatásos (tanár, bíró, döntőtestület tagja, stb.) ítélkező.

Vitathatatlan, hogy az igazságtalanság az elszenvedőnek, az anyagi káron túl, sajgó lelki fájdalmat okoz. Tulajdonképpen egy összetett bűnről van szó, mert azon ember, aki mindenkinek egyenlően árt, ártana, nem igazságtalan, de azért persze bűnös. De az, aki csak egyeseknek árt, ártana, másoknak nem, ő az ártás mellett elköveti az igazságtalanság bűnét is. Természetesen az összesített másnak ártás mértéke a bűn nagyságának alapja. Aki sokaknak egyformán árt, annak azért emelkedik az összesített másnak ártása, mert sokaknak árt. Aki pedig keveseknek de kivételezve árt, annak pedig a dupla ártás miatt nő az összesített ártása. Persze a védekezést nem lehet összekeverni az ártással, viszont, aki kivételezően védekezik, az is igazságtalan.

Ugyanakkor, más összetett kérdés, azon egyenlő normarendszer összeállítása, mely szerint az ítélkezés, értékelés történik. Ebbe a normarendszerbe beleférhet a gyengék fokozott védelme, a gyengéknek adott előny, de csak akkor, ha ez nem emberekhez, népekhez, és nem szimpátiához, hanem helyzetekhez kötődik, tehát mégis egyenlő normákról van szó.  Ugyanakkor az egyenlő normák bár minimálisan szükségesek (e nélkül nem lehet ez az első lépcső), de nem elegendőek az igazságossághoz, mivel az egyenlő normák akár rosszak is lehetnek.

 Nem gonosz, csak önző (védi a magét) hallani gyakran.

Most már hogy jó összekuszáltam (és még össze is fogom kuszálni) az önzetlenség, jóindulat szeretet fogalmát, nem ártana valamivel tisztább maghatározást létrehozni.

Az biztos, hogy ez egy összefoglalónév: önzetlenség, jóindulat, szeretet (ill. önzőség, rosszindulat, közömbösség, gyűlölet). Nem egy, ill. három tulajdonságról van szó, hanem sokról. Ez egy olyan tulajdonsághalmaz, követelményhalmaz, igényhalmaz, érzéshalmaz, erkölcshalmaz (attól függően milyen aspektusbók vizsgáljuk) amelyből összeáll az ember (fejlett élőlény) kiáramló érzésenergiája. Másképpen, érzéshalmaz, gondolati halmaz, közlési halmaz, cselekvési halmaz.

Természetesen ez, mint minden más e tanulmányban az én elméletem.

Általában megérezzük, hogy embertársunk jóindulatú, vagy rosszindulatú velünk szemben még akkor is, ha szavai és gesztusai ezt nem árulják el egyértelműen. Az önzetlenség, jóindulat, szeretet nemcsak arról szól, hogy az ember milyen velünk szemben, hanem általában milyen az emberekkel szemben milyen a világgal szemben. Össze lehet rakni bizonyos részleteket, de az önzetlenség, jóindulat, szeretet kialakulásának létrejövetelének bonyolult mechanizmusát én nem tudom még csak vázolni sem. Még egyszerűbb belső mechanizmusokat sem tudok vázolni, és a tudomány sem tud vázolni. A gondolkodás bonyolult mechanizmusa, ez érzés bonyolult mechanizmusa, a program bonyolult mechanizmusa a fiziológia mechanizmus (testmechanizmus) segítségével összekapcsolódik és a három bonyolult összekapcsolódásból egy még bonyolultabb mechanizmus, jön létre. Sőt ezt a kavalkádot tovább bonyolítja, a testmechanizmus egyedisége. Itt jut eszembe: a tudomány szinte végtelen, de ha véges is lenne, az ember még az út elején jár. A tudomány egyik nagy ága, az ember ismetere, természetesen szintén, szinte végtelen. Egyelőre az ember még ott tart az ember, hogy bizonyos mozaikdarabokat megpróbál nagyjából a helyére tenni.

Bizonyos mozaikdarabok. Önzőség pl., ha az ember a kelleténél többet foglalkozik magával. Lehet, szerintem valószínű, hogy amikor magával foglalkozik egy önzőségi energia képződik. Lehet, hogy amikor másokkal foglalkozik, akkor egy önzetlenségi energia, keletkezik. Önzőségi energia keletkezik, ha másokkal szemben közömbös, még nagyobb, ha másokat megvet, önmagát túlértékeli (önteltség). Talán még nagyobb önzőségi energia keletkezik, ha másokat gyűlöl. A mások alatt nemcsak a közeli ismerősökre kell gondolni, hanem általában az emberekre.

Ugyanakkor az érzésmechanizmus közepes állapota (nincs önzőség, és önzetlenség sincs) akkor jön létre, ha bizonyos fokig önmagunkkal is foglalkozunk. Tehát a közepes állapot egy bizonyos szintű, elégséges önmagunkkal való foglalkozás, ehhez képest jön létre a kelleténél több, magunkkal való foglalkozás (érzelemben, gondolatban, közlésben, cselekvésben) ill. önimádat által az önzőségi energia. Az önzetlenségi energia egyik feltétele, hogy közepesnél, a kelleténél ne foglalkozzunk magunkkal többet (érzelemben, gondolatban, közlésben, cselekvésben). Viszont ez még nem jelenti azt, hogy másokkal foglalkozunk. Az önzetlenségi energia nagysága attól függ, hogy másokkal mennyit foglalkozunk, de ennek inkább az intenzitása számít és nem az ideje. És természetesen számít a foglalkozás iránya, vagyis hogy az ártó, vagy segítő, javító szándékú.

Összefoglalva, ha magunkkal a kelleténél többet, másokkal pedig a kelleténél kevesebbet és kisebb intenzitással foglalkozunk (érzelemben, gondolatban, közlésben, cselekvésben), akkor önző (rosszindulatú) energia keletkezik. Ha másokkal való foglalkozás ártó szándékú, akkor is önző (rosszindulatú energia keletkezik. Természetesen különböző nagyságú önző (rosszindulatú) energia képződhet.  Ha magunkkal nem foglalkozunk a kelleténél többet, de másokkal (javító, segítő szándékkal) sokat és intenzíven foglalkozunk (érzésben, gondolatban, közlésben, cselekvésben), akkor önzetlenségi (jóindulat, szeretet) energia keletkezik. Természetesen különböző nagyságú önzetlenségi (jóindulatú, szeretet) energia képződhet.

Az energia valószínűleg az érzelemaspektusból keletkezik, viszont ez nehezen mérhető, a cselekvés aspektus viszont arányos az érzelemaspektussal, és a cselekvés már jobban mérhető. Tehát ez emberből, az egyénből állandóan, minden másodpercben (kivéve talán az alvás) áramlik ki valamilyen nagyságú önző, vagy önzetlenségi energia.

És van itt még egy tényező, csak az őszinte, legbelső, igaz érzelmek számítnak. Azért nem születhet a gondolati aspektusból az önzési, önzetlenségi energia, mert a gondolatok gyakran tévesek. Azok a legbelső érzelmek számítnak, amikkel sokszor az egyén sincs tisztában.  Érdekes módón, azonban cselekvések többnyire követik az őszinte, igaz érzelmeket. Az önzrikáló, önhergelő (lényegében önző indíttatású) magával és nem másokkal foglalkozik, még akkor is ha ez az önhergelés, önzetlenségi, vagy igazságosságkeresési aspektusból ered.

Mindezt pl., le lehet fordítani úgy, hogy aki öntelt, aki irigy, aki nagyravágyó, aki kapzsi, aki mohó, aki lusta, stb. az önző. Aki másokkal szemben felületes, figyelmetlen, ő másokkal szemben közömbös, ő is önző. Aki másokért nem aggódik az is önző. Aki másokat megvet, szolgának tart, vagy netán gyűlöl az is önző. Aki mások érdekét nem nézi, mások érdekében nem hoz áldozatot az is önző. Ezek önző, rosszindulatú, szeretet nélküli emberek. És miközben ilyen az ember, aközben önzőségi energia képződik, amely kiáramlik az emberből. Illetve ennek vannak fokozatai.

De úgy is le lehet fordítani, hogy ezek az emberek, hajlamosabbak az igazságtalanságra, és a másoknak ártásra, még ha az áttételes is, (és ez általában realizálódik is), tehát erkölcstelen emberek.

És a másik oldal, aki jószívű, segítőkész, érdekli az emberek a társadalom sorsa az önzetlen. Aki nem nagyravágyó, nem öntelt, nem kapzsi, de mértékletes, szerény az önzetlen. Aki másokkal szemben figyelmes, átgondolt, aki lelkiismeretes az önzetlen.  Aki aggódik másokért az önzetlen. Akinek mások érdeke fontos, aki másokért is hajlandó áldozatoz hozni az önzetlen. Aki legyőzi a gyűlölködést az önzetlen. Az önzetlen nem akar másnak ártani és általában nem is árt, az önzetlen igazságos, az önzetlen erkölcsös. És miközben ilyen az önzetlen ember, önzetlenségi energia keletkezik.

Nagyjából erről van szó, de ennél azért szerteágazóbb a probléma.

Ez csak az önzési, önzetlenségi érzésenergia-áramlás részről szólt, hiányosan, vázlatosan.

Előzetesen az általam vázolt érzésenergia-mechanizmus fő részei (C/30 ábra)

1. Az emberen belüli mechanizmus. Ebből áramlik ki az önzőségi, önzetlenségi érzésenergia a külső érzésmechanizmusba. És ez fogadja a kellemetlenségi érzésenergiát. Tehát két fő részből áll.

2. Az emberen kívüli mechanizmus. Ebből áramlik az ember belső érzésmechanizmusába a kellemetlenségi érzésenergia-áramlás. És ez fogadja az önzési, önzetlenségi érzésenergiát. Ebben zajlódnak a halál utáni folyamatok.

3. Az önzési, önzetlenségi érzésenergia-áramlás.

4. A kellemetlenségi érzésenergia-áramlás.

5. Az élet alatti áramlásmérés (érzésgyűrű).

6. Az élet alatti folyamat, a születési folyamat, halál percének folyamata, a halál utáni folyamat.

De mindenek előtt tisztázni kell, mi az önzés, önzetlenség, ill., hogy miért fontos. És persze tisztázni kell, hogy mi a kellemetlenségi érzés, érzésenergia, és miért fontos. És tisztázni kell, hogy miért feltételezhető egy ilyen összetett érzésenergia-mechanizmus.

Elmélkedés a természetről, Istenről, a bölcs és igazságos természetről, Istenről és az igazságtalan természetről, Istenről.

Én, mint egyszerű, korlátozott tudású ember így látom.

Isten léte azon kérdés eldöntése, hogy annak a hatalmas rengeteg alkatrészes, rengeteg tulajdonságú gépezetnek (az embert is beleértve), amelyet világmindenségnek-természetnek (egyszerűbben természetnek) nevezek, van e főtervezője (és egyben főmérnöke), vagy nincs, főtervező nélkül alakult ki.

Az nem kétséges, hogy a természet egy logikus, törvényszerűségek alapján működő gépezet, hiszen a természetben nincs káosz. Ha pedig logikus gépezet, akkor a természet önmagában, vagy Istennel együtt bölcs és feltehetően igazságos. Az ember számára ez a gépezet meghatározó, akár Isten nélküli természetről, akár Istennel együttes természetről van szó.

És a természet nagyon bonyolult gépezet. Isten fölöslegesen értelmetlenül teremtette volna a bonyolult természetet, ha nem a természeten keresztül akarna irányítani, alakítani.

Mindezért szerintem csak másodlagos kérdés Isten léte. A természet, kvázi Isten az ember számára.

(A nagygépezetben, a természetben egy kisebb gépezet a társadalom, a rendszer.)

Ha van főtervező (Isten) akkor az Ő célja is az, hogy hatalmas gépezet által valósítsa meg céljait. De mi lehet a természet, Isten célja? Az biztos, hogy kialakultak az önálló akaratú, értelmes élőlények (pl. a fejlett állatok) és annak is a legfejlettebb változata az ember. És az is biztos, hogy az ember nem él rosszabbul, kevésbé boldogan, mint elődei. Tehát a természet, Isten célja nem lehet a romlás, a szenvedés, mert a tendencia nem erre mutat. (Már rég elérhette volna az élőlények és az ember elpusztítását.) Így két variáció marad. Az egyik, hogy természetnek, Istennek nincs célja. A másik variáció: a természet, Isten célja, hogy a lehető legtöbb önálló akarattal rendelkező, értelmes és érző élőlény ember éljen egyre jobban, egészségesebben, igazságosabban, stb..  Akár ez a természet, Isten célja (valószínűleg ez), akár nincs célja, az embernek mindenképpen ez (az előző mondat) lehet a célja.

(Kétségkívül rengeteg viszony elképzelhető a természet, Isten és az ember között. Kihasználó, kísérletező, labilis, hol ilyen, hol olyan, maga sem tudja, mert az Isten, Istenek is érzelemmel rendelkezők, stb.. Egyes korábbi és jelenlegi vallások, több istenhitek ezen lehetséges viszonyokat felvetik. Vannak jó istenek és rossz istenek, Talán minden vallás lényege, hogy a jó szándékú, bölcs, igazságos Istennek (lehet az egy, vagy több) is vannak korlátai.

Az is felvethető, hogy a természet, Isten mennyire uralja a természetet, mennyiben korlátlan a hatalma. Vagyis számára vannak e véletlenszerűségek? Természetesen nem emberi léptékről van szó. Tehát a természet Isten bölcs, jó szándékú, igazságos csak ö sem tud mindent megoldani, az Ő akarata sem mindenható, számára is vannak véletlenek, kényszerhelyzetek, stb..

Egy harmadik felvetés, hogy az emberi élet mennyire valóságos, és mennyire fiktív. Lehet egy álom, egy film, stb.. Ebbe a témába sem megyek itt bele részletesebben. Viszont azt látni kell, hogy ezek fikciók elképzelések.)

A legvalószínűbb változat, és amit viszonylag biztosan tudok az, amit elmondtam, a természet az egy hatalmas logikus gépezet, stb., de még ebben is sok a feltételezés. El lehet menni még inkább a fikciók irányába, csak akkor még kétségesebb lesz az igazságtartalom.

Aki bölcs, aki jóindulatú, aki nem romból, pusztít, hanem épít, (a természet, Isten ilyen, hiszen létrehozta a hatalmas logikus gépezetet, a természetet, létrehozta az evolúciót, az emberi fejlődésben is segített), az igazságos is.

A természet, Isten bölcs és igazságos, ugyanakkor vannak természeti, Isteni igazságtalanságok ellentmondása és annak feloldása.

A látszat ellenére elég kevés természeti igazságtalanság van. Pl. egy gyermek árván, marad, mert a szülei felelőtlenek, az emberi hiba és nem a természet, Isten igazságtalansága. Az igazságtalanságok döntő része, nem természeti, Isteni eredetű, hanem emberi eredetű.

Egy gyermek betegen születik és korán maghal, az már a természet, Isten igazságtalansága. Mivel a bölcs, nem lehet igazságtalan, ez is indokolja a másvilági kompenzáció (ítélkezés) feltételezését, a másvilág feltételezését. A természeti, Isteni igazságtalanságok tehát nem biztos, hogy igazságtalanságok, mert ezek másvilági kompenzációja (ítélkezés) lehetséges.

(Az én elképzelésem szerint a másvilági kompenzáció, ítélkezés, a természet, az anyagi világ egy eddig feltáratlan mechanizmusa, amely azon alapul, hogy van érzésenergia, annak van áramlása.) 

Mindig, untalanul előjön a bölcsesség, a jóindulat, a jó kellemes élet, a rendezett, törvényszerű működés (nem káosz), és az igazságosság összekapcsolódása, pontosabban az, hogy ezek feltételezik egymást. Csak együtt tudnak létrejönni, ha egy is kimarad, akkor a többi sem jöhet létre.

Ha nincsenek igazságossági törvényszerűségek, akkor az ember számára kaotikussá válik a világ, az élet. Mert, akkor a másnak fölöslegesen ártó életben marad jól él, a másnak nem ártó meghal.  A ragadózó állat nem fölöslegesen árt másoknak, a saját életbennmaradását biztosítja.  A rá vonatkozó igazságossági alapelv: csak annyit árts másnak, amennyivel saját életbemaradásod biztosítva van.  Ha ezt nem tartja be, akkor ő is elpusztul.  Az emberre más igazságossági törvényszerűségek vonatkoznak. Ha ezeket az ember nem tartja be, akkor elpusztítja, rombolja az életet és önmagát is.

Ha nincs káosz, akkor kell lenni igazságossági törvényszerűségeknek is. Az élethez szükségesek az igazságossági törvényszerűségek is. 

Ugyanakkor a természet Isten célja az is lehet, hogy az embernek ne csak az önálló akarata, az értelme, a jóléte, az egészsége növekedjen, hanem a jóindulata is, az igazságossága is, azon tulajdonsága, hogy még a természeti, Isteni igazságtalanságokat is kompenzálja. Vagy másképpen a természet, Isten saját igazságtalanságait a másvilág, és az ember által is kompenzálja.  

Persze sok kérdést fel lehet tenni.

Pl., ha van Isten, miért rejtőzködik? Pl. a természet, Isten miért rejtegeti a másvilág, a születés, halál titkát? Pl. miért hal meg az élőlény, az ember? Pl. miért nem ezer évig élnek az emberek? Stb., stb..

A természetnek sok titka van, pontosabban az ember nem direkt kapja meg a tudást, hanem fokozatosan értelmesedik. Vagyis nincsenek titkok, csak kevés tudás van.

De az sincs kizárva, hogy a természet, Isten is bizonyos fokig kényszerpályán mozog, bölcs és igazságos, de csak annyira képes, mint azt tapasztaljuk.  A természet Isten ellenfele, akadályozója csak a káosz lehet.

Én hiszek a természet főtervezőjében és abban is, hogy valamilyen „csoda” folytán a személyes kapcsolat is lehetséges, tehát nemcsak a természetben, de Istenben is hiszek. Pontosabban, a természet szerintem egy létező (ez meggyőződés), az Istenben pedig reménykedem.

Néhány általános gondolat.

Akár van Isten, akár nincs, a természetet, a természet törvényeit (beleérve az embert, a társadalmat is), meg kell ismerni, tisztelni kell, és a regenerálás elve mellett óvatosan kell felhasználni.

A szinte végtelen, világ, és tudomány azt jelenti, hogy folyamatosan (és lehetőleg egyenletesen) változik a tudomány lényegi része, és folyamatosan (és lehetőleg egyenletesen) változik, az élet és a társadalom.

Akár van Isten, akár nincs, az embernek (egyénnek, társadalomnak, emberiségnek) ki kell tűznie azon lapvető legfőbb célokat (Pl. a lehető legtöbb ember éljen egészséges, igazságos, kellemes, önálló akaratú életet, stb..), amelyeket el akar érni, amelyek további célokat, feladatokat, elveket, társadalmi törvényszerűségeket jelentenek.

Az alapgondolat mégis az, hogy kell lenni másvilági igazságszolgáltatásnak, mert másvilági igazságszolgáltatás nélkül a természeti, Isteni, valamint az emberi igazságtalanságok miatt igazságtalan és egyben értelmetlen lenne az élet.

Ha pedig közvetlenül minden a természetből ered, Isten szinte csak a természeten keresztül jelenik meg, akkor a másvilági igazságszolgáltatás is természetből ered természeti törvényszerűségek alapján működik.

Az ember távoli célja az emberi és természeti, Isteni igazságtalanságok megszüntetése, ill. kompenzálása. De ez csak a távoli jövőben lehetséges, ha lehetséges. A jelenben fennállnak ezek az igazságtalanságok. Még talán az emberi igazságtalanságokra lehet mondani: ezek az ember hibái, és ezek elég gyorsan megszüntethetők, emiatt nem válik igazságtalanná, értelmetlenné az élet. De jogosan mondhatja pl. az a gyerek aki mozgássérülten jött a világra: igazságtalan és értelmetlen az élet, ha nincs másvilági igazságszolgáltatás. Vagy az a szülő is jogosan mondhatja, akinek önhibán kívül szellemi fogyatékos gyermeke születik: igazságtalan és értelmetlen az élet, ha nincs másvilági igazságszolgáltatás. És a példákat még sokáig lehetne sorolni. Ha igazságtalan az élet, akkor értelmetlen is, hiszen akkor az ember jogosan ezt gondolhatja: az én és mindenki sorsa érdemtelenül alakul, akkor miért tervez, miért dolgozik az ember? Akkor mi értelme van a jóra törekvésnek, vagy a logikus gondolkodásnak, hiszen a sorsunk alakulása független attól, hogy mit gondolunk, mit cselekszünk. Tehát ha feltételezzük hogy igazságos és értelmes az élet, márpedig feltételezzük, mert tervezünk, mert logikusan gondolkodunk, mert a jóra törekszünk, mert dolgozunk, akkor kell lenni másvilági ítélkezésnek.

Az én elméletem szerint a másvilági ítélkezés nem természetfeletti, hanem nagyon is anyagi mechanizmus. Ezt csak azért emelem ki, mert sokak itt félreteszik a könyvet, mondván: ja ezt ismerem, tisztában vagyok a menny a pokol a feltámadás, stb. elméletekkel. Mások pedig ezt mondván teszik félre a könyvet: ja persze de én nem hiszek Istenbe, mennybe, pokolba, feltámadásba, szellemekbe, stb.. Ennek az elméletnek mindehhez nincs köze.

A lényeg, hogy az egyéni biológiai élőlényen (emberen) kívül van az érzésenergia-áramlás egy része. Csakúgy, mint a többi áramlás, információ, anyagcsere, gének kialakulása, az érzés is túlmegy a biológiai élőlényen, benyúlik az anyagi világba, és valamiféle körforgás jön létre. Még a gének is, hiszen az őseitől kapja az egyén, és az utódainak adja tovább. Az információ pedig az érzékeléssel bejut, gondolkodás által átalakítva közlésekben és tettekben távozik. Az anyagcsere pedig világos, bemegy a táplálék, a levegő, beépül, átalakul és kijön az átalakult felesleg.

A biológiai élőlényt behatárolja pl. test, és a molekulák szintjén kezdődik. Tehát a testen belüli, nem molekulákhoz tartozó atomok már nem a biológiai ember részei, akár itt is lehetne az érzésmechanizmus székhelye, de szerintem nem itt van, hanem egy atomnál is kisebb részecske-közegben. A lényeg az, hogy biológiai élőlényen kívül van, tehát a biológiai élőlény akár meg is halhat, ez a mechanizmus, mivel kívül van, nem pusztul el.

Tehát egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy a testtől függetlenül is van lélek.

De ez a lélek az anyagi világ része még akkor is, ha nem jelenleg ez nem ismert.

A bizonyítás, merőben oksági, logikai. Az egyik indok: miért pont ez az alapvető mechanizmus maradna a biológiai élőlényen belül, ha a többi túlmegy azon.

A másik indok az érzések rejtélyessége. Látszólag sok mindent tudunk, tudjuk hogy a biológiai emberen belül mivel függnek össze az érzések. De ez csak olyan mintha ismernénk a gyomor, a bél, a vese, stb. működését, csak azt nem tudnánk, hogy táplálék kívülről megy be, és ezért azt gondolnánk, hogy ennek a folyamatnak nincs is külső része. Illetve ha magát táplálékot nem érzékelnénk, csak a belső szervek reakcióját akkor azt gondolnánk az anyagcseréről, amit most gondolunk az érzésekről.

A rejtélyesség másik oldala, hogy nem tudjuk előállítani az érzéseket. Halvány fogalma sincs az embernek, hogy egy számítógépnek hogyan adhatna érzéseket. Ez pedig azt valószínűsíti, hogy ez jelenség, folyamat a molekulák világán kívül is van, (sőt az atomok világ kívül is van) mivel a molekulák világáról már annyit tud az ember, hogy legalább halvány fogalma képződjön. És az atomok világáról is tud annyit talán, hogy halvány fogalma képződjön. Ez az érzésmechanizmus tehát arra is bizonyíték, hogy az atomok világa alatt is van anyagi világ.

Ha pedig a molekulák világán kívüli világban van, akkor valószínűleg a biológiai élőlényen kívüli világban van, mivel a biológiai élőlény a molekulák világával kezdődik.  Ha pedig az atomok világán is kívül van, akkor még valószínűbb, hogy a biológiai élőlényen kívül van.

Továbbá az érzésmechanizmus létét igazolja, hogy azáltal sok rejtélyes jelenség, folyamat (evolúció, másvilággal kapcsolatos regék, hitek, tapasztalatok, stb.) tisztábbá, értehetőbbé  válik.

De visszatérnék arra, mi lenne, ha a táplálék a mai tudomány számára érzékelhetetlen lenne, pl. azért, mert olyan kicsi részecskék alkotnák, amelyeket még a legjobb mikroszkópok sem látnak. Akkor a tudománynak fel kellene tételezni, hogy esetleg a gyomor, a bél, stb. reakcióit mégis egy kívülről jövő anyag irritálja. Vagyis a következőket kellene vizsgálnia, mik azok a fölöslegesnek látszó szervek, testrészek, amelyek kapcsolatban állnak ezzel, és amelyek egy része feltehetően a bemeneti és kimenetei nyílások. Vagyis a mai tudomány akkor kerülne közelebb a megoldáshoz, ha a hormonrendszer és az idegrendszer (tudjuk, hogy ezek kapcsolatosak az érzésekkel) fölösleges részeit keresné, amelyek egy része a feltehetően az érzésenergia bemeneti, kimeneti nyílásai. Feltehetően vannak ezen szerveken olyan nyílások amelyek mögött a biológiai élőlény van, de a másik oldalon „nincs semmi”, pontosabban csak külvilág, a biológiai élőlényen kívüli világ van. Ha van ilyen (és valószínűleg van), akkor az egy újabb bizonyíték, hogy létezik ez a mechanizmus. Mert miért lenne ott kapu, (vagy antenna), ahol nem jár be semmi. A „nincs semmi”, azért lett idézőjelbe téve, mert van ott valami csak az ember nem képes érzékelni.

A másik hasonlat, a tévés hasonlat. Hogyan jöhet rá a középkori tudós, akinek  halvány fogalma sincs az elektromágneses hullámzásról a tévéadók működésről, hogy a tévében látott kép lényegében kívülről jön és nem a tévé állítja elő. Ha nagyon okos, akkor az antennából következtethet a kívülről jövő adásra, mert ez csak akkor kap értelmet, ha valamit felfog.

Az elméletem másik része, miszerint és ezt az anyagi eredetű érzésmechanizmust kapcsolatba hozom az igazságossággal, már erősebben fikció. Azért ebben is van némi logika. Ha van testen kívüli lélek, akkor lehet az élettől független lélek is, lehet halál utáni lélek. Akkor a lelkek is valamely szabály szerint vannak, léteznek, változnak. Kétségtelenül lehetséges, hogy az élet alapvető igazságtalanságát (pl. egy ártatlan kisgyerek, szenved, meghal, a bűnös, önző pedig száz évig remekül él) semmi sem kompenzálja. De ha van egy ilyen érzésmechanizmus, akkor mégis megnő annak az esélye, hogy ez a mechanizmus mégis kompenzálja az élet alapvető igazságtalanságát és logikátlanságát.

Elmélkedés a másvilági igazságszolgáltatásról (ítélkezésről).

Ez egy ismételt fejezetrész.

A gondolkodó ember nem véletlenül jut el a másvilági igazságszolgáltatás létezéséhez. Ha az igazságosság fogalma nem üres frázis, márpedig nem az, akkor csak a másvilági ítélkezéssel logikus a világ. Mert mi értelme van annak, hogy adott esetben az ártatlan kisgyermek szenved, és meghal.  Vagy mi értelme van annak, hogy az önző gazember ember jól él, a jóindulatú, dolgos ember szenved. Mindez nem múlhat csak szerencsén, vagy az ember hiányos társadalomszervezésén. Ha nincs másvilági ítélkezés, akkor az igazságosság fogalma értelmezhetetlen, akkor nem logikus a világ. Ha nincs igazságosság és nincs logika, akkor káosz van. Ha eredendő káosz, igazságtalanság lenne, (még ha ez a káosz, igazságtalanság csak részleges is), akkor az ember fogalmainak, gondolatainak, cselekvéseinek a felét ki kellene törölni.

Itt viszont felmerült egy másik problémakör a véletlen (szerencse, szerencsétlenség) problémaköre, amelynek elemzése a hosszúsága bonyolultsága miatt sajnos nem fér bele e tanulmányba.

(Más utón is el lehet jutnia lélekenergia (érzésenergia) valószínűségéhez. Pl. az evolúción keresztül. Pl. azon keresztül, hogy az érzések világa jelenleg is titokzatos, hiszen az ember nem tudja előállítani.) 

Az ember nem véletlenül jutott el a másvilági ítélkezéshez.  Ezer évvel ezelőtt, vagy korábban az akkori természettudományos szintnek megfelelően alakították ki a másvilági ítélkezés elképzelését.  Nem tudták mi van a magasban (a világűrben) és nem tudták mi van a föld mélyén. Nem ismerték a mikrovilágot, pl. az atomok világát. Még ma sem tudjuk, mi van a távolabbi világűrben, a távolabbi föld mélyén, de annyit tudunk: nagyon kicsi valószínűsége, hogy a menny (a jutalmazás, a pozitív másvilági ítélet) az égben van, a pokol (a büntetés, a negatív másvilági ítélet) a föld mélyén van. Ha az őseink a mi szintünkön ismerték volna, mi van az égben (világűrben) és a föld mélyén, akkor valószínűleg a másvilági ítélkezést is fordítva képzelték volna el. A világűr hidegében magányosan fázva kóborolnak a rossz emberek lelkei és a föld mélyén a jó melegben, jó közösségben vidáman elvannak a jó emberek lelkei. Mert a legnagyobb boldogságot nem a gyönyörű kertek, paloták, a szép tárgyak, a lakomák, a legyezős szépségek, stb., adják, hanem a jókedvű jó emberekből álló baráti társaság nyújtja. Jókedvű, boldog, mert a felelősség, a töprengés súlya már elmúlt és marad a jól elvégzett munka, a becsületesen önzetlenül leélt  élet öröme.

A tudomány azonban a primer elképzelést (menny, pokol) mindenképpen cáfolta. De annak, hogy kell valaminek lenni, valamilyen másvilági igazságszolgáltatásnak kell lenni - logikussága nem változott. A baj nem az, hogy sokat tudunk, hanem minidig az, hogy keveset tudunk, csak azt gondoljuk: már mindent tudunk. A viszonylagos tudásunk következtében gőgösen, ill. zavarodottan kidobtuk az alapgondolatot, a másvilági igazságszolgáltatást az ablakon. Miáltal még gőgösebbek, felelőtlenebbek, zavarodottabbak lettünk, ahelyett hogy szerényen a tudományos megoldást kerestük volna. Talán mégis van másvilági igazságszolgáltatás, csak másképpen, mint ahogy valaha elképzelték.

Az én elképzelésem csak egy lehetséges fikció, csak azt bizonyítja, hogy a mennyen és poklon kívül lehetséges (tudományosan is lehetséges), valamilyen másféle másvilági igazságszolgáltatás.

Az én elképzelésem az, hogy a másvilági ítélkezés az egy, eddig még feltáratlan, ismeretlen, természeti (anyagi) mechanizmus, amelynek lényege, hogy van érzésenergia, annak van áramlása, és az áramlásnak van helye ideje, törvényszerűsége.   

Kitérés arra, hogyan kerül a gondolkodás témájába ez a téma.

Egyrészt nem hagyható ki, mert a világ lényegi felépítésének egyik lényeges eleme.

Másrészt bár az igazságosság igazsága, nem azonos az igazsággal (a tényszerűséggel), azért az ember mindenben, helyesen és szükségszerűen keresi a logikát. Az igazságosságot is logikusan próbálja értelmezni, kialakítani. Az is egy egyszerű logika, hogy a jutalmazásnak, büntetésnek arányosnak kell lenni az okozott haszonnal, illetve kárral, ártalommal.

Az én elképzelésem szerint a másvilági igazságszolgáltatás nem az okozott kárt, ártalmat méri, legalábbis közvetlenül nem azt méri. Nem a földi igazságszolgáltatás logikáján alapszik. Azt méri, hogy milyen, mekkora károkozás, ártás lakozik a lelkünkben, érzéseinkben, mely egyenes arányos a rosszindulattal, az önzőséggel, a felületességgel, lelkiismeretlenséggel. Mindezek pedig végül is arányosak az okozott kárral, ártalommal.

Ugyanakkor az oktalan igazságtalan szenvedést a másvilági igazságszolgáltatás kompenzálja.

Az beteg szenvedő kisgyermek (aki nyilván ártatlan) a másvilágon kellemesen él (a kellemetlen érzés pozitív irányban tolja az érzésgyűrűt) így lesz helyreállítva a természet által okozott igazságtalanság.  Persze van, ember okozta igazságtalanság is, a másvilági ítélkezés minden oktalan szenvedést kompenzál. A másvilági igazságszolgáltatás tehát mégis méri a szenvedést (kárt, ártást) csak nem egyenes összefüggésben a rosszindulattal, az ártással.

Nézünk inkább egy példát.

B ember rosszindulatú érzéseket táplál C emberrel szemben és ez (általában) tettekben is megnyilvánul. C ember az igazságos önvédelmen és visszaadáson túl, rosszindulatú érzéseket táplál B emberrel szemben és ez (általában) tettekben is megnyilvánul. B és C ember evilági élete (90%-os eséllyel) külön, külön és átlagolva, az ártó tettek miatt is rosszabb lesz, ahhoz képest, mintha jóindulatúak lettek volna egymáshoz.

A másvilágon mindketten negatív megítélés kapnak a rosszindulat (az érzés) miatt. Ugyanakkor mindkettőt éri oktalan ártás, szenvedésérzés, amit a másvilági ítélkezés kompenzál, de ennél a rosszindulat miatti büntetés nagyobb lesz. B és C ember másvilági élete rosszabb lesz, ahhoz képest, mintha jóindulatúak lettek volna egymáshoz. A kellemes érzést a másvilági megítélés nem kompenzálja, csak a szenvedést. 

Mondjuk C ember az őt ért ártást, túlreagálja (önhergelés jön létre) és aránytanul többet szenved, mint az okozott ártalom. Ez a túlreagálás lényegében önzés, az önző érzések kiáramlása úgymond kompenzálja többletszenvedését, tehát a végeredmény az, hogy csak az arányos szenvedése lesz kompenzálva a másvilágon.

Van azonban mondjuk 15% esélye a következőnek. B ember élvezi harcot, a konfliktust, a rosszindulatot, és ráadásul győz is, pl., elveszi C ember vagyonát.  E világon, ekkor, tehát B ember boldogan vidáman éli az életét, C ember viszont még rosszabbul él, még többet szenved. E világon, ekkor B és C ember élete átlagolva ekkor közepes, kompenzálja egymást. Ez a helyzet nyilvánvalóan igazságtalan. A másvilági igazságszolgáltatás azonban helyre teszi.

B emberből erős rosszindulat, önzés áramlik ki és ezt a másvilági mechanizmus erősen bünteti.  Mivelhogy nem szenved ezért a másvilág, sem reagál e tekintetben. Végeredményben B ember e világi és másvilági élete összesítve rosszabb lesz, mintha jóindulatú lett volna. B és C ember élete mindent egybevetve (e világit és a másvilágit is) rosszabb lesz, mintha jóindulatúak lettek volna. 

Mondjuk C ember nem rosszindulatú, hanem jóindulatú. Ezért C ember a másvilágon „jutalmazásban részesül”, ráadásul az oktalan arányos szenvedése is kompenzálva lesz.

Néhány következtetést azért levonok a példából. Ha nem lenne másvilági ítélkezés, akkor is érdemes lenne az embereknek jóindulatúaknak, önzetleneknek lenni, mert általában jobban élnének. Az egyéni igazságtanság azonban nem lenne kompenzálva. És megmaradna egy meglehetősen magas aránya, annak, hogy rosszindulatú, önző felületes gazember vidáman él, és közben a jóindulatú szenved, amely helyzet szinte értelmetlenné teszi az életet, legalábbis pozitív fogalmakat, cselekvéseket. Így az igazságosság fogalma, azzal kapcsolatos fogalmak, gondolatok és cselekvések erősen megkérdőjelezhetővé válnak. Egyszerűbben, ekkor kijelenthető: nincs igazságosság.  Ezt teszi a helyére a másvilági igazságszolgáltatás. Ugyanakkor a másvilági igazságszolgáltatás nem jelenti azt, hogy az evilági jóindulat fölösleges, mert ha rosszindulatúak az emberek, akkor e világon és a másvilágon is rosszabbul élnek. Ha jóindulatúak, akkor e világon és másvilágon is jobban élnek. (Persze azért el kell gondolkodni mi is az a jóindulat és rosszindulat, mert ezek önmagukban csak banális frázisok. A felületes ember nem gondolkodik ezen el, nincs a lelkiismerete, nem érdekli ez a téma, magával van elfoglalva, vagy mindentudónak képzeli magát.) Azt sem jelenti a másvilági igazságszolgáltatás, hogy az evilági igazságszolgáltatás fölösleges. A jó evilági igazságszolgáltatás csökkenti a rosszindulatot, a tettlegest mindenképpen, de azért az érzésbelit  is valamennyire csökkenti.

Vannak, akik először érzésben, gondolatban majd tettben hatalmas bűnöket követnek el. A zsarnok, önző, ártó vezető valójában a rablógyilkosnál is sokkal nagyobb kárt, ártást okoz, mert közvetve több ezer  ember halálát, sok tízezer ember szenvedését  okozhatja. A büntetés nagysága azonban véges. Bár, ha lényegében a másvilági ítélkezés hasonló a világűr fagyos hidegében való magányos kóborlással, és ez nagy bűn esetében sokáig tart, akkor a büntetés is nagyon széles skálán mozog, ha nem is végtelen.  A földi igazságszolgáltatás nem tudja, és nem is akarja büntetni a rossz, önző, zsarnok-vezetőt.  Ez egy igazságossági probléma, hogyan lehet büntetni az önző zsarnok-vezető (ennek sok fokozata van) borzalmas ártását.  A jelenleginél mindenképpen következetesebben, előjelek nélkül, szigorúbban kellene büntetni. Következetesen előjelek nélkül, mert a károkozás, az ártás független attól, hogy vezető a jelen rendszer híve, vagy annak elvetője.  A földi igazságszolgáltatás még ezen szinten van a vezetők tekintetében:  az egyik elvbarát vétkes felmenti a másik vétkest, és elítéli az elv-ellenfelet, nagyrészt függetlenül az okozott ártástól.

Természetesen a másvilági ítélkezés nem így működik. De még a másvilági ítélkezésnél is felmerül a probléma, hogy zsarnok, önző, felelőtlen vezető, rossz érzései gondolatai végesek. Tehát hiába ezerszer nagyobb az okozott kár, a zsarnok önző vezető legfeljebb rablógyilkos büntetését kaphatja. Az egész úgy lesz igazságos, logikus, ha figyelembe vesszük, hogy az önző zsarnok-vezető, segítők nélkül nem sokra megy.  Vagyis a közvetlen segítők (pl. parlamenti frakció, a vezetőtársak, a kiszolgáló, segítő értelmiségiek, és azok a rendőrök, katonák, hivatalnokok, akik önként és egyben kapzsiságból, hatalomvágyból segítenek) majdnem akkora bűnösök, mint maga a zsarnok-vezető. Ez logikus és a másvilági ítélkezés is e logika szerint történik. Vagyis a népnek való ártáshoz sok ember (öt, tíz, húsz, ötvenezer ember) nagyon rosszindulatú, önző, felületes érzése, gondolata, tette szükséges, és ezen emberek, ennek megfelelő (a saját rossz érzéseikkel, gondolataikkal arányos) súlyos másvilági büntetést kapnak.

Az érzésmechanizmus egyszerűen. C/30-as ábra.

Előzetesen az általam vázolt érzésenergia-mechanizmus fő részei (C/30 ábra)

1. Az emberen belüli mechanizmus. Ebből áramlik ki az önzőségi, önzetlenségi érzésenergia a külső érzésmechanizmusba. És ez fogadja a kellemetlenségi érzésenergiát. Tehát két fő részből áll.

2. Az emberen kívüli mechanizmus. Ebből áramlik az ember belső érzésmechanizmusába a kellemetlenségi érzésenergia-áramlás. És ez fogadja az önzési, önzetlenségi érzésenergiát.

3. Az önzési, önzetlenségi érzésenergia-áramlás.

4. A kellemetlenségi érzésenergia-áramlás.

5. Az élet alatti áramlásmérés (érzésgyűrű).

6. Az élet alatti folyamat, a születési folyamat, halál percének folyamata, a halál utáni folyamat.

De mindenek előtt tisztázni kell, mi az önzés, önzetlenség, ill., hogy miért fontos. És persze tisztázni kell hogy mi a kellemetlenségi érzés, érzésenergia, és miért fontos. És tisztázni kell, hogy miért feltételezhető egy ilyen összetett érzésenergia-mechanizmus.

Ez egy ismételt fejezetrész.

Ez egy olyan modell, elképzelés, amely valószínűbb, mint az eddigi elképzelések (menny, pokol, szellemvilág, feltámadás, Isten mindenkit egyénileg figyel, pontoz, stb.) és amely elképzelés által a világnak, az életnek kirajzolódik az oka, célja, értelme.

Mivel nagyon bonyolultnak tűnhet az érzésmechanizmus, megpróbálom egyszerűen leírni, így talán kiderülhet, hogy nem is annyira bonyolult.

Van az anyagnak egy ismeretlen, valószínűleg atomalatti része (világa), amely különböző érzés-áramlásokra reagál. Ezt itt én É anyagi világnak nevezem.

Jelenleg az ember nem ismeri ezt az anyagi világot, nem tudja, hol van. Mivel szuper-mikro világról van szó (mindenképpen ismeretlen anyagról, energiáról, erőtérről) bárhol lehet, akár itt a szobában több helyen. Akár körülöttem is lehet. Akár távolabb is lehet.  Akár bennem is lehet, de ha a testen belül van, akkor sem az én részem, legalábbis teljesen nem az én részem. Lehet sok helyen és kevés helyen.  

Az É anyagi világ reagál a kellemes ill. kellemetlen érzésre, mint áramlásra. Ezt nevezem én beáramló érzésnek. Reagál az önzőség, önzetlenség érzésre, mint áramlásra. Ezt nevezem én kiáramló érzésnek. És lehet, hogy másra is reagál, de maradjunk csak az előzőknél.

Ugyanakkor ezen érzések (áramlások) az élőlénybe is kiváltanak különböző változásokat. A beáramló érzések, áramlások kapcsolódva, más biológiai mechanizmusokhoz (gondolkodás, program, stb.) átalakulnak, szelektálódnak és így váltanak ki reakciókat. Ezekből lesznek az érzékelések, érzések egy része, és az érzelmek úgy, mint félelem, bánat, düh, vágy öröm, stb. Pontosabban a az érzések felosztása: érzékelt érzések, egyéb testi érzések (pl. testi fájdalom), egyszerűbb lelki érzések, és érzelmek. Elég nehéz a kategorizálás, mert átfedések, összefüggések vannak.

A beáramló áramlást, kellemességet, kellemetlenséget az É anyagi világ állítja elő, abban van, az élőlény csak beengedi azt, és reagál rá. Másképpen, a külső áramlás, mechanizmus és belső mechanizmus együttműködésből lesznek pl. kellemes, vagy kellemetlen érzések.

A kiáramló érzések, áramlások az élőlényben jönnek létre, persze nem ok, okok nélkül. Mindaz, amit említek (jóindulat, rosszindulat, közösségi érzés, annak hiánya, szeretet, aggódás, empátia, lelkiismeret, gyűlölet, megvetés, felsőbbrendűségi érzés, közömbösség, felületesség, önhergelés, stb.) összefügg az önzőség, önzetlenség érzésével, áramlásával.  Úgy is mondhatjuk, hogy a felsoroltak, az önzőség, önzetlenség különböző megjelenési formái, az adott szituációtól és gondolattól függően. És természetesen a nyelvi megjelenítéstől függően. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy a felsoroltakban benne van az önzőség, önzetlenség érzése, ez határozza meg a közös lényeget.  Az É anyagi világnak lényegében csak az önzőség, önzetlenség áramlását kell érzékelni. (És persze kellemességet, kellemetlenséget) Magát az önzőséget, önzetlenséget, mint érzést nehéz meghatározni. Egyrészt, azért mert ezeket nem érezzük tisztán, erősen, de az É anyagi világ érzékeli. Egyfajta egyszerű körülírás: az önzetlenség a szeretet melege, a megvetés, közöny hidegének hiánya. Az önzőség, a megvetés, közöny hidegsége, a szeretet melegének hiánya.

Egy másik lehetséges változat. A beáramló érzések kapcsolatba kerülnek a kiáramló érzésekkel, és ezáltal, megváltoznak. Vagyis másképpen, fél, szomorkodik, dühős, vágyakozik, örül, stb., valaki, ha mindezt önmagáért érzi, mintha mindezt másokért érzi. Az É anyagi világ ezt a változást, vagy ezt is képes lereagálni.

Tehát van egy É anyagi világ, és van annak egy különálló egyénhez kötődő része (én egyéni érzésgyűrűnek ábrázolom), amely reagál a kellemesség, kellemetlenség egyéni áramlására, és reagál az önzőség, önzetlenség egyéni áramlására. (A nagy É anyagi világ ezen kívül elő is állítja a kellemes, kellemetlen áramlást.) Az É anyagi világ különálló része természetesen az áramlás erősségével arányosan reagál. A halál után természetesen megszűnik az áramlás és  a reakció. A halál percében rögzült állapotban benne van az egész élet alatt létrejött minden változás.

Ezután az É anyagi világ, egyénhez kötődő különálló része „lassan” visszaolvad a nagy É anyagi világba. A visszaolvadás ideje attól függ, hogy a különálló rész mennyire erős, vagyis a reagálások következtében mennyire változott meg az É anyagi világ egyénhez kötődő különálló része. Pontosabban itt az élet hosszúsága szerepet kap, mert ezzel is arányos érzésáramlás. De természetesen a kellemes, kellemetlen, és önző, önzetlen érzések intenzitása ill. azok aránya is meghatározó. De amíg nem olvad vissza, addig megmarad az egyén, a halál percében rögzült kellemes, kellemetlen (lecsupasztott érzése, már nincs belső reakció, szelektálás) érzése, bár a biológiai  test, és ezzel a gondolkodás, program is megszűnik.

(Itt jönne a leírás azon része, hogy szerintem, pontosabban hogyan reagál az É anyagi világ különálló egyénhez kötődő része (egyéni érzésgyűrű) az érzésáramlásokra, az élet folyamán. Ennek még az előzőknél is nagyobb a fikció-aspektusa.  Ha feltételem, hogy a természet automatikus másvilági ítélete igazságos, valamint feltételezem, hogy az élőlények élete a boldogság felé haladhat: akkor a kellemes érzésekre nem reagál az érzésgyűrű. A kellemetlen érzésekre viszont reagál, azok az érzésgyűrűt a kellemes tartomány (állapot) felé tolják.  Az önzetlenség szintén a kellemes tartomány felé tolja. Az önzőség, a kellemetlen tartomány felé tolja az érzésgyűrűt. Vagyis ilyen irányokban változik az É anyagi világ egyénhez kötődő különálló része.

Az érzésgyűrű egy jelképes, egyszerűsített elnevezés. Az É anyagi világ egy olyan része, egy ismeretlen anyagi rész, amelynek állapota, a rajta áthaladó érzésenergiától megváltozik. A C/30 ábrán vázolom, hogy elképzelésem szerint milyen részei vannak az érzésmechanizmusnak.

Tudományosabban hangzik, ha így fogalmazok.

Bizonyos érzések, bizonyos közegben (több közegben, az emberben levő közeg, az érzésgyűrű közege, a másvilági közeg) más frekvenciával terjednek, mely eltérő terjedés hat arra közegre, amelyben terjed, és ez az egész mechanizmus hat az ismert életen kívüli létre. 

Ajánlatos e leírás közben a C/30-as ábrát nézegetni.

Az érzések (kiáramló érzelmek) által lesznek a cselekvések megítélve a következő logikából kiindulva. A cselekvéseket csak az erős érzések válthatják ki. Az érzések iránya és erőssége azonos (legalábbis döntően arányos) a cselekvések irányával, erősségével. Pl. a közöny, a felületesség is önzőség, ezek cselekvése, de lehet a szükséges cselekvés elmaradása, ami szintén cselekvés. A közlés is cselekvés. Be lehet bizonyítani, hogy a káros cselekvések összefüggnek az önzőség érzésével, a hasznos cselekvések pedig összefüggnek az önzetlenség érzésével.)

Az É anyagi világ egyénhez kötődő különálló része a születéskor alakul ki, és ennek is van egy magja, egy olyan érzés, amelynek szerepe van az evolúcióban (ősérzés), ami az életre motivál, és ez összefüggésbe hozható a kellemes, kellemetlen érzés-áramlással.

Élőlények születése, (akár evolúciós akár jelen egyéni értelemben) a biológiai test, szerkezet összekapcsolódása, az É anyagi világgal (az anyagi világ egy atomalatti részével), mely képes az érzésáramlásokra, mint „különleges” áramlásokra reagálni, ill. azokat előállítani. Az élet (élőlények élete, szerkezete) azért alakulhatott ki, és azért maradhatott fenn, és azért fejődhetett, fejlődhet, mert volt, van motivációja.

Feltételezem, hogy az érzésmechanizmus, mint természet, Isten része, a világmindenség, az élet igazságosságát biztosítja.

A probléma másik fele, viszont az, hogy az embereknek is tisztában kell lenni, mi az igazságosság, mi az erkölcsösség. A ragadozó állat még a programjából adódóan tartja be rá vonatkozó igazságossági törvényt: csak annyit árts másnak amennyi az életbemaradáshoz szükséges. Az embert azonban már elsősorban nem program vezérli, hanem az értelme. A természet, Isten az értelmesedést biztosítva, biztosítja, lehetővé teszi a probléma másik felének a megoldását.

Az ember gyakran azért kegyetlenebb erkölcstelenebb, értelmetlenül pusztítóbb az állatnál, mert a programja már nem működik, de önhibájából az értelme sem működik kellőképpen. Az igazságossági, erkölcsi problémákon is el kell gondolkodni.

Hosszabb elmélkedés az érzés, érzelemvilágról, a másvilági ítéletről, az erkölcsről.

Az előző rövid leírás jogosan válthat ki kétkedéseket. Ezekről és ezek elfogadható magyarázatáról szólnak a következők.

Valószínűleg most sokan tiltakoznak: nem kell az erkölcsi nevelés.

Ugyan, ugyan - mondhatnám – ez korunk egyik álprűdsége, hazugsága. Nem kell a prédikáció, nem kell szózat. Felnőtt önálló, szabad ember vagyok.  Ennek egyenes folytatása, nem kell mélyebb lelki, erkölcsi dolgokról beszélni.  Csevegjünk csak a felszínen, arról, hogy mit hol lehet kapni, meséljünk  vicceket, ezt teszi a  kellemes ember. Közben pedig magányosan és rosszul érezzük magunkat. Közben pedig eltűnnek, kiüresednek, olyan fogalmak, érzések, cselekvések, mint becsület, mint lélek, mint bizalom, mint hűség. Közben pedig kizárólag sláger szintre, bulvár szintre, álpróféták szintjére kerülnek olyan témák, mint élet, szerelem, szeretet, halál, hit, haza és még hosszan sorolhatnám. Nemcsak a ruházatunk egyszerűsödött, uniformizálódott, de a kommunikációnk is, a lelki világunk is. Hazudunk, hazudunk, és lassan olyanná válunk, mint a hazugságaink. Nem kell az erkölcs, de közben félünk, sokkal gyakrabban félünk, mint a telefon, televízió, stb. nélkül élő ükapáink: ki hol lop meg, ki mikor ver át. Nagyon eredetiek, nagyon különlegesek, nagyon sikeresek akarunk lenni. De mindez a szennyezett folyó, habzó felszínén játszódik.  Rohanunk, kapkodunk és szerzünk. És valóban sok mindent megszerzünk, csak közben elveszítünk olyanokat, mint: nyugalom, barátság meghittség, bizalom, természetesség.

Sőt a rohanással, kapkodással a mélyebb ésszerűséget is elveszítjük. Elveszítjük azt az ésszerűséget, amelynek jegyében élünk, (szeretnénk élni), amely alá rendeltük az erkölcsöt, méghozzá oly mértékben, hogy ki is dobtuk a szemétbe.  Marad felületes ésszerűség, ami szerzéshez szükséges és maga a szerzés, ill. a szerzés rövid távú öröme. A szerzett dolog élvezetére nincs időnk, és már képességünk sincs. Az állandó boldogsághiányunkat, újabb és újabb szerzéssel akarjuk pótolni.

És nemcsak az állapottal van baj, hanem a tendenciával is. Milyen világban élnek majd unokáink?   Talán nem ártana megállni, elgondolkodni és elbeszélgetni, és nemcsak felületesen.

Én így érzek, és a többes szám első személy (mi) azoknak szól, akik hasonlóan éreznek. Szerintem, nem vagyunk kevesen.  

Lényegében minden közlésnek célja van, legalábbis ha értelmes emberekről van szó.

Sajnos ritkábban kérünk tanácsot, pl. panaszkodás keretében – ez lehet az egyik célja a közlésünknek.

A hivatalos ízű rövid közlések, jelentéseken, alkukon, kéréseken, felszólításokon túl vannak a beszélgetések. A beszélgetések általában, valahol a mélyben tanácsadásról, nevelésről szólnak.

Általában azt szeretnénk, ha mondandónkat figyelembe vennék, hatással lenne hallgatóra – bármilyen könnyeden is adjuk azt elő. Kétségtelenül az önző emberek, akik általában magukról beszélnek, nem nagyon akarnak megváltoztatni mást, mint a róluk alkotott képet. Az önzetlenek, bármilyen ellenszenves is ez, másokat, a körülményeket, a társadalmat is meg akarják változtatni.

A demokrácia jegyében, pedig talán meg kellene kérdezni a népet, akar e erkölcsi oktatást. 

Az önzetlenség. Az adás és ítélkezés és annak alapfelfogásai.

Végül is úgy döntöttem, hogy az alábbi ismételt hosszabb gondolatot ide is beteszem. De miért is?

Van egy olyan világnézet, amely az önzetlenséget, igazságtalanságot megbocsáthatónak tartja legalábbis, másodlagos problémának tartja. Ezek az emberek eleve elfordulnak az olyan témáktól, amelyekben az igazságosságról ez erkölcsről, a önzetlenségről van szó.

Róluk és nekik szól ez alábbi ismétlés.

A másik világnézet, életmodell, kedvesen, reálisan.

Kétségtelenül az emberi lelkekben (és kívül is) van egy másik életmodell is, világnézet is, amelynek a kulcsszavai nem ezek: közösség, önzetlenség, fejlődés, igazságosság, kritika, hosszabb távú tervezés, stb.. Hanem ezek: mindenki találja meg a maga helyét, tehát: keresés, beilleszkedés. Törődj bele helyzetedbe, és abból hozd ki a legjobbat. Nem kell állandóan morogni, idegeskedni, kritizálni, illetve magunkkal is kell foglalkozni, magunkat is kell szeretni, mert ha mindenki állandóan morog, idegeskedik, kritizál, illetve magával nem foglalkozik, magát és másokat nyüstöli, akkor senki sem lesz boldog. Akkor hiába vannak ezek a szavak (közösség, fejlődés, igazságosság, kritika, stb.) ezek a szavak elérhetetlen ideák, üres frázisok maradnak. Vagyis a kulcsszavak: alkalmazkodás, kompromisszum, kedvesség. Egyébként pedig jobb, ha beletörődve sorsunkba abból próbáljuk meg kihozni a legjobbat, és ez belülről is eredhet, vagyis nem kell hozzá jólét és közösség. Másfelől van, aki kiszolgálóként és szegényként, és nyugis életben érzi jól magát, és van, aki gazdagként, törtetőként, és vezetőként érzi jól magát. Mindenki érezze jól magát és akkor az egyéni boldogságokból meg lesz a közösségi boldogság. Tehát az igazságosság, és a demokrácia nem is annyira fontos.

És a perc, óra megszépítése, hiszen, ha minden perc, óra viszonylag szép lesz, jó lesz akkor minden élet szép és jó lesz.

Az adott perc, óra megszépítése, akár úgy hogy becsukjuk a szemünk, akár úgy, hogy hazudunk, akár úgy hogy csak magunkkal foglalkozunk. Mindenki tegyen így és akkor mindenki boldog lesz. Vagyis a további kulcsszavak: helytalálás, rövid távú  megoldások, illúzió, és esetenkénti önzőség.

Azt látni lehet, hogy a fenti világnézet (alkalmazkodás, helykeresés, kompromisszum, kedvesség, rövid távú megoldások, a perc, óra megszépítése, illúzió, esetenkénti önzőség, stb.) akár lehet jóindulatú is. Mindenképpen olyan szelídnek, ártalmatlannak tűnik. És az is kétségtelen, hogy van benne némi logika is. (Kérdés, hogy ez átlépi e, az igazság, határát?) És az is kiderül, hogy ennek ellenére, pont az ellenkezője az általam hirdetett világnézetnek. Pont ezek azok a kulcsszavak (rövid táv, esetenkénti önzőség, stb.) amiket én a rossz kezdetének, jelképeinek tartok. Ezek ellen hadakozok ebben a tanulmányban. Sőt én azt állítom, hogy még a középút (egy kis hosszú táv, egy kis rövid táv, egy kis közösség, egy kis önzőség,  egy kis igazság, kritika, igazságosság, egy kis hazugság, stb.)  is rossz út.

E tanulmány közvetve, vagy közvetlen a másik világnézet cáfolata, és e világnézet (közösség, önzetlenség, fejlődés, igazságosság, hosszú táv, kritika, stb.) bizonyítása. Mégis én magam is kevésnek érzem ezeket, az érveléseket. Mi az, mit mégis ezen felül itt el lehet mondani. Talán ezt a példázatot, tipikus történetet.

Mari néni és Pista bácsi, agy tanyán éltek kedvesen, szelíden. Nem volt folyóvíz, távolabbról hozták vizet villany sem volt, de mégis kialakítottak egy olyan életrendet, munkarendet (volt kert, voltak tyúkok, volt kettő, három malac is mindig, voltak méhek, stb.) amelyben jól érzeték magukat, amit megszoktak. Gyakran üldögéltek a kerti part alatt csodálták a természetet, vagy éppen keresztrejtvényt fejtegettek, olvasgattak. Olvasgatás közben képzeletük elment egy másik világba. Szendergő álmaik is szépek voltak. Nem veszekedtek, vitatkoztak, mert vagy elnézték a másik bolondságait, vagy egy kicsit lódítottak dicsérték egymást, akkor is, ha nem kellett volna.  Vagy ha már idegeskedtek, elmentek sétálni egy nagyot, és megnyugodva értek haza. Nem érdekelte őket a politika a közösség, a közügyek, nem idegeskedtek az ilyes dolgokon. Más emberek sem nagyon érdekelték őket, mi jól megvagyunk – mondogatták. 

(A példa nem egészen általános, mert Mari néninek és Pista bácsinak nem volt hatalma vagyona, közvetlenül nem befolyásolták senki más életet. Élhet e, a példa szerint egy olyan ember  aki (pozícióval, pénzzel, stb.) jelentősen befolyásolja más emberek életét, lehetnek azok akár saját gyerekei? Volt egy másik (tipikus) család, hasonló körülményekkel (nyugis, elzárt élet), csak három gyerekkel. Az egyik gyerek olyan boldog lett, mint a szülei. A másik kislány, nagylány korában elment a fővárosba kurválkodni. A harmadik kisfiú, felnőve szintén a városba kötött ki, mint drogos, tengő-lengő ember. E két gyereknek nem lett boldog élete. Igen, mert viszonylag tanulatlanok voltak, és ebből fakadóan predesztinált volt sorsuk. Mert nem minden egyéniség boldog ebben a nyugis életben. És mert a társadalom azért megy maga útján, van város, vannak drogok, stb..  Több, vagy kevesebb a város, a drog, stb., de azért van. Ha pedig valaki pozícióban van, akkor az is baj, ha nem dönt, és az is baj, ha rosszul dönt. Tehát sokan nem élhetnek úgy, mint Mari néni, Pista bácsi. Sokan viszont lényegileg élhetnek úgy, mint Mari néni és Pista bácsi.)

Tehát ott hagytam abba, hogy Mari néni és Pista bácsi élte maga szegényes, ámde boldog életét. Egyszer azonban (nem véletlenül, mert idősödve az ember valószínűleg megbetegszik) Pista bácsin (63 éves korában) súlyos betegség uralkodott el. (Ha Mari néni és Pista bácsi csendesen békésen, vagy gyorsan meghal, akkor ez a történet akár boldog véggel is végződhet, akkor más a konklúzió. Csak sajnos a csendes, vagy gyors halál ritka.)

Szóval Pista bácsinak nagy fájdalmai voltak, és azok egyre növekedtek. Állapota közérzete, boldogsága pedig egyre romlott. Elment az orvoshoz, aki végül is beutalta a korházba. A korház azonban várólistára tette, mert az egészségügy rosszul volt megszervezve, mert kevés pénz jutott az állami egészségügyre. És mert Pista bácsinak nem volt pénze, protekciója, és mert egy kedves halk szavú, jogot nem ismerő bácsika volt. Pista bácsi állapota romlott és már olyan stádiumba került, hogy csak az életét és ezzel szenvedéseit tudták meghosszabbítani. Pista bácsi még három évet élt, de az idő alatt annyit szenvedett, oly boldogtalan volt, hogy az negatív irányban akkora volt, mint egész élete boldogságsága. Közben Mari néni, Pista bácsi sorsa miatt is egyre szomorúbb lett, ő is boldogtalan lett, és Pista bácsi halála után, három évvel Mari néni egy éves betegség és szenvedés után meghalt. Szegény Mari néni nem három évet, hanem hatot szenvedet. Ötöt Pista bácsi sorsa, halála miatt egy plusz évet, saját betegsége miatt.

A tipikus történet tükrében vessük össze a két világnézetet. Közösség, önzetlenség, fejlődés, hosszú távú megoldások, kritika, demokrácia, és tegyük hozzá, morgás, idegeskedés, aggódás. Vagy: alkalmazkodás, helytalálás, kompromisszum, kedvesség, rövid távú megoldások, a perc, óra megszépítése, illúzió, esetenkénti önzőség, és tegyük hozzá, mellékes a közösség, az igazságosság, a demokrácia. (Ez utóbbi életmodell, világnézet jellemezte Mari néni és Pista bácsi életét.) A történet arról szól, hogy az első világnézet, életmodell minden negatívumával együtt általában, jellemzően jobb, mint a második, minden pozitívimával együtt. Látszólag ártalmatlan, logikus, és megoldó, a második világnézet, életmodell, de még a jobbik esetben is, amikor nincs közvetlen kizsákmányolás, másnak ártás, rossz döntés, akkor is általában, jellemzően a viszályára fordul.

 Még egyet azonban meg kell állapítani. Valahogy ezt a jó világnézetet, életmodellt (közösség, önzetlenség, fejlődés, hosszú távú megoldások, kritika, demokrácia, és tegyük hozzá, morgás, idegeskedés, aggódás) úgy kellene művelni, hogy azért a boldogság megmaradjon. Mert az is igaz, hogyha akár a jó célok érdekében állandóan nyüstölik az emberek a másikat és saját magukat, akkor a jó cél csak üres frázis, ürügy marad, az egyéni és közboldogság nem jön el, sőt közboldogtalanság lesz. Tehát még a jó cél sem szentesítheti az eltúlzott rossz eszközt. Meg kell maradni némi boldogságnak. De a másik gondolat is igaz: akkor elsősorban nyüstöljük a rendszert, az nem fáj senkinek. Pontosabban egyes csoportoknak fáj, de ez egy kisebbség. Viszont, ha egyenletes fokozatos rendszerváltás lenne, akkor még ezek csoportok is szűkülnének.

Önmagában a fenti példázat nem bizonyítja hogy érdemes tisztességesnek, igazságosnak, önzetlennek lenni. Ezért egy másik ismétlés.

Nagyon egyszerűen: miért érdemes tisztességesnek lenni?

Sok helyen, sok módón foglalkozom a kérdés megválaszolásával. Mert látszólag banális ügy, de mégis meghatározza az életet, a rendszert. Nem az egy eset, hanem az, hogy minden eset növeli a tisztességtelenség átlagát. Viszonylag egyszerű dologról van szó, de valójában mégsem annyira egyszerű. X ember becsapja (vagy meglopja) Y embert, mondjuk 200 Ft-tal. X ember jól jár, Y ember károsul. Látszólag egyszerű a dolog. Azonban van egy viszonylag egyszerű cáfolat. Felsorolok három érvet, (tízet is felsorolhatnék) amiből az következik, hogy X ember e becsapás következtében is, egy idő után hasonlóan károsul, mint Y ember. Vagyis ha a tisztességtelenség az általános, (az átlagos tisztességtelenség akkor népréteg tekintetében átlagosan csak károsuló van.

Ha általános a becsapás, akkor nagy valószínűséggel, idővel Y embert is becsapja meglopja valaki. Az is mondható, hogy tisztességtelenség körbe forog, ezért a döntő többségre rákerül a sor, előbb-utóbb károsuló lesz, Y csaló is az lesz.  Ez azonban csak azt jelenti, hogy a többség egálba kerül. A következő érv azonban azt bizonyítja, hogy ennél rosszabb helyzet alakul ki, a döntő többség nem egálba kerül, hanem károsul. Ugyanis a tisztességtelen nemzetgazdaság sok okból gyengébben működik, kevesebbet termel, mint a tisztességes gazdaság. És a nemzetgazdaságnak minden ember a tagja, ez a gyengébb működés mindenkit károsít, Y csalót is. (A nemzettársak és más közösségek is egy csapatba fociznak, egy bárkában eveznek.) Miért is működik a tisztességtelen nemzetgazdaság gyengébben? Ezzel is sok helyen foglalkozom, itt csak két érvet említek. A tisztességtelenség kitalálása, végrehajtása, de főleg a tisztességtelenség kivédése, rengeteg „munkát, energiát”, időt emészt fel, amely „munka, energia”, idő miatt kevesebb munka, energia, idő marad a valóban hasznos munkára. A tisztességtelen gazdaságban nem a hasznos munka lesz a fontos, ezért azt, az emberek elhanyagolják, így kevesebb hasznos munka folyik.

A harmadik érv így szól: a valószínűleg, vagy lehetségesen (nem kizárható) létező másvilági ítélkezés, a másnak ártót, a csalót, a tolvajt negatívan ítéli meg a másvilági léte rosszabb kellemetlenebb lesz, mintha tisztességes maradt volna.

Tehát a cáfolat is (miért nem jár jól Y csaló hosszabb távon jól) is egyszerű.

De itt jön az újabb csavar, mégsem egyszerű, mert belép, a problémakörbe, a rendszer, a rétegek, a külföld problémája. Ezt a gondolatsort innen folytatom, de előtte, felsorolom a tisztességtelenség alapvető kategóriáit.

Folytatom a bevezető elmélkedést.

Egyfelől megállapítottam hogy nem érdemes tisztességtelennek lenni, mert szinte mindenki ráfrag, a csaló, a tolvaj is általában károsul.

Másrészt megállapítottam, hogy a tisztességtelenség a rendszerből adódik, és egyes szűk rétegek, mégis hasznosulók lesznek, annak ellenére, hogy a többség, a nép (átlagosak és szegények) károsul.  A rendszerből ered a következő tisztességtelenségek nagysága. A korrupció, a tisztességtelen árak, a vezetés aránytalan jövedelme, az aránytalan, spekulációs pénzpiaci jövedelmek, és részben az üzleti trükkök, ezek olyan tényezők, amelyeket a jelen rendszer nem szabályoz kellő szigorral, más módón (pl. oktatással) sem lép fel ellenük. Vagyis ezek a jelen rendszerben legális, megengedett, sőt propagált tisztességtelenségek. Ráadásul összegszerűen a legnagyobb tisztességtelenségek. Ebből látszólag az következik, hogy mégsem érdemes tisztességesnek lenni, mert hiába tisztességes a többség, mégsem fog jobban élni, mert egy szűk réteg akkor is elviszi tisztességből eredő hasznot. Hibás viszont ez a következtetés, hogy akkor mégis jó, vagy legalábbis nem számít a tisztességtelenség.

Az is mondható, azzal hogy a nép tagjai egymást is átverik, károsítják, még egy lapáttal rátesznek a rendszerből adódó tisztességtelenségre, így az összes tisztességtelenség megduplázódik, és ennek megduplázódott összes tisztességtelenségnek ők lesznek a károsultjai. 

A helyes konklúzió a következő: a nép, a többség, az átlagos jövedelműek, a szegények, akkor járnak a legjobban, ha tisztességesek maradnak, ez azonban nem elég, törekedniük kell arra, hogy a rendszer (elvek, módszerek, törvények, stb. által) is tisztességessé váljon.

Mari néni és Pista bácsi nem volt tisztességtelen, sőt úgy tűnik ők azok a tisztességes kisemberek, akik a tisztességtelen rendszer szenvedői. Mari néni és Pista bácsi nem volt tisztességtelen, de nem is volt tisztességes, amennyiben tisztesség feltétele bizonyos szintű önzetlenség, közösségért való tevékenység, igazságosságra való törekvés. Mari néni és Pista bácsi azok az átlagos emberek, akik nem ismerik fel, hogy a tisztességesség több mint másnak nem ártani, és ezzel a tudáshiánnyal ők lesznek a tisztességtelen rendszer vesztesei. Tehát önhibájukból adódik a sanyarú sorsuk.

Visszatérek a címbeli témához.

Adás (támogatás): másokért folyó munka (szellemi és fizikai), másokért folyó tevékenység, fáradozás, gondolkodás, segítségadás, adakozás, ajándékozás. Végül is, normális esetben, az ajándék, vagy a pénz is, a munka eredménye.

Ítélkezés: mindig, mindent megítélünk, főleg az embertársainkat. Az ítélkezés legintenzívebb, (gondolatokat, érzelmeket megmozgató) része a sérelemreakció.

A mindennapos életben szinte mindennaposak a kisebb-nagyobb, vélt, vagy valós sérelmek (testi –lelki pofonok).  Ennek kapcsán megítéljük az embereket, és valahogy reagálunk ezekre a sérelmekre.

Azért jelentősek az ilyen irányú gondolkodások, érzések, tulajdonságok, mert ezek a közvetlen emberi kapcsolatok. Ezek az általános hétköznapi közvetlen emberi viszonyok, ezért ezek meghatározzák a társadalom minőségét.  Másfelől gyakran komoly dolgokkal (háborúval, békével, rendszerrel, nemzettel stb.) is kapcsolatban kell adnunk, és ítélkeznünk.

Az adás és ítélkezés többféle bonyolult kapcsolatban áll egymással. Van mikor szinte szét sem tudjuk választani. Pl., észrevesszük hogy a zöldséges két almával kevesebbet ad. Ez ítélkezés vagy adás? És a reakció is lehet reklamálás, követelés, és lehet az elfogadás, beletörődés.  A negatív ítélkezés általában negatív adást (elvételt, büntetést) okoz, a pozitív ítélkezés pozitív adást (jutalmazást) okoz. 

Ugyanakkor az adás lehet önző és önzetlen, az ítélkezés lehet szigorú (kevésbé megbocsátó) és megbocsátó. Az adás és ítélkezés mozgatja meg, köti le leginkább gondolatainkat és érzéseinket. Továbbá mindennek nemcsak evilági, magunkra néző társadalmi jelentősége van, de van másvilági jelentősége is, legalábbis szerintem. Ezt a témát később folytatom.

Az önzetlenség problémája.

Van egy olyan felfogás, hogy az önzetlen ember nem lehet mérlegelő. A mérlegelés és az önzetlenség nem fér meg egymás mellett. A következőkben ezt a felfogást szeretném megcáfolni.

Az önzetlenség elsősorban az adással kapcsolatos, de az adás összefügg az ítélkezéssel.

Önzetlenség a felületes meghatározása: másokért ténykedő, másoknak adó, segítségadó, ajándékozó. Tehát az önzetlenséget azonosítják a fentiekkel, jóllehet azok történhetnek saját érdekből, kényszerből, ösztönből. Márpedig, ha valami saját érdekből történik, akkor, az nem önzetlen. Ez sem igaz teljesen.

Az első kérdés: van e érdek, feltétel és mérlegelés nélküli önzetlenség?

A rövid válasz erre az, hogy általában nincs, de létezik az esetenkénti érdek, feltétel és mérlegelés nélküli önzetlenség.

Az esetenkénti önzetlenség, pl.: kimentünk egy fuldoklót. Pénzt adunk a koldusnak. Ezekben az esetekben szinte feltétel, és érdek nélkül adunk, nem érdekelnek a következmények. Nem várunk hálát, elismerést. Még a jobbító szándék sincs meg bennünk.

A mások életére irányuló jobbító szándék egy különleges feltétel. Feltétel, mert csak akkor ad, ha feltételezi annak jobbító hatását, de nem saját érdekű feltétel. A jobbító szándék nem zárja ki az önzetlenséget, sőt erősíti azt.

Tehát van a helyzetenkénti érdek nélküli önzetlenség. Ezen kívül még létezik a mérlegelt feltétel és érdek nélküli önzetlenség. Ez megint egy különleges dolog, hiszen ellentmondásos: hogy lehet valaki mérlegelve, de mégis érdek és feltétel nélkül önzetlen, ill. mérlegelve nagylelkű?

Pl. valaki, valamit vásárol. Alapos mérlegelés után kialakul benne a pontos ár. Az illető vásárló tudatosan mégis úgy dönt, hogy ennél valamivel magasabb összeget fizet ki, azért mert tudatosan önzetlen akar lenni. Ugyanakkor kénytelen azt is mérlegelni, hogy mennyire önzetlen, kivel szemben önzetlen. Világos hogy nem fizethet, mondjuk tízezer forintot, egy százforintos dologért, hiszen ekkor hamar tönkremenne. Az is világos, hogy ezzel a tudatos önzetlenségével nem élhet, pl. akkor, ha az illető nála gazdagabb ráadásul tisztességtelenül szerezte a vagyonát. Különböző szempontok szerint még a tudatosan önzetlen ember is kénytelen mérlegelni. Ugyanakkor ez az ember általában, tudatosan többet ad, mint amennyit kap, tehát érdek nélkül önzetlen. Sőt bizonyos nagyságrendileg feltétel nélkül önzetlen, mert megvan benne az a hajlandóság, hogy feltétel nélkül valamivel többet adjon, mint amennyi járna. Pontos mérlegelés - kinek mennyi jár – nélkül, viszont mégis kétséges az önzetlenség.  Kétséges azon illető önzetlensége, aki csak az igazságtalanul szerzett vagyonából ad többet, tehát összességében nem többet, hanem kevesebbet ad, mint amennyit kap.

Az előzőket folytatva a következő is igaz: az aki mérlegelés nélkül akar önzetlen lenni, ő nagy valószínűséggel másoknak ártó lesz. Pl., ha valaki, (szükségszerűen szegényebb ember) olyan embernek adakozik aki, tisztességtelenül szerzett nagy vagyont, az támogatja a tisztességtelenséget, az igazságtalan, aránytalan hierarchiát, tehát árt a közösségnek. Általában, aki érdemtelen embereknek adakozik, aki mérlegelés nélkül az igazságosság keresése nélkül önzetlen, ő másoknak ártó lesz.

Általában az ember nem lehet érdek, feltétel, és mérlegelés nélkül önzetlen. A estek 99%-ában az emberek kénytelenek mérlegelni. Kénytelenek mérlegelni, hogy kinek mennyit adnak, és saját helyzetük is kénytelenek mérlegelni. Nem adhatnak mérlegelés nélkül, hiszen akkor saját, ill. családjuk egzisztenciáját fenyegetnék, ill. saját magukkal családjukkal lennének igazságtalanok. Szélsőséges esetben, valaki éhen hal az adakozás miatt, ami ugyebár elég nagy ostobaság.

Van viszont a pontos, elfogulatlan mérlegelés általi önzetlenség is. Ebben az esetben az illető nem akar többet adni, csak azt vallja: mindenki pontosan annyit adjon, mint amennyit kap. Csak annyit kívánok, mint amennyit megérdemlek, de abból nem engedek. Ez az ember látszólag nem önzetlen, de ha képes arra, hogy pontosan felmérje, hogy mennyit érdemel ő és általában ki mennyit, érdemel akkor, mégis önzetlen lesz. Azért lesz önzetlen, mert egy igazságos társadalmon fáradozik, ami a többségnek hasznos. Ez az ember nem érdek nélkül de mégiscsak önzetlen ember lesz. Itt viszont jöhetnek a buktatók. Egyrészt sok ember képtelen elfogulatlanul nézni saját magát. Másrészt, kérdés mit tart helyes arányoknak. Pl. ezer egység közösen megtermelt javakból 999 egység a minisztert, vagy a teniszbajnokot, vagy a feltalálót illesse, és csak 1 jár a takarítónak, vagy takarítót is megilleti a legalább 100 egység. Itt eljutottunk az igazságos és arányos hierarchia problémájához. Az olyan ember, aki hisz és jelentőséget tulajdonít az önzetlenségnek az általában a kisebb különbségű (arányosabb) hierarchiát fogadja el. Az önzetlen ember szükségszerűen eljut az igazságos, arányos vagyoni és hatalmi hierarchia problémájához

Mi is az önzetlenség felhangja? Itt megint előjön az, hogy mennyire hiszünk az érdek, feltétel, és mérlegelés nélküli önzetlenségben. Az abszolút önzetlen embernek mégiscsak hinnie kell valamennyire a racionalitáson túli önzetlenségben. Ugyanis a hierarchia aránya részben hit kérdése, mert csak részben (nem mindig) lehet számszerűen bizonyítani, hogy ki mennyire hasznos tagja a közösségnek.

Az önzetlenség ellentéte az önzőség. Az önzőség az, ha valaki szinte kizárólag saját érdekei szerint gondolkodik, cselekszik. Ez lehetséges. Önzetlenség, ha valaki, főleg szinte kizárólag más ember, valamilyen közösség, érdekében gondolkodik, cselekszik. Ez kevésbé lehetséges. Az azonban lehetséges, hogy a saját érdekével ütköztetve, azzal akár szemben, vagy amellett mindig figyelembe vegye a mások érdekét. Lehetséges tehát a párhuzamos (saját érdekem és közösség érdeke) érdekvédelem, és általában az érdekek összeegyeztetése.  Annál is inkább, mert elég gyakori, hogy a saját érdek és a közösség érdeke azonos. Ha pl. egy hivatal igazságtalan az egyénnel, akkor feltételezhető, hogy ez a hivatal másokkal is igazságtalan. Az igazságtalanság leküzdése tehát saját és közös érdek is. Ha ezt valaki mérlegeli és a saját sérelem mellett külön motivációt jelent neki a közösség érdeke az önzetlen ember, még akkor is, ha erősen a saját érdeke is motiválja. Önző viszont az, aki általában és szinte kizárólag magára gondol, mások érdekeit csak kényszerből veszi figyelembe. Aki már az igazságos társadalmon, az igazságos hierarchián töpreng az már nemcsak saját maga szemszögéből, nézi a világot.

Ezt a törvényszerűséget kell látni: Az önzőség néha rövidtávon is, de hosszabb távon mindenképpen, mindenkire, magára az önző egyénre is negatívan (közvetve, sok szálon keresztül) hat vissza.

Mielőtt kategorizálnánk az önzetlenséget, nézzük meg egy másik oldalról a kérdést.

Az ártalmas szeretet, jóindulat.

Az egyszerű példa legyen most a karácsonyi ajándékozás. Az előző részhez kapcsolódva, fájdalmat okoz, aki aránytalanul ajándékoz. Mondjuk az egyik gyerekének tízszer nagyobb értékű ajándékot ad, mint a másik gyerekének. Ez az igazságtalan, elfogult szeretet, jóindulat. Ez részben adódhat a felületes, átgondolatlan szeretetből.

Lehet azonban olyan az ajándék, amit az illető nem szeret, ami fölösleges, amit nem használ. Tágabb értelemben, jót akarunk, de rosszat teszünk. Ahogy szokás mondani: a pokolra menő út is jóakarattal van kikövezve. Ez sem igaz teljesen. Mert ha megvan a jóakarat, jóindulat, önzetlenség, akkor azért nagyobb a valószínűsége, hogy jót is cselekszünk. Ez is egy lényeges elv.

Miből adódik általában, hogy rosszul sül el a jóakarat (önzetlenség)? Abból hogy felületes az illető, nem veszi a fáradtságot, nem akar áldozatot hozni, nem hajlandó alaposan elgondolkodni, hogy ő hogyan tudhatna hasznos lenni. A mérlegelés elég fárasztó dolog. Sőt az adakozás, a konfliktusok elkerülése miatt is, gyakran kényelmesebb, mint a mérlegelt adakozás. Vagyis tulajdonképpen részben önző emberről van szó, pontosabban: egyrészt valamennyire felületesen önzetlen, másrészt túlságosan kényelmes, tehát önző ez az ember, és a kettő (az adás, az önzetlenség és felületességhez kapcsolódó önzőség) kompenzálja egymást. Itt megjegyzem, hogy általában a jóakarat melletti rossz tett, a felületességből, a felületességből eredő átgondolatlanságból, tudatlanságból ered, kisebb részben viszont a töprengés melletti tudatlanságból. Viszonylag mellékes kérdés, hogy ez utóbbit, hogy lehet megítélni, de azért érdemes lenne majd kielemezni.

Hasonló a helyzet, ha erőszakosan szeretünk. Az erőszakos szeretet ( jóindulat, önzetlenség) az kellemetlen és ártalmas a másiknak. Az erőszakos szeretet, egyféle diktatúra. Az erőszakos szeretet kellemetlen, egyéniséget megtörő. Megint arról van szó, hogy egyrészt önzetlen, másrészt önző az ilyen ember. Az elkényeztetés egyrészt az erőszakos szeretetből másrészt a felületes szeretetből ered.

Az erőszakos szeretettel összefügg a jóindulat védelmében való gyűlölködés, bosszúállás. Erre még visszatérünk.

A felületesség, a pontos mérlegelés hiánya. Az igazságosságra törekvés hiányának károssága, ebből az elemzésből is kiderül.

A színlelt szeretet, lehet direkt vagy az átgondolatlanságból, felületességből eredő.

Az önzetlenséget, jóindulatot, szeretetet, csökkenti a felületesség, az elfogultság, az erőszakosság, a színlelés.

Az átgondolás, a töprengés, egyféle munka befektetés – vagyis a konkrét áldozat. Elmegyünk a boltba, és ajándékot vásárolunk, pénzt költünk, ez kisebb energiát igényel, és kisebb jelentősége van, mint annak, hogy eltöprengünk, milyen ajándékot vegyünk.

Nincs önzetlenség (jóindulat, szeretet) a vívódás áldozata nélkül.  Nincs önzetlenség (jóindulat, szeretet) értelem, gondolkodás nélkül. Önmagában már az is önzetlenség, jóindulat, ha mások javán, érdekében töprengünk, vívódunk, gondolkodunk. Ha a természeten, társadalmon, Isten, természet alkotásán töprengünk, annak legjobb megvalósítását akarjuk akkor önzetlenek, jóindulatúak vagyunk. Másrészt ebben az esetben válhatunk hasznossá.

Másképpen az önzetlenség feltétele a mérlegelés, átgondolás, a felületesség egyfajta önzőség.

Az önzetlenség kategóriái. A jóindulat problémája.

A hasznosság erkölcsösség, önzetlenség, értelmesség. 

Elnézést hogy eddig kevertem a kifejezéseket, de megint egy sereg azonos ill. rokon értelmű kifejezésről van szó.

Önzetlenséggel és egymással rokon értelmű fogalmak: jóindulat, jóakarat, jó szándék, jobbító szándék, szeretet, tisztelet, általános emberek iránti szeretet, egyetemes szeretet, jószívűség, segítőkészség, adakozó, jó ember, jó érzésű ember, erkölcsi érzék, erkölcsi intelligencia, a többletadás, közösségi érzés, stb.

Mivel a későbbi fejezetben szó lesz Jézusról és a szeretetről, már itt megemlítem, hogy a fejezet összefügg a későbbi fejezetekkel.  

Legfelső önzetlenség: aki az igazságos, demokratikus, és jól élő, egészséges társadalomra törekszik. A tudós, a vizsgálódó erre törekszik, és ezt a természet Isten, a másvilági ítélkezés értékeli is. Továbbá az Isten, természet világának megismerésén fáradozik, amelyet szintén pozitívan értékel az Isten, természet. Pl. egy órai tudományos gondolkodás, felér öt órás haszontalan imával.   Persze eközben lelkében kavaroghatnak rosszindulatú gondolatok, érzések. Lehet, hogy a tudomány célját nem tisztázza vagy egyenesen rossz célokat (pl. fegyverkezés, háborúskodás) állapít meg. Vagy csak kizárólag a karrier a célja. Ezen önzőségből, felületességből eredő gondolatokat, melyek egyben érzések szintén mérlegeli a másvilági ítélkezés és végül is az összesített eredmény számít.

Önzetlen, aki mindig szem előtt tartja a közösség érdekeit. Aki az arányos (kis különbségű) és igazságos hierarchiára törekszik, az önzetlenség felhangjával. Akiben megvan a jobbító szándék, tehát hisz a fejlődésben, változásban. Aki nem felületesen, nem elfogultan nem erőszakosan, nem színlelten önzetlen. Aki arányosan önzetlen a hozzátartozókkal és „idegenekkel”. Aki hajlandó az átgondolás, töprengés, vívódás áldozatát meghozni. Ezen túl, kihasználja az eseti feltétlen, érdek nélküli önzetlenség lehetőségeit (pl. fuldokló kimentése) Aki tudatosan, de mérlegelve többet ad, mint amennyit kap.

A fentiekből hiányoznak bizonyos elemek. Valaki jobb, igazságosabb társadalmat akar, de csak annyit akar adni, mint amennyit kap, és nem használja ki a feltétlen, érdek nélküli önzetlen lehetőségét.

Vagy fordítva: éppen az önzetlenség társadalmi oldalát nem ismeri fel. Továbbá aki csak nagyjából önzetlen. Pl. néha felületes, néha erőszakos, néha nem ad többet, a társadalmi igazságtalanságokat néha elnézi, stb.. Aki a fent leirt legfelső önzetlenségnek csak 60-80%-ban felel meg.

Az önzetlenségnek is sokféle kategóriája van. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nincsenek kategóriák, csak mondjuk egy százas skála van, és van 90, 89, 88, 87, 86, stb. százalékosan önzetlen emberek.

Tudatosan gonosz ember igen kevés van.

Akik mégis önzők, relatíve gonosz, rosszindulatú emberek azok a következők. Szinte kizárólag csak saját magukkal foglalkoznak, mások, a közösség érdekei, nem érdekli őket. Amikor kénytelenek, akkor figyelembe veszik, de ilyenkor is vigyáznak, hogy nehogy többet adjanak, mint amennyit kapnak. Amikor csak lehetséges elfelejtik mások, a közösség érdekeit. Nem ismerik fel az igazságos, demokratikus társdalom jelentőségét, nem hisznek a fejlődésben, az arányos és igazságos hierarchiában, nem hisznek az önzetlenségben. Általában még magukat és családjukat vonatkozásában is a rövid távú érdekeket nézik. A világ a következő generációk sorsa nem érdekli őket.  Nem akarnak többet adni, sőt többet akarnak kapni, mint amennyit kapnak. Nem hoznak áldozatot, felületesen, színleve, elfogultan, erőszakosan szeretnek, stb. Az igazságosság nem érdekli őket. Az állatokat, élővilágot is felületesen szeretik, ha szeretik. Aránytalanul szertik a hozzátartozókat és az „idegeneket”. Ez az aránytalanság lehet egyenes és fordított.

Önző, rosszindulatú ember továbbá a túlzottan hatalomvágyó, túlzottan kapzsi, hiú, irigy felsőbbrendűséget érző ember, és általában az, aki túlzott, kontrolálatlan érzelmekkel bír, nem hozza meg azt az áldozatot, hogy érzései felett uralkodjon.

Ebben az értelemben az akaraterős ember, mint önmagán uralkodó, áldozatot hozó ember, jóindulatú.

Az hogy így hisznek, így gondolkoznak, összességében nem ismerik, nem tulajdonítanak jelentőséget, az önzetlenségnek nemcsak az érzelmi hiányosság, hanem gondolkodási, nézetbeli probléma is. Ilyen értelemben felmerül a tudomány, oktatás, tájékoztatás felelőssége.

A következő nagy kategóriák vannak: különböző mértékű önzetlenség. Különböző okokból, és különböző mértékben az önzetlenség hiánya (csökkentett önzetlenség). A kifejezetten rosszindulatúság.

Az igaz, hogy felelőtlenül, felületesen, rosszul is lehet adni, de az is igaz, hogy az ember hajlamos ama igazságtalanságra, hogy a senkivel nem törődő, közömbös, nem adó embert többre becsüli, mint az adó, a közösségért tevékenykedő, de néha tévedő embert.  A cselekvő, ténykedő ember néha téved is (ez elkerülhetetlen, csak minimalizálás lehetséges), a semmit sem tevő, nem téved, de nem is tesz semmit.

A fenti megjegyzés is jelzi, hogy egy nagyon bonyolult szerteágazó problémakörről van szó, így ez esetben is csak egy sűrített összefoglalás a célom.

Egy a természetben (anyagi világban) lehetséges és szerintem létező másvilági lét és igazságos ítélkezés elvi modellje.

Ismételt ismétlés.

Előzetesen az általam vázolt érzésenergia-mechanizmus fő részei (C/30 ábra)

1. Az emberen belüli mechanizmus. Ebből áramlik ki az önzőségi, önzetlenségi érzésenergia a külső érzésmechanizmusba. És ez fogadja a kellemetlenségi érzésenergiát. Tehát két fő részből áll.

2. Az emberen kívüli mechanizmus. Ebből áramlik az ember belső érzésmechanizmusába a kellemetlenségi érzésenergia-áramlás. És ez fogadja az önzési, önzetlenségi érzésenergiát.

3. Az önzési, önzetlenségi érzésenergia-áramlás.

4. A kellemetlenségi érzésenergia-áramlás.

5. Az élet alatti áramlásmérés (érzésgyűrű).

6. Az élet alatti folyamat, a születési folyamat, halál percének folyamata, a halál utáni folyamat.

De mindenek előtt tisztázni kell, mi az önzés, önzetlenség, ill., hogy miért fontos. És persze tisztázni kell hogy mi a kellemetlenségi érzés, érzésenergia, és miért fontos. És tisztázni kell, hogy miért feltételezhető egy ilyen összetett érzésenergia-mechanizmus.

Nem véletlenül filozofáltam el ilyen hosszan az önzetlenség fogalmán. Ha egyáltalán van abszolút igazságosság, az emberek az általunk ismert (nyilvánvalóan ismert) világán kívüli igazságos megítélése, akkor annak egyik szempontja csak az önzetlenség (mely egyben hasznosság) ill. önzőség (mely egyben károsság) lehet.

Én hajlok arra (hiszek abban), hogy kell lenni abszolút igazságosságnak. De miért is? A világban, világmindenségben, természetben mindenképpen vannak egyensúlyi helyzetek, egyensúlyok. Egyik ismert egyensúly pl. az energia-megmaradás, ill. az energia egyensúlya.  Úgy gondolom, hogy az élet, főleg az emberi élet nem maradhat fenn a hasznosság (önzetlenség) egyensúlya nélkül.

Ugyanakkor nem hiszek a természetfelettiségben. Ha van is Isten, mint természetfeletti, szerintem Ő is döntően (ha nem is teljesen) a természeten keresztül ténykedik. Az nincs kizárva, hogy Isten, mint természetfeletti hozta létre a természetet, de szerintem annak nagyon kicsi a valószínűsége, hogyha már létrehozott egy ilyen bonyolult rendszert, akkor ne azon keresztül ténykedjen, legalábbis döntően. Tehát én az érzelmeket, a hasznosságot, az önzetlenséget is egyféle az emberiség által egyelőre mérhetetlen, direkt módón nem tapasztalható természetes energiának fogom fel. Mivel az ember számára szinte nincs természetfeletti (legfeljebb ismeretlen természetes), ezért a lélek, a másvilág, és minden egyelőre rejtélyes dolog, természeti (természettel összekapcsolható, abból eredő) dolog.

Egyébként van egy elmélet, részben az én elméletem: az ősanyagtenger elmélete, amely ide is kapcsolódik. Ez régebbi elmélet, melyet én azzal egészítem ki, hogy az ősanyagtengerben vannak rések, résstruktúrák, melyek meghatározzák az ősanyagtenger mozgását áramlását, és ezen sokféle mozgásokból, áramlásokból ered minden természeti jelenség. Az ősanyagtenger ill. annak résstruktúrái sem mérhetők, direkt módón nem tapasztalhatók, legalábbis egyelőre nem. Ebbe az ismeretlen világba logikusan belehelyezhető a másik ismeretlen világ az érzésenergia, (lélekenergia) világa. Az ősanyagtenger, ill. annak egy része az, az ismeretlen, érzésenergiával kapcsolatos szuper-mikró anyagi világ, amelyről korábban beszéltem. Az viszont biztos, hogy a természet, az anyagi világ nagyobb része az ember számára még mindig ismeretlen, így biztosan nem jelenhető ki, hogy nincsenek a természeten kívüli dolgok.

Viszont a gondolkodónak, több okból, elsősorban ezt kell kijelentenie: feltételezhető hogy nincsenek természetfeletti jelenségek, folyamatok. Egyetlen kivétel lehet: a természetet létrehozó Isten. Nagyjából erről van szó, de az alábbiakban egy kicsit részletezném a problémát.

Az eddigi elmélkedésem, érvelésem egyik lényege: lehetséges egy önzőség-önzetlenség mérésen alapuló másvilági ítélkezés, igazságszolgáltatás, amely az érzésáramlással szorosan összefügg. Az élet legfontosabb tulajdonsága az önzetlenség, (jóindulat, szeretet). Érdemes önzetlennek lenni.

A másvilági lét lehetségességének alapvető bizonyítása, pontosabban mivel nincs közvetlen bizonyíték a mellette szóló érvelések.

C/30-as ábra, mellékesen C/0/B ábra.

A vallások többsége és én magam is azt vallom, hogy van valamiféle lélek és másvilág, (élet utáni túlvilág) és ezen a másvilágon, egyensúlyba kerülnek a dolgok. Részemről ez több mint hit, mert logikailag részben levezettem, hogy valószínűleg van valamiféle lélek és másvilág (túlvilág). Ugyanakkor ez mások számára az én egyéni hitem, mert nem tudom olyan szinten bizonyítani, hogy az egyértelmű legyen az emberek (jelentős része az értelmes embereknek) számára.

Ugyanakkor én magam is, mint sokan mások dühömben, elkeseredésemben elvesztem a hitem, nemcsak Istenben de abban is, hogy természet, bölcs logikus igazságos, értelmes. De aztán leülök gondolkodni és visszanyerem a hitem. Talán az is természetes hogy hol ilyennek, hol olyannak látjuk a világot. De azt a kérdést mindenképpen fel kell tenni: attól hogy nincs Isten, nincs logikus, igazságos természet, mi emberek miért ne alakíthatnánk ki értelmes igazságos világot?

Visszatérve, a másvilágot én nem anyagi világon felüli, túli jelenségnek gondolom, hanem az anyagi világ olyan részének, amelyet még a tudomány nem képes felismerni, kiismerni. Ne tagadjuk, hogy még jócskán vannak az anyagi világnak ilyen részei. Egyébként nincs jelentősége ennek, mert számomra az Isten (anyagi világot meghaladó) és a természet, szinte ugyanaz. Én tehát feltételezek egy külső érzés (lélek, érzelem, élet) energiamezőt. Ez szerintem az atom alatti szuper-mikró közegben van. Egyébként az ősanyagtenger is itt van. Az, viszont kérdés, hogy a szuper-mikró közegnek hány állapota, síkja van. Az érzés energia-mező egyben a lélek és másvilági lét közege szerintem természeti (anyagi) mechanizmus, de eddig feltáratlan ismeretlen közeg mechanizmusa.

Ennek logikai igazolása vázlatosan: az élet, a születés, a halál, az evolúció megmagyarázatlan oldala. Nem sikerül, sikerülhet érző robotot, számítógépet alkotni. A tudomány jelenlegi tévedései. Stb.. Mondjuk azt, hogy nincs semmilyen bizonyítékom, arra, hogy az érzés, érzésenergia, emberen kívüli, ez csak egy erős sejtés. Talán az egyetlen alapja e sejtésnek az, hogy ez egyetlen olyan lapvető (talán a legfontosabb) mechanizmus, amit az ember a legkevésbé ismer. Legkevésbé ismer, mert nem tudja előállítani. (Egyelőre képtelenség érző gépet létrehozni. Ugyanakkor minden mást, gondolkodást, cselekvést, érzés mentes érzékelést, stb. az ember képes létrehozni.) Legkevésbé ismer, mert valószínűleg leginkább rejtett, legalábbis az ember számára, nagyon is rejtetten működik. Ha nem egy ismeretlen energiamező lenne a háttérben, akkor már sokkal jobban ismerné a tudomány a lélek, az érzések fiziológiai, biológiai mechanizmusát. Nincs kizárva, hogy az un. külső érzésenergia-mező (érzésmechanizmus) szintén a biológiai lényen belül van, csak ennek több okból valamivel kisebb a valószínűsége.  Tudjuk, hogy pl. különböző hormonokkal képesek vagyunk érzéseket kiváltani. Azt is tudjuk, hogy az idegrendszerünk bizonyos helyeken való ingerlésével szintén érzéseket válthatunk ki. (A hormonok, és idegek összjátéka kétségtelen összefügg az érzésekkel.) Ez azonban csak a belső mechanizmus piszkálása. Olyasmi ez mintha egy tévé belsejét piszkálnánk, miáltal változik a kép, a hang, de az adás, mint tudjuk, kívülről jön. Megjegyzem az érzésmechanizmus egy interaktív „tévéadás”.

A kimenő adás, sugárzás úgy lehetséges, hogy bejövő általános energiasugárzás, áramlás, a belső szerkezet miatt megváltozva távozik a készülékből. Talán ez egy óvatosabb megfogalmazás: az érzésmechanizmusnak, az érzésáramlásnak nagy valószínűséggel van egy a biológiai emberen kívüli része is bár, azt nehéz megállapítani, főleg mai tudás mellett, hogy mekkora, milyen jelentőségű, milyen működésű.

De miért is fontos annak megállapítása, hogy az érzésmechanizmusnak van egy a biológiai emberen (élőlényen) kívüli része? Azért mert így a biológiai ember (élőlény) meghalása, halála után is lehetséges eme érzésmechanizmus további működése, ami nem más, mint az un. másvilági lét, másvilági kompenzáció, másvilági ítélkezés. Ha nincs a biológiai emberen kívüli érzésmechanizmus, akkor ez az egész fikció, hamis. Ha van ilyen, akkor sok minden lehetséges, de nem biztos, hogy igaz.  Talán az is egyfajta bizonyíték, hogy az anyagcsere, az információcsere, a gének (programok) cseréje is a biológiai egyén és a külvilág (a biológiai egyénen kívüli világ) között zajlik. Miért lenne akkor kivétel a negyedik nagy kör, az érzések áramlása?

Talán még ez is egy érv: még a materialista (lelket, Istent, minden anyagi emberen kívüli dolgot elvető) tudósok modelljében is szerepel egy rejtélyes: lét és fajfenntartási ösztön. A lét és fajfenntartási ösztönt nevezhetjük lét és fajfenntartási érzésnek is. E nélkül nem működik semmilyen evolúciós modell. (Ide is illik: minden életellenes jelenség kellemetlen érzést vált ki az élőlényekből, minden életet támogató jelenség kellemes érzéseket vált ki az élőlényekből.) De mi ez a lét és fajfenntartási, ösztön, hol van ennek az anyagi testi működése? Szóval jelenlegi tudomány sok mindent nem tud. Szerintem ez a lét és fajfenntartási ösztön is a rejtett külső érzésmechanizmus terméke, talán ez nevezhető az ősérzésnek.

Mindebből megállapítható. Több közvetett bizonyíték (lét és fajfenntartási, ösztön, az élőlények, élet alapvető motivációja, minden nagy áramláskör kimegy, bemegy a biológia élőlényből, az érzés nem állítható elő mesterségesen, rejtélyes, másvilági kompenzáció nélkül kaotikus, értelmetlen az emberi élet és a természet, a cáfolatok, cáfolhatók, stb.) arra utal, hogy biológia emberen (élőlényen) kívül is van érzésmechanizmus, érzésáramlás és ebből sok minden következhet.

Talán még ilyesmiket is fel lehet sorolni, mint: megérzések, tudatátvitelek, akaratátvitelek, az érzések, gondolatok az ismert érzékeléseken kívüli áramlása. És az ősi kultúrák, vallások töretlen hite a lélekben, és gyakran a túlvilágban is, ez is, egy bizonyíték-morzsa. Persze lehet, hogy mindez (lélek, túlvilági igazságszolgáltatás) csak a racionalitásban való hit, (ez a racionális és nem az ellenkezője), de valójában eddig a tudomány sem cáfolta meg.

Mi a racionális és mi az irracionális – ezen is el lehetne vitatkozni.  Racionális pl. egy levegőben függő, szerencsén, véletlenen alapuló élet? Racionális, ha a tudomány egy állására azt mondjuk: ez a végpont, már jelentős újat nem ismerhetünk meg?   

Bizonyíték e, az ha kialakít az ember egy olyan modellt, amely lehetséges (nem kizárt), és e modell által összeáll a kép, egy sereg érthetetlen dolog, jelenség érthetővé válik? A tudomány gyakran így fejlődött, az összefüggő érthetetlen jelenségeket összeillesztették egy modellbe (összetett mechanizmusba), és gyakran kiderült, hogy a valósághoz közelítő modellt sikerült összehozni. Tehát egyfajta közvetett bizonyíték az is, ha egy nem kizárt (lehetséges) modellt sikerül összehozni, olyant, amibe több összefüggő érthetetlen jelenség érthetővé válik.

Mik azok az alapvető rejtélyességek, melyek valószínűleg egymással összefüggnek és egy modellben, (C/30-as ábra) összehozhatok. Az anyagi világ – mert még ez sincs feltárva, itt is sok a rejtély. Az élet (evolúciós) kialakulása, az első élők kialakulása. Az élet evolúciós fejlődése. A születés és a halál. Halvány fogalma sincs a tudománynak az érzések mesterséges előállításáról. Általában az érzések rejtélyessége.  Az érzéskörnek abszolút nem ismerjük a külvilágba kimenő részét a többi alapvető (anyagcsere, információcsere, gének, programcsere) körnek nagyjából ismerjük. Az egyéb tudatátviteli, érzésátviteli, akaratátviteli rejtélyességek.  

És ne felejtsük el azt a rejtélyt és egyben érvet sem, hogy a természet, a világ, az élet csak úgy logikus, igazságos, értelmes, ha van másvilági kompenzáció. Ha nincs másvilági kompenzáció, akkor egy fokkal zavarosabb, logikátlanabb, igazságtalanabb (rejtélyesebb) a világ, az élet.

Kitérés arra, hogy mit jelent a modell. A modell, főleg az éppen megismerendő modellje, nem a modellezett pontos másolata. A modell, egy egyszerűsített olyan szerkezet, amely lényegileg (lényegileg és nem pontosan) hasonlóan működik, mint a modellezett, amely ez esetben a kevéssé ismert, rejtélyes valóság (természet, világ, élet).

Mit is jelent az, hogy halvány fogalmunk sincs az érzések mesterséges előállításáról. Azt, hogy van itt egy, vagy több alapvetően ismeretlen tényező (mechanizmus, folyamat). Ez a másik alappillér. Tehát valószínűleg nem arról van szó, hogy a belső érzésmechanizmust nem ismerjük elég jól, hanem arról, hogy van, vannak alapvetően ismeretlen tényezők, amely lehetséges valószínűséggel a külső érzésmechanizmus, a külső érzésenergia. Ehhez is kapcsolódik, a kezdetleges élő, élőlény, csak a külvilágból kaphatott olyan tényezőt, (energiát, motivációt), amely őt élővé tette, és elválasztotta az élettelentől. És ez a tényező, valószínűleg az érzéssel kapcsolatos, mert az élő és élettelen közötti alapvető különbség, az érzés. Többek között azért, mert ez az, amit nem tudunk az élettelen (pl. egy számítógép) tulajdonságává tenni.

Szerintem a születés és halál rejtélyessége is egy fokkal oldódik (kétségtelenül nem szűnik meg) a modell által. A születés: az anyag összekapcsolódása a külső érzésenergiával, érzésmechanizmussal. A halál: az összekapcsolódás felbomlása. Továbbá, lehetségesen (kevésbé valószínű, de a nem kizárhatónál egy fokkal valószínűbb) az egyén egyszerűsített tudata (érzéstudata), és az éppen rögzült általános kellemes, kellemetlen érzése átmegy a külső érzésmechanizmusba.

Összegezzük és tegyük rendbe, mit is, állítok én.

1. Azt állítom, hogy lehetségesen valószínű, hogy az érzésáramlás az emberi (élőlényi) léten (XY egyén létén) kívülről jövő dolog.

2. Azt is állítom, hogy lehetségesen valószínű, hogy ez az érzésáramlás a halál után valamilyen megváltozott „csökkentett” minőségben fennmarad, tehát az ember (XY egyén) nem múlik el teljesen.

3. Továbbá azt állítom, hogy ebből következően lehetségesen, lehetséges (ez már kevésbé valószínű), hogy van másvilági igazságszolgáltatás.

A harmadik állításom, akkor lehetséges, ha az első kettő lehetséges.

4. Mindez akkor lehetséges, logikus, ha valószínűleg igaz a következő állítás, ezért a negyedik állításom ez: ha van is Isten, Ő is döntően a természeten (részben vagy egészben az általa létrehozott természeten keresztül) keresztül alakítja, irányítja a világot, az elővilágot.

Pl., miért hozna létre Isten egy ilyen bonyolult természetet, ha nem azon keresztül akarná alakítani, irányítani a világot, az élővilágot?

Állításaim mellett szóló érvelések felsorolása.

b. Nem cáfolja állításaimat, hogy nem lehet egy működő modellt, egy működő mechanizmust felvázolni. Mivel e tanulmányrészben (és részben a gondolkodástan c. tanulmányrészben) felvázoltam, (és ezt a következő részekben folytatom) egy lehetségesen működő modellt, mechanizmust. Ez nem cáfolja, sőt az állításaim mellett szól, hogy fel lehet vázolni egy működő modellt, mechanizmust, amely az érzésáramlásról és a másvilági igazságszolgáltatásról szól.

c. Állításaim mellett szól, hogy az élet másvilági igazságszolgáltatás nélkül nem lenne igazságos, és ha nem lenne igazságos, akkor értelmes sem lenne.

d. Nem cáfolja álltásaimat, hogy a különböző módokon az ember is képes hatni az ember érzéseire.

e. Állításaim mellett szól azon tény, hogy az ember létre tud hozni gondolkodó, és szaporodó, önreprodukcióra képes gépet, de nem tud létrehozni, érző gépet.

f. Állításaim mellett szól, hogy érzésáramlás (érzések érzelmek) nélkül az evolúció (mely egy hosszú természetes folyamat) szinte lehetetlen lenne. És ennek az érzésáramlásnak már a kezdetleges élőlényekben is meg kellett jelennie.

A b., c., érvelésemről, ill. a 4. állításom mellett szóló érvelésekről szól e tanulmányrész eddigi és ez utáni fejezetei. Ezért erre itt részletesebben nem térek ki.

d. Nem cáfolja álltásaimat, hogy a különböző módokon az ember is képes hatni az ember érzéseire.

Ha az érzésáramlás kizárólag egy belső folyamat, akkor az  nem folytatódik az emberi lét után, azaz a halál után.

Most itt el lehet azon gondolkodni, hogy a másik három körforgás, áramlás (anyagcsere, információ, gének, program, öröklés, szaporodás) mennyire marad fenn a halál után, és ez mennyiben jelenti a XY egyén fennmaradását. De szerintem azért másodlagos ez a kérdés, mert az emberi (élőlényi) lét alapvetően mégis az érzések, érzelmek miatt van. Pl. az ember (XY egyén) halála után átalakul valamilyen érzés nélküli mechanizmussá, (géppé). Hiába van ennek a „gépnek” anyagcseréje és szaporodása (hasonló másolatok létrehozása) ez a gép nem fog érezni tehát XY egyén kvázi meghalt. Ezért az a kérdés, hogy XY egyén által érzett érzésekkel mi lesz. Mert, ha ezek valahogy, ha átalakulva is fennmaradnak, akkor XY egyén sem hal meg.

Visszatérek oda, hogy vajon az érzés, érzelem kívülről jön, vagy belülről. 

Az hogy vannak tudatmódosító szerek, amelyek befolyásolják az érzéseinket, azt erősíti, hogy az érzés belülről jön. Azt is tudjuk, hogy pl. a hormonok vagy azok megváltoztatása is kihat az érzéseinkre, érzelmeinkre. Azt is tudjuk, hogyha az idegrendszerünk bizonyos részeit ingerlik, akkor érzéseket élünk át. Leginkább fájdalmat, de más érzést is.  De ha beveszünk egy gyógyszert, akkor csökken a fájdalmunk. Mindez látszólag azt jelenti, hogy ez az egész mechanizmus belül, a testen és a léten (születéstől halálig) belül van. Én viszont azt állítom, hogy a testen és a léten belül is van része a mechanizmusnak, de a testen, a léten kívül is van része ennek a mechanizmusnak.

Ezzel kapcsolatban érdemes elmondani egy tanmesét.

Élt egy szigeten egy elmaradott törzs. Tudományosan kb. olyan szinten voltak, mint középkori emberek. Soha nem láttak pl. tv-ét. A fejlett ország tudósai kísérletképpen éjjel titokban letettek a falu főterére egy akkus tv-ét antennával, a tv adásról is gondoskodtak. Először falu lakói megijedtek a tv-től ismeretlen élőlénynek nézték, mások valamilyen istennek gondolták. Egy idő után azonban megnyugodtak. Ekkor a törzsfőnök kiküldte a törzs tudósait, hogy vizsgálják meg mi is ez a szerkezet, vagy lény, hogy is működik. A tudósok mindenféle dologgal piszkálgatták a tv-ét, piszkálták az akkumlátort, az antennát, a belső szerkezetet, és ezekre a tv persze reagált. Különböző módokon romlott el a tv adás. Az antenna és a gombok állítgatásával pedig más adás jött be, stb.. A tudósok minden változást lelkiismeretesen feljegyeztek és egy idő után ezzel a leírással, elmentek a törzsfőnökhöz és kijelentették: kiismertük ezt a készüléket, itt a leírás.  De arra, hogy az adás kívülről jön, nem jöttek rá. A törzs megnyugodott, és abban a hitben élt tovább, hogy ismerik ezt a készüléket. És persze azt gondolták, hogy ez egy önmagában levő készülék, csak belső szerkezete van.

Szerintem mi mai emberek (a mai tudomány) valahogy így állunk az érzések, érzelmek mechanizmusával.

e. Állításaim mellett szól azon tény, hogy az ember létre tud hozni gondolkodó, és szaporodó, önreprodukcióra képes gépet, de nem tud létrehozni, érző gépet.

A számítógép tud gondolkodni. Igaz hogy a gondolkodási programját és az egész mechanizmust az ember tervezte. Akkor azt mondhatjuk: rendben van az ember képes egy részben gondolkodó gépet előállítani. Mert a gondolkodás egyik része a feladatok összeállítása, a másik része a feladat végrehajtása. A számítógép ezt a második fázist sokkal gyorsabban hajtja végre, mint az ember. A számítógép legyőzte a világ legjobb sakkozóját. A fejlett számítógép már új kombinációk létrehozásra is képes. Lehetséges olyan program, amely új kombinációkat, új elméleti variációkat hoz létre. Lehetséges olyan számítógép, amely saját gondolkodását fejleszti.

Másfelől az a kiindulás, hogyha van egy olyan hosszú folyamat, amelyben van szaporodás, önreprodukció, (az evolúcióhoz hasonló folyamat), akkor a gondolkodó gép gondolkodása önállóan ember nélkül is fejlődhet.

Pl. egy napelemes számítógép kvázi képes önálló energiaellátásra, képes kvázi önálló anyagcserére. Létre lehet hozni olyan számítógépet, mely a természetből meríti az energiát. A számítógépbe be lehet építeni különböző gépi érzékelőket, kvázi láthat, hallhat, szagolhat a számítógép. Sőt ezek az érzékelések többek és kifinomultabbak lehetnek, mint pl. az emberi érzékelés.

Létre lehet hozni mozgó számítógépet, ezt már inkább robotnak szokás nevezni.

A gondolkodást, az érzékelést, a mozgást össze lehet hangolni, és mindezt a szaporodással is össze lehet hangolni. Hogyan lehet szaporodó, önreprodukcióra képes számítógépet kialakítani. Ehhez az szükséges, hogy a számítógép össze tudja szedni az őt alkotó alkatrészeket.  Ezt pl. összeszedheti az elromlott elpusztult számítógépekből, robotokból. Ha van érzékelése és mozgása, akkor össze tudja szedni, szelektálni is tudja, és összeépíteni is tudja, ezeket az alkatrészeket. De az sem elképzelhetetlen, hogy több számítógép együttműködve, létrehoz egy automatikus számítógép alkatrészeket, előállító üzemet. Sőt létrehozhatják ezen üzem összeszerelő részét, amely kvázi automatikusan sorozatba termeli a számítógépeket. Néha a számítógépek megújítják, megváltoztatják a számítógépgyár programját. Vagy az egyes számítógépek megújítják a maguk összeszerelő programjukat amennyiben nincs központi gyár.

Tehát minden elképzelhető, (megvannak a működő mechanizmus alapjai) csak egy nem: az hogy érző, érzelmekkel bíró számítógépet, robotot hozzon létre az ember. Ilyent még részben sem tud létrehozni, sőt halvány elképzelése sincs a lehetséges létrehozásról.

Mert hogy is hozhatna létre ilyent. Mi az a mechanizmus, ami által a számítógép pl. fájdalmat, éhséget, viszketést, vagy félelmet, bánatot, dühöt, félelmet, stb. érezne.  Tessék kérem egy ilyen mechanizmust vázolni. Egyszerűen nem lehet, az ember erre nem képes. Persze a fantasztikus írók kijelenthetik, hogy lehetnek érző számítógépek, robotok, de ez csak kijelentés. Nincs olyan mechanizmus, de még csak mechanizmus-kezdemény sem, vázlatos elképzelés sem, amely ennek az érző robotnak az alapjául szolgálna.

Mert az, hogy egy gép valamit gépiesen érzékel, és arra gépiesen reagál, az nem érzés, és főleg nem érzelem. Mert hiányzik az érzékelés kellemes-kellemetlen aspektusa. Ez a kellemes-kellemetlen aspektus teszi egyébként lehetővé, hogy pl. az ember megkülönböztesse a nagymama paprikás-krumpliját a szomszéd néni paprikás krumplijától, megkülönböztessen egymillió ízt, szagot, stb..  A kellemes-kellemetlen aspektus nélkül nincs fejlett élőlényi fejlődés, nincs motiváció.

Mi következik mindebből? Elsősorban az, hogy érzés, érzelemvilág alapvetően rejtélyes az ember számára. (Egyébként a biológiának, az élettannak, az evolúció-tudománynak is leggyengébb oldala az érzés, érzelemvilág.)

Ebből pedig az következik, hogy valószínűleg van itt egy olyan energia, anyagmozgás, áramlás, hullámzás, és mechanizmus, amely az emberi léten (térbeli és időbeli léten) kívül van, és egyébként is nagyon el van rejtve. Azért valószínű, hogy az emberi léten kívül van, mert az ember az emberi létet azért már viszonylag részletesen megvizsgálta, de lényegileg mégsem találta meg az érzés, érzelem mechanizmus alapjait. A belső mechanizmus-részt, úgy ahogy ismeri, de a lényeget nem. A lényeget nem ismeri, mert nem tud elképzelni, pláne létrehozni ilyen, ilyesmi mechanizmust.

f. Állításaim mellett szól, hogy érzésáramlás (érzésenergia nélkül) az evolúció (mely egy hosszú természetes folyamat) szinte lehetetlen lenne. És ennek az érzésáramlásnak már a kezdetleges élőlényekben is meg kellett jelennie.

Mivel e témával bővebben a gondolkodástan c. fejezetben foglalkozom ezért itt csak egy ismétlés.

Ismétlés.

Azért nem ilyen egyszerű az evolúció, néhány fontos megjegyzés, ill. folyamat vázolása.

Szét kell választani a növényi és az állati fejlődést.

Az állati fejlődés jóval rejtélyesebb. Valószínűleg az állati fejlődés az állati egysejtű, vagy annak az őse kapcsolódott az érzésenergiához, az érzésáramláshoz.

Ne keverjük össze a gépi érzékelést az állati, emberi érzés-érzékeléssel, amikor az érzékeléshez hozzákapcsolódik a kellemes-kellemetlen érzés.

A baktérium véletlenszerű kialakuláshoz kb. 10 milliárd év szükséges, ami azt jelenti, hogy a most 6 milliárd éves, akkor 1-2 milliárd éves földre valószínűleg a világűrből, kozmikus világból érkeztek az első baktériumok, vagy azok ősei (prokarióták, protiszták) és akkor a kozmikus világ legalább 12 milliárd éves volt, amennyiben elvetjük, hogy az Isten direkt módón teremtette a földi életet.

10 milliárd év szükséges, ugyanis már kezdeti „élőlényeknek” is volt, szükségszerűen kellett lenni szaporodó, másoló mechanizmusuknak, programjuknak, ami hitetetlenül bonyolult, 10-szer bonyolultabb szerkezet, mint a működő mechanizmus (a baktérium a sejt, DNS nélkül). Még akkor is, ha legegyszerűbb szaporodó másoló mechanizmusban, programban gondolkodunk.

(Ez a másolómechanizmus egyben program (DNS) nagyjából 100 irányított szívóhatásból (áramoltató hatásból) és legalább 400 fajta „szűrésből” áll. A sorrend sem lényegtelen. És akkor még a leválasztó és a működési programról, mechanizmusról nem is beszéltem, ezeknek is ki kell alakulni, és ezeket is le kell másolni.  Mennyi idő kell ennek a véletlenszerű kialakuláshoz, ha csak azt vesszük, hogy százmilliárd hosszan összeépült rossz variációból egy variáció talán jó. Persze a hosszan összeépült variációk kialakulásának gyorsasága is számít. A biológusok 20 ill. egymilliárd variációról beszélnek csakhogy ezek a nagyon rövid, ill. közepesen összeépült variációk száma. De egy hosszan összeépült variációból indult az élet és a hosszan összeépült variációk száma sokkal nagyobb, mint pl. a közepesen összeépült variációk száma. Mint mondtam, legalább 100 milliárd variáció szükséges amennyiben hosszan összeépült variációról van szó, amely magába foglalja a másoló, szaporodó mechanizmust, programot is. A jó variáció aztán „megette” a rossz variációkat – ez talán megmagyarázza, hogy miért nincsenek rossz variációk.)

De a 2-4 milliárd év kevésnek tűnik, ahhoz hogy az egysejtűből kialakuljon az ember, mivel a véletlenszerű génmódosulások csak 0,1%-a pozitív hatású.

Az evolúció során többek között egy másik „aprócska” folyamat is végbemegy? Valahogy az egysejtűek szövetkeznek, együttműködnek és kialakul a többsejtű.

Tehát az idő mindenképpen kevésnek tűnik, van itt egy rejtély, még akkor is, ha a kozmikus világ is besegített.

Kiemelem a befészkelés-képességet, mint evolúciós hajtóerőt. Induljunk ki abból, hogy aki sokáig él és gyorsan szaporodik, az marad fenn. A fennmaradó kiszorítja, elfoglalja az élőteret az élethez szükséges táplálékot, energiát. Aki kevés ideig él gyengén szaporodik, az kipusztul. Kivéve, ha be tudja magát fészkelni a sokáig élő és szaporodó közé. Pl. úgy, hogy azt megeszi. Ez talán részben megmagyarázza a fajok sokaságát, elsősorban a növényi fajok sokaságát. De nem magyarázza meg az állati fejlődést, főleg az érzés, érzelemgazdagság fejlődését és a gondolkodás fejlődését, magasabb szintű gondolkodást.

Ha a versenyhatás érvényesül, „vagy ez, vagy az marad fenn” akkor kevesebb és más fajoknak kellett volna kialakulni. (Állatokról van szó.) Akkor egyfelől a rejtőzködő, vegetáló (kővé dermedő), de gyorsan szaporodó fajoknak, ill. a nagyon aktív, és gyorsan szaporodó fajoknak kellett volna kialakulni.

Úgy tűnik, hogy inkább az „ez is belefér, megél, az is belefér, megél” hatás érvényesül. Így az a kérdés, hogy a versenyhatás hiányában mi volt az evolúciós hajtóerő. Akkor az sem igaz: hogy az okosabb győz, mivel nem kell győzni, tehát nincs szükség, okosodásra. Ugyanez elmondható az ügyesedésre (a mozgás fejlődésére), az érzékelések fejlődésére, stb.. Akkor miért, hogyan alakult ki a fejlettebb állat és az ember? 

Van tehát itt rejtély bőven. Az érzés érzelem amúgy is egy rejtélyes dolog. A két rejtélyt összekötve az én elméletem. Az állati egysejtű, vagy annak őse, kapcsolatba tudott kerülni az érzelemenergiával, érzelemáramlással. Ezáltal, a kellemes-kellemetlen hatások által, megerősödött a fennmaradás és szaporodás motivációja. Sőt az egyszerű fennmaradáson kívül az előrejutás a fejlődés is motiválva lett.  Közben kialakult a belső testi érzésmechanizmus, annak másolási programja is, és az is fejlődött. Azon állatfaj, amelyik pl. egy programmódosulás miatt motiváltabbá (erősebbek lettek az érzései) vált, előnybe került. Az erősebb érzés új cselekvésekre, új szokások felvételére motiválta az állatot. Ezen tulajdonsága, mármint az erősebb érzés valamennyire megjelent az utódjaiban is, és lehet hogy a felvett szokásai is valamennyire megjelentek. Tanulás útján mindenképpen megjelentek a felvett szokásai az utódokban.

Pl. az érzelemnélküli hal (halfajta) ott úszkál a vízben és nincs tápláléka, a programjába pedig csak vízben úszás van, akkor ez a hal éhen pusztul. A másik halnak (halfajtának) van némi félelme a haláltól (élni akar) és egy kicsit éhes, egyszerűen, azért mert csak ekkora érzést tud átélni, ez sem elég, ez is elpusztul.

Ha ez a hal, kvázi programozott gép lenne, vagy az önálló gondolkodásnál fogva valami ilyesmit gondolna: az én célom, programom a fennmaradás, az élet, ehhez szükséges, hogy kiugorjak a táplálék után, akkor is kiugrana hal. De akkor az a kérdés, honnan jön ez program, vagy honnan jön ez a fejlett gondolkodás. Nincs válasz, ha nincs érzés, nincs alapvető motiváció.

A harmadik hal (halfajta) már erősen fél haláltól, baromi éhes, és meglát parton egy kukacot, mire kiugrik és bekapja kukacot. Azután a haláltól félve nagy nehezen visszaevickél a vízbe.  Eme halak ez a fajta, érzéseiktől motiváltan állandóan kiugrálnak a partra. Az utódokban is megjelenik részben már genetikusan is ez a kiugrálós, kimászós tulajdonság. Kialakul parton ugrálás mászás képessége, az uszonyok részben módosulnak, és végül kialakul az első szárazföldi állatfaj. Ha nincs pl. éhségérzés, akkor nem lenne kiugrás, kimászás sem, még mindig a vízben élnénk, mint halak.  

Felteszem a kérdést: az anyagcsere, a táplálkozás, az energiabiztosítás, a test, a mozgás, a „gépi” érzékelés, a szaporodás, a programok, a gondolkodás, az érzések érzelmek közül melyek az eszközök és melyek a célok?  Melyek a célok az egyszerű állat vonatkozásban, célok a fejlett állatok vonatkozásában és az ember vonatkozásában? De erre itt nem válaszolok.

Inkább visszatérek oda, hogy mi a különbség pl. az anyagcsere-mechanizmus és az érzés, érzelem mechanizmus között. Csak annyi, hogy pl. anyagcsere mechanizmus evolúciós kialakulását és a fejlett állatokban való működését nagyjából a tudomány le tudja vezetni. Amit legkevésbé ismer, és el is hanyagol az érzés, érzelemmechanizmus. Ez a „csak annyi, hogy sokkal kevésbé ismeri” azért sok mindent jelent.

Kitérés az élet, az evolúció egyéb mechanizmusaira.

Az érzésmechanizmushoz csatlakozik a programmechanizmus, többek között az automatikus programok. Hozzátéve, hogy szerintem, nemcsak programokban kell gondolkodni, hanem a természet sorozatgyártásában is. Ez olyan bonyolult téma, hogy nem mennék bele bővebben.

Vázlatos kitérés az evolúcióra.

Állítólag a szárazföldi állatok azokból a halakból lettek, melyek feltehetően élelemért kivergődtek a partra.   A vízben elfogyott az élelem a parton viszont volt, induljunk ki ebből. Aki nem jött ki az elpusztult, aki kijött az szaporodott és ezt cselekvési programot ezt a képességét át tudta örökíteni. Később pedig ez által az uszonyból kialakuló kezdetleges lábat is át tudta örökíteni. A cselekvési program változást, ill.  a kezdetleges lábat a mutációnak tudják be. Véletlenül tehát kialakul, és akinél kialakul, az szaporodik.  Valószínűleg ez kevés lenne a hatalmas evolúciós fejlődéshez. A párosodási szokások, azok elválása, a kolóniák, típusok fajok kialakulása szintén kellett. Továbbá kellett tanulási program, amiről nem volt szó. Továbbá kellet az, hogy a cselekvés, ill. gyakori használat nagyon kis mértékben de azért hatott pl. növekedési programra, a cselekvési programra. A tudomány ezt azért nem tudta kimutatni, mert rendkívül kis mértékű. Pl.. ha egy család minden tagja napi száz fekvőtámaszt csinál, akkor a századik generáció újszülöttének a fekvőtámasz izmai 10%-kal erősebbek, mint egy átlagos újszülöttnek. Tehát valami ilyesmi is kellett a fejlődéshez. A kérdés azonban az, hogy az első halak, miért mentek ki a partra. Egyrészt észre vették a parton a táplálékot. Továbbá  éhesek  voltak, ez hajtotta őket. Az éhség a kellemetlenséggel párosuló ősérzés. E nélkül nincs evolúció, ez a motor. Ellenben a cselekvési programjukba, a partra vergődés nem volt benne. Ekkor jön elő az önálló akarat és az ötlet tényezője. Száz halból mondjuk háromnak ilyen ötlete támadt, a programtól eltérőt cselekedtek. És nemcsak elindultak, de némelyik ki is vergődött a partra, tehát ehhez önálló akarat is kellett.  A három halat látván a másik tíz már tanulási program (azt teszem, amit a többiek) miatt követte ezt a cselekvést. Ahhoz, hogy ez cselekvési programmá váljon már kellett a csoport elkülönülése (területi, vagy párosodási szokások), a programmódosulás, stb. Ha nem különül el csoport, akkor a nagy többséggel való keveredés miatt, a program nem tud igazán és egy irányba változni. Lehet, hogy itt van még egy tényező, a programok egyirányú automatikus változása. Ha valami elindul egy irányba, akkor az arra halad, talán ez igaz a programfejlődésre is.

Persze a programfejlődésnek van még egy tényezője, férfi, női (ivaros) szaporodás. Amikor különböző egyed két fél sejtje egyesül és kialakul egy harmadik, egy új, mindkettőtől eltérő egyed. Ez egyrészt, részben visszakeveredést hoz létre az utód valamivel silányabb lesz, mint a kiváló (a környezethez alkalmazkodó) párosodó egyed. Másrészt az utód viszont kiválóbb lesz, mint a silányabb másik párosodó egyed. Ellenben az is lehetséges, hogy az utód az őseinek csak  jó tulajdonságait  örökli és összességében ( több tulajdonság tekintetében) kiválóbb lesz, mint az ősei, szülei Vagy, csak rossz tulajdonságokat örökli és  összességében (több tulajdonság tekintetében)  silányabb lesz mint az ősei, szülei. Összességében az a programmódosulás egy tényezője lehet az evolúciós fejlődésnek (nő variációk száma), de önmagában ez is kevés. Az viszont megint egy rejtély, hogyan jött létre ez a szaporodás.  

Az előző példából a kezdetleges értelmet is azonosíthatjuk. A kezdetleges értelem az információ észlelése, és az egyszerű összefüggés felismerése a táplálék, annak elérése között. Már az egyszerű összefüggés felismerése is önálló értelem volt, hiszen az első kivergődő hal programjában nem lehetett benne a parttal kapcsolatos táplálék. Kb. ez gondolat: ni ott egy táplálék, bár nem a vízben van, azért az táplálék.  És az ötlet, hogy kimegyek érte, amely bizonyos szempontból szintén értelmi funkció. Persze az is lehet, hogy véletlenül került ki a partra, de visszaevickélés közben csak megette a táplálékot.

Megjegyzem, a véletlen események is egy tényezője az evolúciónak.  Ugyanakkor, ha egyáltalán van véletlen, az egyformán hátráltatja és segíti az életet.

A két alapvető evolúciós fejlődés az egysejtű, egysejtű életének, szaporodásnak, valamint fajok, típusok kialakulása. A többsejtű, a többsejtű életének, szaporodásnak, valamint fajok, típusok kialakulása, és mindennek fejlődése.

Az hogy az egysejtűek együttműködéséből összeállt a többsejtű, valamint az élőlények sokféle közösségei, együttműködései,  arra utal, hogy van itt még egy eredendő tulajdonság: a közösségi, együttműködési érzés.  Tehát nincs kizárva, hogy a külső és belső érzésmechanizmusnak van egy harmadik oldala is: az együttműködési érzésmező. Akkor lehetséges együttműködési ősérzés is.

Egyébként pedig, az élőlények, együttműködéseinek, közösségeinek vizsgálata a mai, emberi társadalom szempontjából is fontos tanulságokkal szolgálhatnak.

További alapvető kérdések: hogyan jött létre az egysejtű?

A környezet, vagy a születtet tulajdonságok, számítanak inkább? Ezekre most nem térek ki.

Vázlatos kitérés az értelemre és a programokra.

Az értelemmechanizmus részei: memória (bevitel, tanulás, előhívás), sokféle memória, köztük programmemória. (Mindez részben programmechanizmus, részben értelemmechanizmus. Az értelemmechanizmus és az információkör természetesen szorosan összefügg.

Továbbá, tisztán értelemmechanizmus: összehasonlítás, megkülönböztetés, számolás, következtetés (előre és vissza), okkeresés és találás, összefüggéskeresés-találás, kategorizálás, variációkészítés, általánosítás, egyszerűsítés, lényegesítés, összegzés. Továbbá, következtetés, előrelátás, összerakás, (szétszedés és új összerakás), fantázia, tervezés, programkészítés. Továbbá, kódolás, dekódolás, kommunikáció, szavak, mondatok, szövegek értelmezése (nyelv). Továbbá problémakeresés, (kérdések feltétele), problémameglátás, problémamegoldás, ötletbeugrás, a lényegtelenek átugrása, eszközkészítés, és még lehetne sorolni. A kezdetleges értelem: egyszerű összefüggés, egyszerű probléma-felismerés, megoldási ötletbeugrás. Valójában az alapfunkciók: összehasonlítás, következtetés, kategorizálás, egyszerűsítés és kódolás.

Jó kérdés, hogy az érzések, ill. az értelem mennyire lehet automatikus program? Ha feltételezzük hogy kezdetben szinte kizárólag az, akkor előjön a programfejlődés problémája. Vagy az érzés, ill. az értelem önállóan fejlődik, és ez épül be a programba. Vagy, is, is.

Fel kell tételezni az önálló optimális, az érzelmekkel arányosan együttműködő értelmet.   Röviden ez azt jelenti: ha értelem által kontrolált és jó irányba terelt érzelmek aránya megfelelő, akkor az értelem optimális lehet. Optimális lehet, innen már csak a képességek és külső hatások (pl. az oktatás színvonala) számít. (Viszont a külső hatásokat az önálló optimális, az érzelmekkel arányosan együttműködő értelem alakítja ki.) Ha túlságosan értelemvezérelt lesz az értelem (hiányzik az érzelem), akkor hiányzik a motiváció. Ha túlságosan érzelemvezérelt lesz az értelem, akkor megjelenhetnek a rossz, túlzott érzelmek, az értelem rossz irányba fordulhat.

Néhány fontosabb programot is felsorolok. E programok, és általában a programok legfontosabb tulajdonsága, hogy lemásolható és átvihetők.

Automatikus és részben automatikus programok. Direkt program (nem számít a környezet), és hajlamosító program (kell hozzá a külső környezet, annak néhány átlagtól, normálistól eltérő jellemzője).

Automatikus osztódási, fejlődési, növekedési (életkor-alakulási) program, ill. automatikus működési program. Sejtprogram, ill. sejtek közötti program. Alapcselekvési programok. Étkezés (táplálékkeresés), pihenés, lakás (menedék) készítés, párosodás (szaporodás) utódgondozás. Menekülés, védekezés, ill. ellentámadás. Csapaton belüli pozícióharc, ill. csapaton belüli együttműködés. Napirend, évszakrend. Utánzási ill. tanulási program. Egy felsőbb, emberi program: a világnézet. (Az ember programjai persze már erősen módosultak, több bennük az egyéni, a szabad választás, az értelmi vonatkozás.)

Kitérés a másolás, szaporodás problémájára.

Az emberi technika számára általában egy bonyolultabb szerkezet másolatának elkészítése nehezebb, mint az üzembetartás. Pl. a gépkocsit nehezebb elkészíteni, mint üzemeltetni. A többsejtűeknél a másolatkészítés és a növekedés között nincs éles határvonal. 

Részben más problémakör a sejtegyesülés, az ivaros szaporodás problémája.  Ez a problémakör már elvezet az örökléstanhoz. És visszacsatolódik, ahhoz, hogyan működnek a biológiai programok, amelyik szintén hatalmas problémakör.

Az evolúciós fejlődéshez azonban a másolás, a reprodukció problémáját is meg kell fejteni. A kémia, a molekulák világában talán nem annyira nehéz másolatot készíteni. Gyanakszom, hogy azért nem egészen könnyű.

 Az osztódásról, szaporodásról már mondtam néhány mondatot. Nyilván ez összefüggésben van ezekkel a (osztódási, szaporodási, növekedési, életkor-alakulási) programokkal. Az egysejtű osztódása: egy nagyobb egység válik ki és az gyorsan nő, lesz belőle egész. A többsejtű osztódása egy kis rész válik ki, egyesül, keveredik egy másik kis résszel és ebből lassan nő ki az új, a teljes. Egyébként legalább ötvenféle variáció elképzelhető. (Pl. teljes kiválás, új élet, a régi maghal. Vagy részleges kiválás, nincs teljesen új élet, a régi nem hal meg, pl. a sejttelepek. Továbbá, kis rész, vagy nagy rész válik ki, gyors vagy lassú a folyamat. Az új nyilván részekből rakódik össze, de hol vannak ezek a részek, és hogyan rakódik össze. Vannak egyszerű másolási (növekedési) eljárások, alapjuk az, hogy van egy alapforma, amely a másolandó alapján készül. Ez alapforma is készülhet egyszerűen, sőt magából a másolandóból.   A probléma az, hogy az egyszerű eljárások is viszonylag bonyolultak, több lépcsősek. Még ezek a szerkezetek is általában nagyobbak, bonyolultabbak, mint a másolt egység. A másolathoz kell új anyag. Ezért a másoló mechanizmus csak részben lehet a másolandó alkatrészben. Részben azon kívül van. Bennük a kódolt másolási program lehet. Itt is az összes elméletileg lehetséges másolási, növekedési variációból kell kiindulni)

Viszont a többsejtű osztódásának alapja is sejtosztódás. Sok minden igazolja, az evolúciós fejlődést (az egyszerűtől a bonyolultig egységesen egymásból eredően). 

A fejlődés mindig így képzeljük el: az egyszerűtől a bonyolultig, Kérdés, hogy az egyszerű mennyire egyszerű, ill. mi van az egyszerű előtt.

A többsejtűnél (ennek is van számos fejlettségi foka, sejttelepek pl. szivacsok, idegrendszer nélküliek, kezdetleges idegrendszerűek, központi idegrendszerűek, stb.) a sejtek között egy szoros együttműködés és kommunikáció jön létre, amely meghatározza sejtnövekedést, sejtalakulást, stb. Egy kis kategorizálás. Csak a környező sejtek működnek együtt. A távolabbi sejtek is együttműködnek de nem központon keresztül. Vegyi úton, (pl. hormonok) kommunikálnak, vagy bioáram útján. Információáramlásról van szó, vagy érzésáramlásról, vagy információba kódolt érzésáramlásról. A központba befutó információk és ott értékelt szelektált és visszafutó információk, ill. érzések. Vagy ezek különböző egyvelege. Itt is van számos nyitott kérdés.

És még egy fontos kérdés az állatok és növények különbsége hogyan alakult ki?  Lehet, hogy növények, egyszerű állatok sejtjei éreznek valamilyen minimális éhséget, fájdalmat, ősérzést, de nem az egész egyszerű élőlény.  Az egyszerű többsejtűek, csak a sejteken keresztül kapcsolódnak az érzésenergia mezőhöz. A fejlett állatok valószínűleg a sejteken keresztül is, és egy, vagy több központi helyen keresztül kapcsolódhat az érzésenergia mezőhöz.

A többsejtű megszületésnek időpontja is átgondolandó. Ugyanis a sejtek részben elvesztik az önállóságukat. Talán az nevezhető megszületésnek, amikor az előbb említett központi hely is kapcsolódik az  érzésenergia mezőhöz.

Általában az embernél minden (értelem, érzés, program) sokkal bővebb, sokoldalúbb és szelektáltabb, mint az egyszerű élőlényeknél. A fokozatosság, az evolúciós fejlődés végigkísérhető: nagyon egyszerű élőlények, egyszerű élőlények, középfejlett élőlények (már állatok), fejlett állatok, ember.

Az evolúciót jól lehet tanulmányozni a kisbabák, gyerekek fejlődésén keresztül is.

Ugyanakkor az evolúciós fejlődés jelenlegi tudományos prezentálásában van még számos kérdőjel, melyek egy részét meg lehet magyarázni, (vannak többé-kevésbé valószínű változatok) más részét nem lehet megmagyarázni, talán örök rejtély marad.

Ha ide-oda kapcsolgató módszerrel működik az élőlény, akkor felfogható úgy, hogy van külön értelemmechanizmus és külön érzés, érzelemmechanizmus, de felfogható úgy, hogy ezek önmagukban nincsenek külön. Percenként több ezer oda-vissza kapcsolgatás történhet a két mechanizmus között, ráadásul a mechanizmusok is sok egységből állnak. Tehát nagyon bonyolult folyamat játszódik le. Egyszerűsítve, minden érzéshez kapcsolódik egy értelmi folyamat. Ugyanakkor, minden információhoz (külső, belső, cselevési, nyelvi, stb.) kapcsolódik egy érzés, minimum egy kellemes, vagy kellemetlen, vagy közel közömbös érzés.

Vázlatos kitérés a reprodukcióra (másolás, osztódás).

Az élet egyik rejtélye az, hogy rendkívül bonyolult szerkezeteket (a sejt is egy rendkívül bonyolult szerkezet), nagyon gyorsan lemásolódnak. Azért térek erre ki, mert ez lenne az élet másik nagy rejtélye, de átgondolva ez mégsem annyira rejtélyes, mint az érzések rejtélye.

A vázlatos elméleti megközelítés abból indulhat ki, hogy hol kezdődik, ill. mekkora a másoló üzem. Nyilván hogy a másolt szerkezetnek van köze a másolathoz. Ha úgy képzeljük el, hogy másolt szerkezetben van szinte teljesen a másoló üzem, akkor persze elég nehéz elképzelni a folyamatot. Ha úgy képzeljük el, hogy másolt szerkezet közvetlen környezetében, és tágabb környezetében, a természetben van a másoló üzem nagyobb része, akkor már könnyebb elképzelni a folyamatot. Pl. a másolandó szerkezetben csak egy nagyobb egységekből összeszerelő üzem van, de az alkatrészeket, egyes egységeket már a természet korábban, ill. a másolás előtt, részben alatt már  előállította – ez ennek az elgondolásnak a lényege. (Alkatrészek, egységek alatt itt anyagokat, molekulákat értek.) Sőt a természetből, közvetlen környezetből nem össze-vissza, hanem meghatározott sorrendben jönnek az alkatrészek, egységek, ekkor még könnyebb dolga van a másolt szerkezetben levő másoló üzemnek. Elméletileg az is lehetséges, kevésbé valószínű, hogy az egész másoló üzem a természetben van, a másolt egység csak a mintadarab. Az is valószínű, hogy a másoló mechanizmus alkalmazza az egyszerű másoló technikákat, pl. a lenyomat készítés technikáját.

Még könnyebb a természetes reprodukciót (pl. a sejtosztódást) megérteni, ha azt egy nagyon gyors növekedésnek fogjuk fel.

(Képzeljük el, hogy egy szimmetrikus egyszerű lego-autó az első fázisban kettéválik két egyforma részre, két fél-autóra. A kettéválás a külső, a szuper mikró-közegből ered, vagy, de inkább és, a belső a molekuláris közegből ered. A kettévált autó körül már ott vannak az alkatrészek, méghozzá közepes közepes-nagy egységekbe szerelve. Nem akkor kezdi a másoló mechanizmus az apró alkatrészeket elkészíteni és összeszerelni. Nem, bizony, már a természet ill. a sejt előzetesen összeszerelte, összegyűjtötte, és részben szelektálta az alkatrészeket. Az egyik félbevágott lego-autó a környezetében levő darabokból hihetetlen gyorsan teljessé épül fel. Ez tehát egy végszerelő fázis ezért tud ilyen gyorsan végbemenni. Vele azonos időben a másik fél autó is ugyanazt teszi.  E felépülések ugyancsak eredhetnek a külső szuper mikró-közegből, vagy, de inkább és, a fél autó molekuláris munkájából.  Lehetséges, hogy leszakadó fél-autónak azért ott marad valamilyen tervrajzszerű, kódszerű változata. 

A fél-autónak mindenképpen van egy negatív minta, a negatív minta kiöntése, kitöltése, vagyis a legegyszerűbb másolási technika - aspektusa. És a felépülés (a növekedés) olyan gyors hogy az ember azt szinte nem képes követni. A vizsgálat megoldása egyébként az lenne hogy egy rendkívül „sűrűkockás szuper-mikroszkopikus filmfelvételt” később erős lassításban néznének vissza.  Valami hasonló játszódik le sejtosztódáskor.) 

A többsejtűek bonyolultabb élőlények osztódása, szaporodása későbbi fázisban másképpen zajlik, egy egészen kis részből lassan nő, fejlődik a hasonló, de eltérő másolat.  Viszont eme osztódás alapja is a sejtosztódás, ez pedig az evolúciós elméletet, (az egymásból eredő, egységes életfejlődés) igazolja.

A sejtosztódás mindenképpen az egyik tényezője a születésnek. A másik tényezője szerintem az, hogy az élő anyag (kérdés ez hol kezdődik) képes kapcsolatba lépni az érzésenergia-mezővel.

(A női férfi ivarsejt egyesülés, ötvöződés megint egy külön folyamat.)

Az önálló egyéniség az önálló tudat problémája is felvetődik, nem is egy vonatkozásban. Szinte mindenhol ki lehetett volna térni rá. A tudatnak sokféle értelmezése lehet, ezeket kellene először felsorolni. Ebbe most nem mennék bele, mert önmagában is bonyolult téma. Talán az megfogalmazható: az él, annak van tudata, akinek van érzése.

Tehát a tudomány számára még a kérdések többsége nyitott. Az ember belső mechanizmusait sem ismerjük. Ennek alapján azt sem lehet kijelenteni, hogy nincs másvilág, lélek, de, azt sem hogy van.

Egyébként érdekes hogy mindarról, amiről beszéltem elsősorban a természettudományokhoz tartozik, de részben már társadalomtudomány.  Tehát sok a nyitott kérdés, ettől függetlenül ki merem jelenteni, csak logikai levezetés alapján, hogy valószínűleg van valamilyen másvilág (általunk teljesen ismeretlen, de valós) és van ilyen értelmű lélek, és van egy másvilági igazságszolgáltatás. 

Ismétlés.

Az embert, az egyént meghatározzák: az öröklött tulajdonságok (gének), a körülmények, és még valami.

Máshol azt mondtam az egyén négy körből áll, az információ, az anyagcsere, az érzés, és gének köréből.

Van azonban egy másik megközelítése is ennek a problémának.

Abból indulok ki, hogy születéskor az ember egy sejt, lényegében egy génhalmaz. Ez egy adott körülménybe kerülve szaporodik, az egyén növekszik, ez határozza meg a testet, és a test határozza meg az értelmet, és az érzésmechanizmust. Tehát az egyén (az élőlény) lényegében a génekből az öröklött adott tulajdonságokból és az adott körülményekből tevődik össze. És még valamiből. De először gondolkodjuk el a gének és a körülmények viszonyán. Mivel a gének döntően egyféle hajlamot és nem konkrét tulajdonságot írnak elő ezért elfogadható a következő hasonlat. A gének egy hangszer (pl. egy bonyolult orgona) és a körülmények játszanak e hangszeren.

(Kérdés, hogy fordítva jó e hasonlat: a körülmények a hangszer és a gének játszanak e hangszeren?) A gének és a körülmények viszonya tehát egy olyan összefüggő kapcsolatról szól, amelyben a két tényező nem sokat ér a másik nélkül. A hasonlatot folytatva, a gének hangszerén vannak jó nem hamis hangot adó billentyűk és vannak rossz, hamis torz, fals hangot adó billentyűk. A játékos, a körülmények azonban kihagyhatja a fals, rossz billentyűket, és csak a jó billentyűkön szépes játszva gyönyörű kellemes zene lehet az eredmény. De persze ha körülmények rosszak legalábbis az adott génekhez rosszul illeszkedve rosszul játszanak, akkor szörnyű kellemetlen hangzavar jön ki. A szörnyű kellemetlen hangzavar egyik vonatkozása a testi betegségek megjelenése. A másik vonatkozása a lelki torzultság, pontosabban az, hogy az egyén mások számára hasznos ember lesz. (Más kérdés az önértékelés. A hibás egyéniség, olyan hibás önértékeléssel járhat miszerint a torz egyén saját maga szerint, boldog és hasznos kellemes ember.) A szörnyű kellemetlen hangzavar tehát hibás gének, és az ehhez képest hibás körülmények összjátékából jön ki. A gyönyörű zene pedig a jó gének és az ehhez képest jó körülmények összjátékából jön ki. A gyönyörű zene egyik aspektusa pedig az egészségese test. A másik aspektusa pedig az egészséges lélek, aki egyben mások számára is hasznos.

Viszont ha az egyén csak adott vele született tulajdonságokból, és csak adott körülményekből állna, akkor az egyénnek nem lenne saját önálló akarata. Mert lényegében a születési géneket sem tudja befolyásolni és az adott körülményeket sem. Bár úgy tűnhet, hogy a körülményeket képes befolyásolni, de belegondolva önálló akarat nélkül mégsem tudja. A folyamat ugyanis: egy adott génhalmaz adott körülmények között szaporodik, növekszik. Ha pedig ebbe a folyamatba nem lép be külön az önálló akarat, akkor nem lesz benne.  Feltételezzük, hogy egy felnőtt embernek van önálló akarata. De honnan kerülhet ez elő, amikor adott gének, adott körülmények között szaporodtak, növekedtek, és így alakult ki a felnőtt ember?

Márpedig semmi értelme az életnek, ha embereknek nincs önálló akarata. Az pedig egészen biztos, hogy az igazságosság az igazságszolgáltatás és minden ezzel kapcsolatos dolog értelmetlenné válik. És akkor, értelmetlen akaratról, akaraterőről beszélni.

Tehát egyetlen értelmes feltételezés lehetséges: az embereknek van valamekkora és valamilyen önálló akarata. Azon lehet vitatkozni, hogy mekkora és milyen, de valamekkora és valamilyen biztosan van.

Arra lehet sok teória, hogy honnan kerülhet elő az önálló akarat, de a lényegi rejtélyt egyik sem oldja meg.  A lényegi rejtély az, hogy nem lehet anyagi eredetű, mert ha az lenne, akkor adott lenne, vagyis akkor már nem lenne mindentől független önálló akarat. És nem tudom ezt a rejtélyt megoldani, egyszerűen megállapítom: az önálló akaratnak van az ember számára egy felfoghatatlan vonatkozása. Úgy mint pl. a „végtelennek”, mert annak is, és több dolognak is van ilyen vonatkozása. Valójában az Istent sem képes az ember teljesen megérteni.

Viszont a kezdeti modellt akkor módosítani kell, mert a géneken, a körülményeken kívül van még egy tényező, az önálló akarat.

Ketten játszanak a gének hangszerén, a körülmények és az önálló akarat? Vagy hangszeren játszik egy másik hangszer (egy gépember) és ezen a gépemberen (a körülményeken) játszik az önálló akarat?  Vagyis az önálló akarat a körülményeket befolyásolja. Vagy gének hangszere mellett van egy másik rejtélyes hangszer (az önálló akarat), amely interaktív viszonyban van a körülményekkel?

Az önálló akaratot meg lehet közelíteni az egyéniség felől is, de nem biztos, hogy ez a megközelítés jó.

Gyakorlatiasabb megközelítés.

A gének és a körülmények együttesen kijelölik, előírják hogy az ember (élőlény) mit gondoljon, mit tegyen, mit érezzen. Az önálló akarat az a valami, amely eme előírást képes felülírni, vagy részben felülírni, módosítani.

Mint mondtam az önálló akaratnak, van egy olyan rejtélyes vonatkozása, amelynek a lényege: ezt a rejtélyt az ember soha nem fogja megfejteni, ezt a rejtélyt az ember nem képes megoldani. Jelenleg ez, több más rejtéllyel (végtelen, Isten, születés, és evolúciós születés, stb.) együtt a megoldhatatlan rejtélyek közé tartozik, ami nem jelenti azt, hogy biztosan örökké a megoldatlan rejtélyek közé fog tartozni. És azt sem jelenti, hogy az emberen kívül nincs megoldása. Csak azt jelenti, hogy az ember számára valószínűleg (nem biztosan) az örökké megoldatlan rejtélyek, közé tartozik.

Hiába ismerjük pl. a tér, a születés, az evolúció, stb. 99,99%-át van egy picike ámde nélkülözhetetlen láncszem, amit nem ismerünk, és sajnos ez a picike, de fontos rejtély leértékeli a tudásunk. Nem nullázza le, de leértékeli, és kialakítja rejtélyvonatkozást.

Folytatom azon elmélkedésem, érvelésem, hogy lehetséges egy önzőség-önzetlenség mérésen alapuló másvilági ítélkezés, amely az érzésáramlással szorosan összefügg. Fel lehet vázolni ilyem modellt, mechanizmust.  Továbbá azon érvelésem, hogy az önzetlenség a legfontosabb tulajdonság, érdemes önzetlennek lenni. C/30-as ábra.

Visszatérve, a feltételezésem, tehát az hogy van emberen (a ma ismert biológiai emberen kívüli) kívüli érzésenergia-mező. Nagyon vázlatosan: a külső mezőből jönnek, ill. ide mennek az érzésenergia anyagi vonatkozási. Viszont az élőlényekben (főleg az ember) amely vevőkészülék és adókészülék, alakulnak ki az érzések nem anyagi vonatkozásai, a kellemesség, kellemetlenség fájdalom, stb. Be kell vallanom a kellemesség, kellemetlenség valódi mibenlétét ez az elmélet sem fejti meg igazán. Itt módosítanám, azt, hogy az egyedüli természetfeletti, csak az Isten lehet. Az érzések nem anyagi vonatkozási (kellemesség, kellemetlenség, fájdalom, stb.) is természetfelettiek, legalábbis számomra. Vannak az emberi elme számára érthetetlen jelenségek. Pl. ilyen a világ végtelenségének megértése. Ilyen az érzések megértése. Mindenestre ezek a „természetfeletti” dolgok Isten létezését valószínűsítik. Térjünk vissza, azonban az érzésmechanizmusra.

Állandóan jön-megy biológiai lényünkből az érzés-adás, (érzés érzelem), a külső érzésmechanizmus (energiamező) felé, ill. a felől. Van azonban, egy másik állandó áramlás, aminek nagyobb része szintén kívülről jön, és ez pedig az információ (inger, érzékelt külvilág). A két adás, a biológiai emberben összekapcsolódik. Az információ „érzésszelepeket” nyit, érzéseket, érzelmeket szabadít fel. Pl. egy szag: egyfajta információ, mondjuk olyan, amit egy élettelen szerkezet is képes mérni. Ki lehet fejleszteni olyan kémiai készüléket, amely esetleg meg tudja mondani, hogy a közelben paprikás csirke van, vagy árnyékszék, netán benzin, stb.. Igaz, hogy ez a készülék akkora lenne, mint egy szekrény és fele olyan pontos lenne, mint az emberi szaglás. Elvileg elkészíthető. Az élőlények érzékelése azért több ennél és ezért hatékonyabb, mert az információ mellé tesz egy kellemességi érzésszintet. Az információ és kellemességi fok, adja ki az élőlényi érzékelést.

Az összekapcsolódott érzések, érzelmek és információk további alakulása, tárolódása szintén egy bonyolult belső mechanizmusban működik. Persze az érzés, érzelem nemcsak az emberre jellemző, hanem minden élőlényre. Ez az élet alapja. Más fejezetekben, rajzokban említettem a négy kör összekapcsolódását: az anyagcsere-kör (egyben energiakör), a genetikus (program) kör, az információ-kör, az érzés-kör, ezek, összekapcsolódásáról van szó minden élőlényben. Minden kör a természetből jön. Tovább csoportosítva pedig az élettelen természetből, az élő természetből és társadalmi közösségből jön.

Visszatérve a feltételezett érzésmechanizmusra (C/30 ábra) a szerves molekulák néhány csoportja képes felvenni a kapcsolatot az érzés-energiamezővel. E kapcsolat fő alkatrésze az érzésgyűrű, ez egyfajta főablak főszelep melyen minden érzés áthalad.

Másképpen nevezhetjük az érzésgyűrűt, az érzések hosszabb távú, átlagos, összesített mérőeszközének. Megjegyzem az „érzésgyűrű” egy jelképes elnevezés. Mivel ismeretlen világban járok, ezért jelképes modellekben vagyok kénytelen gondolkodni. Az érzésgyűrű (annak változása, az én modellemben helyzetváltozása) nemcsak a pillanatnyi állapotot méri hanem, hosszú távú változást. Pl. egy olyan hőmérő, amelyik a sokévi átlag hőmérsékletet méri. Persze ahhoz, hogy ezt mérni tudja, mérni kell a pillanatnyi hőmérsékleteket is. Az átlagméréshez nem kell feltétlen bonyolult mechanizmus. Pl. egy darab vas rozsdásodása, megmutatja, hogy átlagosan mennyi eső eshetett.  Érzésgyűrűnek nevezem ezt az átlagot mérő eszközt, és mechanizmust, ami a bejövő és kimenő érzések átlagát méri. A hosszabb távú átlagmérésnek két feltétele van: a mérőeszköznek egy reakciója viszonylag kicsike legyen, ill. egymással ellentétes reakciókra is képes legyen. Illetve, ha csak egyirányú reakcióra képes akkor ebből is lehet következtetni.  A feltételezett mechanizmus így is elképzelhető: érzésgyűrűn áthaladó érzések kismértékben rontják, vagy javítják az érzésgyűrű állapotát. Megjegyzem a főablak (érzésgyűrű) mögött, a fejlettebb élőlényekben, van sok kisebb ablak, szelep, ezek szelektálják az érzéseket, ez a belső érzés-szeleprendszer. E mögött pedig további bonyolult szelektáló mechanizmusok vannak. A végtermék pedig az ember gondolkodása, beszéde cselekvése.

Az érzésgyűrűn áthaladó minden érzés, különböző mértékben, de viszonylag kismértékben megváltoztatja az érzésgyűrű (egyéni energiamező) állapotát (helyzetét). Javítja annak állapotát (helyzetét) vagy rontja annak állapotát (helyzetét). Az én modellemben a helyzetváltozással, pontosabban az érzésgyűrű eltolódásával jelzem az állapotváltozást. A helyzetváltozás (állapotváltozás) fő aspektusa a kellemes ill. kellemetlen irány. Ugyanis az én modellemben a külső érzésmechanizmus nem egy homogén mező, annak egyik széle maximálisan kellemes ez fokozatosan változik kellemetlenné, amíg eléri a maximálisan kellemetlen szélt. A kettő között elméletileg (gyakorlatilag szinte nincs) középen van a semmilyen érzés.

A külső érzés-energiamezőnek valószínűleg van még két aspektusa: a passzív-aktív aspektus és az egyéni-közösségi aspektus. Ezek az én hitem szerint kevésbé biztosak, ill. az is lehet, hogy több más aspektusa is van. Az én modellemben az érzésgyűrű változásának az lényege, hogy az minden áthaladó érzéssel  eltolódik ( változik) a kellemes, vagy a kellemetlen irány felé.

Az érzésgyűrűnek ezen kívül van egy másik változási mechanizmusa. A születéskor (születéskor és kezdetleges élőlényeknél) a minimális, alapvető, elemi érzés (ősérzés) csatlakozik élő molekulákhoz. Ez egyben kialakítja a minimális érzésgyűrűt, amely a növekedéssel, az élőlény fejlődésével (csecsemőkor, gyerekkor, felnőttkor) növekszik (erősödik) és eléri a végleges nagyságát. ( Közben, és az egész élet alatt, a rajta áthaladó érzések által változik az állapota, helyzete is, erről már beszéltem.) A halál után az érzésgyűrű elszakad az élő molekuláktól és mint egyéni energiamező, a halálkor bekövetkező állapotában (helyzetében) visszacsatlakozik a külső érzés-energiamezőbe. Itt kezdődik a másvilági lét. Ez a másvilági lét az egyéni érzés-energiamező állapotának megfelelően kezdődik és folytatódik, ezt az állapotot viszont az evilági élet határozta meg. A másvilági létben a külső érzés-energiamezőben, az egyéni energia-mező egy darabig megtartja az egyéni aspektusát, az alapvető, elemi tudattal együtt. Az én hitem szerint addig tartja meg az egyéni aspektusát, ameddig az evilági életben kialakult érzések nem kompenzálódnak, nem kerülnek egyensúlyban. Szerintem fokozatosan gyengül a külső energiamezőben az egyéni aspektus, majd teljesen feloldódik abban. Ekkor ér véget a másvilági lét. Kétféle verzió jöhet létre szerintem. Teljesen feloldódik az egyéni aspektus, vagy  sohasem oldódik fel teljesen az egyéni aspektus csak visszatér az ősérzés állapotába. Mindkettőt egyformán tartom valószínűnek. Egyszerűbben fogalmazva: valamilyen reinkarnációt is lehetségesnek tartok és a reinkarnáció nélküliséget is lehetségesnek tartom. Azért a születésben is van egy olyan vonatkozás, amit az emberi elme nem nagyon képes megérteni.

Egyszerűbben az evilági életünkben átérzett (beáramló) kellemes és főleg kellemetlen érzések valamint a kiáramló érzések (jóindulat, önzetlenség, rosszindulat, önzőség) a másvilági létben egyensúlyba kerülnek egy bonyolult, rejtett, anyagi, természeti mechanizmus által. Egy olyan igazságos rendszert feltételezek, amelyben az érdemtelenül átérzett kellemetlen érzések, valamint a jóindulat (önzetlenség, hasznosság) kompenzálódnak, elnyerik a méltó jutalmukat ill. a rosszindulat (önzőség, károsság) is elnyeri a méltó büntetését. Az anyagi természet szempontjából persze nem büntetésről, jutalmazásról kell beszélni, hanem egyensúlyi állapotról. Továbbá feltételezem, hogy a természet nem egy buta, egyszerű, véletlenszerű mechanizmus, hanem egy bonyolult és egyensúlyra törekvő (lényegében bölcs, igazságos) mechanizmus.

Az egyéni érzésgyűrűben (egyéni energia-mezőben) egy ötvözött érzés jelenik meg. Az érzésnek van egy összevont állapota, szelektálás előtt nincs külön pl. düh, félelem, szégyen, feszültség, stb. csak mindezek egy kellemetlen ötvözete van. Szelektálás előtt nincs külön büszkeség, nyugalom, szeretet melege, stb., csak mindezek egy kellemes ötvözete. Az ötvözött érzések szelektálódnak később az egyének belső érzésmechanizmusában. A szelektálódás többek között úgy jön létre, hogy az érzések egy információhoz, egy cselekvéshez kötődnek. Ezt az ötvözött érzést, az emberek az életben nem érzik, mert a szelektált érzések elnyomják ezt. A kezdetleges élőlények az életben is ezt érzik. A másvilági létben viszont az emberek is ezt érzik (csak ezt érzik), de erősebben, mint az állatok. A lehetséges eltolódás (kellemes, vagy kellemetlen irányban) is az embernél a legnagyobb.

Minden érzésgyűrűhöz csatlakozik egy általános tudat: én érzek, jó kellemes élni, van jó, kellemes élet, az én életem következménye, amit érzek. Ez a tudat csak eddig terjed, nincs továbbgondolása. Az ember azért tudja nehezen elképzelni az elemi tudatot, mert mindent továbbgondol. Az evilági létben az embernél ezt tudatot elnyomja sokféle információ, gondolat. A kezdetleges élőlényeknél, valamint másvilági létben csak ez tudat van, nincs további információ, gondolat.

Érdemes még kitérni az alapvető, elemi érzésre, az ősérzésre.  Elgondolásom szerint nem jöhetett volna létre ősérzés nélkül az evolúciós fejlődés. Az ősérzés az érzésenergia mező minimális állapota.  Az ősérzés a kezdetleges élőlények érzése. Az embernél az érzés-energiamező legkisebb (leggyengébb) és a semmilyen érzéshez (az egyensúlyhoz) közel álló állapota. Ember az ősérzést a születése időszakában érzi. Ez egy igen gyenge legkisebb enyhén aktív érzés, ami már legegyszerűbb élőlényben is megjelenik, és amelyik pl. egy ember születését jelenti. Ezáltal, ennek csatlakozásával kezdődött az élet. Az ősérzés, mint ötvözött érzés erősödik, és egyben szelektálódik az élet során. Az alapszelektálódás a külső érzésmechanizmusból kellemes ill. kellemetlen ered. Az alapszelektálódás a belső érzésmechanizmussal szelektálódik tovább, több  érzésfajtára,  több száz érzéstípusra és sok millió konkrét érzésre.

Az ősérzésben még nem szelektálódnak, határolódnak el az érzések, érzelmek, mindezek egy rendkívül gyenge ötvözete az ősérzés. Az ősérzés egyfajta halvány feszültség, életakarás (aktivitás), gyenge reakció az életre ártalmas ingerekre, mint a kellemetlen érzés megjelenése, ill. az életre előnyős ingerekre, mint kellemes érzések megjelenése. Ezek az érzések indítanak be bizonyos programokat, az egyszerű élőlényeknél viszonylag egyszerű, automatikus programokat.  Ezt szokás létfenntartási ösztönnek nevezni.  Az ősérzés tehát halvány, minimális ötvözött érzés, egyben akarat, egyben szükséglet, egyben program, és egyben tudat. Ezek szétválása lehet egy valóságos szelektálódás eredménye. De lehet az ember kategorizáló gondolkodásának eredménye is.

Nincs kizárva az sem, hogy az ősérzés az éhség, vagy a szomjúság, vagy fázás, vagy ehhez kapcsolódó félelem (valamelyik, vagy ötvözött) enyhe érzése. De az ősérzésnek is van motivációs oldala, tehát a kellemetlen érzés cselekvésre motiválja (meg akar szabadulni a kellemetlen érzéstől) az élőlényt. Többféle ősérzés elképzelhető, és többféle fejlődés elképzelhető.  Én csak azt állítom, hogy az evolúciós fejlődéshez szükség volt már kezdetleges élőlényeknél is egyfajta érzésre, amely az élet fejlődését biztosította.

Az ősérzés része, vagy később csatlakozott része, az elemi jóindulat? Az állatoknál tapasztalható az utódgondozás, a családba tartozás, az összetartozás, a közösségbe tartozás jelensége. Ezek olyan automatikus programok, melyek mögött szintén az ősérzés áll. Pl. a többsejtű élőlények, sem jöttek volna létre ősérzés nélkül. Leegyszerűsítve az ősérzés: a leggyengébb aktivitás, érzés jó egyéni életpozíció irányában, valamint a „család” jó életpozíciójának (kialakításának és életben maradásának) irányában. A családi, közösségi ősérzés, kiáramló érzés, ebből fejlődött ki az emberi jóindulat (önzetlenség) összetett érzése, érzelemvilága.

Az evolúció szempontjából az érzések, az érzésmechanizmus jelenti azt a motivációt, amely nélkül nem jöhet létre az élet és annak a fejlődése.

Az ősérzés egy egyszerű érzés, amit csak bonyolultan lehet körülírni. Olyan ez mintha a vakoknak magyarázzuk a piros szín mibenlétét. 

Visszatérve az érzésmechanizmusra.

Az emberi érzésmechanizmus (az állatoké is) az érzéseket, érzelmeket méri és nem cselekvéseket. Viszont általában, olyan a cselekvés amilyen az érzés, érzelem. Tehát az érzések általában és hosszabb távon meghatározzák, hogy az egyén hasznos vagy káros tagja a társadalomnak.

Tudom, hogy mindez egy nagyon zavaros agyszüleménynek hat. E tanulmány azonban a társadalomról szól, így e hatalmas téma kifejtése, e tanulmány keretein belül nem lehetséges. Remélem, egyszer megjelenhet egy másik bővebb tanulmány, melyben mindez kitisztul. E tanulmány szempontjából viszont az a lényeg, hogy lehetséges, sőt valószínűleg van (anyagi világban is van) egy másvilági lét és igazságos megítélés.

Azt gondolom, hogy az én hitem nem is olyan fontos. Az viszont lényeges, hogy az emberek döntő többsége valamilyen formában hisz a lélekben, a másvilágban, és a másvilági igazságszolgáltatásban. Lehet, hogy a tudomány mindezt egyszer majd megerősíti, vagy részben megerősíti, de az sincs kizárva, hogy egy nagy baromságnak fogja tartani. Addig is azonban valamiféle rendnek logikának kell lenni a fejekben, többek között ezzel kapcsolatban is. Szerintem ez a logika, rend a következő. A másvilági elbírálás alapja nem lehet más, mint az önzetlenség (jóindulat, jóakarat, szeretet, tisztelet stb.), annak is az érzés változata. Azt nem tudom elképzelni, hogy a természet (Isten) a jóindulatot cselekvéseken, (a közlések, gondolatok is egyfajta cselekvések) keresztül. Már azért sem, mert hiába cselekszik valaki jót, ha az, akire hat ez a jótett, az, ezt nem jótettként értékeli. Számos más okból sem lehet a jó és rossz cselekvéseket mérni. Isten, természet szeme mindent cselekvést lát és pontoz, ez számomra nem hihető.

Szerintem a természet (Isten) csak az érzéseket (érzések, érzelmek stb.) méri és értékeli az említett automatikus érzésmechanizmussal.  De az érzések iránya, erőssége általában „azonos” (egy irányban arányos) a cselekvések irányával, erősségével így a cselekvések is lemérődnek. Annyiban mégiscsak hit kérdése, hogy én egy tökéletesen igazságos rendszert képzelek el.  A kiindulási alap, hogy a másnak ártás és azokkal kapcsolatos, azok közben létrejövő érzések (negatív érzések, relatív rosszindulat) egyenes arányban vannak. A másnak hasznosság, társadalmi hasznosság és azokkal kapcsolatos, azok közben létrejövő érzések (pozitív érzések) szintén egyenes arányosságban vannak. A természet ezeket a pozitív (jóindulat) és negatív (relatív rosszindulat) érzéseket méri. Ezek az egyénből kiáramló érzések. Az egyénbe beáramló kellemes és kellemetlen érzések szintén befolyásolják a halál utáni állapotot. Az érdemtelenül kellemetlen érzéseknek kompenzálódni kell a halál után. A kellemes érzések nincsenek hatással, de kellemetlenek, pozitív hatással vannak. Az nem vitás hogy a kellemes és kellemetlen érzéseket érezzük.

A belőlünk kiáramló jóindulatot és rosszindulatot viszont nem egyértelműen érezzük. A magunkért való aggódás, félelem, szomorúság, düh, szégyen, vágy, jobbító vágy, öröm, büszkeség, stb. szinte ugyanolyannak tűnnek, mintha ezeket mások iránt, egy közösség iránt érezzük. Azért ha jobban odafigyelünk mi is felfedezhetünk különbségeket. Pl. a meghatottság, olyan érzés, amit magunkkal kapcsolatban nem szoktunk érezni.

A kiáramló érzéseket az ember gyakran csak gyengén érzi. Kivéve, ha a kiáramló érzés kinyit egy beáramló érzésszelepet. Érezzük kiáramló szeretetet, önzetlenséget? Érdekes módón mások, főleg a gyerekek, állatok megérzik a mi kiáramló érzéseinket. Lehet hogy csak az apró jelzések, gesztusok miatt, de az is lehet, hogy attól függetlenül.

Valószínűleg hogy minden érzés egyszerre beáramló és kiáramló, pontosabban az alapérzések beáramlanak a szelektált, felbontott érzések kiáramlanak.  A kiáramló érzések egy része azonban bennünk jön létre, oly mértékű az átalakulás hogy az kvázi új érzésnek, csak kiáramló érzésnek tekinthető.

Pl. egy gondolat, vagy tapasztalat (információ) kinyitja a kellemetlen érzésszelepet. A kellemetlen érzés találkozik az információval és kialakul pl. a félelem érzése. A félelem érzése tovább szelektálódik és kialakul az aggódás érzése. Az aggódás érzése kiáramlik.

(Az érzékelés mechanizmusa is hasonló. Pl. beveszünk egy gyógyszerpirulát. Adva van gyógyszerpirula információja. Utána jelentkezik keserű íz információja még érzés nélkül. Ez kinyitja kellemetlen érzésszelepet. A kellemetlen érzés beáramlik. A kellemetlenségi fok találkozik keserű információjával (a keserű más információ, mint az édes, savanyú, stb.) ez által szelektálódik, és egyben megjelenik az élőlényekre jellemző érzés. A keserű íz érzése fiziológiai elváltozásokat is okoz, pl. mimikait. Az értelmünk tovább szelektál, pl., nem köpjük ki, mert ez gyógyszer. Illetve összehasonlításokat és egyéb feldolgozásokat teszünk és betesszük az esetet több memóriarekeszbe.   A keserű íz érzése nem valószínű, hogy kiáramlik, vagy ha igen, akkor sincs jelentősége. Az érzelmek mechanizmusa hasonló de azért nem teljesen. Az alapinformáció, pl. valaki késsel hadonászva, közeledik felém) első lépcsőben automatikusan különböző fiziológia elváltozásokat okoz. Pl. a megijedés (menekülés) fiziológia elváltozásait pl. magasabb vérnyomás, kiélezett izomtónus, reflexek, stb. ezen elváltozások, mint információk még érzés nélkül nyitják a kellemetlenségi érzésszelepet. A beáramló kellemetlenségi érzés, ill. annak foka, az eset információja és a fiziológia elváltozások információja szelektálja ki a megijedés érzését.  A példa nem teljesen jó, mert ez esetben nem az érzés, hanem program és az értelem dominál. Illetve vannak ennél sokkal tartósabb érzelmek is. A kellemetlen érzelmek velejárója a körbeforgó, gondolatok is.)

Lehet, hogy mi nem érzünk, vagy csak gyengén érzünk egyes érzéseket (érzelmeket), a természet azonban képes ezen érzések között különbséget tenni, mert mégis különböző érzésekről van szó. A tökéletesen igazságos rendszerben a természet (Isten) képes a rosszindulatot (önzőséget) és a jóindulatot (önzetlenséget) mint érzéseket megkülönböztetni, mérni. A mechanizmus fő szempontja: az érzés, az életre ártalmas vagy hasznos. Ha hasznos, akkor kellemes irányú a változás, ha ártalmas, akkor kellemetlen irányú a változás. A jóindulat (önzetlenség) az életre hasznos (általában hasznos cselekvéseket hoz létre), a rosszindulat (önzőség) az életre ártalmas (általában ártalmas cselekvéseket hoz létre).

 Az érzésmechanizmus (belső és külső) úgy van megalkotva, hogy az egyén is akkor érzi legjobban magát, ha jóindulatú. Ez pl. úgy lehetséges, hogy kellemetlen érzések pozitív hatással vannak az érzésgyűrűre, míg a kellemes érzések nincsenek hatással. A jóindulat pozitív hatással van az érzésgyűrűre, de elég sok a csökkentő tényező, valamint a rosszindulat negatív hatással van. A végeredmény, hogy azok érzésgyűrűje halad negatív irányban, akik viszonylag kevés kellemetlen érzés mellett, sok rosszindulatú érzést, éreznek. Evilági szinten ez mindenképpen létrejön, hiszen minél többen jóindulatuk, annál többen  kapnak másoktól jót, tehát egy egyén élete nagyobb valószínűséggel lesz jó.

Az is kétségtelen hogy pl. az aggódás (jóindulatú félelem), mint kimenő érzés nem kellemes.  Az önhibán kívüli kellemetlen érzések a másvilágon kompenzálódnak. Ráadásul az aggódás, mint jóindulat is felfelé tolja érzésgyűrűt. Tehát a másokért való arányos (nincs önhergelés) aggódás, duplán jutalmazódik a másvilágon.

Elnézést az ismétlésért, de újra kissé másképpen is elmondanám, hogyan működik az érzésmechanizmus (lélekenergia-mechanizmus) kiáramló része. Mondjuk valamilyen ügy kapcsán én egyszerre érzek magamért való aggódást és másokért való aggódást. Bár én nem tudom szétválasztani a két érzést, de mégis két érzésről van szó, amit a természet képes szétválasztani. A magamért való aggódás egyfajta félelem, „beáramló kellemetlenség”. A magamért való aggódást csak egy határig veszi figyelembe, de a másokért való aggódást, mint önzetlenséget (jóindulatot) pozitívan értékeli. Az érzésmechanizmus érzékeny, képes különbséget tenni.  A másokért aggódás olyan érzés, ami a másnak, másoknak hasznot akar hozni és általában hasznot is, hoz, ezért nevezhetjük más érdekéhez kapcsolódó érzésnek.

Ugyanakkor, ha csak a családomért, barátaimért, stb. aggódóm, akkor abban nagy valószínűséggel nagyobb arányú a magamért aggódás, mint másokért. Pl. egy családtagom sorsa közvetlenül, érinti az én jólétem, egzisztenciám, elismertségem, mint egy teljesen idegen ember sorsa.  Ezért nagy valószínűséggel arányosan kevesebb a másokért való aggódás, önzetlenség abban az estben, ha csak családomért, barátaimért, szűkebb környezetemért, a hozzátartozókért aggódóm mintha a társdalomért a nemzetért az emberiségért aggódnák. Igaz viszont hogy ezen érzések általában intenzívebbek, és ez az általánosság természeti törvényszerűséget feltételez. Minél több ember sorsán aggódóm, és minél inkább tőlem függetlenek (idegenek) ezek az emberek, feltehetően és általában annál nagyobb arányú lesz az adott érzésben az önzetlenség. Ezért a másvilági megítélés és egyébként az evilági, társadalmi hasznosság miatt sem mindegy hogy egy érzés, ill. energiamennyiséget milyen közösségek irányába fordítom. Ha sokat aggódóm és töprengek a nemzet ill. a világ  életén annak megjavításán, akkor az mindenkinek hasznos, feltehetően nekem is hasznos lesz e világon és pozitív megítélést nyer a másvilági megítélés szempontjából is. Emellett, azonban a hozzátartozókkal is törődni kell.  Erre még később visszatérek. Még egyszer a logikai sorrend. Sok aggodalom (jóindulat szeretet, önzetlenség) mások iránt – sok töprengés – valószínűleg igazabb gondolatok, elméleti megoldások – valószínűleg, jobb hasznosabb cselekvések mások, a társadalom számára.

(Itt jegyzem meg hogy a legnagyobb Istentisztelet, imádság, az Isten alkotásán való jobbító szándékú töprengés, vagyis a természettudományos és társadalomtudományos gondolkodás.)

Mint arról már szó volt, nemcsak ez számít, hanem a felületességhez, az elfogultsághoz, az erőszakossághoz, a magjátszáshoz kapcsolódó érzések is olyan érzések melyek csökkentik az önzetlenség érzését. Pontosabban ezek is az önzőséghez kapcsolódó érzések, tehát adott esetben kevesebb önzetlenségi érzésem marad.  Persze a kibocsátott érzésmennyiség, az érzés időtartama és intenzitása sem mindegy, sőt elsősorban ez számít.  Mivel én képtelen vagyok pontosan mérni ezeket, ezért gyakran eshetek tévedésbe, azt gondolhatom, hogy milyen önzetlen ember vagyok, miközben nem vagyok az. Az önvizsgálat, lelkiismeret által azért azt elérhetem, hogy ne essek nagy tévedésbe.    Más kérdés, ha tudom, hogy nem vagyok önzetlen, de érdekből annak állítom be magam.

Ha csak kizárólag magamért aggódóm az nem nagy baj, de amint ennek kapcsán kialakul a másoknak ártáshoz kapcsolódó érzések, mint pl. túlzott hatalomvágy, túlzott kapzsiság, gyűlölködés, felsőbbrendűségi érzés, másokkal szembeni érzéketlenség (empátiahiány) stb. - ezeket, az érzéseket (önzőségeket) szintén képes mérni és értékelni a természet, mint negatív érzéseket.

Az emberek gyakran megérzik, felismerik, hogy másoknak kárt okoztak, lelkiismeret furdalásuk lesz, megbánják tettüket. Ha ezt érzik és ennek következtében, valószínűleg levonják a tanulságokat, megjavulnak akkor ez pozitív érzés, ami összességében nem kompenzálja, de javíthat a másvilági megítélésen. Viszont ennek hiánya a lelkiismeret túlzott elhessegetése, megnyugtatása, (a tanulságok levonásának, a megjavulás hiányával jár) az negatív érzés ami rárakódik az előző önzetlenségre.

Kétségtelen azonban hogy az utólagos megbánás kevésbé hasznos (azért nem értelmetlen), mint a megelőzés. Másrészt a konkrét ártalmasságot, akár előre, akár utólag nehezebb, felismerni, mint az ártalmasság veszélyét. Ezt a gondolatot később folytatom.

Összefoglalom az eddig elmondottakat és megint elnézést az ismétlésekért.

A másvilági megítélés az élet során kialakuló összes önzetlen, és összes önző érzés különbségéből alakul ki. Gyakorlatilag ez pl. úgy lehetséges, hogy a  jelképes, modell lélekgyűrű  szinte minden érzés következtében elmozdul (változik) valamilyen irányban. A születésnél szinte középről (szinte semmilyen érzés, enyhe aktivitás, ősérzés, sejttudat) állapotából indul, életünk során ide-oda mozog (változik) és lassan azért halad az érzésenergia-mezőhöz képest is. Van valami, ami az érzések hatására lassan változik, és mivel minden érzésre reagál, méri azt, ezt nevezem én egyéni érzésgyűrűnek. Gyakorlatilag sokféle kémiai, fizikai elváltozás lehetséges. Én elméleti működésről beszélek.

A halál pillanatában valahol áll ez az érzésgyűrű (lélekgyűrű) és ebben az állapotban csatlakozik vissza  az érzésenergia-mezőbe és addig tartja meg az egyéni aspektusát ( egyéni tudat, személyiség) ameddig a  kiegyenlítődés tart, az egyensúly nem áll helyre. Az érzésenergia-mezőnek ugyanis van egy kellemes ill. kellemetlen oldala. Valamint valószínűleg van egy aktív és passzív oldala és meg lehet neki más pl. egyéni és közösségi aspektusa is. 

A halál után az egyéni érzésgyűrű valamelyik oldalba, részbe csatlakozva, megtartja az egyéni aspektusát (alapvető tudatot, személyiséget), miáltal egy általános, különböző fokú kellemes vagy kellemetlen érzést érez az elhunyt lelke, úgy hogy tudata csak következőket regisztrálja: ebben az állapotban a gyakorlati életem miatt vagyok. Az igazságos rendszerben a halál utáni általános kellemes, kellemetlen érzés akkorra, és olyan idejű, mint amennyire jó vagy rosszindulatú volt az életben (másoknak kellemes vagy kellemetlen érzéseket akart okozni és nagyrészt okozott is). Emellett még befolyásolja a halál utáni kellemes, kellemetlen állapotot az életben ért kellemetlen, fájdalmas érzések összessége. A kellemetlen érzések, fájdalmak (testi, lelki) erősen a kellemes tartomány felé terelik az érzésgyűrűt, a kellemes érzések viszont nem, vagy csak alig hatnak az érzésgyűrűre. A természet így biztosítja azt, hogy az élőlények egyre boldogabbak lehetnek.

Mi van, ha valaki ok nélkül érez (önsajnálat, önhergelés) kellemetlen érzéseket? Az ilyen ember vagy beteg, vagy önző. Ha önző (állandón magával foglakozik), akkor az önzőség érzése viszonylag lefelé tolja az érzésgyűrűt, miközben a kellemetlen érzés felfelé tolja, tehát a két hatás kiegyenlíti egymást. A túlzott, fölösleges önsajnálat, mint kellemetlen érzés nem lesz kompenzálva a másvilágon, viszont a tényleges szenvedés kompenzálva lesz. Egyébként gyakori hogy az érzésgyűrűt egyszerre, vagy közel egyszerre kétoldali hatás éri, ilyenkor a hatások összege adja meg az irányt és nagyságot.

Ez az egész egy lehetséges elvi működésről, és nem konkrét gyakorlati működésről szól. Elvi működés, vagyis az hogy ez lesz végeredmény, de ennek bonyolult sokszorosan áttételes gyakorlati megvalósulása nincs kifejtve.

Mindenesetre minden embernek el kellene dönteni, hogy hisz a lélekben, a másvilágban és a jóindulat (önzetlenség), rosszindulat (önzőség) felmérésében és az általi megítélésben, vagy nem hisz ebben. Aki nem hisz, alig hisz, hiszeget, az tagadja az önzetlenség fontosságát, annak társadalmi hatását, és tagadja másvilági hatását is.

Az önzetlenség azért fontos dolog, mert itt a szavakon, elméleteken túl  mérve vannak az igazi érzések, az igazi érzéseket pedig nagy valószínűséggel tettek követik. Másfelől az önzetlenséghez kapcsolódó másvilági érzésmechanizmusban mindenki egyénileg is meg lesz méretve.

A következőt nem szabad elfelejteni. Az érzésmechanizmus által mért jóindulat, rosszindulat, olyan intellektuális érzés, melyet tudatosan, akaratlagosan képesek az egyének növelni, csökkenteni. Ebben az esetben nemcsak a környezet, vagy született tulajdonságok miatt tehát, kívül álló okok miatt lesz valaki jó, vagy rosszindulatú, hanem saját hibájából is.

A rendszer tehát azért igazságos mert az önhibából eredő hibákat, rosszindulatot „bünteti”, önérdemből eredő jóindulatot „jutalmazza”. Nincs kizárva, hogy van önhibán, önérdemen kívüli jóindulat, rosszindulat, ezek azonban más érzések, olyanok, melyet a rendszer nem mér. Továbbá méri az érdemtelen fájdalmakat, rossz érzéseket és azt is kompenzálja.

Röviden térjünk vissza kérdéshez: a természet, (külső) érzésmechanizmusa egy agyszülemény, egy fikció, vagy több annál? Belső érzésmechanizmus van, bár ezt is csak felületesen ismerjük, de ez talán vitathatatlan. A külső érzésmechanizmus a kérdés? A belső és külső érzésmechanizmus azonos a lélekkel, lélek útjával. Két oldalról is bizonyítható a valószínűség ill. a lehetségesség.

Az vitathatatlan, hogy természetnek sok olyan része van, amit nem ismerünk. Sőt, szerintem a nagyobbik részét nem ismerjük. Az érzésenergia-mező (lélekenergia-mező) is a természet ismeretlen részéhez tartozik. Valószínűleg olyan tartományban van, ahová még nyomokban sem jutott el az emberi megismerés, mondjuk az ősanyag-tenger tartományában. Abból, hogy a gépek (számítógépek) mindenre képesek, amire az élőlények (gondolkodás, reprodukció, stb.), kivéve az érzéseket, az következik (szerintem az következik), hogy kell lenni valamilyen alapvető kívülről jövő különbségnek. Ha feltételezzük a külső érzésmechanizmust, akkor pl. az evolúció is érthetőbb lesz.

A másik gondolatsor elvontabb. Akár Isten teremtette a természetet (élő és élettelen világ) akár nem, a természetnek alapvetően logikusnak és igazságosnak kell lenni. Ha alapvetően nem logikus és igazságos, akkor részleteiben sem az. Ha részleteiben nem logikus és igazságos, akkor mi értelme van a tudománynak? Sőt mi értelem van az igazságkeresésnek? A tudomány azt bizonyítja, hogy részleteiben a természet logikus, kiismerhető. Az igazságosság is egyféle logika: ami ártalmas az életnek, az szankcióval jár, ami használ az jutalommal jár. Ezt a logikát nemcsak az emberi erkölcs (igazságosság, jog) követi, hanem a természet is, ellenkező esetben nem lenne élet.

Egyébként szinte minden érzés kellemes (hosszabb távon és általában), ami használ az életnek, és szinte minden kellemetlen, ami árt az életnek. (A növény és állatvilágra ez 99%-ban igaz, az emberre csak 80%-ban. Ez az ember kibővült akaratszabadságából, ill. a szerteágazó és nem egészen természetes érzéseiből adódik.)

Visszatérve: a természet olyan egyensúlyi helyzetre törekszik, amelyben lehetséges az élet, és az fejlődhet, ez pedig csak úgy lehet, hogy méri (mérlegeli) az életre ártalmas és hasznos dolgokat.  Ha természet mérlegeli, szankcionálja az életre ártalmas dolgokat, akkor az életre ártalmas emberi viselkedést (érzéseket) is mérlegeli, szankcionálja. Az életre hasznos viselkedést (érzést) pedig jutalmazza. Ha pedig valaki az evilági léte alatt árt az életnek, és az evilági életben ez nincs szankcionálva, akkor ezt a másvilági létben kell a természetnek szankcionálni. Ha pedig használ, akkor jutalmazni.

Ha van Isten, és ő bölcs (logikus) és igazságos, akkor neki kell valahogy az emberi viselkedést (érzéseket) mérlegelni, szankcionálni, jutalmazni. Szóval ezt meg kell tennie, csak a módszer a kérdéses. Ha Isten mindent a természeten keresztül végez el, (a természet módszerével), akkor ezt a feladatot miért végezné azon kívül.

Ezek után csak keresni kell az olyan modellt, amelyben a fenti állítások gyakorlatilag is megvalósulhatnak. Én találtam egy ilyen modellt, (lehetséges ilyen modell), és ez még inkább valószínűsíti a fenti okoskodást.

Az összetett érzésmechanizmus kiegészítve.  Elnézést az ismétlésekért.

Korábban azt mondtam, hogy külső érzésmechanizmus (lélekenergia-mechanizmus) méri az önhibán kívüli kellemetlen érzéseket, és ez a másvilági megítélést a kellemes tartomány felé tolja el. A mondatból ered, hogy ezek szerint vannak önhibából eredő kellemetlen érzések is, amelyet a külső érzésmechanizmus nem mér (nem lenne igazságos, ha mérné).

Vannak a különböző testi fájdalmak, melyeket nem nagyon tud az egyén túlreagálni. Vannak, azonban kellemetlen érzelmek melyek viszont kialakulhatnak a túlzott fölösleges túlreagálásból, önmarcangolásból.

Kicsit térjünk ki megint a belső érzésmechanizmusra.

A kellemetlen alapérzelmek: a félelem (ijedség, szorongás, aggodalom, stb.), a bánat (bú, elkeseredés, stb.), a düh (harag, gyűlölet, bosszúvágy, stb.), a szégyen, a kielégítetlen vágy (kellemetlen feszültség, idegesség). Az akarat, (elszántság) mint érzés.

Lehetséges, hogy a vágy (igény, szükséglet) a főérzés, legalábbis az embernél valószínűleg az. (Az ősérzés: vágy az életre. Az életet javító dolgok kellemes érzéseket az életnek ártó dolgok kellemetlen érzéseket gerjesztenek.) Kellemes érzések, érzelmek, ha vágyak teljesülnek.  Kellemetlen érzések, érzelmek, ha vágyak nem teljesülnek. Düh, ha vágy gátolva van, főleg ha egy nálunk gyengébb szemtelen valami akadályozza. (A düh cselekvésre mozgósít) Bánat, ha vágyat egy legyőzhetetlen valami akadályozza. (A bánat egyfajta beletörődés.) Félelem, attól, hogy a vágy nem teljesül. Az akarat ugyancsak a vágy elérésnek érzése, cselekvésre mozgósít, stb..

Megjegyzem, tisztában vagyok, hogy az ember érzés, érzelemvilága rendkívül bonyolult összetett mechanizmus, nincs szándékom ezt leegyszerűsíteni.

Tisztában vagyok, hogy rengeteg érzelem van még, mint pl. csodálkozás, csodálat, kíváncsiság, megilletődés, meghatódás, undor, utálat, lelkesültség, bátorság, akaratérzés, öröm (többféle).

Továbbá vannak a kellemes (öröm) érzelmek: a kielégített vágy, a büszkeség, a meghatottság, az ujjongás, a sikerélmény, a szeretet, az ellazulás, a feszültség feloldódása, (a nevetés is egyféle ellazulás), a kellemetlen érzések megszűnése, és még hosszan sorolhatnám az érzelmeket.

Az érzések egyféle (mert sokféle van) csoportosítása: testi érzések (éhség, szomjúság, fájdalom, viszketés, stb.). Az érzékelt érzések, szagok, ízek, hangok, színek, ábrák, képek, tapintások, stb.). És vannak az előbb érintett érzelmek, lelki érzések.

Persze mindez csak nagyon vázlatos egyszerűsített megközelítés.

Tisztában vagyok azzal is, hogy a vágy, a feszültség, a motiváció (igények és szükségletek érzelmi oldala) egy nagyobb érzelmi kategória (sok csoportja van, pl. elismerésvágy, sikervágy, hatalomvágy, vagyonvágy, stb.), mely lehet kellemes is, de lehet, és talán ez a gyakoribb, kellemetlen is.

Mindezek a fő érzésből kellemesség, kellemetlenségből szelektálódnak. A szelektálódás egyik tényezője, az adott, éppen jelentkező információ, az adott helyzet. Pl. acsarogva közeledik felénk egy hatalmas szörny. Ekkor eszembe sem jut pl. dühösnek lenni, a félelem érzése alakul ki, és vele párhuzamosan a védekezés programja. Ha egy nálam gyengébb általam ismert, rosszindulatú lény közeledik felém acsarogva, akkor a düh érzése alakul ki bennem és vele párhuzamosan a támadás programja. Az adott információ, helyzet, értelem tehát részt vesz a szelektálódásba. Ez tehát már belső szelekció működése, amely hormonális, idegi elváltozások miatt jön létre. Ugyanakkor párhuzamosan a kellemesség, kellemetlenség, is mint lehetséges külső főérzés is részt vesz a folyamatban. Egy sereg, szinte párhuzamos (igen kis időeltoldású) jelenség, folyamat összhatásáról van szó.

Az érzelemérzések jellemzője egyrészt az, hogy azt nem közvetlen, csak pillanatnyi fizikai hatások, információk váltják ki, hanem egy múltbeli, vagy elképzelt jövőbeli történések. Az értelmi kapcsolódás sokkal összetettebb és intenzívebb. Az időtényező is hosszabb. A másik jellemzője hogy általános, és hosszabb idejű testi tünetekkel, ill. általános gesztusi, mimikai, és egyéb reakciókkal jár. A legismertebb a nevetés, sírás, dühöngés, stb., de ismerünk még ezerféle elváltozást, mint heves szívdobogást, gyomortáji nyomást, torok szorulást, elpirulást, rágóizom megfeszülést, és még hosszasan lehetne sorolni. Kétségtelen pl. egy fájdalomra is felordítok, vagy elrántom a kezem. Egy ijedségre pedig összerezzenek. Ezek azonban a fizikai hatás elmúlásával elmúlnak. Az érzésfolyamatok legjellemzőbb tulajdonsága, az időtényező, pontosabban az, hogy az információ után nem múlnak el. A jellemzőjük a körbejáró lekötött gondolkodás (pl. a sérelmemet százszor is végiggondolom, és még több nap után is gyakran előjön).  Az érzésfolyamatok természetesen összefüggnek, igen nehéz határokat húzni. Az érzésfolyamat mindig értelemfolyamattal párosul. Ezért talán helyesebb összetett érzés-értelemfolyamatokról beszélni.  Szerintem többek között a következő érzés-értelemfolyamatok vannak: másodperces, perces. Perces órás. Órás, napos, hetes. Hetes hónapos. Hónapos, éves. Éves, több éves.

Külön meg kell említeni az evolúciós évszázados, évezredes nem egyénekre, hanem élővilágra, népekre, emberiségre vonatkozó érzés-értelemfolyamatot.

Az egyéni, hosszabb távú napos, hetes, hónapos érzés-értelemfolyamatokat nevezhetjük érzelmeknek. A szükségletek, a világnézet kialakulása, változása az egyénekben, hosszabb távú (hónapos, éves) érzés-értelemfolyamat eredménye.

A fejlett élőlények úgy működnek, hogy érzésmechanizmus, az értelemmechanizmus, és a programmechanizmus között, állandóan, igen gyorsan és kis időközönként hol ide, hol oda kapcsol a központi irányítás. Ez tehát hasonló mint egy számítógép működése, csak abban nincs ( nem lehet) érzésmechanizmus. A számítógép az értelemmechanizmus és programmechanizmus közötti kapcsolgatásból áll.

Egy fontos megjegyzés. Az érzelmek feletti uralkodás, pl. a szenvedélybetegségek leküzdésének egy jó módszere, ha saját érzéseinket pontosan megfigyeljük. Miért érzünk, ha félünk, szorongunk. Mit érzünk, ha vágyakozunk. Mit érzünk, ha dühöngünk, és még hosszan lehetne sorolni.

Kitérés az akaratra.

Az akarat éppolyan rejtélyes mai tudomány számára, mint az érzés, szintén nem állítható elő mesterséges intelligenciába. Az akarat, a tudat, (öntudat), az egyéniség szorosan összefügg. Az akarat is érzés. Gondoljunk csak arra, amikor egy számunkra kellemetlen dolgot fogcsikorgatva megteszünk. Vagy amikor kisgyerek dühösen, ordítva  toporzékol : ezt én akarom. A vágyak is akaratok, mégsem erről van szó. Az élethez való ragaszkodás, az élni akarás (lét és fajfenntartási ösztön) is akarat, mégsem erről van szó. Az akarat lényege, hogy a kijelölt külső és belső parancsok, utak, programok, ellen haladunk. Az akarat lényege dac: azért is, azért sem érzések. A dac tehát egy negatív tulajdonságnak van beállítva, de valójában nincs nélküle evolúciós fejlődés. Igaz, hogy magasabb szintű akarat már ez: átgondolom hogy a kijelölt út, program helyes e és aszerint akarok. A magasabb szintű akarat inkább a belső determináció ellen fordulásból áll. Az magasabb szintű akarat akár az alapérzés, életben maradás ellen is fordulhat.

Az ősakarat. Feltételezem hogy az evolúciós fejlődés az önállósodás, úgy jöhetett létre, ha már a kezdetleges élőlényekben is volt egy dac. Igaz ez nagyon gyenge és ritkán előforduló dac, és persze nem átgondolt dac. Csupán valamilyen ilyen érzés: arra kellene menni, de nem megyek, másfele megyek, abba kéne hagyni de nem hagyom. Mondjuk egy hirtelen önálló ötlet. Az idők során ez nőtt és alakult.

A külső érzésmechanizmushoz is beleilleszthető, amennyiben az érzés mechanizmusnak nem csak kellemes kellemetlen oldala van, hanem egy aktív és kevésbé aktív oldala is. Az ősérzésben van egy állandó aktivitásra ingerlő áramlás. És vannak hirtelen nagyobb impulzusok, ilyenkor jön  az ötlet,  az adott útról való letérés.  Az akarat aztán a belső mechanizmussal szelektálódott, értelmi ötletté, amelyik az értelem fontos része, ill. tartós akarattá.

Ugyanakkor kétféle akarat van, van egy rejtélyes magasabb fokú (tudatos értelemvezérelt) emberi akarat, de erről még beszélek.

Az ember képes az érzelemit kontrolálni, szabályozni.

A szabályozás, nem a kellemetlen érzések, érzelmek eltüntetéséről, hanem a kellemetlen érzések, érzelmek normális (nem túlzott, viszonylag alacsony szintű) mederben tartásáról szól. A kellemetlen érzések, érzelmek viszonylag alacsony szintjének két fő vonatkozása van. Egyfelől, alkossunk olyan életet (legfőbb cél a lehető legtöbb ember lelki, testi szükségletek kielégítése), amelyben a kellemetlen érzések, viszonylag alacsony szinten vannak, a kellemes érzések, érzelmek, pedig viszonylag magas szinten vannak. E vonatkozásról szól ez a tanulmány: hogy lehet olyan társadalmat, rendszert kialakítani, amelyben ez létrejöhet. A másik vonatkozása az önsajnálat, önhergelés (önmarcangolás) problémája, amely e fejezetnek a témája.

A kellemetlen érzelmek egymással összefüggnek általában keveredve, vagy ötvöződve jelentkeznek. Persze vannak kellemes érzések, érzelmek is a különböző örömök, ill. a kielégített vágyak, (főleg maga a kielégülés), a kielégített szükségletek. Általában a jó életpozíciók megtartása, javítása kellemes érzéssekkel, érzelmekkel jár.

A kellemetlen emberi érzelmeket sok minden kiválthatja. Kiválthatja egy konfliktus, vita. Kiválthatja, a porszemérzés, kiszolgáltatottság. Kiválthatja egy-egy kellemetlen esemény, helyzet. Kiválthatja, hogy általában elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, vagy a családunkkal, vagy a környezetünkkel (lakóhelyünkkel, munkahelyünkkel, stb.), vagy a nemzet, a világ alakulásával, helyzetével, és még lehetne sorolni.

A kellemetlen érzések jelentkezhetnek saját magammal kapcsolatban és másokkal kapcsolatban.

Jelentkezhetnek normális mértékben, túlzott mértékben és ritkán túl alacsony mértékben.

Most elsősorban a túlzott mértékű kellemetlen érzelmekkel foglalkozom, ezt nevezem én az önmarcangolásnak (önhergelésnek, önzrikálásnak). Elnézést az ismételgetésekért.

Ha magammal kapcsolatban vannak túlzott kellemetlen érzéseim, akkor az egyfajta önzőség, a kellemetlen érzések ellenére. Túlságosan magammal foglakozom, egoista vagyok. Ebben az esetben az önmarcangolás (önsajnálat, önhergelés) egyértelműen káros. Ha másokkal kapcsolatban esem az önmarcangolás hibájába (pl. túlzottan aggódóm valakiért), akkor az egy érdekes kérdés. Egyfelől a másokért aggódás, mások érdeke miatti düh, szégyen, stb. az, az önzetlenség fokmérője, ami pozitív. Ugyanakkor a túlzott reakció, az önmarcangolás káros. Csak azt tudom elmondani, hogy a másokkal kapcsolatos önmarcangolás határa valamivel nagyobb lehet, de bizonyos határ fellett, ez is káros lehet, bizonyos határt e tekintetben is be kell tartani.

Egyfelől káros az önmarcangolás mert, magának az egyénnek kellemetlen. Másfelől a túlzott kellemetlen érzések bizonyos mértékig (pl. 20-30%-ban), negatív cselekvéseket, önártó, vagy másoknak ártó cselekvéseket váltanak ki.

Az önmarcangolás főleg az önmarcangoló szempontjából káros, fölösleges kellemetlen érzéseket zúdít magára, ráadásul ezeket, akár ha önzetlenségből is fakadnak, a külső érzésmechanizmus nem értékeli ezeket. A külső érzésmechanizmusról még szó lesz, nézzük azonban a belső érzésmechanizmust.

Egy rajzfilmben volt egy figura, egy katonatiszt, akinek a fejében állandóan felgyülemlett a gőz, és azt feje tetején levő szeleppel állandóan ki kellett engedni, hogy nehogy felrobbanjon. Normális helyzetben (viszonylag nyugodt állapotban) is felgyűlt benne a düh gőze, ha pedig valamilyen kiváltó ok jelentkezett, akkor fokozottan termelődött, gyűlt fel, a düh gőze.  A példázat nagyjából találó. Bár rajzfilmben csak a düh gőzéről volt szó, a valóságban átvitt értelemben, a düh gőze mellett, lehet félelemnek gőze, a bánatnak gőze, a szégyennek gőze, a vágynak, feszültségnek gőze. Bár korábban azt mondtam, hogy a kellemetlen kellemes érzések a külső érzés-energiamezőből haladnak az egyénbe, de ez a rossz szeleprendszer, (túl könnyen nyílik, és sokáig van nyitva) miatt, úgy hat mintha kvázi belül termelődne a kellemetlen érzés. Másfelől feltehetően van egy belső termelődés is, az ember belső szerkezete, rendkívül bonyolult. A szükségletek kialakulása, az érzelem és értelem (érzés és információ, érzés és program, stb.) összekapcsolódása, az akarat kialakulása, a tudatosság kialakulása. Továbbá a különböző felsőbb programok kialakulása, beleértve legfelső világnézeti programot (alapvető értékrend, erkölcsi elvek és egyéb felfogások). Ezek mind a bonyolult belső szerkezet részei, a belső érzésmechanizmussal összefüggő folyamatok, működések.

A belső érzelmi szeleprendszer elromlását, szintén egy hasonlattal világítanám meg. A rossz szeleprendszer egy olyan ablak melynek szárnyait a belső és külső légáramlat csapkodja. A jó pedig, amikor csapkodás mellett, vagy részben azt szabályozva, az ember akaratlagosan is nyitja, csukja az ablakot. Az természetes és jó, ha egy kellemetlen esemény, helyzet bennem kellemetlen érzelmeket vált ki, itt azonban a túlreagálás, az önmarcangolás problémájával foglakozom.

Ha az önmarcangolás káros, akkor szükség van annak bizonyos szintű szabályozására, kontrolljára ill. csökkentésére. A csökkentés néhány módszere, eszköze.

Először is a kellemetlen helyzeteket, eseményeket meg kell próbálni megszüntetni, megoldani. A természet, Isten főleg azért hozta létre kellemetlen érzéseket, hogy azok a megoldásra ösztönözzenek. Vannak azonban olyan helyzetek, események, amelyeket nem tudok megoldani: ilyenkor mi a teendő?

A megoldást itt szétválaszthatjuk. Egyfelől módszerek, amelyekkel a belső „gőz” termelődést csökkentem. Másfelől módszerek melyekkel a belső „gőzt” úgy engedem ki, hogy az sem számomra, sem másokra ne legyen káros.

Kétségtelen hogy a legrosszabb változat, ha a belső „gőz” (érzelem) termelődik, termelődik, és az nincs kiengedve. Ebben az esetben vagy felrobbanok (megzakkanok, lelki beteg leszek), mint a rajzfilmbeli figura, vagy kiszámíthatatlan, önártó, másoknak ártó, cselekvésekben török ki (bekattanok), ill. a kettő ötvöződése jöhet létre.

Jó módszer lehet az önismeret. Az általános önismeret annak felismerése, hogy én is tévedhetek, én is szubjektív lény vagyok. A saját tulajdonságaim ismerete miben vagyok az átlagosnál gyengébb, tudom, hogy hol van az értelmem, képességeim határa.

Önismeret abból a szempontból, hogy nagyjából tisztában vagyok az önmarcangolás mechanizmusával. Önismeret abból a szempontból, hogy adott esetben ráébredjek: most én önmarcangoló vagyok, túlreagálom a helyzetet, túlzottak a kellemetlen érzéseim. Erre pl. úgy lehet ráébredni, ha megpróbálom kívülről figyelni magam. Ha egy barátom elmesélné nekem azt, ami velem történt (pl. a szomszéd elém söpörte szemetet, és ezen már két honapja rágódom), akkor én milyen tanácsot adnék neki. Valószínű, hogy azt mondanám: öreg túlreagáltad a dolgot. Arra nem nehéz rájönni, hogy túlreagálásban vagyok, csökkenteni azonban már nem ilyen egyszerű. Megjegyzem az érzelmek, többek között a kellemetlen érzelmek jeleit több módón észleljük. Egyrészt testi kellemetlen tünetekkel, pl. nyomás a mellkasban, torokkiszáradás, hastáji fájdalom, szívműködés változása, a légzés megváltozása, izomtónusok megváltozása, stb. Másrészt a mozgás megváltozása, tipikus mozdulatok, gesztusok, mimikák (nevetés, sírás, stb.) ismétlődése és még sorolhatnám. A különböző kellemetlen testi tünetek azonosítják, hogy most félelmet, bánatot, dühöt, stb. érzek. Harmadrészt az állandóan körbejáró gondolatok (értelmi beszűkülés) jelzik és specifikálják a kellemetlen érzelmeket. Maga a kiváltó esemény, történés is körbe forog, másrészt az érzéseim emlegetése (pl. micsoda szégyen, micsoda szégyen, vagy nagyon sajnálom, nagyon sajnálom, vagy nagyon hiányzik, nagyon hiányzik, vagy milyen alapon néz le, milyen alapon néz le, stb.) körbe forog. Ezekre a körbejáró gondolatokra mondaható az, hogy valaki behergeli, felzrikálja magát.  Az önhergelés jelensége nemcsak düh, de más érzelmek vonatkozásában is létrejöhet.

Fontos az is hogy megtanuljam, tudatosan kontrolálni az önmarcangolásomat.

Tehát fontos, hogy felismerjem az állapotomat, az önmarcangolás (önsajnálat önhergelés) állapotát.

A figyelemelterelés is jó módszer lehet. A legjobb figyelemelterelés a hasznos alkotó munka. Ha ezt siker követi, akkor még hatásosabb lehet. Rossz figyelemelterelés a művi módszerek az alkohol a drog, valaminek az eltúlzása, szórakozás, játék, stb. Ezek azért rossz módszerek, mert szenvedélybetegség alakulhat ki, nagyobb lesz a káros mellékhatás, mint a hasznos hatás. Igaz hogy állítólag van beteges munkamánia is, ez azonban a legkevésbé káros szenvedélybetegség. Ugyanakkor időszakos (pl. pár hónapos) fokozott munkától még nem alakul ki, munkamánia, míg pár hónapos drogozástól már kialakulhat, drogfüggés. A lényeg az, hogy valamilyen érdekes hasznos tevékenységet kell keresni ami eltereli a figyelmünket, ráadásul még sikert is hozhat. Az önmarcangolás ugyanis éppen az eddigi tevékenység, munka megszűnéséből is eredhet, ezt is lehet pótolni. Megjegyzem, maga gondolkodás is, főleg a világon a természeten, a társadalmon való gondolkodás is hasznos és érdekes tevékenység.

Az is hasznos lehet, ha tudok örülni. Pl. tisztában, vagyok, hogy milyen sokféle szükséglet (nem káros szükséglet) van és ennek a kielégítése örömöt, okoz.

A következő módszer a direkt akarati módszer.

Újabb elmélkedés az emberi akaratról.

Az ember az a csodálatos lény, akinek van direkt akarata, önálló akaratszabadsága. Az ember az, aki (általában tudatosan, ritkábban tudat alatt) elhatározhatja, hogy ezt meg akarom csinálni, végre akarom hajtani, annak ellenére, hogy az számomra kellemetlen érzésekkel járhat. Persze bízik abban, hogy végeredmény kellemes lesz, de ebben egyáltalán nem biztos. A legerősebb akarat az, ha vállalja a kellemetlenségeket, ugyanakkor sejti, hogy a pozitív végeredménynek igen kevés az esélye.

Néhány példa az akarat erősségére. Nagyon rosszul esik a hajnali kelés ezért nem is kelek hajnalban, legyen ennek bármi következménye. Ekkor szinte nincs akarat. Kimondottan szeretek hajnalban kelni ezért hajnalban kelek. Ez sem nevezhető akaratnak. Mindkettő a belső kényszer (a kellemesség, önzőség kényszere) érvényesüléséről szól. Hajnalban kelek (nagyon rosszul esik), mert akkor kezdődik a munkám. Ez enyhe akarat, mert kényszerből történik, ha nem érek be, kirúgnak. Ez külső kényszer. Hajnalban kelek (nagyon kellemetlen), mert elmegyek pecázni. Ez enyhe akarat, mert tudom hogy kellemetlenséget nagyobb kellemesség miatt vállalom. Ez is belső kényszer, a kellemesség, önzőség belső kényszere. Hajnalban kelek (felettébb kellemetlen), elmegyek futni, mert tudom, hogy a futás pár hónapon belül lefogyaszt. Ez már közepes akarat. Azért a várható kellemesség (önzőség) kényszere megvan bennem.  Hajnalban kelek (borzalmas), elmegyek futni, jóllehet tudom, hogy futás csak pár kilóval fogyaszt le, mert hormonálisan vagyok kövér. Ez más erősebb akarat. Még mindig van egy kevés várható kellemesség. Hajnalban kelek, (brr, de kellemetlen), mert Mari néninek el kell menni orvosságért. Mari néni falu másik végében lakik, nem kívánok semmit tőle, csak azt tudom, hogy nincs aki elhozza gyógyszerét a patikából.  Ez a felsoroltak közül ez a legerősebb akarat, mert ebből semmilyen előnyöm sem származik. Nincs külső kényszer és a belső (a kellemesség, várható kellemesség) kényszere sincs meg. Egyedül az önbecsülésem kényszere hajt. 

Ettől függetlenül, az akaratnak is lehet rossz iránya, ez azonban egy másik problémakör. Látszólag lehet erőszakos, vagy felületes (tévedésekkel teli) önzetlenség, de valójában ezek már nem önzetlenségek. Az önálló akaratszabadságról külön könyvet lehetne írni, oly sok összefüggése, kiterjedése van. Kiterjed a szabadság problémája felé. Mi a nagyobb szabadság (önrendelkezés): ha nem kelek fel hajnalban, vagy ha hajnalban elmegyek Mari néni gyógyszerért? Ki a szabadabb: a hatalommal rendelkező,  vagyonos, híres akire viszonylag kevesebb külső kényszer hat ( ez sem biztos), de több belső (kellemesség, önzőség) kényszer hat, vagy az egyszerű önzetlen ember akire viszonylag több külső kényszer hat, de kevesebb belső (kellemesség, önzőség) kényszer hat? Úgy tűnik, hogy az egyszerű önzetlen ember a demokratikus rendszerben, végső soron szabadabb, mint a sikeres vagyonos, hatalommal rendelkező, és szabadabb, mint a hajléktalan. A hajléktalannak a mindennapos szükségleteinek kielégítése jelent erős kötöttséget.

Kiterjed a büntetés problémája felé. Kiterjed az egyéni és társadalmi vélemény felé, és még sorolhatnám. Itt azonban nem ez a fő téma.

A direkt akaratot többek között felhasználhatom arra, hogy az önmarcangolásom, önhergelésem csökkentesem.

A direkt akaratot, ill. a magát a célt különböző mondatokkal, gondolatokkal motiválhatom. Pl.: én sem vagyok gyengébb, mint mások. Ha nem is sikerül, de legalább megpróbáltam. Mások hibája, silánysága miatt, nem érdemes magam tönkretenni. Stb. A motiváló, vigasztaló gondolatokat mindenkinek magának kell megtalálnia. Az sorszerűség (elrendeltség) is lehet vigasztaló

Jó módszer a példaképek keresése. Az általam „csodált” ember, hogy gondolkodik, viselkedik, ill. ebben a helyzetben hogy gondolkodna, viselkedne.

A túltermelődött „gőz” kiengedésének egyik legjobb módszere a kibeszélés. Lehet Istennel beszélgetni. Lehet fel-alá járkálni a szobába és szitkozódni. Lehet pszichológushoz járni. A kibeszélés legegyszerűbb módszere, mégis az, ha családommal, barátaimmal, ismerőseimmel beszélem meg a dolgokat. A helyes kibeszéléshez persze kell egy jó meghallgató. A jó meghallgató, nem azért van, hogy a kibeszélőt kritizálja, ítélkezzen felette, de a bólogató, a feltétlen egyetértő sem nevezhető jó meghallgatónak.  A jó meghallgatásnak vannak szakmabeli fogásai, nem ártana, ha szinte mindenki ismerné ezeket.  Szerintem akkor helyes és hatékony a kibeszélés, ha az, nagyjából tárgyilagos marad. A másik fél, az okozók szidalmazása, a gúnyolódás (a gúnyolódás nem humor) nem nevezhető helyes kibeszélésnek.

Mindezekről egy másik fejezetben bővebben beszélek.

Ugyanakkor itt megint jelentkezik egy látszólagos ellentmondás. Ha a legfőbb cél, a szükségletek kielégítése, akkor miért korlátozom, pl. a vágyaimat, ill. azok kielégítését. Egyrészt, csak túlzott vágyaimat (önmarcangolás) korlátozom, és mivel a túlzott vágyak inkább kellemetlen érzésekkel járnak, ezért korlátozás, inkább csökkenti a kellemetlen érzéseket. Másrészt, ahelyett hogy aludnék, felkelek Mari néninek segíteni.  Nemcsak az alvás egy kielégített, vagy kielégítetlen vágy, hanem adott esetben a segítségadás vágya, valamint a belső akarat (belső szabadság) vágya is az. Egyszerűbben: van az alvásnak is öröme, és van az adásnak is öröme, és van az önkorlátozásnak, akaraterőnek is öröme.  Harmadrészt, itt és most nemcsak vágyakról van szó.

Társadalmi szempontból viszont, mint azt azzal egy jóval korábbi fejezetben foglalkoztam vázlatosan, így jelentkezik a probléma. A társadalmi fejlődés elérkezett egy olyan szintre, hogy többek között, biztosítja szabad szombatot. Ha viszont én szabad szombaton is korán kelek, ráadásul az nekem kellemetlen, akkor mi értelme van fejlődésnek. Másképpen, a belső harmónia megteremtése a fontos, a külső körülmények, a társadalmi helyzet nem számít. Erre felfogásra mondom én, hogy ezt a kettőt nem lehet szembeállítani, mindkettő fontos. A vita szerintem, csak parányi fontossági különbségekről szólhat.  Az említett korábbi fejezetben hosszasan bizonygatom hogy nem helyes az felfogás miszerint csak vagy főleg a belső harmónia megteremtésére kell koncentrálni.

Nagyon sokat lehetne beszélni a tulajdonságokról és arról, hogyan válhatunk jobb emberré. Erről külön könyvet lehetne írni. Csak néhány további megjegyzés a témához. Elnézést az ismétlésekért.

A bejövő kellemetlen érzés érzelmi tulajdonságok problémája az önhergelés. Az hogy egy információ dühöt, félelmet, bánatot, stb. vált ki belőlünk ez teljesen rendben van. Az nincs rendben, ha ez kisebb, vagy nagyobb a kelleténél. Persze gyakoribb az, ha ez nagyobb kelleténél. Valószínűleg ekkor az érzésszelepeink rosszalkodnak. Mondjuk olyanok, mint azon ablak, amit szél csapkod.

Soha nem szabad elfelejteni hogy mindig az információ az első, vagyis nem mindegy hogy milyen világban, milyen környezetben élünk.

A rossz, helytelen kiáradó érzések, érzelmeknek lehet e szerkezeti (biológiai) hibája? Miért árad egyesekből gyűlölködés, felsőbbrendűségi érzés, önzőség, önzőségből fakadó felületesség, stb., az önzetlenség jóindulat, stb. helyett? Az biztos, hogy itt is a bejövő információk, ill. az azokból alkotott világnézet értékrend a legfontosabb tényező. Nincs kizárva, hogy egyeseknek a biológiai szerkezetükből adódik, eredhet az akár öröklött génekből, vagy másból, hogy hajlamosabbak a rosszra, mint a jóra. De itt van ez csodálatos rejtélyes dolog az akaratszabadság, vagyis azon elhatározás képessége, hogy megváltoztatom legyőzőm magam.  (A külső érzésmechanizmus csak egy rejtélyt fejt meg a sok közül. A születés rejtélye is megmarad és megmarad az önálló akarat rejtélye.)

Nézzük pl. a dohányzás abbahagyását. Eleve csak az ember képes arra, hogy az élettel ellentétes dolgot műveljen, az élettel ellentétes dolgot kellemesnek érezzen. A második csavar itt az, hogy ha már kellemesnek érzi, hogyan képes azt megváltoztatni. Tehát ilyen az állattal nem fordulhat elő. Igaz itt is előjöhet az élettel egyirányú motiváció, ill. félelem a haláltól, betegségtől, de már a tudatosság szintjén. Itt jelenik meg rejtélyes emberi akaratszabadság. Összeszorított foggal elvisel valami kelletlenséget. Az állatoknál ilyen nincs. Az állat is képes lemondani, szenvedni, de akkor a lemondás, szenvedés, a viszonylag legkellemesebb állapot. Ilyen egyébként az embernél is van. Ha az ember pl. lemond  a gyereke miatt pl. a pihenéséről az nem rejtélyes. Mert a normális ember nem érzi jól magát pihenésben, ha feltételezi, hogy gyerekének szüksége van rá. Ekkor csak követi kellemesség irányát, egy nagyon kellemetlent felvált egy kevésbé kellemetlennel. Az igazi rejtély az, amikor egy abnormális szülő (ő jól érzi magát a pihenésben,  akkor is, ha tudja a gyerekének szüksége lenne rá)  tudatosan teszi ugyanezt. Ez sokkal nagyobb akaratot igényel. A dohányzásról való leszokás is hasonló dolog. Tehát a kellemetlent választva ökölbe szorított kézzel teljesen a tudatra, akaratra támaszkodva tesz valamit, ez a rejtélyes magasabb fokú akarat. De ez kétségkívül létezik.

Miért nem lehet egy lelkileg abnormális szülőnek kisebb büntetést adni, ha pl. a magára hagyott gyerekével baj történik. Egyfelől és főleg azért kell megbüntetni, mert még az abnormális (lehet hogy genetikus biológiai elváltozás miatt) embereknél is létezik a rejtélyes magasabb fokú akaratszabadság. (Kivéve beszámíthatatlanokat.) Tehát minden beszámítható, épelméjű embernek van egy végső (kellemetlen erőfeszítést igénylő) eszköze, amit használhatna. A normális ember elvileg nem is tesz, tehet rosszat. Lehet hogy feledékeny, de ez már felületesség bűne. Tehát többnyire (egy igazságos jogot feltételezve) a lelkileg abnormális emberek (azért itt is vannak fokozatok átmenetek, nincs abszolút normális ember) vannak büntetve. Másrészt a büntetés oka nemcsak az igazságosság önmagában, hanem a büntetés céljainak megvalósulása. 

Azért ne becsüljük le azokat a trükköket, amikkel ezen akaratunkat képesek vagyunk támogatni. Az egyik trükk a levezetés, ill. elterelés. Pl. az önhergelést, vagy pl. a gyűlölködést, vagy az önzőséget, stb. úgy vezetjük le, hogy valamilyen jó célra fordítjuk a feszültséget. Az értelmes hasznos, érdekes munkának, tevékenységnek igen nagy szerepe lehet a megoldásban.

A túlzott elfojtás megbosszulhatja magát. A bennünk levő rossz elfojtása mellett, ill. a helyett érdemesebb  kiengedni rosszat, de trükközve, úgy hogy az, másnak ne ártson.

Az élőlény kellemességre törekszik, amely azonos az élet irányával. Az embernél azonban az önhergelés (túlzott beáramló érzések) és a kiáramló rossz á érzelmek nem azonosak az élet irányával, és gyakran nem is kellemesek. Ezek inkább biológiai hibák, mintsem a magasabb fokú akarat torzulásai. A magasabb fokú viszonylagos torzulása, ha azt az ember nem használja a rossz kijavításnak céljából.  A rossz és a jó tulajdonságok persze sokkal számosabbak, mint az itt említettek. A magasabb fokú akarat általában képes szinte minden rossz tulajdonságot legyőzni, legalábbis részben legyőzni, kijavítani.  Ettől független az embernél a kellemetlen nem mindig a külső információkból ered. Boldogságkiegyenlítés, ha tartós nagyfokú boldogság mérséklődik, de a boldogtalanság is. Az önhergelés általában kellemetlen, annak legyőzése is kellemetlen, az utána jövő normális állapot viszont kellemes. A kiáramló rossz érzelmek lehetnek kellemesek is, kellemetlenek is. A legyőzésük általában kellemetlen, de az utána jövő jó állapot általában kellemes.

A magasabb fokú akarat, a rossz legyőzése egyféle boldogságkiegyenlítés.

A boldogságkiegyenlítés másik összetevője a megszokás. Ha valamit (pl. kellemes és kellemetlen érzést) megszokunk (megszokottá, unalmassá válik) akkor annak csökken hatása.

Az ifjú lovagok fogadalma.

Én bölcs, meggondolt, művelt akarok lenni. Én bátor akarok lenni. Én szorgalmas akarok lenni. Én barátságos, jókedvű, bizakodó akarok lenni. Én önzetlen, segítőkész, a gyengék védelmezője, igazságos akarok lenni. Én másoknak hasznos akarok lenni. Én magabiztos, határozott, céltudatos akarok lenni. Én nyílt, őszinte, gerinces akarok lenni. Én hűséges akarok lenni. Én szerény, és nagylelkű akarok lenni. Én erős, ügyes, kitartó akarok lenni. Én tisztelni akarom az embertársaim. Olyan foglalkozást, tevékenységet akarok folytatni, amelyben minden akaratom megvalósulhat.

Mindezt úgy, hogy azért ne essek át a ló másik oldalára. Vagyis ne legyek megalkuvó, kritikátlan a barátságosság, jókedv ürügyén. Ne legyek óvatlan a bátorság ürügyén.  Ne legyek okvetetlenkedő, ne erőltessem másokra a magam akaratát, a másoknak hasznosság ürügyén. Ne legyek elbizakodott nagyképű, öntelt, felületes a bölcsességem, és erőm ürügyén.  Ne legyek hiú és magamat felsőbbrendűnek gondoló a határozottságom, céltudatosságom, bölcsességem, erőm ürügyén.   Ne legyek a kapzsiság, és a hatalomvágy foglya a jó cél, és a magabiztosság ürügyén. Ne legyek gyűlölködő, kegyetlen még akkor sem, ha nemes céljaimért küzdök. Ne legyek elnéző, tehetetlen, megalkuvó, a szerénység és a nagylelkűség ürügyén. Ne legyek begyepesedett, az új ellensége a hűség ürügyén.

Fogadom és betartom ezeket elsősorban a magam tisztelete miatt.  Tisztelni fogom magam, ha ilyen leszek és azért az akaraterőért, amivel ezt el tudom érni. És a magam tisztelete boldogságot ad.  Fogadom, betartom ezeket azért, mert így az embertársaim élete, a gyerekeim, unokáim élete jobb, boldogabb lesz. Fogadom és betartom mindezt, mert akkor a természet az Isten megbecsül. Nem tántorít el az sem, ha az embertársaim nem becsülnek mindezért.

Az ifjú lovagok ökölbe szorított kézzel és lángoló tekintettel mondták el fogadalmuk nem először, nem is utoljára, de soha ilyen ünnepélyesen. Már öt éve készültek, az erre a fogadalomra, és arra, hogy kikerüljenek az életbe. Az ifjú lovagok különbek lettek az átlagosnál. Persze jöttek kemény idők megpróbáltatások. Voltak tévedéseik, megingásaik, és az is igaz hogy a fogadalmuk nem tudták teljesen betartani. Voltak erősebb és gyengébb lovagok. Néhány gyengébb lovag elbukott, vagyis olyanná vált mintha nem tett volna fogadalmat, rosszabb azonban nem lett. Másoknak részben sikerült a fogadalmuk betartani.   De összességében, általában jobb, hasznosabb, boldogabb emberek lettek, mint mások.

Miért írnánk le a direkt elhatározás csodálatos (és rejtélyes) tényezőjét? Márpedig úgy néz ki, hogy leírtuk. Nevetséges, lehetetlen, gyermekded, tudománytalan, stb. – jöhetnek az ellenérvek. De éppen az, a csodálatos az emberi pszichében, hogy lehetséges valamit elhatározni és azt, ha nem is mindig, nem is teljesen de lehetséges részben betartani. Ezért csodálatos (ezért is) az ember ezért több mint egy gép, mert képes saját hajánál fogva húzni magát. Ez rejtélyes akarat. A külső információn és a belső szerkezeten túli akarat.  Egy külső információ azért szükséges, mégpedig ez: ilyen van, ez lehetséges.

Értelmesedés (tudni hogy mi a jó, mi a rossz) nélkül azért nincs erkölcsi fejlődés.

A gyűlölet (a fizikai harc) az önzetlenség, és a másvilági ítélkezés.

Természetesen az önző (csak saját sérelméből gyűlöl), az ok nélküli gyűlölködés önzőség, a kiáramló önző érzelemenergia negatív irányba mozdítja el az egyén másvilági megítélését.

De mi legyen a jogos, okkal érzett és nem önző (mások sérelmét is figyelembe vevő gyűlölködéssel (fizikai harccal)? Bevallom, először e problémát is az erkölcsi paradoxonok közé soroltam.

Most inkább a következőket vallom: nem maga a gyűlölködés ténye, hanem annak inkább az önzősége és a módja a fontos. De ha már helyes céllal, önzetlenül, és helyes módón „gyűlölködik” valaki, akkor azt már nem is lehet gyűlöletnek nevezni.

A düh egyébként egy a természet, Isten által adott érzés, igaz hogy ez bejövő érzésenergiából keletkezik, de van kimenő aspektusa is. A düh, egy természetes érzés, amit  teljesen nem lehet és nem is lenne ajánlatos visszafojtani, már orvosi szempontból sem. Ugyanakkor a düh egy veszélyes érzés, nem árt nagyobb fokozatra tenni az önkontrollt, ha dühöt érzünk. Még annyit teszek hozzá, hogy amikor az ember dühős, akkor a felszínen sok mindent kiabálhat, és érezhet, de valójában a lelke mélyén azt érzi, amit gyakorlatilag is megtesz. Persze itt azt lehet mondani, hogy a félelem miatt nem tette meg, pl. nem veri, vagy vereti meg, vagy egyéb, akár sunyi módón nem bántalmazza. Kétségkívül van ilyen is, azonban általában nem félelem tartja vissza az embert, hanem az egyéb gondolatok, érzések.

Ugyanakkor a gyűlölködés önzőségét kompenzálhatja, sőt akár pozitív irányba fordíthatja, ha az, végeredményben átgondolt, lelkiismerettel feldolgozott.  És, ha „gyűlölködő” betartja ezt a szabályt: csak becsületes, tisztességes, igazságos keretek között küzdök. És ha a „gyűlölködő” érzései gondolatai valóban ebből erednek: én nemcsak magam érdekében vagyok dühős, küzdők, hanem sok más ártatlan ember érdekében is.

Ez tehát három olyan vonatkozás mely alapvetően önzetlen és ezek kompenzálhatják a gyűlölet negatív hatását. És azért tettem idézőjelbe gyűlöletet, mert ha az átgondolt, megrágott (nem felületes), betartja az igazságosság becsületesség szabályait, eszközeit, és másokra is gondol, akkor már kétségesen, beszélhetünk gyűlöletről.  Akkor már inkább jogos és igazságos küzdelemről beszélhetünk.

Visszatérek oda, hogy önmagában az átgondoltság, a lelkiismeretesség (pl. ok nélkül, nem akarok bántani senkit) egy önzetlen érzés, amely pozitív irányba hat a másvilági megítélés szempontjából is. Önmagában a másokra való gondolás is önzetlen érzést gerjeszt, és pozitív irányba hat. És a kettőből ered, a becsületesség, igazságosság, az eszközök megválogatásnak szempontja, így ez is önzetlen érzést indukál és pozitív irányba hat.

A jézusi elvet, miszerint ha ok nélkül megütnek, ne légy dühös, ne gyűlölködj, hanem inkább tartsd oda a másik arcodat, mint minden jézusi elvet értelmezni szükséges.  Szerintem nagyjából arról szól, amit itt elmondtam: ne üss vissza azonnal, gondold át. És még arról is szól, hogy inkább a megbocsátás, az önzetlenség felé menj el, mintsem igazságtalanul és aránytalanul torolnád meg az igazságtalanságot.

Általában egy kicsit tehát el kell térni az igazságosság pontos határától az önzetlenség, a megbocsátás irányában. Az azonban már egy nehéz kérdés, szinte paradoxon: igen, de mikor, mely esetekben, mennyire?  

A bűnözés és az érzésmechanizmus (lélekenergia-mechanizmus).

Az általam vázolt modell tehát elsősorban a kimenő önző, önzetlen érzéseket, az egyén önálló érzéseit méri. De az általam vázolt modellben a külső érzésmechanizmus többek között érzékeli és méri a bejövő érzésenergiából eredő kellemetlen érzéseket (fájdalom, félelem, stb.) és azokat a másvilági létben kompenzálja. Megjegyzem a kellemes érzéseket, nem méri.

Visszatérve: igazságtalan lenne, ha túlreagált, indokolatlan, önmarcangolásból eredő kellemetlen érzések is mérve kompenzálva lennének. Ezért ezeket nem méri, értékeli az érzésmechanizmus. Pontosan hogyan különbözteti meg az indokolt kellemetlen érzésektől, érzelmektől, nem tudom. Talán ezek részben más érzések, és ezt érzékeli. Talán úgy működik, hogy egy bizonyos időtartam, intenzitás fellett, nem vesz tudomást a kellemetlen érzelmekről.

Azt sem tudom, hogy mi az igaz és igazságos, csak azt tudom, hogy szerintem mi az igaz és igazságos. Azt viszont hiszem, hogy a természet bölcs és igazságos, az életbennmaradás, a kellemes élet fejlődésének egyensúlyára törekszik.

Természetesen az érzésmechanizmus (másvilági megítélés) bűnözést a másnak ártást sem a következmények, hanem az érzések alapján ítéli meg.

Itt mindjárt kétségbe eshetünk: gyakran vannak bűnös gondolataink, akkor ezek negatívan lesznek megítélve? Megjegyzem: a szexualitás nem másnak ártás, tehát nem bűnös dolog. A bűn, egyszerűen: másnak, másoknak összességében, végeredményben ártani, kárt okozni. Egyébként valóban gyakran fordul meg a fejünkben a másnak ártás gondolata. Ugyanakkor e gondolatok mellett levő érzések mégsem olyan erősek, hiszen magát a bűnt nem követjük el. Ezek rendszerint gyenge érzések és az érzésmechanizmus is gyengén reagál rájuk, de azért reagál. Azért nem kell megijedni, mert gyakran az átgondoltság, gondoskodás érzése azért ezeket kompenzálja.

Ne felejtsük el cselekvések, döntően azonos irányúak, erősségűek az érzésekkel (kiáramló érzelmekkel, jóindulat, aggódás, átgondoltság lelkiismeretesség, stb.) Kivéve az önhergelést, amit az érzésmechanizmus nem mér. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a cselekvésből következtetni lehet az érzésre, és ez következtetés általában helyes.

Ezért is jó az, ha az ember cselekvések alapján ítélkezik nem érzések, közlések alapján. Egyrészt az ember a gyenge érzései alapján is sok mindent mond, gondol. (Igaz, ekkor is van egy felületesség.) Másrészt ott van a meggondolás, magbánás. Lehet hogy igen erős a rossz érzés, de aztán jön a meggondolás, megbánás, a jóindulat és nem kerül sor a rossz cselekedetre. (Az utólagos megbánás nem azonos cselekvés előtti megbánással.) Harmadrészt az ítélkező nem képes mindezt mérni, csak a cselekvést képes pontosan mérni. Isten, természet az érzéseket képes mérni, értékelni, az ember a cselekvéseket (egyelőre csak részben, igazságtalanul méri) és ez a kettő a fejlett jövőben kiegészíti egymást. Ugyanakkor a közlések egy része, a ható közlések (pl. rágalmazás, csalás, manipuláció) már cselekvésnek számítanak.  Aki nem tud különbséget tenni közlés és közlés között, az többek között a felületesség bűnét követi el. Aki nem akar különbséget tenni, az önzést, vagy más bűnt követ el.

A másik kérdés a gondatlanságból elkövetett másnak ártás. Erről már volt szó. Magát felületességet, a gondatlanság érzését, a felelősség a lelkiismeret túlzott megnyugtatását méri az érzésmechanizmus, mint negatív érzést, de annak következményét nem tudja mérni. Mondhatjuk úgy is, hogy a másvilági megítélés minden gondatlanságot erősebben értékel, mint a szokásos erkölcs és jog, viszont amikor abból baj van, akkor azt nem képes értékelni. A valós erkölcs, jog nem értékeli a gondatlanságot, csak amikor abból baj van, akkor viszont nagyon szigorúan. Azt is mondhatjuk, hogy az átlagos megítélés mindkét esetben hasonló. A jog és a másvilági megítélés ez esetben kiegészíti egymást.

Az érzésmechanizmus kevésbé elnéző a butasággal szemben, mert az egy pontig a felületességből (nemtörődömség, cinizmus, egyfajta önzőség) ered.

Egyébként pedig a bűnözés alapvető negatív tulajdonsága a rosszindulat gonoszság érzése. Kevés olyan ember van, akiben ez az érzés erősen jelen van. A gyűlölet, is erős érzés ezt már gyakran tapasztaljuk. A gyűlölet érzését, mint negatív érzést azonban sok minden kompenzálhatja. Gyűlölhetünk valakit, azért mert, ő gonosz, önző, másnak ártó, stb. ha ezért gyűlölünk valakit, akkor gyűlölet mellett megjelenik a jóindulat az önzetlenség, tehát az érzésmechanizmus két oldalról kap jeleket. Még akkor is önzetlenség jelenik meg, igaz kisebb mértékben, ha valakit azért gyűlölünk, mert nekünk ártott. Ekkor is bennünk van általában az érzés, hogy a rossz embertől embertársainkat is meg kell védeni. Sok tényező dönti el egy ilyen gyűlölködés esetén, hogy az érzésmechanizmus milyen mértékben mozdul ki negatív irányban. Az azonban szinte biztos ha gyűlöletet érzünk akkor az negatívan lesz megítélve, legjobb esetben csak enyhe lesz ez a negatív ítélet mert sok minden kompenzálja. Az egészbe persze belejátszik a felületesség, mint kényelmesség, átgondolás, lelkiismeret, önvizsgálat, mint áldozathozás érzése és más érzések. A gonoszság ritka de a túlzott hatalomvágy, a túlzott vagyonvágy, a túlzott sikervágy, a felsőbbrendűség érzése, hiúság, stb. gyakoribb. Ha ilyeneket érzünk, akkor azt elég szigorúan negatívan ítéli meg az érzésmechanizmus.  Valójában jogosan, hiszen a másnak ártás zöme ezekből ered. Itt is az helyzet, mint gondatlansággal. Az evilági erkölcs, jog ezeket csak akkor ítéli meg, ha ebből valóságos bűncselekmény következik, mint súlyosbító körülményeket, de akkor szigorúan. A másvilági megítélés minden érzés alkalmával, megítéli, még akkor is, ha nem következik belőle bűncselekmény. Az evilági ítélkezés ezekkel az érzésekkel (túlzott hatalomvágy, stb.) nem foglakozik nem ítéli el, csak akkor ha bűncselekmény alakul ki, tehát egyfelől szigorúbb a másvilági megítélés. Ha viszont bűncselekmény következik belőle akkor az evilági megítélés a szigorúbb, mert a másvilági megítélés nem méri a következményeket. A két igazságszolgáltatás az igazságos társadalomban kiegészíti egymást. A kiegészítés úgy is áll, hogy az evilági büntetés alkalmával kellemetlen érzéseket élünk át, amelyre az érzésgyűrű pozitív irányba tolódik el, tehát az evilági büntetéssel csökken a másvilági büntetés. Persze nemcsak a külső evilági büntetés van, hanem önkéntes is. A lelkiismeret-furdalás, a megbánás is ilyen. Lényegében mindegy hogy külső vagy önkéntes a büntetés, az érzésmechanizmus csak a kellemetlen érzéseket (nem túlzott, önmarcangoló érzéseket) méri.

A felsorolt negatív tulajdonságoknak is vannak fokozatai. Mint mondtam a normális sikervágy, stb. másvilági szempontból nem kerül negatív megítélés alá, de túlzott és annál inkább. Más bűncselekményeknél, is az a helyzet, hogy valójában az érzések lesznek megítélve. Pl. egy lopásnál a tolvaj lehet, hogy azért lop hogy gyerekén segítsen, akkor persze ez mint jóindulat jelenik meg. Ugyanakkor ez tolvaj tudja, azt hogy ezzel a lopással valakinek árt, ezt a másnak ártást ő elfogadja, a lelkiismeretét megnyugtatja és ezeket, mint negatív érzéseket értékeli az érzésmechanizmus. Összességében kétirányú hatás éri az érzésgyűrűt.  

Direkt akar másnak ártani, az gonoszság érzése. Nem direkt másnak ártani, de a másnak ártást elfogadni, a lelkiismeretet elaltatni az részbeni gonoszság. Az érzésmechanizmus azt nem tudja megítélni, hogy a tolvaj autót lop, vagy egy kiló kenyeret de az autónál valószínű, hogy nagyobb lesz a tolvaj lelkiismeret megnyugtatása és ezt képes mérni.   Persze itt felvetődhet: mi van, ha a tolvajnak nincs is lelkiismerete, akkor mit mér az érzésmechanizmus. Eredendően minden normális embernek van lelkiismerete, mert tudja, hogy a másnak ártás fájdalmat okoz, azt is ki tudja következtetni, hogy az autó ellopása nagyobb fájdalmat okoz a sértettnek, mint egy kenyér ellopása. Ezt a tudást el kell altatni és ez egyféle érzéssel, jár, ami negatív érzés. Minden bűn, a bűn fokával arányosan nagyfokú felelőtlenséggel, cinizmussal, részvétnélküliséggel, a másik lenézésével jár, az érzésmechanizmus érzékeny ezen érzésekre.

Az lehet hogy a tolvaj lelkiismerete a lopás előtt, nem működött, mert azt már jóval előtte, minden lopásra kiterjesztve, elaltatta. Ekkor az érzésmechanizmus ezt a megelőző lelkiismeret megnyugtatást méri és értékeli. Minden önbecsapás, minden felelősség elhárítás, minden másnak ártás elfogadása, valamikor végbemegy az emberben. Az önzőség az önzetlenség valamikor apránként kialakul az emberekben, az érzésmechanizmus ezt az apránként kialakulást, átalakulást méri és értékeli.  Vannak kérdések: pl., mi van nem normális emberekkel? Mi van, ha szokások, a jog, az erkölcs nem értékelnek egy bűnt bűnnek és ezért nem alakul ki a lelkiismeret? Nem akarom ezt részletezni, csak következőt jegyzem meg. Minden normális ember ki tudja következtetni, hogy mi fájhat a másik embernek, és az kb. az mennyire, fájhat. Innen kezdve pedig nem számít, hogy mit mond erről a szokás, az erkölcs, a jog. Innen kezdve fennáll a túlzott lelkiismeret megnyugtatás, másnak ártás elfogadása, és a másvilági megítélés. Ez akkor is fennáll, ha valaki nem segít az embertársának, ill. minden szenvedő élőlénynek. Persze az érzésmechanizmus bonyolult mechanizmusa úgy működik, hogy egy normális, átlagos közepesen jóindulatú ember végső soron nem kerül a negatív megítélés alá. Viszont az sem mindegy, hogy a pozitív megítélése, mennyire lesz pozitív. A vallásokban csak mennyország és pokol van. Az általam elképzelt másvilágban számtalan fokozata van a halál utáni kellemes, ill. kellemetlen érzéseknek, vagyis sokféle mennyország és pokol van.

A vallásokban a másvilági megítélés a cselekvések alapján történik, méghozzá olyan cselekvések hogy, mennyire vagy alázatos Istenhez, mennyire tartod be a vallás ember által kitalált szabályait. Szerintem nem ezek szerint működik az ítélet. Ha van Isten, akkor Ő van olyan bölcs, hogy elsősorban abból ítélkezik, hogy az alkotását, a természetet, az embert, az emberi társadalmat mennyire tisztelik.

Ugyanakkor az általam vázolt érzésmechanizmus, másvilági megítélés egy sereg dologban összeegyeztethető a vallásokkal.

Az érzésmechanizmus és a társadalom.

Ne felejtsük el, hogy itt egyéni elbírálásról, értékelésről, ítélkezésről van szó és nem a közösség értékeléséről, ítélkezéséről. Bár a kettő nagyjából azonos, de előfordulhat hogy a közösség élete pocsék egyesek élete, pedig jó, habár lehet hogy éppen ők a társadalmi bajok okozói. Az egyéni elbírálással megoldódnak az ilyen igazságtalanságok, mert az egyéni elbírálás természetesen a társadalmi hasznosságot is méri. A jóindulat, önzetlenség, stb., természetesen a társadalom számára is hasznos cselekvéseket indukálnak. De úgy is mondhatjuk, hogy a „más emberek” kifejezés, lényegében azonos fogalom a „társadalom” fogalmával.

Ha viszonylag jó társdalom, akkor kevesebb beáramló kellemetlene érzés (több a kellemes), viszonylag rosszabb, akkor több a beáramló kellemetlen érzés. Több fájdalom, félelem, düh, bánat, stb. lesz. A beáramló kellemetlen érzéseket az érzésmechanizmus kompenzálja. De az ember nemcsak elviseli a társadalmat de önmaga is alakítja. A kiáramló érzésekkel alakítja. A kiáramló érzések alapja is beáramló információk, illetve azok mögött levő, intézkedések, törvények, az oktatás, a rendszer és a közösség szellemiségei, a kultúra a világnézet, stb. Egyszerűebben a társadalmi tudatalkotók. Arról mennyiben tehet valaki, ha pl. rossz oktatást, kap, miáltal az ő jóindulata (más kiáramló érzései is) is gyengébb lesz? Itt felmerül a felületesség, átgondolatlanság, a megalkuvás bűne (érzése), ráadásul ez gyakran az önzőséggel (az önzőség érzésével) párosul. Tehát nem a rossz oktatásért felelős, hanem annak elfogadásáért. Elfogadja, illetve nem tesz semmit. A jóindulatú, jóérzésű ember nem fogadja el kritikátlanul és a maga módján tesz is valamit a változás érdekében. Ugyanakkor az érzésmechanizmusnak is kell mérnie a vezetők nagyobb felelősségét, akik nemcsak elfogadják a rosszat, de önös érdekből elő is állítják azt. A vezetők (más társadalomalakító emberek), a lelkük mélyén érzik hogy nagyobb felelősségük, és ezen érzésüket ill. ezen érzésük elnyomását méri az érzésmechanizmus. Ha pedig nem éreznek felelősséget, nincs lelkiismeretük, akkor padig hatalmas felületesség, felsőbbrendűségi, érzés, önzőség érzései uralják őket, és ezt méri az érzésmechanizmus. (A bűnözést illetve annak fokát is hasonlóan méri az érzésmechanizmus) Az érzésmechanizmus tehát képes mérni a társadalomalkotók és az elszenvedők közti felelősségi különbséget, az érzéseken keresztül. Ezáltal az elszenvedők (kisemberek) másvilági megítélése, pozitív lehet, hiszen a bejövő kellemetlen érzések kompenzációja, ill. a kisebb súllyal megítélt bűnök (elfogadás, felületesség, megalkuvás, stb. érzések) összegezve, akár a kellemes másvilágot adhatják ki. A rossz vezetők viszonylag jobb életét nem követi a kompenzáció, ráadásul több és nagyobb bűnt, rossz érzést mér az érzésmechanizmus, tehát az ö másvilági életük meglehetősen kellemetlen lesz. Persze vannak átmenetek, fokozatok, a lényeg az, hogy mindenki helyére kerül.

Felmerül viszont az kérdés hogyha végső soron mindenki igazságot nyer, akkor mi a fejlődés (egyre többen élnek egyre jobban). Az hogy mindenki igazságot nyer, ill. a másvilági élet nem zárja ki a fejlődést.  Az evilági és a másvilági élet (általában az emberek, a társadalom élete) is eltolódik a kellemes tartományba, ha ez emberek helyesen érzenek (jóindulatúak, önzetlenek, átgondoltak, stb.) ill. eltolódik a kellemetlen tartományba, ha az emberek helytelenül éreznek. A helyes gondolkodás, a tudás, valamint a magasabb fokú, önjavító akarat, amelyik lehetővé teszi a helyes érzést. A mai embernél már ez a sorrend (nem működési): gondolkodás, párhuzamosan magasabb fokú akarat, érzés, cselekvés.  

A megbánás.

A keresztény vallás azt mondja, hogy bármit tehetsz életedben, ha azt megbánod. Az utólagos megbánás is pozitív irányban tolja az érzésgyűrűt, de nem annyira, mint azt a keresztény vallás hirdeti. Pl. minden rossz vezető, részben előre tudja, hogy másoknak ártani fog. Ha nem tudja, akkor fennáll a felületesség a gondatlanság negatív érzése. Utólag szinte minden vezető rájöhet, arra hogy mennyit ártott másoknak. Ha megbánása elmarad, (bocsánatkérés, és szegénységbe élés a vezető tisztségtől elzárkózás, stb.) akkor semennyit nem enyhít a másvilági megítélésén. Ha megbánás érzése olyan erős, hogy az tettekben is realizálódik akkor az valamennyire kompenzálja azokat a negatív érzéseket ( pl. túlzott hatalomvágy, felsőbbrendűségi érzés.) amik a másnak ártást generálták.

Mi a helyzet az utolsó megbánással?  Szerintem az érzésmechanizmus (lélekenergia-mechanizmus) úgy működik, hogy mondjuk, van egy tíz kilométer átmérőjű kör. Egy-egy érzés átlagosan mondjuk egy millimétert, mozgat az érzésgyűrűn. Az érzésgyűrűm a halál előtt mondjuk a középponttól (szinte semmilyen érzés, enyhe aktív érzés, ősérzés) negatív irányban egy kilométerre van. Ha az utolsó megbánásom mondjuk egy méterre mozdítja  pozitív  irányban az  érzésgyűrűmet, akkor is közel egy kilométerre leszek  negatív irányban. Ez pedig azt jelenti, hogy annyi ideig, amíg éltem egy enyhe negatív ötvözött homogén érzés (olyasmi, mint egy rossz hangulat, fázás, rossz közérzet, fáradtság, éhség enyhe émelygés) fog körülvenni.  Ha mondjuk, egy kilométerre vagyok pozitív irányban, akkor ellenkezőleg egy általános enyhén kellemes érzés fog körülvenni. Mindkét esetben tudatom csak annyira terjed ki, hogy regisztrálja: ez én vagyok és ez a jutalmam. Ez az én hitem az önzetlenségről és a másvilágról.

Az evilági kompenzáció.

Az önzetlenség, hasznosság, az önzőség, károsság másvilági kompenzációjáról szólt a fenti elmélkedés. Azért ezeknek van e világi kompenzációja is. Igaz ez az egyének szempontjából nem mindig pontos. Viszont a közösség szempontjából, és minél nagyobb a közösség annál elég pontos. A közösség átlagos boldogsága életszínvonala annál magasabb minél több benne az önzetlen, hasznos ember és annál alacsonyabb minél több benne a  önző, káros ember. Ez a törvényszerűség gyakran nem, de gyakran érvényesül az egyén sorsában. Erre  szokás talán eltúlozva mondani: egyszer, előbb-utóbb mindenki visszakapja másoktól a jótetteit is és az ártalmas cselekvéseit is.

Egyfajta lehetséges evilági kompenzáció. 

Egyes emberekre nagyobb hatással van a világ, a nemzet sorsának alakulása, másokra kevésbé. Az önzetlenek elszomorodnak, vagy éppen boldogság tölti el őket a világ sorsának rossz vagy jó alakulása miatt, ők közvetlenül érzik, hogy a mások iránt elkövetett jótettek vagy gaztettek elnyerik a jutalmukat. Sajnos ezt pont az önzetlenek érzik. Akkor jönne létre evilági kompenzáció, ha az önzők éreznének így, őket viszont hidegen hagyja mások szenvedése, boldogulása.  Úgy tűnik, hogy még sincs evilági kompenzáció. Viszont, lehet, hogy akiket látszólag nem érdekli a világ sorsa, és ezért kevesebb jótettet cselekednek és több gaztettet azok is elnyerik a méltó jutalmukat. Gyakran van úgy hogy az embernek látszólag ok nélkül, van jó érzése, vagy éppen rossz érzése, szorongása. Vannak jó és szép álmai és vannak rémálmai. Nincs kizárva, hogy a természet pontosabban az érzésmechanizmus úgy működik, hogy ezek az ok nélküli érzések éppen a világ jó vagy rossz alakulása jelenik meg, a látszólag ok nélküli jó vagy rossz érzésekben. Az sincs kizárva, hogy elaltatott rossz lelkiismeretünk, vagy éppen jó lelkiismeretünk írja álmainkat.

Mit akarhat a természet, Isten? Miért vannak természeti igazságtalanságok?

Ha van másvilági igazságszolgáltatás, akkor az igazságtalanságok, a természeti igazságtalanságok is kompenzálódnak, tehát kvázi megszűnnek. Ezáltal a véletlen a szerencsétlenség és részben a szerencse is lecsökken, logikussá válik a világ. De talán még ennél is logikusabb, értelmesebb a világ (a természet), abban az értelemben, hogy értelmes célok felé tereli az embert. 

A természet és az Isten szinte azonos mert az Isten (ha van Isten) hozta létre természetet, melynek különleges, de azért része az ember is. Az Isten nagy valószínűséggel döntően a természeten keresztül irányítja világot, a természetet. Tehát döntően nem egyedi kézi vezérlésről van szó, hanem egy hihetetlen gépezet felépítéséről és annak szinte automatikus működéséről van szó.   A természet lényegében Istenként működik (hatalmas végtelen és tőle függünk) akár van, akár nincs Isten.

Először arról elmélkednék, hogy az alábbi megfogalmazások között nincs lényeges különbség.

A természet, Isten azt akarja, hogy „ez és ez” történjen. A természeti, társadalmi törvényszerűség következtében „ez és ez” történik. Mindkettő valamilyen logikus, szervezett, célzatos emberi értelemmel felfogható eseménysort, történéssort feltételez. Egyik sem látja úgy az életet, az eseményeket, történéseket, mint véletlenszerű, logikátlan, szervezetlen események, történések halmazát. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden előre elrendeltetett. Van akaratszabadság. És még véletlen is van, legalábbis emberi szinten van, de nem a véletlen a jellemző. A két megfogalmazás különbsége az, hogy az első megfogalmazás az  okokat biztosnak és  egyszerűnek veszi: ez a természet, Isten akarata. A második megfogalmazásban az okok értelmezése kétféle lehet.  Az egyik az okok lehetnek véletlenszerűek, az okokkal nem foglakozik, csak a szükségszerű (törvényszerű) következményekkel. A másik variáció: az okok lehetnek további természeti, társadalmi törvényszerűségek, de ezeket egyelőre nem ismerjük. Tehát szerintem a két magfogalmazás között nincs lényegi különbség. Amikor azt kérdezzük: mit akar a természet, az Isten, akkor szinte ezt kérdezzük: mik az alapvető természeti, társadalmi törvényszerűségek.

Szerintem a természet, Isten akarata az, hogy hosszabb távon sok ember boldog legyen. Én a természetet, Istent nemcsak logikusnak, bölcsnek de jóindulatúnak is feltételezem. Felvetődik megint egy kérdés: mennyi ember? Egyre több, akár sok ezermilliárd. Vagy, van itt egy határ. Nem tudom, de azt biztosnak veszem, hogy ez a határ nem nyolcmilliárd alatt van.

Hosszabb távon legyen boldog, egyre boldogabb, de ehhez az embereknek értelmesedni, erkölcsösödni kell. Vagyis a természet, Isten akaratának jelentős hányada az emberek tanítására, nevelésére irányul. Azért történnek az események, történések, hogy az emberek tanuljanak belőle és ezáltal önmaguk hozzák létre saját boldogságukat. Egyénileg és csoportosan.

Számomra fő kérdés: miért vannak igazságtalanságok? Ilyenekre gondolok: az egyik gyerek, ember egészségesnek, jó képességűnek, szépnek, jó körülmények közé születik, ill. az lesz, élete szerencsésen alakul. A másik ember betegnek, rossz képességűnek, csúnyának, rossz körülmények közé születik, ill. az lesz, élete szerencsétlenül alakul.

Először is nem árt szétválasztani az önhibából eredő „szerencsétlenségeket” („igazságtalanságokat”) és az önhibán kívüli szerencsétlenségeket (igazságtalanságokat). Az önhibából eredő szerencsétlenségek tulajdonképpen nem nevezhetők sem szerencsétlenségnek, sem igazságtalanságnak. Az emberek (élőlények) akaratszabadsággal, tudattal, érzésekkel rendelkeznek, nyilvánvalóan csak így van értelme az életnek, csak így lehet boldogságot elérni. Ezt a természet, Isten is tudja. Ha pedig mindezek vannak, akkor szükségszerűen vannak jó, helyesen cselekvő, és rosszabb helytelenül cselekvő emberek. Ha pedig a szerencsétlen (ártatlan, önhibán kívüli) embernek egy másik ember, vagy embercsoport (ez lehet többmilliárd ember is) árt, (az önhibán kívüli ember miattuk szenved), akkor az, társadalmi igazságtalanság. A társadalmi igazságtalanságok, az emberiség szempontjából nem önhibán kívüli igazságtalanságok, azok önhibából eredő igazságtalanságok. Igaz ezek általában kollektív önhibák, amelyek elemzése egy külön tanulmányt érdemelne.  Jóllehet az ártatlanul szenvedő ember szempontjából, viszont önhibán kívüli igazságtalanságok. Leegyszerűsítve én így kategorizálom a problémakör tényezőit. A lényeg az, hogy van az önhibán kívüli, igazi igazságtalanság, szerencsétlenség. És van az önhibából eredő nem igazi igazságtalanság szerencsétlenség.

A kérdést tehát ketté kell bontani. Miért vannak önhibából eredő, többek között társadalmi igazságtalanságok? Egyrészt ezek szükségszerűen vannak, mert az akaratszabadságból eredő szükségszerűen helytelen cselekvések (gondolatok és cselekvések) igazságtalanságokat is létrehoznak. Azonban nem mindegy ezen igazságtalanságok aránya. Az önhibából eredő igazságtalanságok minimalizálásra azért törekedni kell. Van azonban itt egy másik magyarázat is.

A másik kérdés: miért vannak önhibán kívüli igazságtalanságok?

Mielőtt tovább mennék, ki kell térni arra, hogy feltételezésem szerint a másvilágon kompenzálódik az önhibán kívüli igazságtalanság, szerencsétlenség. És általában minden kompenzálódik a rosszindulat, az önhiba is.  Ez engem valamennyire megnyugtat, de közel sem teljesen.  Ennek ellenére én az igazságtalanságot igazságtalanságnak érzem, izgat, idegesít ez a kérdés: a természet, Isten miért akar önhibán kívüli igazságtalanságokat, szerencsétlenségeket?

Talán nem is akar de ennél jobban nem tudta megalkotni az életet. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a természet, Isten bármilyen bölcs is, csak jó szintre tudta megalkotni az életet, a világot és nem tökéletes (kiváló) szintre.  Igaz már ez is elképzelhetetlenül hatalmas, csodálatos teljesítmény.

Egy másik okoskodás: szenvedés nélkül nincs boldogság. Ehhez azonban talán elég lenne az önhibából eredő szenvedés.

A következő okoskodás:  minden arra szolgál ( arra is szolgál), hogy abból az ember tanuljon, okuljon, és ez által okosodjon, erkölcsösödjön, és ezáltal boldogabb legyen.

A természet, Isten az embert ellátta igazságérzettel is, azért, hogy minden igazságtalannak vélt dolgot megszüntessen. Önhiba, az is, ha ezt mindenkiben meglevő igazságérzetet (lelkiismeretet) valaki elfojtja magában.

Az önhibán kívüli igazságtalanságokat (nevezhetjük ezeket természeti igazságtalanságoknak) nem lehet elkerülni, de valamennyire meg lehet szüntetni, azokat is lehet kompenzálni. Egy égő házban bennragad egy kisbaba.  Egy kisgyerek súlyosan megbetegszik Ezek egyértelműen tanító esetek, egyértelmű az igazságtalanságok (természeti igazságtalanságok), az igazságérzetünk háborog, és ez cselekvésekre sarkall minket (az emberek többségét). Nemcsak egy azonnali cselekvésre sarkall, hanem társadalmi cselekvésekre is. Pl. meg kell szervezni, az ingyenes tűzoltóságot. Vagy meg kell szervezni az ingyenes betegellátást. A természet Isten akarata, hogy az ember megértse, milyen a jó társadalom, és olyant építsen fel. A jó társadalom biztosítja a viszonylag legnagyobb boldogságot.  A természet, Isten akarata, hogy még a természeti igazságtalanságok is kompenzálva legyenek.

Az önhibából eredő, a társadalmi „igazságtalanságok” megszüntetése ennél nyilvánvalóbb. Pl. ha kisgyereket szándékosan bántalmaz egy másik ember, embercsoport, szenvedést, betegséget okozva neki, akkor igazságérzetünk még inkább háborog és ez cselekvésekre, társadalmi cselekvésekre ösztökél bennünket.   Ezen „igazságtalanságok” megléte, a szükségszerűségen kívül, arra tanít, hogy ezeket minimalizálni kell. Bővebben: az önhibából eredő „igazságtalanságok” (beleértve a társadalmi igazságtalanságokat is) meglétének az a tanulsága, hogy azokat megszüntetve, elkerülve, kompenzálva, összességében minimalizálni kell. Illetve, olyan társadalmat kell létrehozni, amelyben ezek minimalizálódnak.

Ezekre tanítanak engem, és talán másokat az igazságtalanságok. Az igazságtalanságok azért vannak (ez a természet, Isten akarata) hogy ezekre tanítsanak. (Ne felejtsük el, hogy a természet, Isten akarata lényegében azonos a természeti, társadalmi törvényszerűségekkel.)

Visszatérve a természeti igazságtalanságokra.

Más természeti igazságtalanságok tanulsága nem ilyen egyértelmű. Mi a célja a természetnek, Istennek, az alábbi emberrel (emberekkel, sorsokkal)? Csúnya, csúnyácska, és betegeskedő, nem túl egészséges. Képességei inkább rosszak. Vannak ugyan jobb képességei, de ezeket nem tudja, nem engedik kihasználni neki. Élete általában nem sikeres, nem szerencsés és ez többnyire nem önhibából ered. A kissé szerencsétlen sors nagyon sok mindent takarhat. Nemcsak a saját sorsot, hanem környezetének alakulását, ill. a vele kapcsolatos emberek (család, ismerősök, kisközösség, nemzet, stb.) sorsának alakulását is.

Az ilyen emberek iránt nem érzünk (még ha mi vagyunk ilyenek, akkor sem) sajnálatot. Igazságérzetünk nem háborog, nem építünk miattuk korházat, tűzoltóságot, stb. Inkább egy kicsit lenézzük, megvetjük őket. Róluk nem szólnak regények, filmek, ők nem szerepelnek a tévében. Legfeljebb a viccekben, kabarétréfákban jelennek meg személytelenül, mint az esetlen kisember. Mert valóban egy kissé esetlenné, ügyetlenné, visszahúzódóvá válnak. Szerencsétlenségük, szerencsétlenkedésük (a határ elmosódott), miatt a  kapcsolataik is rosszabbak az átlagosnál. A társadalomtudomány és politikai vezetés sem foglakozik velük. (Nem tudom, hogy kedves olvasó észrevette: az 51-63 éves korosztály nem sikeres többsége, rájuk jellemzőbb ez a sors, mennyre kiesik minden figyelem alól. A nyugdíjas korosztály legalább ezt az elismerést megkapja: végigdolgozták az életük.) Szóval az ilyen (nem kevés emberrel történő) igazságtalanságokkal mi a természet, Isten szándéka?

Talán ez, a nem tökéletes, (csak jó) természeti, Isteni élet terméke? Ők a természet, Isten hibaszázaléka? Talán ez egyéni próbatétel? Talán ez egyéni útmutatás, de milyen utat jelöl ki? (Sokakban ez a gondolat alakul ki: akármi jöhet, csak ez ne. Ez a gondolat lenne a természet, Isten útmutatása? Ez a gondolat azonban lezülléshez, vagy önzéshez  is vezethet, az pedig nem lehet a természet, Isten szándéka.) Talán ezeket az igazságtalanságokat is kompenzálni kell az egyénnek, és  az embereknek, a társadalomnak?  De milyen, és  mekkora legyen ez a kompenzáció? És hogyan lehet szétválasztani a rosszabb képességet, a kissé szerencsétlen sorsot, az önhibától? Talán ez az igazi sorsdráma és nem a király bukása? De kit érdekel az a sorsdráma, amikor Nyúl Béla nem esik le a falról, csak csendesen éldegél? A válaszokat pontosan nem tudom. Azt gondolom az arányos társadalmi kompenzáció neki is kijár.

A következőkben azonban biztos vagyok a magam részéről. A csúnya, ill. kissé rosszabb képességűek, ill. a kissé szerencsétlenebb sorsú embereket nem szabad lenézni, megvetni, mert a lenézés, megvetés a galád, önző embereknek jár ki, még ha azok sikeresek is.

A csúnya, ill. kissé rosszabb képességű, ill. kissé szerencsétlenebb sorú embereket, főleg, ha vállalják sorsukat, önzetlenek, tisztességesek, törekvőek maradnak, a hétköznapok hősének kell tekinteni. Nem kiváló embereknek, hatalmas hősöknek kell tekinteni őket, mert azok egyik tulajdonsága a kiemelkedő képesség, képességek, de a hétköznapi hősök tisztelete kijár nekik. Persze ez probléma is árnyaltabb. Mert még ezen emberek is rendelkeznek a magasabb fokú akarattal. Még ezen emberek is képesek maguk kereti között önmagukon, és társadalmon javítani. Ezt is figyelembe kell venni, egyénenként kell ítélkezni. 

Minden külső hatás, a belső érzés, érzelemrendszer bonyolult hálózatán keresztül hat. Mi a természet, Isten szándéka a kellemetlen érzésekkel? Érzések, (érzések és érzelmek) nélkül nincs tudat, akarat, egyéniség, sőt magasabb szintű értelem sincs. Nincs élni akarás, nincs élet. Érzések nélkül nincsenek jó és rossz hatások. A kellemes érzéseket, csak szenvedések mellett érezhetjük. Ha bonyolult a rendszer, itt is lehet hibaszázalék, tehát lehetnek indokolatlan kellemetlen érzések, érzelmek. Egyébként az indokolatlan kellemetlen érzések és az eltorzult érzések egymásból erednek. De van tanító szándék is.

Az indokolatlan kellemetlen érzések megléte közvetve arra tanít, hogy azokat a saját magunk, a pszichológiatudomány, és más tudomány segítségével csökkentsük. Méghozzá úgy csökkentsük, hogy az magunknak hosszabb távon, de főleg másoknak a legkevesebb kárt okozza.

Az indokolt kellemetlen érzések megléte, pedig arra tanít, hogy olyan társadalmat építsünk, amelyben ezek csökkennek (átlagosan, általában, az emberek többségében) és a kellemes érzések sokasodnak.

A célok felismerése mit sem ér, ha azok nincsenek megvalósítva. A megvalósításhoz pedig ismerni kell a működést. A megismerés az ember számára szinte végtelen történet, arról szól, hogy egy lépéssel megint közelebb kerül a teljes megismeréshez. Pl. ismerjük e korosztályok (kisgyerekkor, gyerekkor, serdülőkor, fiatal felnőttkor, felnőttkor, kezdeti öregkor, öregkor) boldogságait és nehézségeit. A korosztályok valódi sajátosságait, szerepeit és valótlan rákényszeríttet szerepeit. Többek között ezt sem ismerjük. Mi a természet, Isten szándéka ezzel bonyolultsággal, végtelenséggel? Talán nem is lehet egyszerűbben megalkotni az életet. Talán a megismerés boldogságát biztosítja a természet, Isten.

Miért engedi a természet, Isten hogy egyesek zsarnokok, pénzügyi manipulálók, és azok szolgái kifosszák, leigázzák, átverjék a népet (sok embert)? És miért tűri meg a természet, Isten az evilági önhibából eredő büntetlenül maradt hibákat? Miért tűri meg az evilági tudatos gonoszságot, gazemberséget, mások kifosztását, a bűnöket? Jóllehet ezen emberek, általában nem tudják, hogy milyen károkat, ártalmakat okoznak. Ha nem tudják, akkor a felületesség érzése (bűne) miatt kell, ha pedig tudják, akkor az önzés, és más érzések (bűne) miatt kell a másvilági szankciót elviselniük. Tehát a másvilágon mindenképpen „elnyerik a jutalmukat”. Sőt akit kifosztanak, szenvedésbe taszítanak az is kompenzálva lesz, de csak akkora részben amekkora az önhibán kívülisége. Mert itt pedig, a megalkuvás, önzőség érzése (bűne) merülhet fel, (igaz, hogy csak akkora részben amekkora lehetőségük van az ellenállásra), hiszen hagyja magát kifosztani. De nem lenne az embereket egyszerűbb rögtön e világon megbüntetni? Mi értelme van ennek az utólagos, látszólag fölösleges menetnek. 

Egyrészt a természet, Isten azt akarja, hogy az ember saját akaratából cselekedjen. Sőt azt akarja, hogy az emberek saját maguk jöjjenek rá a problémára, és azokat saját maguk oldják meg. Hiszen ha a természet, Isten elintézi helyettük, akkor nincs önálló emberi akarat. A természet, Isten tehát végső soron azt akarja, hogy az emberek olyan társadalmat építsenek, amelyben az említett érzések (bűnök) a minimálisra csökkennek. A természet, Isten egy automatikus igazságos rendszert akar, amelynek része az emberi akarat és az emberi alkotta rendszer. A természet, Isten nem szereti kézi vezérlést.  Többek között azért, csökkenek e rendszerben az igazságtalanságok, mert az emberek büntetik meg az ilyen bűnöket. Persze az emberek nemcsak a büntetés eszközével élhetnek. Sok eszköz áll a rendelkezésükre, és ha nem felületesek, akkor ezen eszközöket fel is fedezik, és alkalmazzák.

Újabb elmélkedés a felelősségről.

Ez egy ismételt fejezetrész.

Ne felejtsük el két alapfelfogás, van. Szerintem mindkettő igaz, ezért részben félig az egyik érvényesül, részben félig a másik érvényesül.

Az egyik: a rossz gépezetben (rendszerben) az átlagos csavar, alkatrész (az emberek többsége) rossz célokat szolgál, ill. rosszul működik.

A másik: az átlagos alkatrésznek csavarnak ( az emberek többségének) is van önálló akarata, a rendszert (a gépezetet) ezen akaratok alakítják ki.

Kétségtelenül az egyik örök alapvető kérdés, hogy jelenleg kinek (elitvezetőnek, középvezetőnek, nagyvállalkozónak, értelmiséginek, átlagos kisembernek, stb.) mekkora lehetősége, esélye van társadalmi ügyekbe való érdemi beleszólásra. Talán a legfőbb kérdés az, hogy az egyszerű kisembernek mekkora a beleszólása. A „jelenleg” szó azért fontos, mert pl. a közvetlen demokrácia rendszerében  más arányok lennének. De hogyan érhető el a közvetlen demokrácia, ha egyszerű kisemberek nem küzdenek érte.  A beleszólás lehetősége arányos a felelősséggel. Nagyon sok oldalról közelíthető meg a probléma, és minden megközelítés más eredményhez vezet.  Ha a kisember felelősségét felnagyítjuk, akkor kétségkívül a vezetők és végső soron a természet, Isten jóvoltából (jobb képességek, nagyobb szerencse) nagyobb beleszólási lehetőséggel bírok felelősségét lecsökkentjük, ami nem lenne jó. De az sem lenne jó, ha az egyszerű kisember ezen indokkal fordulna el a politizálástól (közügyektől) : úgysem számit, mit mondok, mit teszek. Az egyszerű kisember is törekedhet vezetői, beleszóló pozícióra, és ennek elérése rajta is múlik. De ez a gondolatsor (miért nem mentél politikusnak) sem vezethet jó eredményre, hiszen nyilvánvalóan egy bizonyos arány beáll, nem kerülhet mindenki jelentős beleszóló pozícióba.  Talán hibás az a számolás, amikor az összes beleszólást, felelősséget 100-nak vesszük, és ezt próbáljuk meg szétosztani pl. 10 millió embere. Ha nem is hibás mindenképpen szükség van egy másik számításra. Vagy több másik számításra.

Tételezzük fel hogy minden ember   halála után, ha nem is pontosan így, de végső soron valahogy odaáll a természet, Isten elbíráló mechanizmusa elé, aki ezt is vizsgálja: neked mekkora volt a közéleti aktivitásod, és az mennyire volt átgondolt, tudatos. Mekkora energiát fordítottál arra, hogy világot, a társadalmat jobbá tedd.  Mekkora áldozatot hoztál ezért. (Sokféle közéleti aktivitás van. A különböző foglakozások különböző közéleti aktivitást adnak. De nem elég a foglalkozás, azt kiegészítve, amellett szükség lenne még egyéni közéleti aktivitásra is. Közéleti aktivitás pl. az is, ha valaki szomszédinak segít.) A ráfordított energia  áldozat  ( ez már mennyiség és minőség szorzata) talán nagyjából egyenesen arányos a jó döntésekkel, cselekvésekkel.

A mennyiség beszorzódik a minőséggel. Lehet, hogy egy politikus, egy tv személyiség, egy újságíró, egy ügyész, egy ügyintéző és még hosszan sorolhatnám mennyiségben, sokat fogalakozik az emberekkel, társdalommal, de ha ezt rossz minőségben (önző érzésekkel, nem javító szándékkal, esetleg kárt okozva, teszi) akkor a mennyiség csak növeli a rosszat. Tehát a mennyiség és a minőség szorzata számít.  Ugyanakkor egy tudós, aki végső soron az emberek a társadalom, a természet javításán munkálkodik (mindezek Isten, természet alkotása) és ezt jó minőségben hasznosan teszi, hasznot hajt, mindez csak lelkiismeretes hozzáállással lehetséges, annak kiválót kell adni a társadalmi aktivitására, hasznosságára is.  Ha a tudós fegyvert, haszontalan káros dolgot állít elő, akkor már baj van az átgondoltságával, a lelkiismeretével, az önzetlenségével, és persze baj van hasznosságával. A mennyiség és minőség szorzata számít.  A másvilági megítélés is ezt értékeli.

Ebben az értelemben nem nagyon számít, hogy az ember, vezető pozícióban volt, vagy egyszerű állampolgár volt, hiszen a vezető is lehet önző szándékú, a kisember is lehet önzetlen társadalmat segítő szándékú. Az egyszerű kisember is termel, dolgozik és fogyaszt és nem mindegy, hogy mit. De azért az elbíráló mechanizmus ezt is vizsgálja: én természet, Isten mekkora lehetőséget adtam neked és azzal te hogyan éltél. Talán egyszer tudományosan is bizonyítható lesz, hogy az elbíráló mechanizmus valami ehhez hasonló módón fog működni. Én téged 50%-ban az közéleti aktivitásod, a társadalom javításába fordított energia, a hozott áldozat (a jó döntések, cselekvések) alapján ítéllek meg. De ha neked kevés lehetőséget adtam (rossz képességeket, kevés szerencsét) akkor csak 20%-os lesz a társadalmi felelősséged. Ha viszont nagy lehetőséget adtam, akkor 80%-os lesz a társadalmi felelősséged. 

Érdemes ezt a gondolatsort beleilleszteni a másvilági elbírálás (külső érzésmechanizmus) elméletébe. Érdemes ezt a gondolatsort hozzáilleszteni az arányos szeretet, tisztelet elméletébe.

A kérdés a következő: kimondhatjuk e azt, hogy még az egyszerű kisember is legalább 20%-ban felelős azért, hogyan alakul a társdalom, a nemzet sorsa? Illetve, hogy egy elit vezető legalább 80%-ban felelős azért, hogyan alakul a társadalom a nemzet sorsa?  Én azt mondom, hogy kimondhatjuk. Sőt, ha érzésmechanizmust elemezzük, akkor a másvilági ítélkezésben is hasonló számok jönnek ki. Persze 20, ill. 80% nem feltétlen negatív megítélés, ez lehet pozitív is, illetve ezek sem egyformák.

Ugye itt a felelősséget ez egyén teljes felelősségéhez mérjük. Nem az összesített 10millió ember felelősségéhez mérjük. Vagyis azt mondjuk a teljes felelősség mindenkinél 100. Ennek 20%-a társadalmi felelősségre vonatkozik. Mondjuk 40%-a az családi felelősségre vonatkozik. Mondjuk 20%-a az egyén saját boldog értelmes életélésére vonatkozik. 20% egyéb felelősségre vonatkozik. Ha így számoljuk a felelősséget, akkor nem túlzás azt mondani, hogy még az egyszerű kisember is legalább 20%-ban felelős a társadalom alakulásáért.

Az biztos, ha sok (a többség) kisember nagy aktivitással átgondoltan tudatosan él társadalmi életet, vesz részt a maga módján a közügyek intézésében (reklamál, politizál, tüntet, tudatosan fogyaszt, stb.) akkor szinte biztosan megváltozik a társadalom. E számolás okoskodás szerint nincs helye ezeknek, a gondolatoknak: nem számít, mit teszek, ezért nem teszek semmit, csak az egyéni kis életemmel és esetleg családommal foglalkozom.

De azért még e számolás szerint sem egyformák a felelősségek. A felelősségek arányában történik a büntetés, jutalmazás.

A felelősség kérdését megközelíthetjük a  társadalom,  mint bárka-modell alapján is.

A felelősség kérdést megközelíthetjük a hatalmi hierarchia alapján is.

A következő egy kétszeres ismételt fejezetrész.

Vannak, akik először érzésben, gondolatban majd tettben hatalmas bűnöket követnek el. A zsarnok, önző, ártó vezető valójában a rablógyilkosnál is sokkal nagyobb kárt, ártást okoz, mert közvetve több ezer  ember halálát, sok tízezer ember szenvedését  okozhatja. A büntetés nagysága azonban véges. Bár, ha lényegében a másvilági ítélkezés hasonló a világűr fagyos hidegében való magányos kóborlással, és ez nagy bűn esetében sokáig tart, akkor a büntetés is nagyon széles skálán mozog, ha nem is végtelen.  A földi igazságszolgáltatás nem tudja, és nem is akarja büntetni a rossz, önző, zsarnok-vezetőt.  Ez egy igazságossági probléma, hogyan lehet büntetni az önző zsarnok-vezető borzalmas ártását.  A jelenleginél mindenképpen következetesebben, előjelek nélkül,  szigorúbban kellene büntetni. Következetesen előjelek nélkül, mert a károkozás, az ártás független attól, hogy vezető a jelen rendszer híve, vagy annak elvetője.  A földi igazságszolgáltatás még ezen szinten van a vezetők tekintetében:  az egyik elvbarát vétkes felmenti a másik vétkest, és elítéli az elvellenfelet, nagyrészt függetlenül az okozott ártástól.

Természetesen a másvilági ítélkezés nem így működik. De még a másvilági ítélkezésnél is felmerül a probléma, hogy zsarnok, önző, felelőtlen vezető, rossz érzései gondolatai végesek. Tehát hiába ezerszer nagyobb az okozott kár a zsarnok önző vezető legfeljebb rablógyilkos büntetését kaphatja. Az egész úgy lesz igazságos, logikus, ha figyelembe vesszük, hogy az önző zsarnok-vezető, segítők nélkül nem sokra megy.  Vagyis a közvetlen segítők (pl. parlamenti frakció, a vezetőtársak, a kiszolgáló, segítő értelmiségiek, és azok a rendőrök, katonák, hivatalnokok, akik önként és egyben kapzsiságból, hatalomvágyból segítenek) majdnem akkora bűnösök, mint maga a zsarnok-vezető. Ez logikus és a másvilági ítélkezés is e logika szerint történik. Vagyis a népnek való ártáshoz sok ember (öt, tíz, húsz, ötvenezer ember) nagyon rosszindulatú, önző, felületes érzése, gondolata, tette szükséges, és ezen emberek, ennek megfelelő (a saját rossz érzéseikkel, gondolataikkal arányos) súlyos másvilági büntetést kapnak.  

A jóindulatú viselkedés. A rosszindulat, a másnak ártás, az önzőség sokféleképpen indokolható.

Itt nem arról esik a szó: hogyan ítéljünk meg másokat. Hogyan viselkedjenek, cselekedjenek mások. Arról van szó: mi magunk hogyan gondolkozzunk, cselekedjünk, viselkedjünk. Még pontosabban arról van szó: én hogyan tegyek. Az alábbiak szerint kell tennem.

Nem hiszek abban, hogy sorsunk előre meg van írva.

Azt gondolom, hogy az embernek mindenből tanulnia kell.  Bármi, ami életünkben elénk kerül, abból tanulni kell.

Azt gondolom, hogy a nehézségek, bajok (melyekben általában többé-kevésbé mi is hibásak vagyunk), azért vannak, hogy azokat legyőzzük, de jó utón, jó megoldással (jóindulatú, igazságos megoldással) győzzük le.

Így életünk mégis sorsszerű lesz, kijelelődik azon út, amelyen haladni kell és kijelölődnek azon feladatok, amelyeket nekünk kell megoldani. És a megoldásnak szinte mindig van egy jó (jóindulatú, igazságos) megoldása. Óvatosnak átgondoltnak kell lenni, a bajokat meg kell előzni. De számolni kell azzal is, hogy ez nem sikerül teljesen. A bajok, problémák azért vannak, hogy legyőzzük őket, de jó utón haladva, jó megoldással győzzük le őket.   Ha előttünk van a baj, a probléma, akkor az elől nem szabad elmenekülni. Nem szabad a rövid távon legkönnyebb megoldást választani. De mindig az igazságnak, jóindulatnak kell vezérelni. Az igazságot, jóindulatot nemcsak érezni kell, de meg is kell fontolni.

Az ember állandó feladata, hogy jóindulatban és igazságosságban is állandóan fejlődjön.

Sokan az gondolják ez a gyengék igazsága. Elismerem ez a gyengék igazsága. De a természet, Isten igazsága a gyengék igazsága. Azért védjük a gyenge gyermekeket, a gyenge öregeket, a betegeket, a védteleneket, mert a gyengék igazsága érvényesül. Ha nem ez érvényesülne, akkor a vérengző vadállatnál is vérengzőbbek lennénk, de akkor már nem lenne élet.

A gyengék igazsága érvényesül, nem azt jelenti, hogy a vétkeseket, bűnösöket nem kell arányosan megbüntetni. Sőt pont a gyengék védelmében kell azokat arányosan megbüntetni. Ha evilági életükben nem is lesznek megbüntetve, a másvilágon biztosan elnyerik a „jutalmuk”.

A gyengék igazsága és a többség igazsága csak akkor üti egymást, ha a többség nem vallja a gyengék igazságát.

Ha valaki bátran kiáll a gyengék igazsága mellett, akkor az már nem gyenge. 

Miért büntessünk, jutalmazzunk e világon, ha a másvilágon úgyis létrejön az igazságos büntetés, jutalmazás? Erre a kérdésre később válaszolok. 

A másvilági igazságszolgáltatás (külső érzésmechanizmus) minden érzésünket, gondolatunkat, cselekvésünket pontosan méri és eszerint alakul a másvilági életünk.

Mi a másnak ártás? Lelki, testi, anyagi károkozás az ártatlanoknak. Aránytalan lelki, testi, anyagi károkozás (büntetés) a vétkeseknek. Erősen igazságtalan lelki, testi, anyagi jutalmazás.

Nemcsak önhergelés van, hanem önáltatás is. Az önáltatók is önzők, felületesek.

Sokan, sokféleképpen áltatják magukat. (Én nem áltatom ezekkel magam.)

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: ez csak apróság, kis ártás, kicsike sértés, nem számít. Ezért árthatok másnak. Lehet, hogy rosszul gondolják, hogy az csak apró ártás, kis sértés. De ha jól gondolják, akkor is: az apróságokat is méri a másvilági igazságszolgáltatás. Sok kicsi, sokra megy.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: nem baj, majd egy kevés ima, egy kis vallási rituálé, a szavakban való megbánás helyrehozza, kompenzálja az ártásomat.

Tévednek, ezeket a nyilvánvalóan taktikázó önző szempontú rituálékat másvilági ítélkezés nem értékeli, sőt inkább a mögöttük levő önzőséget értékeli negatívan. Az igazi magbánás a megváltozás az, ha a jövőben sem érzésben, gondolatban és így tettben sem követnek el oktalan sértést, bántást, ártást, sőt ennek az ellenkezőjét igyekszenek tenni. De még ez sem semmisíti meg a múlt és a jelen oktalan sértéseit, bántásait, ártásait, csak összesített mérlegen javít.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: az élet nem más, mint verseny, a versenybe pedig belefér egy kis ravaszság, egy kis kitolás, egy kis ártás.  Vagy ő, vagy én, gondolják megint mások.

Tévednek, mert van igazságos, szabályozott „szelíd” verseny is.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: ilyen kegyetlen, hamis az élet. Ezért árthatok másnak. Azért kegyetlen az élet, mert sokan azt gondolják: ilyen kegyetlen, hamis az élet. És amit gondol az ember, általában abban az irányban cselekszik.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: én csak visszaadom, amit kaptam. Nem én leszek az állandó balek. Ezért árthatok másnak. De nem mindegy, hogy kitől kapta a rosszat és azt kinek adja vissza. Akitől kapta a rosszat, az is meg fog bűnhődni, de ő is meg fog bűnhődni, ha nem annak és nem arányosan adja vissza. Ekkor, ártatlan embernek árt. Ugyanazt teszi, mint amit vele tettek a vétkesek.

Sokan felnagyítják a magukat ért sérelmeket, ártásokat, lekicsinylik az általuk adott ártást, sértést, és erre hivatkoznak. Illetve, azt gondolják: nem én kezdtem, és a kezdőnek sokkal nagyobb büntetés jár. Ezért árthatok másnak.

De vajon helyesen ítéli meg, hogy ki a kezdő. És talán, ha valóban biztos, ki az eredeti kezdő, akkor annak valamivel nagyobb büntetés jár, de nem sokkal nagyobb.

Az ember azért is él közösségbe, mert sokszor elvakíthatja a düh. Mert sok ok miatt nem mindig képes az arányos ítéletre. A közösség segít ebben, megmondja, mi az arányos büntetés. Ez a törvény.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: a törvény is rossz. A törvény nem mérvadó. Azt tehetek, amit akarok. Ezért árthatok másnak. Talán egyes törvények tényleg rosszak, de melyek azok és mennyire rosszak, ez megint alapos átgondolást igényel. Az, hogy egyes törvények rosszak, senkit sem ment fel, az alól, ha másnak árt, másnak kár okoz, ha nem jóindulatú, ha nem igazságos. Egyes törvények rosszak, akkor ezen törvények ellen kell küzdeni ezen törvényeket kell megváltoztatni, és nem az ártatlan embereket bántani, azoknak ártani.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak (főleg akiknek kedvez a rendszer, akik hatalmi helyzetben vannak): minden úgy van jól, ahogy van, mindent megtehetek, ha abból nem származik bajom, ha azért nem bűnhődők, ha az, legális. Csak a törvények szerint járok el. Ezért árthatok másnak. Ők is tévednek, mert a rendszeren is változtatni kell. Nemcsak saját életünkről, boldogságunkról kell gondoskodni, a gyerekeink, unokáink élete is részben rajtunk múlik. A rosszindulat, az önzés, az igazságtalanság a rendszertől függetlenül meg lesz büntetve, a jóindulat, az igazságosság, az önzetlenség jutalmazva lesz a másvilágon.  A rendszer javításának akarata, is jóindulat igazságosság. A rossz rendszer helyben hagyása, az a rossz helyben hagyása, ez is vétek. Akik többet tudnak tenni (a vezetők) sokkal nagyobbat vétkeznek.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: az én feladatom a jó védelme, ebbe belefér egy kis másnak ártás. Vagy ezt gondolják, az én feladatom, az összességében jó, törvényes rendszer védelme, ebbe belefér egy kis másnak ártás.

Az a „jó, jó rendszer” amelybe belefér az oktalan másnak ártás, már eleve nem lehet jó.  És mennyi másnak ártás fér bele, hol a határ. Egyébként a jónál is lehet jobb, sőt hosszabb távon, sokkal jobb. Aki minden mérlegelés nélkül, minden eszközzel védi a jót, az a jó további javulását (a fejlődést) gátolja meg. Még ha őszinték is fenti gondolatok, akkor is felületességből következő, vagyis bűn az ebből fakadó másnak ártás.  Ha pedig a háttérben önző érdek, előrejutás, karrier, stb. van, akkor a külső érzésmechanizmust olyan erős negatív hatás éri, hogy ahhoz képest eltörpülnek, még az igaz, öszinte magasztos gondolatok érzések is.  A másvilági ítélkezésben azért a direkt önzőség egy fokkal nagyobb bűn, mint a felületesség. Visszatérve, a felületesség bűne mindenképpen fennáll, mert ezen  gondolat: minden eszközzel meg kell védeni a jót – nem is lehet igaz.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: a rosszat, a rossz embereket meg kell semmisíteni, és minden jóra fordul. A rosszaknak nagyon szigorú büntetést kell adni. És akkor majd megtanulják. Ezért árthatok másnak. A rosszat (rosszindulatot, igazságtalanságot) nem lehet gyorsan eltüntetni. Nagyos sok idő, évezredek alatt lehet és kell is jelentősen csökkenteni. A leghatásosabb csökkentés, ha ő maga mindig jóindulatú, igazságos akar maradni.  Aki átgondolatlanul gyorsan meg akarja szüntetni a rosszat, az csak erősíti, növeli a rosszat. E világon az embernek nagyon sok mindent átgondolva arányosan kell büntetni.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: nem én követtem el a rosszat, én csak elfordulok, nem ártom bele magam, nem az én dolgom, én kimaradok belőle. Én csak önző vagyok, de nem ártok. Ezért én nem vagyok vétkes. Nem annyira vétkesek, mint az, aki elkövette a rosszat, de nem vétek nélküliek. Megengedik a rosszat, hallgatólagosan egyetértenek vele, ez is vétek. 

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: engem kedvel a természet az Isten, én ilyen, vagy olyan okok miatt (mert áldoztam, imádkoztam, mert különb vagyok, stb.) kedvezően leszek megítélve. Én egy tehetséges, szerencsés, kivételezett ember vagyok. Ezért árthatok másnak.

Ők is tévednek. Egy mechanizmus ítélkezik, amely nem tesz különbséget.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: nekem csak saját magamat és saját családomat kell védenem, segíteni, a többi ember nem számít. Ezért árthatok másnak. Az igaz, hogy aki saját családjával szemben rosszindulatú, az egy fokkal rosszabb indulatú. De az idegen emberrel szembeni rosszindulat, önzőség is rosszindulat, önzőség. Úgy kell a saját családot védeni, segíteni, hogy az másnak ne ártson, mást ne sértsen.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: én nem tehetek róla, mert nem tudom mi jó út, mi a helyes megoldás. Ezért árthatok másnak. Aki ezt olvasta, az már nem védekezhet ezzel. Egyébként aki nyitott az igazságra, a jóindulatra az sok mindenből, nemcsak ebből, megtudhatja, mi a helyes.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: én csak üzletelek, ebbe beleférhet egy kis spekuláció, egy kis rafináció, egy kis másnak ártás.

Nincs itt határ, ha elfogadjuk a kis másnak ártást, akkor elfogadjuk a nagyobbat is. A másvilági megítélés a kis ártásokat is méri. Azzal vagyunk jóindulatúak, azzal tiszteljük a másikat, azzal vagyunk árgondoltak, ha nagyon precízen, pontosan üzletelünk, csak annyit kérünk amennyi, jár, ill. pontosan annyit adunk amennyi jár.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: én csak a jobb világ, a jövő miatt, sok ember boldogtalansága miatt, az elnyomatás miatt, a magasabb eszmék miatt küzdök. Én csak nevelő célzattal példát statuálok. Ezért árthatok másnak.

A másnak ártáson kívül sok módón, sok eszközzel, sok utón lehet a felsoroltak miatt küzdeni. A másnak ártáson kívül sok módón lehet példát adni.   (Mi van, ha minden út le van zárva? Erről még beszélek.)

Átgondolatlanok azok is, akik ezt gondolják: néhányan áratlanul (oktalanul) sérülnek, szenvednek károsodnak, de egyszer majd „lehet”kialakul a jobb jövő, amelyben viszont majd sokan boldogan élnek.  

Az ártatlanoknak való ártással, nem lehet jobb jövőt építeni. Azért sem mert az így felépített „jobb jövőben” is, szükségszerűen ez az elv érvényesül: a jobb jövő érdekében károsodhatnak, szenvedhetnek az ártatlanok. Azért sem mert a szenvedés, harc, a marakodás, az igazságtalanság, nem vihet jobb jövő felé.

Egyébként is a jövőért küzdő saját magát károsítsa a jövő érdekében. Erkölcsi dilemma, csak akkor alakulhat ki, ha ma, teljesen biztosan tíz ember 10X-el igazságosan hasznosult, lett boldogabb az élete, és ennek az, az ára hogy holnap teljesen biztosan csak  egy ember 1X-el igazságtalanul károsodik. A másvilági megítélés ekkor a 10-szeres hasznosságért jutalmat ad, az 1-szeres ártásért büntetést ad. Az egyenleg esetleg enyhén pozitív. Vagy fordítva valaki biztosan ma igazságtalanul 1-szeresen károsodott, de holnap biztosan ennek következtében 10-szeres igazságos hasznosulás történik meg.  A bizonytalan ködös jövőért való jóindulatú, másoknak használni szándékozó küzdelem, csak addig jóindulatú, amíg nem keveredik bele az ártatlanoknak való ártás. A bizonytalan jó jövőért való cselekvésnek van egy felületességi vonatkozása. Mindezt persze felülírja, ha a bizonytalan jobb jövőért való küzdelem hátterében, a jelen önző, igazságtalan előrejutása áll. Ez annyira negatív érzés, hogy emellett elhalványul az egész jövő problémája. 

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: én csak egy rossz gépezet tagja vagyok. És ezt is gondolják, én csak egy általánosan elvadult, abnormális helyzetben cselekszem.

Azért lehetnek rossz gépezetek, mert sokan azok tagjai lesznek. Azért lehetnek elvadult, abnormális helyzetek, mert azokba sokan beleilleszkednek.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: nincsenek ártatlan emberek, ezért árthatok. Az ártatlanok való ártás megegyezik az oktalan ártással. A másvilági megítélés nem abból indul ki, hogy ki mit érdemel összességében, hanem abból hogy ki mit „ad”. Kinek milyen érzései, gondolatai és végső soron cselekvései vannak. Ha valaki olyannak árt, akinek a bűnéről nem tud akkor az ártatlannak való ártás, oktalan ártás, még akkor is, ha esetleg az illető rablógyilkos.  Mivel az ártó a konkrét bűnről nem tud az ártását csak a felületesség és rosszindulat, az önzőség vezérelheti.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: lehet hogy konkrétan nem ő a bűnös, de az ő fajtája, népe, stb. bűnös, ez is felületes rosszindulatú érzés, gondolat.  Az átgondolt (lelkiismeretes) jóindulatú ember a konkrét embert, a konkrét tettei alapján akarja megítélni.  Aki nem ilyen, az felületes, rosszindulatú, a másvilágon büntetést kap.

Ez volt, a másnak ártás, az önzőség 20 hamis gondolata.

A másvilági megítélés abból indul ki, hogy az egyén átgondoltan jóindulatúan érzett gondolkodott és cselekedett, vagyis figyelembe vette  hogy az ő cselekvése konkrétan árthat e ártatlanoknak. Az én cselekvésem következtében, még ha az csak egy része az egész folyamatnak, károsodhatnak e ártatlanok? Ezt a kérdést kell feltenni először.  Ha jóindulatú és figyelmes, akkor felteszi ezt a kérdést és az ártást el akarja kerülni, többek között cselekvésekkel is. Ha nem elég jóindulatú, és figyelmes akkor nem így érez, gondolkodik, cselekszik, és ezt bünteti a másvilági ítélkezés.

Sokan a fenti felsorolt gondolatokkal áltatják magukat: én nem is követek el vétket, bűnt. De csak magukat csapják be, igazán az sem őszinte. Attól hogy maguknak hazudnak, még megmarad a másnak ártás. És megmarad a másvilági büntetés is. A külső érzésmechanizmus, a másvilági ítélkezés éppen azt méri, hogy ezen gondolatokban benne van az önzés, a rosszindulat, az önző felületesség. (A túlreagálásról az önhergelésről már szó volt.) Éppen ezen gondolatok bizonyítják, hogy az így gondolkodó ember tudatosan ( gondolkodva) gondolja a rosszat.

Nincs mentség arra, ha ártatlanoknak (oktalanul) ártunk.

Sokszor olyan világ alakul ki (most ilyen világban élünk, legalábbis e felé haladunk) amelyben a konkrét ész érvek, a konkrét igazságossági, érvek egyszerűen érvényüket vesztik, nem hatnak, kvázi eltűnnek. Hiába bizonygatja valaki akár ezer érvvel az igazságot vagy az igazságosságát. A másik nem hallgatja meg. Vagy teljesen logikátlan, irreleváns válaszokat ad. Ködös másra illő gondolatokkal, jogszabályokkal válaszol. Az ilyen kegyetlen, örült világban sok van ezekből. Ebben a világban csak az alapvető igazságot lehet hajtogatni.

Valóban (oktalanul) károsodott egy ártatlan? Ha károsodott, akkor bűn is van, a természet Isten pedig van olyan igazságos és egyensúlyra (életre) törekvő, hogy e bűnöket megbünteti.   

Nem akarunk sötét középkort legyünk szabadok, lezserek - ezt persze mondhatja az ember. Az, hogy egy ilyen világban összességében nő vagy csökken a boldogság, és kiknek a boldogsága nő és csökken az egy másik kérdés. A külső érzésmechanizmust a másvilági ítélkezést az ilyen gondolatok nem érdeklik, az saját, pontosabban a természet, Isten törvényei szerint működik rendíthetetlenül.

A magam részéről nem állítom, hogy van Isten. Az szinte biztos, hogy nincs menny, pokol, stb.. Az viszont, hogy van valamilyen természeti mechanizmus, amely azonos a másvilági ítélkezéssel, erősen valószínű. Aki gondolkodik, az ráébred erre.

Miért büntessünk, jutalmazzunk e világon, ha a másvilágon úgyis létrejön az igazságos büntetés, jutalmazás?

Elsősorban az élet fennmaradása, fejlődése miatt kell e világon is büntetni, jutalmazni. Egy teljesen, vagy akár félig elvadult rosszindulatú igazságtalan világban az élet is elpusztul.

Az állatvilág sem elvadult, igazságtalan. Az igaz, hogy az állatvilágban részben jelen van „a gyenge elpusztul az erős életben marad” elv. De csak részben. Több az olyan állat, amelyik nem bántja másikat, mint amelyik bántja. És amelyik bántja az sem tudatosan teszi és csak az életfenntartása miatt, teszi. Az ember tudatosan (mindenféle pusztító eszközzel) teszi, ha teszi, és nem fennmaradás, hanem az előre jutás miatt teszi. Ezért az emberi élet kipusztulna, akkor is, ha csak akkora részben érvényesülne „a gyenge elpusztul az erős, fennmarad” elv, mint az állatvilágban.  Ennek az elvnek csak nagyon kis mértékben szabad érvényesülni. Megszüntetni nem lehet, de csak az igazságos, szabályozott verseny formájában lehet jelen.

Lehet hogy a másvilági büntetés egy fokkal erősebb, nagyobb, mint az evilági. De ez csak fikció.

A másvilági ítélkezés értelme, (ehhez szükséges a felismerés is) az is, hogy a vétkezőt, bűnözőt visszatartsa a biztos büntetés.

Nem kötelező rossz utat választani, szinte mindig van egy jó út, amit választani lehet, és akkor minden szempontból (e világon, hosszabb távon, általában, másvilágon közvetlenül) boldogabb lesz az emberek élete.

Az élet, az erkölcs ( természet, Isten) alapszabályai.

Nincs olyan ok, amely igazolná a másnak ártást. Nem szabad másnak ártani.

Kétségtelen vannak, akinek a jó út választása a nehéz helyzetéből adódóan nehezebb, mint másoknak. Ezt is méri a másvilági ítélkezés, aki a nehézség ellenére a jó utat választja, az jutalmazásban részesül a másvilágon. A nehéz helyzet sem mentesíti a károsítót, az ártót, a másvilági büntetéstől.

A jó helyzetben levőnek, a jó képességűnek segíteni kell a rossz helyzetben levőt, a rossz képességűt, de az önhiba mérlegelésével.

Csak egy dologra lehet hivatkozni: én csak az evilági büntetését adtam meg. Ez azonban nagyon nehéz és komoly dolog. A legfontosabb feltétele, hogy visszaadott ártás (a büntetés) arányos legyen az eredeti ártással.  Második, semmi másnak csak az első feltételnek alárendelt feltétel, hogy közös véleménnyel, közös meggondolással, közös akarattal (törvényesen) történjen az evilági ítélkezés. A harmadik feltétel: az ártalmatlanná tevés, a megváltoztatás is fontos, nemcsak a büntetés. Ha valaki megszegi a feltételeket, az árt a másiknak.

Az evilági jutalmazás (vagyonszerzés, hatalomszerzés, stb.) igazságtalansága, is ártás. Mivel a megélhetést, a jólétet csak hasznos munka (a szellemi munka nagyon hasznos munka lehet, de a spekuláció nem az) állítja elő, ezért az egyéni megélhetést, jólétet csak hasznos munkával szabad előállítani. Haszontalan munkából,  spekulációból szerzett jólét,  az másnak ártás.

A viszonylag hibátlan és bűntelen emberek is szenvedhetnek (igazságtalanuk) az evilági életben. Ők is kompenzálva lesznek a másvilágon. Az ő szenvedésüknek az, az értelme, hogy az emberek megtanuljanak megalkotni egy olyan világot, amelyben a viszonylag hibátlan, bűntelen emberek nem szenvednek érdemtelenül.   Ha az emberek biztosan tudnák, hogy a hibátlanul, bűntelenül szenvedők kompenzálva lesznek, akkor még a jelenleginél is kevesebbet fáradoznának egy olyan világ kialakításán, amelyben a viszonylag hibátlanok bűntelenek nem szenvednek. Ugyanakkor az ember fiziológiai szempontból eljutott arra az értelmi szintre, hogy e motiváció hiányában is fáradozzon egy olyan világ létrehozásában, amelyben a viszonylag hibátlanok, bűntelenek nem szenvednek érdemtelenül. Aki a jobb, igazságosabb világ, élet létrehozásában munkálkodik, az jutalmazásban részesül, aki akadályozza azt (a másnak ártok eleve akadályozzák) az, büntetésben részesül a másvilágon.

Nincs fekete, fehér, zsidó, cigány, arab, kínai, ilyen-olyan vallású, ilyen-olyankultúrájú ember, csak jóindulatú, önzetlen másnak nem ártó, ill. rosszindulatú, önző, másnak ártó ember van.

A fentieket nevezhetjük az élet az erkölcs egyszerű alapszabályainak.

Aki nem tartja be az alapszabályokat az önző, ill. önző és felületes, az  büntetést kap a másvilágon, aki betartja az önzetlen, ill. önzetlen és átgondolt az jutalomban részesül a külső érzésmechanizmus által.

Az evilági büntetésnek jutalmazásnak hasonlónak kell lenni a másvilágihoz.

Az egyszerű alapszabályokon túl számos kérdés merül fel.

Mik a másnak ártások, és mekkorák másnak ártások? Mekkorák az arányos evilági büntetések, jutalmazások? Pontosan hogyan is lehet jó, igazságos, (másnak nem ártó) világot, életet alkotni?

(E tanulmány, a társadalmi, gazdasági rendszeren való elmélkedés erről szól: hogyan is lehet pontosan jó, igazságos világot alkotni. A természettudomány is erről szól. A jelenlegi fejlettségi fokon nem elég a jóindulat, az önzetlenség, fel kell építeni egy jó rendszert is. Ehhez pedig tudás szükséges.)

Folytatom a kérdéseket.   Mi van a megtévesztett emberekkel? Mi van a kényszeríttet emberekkel? Mi van, ha rosszak a törvények? Az igazságtalan harcban mit tehetünk? Az igazságos harcban, kivételes nagyon ritka helyzetben, árthatunk e ártatlanoknak, olyanoknak, akik nekünk nem ártottak? Kik a rossz kiszolgálói? Hol vannak határok? Mi van az állatokkal? És még lehetne sorolni.

E kérdések tükrében az alapszabályok banálisnak tűnnek. Azért nem banálisak, mert ha az alapszabályok nem teljesülnek, akkor biztosan reménytelen az egész. Másképpen, ha az alapszabályok teljesülnek, akkor nagyjából biztosítva van a jó út, akkor van remény a jó, igazságos világra, életre.

E kérdésekre sokkal nehezebb akkor válaszolni, ha másokra is tekintettel vagyunk, mintha elsősorban, csak saját magunkra vagyunk tekintettel. Hozzáteszem: e kérdésekre precíz válaszokat kell adni.

Ha elsősorban csak magunkra vagyunk tekintettel, akkor az aktuális érdek, helyzet szerint változnak a válaszok, akkor nem jöhet ki egy válasz, egy viszonylagos igazság. 

A másvilági mérés (külső érzésmechanizmus) nem foglakozik ezekkel, a kérdésekkel? A megoldások sem érdeklik. Egyszerűen csak azzal foglakozik, hogy azok, akik sokat töprengenek ezeken a kérdéseken azok másnak nem ártó ( használó) szándékú emberek, és azok előbb - utóbb megtalálják a viszonylag helyes válaszokat. Akik önzők, azok nem töprengenek ezeken a kérdéseken, azok nem találják meg a helyes válaszokat. A töprengés alatt bizonyos érzések érzelmek (aggódás, lelkiismeret, szeretet, stb.) áramlanak ki, a töprengés félredobása alatt is bizonyos érzések, érzelmek áramlanak ki. Vagy fordítva, szinte mindegy: akik önzetlenek azok töprengenek e kérdéseken, mások problémáin, akik önzők, nem töprengenek e kérdéseken, mások problémáin.

Persze nemcsak a töprengést méri a másvilági ítélkezés, hanem a töprengés eredményének megvalósítását, a cselekvést is. Végül is cselekvés határozza meg, milyen komoly a gondolat. Persze itt is fordított a mérés, aki komolyan gondolja, annak erős érzései vannak, és az cselekszik.

(Ezenkívül az érzésmechanizmus méri a beáramló kellemetlen érzéseket, érzelmeket. Végeredményben az önhergelésen kívüli, érdemtelenül kapott kellemetlenségeket méri, mert a kiáramló érzések érzelmek kompenzálják az önhergelést és a megérdemelt kellemetlenségeket. Az érdemtelen kellemetlenségek, szenvedések a másvilágon kompenzálva lesznek.)

A kérdéseket az embereknek kell feltenni, és válaszokat is az embereknek kell megadni.  A természet, Isten a jelek szerint azt akarja, hogy az emberek saját akaratukból váljanak jóvá. Persze az embereknek mindenek előtt az alapszabályokat kell felismerni, ez is a mások problémáin való töprengés, ill. az önzetlenség, önzőség függvénye.

Néhány vázlatos válasz.

Mi lesz azokkal, akik született tulajdonságaik, vagy betegségük miatt nem lehetnek jók, önzetlenek, töprengők, hasznos munkavégzők, stb.?

Meg kell állapítani ők csak kis töredéke az embereknek.  Az is fontos hogy saját szintjéhez, saját képességéhez képest, ki mennyire önzetlen töprengő, jó irányban cselekvő. Mindenkinek, még az állatoknak is van egy nagyon kevés önálló választása. Az számít, hogy e picike választáson belül, mit választ, ezt  méri a másvilági megítélés. (Talán ez részben magyarázatot ad az önálló szabad akarat problémájára is. )

Mi lesz a felelősségteljes munkavégzőkkel?

Ilyenek a vezetők, az irányítók, azok, akik másokat, sokakat a közlésükkel, tetteikkel képesek erősen befolyásolni, az orvosok és még sorolhatnám. Aki elmenekül a felelősségteljes munka elől, kényelemből, önzésből nem vállalja fel, az enyhe büntetést kap.

Aki viszont felvállalja, annak tudnia kell, hogy dupla jutalmazás, vagy dupla büntetés helyzetbe kerül.  Jutalmazásban részesül, mert felvállalta felelősségteljes munkát és azért is, mert azt jól, másoknak hasznosan végzi.  Ha viszont rosszul, másnak ártóan végzi, akkor sokaknak, vagy egyeseknek, de erősen árthat, háromszor, vagy többször annyira, mint a kevésbé felelősségteljes munkát végző. Ez a tripla, vagy annál nagyobb ártás, kompenzálja a felvállalás jutalmát és a végeredmény a dupla büntetés. Ha ezt tudja, és rosszul végzi a munkáját, akkor önző, ha nem tudja, akkor felületes, önző.

A felelősségteljes és kevésbé felelősségteljes munka között sok átmenet van. Viszont aki felelősségteljes munkában szinte nincs közepes. Ott van kiváló, jó munka, van rossz munka, és van nagyon rossz munka.

Mi lesz a terroristákkal?

A legnagyobb másnak ártók (az igazi terroristák) az elnyomók, a hódításból harcolók, még akkor is, ha áltatják magukat. De mi lesz a jó oldalon harcolókkal? Van e olyan helyzet, amelyben az egyetlen jó út érdekében egyetlen megoldás a másnak ártás, amelyben megengedhető a másnak ártás? Pl. egy jó célért harcoló, elnyomás ellen harcoló megölhet e ártatlan civileket? A jó oldalon harcoló adott helyzetben megölheti a rossz oldalon álló katonákat, mert azok mának ártók és csak a büntetésüket kapják meg. Nem ölheti meg, ha van más útja az ártalmatlanná tevésnek, hiszen, az a katona lehet, kényszeríttet is, ill. olyan aki, nem ölt embert. Megkínozni azonban nem kínozhatja meg. De mi van az ártatlan civilekkel? Köztük lehet olyan is, aki a jó oldalon állókkal szimpatizál. Ha közömbös, akkor már vétkes, de az aránytalan büntetés mindenképpen fennáll. Árthatunk egy ártatlannak azért, hogy pl. öt bizonytalan vétkest, megbüntessünk. Árthatunk egy ártatlannak, hogy pl. 100 ember életét esetleg jobbá, igazságosabbá tegyük? Szerintem nem. Itt jön nagyon pontos mérlegelés töprengés esete. Nem mindegy, hogy mekkorát ártunk az ártatlanoknak, és nem mindegy hogy az elérhető jó cél mekkora. Nagyon ritka kivételes helyzetben egy ártatlan embernek súlyos ártás ( halál ilyen), akkor jöhet létre ha 20 erősen bűnöst ( pl. rossz oldalon levő katonát) csak így lehet megbüntetni. Vagy akkor, ha 200 ember életét csak így lehet biztosan jelentősen jobbá, igazságosabbá tenni. Persze ezek az én számaim. A lényeg az, hogy az ártatlannak ártáskor sokkal nagyobb rosszindulat, önzőség, felületesség, áramlik ki, mint ugyanakkora ártást tevő bűnös büntetlenül hagyásakor kiáramló felületesség. Mert a másvilági ítélkezés eszerint értékel. E világon azonban gyakran az egyik rossz vitatkozik a másik rosszal. Az objektív evilági ítélkezőnek persze mérlegelni kell melyik a nagyobb rossz (általában az agresszor az elnyomó, a hódító), de azért a kevésbé rossz is rossz. Hasonlóan ítélkezik a másvilág ítélkezés is.

Döntően, szinte mindig, (nagyon ritka kivétellel) a másnak ártás (ártatlanoknak ártás, vétkeseknek aránytalanul magas büntetés, stb.) bűn.

Befejezésül: mindez igaz, vagy jó lenne, ha igaz lenne? Szerintem végeredményben szinte mindegy. Ha elfogadom: jó lenne, ha igaz lenne, akkor abban hinnem kell. Én igaznak gondolom ezeket, és ezek szerint élek. Másokat nem utasíthatok arra, hogy elhiggyék, de megkérhetem őket: gondolják át.

Néhány további gondolat az ítélkezésről, a gyűlöletről.

Lehet, hogy a válaszokat nem tudom megadni, de kérdéseket köteles vagyok magamnak feltenni. És köteles vagyok a válaszadást megpróbálni.

A természet Isten azért adta az erkölcsöt, hogy okosabbak legyünk. A természet Isten azért adta az észt hogy erkölcsösebbek tudjunk lenni.

Szabad e szenvedélyesen érzelmekkel teli ítélkezni?

Csak úgy szabad? Az ember nem is képes másképpen ítélkezni? Nem szabad?

Sok ok miatt (nacionalizmus és népkarakter fejezet) nem szabad az ismeretlen egyéneket, népeket elítélni.

Nem szabad egyéneket, népeket elítélni, csak egyes jelenségeket, tulajdonságokat szabad elítélni. Igaz, a jelenségek tulajdonságok mögött emberek vannak.

Egyébként 70%-ban a vezetők a hibásak. De csak 70%-ban.

Az egyszerű, az ember számára érthető igazság: szemet szemért, fogat, fogért, vagyis valamely oktalan sértésért, bántásért, ártásért ugyanakkora (ugyanolyan) sértést, bántást, ártást kell visszaadni, ez az arányos büntetés.

A kegyetlenséget nem szabad kegyetlenséggel büntetni. Tehát a szemet szemért elv nem mindig jó.

Az oktalan utálatot (gyűlöletet) utálattal kell büntetni?

Az utálat erőszakba csaphat át. Bármiért is ítélkezünk az egyben utálatot, lenézést hoz magával. Rendben van ez?

Mindenkinek tudnia kell (és ezt sajnos az ember hajlamos elfelejteni), hogy a rossz rosszat szül.

Tudnia kell, hogy az oktalan dölyfösség fizetsége (büntetése) a dölyfösség. Az oktalan kapzsiság fizetsége (büntetése) a kapzsiság. Az oktalan lenézés, megvetés fizetsége (büntetése) a lenézés, megvetés.

Az oktalan utálkozás fizetsége (büntetése) az utálkozás.

És ezeket csak úgy lehet visszafizetni, ha érezzük és kimondjuk. Mi mást tehet a megsértett megtámadott ember?

Igen de mi van a kölcsönös utálkozás eszkalálódásával? Egyre fokozódik az utálkozás és erőszakba csap át. Mi van a másvilági ítélkezéssel, mely a rosszindulatot, a gyűlölködést méri?

 Mi van krisztusi tanítással: ha megdobnak kenyérrel, dobd vissza kővel?

Okos enged, szamár szenved?

És mi van ezzel: nem süllyedek le a rossz szintjére?

A jók nem süllyedhetnek a rosszak szintjére, mert akkor a rosszak szintje lesz az általános. Vagy kénytelen lesüllyedni? Vagy kötelesek lesüllyedni, a nevelés és az igazságos ítélkezés miatt?

Lehet hogy a megsértődés, a megbántódás jobb reakció?   Szituációja válogatja?

De az ember nem tudja az érzelmeit kontrolálni. Vagy tudja? Csak akkor kitör a vulkán, vagy gyomorfekélyt kap. Jobb a problémát azonnal megoldani, mint szőnyeg alá seperni.  Egyáltalán nem biztos, hogy a konfliktuskerülés a jó megoldás. A konfliktust azonban határok között kell tartani.  A folyamatos konfliktus mégis kellemetlen és veszélyes dolog.

Hol kezdődik az oktalan utálat? És ki kezdte az oktalan utálatot, lenézést, dölyfösséget? Meddig lehet visszamenni?

És mi van az építő kritikával? Ez már nem az, de lehet hogy annak indult. Valaki sértésnek vette a kritikát. Valaki, valamit félreértett.

De ha utálnak, akkor mégis tenni kell valamit. Magyarázd meg miért is utálsz, beszéljük meg. Ha erre nem vagy hajlandó, akkor oktalan az utálat. Sőt ez lenne helyes: én utálni kezdelek, beszéljük meg. Vagy, látom, hogy utálni kezdesz, beszéljük meg. Mindkét félnek kezdeményezni kell a megbeszélést.  Nem mintha ez csodaszer lenne, de meg kell próbálni. Viszont bizonyos feszültség felett szinte lehetetlen a megbeszélés.

A sértés felér egy pofonnal,

A sértés felér százezres károkozással?

Egyáltalán vannak e oktalan dolgok?

Nem utálom, csak nem szimpatikus, talán ezzel kezdődik. Azért ez is viszonylagos utálat. Köteles vagyok mindenkit (minden ártalmatlant) tisztelni, vagyis igazságosan megítélni. De ez csak alapos ismeretek és alapos átgondolás után lehetséges.

A megoldás az, ha egyáltalán van megoldás, hogy mindezt én gondolom át. Nem a másiktól várom, hogy átgondolja. És miközben átgondolom legalább egy dologra rájövök: oly sok itt a kérdőjel, hogy nem lehetek biztos az igazamban.  A rosszat azonban nem lehet elnézni.

Alapvető kérdések és néhány válasz. Én is csak nagyon keveset tudok, de az emberiség fokozatosan egyre többet tudhat, és még sokan előállhatnak jó válaszokkal.

Az igazságos megítélés, (értékelés) alapja hogy csak az önhibából, önálló akaratból erdő dolgokat ítélik meg legyen az, természeti, Isteni, vagy emberi ítélkezés. Azt hogy milyen testet (beleértve a program, az értelmi és az érzelmi mechanizmus) kap az ember, vagy más szerencséhez kötődő körülményt nem lehet önhibának venni. Számít, hogy az elromlás, pl. egy baleset, amely miatt testileg vagy lelkileg sántítatni kezd az ember, önhibából vagy önhiba nélkül (pl. születetten) alakult ki? Vagy csak az állapot számít a megítélés szempontjából?

Talán így kell megítélni: elkövetett egy nagy önhibás hibát, a rossz oldalra be kell vésni a rossz osztályzatot, de innen tiszta lappal indul, mert innen már önhibán kívül sántít.

Az egyszerűség kedvéért testi és lelki sántításról beszélek.

A testi sántítás, amennyiben az a sántító hibájából jött létre már magában hordozza a büntetését. A lelki sántításra ez nem biztos, hogy igaz, mert nem minden lelki sántítás okoz rossz érzést a sántítónak, sőt még élvezheti is, a környezetnek viszont mindig gondot jelent. Ezt a problémát is meg kellene válaszolni.

De ez kérdés is felmerül: mennyiben számít a kijavításra való törekvés, főleg ha javítható értelmi, vagy lelki hibáról van szó?  

Valaki önhibáján kívül is sántíthat (testileg és lelkileg is) és önhibájából, önzőségből is sántíthat. Lelkileg sántíthat, pl., azért, mert rossz a belső testi (fiziológiai) érzés, érzelemmechanizmus. A természet, Isten csak akkor igazságos, ha az önhibából, önzőségből eredő sántítást, képes felismerni azon ember, aki önhibából, önzőségből sántít.

És akkor igazságos, ha ezen ember tud ezen változtatni, pl. azért mert értelmileg meggyőzhető.

Önhibából sántító, az aki kisebb megerőltetéssel (önálló akarattal) levetkőzhetné a sántítást, legalábbis javíthatna azon.

A kisebb megerőltetést, mint kellemetlenséget pozitívan kell értékelni? (Van az emberi értékelés és a másvilági, a természet Isten értékelése. Lényegében a kettőnek azonosnak kell lenni az igazságosság és jó működés miatt.) Vagy kisebb megerőltetés még kötelesség nem kell pozitívan értékelni, csak a nagyobbat? Talán az utóbbi az igaz kijelentő módban: a kisebb megerőltetést még nem kell pozitívan értékelni, az kötelesség, az természetes, normális. De kérdés hol határ?

Jogilag a bizonyítható egyértelmű másnak ártás a határ. De az is másnak ártás, ha valakit érdemtelenül fölöslegesen kell gondozni. Ha valaki az önhibás lelki sántasága által zavarja a többieket, ha haszontalan tagja a közösségnek.

Akik önhibán kívül sántítanak (testileg, vagy lelkileg).

Mi a sántítás, hiszen a futóbajnokhoz képest az átlagember is sántít? Sok tulajdonság van, nemcsak a láb romolhat el, de kéz is, és még sok minden.

Összesítve mindenki többé-kevésbé „sántít”. Hol kezdődik a kórós sántítás?

Az önhibán kívül sántítók, aki pl. született rendellenesség miatt sántítanak. És akiknek nagyobb megerőltetés, vagy már túl nagy, szükséges ahhoz, hogy javítsanak a sántaságukon. Melyik az erősebb meghatározó?

És mi van azokkal az önhibán kívüliekkel, akiknek a sántasága abból áll, vagy abból is áll, hogy nem képesek felismerni a sántaságukat? Vagy abból áll, abból is áll, hogy nem lehet őket értelmileg meggyőzni?

Azért az önhibán kívül sántítók elenyésző kisebbséget alkotnak az önhibából sántítókhoz képeset, gondolom én. De ha csak 1%-nyi is az önhibán kívül sántítók száma akkor is megvan minden sántító esélye, hogy ide tartozik.

A természet, Isten (és az ember is) akkor igazságos, ha egy határon felüli megerőltetést (kellemetlenséget) pozitívan értékel.

A meggyőzés egyik lényege az lehet, hogy ez a megerőltetés kellemetlenség kompenzálódik, sőt összesítve jutalmat kap.

Még nehezebb a kívülálló embernek felismerni, hogy miről van szó, főleg lelki sántítást illetően, mert a testi sántítást, annak mibenlétét egyszerűbb felismerni.

Gyakran még az ember önmagát sem képes kiismerni, bár ez természeti Isteni igazságtalanság lenne, legalábbis akkor, ha az önhibás ember esetében történik meg. Illetve ez esetben már felvetődik, hogy az ilyen ember (aki önmagát nem képes megismerni) nem lehet önhibás. Tehát önmagát is nehezen ismeri fel és akkor ráadásul, ott van, hogy nem tud, vagy nem akar önmagáról őszintén beszélni. Nem akar pl., azért mert önző és neki ez az állapot jó. Tehát a kívülálló sokkal nehezebb helyzetben van, pedig az igazságos megítélés, a megoldás és más miatt is, jó lenne, ha  tudná, miről van szó. És általában jó lenne, ha az emberek e kérdésekre tudnák a választ.

(X ismerősöm érzelmileg miért instabil? Y ismerősöm miért hízik el, miért eszik a kelleténél többet és egészségtelenebbül? Z ismerősömnek miért van mániája? K ismerősöm miért alkoholista? Stb..)

Tehát felfedezek egy emberben egyfajta lelki sántítást. De nem tudom, hogy az önhibás, pl. önzőségből eredő, vagy sem.  Az sem tudom, hogy az önálló akarattal és egy kis segítséggel, kijavítható lenne, vagy sem. Azt sem tudom, hogy ez a lelki sántítás őt magát bántja, vagy sem. Netán élvezi.

És talán mindez arra is igaz, ha magamon fedezem fel a lelki sántítást?

Mindegy hogy miért, csak gyógyítsuk meg, jöhet a válasz. Csakhogy a gyógymódokat sem ismerjük. Illetve vannak pszichológiai kúrák, de ezek eléggé nudlik.

Vagy már gyógyszeres kúra szükséges. Vagy az intézeti terápia. Vagy csak legyintsünk, ez van. De legyinteni sem lehet. Már azért sem mert mind egyénileg, mind társadalmilag rosszabbodhat a helyzet.

De azt sem tudjuk, e vonatkozásban mi a történelmi tendencia. A flúgosság növekszik, vagy csökken.

Talán a tudomány ez irányban is fejlődik.

Nemcsak az igazságosság miatt de a gyógymód miatt is jó lenne, ha választ kapnánk az alapvető kérdésekre. Önzőségből, önhibából eredő vagy sem, illetve mennyire? Önálló akarattal kijavítható e vagy sem, ill. mennyire? Stb..  

Az értelmi meggyőzés mindenképpen a megoldás része. Szinte egy biztos pont marad, hogy az értelmi meggyőzés használhat.

Hinni kell az értelmi meggyőzésben, és abban, hogy annak van hatása, értelme.

Az értelmi meggyőzés lényege, annak a sokoldalú bizonygatása, hogy a kisebb önálló akaratú megerőltetés, kellemetlenség (de talán nagyobb is) megtérül, sőt haszonnal térül meg.  Elég hosszan lehetne sorolni az idevágó érveket, e tanulmány során én is jó párat felsorolok.

Illetve hinni kell abban, hogy az értelmi meggyőzésnek van valamilyen olyan formációja, amely az adott sántítóra hat. Netán rá kell vezetni, hogy önmagát győzze meg. Ugyanakkor nagyon kevés eszköz, módszer marad, ha elzárkózik az, akit meg kellene győzni.

A kényszer mennyiben lehet az értelmi meggyőzés része?

Mi van azzal az igazságtalansággal, hogy az embereknek nem egyenlően jut ki a jó meggyőzésből?

Mi van, ha  a meggyőzhetőség (mánia, fóbia, szervi konokság, kórós lustaság,  felelőtlenség, testi érzelemmechanizmus elromlása, stb.) romlik el, és elromolhat e? Azt gondolom e kérdésre már részben válaszoltam.

Sok mindent nem tud az ember, legalábbis jelenleg, abban reménykedhet, hogy tudása idővel bővül. Kitartóan folytatni kell ezt a meggyőzéses küzdelmet. Amit másnak elmondunk, elmondanánk, azt magunknak se felejtsük elmondani. Magunkat se felejtsük el meggyőzni.

Abban is reménykedhet az ember, hogy a természet, Isten igazságos.

Persze egy külön fejezet lenne, amely természet Isten igazságosságán gondolkodna. Mert csak akkor tud az ember helyesen cselekedni, ha nyilvánvalóan meg van mutatva (nem kijelölve) a jó út. Az viszont nincs nyilvánvalóan megmutatva, pl. a másvilági mechanizmus is (amennyiben van), meglehetősen el van rejtve. De ha Istenről van szó, akkor lehet, hogy az ő célja, hogy gondolkodjon az ember. Ha pedig a természetről van szó, akkor pedig egy olyan bonyolult mechanizmusról van szó, amelynek kiismerésére sok idő kell, de ettől még lehet igazságos.

De akkor hogy is működik ez az egész, szerintem, nagyon vázlatosan.

Születéskor egy szinte én-tudat nélküli, de önzőség szempontjából jóra redukált lélekfoszlány (energiaegység, anyagegység, ugyanakkor áramlás is) beköltözik az élő testbe (pl. egy sejthalmazba). A testben (beleértve a programokat is) a test által teljesedik ki a lélek. Tehát születéskor ez az apró lélekfoszlány a kellemesség szempontjából közepesre (érzéstelenre, közömbösre) redukált, az önzőség szempontjából jóra (de csak enyhén jóra) redukált. Tehát kívülről nem jöhet a gonoszság, önzőség, kívülről csak egy enyhe jóindulatot kap pl. az ember. Úgy is fogalmazhatok, hogy az ember egy tízes skálán hatos, hetes szintről, osztályzatról indul, legalábbis ami lélekfoszlány önzetlenségi osztályzatát illeti

Viszont a testnek (beleértve a programokat) lehetnek hibái. De van önálló akarat és a hibák kijavításáról az előzőkben, elmélkedtem. De kétségtelen vannak itt még megválaszolatlan kérdések.

Igazságtalan, hogy valaki nem születik meg? Igazságtalan, hogy lélekenergia bizonyos részei (ez csak egy anyag) lehet, hogy soha nem költöznek be a testbe? És így kimaradnak valamilyen lehetséges jóból, kellemesből. De ez csak lehetséges jó, kellemes egyáltalán nem biztos, hogy az. Összesítve amennyiben az önálló akaratú belső jóság érvényesül ez az egész élet, beleértve a másvilági létet is, jó kellemes. De nem szükségszerűen érvényesül az önálló akaratú belső jóság, tehát a születés szerencséje, nem egy biztos szerencse. Rosszul is végződhet ez az egész.

De mint mondtam ez a lélekenergia még nem élő, csak anyag, és az élettelen anyag vonatkozásában nem lehet igazságosságról beszélni.

Igazságtalan hogy milyen testet kap a kiteljesedő élőlény? És itt gondolhatunk a test belső hibáira és környezetre is.  Ha van másvilági igazságosság kellemesség kiegyenlítő ítélkezés (mechanizmus), akkor talán csak kicsit igazságtalan. De kétségtelen mai tudás mellet felmerülnek igazságtalansági vonatkozások, de lehet hogy ezek csak a hiányos tudásból erednek.

Szóval megszületik és él az élőlény.

Halálkor a lélekfoszlány visszamegy ahonnan jött, a lélekenergia mezőbe, (érzésenergia mezőbe). Az energia is anyag, de ez csak mellékes megjegyzés. De ez a lélekfoszlány, már fel lesz töltve valamilyen kellemességi töltéssel, attól függően, hogy az életben mennyi kellemetlenség, kellemesség érte az élőlényt. Az érdemtelen kellemetlenségek mindenképpen pozitívra töltik fel a lélekfoszlányt, ami azt jelenti, hogy kellemes érzés által redukálódik. (Pl. a születetten sánta embernek mindenképpen sok az érdemtelen kellemetlen érzése. Ha ezt nagy erőfeszítéssel kompenzálja, akkor az szintén érdemtelen kellemetlen érzés. Mindezek a halál után kiegyenlítődnek, ez esetben kellemes érzés által. Az önhibából sántító embernek, aki kis erőfeszítésre sem hajlandó, pedig inkább az érdemtelen kellemes érzései növekednek. De az ilyen ember inkább az önzősége által kapja meg a büntetését.)

És a halál után visszamenő lélekfoszlány fel lesz töltve valamilyen jósági töltéssel, ami attól függ, hogy önálló akaratból mennyi jóságos, önzetlen, netán rosszindulatú, önző érzést hozott létre (áradt ki belőle). Az összességében önző érzésű ember lélekfoszlánya negatívra lesz feltöltve, ami azt jelenti, hogy kellemetlen érzések, által redukálódik a jó szintre. A jó önzetlen embernek pedig a lélekfoszlánya inkább pozitívra lesz feltöltve, így a lélekfoszlány inkább kellemes érzések, által redukálódik jó szintre. A másvilágba visszatérő lélekfoszlány tudata ezen a minimális szinten van: én érzem, ezeket az érzéseket. A jó és rossz érzés pedig egy összevont kellemes, vagy kellemetlen (pl. magányra, fázásra, rossz közérzetre, bánatra emlékeztető) érzés. Mert nincs test és értelem, amely pontosítja az érzést, érzelmet.

A jó és kellemes növekedése inkább az emberiség fejlődése által jöhet létre, azáltal, hogy egyre több élőlény, ember születhet, meg élhet úgy, hogy az élet (beleértve a másvilági létet is) végeredménye pozitív, kellemes lesz. Mert egy pl. ember esetében a végeredmény csak enyhén, lehet pozitív, vagy negatív, amennyiben igazságosnak tételezzük fel a természetet, Istent. Mert nem lenne igazságos a pl. a kétszeres büntetés, vagy kétszeres jutalmazás. De pl. az 1,2-szeres büntetés és jutalmazás már belefér az igazságosságba.

Az érzelmi világ, a lelki élet és a lelki fájdalmak feloldása.

A lelki sérülések, fájdalmak belső feldolgozó enyhítő gondolatai, technikái, ill. a lelki örömérzések kiteljesítése.

Érdemes átolvasni „Az ember (emberiség) jellemzően (múlt, jelen, jövő) igaztalan, igazságtalan, ésszerűtlen, az igazi jólét is reménytelen, mert az emberek, általában érzelemvezéreltek, irracionálisak, illúziófüggők, konfliktusfüggők, más okokból ésszerűetlenek?

Egyszerűbben: eredendően ésszerűtlen e az ember (az emberiség)?” című fejezetet. Amely a gondolkodástanról szóló tanulmányrészben található. Érdemes átolvasni, mert kiegészíti ezt a fejezetet, problémakört.

Ismétlés a gondolkodástan c. tanulmányrészből.

Egy másik megnevezése negatív érzelmeknek: a megalázottság, a csalódás, a tehetetlenség, a veszteség, a veszélyeztetettség valamilyen keveréke. Ehhez csatlakozik a jövőbeli veszélyeztetettség érzése, ami szinte azonos a félelemmel.

Az érzelem: nincs fizikai hatás, de a külső, vagy belső információra mégis beindulnak bizonyos fizikai érzésmechanizmusok és gondolkodási mechanizmusok. Egyszerű állatoknál az életet veszélyeztető információkról van szó, de az embernél ez már egy kiterjedt hálózat.

Ezen elemzés szerint a negatív érzelem, és általában az érzelem (bejövő) egységesebb komplexebb dolog. Legalábbis van egy olyan egységes magja, lefolyása, amely szinte függetlenül a negatív érzelem tárgyától egységesen és standard módón jelentkezik.

Vannak negatív megdöbbenés percei (a feszültség percei, tízpercei) amelyek átmehetnek dührohamba és van negatív állapot (a tartós félem, szorongás, bánat, letargia) félórái, órái. Ezek váltogatják egymást úgy, hogy a megdöbbenés feszültség percei kezdetben dominálnak, majd egyre inkább negatív állapot dominál.

A kiindulás az, hogy a negatív érzelem fizikailag is fájdalmas, kellemetlen érzés.

A negatív megdöbbenés első perce egyfajta gyomorszáj és mellkas-ütésszerű érzés. Ugyanakkor a nyak a váll és a hát táján hidegrázásszerű (szinte áramütésszerű) érzés. Az egész test fázik.  Ugyanakkor megfeszül (hektikusan rángatódzva) az izomzat. A lefelé görbülő száj az állkapocs, és nyakizomzat megfeszüléséből ered. A pulzus és a vérnyomás emelkedik. Szívritmuszavar. Rendellenes gyomor és bélműködés, stb. Vértolulások keletkeznek. Zaklatott hang (ordítás, szitkozódás, sírás) és mozgáskényszer jön létre. Kapkodó levegővétel elszoruló torok, stb. Itt, esősorban, dührohamban, azért az ősi védekezési, visszatámadási, támadási ösztön (program) is megjelenik. A negatív állapotban (ez inkább a tartós félelem, szorongás, bánat, letargia állapota) csökkenek, és némileg változnak is ezek a tünetek. Nem ütés csak nyomás, nem hidegrázás, csak fázás, és inkább lemerevedő izomzat, amely lassítja, nehezíti a mozgást. De ez nem pihenési állapot. Stb.

Hogy eközben mit tesz az értelem (amelyik nyitja zárja az érzésszelepeket), az egy másik, hosszabb történet. Az biztos, hogy többek között neki áll az érzést, érzelmet, főleg ha az kellemetlen, elemezni az okokat kutatni és megoldani. És elkezdi a lelki fájdalmak enyhítő technikák, gondolatok gyártását, ill. alkalmazását.   

Az örömérzés, a pozitív érzelem nagyjából ennek az ellenkezője. Annak is van egyféle rendje hogy negatív és pozitív érzések hogyan váltogatják egymást. És a viszonylag unatkozó, közömbös állapotot is érdemes megemlíteni.

És az is egy külön elemzés, hogy lehet az érzelmeken (elsősorban negatív érzelmeken) káros következmények nélkül viszonylag uralkodni legalábbis levezetni. De mindez csak bemenő érzelmek problémája. A kimenő érzéseket inkább gondolat-érzéseknek lehet nevezni. Miközben valaki nagyon kellemesen érzi magát, aközben is lehetnek negatív kimenő érzés-gondolatai. Az állatok cselekvéseit az érzés-gondolatok irányítják. Az emberek cselekvéseit látszólag teljesen gondolatok irányítják, de ezek mögött is azért ott vannak eltakarva az érzések. A kimenő érzés-gondolatok még legfelső erkölcsi énnek is nevezhető.

Én azt állítom, hogy az érzések, érzelmek nem az élőlény belsejében zajló mechanizmus, hanem mint minden (információ, anyagcsere, genetika) az élőlény és a külvilág között zajló mechanizmus.

Ismétlés.

Az érzés, érzelemvilág alapvetései.

A bejövő és kimenő érzelmek összefüggései.

Az én elméletem szerint az embernek vannak bejövő érzései, érzelmei és kimenő érzelmei. Pl. a fájdalom, a savanyú íz érzékelése, a viszketés stb. kívülről érkező kellemes, vagy kellemetlen érzés még akkor is, ha azt az egyén belülről érzi. Pontosabban érkezik egy információ, az szinte automatikusan kinyit egy érzésszelepet (pl. a savanyú íz érzésszelepét) és ekkor kívülről beárad a kellemes, vagy kellemetlen érzés. Pontosabban, ha túl erős az információ, maróan savanyú dolgot kóstolunk, akkor kellemetlen érzés árad be, ha enyhén savanyút kóstolunk, akkor kellemes érzés árad be.

De mi helyzet, pl. a düh, a sértődöttség, a félelem, a bánat, a feszültség érzelmével, mint kellemetlen érzelmekkel. Vagy pl. megnyugvás, a győzelem, a feszültség-feloldódás érzelmével, mint kellemes érzelmekkel (lelki érzésekkel).

Talán ezeknél nem annyira automatikusan nyitnak ezek az érzésszelepek. Az agy, az értelem szelektál.  Egyébként pedig a folyamat hasonlóan folytatódhatna, mint ahogy folyik pl. a testi érzések vonatkozásában. (Minden érzés alapja, hogy ellenünk, a biológiai életünk, egészségünk, és kellemes életünk ellen támadás érkezik, avagy a támadás megszűnése történik, avagy, nem támadás de támogatás érkezik. Az „ellenünkbe, értünkbe ” beszámolom családi érzésünket, vagyis a családunk ellen való támadásokat, ill. család támogatásáról szóló információkat. A testi érzések többnyire a természet felől érkező támadásokról, támogatásokról szólnak. Az érzelmek, a lelki érzések azok többnyire az emberek felől érkező támadásokról, támogatásokról szólnak. Ez utóbbiakat azonban, több okból eltorzítva, általában eltúlozva érezhetjük.) 

De van itt még egy kérdés. Azt mondtam, hogy az önzőség, a gyűlöletet, a rosszindulat, kimenő érzés. De az önzetlenség, a szeretet, a jóindulat is az.

De pl. a rosszindulat a gyűlölet nagyon is hasonló érzés, mint a düh.

Azt gondolom szét kell választani a rövid távú dühöt, az önvédelemből, ellentámadás reflexéből adódó dühöt, a hosszabb távú haragtól gyűlölködéstől. Az egyik bejövő érzés a másik már kimenő érzés, de kétségtelenül e vonatkozásban átfedés, összemosódás áll fenn, legalábbis az ember számára.

De pl. a pökhendiség, nagyképűség, kevélység, önteltség, ebből adódó közömbösség, felületesség is önzőség.  Ez nem düh, nem félelem, nem bánat, nem feszültség.

Viszont az öntelt ember, másképpen értékeli a személyére vonatkozó támadást.

Vagyis kimenő érzésünk beállít egy önző, vagy önzetlen személyiséget, jellemet és ehhez képest érzi az egyén az ellene szóló támadásokat ill. támogatásokat. És ekkor már eltorzulva jelentkezhet a düh, a félelem, a bánat, a feszültség, mint bejövő érzés. És van még egy torzító tényező, az önmagában levő túlérzékenység, a túlzott sértődékenység, a túlreagálás, az önhergelés.

Tehát az érzelemtorzítás a következőkből eredhet. Eredhet az önzőségből, önteltségből és eredhet egy túlérzékenységből, ill. a kettő ötvözetéből.

Visszatérve azt is megállapítható, hogy a bejövő érzelmeket, pontosabban ezen szelepeket is képes az ember az értemével önálló akaratával valamennyire szabályozni, azok nem legyenek ok nélküliek, túlzottak, tehát itt mértéket képes az ember szabályozni. Tehát azt szinte lehetetlen szabályozni, hogy most a félelem helyett pl. örömet érezzek, de félelem mértékét valamennyire képes szabályozni. És ugyanígy a düh, a bánat, stb. mértékét is képes az ember valamennyire szabályozni. És a kimenő érzéseket is képes az ember értelmével és önálló akaratával szabályozni, sőt ezt képes megváltoztatni is. Vagyis itt az önzőséget átfordíthatja akár önzetlenségbe is.

A következő is megállapítható. A bejövő érzelmek és a kimenő érzelmek sok szálon összefüggnek, az ember csak hosszas okoskodás alapján és akkor is csak bizonytalanul képes ezeket szétválasztani. De, a szerintem létező érzésmechanizmus ezen érzések szétválasztása alapján működik, tehát ez a mechanizmus pontosan szétválasztja ezen érzéseket.

Most pedig egy pár alapvetés, mielőtt folytatnám.

Érzések, érzelmek nélkül (beleértve a kellemetlen bejövő érzéseket, érzelmeket is) nincs életre való motiváció.  Érzések érzelmek nélkül (beleértve a kellemetlen bejövő érzéseket, érzelmeket is) nem vagyunk képesek az életet átérezni, tehát érzés nélküli élettelenek lennénk. Ezek miatt és más dolgok miatt sem törekedhetünk arra, hogy minden szempontból érzéketlen legyünk. De azt sem lehet elérni, hogy a kellemetlen bejövő érzéseket megszüntesse az ember, és csak a kellemes érzések maradjanak. Már azért sem, mert a kettő egymás tükrében működik. Illetve, esetleg egy általános érzéketlenséget lehet elérni, de akkor a kellemes érzések is csökkennek.

Akkor mire törekedhet az ember?

Arra mindenképpen törekedhet, hogy önzetlen, jóindulatú legyen ill., ne legyen önző, rosszindulatú, gyűlölködő, öntelt, közömbös felületes.

Arra is törekedhet, hogy a bejövő kellemetlen érzelmeket, a lelki fájdalmakat kordába tartsa, az indokoltság határán belül tartsa, adott esetben csökkentese. Arra is törekedhet, hogy a bejövő kellemetlen érzéseket, a lelki fájdalmakat különböző módszerekkel, technikákkal feloldja, feldolgozza. Egyébként, az indokoltság határán belül tartás és feloldás technikái szorosan összefügg.

Arra is törekedhet, hogy a bejövő kellemes érzéseket észrevegye, átélje. Ugyanis a másik jellemző baj, hogy a kellemes érzések, az örömérzések felett hajlamosak vagyunk elsiklani.

Az érzelmi világ a sértődés, az érzékenység, ebből eredő gyűlölet, utálat szempontjából.

Ez egy kicsit más megközelítése a dolgoknak, mert a sértődésnek, érzékenységnek van egy önvédelmi aspektusa. De megint a kályhánál, vagyis az evolúciónál kezdem.

Az egyszerű állat érzésvilága talán így működik. Van benne egy eredendő, egy ösztönös vágy, az életre, és kellemes jó életre. Ha ez ellen bármilyen támadás, veszélyeztetés érkezik, akkor az első reakció ennek a megállapítása. Ez nevezhető kezdetleges sértődésnek.

A sértődés egy bejövő érzés, embernél pl. mellkasi nyomással, gyomortájéki nyomással, stb. jár. Mit érzünk, ha „ok nélkül” megsért a szomszédunk pl. nem köszön. Vagy kollégánk sértő megjegyzést tesz ránk. Vagy családtagunk nem hív meg minket egy összejövetelre, vagy nem jön el. És még nagyon hosszan, ezerszámra lehet sorolni a példákat. Szóval megsértődünk. Ez szelektálódik később dühre, bánatra, feszültségre, kevésbé félelemre. Viszont kialakulhat bennünk reakcióként a gyűlölet az utálat is. Ezt én már a kimenő érzelmek közé tettem, bár vannak átfedések.

De visszatérve az állatokra: a támadást követő első érzés, a „kezdetleges sértődés”. Az állatoknál is később szelektálódik ez pl. dühre (ellentámadási érzésre és ellentámadási program beindulására). Vagy félelemre (védekezési menekülési elbújási érzésre és ezen programok beindulására). Megjegyzem a cselekvési program nem sokat ér érzésmotiváció nélkül. Ha megszűnik a sértődés, a feszültség (a félelem, düh, stb.), akkor jön az örömérzés, megnyugvás, stb.

Egy másik vonulat, még mindig az egyszerű állatokról van szó. Mindig vannak aktuális vágyak, pl. éhség, fázás, stb.. ezek a vágyak feszültséget okoznak, ha nem sikerül a megszüntetés, akkor fennmaradhat a feszültség, illetve a fejlett állanál már félelemre, vagy dühre, vagy esetleg bánatra szelektálódhat az érzés. Ha sikerül a vágyat kielégíteni, akkor megszűnik a feszültség, a félelem, düh, bánat, és jön az örömérzés, megnyugvás, stb..

Mi a helyzet az emberrel?

Az embernek nagyon sok, már intellektuális vágyai is vannak. Az ember nemcsak a jó kellemes életre vágyik, hanem arra is, hogy a közösség megbecsült tagja legyen. (A fejletlen állatoknál ez nincs, a fejlett állatoknál már részben megtalálható.) Tehát nemcsak az a sértés, ha testi, anyagi vonatkozású támadás érkezik, hanem az is, ha a közösségi megbecsülést veszélyeztető támadás érkezik. Az embernél ebből ered pl. az igazságossági igény, ill. érzés.

Az ember sokat gondolkodik az érzelmekkel kapcsolatban, fejletlen állat alig.

Az embernél alakul ki jellemzően a tartós sértődés, a tartós harag, gyűlölet, utálat. És az ember az, aki el tudja túlozni, túl tudja értékelni a támadást. Az ember átlagosan (egyesek nagyon, mások kevésbé) túlérzékeny, túlságosan sértődékeny. De nem szabad elfelejteni a túlérzékenység a sértődékenység eredhet egy öntelt, önző jellemből is.

A folyamat, jellemzően a következő.

Túlérzékenységből, vagy önteltségből, önzőségből az ember ártatlan történéseket is ellene irányuló támadásoknak vél, felértékeli az ellene irányuló „támadásokat”. Majd kialakul az emberben, a másik ember (emberek), a sértők a támadók iránt egy ok nélküli, túlzott sértődés, gyűlölet, utálat, jobb esetben egy félelem, tartózkodás, bánat vagy rövid távú düh.

De azért egyáltalán nem mindegy, hogy túlérzékenységről vagy önteltségről, önzőségről van szó. És az sem mindegy, hogy gyűlölet, utálat alakul ki, vagy csak tartózkodás, félelem, rövid távú düh, bánat alakul ki. Az szerintem elfogadható, ha vélt, vagy valós rosszindulatúakkal szemben kialakul egyfajta tartózkodás, távolság tartás. Ha viszont a tartós sértődés (kérdés hogy van e tartós sértődés) ill. gyűlölet, utálat alakul ki, akkor elkezd a másik ellen ártani, elkezdi a másikat sértegetni, bántani. Gyakran kialakul a kölcsönös gyűlölet, és egyre inkább elfajul a kapcsolat.

Lenézzük, vagy haragszunk, vagy átmenetileg megorrolunk (nem mindegy) a másik embere, mert ő szerintünk megsértett bennünket. Miatta nem érezzük jól kellemesen magunkat, őt okoljuk, hogy nem kapjuk meg a nekünk járó megbecsülést, de mindez gyakran csak mi túlérzékenységünkből ered.

Kitérés keresztényi megbocsátásra.

A másnak ártás bűn, a bűnt pedig meg kell büntetni, bármi is legyen az indítéka, pl. túlérzékenység, vagy más. Illetve az indíték, olyan enyhítő vagy súlyosbító körülményként jöhet szóba, amely kevéssel módosítja a büntetést, mert a büntetésnek elsősorban az okozott ártással kell arányosnak lenni. A keresztény megbocsátásnak több vonatkozása van. Pl., hogy a büntetésnek arányosnak kell, lenni. A büntetés nem lehet kínzás. A bűnüst nem gyűlöli a kárvallott, sem az ítélő, de az arányos büntetéstől nem tekint el. A keresztény ember a bűnöst is megpróbálja megérteni, megtévedt (esetleg túlérzékenynek) embernek nézni, de ez sem enyhít az arányos büntetésen. Mindaz, amiről itt beszélek, az erkölcs kategóriájába tartozik.

Elmélkedés a lelki egészségről.

A testi egészség sem könnyű téma, de a lelki egészség kétszer nehezebb.

Lelkileg egészséges, akit az emberek nagyjából normálisnak neveznek. Akit a pszichológusok, az orvosok és a törvényszéki szakértők is normálisnak neveznek. Aki nagyjából, bár hullámozva, de azért, többnyire jól érzi magát. Aki, nem tesz kárt magában, hosszabb távon sem tesz jelentős kárt magában. És aki tudatosan és „indok nélkül” nem árt másoknak. Bár itt már elérkeztünk az első problémához, amire még visszatérek.

Akit az orvosok is normálisnak neveznek, vagyis nincs olyan fiziológiai (idegrendszerei, agyi, hormonális, stb.) elváltozása, ami szinte kizárja, hogy az illető egészséges legyen. De mi van, ha emberünk ennek ellenére minden más szempontból normális és jól érzi magát? Ha a leletei valamilyen erős rendellenességet mutatnak, akkor bizonyos határ felett, mégsem beszélhetünk teljesen egészséges emberről.

Ugyanez a probléma fennáll a testi egészség megállapításánál. A magam életéből is vehetek példát: itt fájt, ott fájt, vagy ilyen-olyan rendellenességet tapasztaltam, elmentem az orvosokhoz és nem találtak semmit. Volt, amikor szimulánsnak kiáltottak ki, volt, amikor lelki eredetű kornak kiáltották ki, volt amikor csak egyszerűen megvonták a vállukat. És arra is volt eset, hogy a mélyére ástak és meggyógyítottak. Megjegyzem ráadásul a testi és lelki egyészség sok szálon, és erősen összefügg. Máskor jól éreztem magam, de éppen belekerültem egy aktuális rutinvizsgálatba, és kiderült olyan rendellenességeim vannak, hogy már halottnak kellene lennem, legalábbis nyöszörögve, sírva kellene az orvosok segítségét kérnem. Ugyanez a probléma fokozottan fennáll a lelki egészség vonatkozásában.

Visszatérve, normális, aki indok nélkül nem árt másnak. Na de van e olyan, hogy indok nélkül, mert pl. a pszichopatának, aki önként kéjből öl, annak is van indoka, jól érzi magát, amikor öl. Vagy, és a rablógyilkosnak sincs indoka, mert kvázi még sokmillió pénz sem indok az ölésre, legalábbis ha mélyére ásunk a problémának. Természetesen, általában kisebb másnak ártásokról van szó, pl. valaki örömét, leli abban, hogy másokat froclizhat, ő sem nevezhető normálisnak, egészségesnek.

Tehát a lelki egészségnek van három (másképp számolva öt) kritériuma (nagyjából jól érzi magát, hosszabb távon sem tesz magában kárt, tudatában van a cselekvései következményekkel, ill. bizonyos határ felett nem árt másoknak, ill. a fiziológiai leletei nagyjából rendben vannak), de mindhárom kritériumnak szinte meghatározhatatlan határvonalai vannak. Fogalmazzunk úgy, hogy igen kevés esetben lehet azt kimondani, hogy emberünk kimondottan lelki beteg, legtöbbször csak gyaníthatóan lelki beteg, és persze az is ritka, hogy valaki egyértelműen egészséges lelkileg. Alig találkozhatunk teljesen normális emberrel. Az meg egy külön elmélkedés lenne: van e egyáltalán, teljesen normális ember.

Ezért talán értelmesebb azon gondolkodni: mit tehet az ember, az egyén a lelki egészségéért.  Mert ha „mindenki” tesz a lelki egészségéért, akkor valószínűleg a társadalom és az egyén is egészségesebb lesz lelkileg.  De itt megint beleütközünk abba, hogy aki jól érzi magát az nem nagyon fog semmit tenni. Holott lehet, hogy hosszabb távon árt magának, lehet, hogy másoknak is árt, és lehet, hogyha elhanyagolja a fiziológiai tüneteit, akkor később mégis baj lesz. Itt azt kellene tanácsolni: ha jól érzed magad, akkor se örülj, gyanakodj és tegyél. De hát ez felettébb furcsa tanács lenne, mert lehet, hogy éppen e tanáccsal válthatunk ki egy fóbiát, vagy szorongást.

Ettől függetlenül fel lehet sorolni a következő ajánlott tennivalókat.

De előtte kitérek a lelki egészségügy problémájára.

A nyilvánvalóan pszichés betegeket gyógyítani kell, de ők csak jéghegy csúcsát alkotják. A konkrét egészségügy másik két szakterülete, pl. az ideggyógyászat, a konkrét testi elváltozásokat gyógyító terület. És a pszichológia, pszichiátria, ők azokat gyógyítják, akik hozzájuk fordulnak, mert nem érzik jól magukat. Mindkettő csak a jéghegy csúcsát alkotja, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a gyógyulási arány nem túl jó. E tanulmány során sokat foglalkozom az egészséggel, az egészség egy rendkívül fontos tényező. Ugyanakkor mégis meg kell állapítani, hogy a lelket intézményesen gyógyítani alig lehet, holott a lélek egy fokkal még a testnél is fontosabb.  Mindenképpen gondolkodni kell: milyen legyen a jövő azon egészségügye, ami a lelki kórokkal foglalkozik.

Ugyanakkor még egy gondolat felötlik bennem: ha a másnak ártás egyfajta lelki deformáció, akkor az erkölcsi nevelés, oktatás nem más, mint a lelki egészségügy egyik szakága. Tehát akkor a három fő ág: a lelki kórokkal kapcsolatos orvostudomány, orvoslás, pl. ideggyógyászat. A pszichiátria. És az erkölcsi oktatás.

Ugyanakkor a lelki egészség egy olyan terület ahol az öngyógyításnak sokkal nagyobb a jelentősége, mint az intézményes gyógyításnak.  Szemben a testi egészséggel, mert abban az intézményes gyógyítás dominál. 

Szóval a tennivalók:

Mindenki próbáljon meg a maga képességeihez, igényeihez illeszkedő érdekes és hasznos munkát választani.

Mindenki próbáljon meg a maga igényeihez és képességeihez illeszkedő harmonikus életet élni. Mindenki azért inkább a nyugis, harmonikus, családi kapcsolatban próbáljon meg élni. Mindenki fedezze fel a maga szükségleteit, és amennyiben azok nem káros veszélyes szükségletek, törekedjen a kielégítésükre.

Mindenki próbáljon viszonylag diplomatikus, kvázi kellemes ember lenni, a jól kommunikálni. Diplomatikus, de nem úgy hogy feladja elveit, önálló gondolatait. Mindenki próbáljon meg egyéniség lenni, persze ez csak egy, és nem a legfőbb tényező a lelki egészség vonatkozásában.

Mindenki próbálja megtanulni a  lelki fájdalmakat  csökkentő technikákat, ill. ezen technikák közül kiválasztani azokat, melyek leginkább használnak neki. 

Próbáljon meg mindenki gyakrabban orvosi, pszichológusi segítséget kérni. Ugyanakkor leginkább magunkat tudjuk kigyógyítani a lelki bajainkból.

És nem utolsó sorban, mindenki próbáljon meg erkölcsös lenni. Itt visszakanyarodhatunk azon gondolathoz, hogy a másnak ártó, bizonyos szempontból abnormális, nem teljesen egészséges lelkileg.

Ugyanakkor e felsorolásból is kitetszik az élet egyik nagy ellentmondása.

Legyünk egyéniségek, fedezzük fel a magunk specifikumait, és kvázi ehhez alakítsuk a külvilágot? Mert ha mindenki így tesz, akkor mindenki boldog lesz – de ez csak féligazság. Vagy felejtsük el az egyéniségünk, és fő szempont a másoknak való hasznosság legyen. Legyünk kompromisszumképesek, alkalmazkodók, szabványos, normális emberek. Nyilván ez sem mehet a végtelenségig. De hát a másik véglet, a legyünk egyéniségek, sem lehet határtalan, hiszen ütközhetnek az igények, érdekek. Talán azt kellene mindenkinek megvizsgálni, hogy az egyéniségén belül melyek azok az igények, tulajdonságok melyek azért már ártanak másnak, és melyek azok amelyek, bár furcsák esetleg zavarók, de nem ártanak másnak. Ez utóbbiakat nem kell feladni, de amúgy szükség van azon alkalmazkodásra, mely a mások kellemesebb élete miatt szükségesek. Ugyanakkor senki, mi se ítéljük meg az egyébként nem káros, ártalmas, csak furcsa egyéni életviteleket. Nem kell megrökönyödni az egyéniségeken, ha egyébként azok ártalmatlanok. Ugyanakkor hosszabb távon és áttételesen sok minden lehet ártalmas. 

Tehát a lelki egészségünket döntően mi magunk tudjuk alakítani. A testi egészség vonatkozásban azért más az arány. És a felsorolásban ott szerepelt: tanuljuk meg a lelki fájdalmakat, csökkentő technikákat.

Nyilván ezt a fejezetet azzal kellene kezdeni, hogy miért, hogyan jön létre a lelki fájdalom, a lelki békétlenség, a lelki háborgás, stb., illetve miért, hogyan jöhet létre a lelki fájdalommentesség, a lelki harmónia, a lelki béke, a boldogság,stb..

Bár ez egy könyvnyi anyag lenne, de itt azért tudok röviden beszélni erről, mert más tanulmányrészekben meglehetősen sokat beszéltem erről. Ugyanis a társadalomszervezés is csak abból indulhat ki, mi az ami az egyéneknek boldog kellemes egészséges életet biztosít.

Azért érdemes néhány kategóriát felállítani:

Egyénen kívüli (családi, társadalmi, munkahelyi, természeti, stb.) körülmények, amelyek alakítják az életünk, boldogságunk (lelki békénk). Ezt is fel lehet osztani: amire az egyénnek alig van hatása, az egyénnek alig van felelőssége. Amire az egyénnek van mérhető hatása, alakulása az egyéntől is függ, van az egyénnek felelőssége.

Az egyénen belüli, a testi, lelki egészségből eredő, illetve öröklött körülmények.

Ezt is fel lehet osztani: amire az egyénnek alig van hatása, az egyénnek alig van felelőssége. Amire az egyénnek van mérhető hatása, alakulása az egyéntől is függ, van az egyénnek felelőssége.

És még egy emlékeztető kategorizálás.

A boldogság, boldogtalanság végül is érzelem, tehát soroljuk fel pl. a kellemetlen, boldogtalanságot, okozó érzelmeket: sokféle testi fájdalom, bánat, félelem, szorongás, szégyen, düh, kielégítetlen vágy (igény),  stb..

És az örömet okozó, a boldogító érzelmek: a kellemetlen érzelmek hiánya, a kielégített vágy, igény (egy darabig), a megnyugvás, a felszabadultság, a büszkeség, a szeretet melege (akár adott, akár kapott), stb..

És még egy kategorizálás: múlt, jelen, jövő. Én nem hiszek abban, hogy minden lelki problémánk a múltból, pl. a gyerekkorból ered. Lehet valakinek szinte háborítatlan múltja, a ha a jövő baljós árnyként sötétlik fel előtte.

Visszatérek oda, hogy rendkívül sok dolog okozhat lelki fájdalmat, háborgást, ill. viszonylagos lelki békét, lelki harmóniát, boldogságot.

Itt vannak pl. a szükségletek (igények), ill. azok arányos kielégítése. Néhány fontosabb:

Természetesen nagyon fontos, hogy az ember kiegyensúlyozott, biztonságot adó „boldog” családban éljen. Fontos, hogy az ember jó párkapcsolatban és szexuális kapcsolatban éljen. Fontos, hogy érdekes, és hasznos, képességeinek megfelelő munkát végezzen. De azért ezeken kívül is van jó néhány fontos dolog. Itt van mindjárt az egészség, mert ha nincs egészség, akkor minden zárójelbe tehető. Azután nemcsak munkának de a pihenésnek, a szórakozásnak is feltöltőnek, építőnek kikapcsolónak kell lenni. Nemcsak a közvetlen munkának kell jónak lenni, de az embernek azt is éreznie kell, hogy van értelme az életének, vagyis nem mindegy hogy milyen a jövőképe. Nem mindegy hogy kiszámítható biztonságos javuló jövőt, avagy ennek ez ellenkezőjét lát maga előtt. Nemcsak otthon és a munkában kell magát jó éreznie, hanem mindenhol, az utcán, a hivatalban, a közgyűlésen, a moziban, az üzletben, stb..

Az is fontos hogy az ember igazságos megítélés keretei között megfelelő anyagi és beleszólási megbecsülést kapjon.

Ráadásul az ember szerencsére olyan, hogy nemcsak a saját sorsán tud elkeseredést vagy boldogságot érezni, hanem mások (család, kisközösség, nemzet, stb.) sorsa is izgatja, mások sorsa kapcsán is elkeseredhet, avagy boldogságot érezhet. Sok minden szükséges tehát a szélesen értelmezett életszínvonalhoz, azaz a szélesen értelmezett boldogsághoz.

Én mégis azt mondom, azokkal értek egyet, akik azt mondják, igen a külső körülmények sokat számítanak, de szükség van a belső harmónia megteremtésre is. Nem lehet olyan tökéletes társadalmi és természeti körülményeket teremteni, hogy minden lelki fájdalom, lelki háborgás megszűnjön, mindig lesz, ha kevesebb is, lelki fájdalom, lelki háborgás, és szükséges azok feldolgozása, csökkentése. De nagyon fontos e tekintetben rendkívül pontosan fogalmazzunk. Tehát nincs igaza azoknak, akik azt mondják, hogy nem szükséges a külső körülményeken javítani, minden azon múlik, hogy az ember hogy éli meg a külső körülményeket. Ez is csak féligazság: a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket. Nem számít, hogy mennyi súlyosabb probléma, nehézség jön, ha azokat megoldjuk. De számít. A súlyosabb problémákat, nehézségeket lehetőleg meg kell előzni, olyan létet kell kialakítani, hogy kevesebb súlyosabb probléma nehézség legyen. Azért emeltem ki a „súlyosabb” jelzőt, mert végül is a „probléma” szó mindenre, a megelőzésre is ráhúzható.

De azoknak sincs igaza, akik azt mondják, hogy elég a külső körülményeket jobbá tenni, és akkor az ember automatikusan boldogabb lesz.

(A testi fájdalmakat jelentős mértékben csökkenteni tudtuk, de az csak tüneti kezelés, nem mondhatjuk, hogy akkor már nem kell törekedni az egészségre.  A lelki fájdalmakat nem tudjuk annyira lecsökkenteni, mint a testi fájdalmakat, és nem is lenne jó. Hiszen akkor érzelemmentes ember alakulna ki, és az érzelemnek van elengedhetetlen pozitív szerepe is. Másfelől itt is igaz, nemcsak tüneti kezelés szükséges de a bajok forrását is csökkenteni szükséges. Márpedig a tüneti kezelés elfedheti az okozati kezelés szükségességét.) 

Én azt mondom elsősorban a külső körülményeket, kell jobbá tenni (de ennek is része a magunk jobbá tétele), de azon is „dolgozni” kell, hogyan éljük meg a külső körülményeket. Hogy éljük meg a külső körülményeket, talán ezt is tovább lehet osztani. Pl., ezáltal változik a világnézetünk. De az egyik fontos része mindenképpen, a lelki fájdalmak feldolgozása, a lelki fájdalmak csökkentése. És itt most elsősorban nem gyógyszeres megoldásra gondolok, hanem a tudati feldolgozásra.

Sok minden okozhat lelki fájdalmat (háborgást, békétlenséget, stb.).

A legnagyobb lelki fájdalmat szerettünk (igaz barátunk, aki családtag is lehet, vagy egy szeretet állat) elvesztése miatt érzünk.

A saját magunk és szerettünk kisebb-nagyobb betegsége is egy nagy csoport, ugyanis a testi kór, pontosabban amiatti aggódás, lelki fájdalommal is jár.

Leggyakrabban azonban az embertársaikkal kialakult konfliktus miatt van lelki fájdalmunk.

Az ördög sajnos nem alszik, állandóan árad ránk, az önhibánkkal aránytalan, kisebb-nagyobb bajok, gondok, problémák áradata. De azért az embertársainkkal kialakult konfliktusok miatt ne hibáztassuk az ördögöt. Ha ebben javulást tudnánk elérni, akkor már a lelki fájdalmaink egy jelentős része orvosolva lenne.

A lelki fájdalom, fokozza az érzékenységünket, idegesebbek leszünk, rosszabbul kezeljük a konfliktusokat. A fő baj azonban a másnak ártás, a konfliktus-gerjesztés. E fejezetben azonban arról van szó, hogyha lelki fájdalom ér minket, (elsősorban egy konfliktus kapcsán), akkor a konfliktus direkt megoldásán kívül, hogyan tudjuk lelki békénket, belső harmóniánkat nagyjából megőrizni.

Minden ártás károkozás, illetve minden testi baj, probléma egyben lelki sérülést, fájdalmat okoz. Természetesen vannak olyan lelki sértések, sérülések is, amelyek testi anyagi ártalom nélkül jönnek létre. Ki kell azt is hangsúlyozni, hogy itt nem a jogi, társadalomszervezési megoldásokról van szó, hanem arról hogy önmagunkban lelki technikáinkkal miként tudjuk ezek a fájdalmakat feldolgozni. Ezért ideillő szó a „belső” feldolgozás, mert arról van szó, hogy mi magunk mit tudunk tenni. A problémakör így erősen összefügg azokkal a fejezetekkel melyekben a társadalom és belső harmónia, boldogság viszonyáról van szó. Tehát a téma neve ez is lehetne: lelki fájdalmak, amely minden ártás károkozás lényeges mellékhatása, feldolgozása elsősorban lelki technikákkal, módszerekkel.

Kétségtelenül az egyén nem képes pontosan megállapítani, hogy mi történt, miért alakult ki a konfliktus.

A másikat, de saját magát is képtelen tárgyilagosan megítélni, főleg ha közvetlen résztvevője a konfliktusnak.

Természetesen a súlyos ártásokat meg kell ítélni, meg kell ítélni, ki az eredendő rosszindulatú, ki az önző, öntelt és ki a túlérzékeny. És ki a szenvedő, a bűntelen, aki jóindulatú, és aki még abban sem hibás, hogy túlreagálta a dolgokat. Mindezt leginkább egy kívülálló, elfogulatlan képes objektívan megítélni. Ezt teszi a földi igazságszolgáltatás, bár a lelki sértések el vannak hanyagolva. És ezt teszi a másvilági igazságszolgáltatás. De itt az egyén, szinte hetente előforduló konfliktusairól, sértődéseiről, lelki fájdalmairól van szó.

Ezt is meg kell oldani az embernek, nemcsak a földi igazságszolgáltatást.

A következőkből is kiderülhet, hogy az érintett egyén szinte képtelen pontosan felmérni a helyzetet. Gondoljunk bele, szinte nincs olyan ember, aki azt mondaná, igen én önző, öntelt alak vagyok, és csak kevesen vannak, akik elismerik, hogy ők túlérzékenyek, sértődékenyek. Márpedig ez matematikailag is lehetetlen, ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg sértődés, konfliktus harag van. A konfliktusokat, veszekedéseket, gyűlölködéseket valakik okozzák, az egyszerűség kedvéért a felét az önző, öntelt és ezért érzékeny emberek okozzák a másik felét, pedig az egyszerűen túlérzékeny emberek okozzák.  Az emberek döntő többsége azt gondolja, hogy ő jogosan haragszik, a másik a hibájából történt a konfliktus, de persze ez lehetetlen, vagyis az ember többsége, kétharmada téved.  És mivel a komoly, alapos pártatlan kívülállók bevonásával történő vizsgálat lehetetlen (az esetek többségében), rá kell ébredni: az emberek (beleértve magamat ) is képtelenek ezen konfliktusokban tisztán látni.

A lelki fájdalmak csökkentése, oldása, a mással szembeni elnézéssel, az önmagaddal szembeni kritikával. Másképpen: a lelki fájdalmak csökkentésnek kiindulópontja, hogy aki ok nélkül túlzottan, önhergelve, tartósan dühös gyűlölködik, ő voltaképpen önmagát, bünteti. Aki ok nélkül, önhergelve túlzottan fél, bánatos, feszült, stb., ő is önmagát bünteti. Ugyanis ezek kellemetlen érzések.

De kezdjük onnan az okfejtést, hogy a primer (elsődleges, de átgondolatlan) logikából pont az ellenkezője derül ki. A lelki fájdalom okozását „kend rá” a másik emberre, önmagadat pedig mentsd fel és csökken a lelki fájdalmad. Csakhogy ez a gondolat nem igaz. De manapság a közfelfogás is ez: magaddal szemben légy elnéző. Mondogasd magadnak: nem én vagyok a hibás – tanácsolják a pszichológusok. Ezek szerint senki nem hibás de akkor mi lesz a felelősséggel?

És egyébként ez a primer logika szerint is lehetetlen: senki nem hibás. De nézzük, mihez vezet, ha valaki önmagát felmenti, és a másikat okolja. Ahhoz, hogy másikat elkezdi ok nélkül gyűlölni, jobb esetben csak túlzottan fél a másiktól, bánatos, a másik miatt, stb., ezek pedig kellemetlen érzések, tehát az illető nem szabadul meg a kellemetlen érzéseitől. Ráadásul, ha elkezdi a másikat gyűlölni, akkor az valószínűleg viszonozza ezt és kialakulhat egy életet megkeserítő konfliktus. Tehát ez így nem megoldás.

Az kétségtelen hogy az sem jó, ha az ember önmagát kezdi el gyűlölni. De azért önmagával szemben lehet kritikus.

Mindebből kialakul az a gondolatsor, amely leginkább oldja, csökkenti a lelki fájdalmakat, sértéseket. Ez pedig valahogy így szól.

Nem vagyok képes tárgyilagosan látni, lehet, hogy ő kevésbé hibás, és én is hibás vagyok. Lehet hogy ő csak egy túlérzékeny ember. Valószínűleg én is hibáztam, pl. itt és ekkor. Hibáztam, mert én is emberből vagyok, de megpróbálom helyrehozni a hibám, legalább úgy, hogy máskor elkerülöm a hibát.  És semmiképpen nem gyűlölöm a másikat, legrosszabb esetben elkerülöm, távol tartom magamtól, amennyiben nem lépi át a másnak ártás határát.

A lelki fájdalom, indokolt határon belüli tartása azért elég szerteágazó téma.  A kiindulás ez esetben (ez is egy módszer, méghozzá a legegyszerűbb módszer) a következő: normális akarok maradni, nem akarok megzakkani, sem unszimpatikus alak lenni. Ugyanis a lelki fájdalmak jelentős része öngerjesztett. Ha tudatosan normális kiegyensúlyozott ember vagyok, akkor kevesebb lesz az ok nélküli öngerjesztett lelki fájdalmam, vagyis ez is egyfajta csökkentési mód.

Az idevonatkozó gondolatok, kvázi mondások.

Az is félelmetes, és egyébként visszataszító, ha valaki (az a valaki akár én is lehetek) ok nélkül állandóan fél. Vagy állandóan ok nélkül szorong, vagy ok nélkül aggódik, szóval ezek is abnormálisak.

Az is dühítő és egyébként visszataszító, ha valaki (az a valaki lehet én is lehetek), ok nélkül állandóan dühös, mérges. És az is gyűlöletes, ha valaki ok nélkül gyűlölködik.

Az is szomorú és egyébként visszataszító, ha valaki (az a valaki akár én is lehetek) ok nélkül állandóan szomorú.

Szóval az abnormalitás és a megvetés  lehetősége ugyanolyan félelmetes, mint az amitől félek (pl., hogy mi történik a jövőben), tehát az ok nélküli félelemnek semmi értelme. És a dühről, a bánatról is elmondható mindez.

Vagy ahogy egyszerűbben egy barátom kérdezte: és attól nem félsz, hogy félsz?

És attól nem vagy bánatos, hogy bánatos vagy? És attól nem vagy dühös önmagadra, hogy dühős vagy?

Folytatom: a lelki sérülések, fájdalmak belső (lelki) feldolgozó enyhítő gondolatai, technikái, ill. a lelki örömérzések kiteljesítése.

Az előzmény elsősorban a gondolkodástan tanulmányrészben az érzelmekről szóló fejezetekben található.

Az előzőkhöz kapcsolódva itt a bejövő negatív érzelmekről van szó.

A következő fejezetből talán kiderül, hogy ez megint egy hatalmas problémakör, amelyet itt csak vázlatosan tárgyalok meg. Ha már e tanulmány belement a gondolkodás, és az érzések, érzelmek vizsgálatába, valamint a másvilági ítélkezés vizsgálatába, akkor szerintem ez a problémakör sem maradhat ki. Persze a tanulmány fő témájához, a társadalomtudományhoz is több szálon kapcsolódik a problémakör. Kapcsolódik az erkölcs problémájához. Kapcsolódik a belső harmónia megteremtésének problémájához. A pszichológia, a társadalompszichológia, és a vezetők lélektanának problémájához, és még sok mindenhez.

De azért ne hagyjuk ki a társadalmi összefüggéseket sem: a szükségletek kielégítését, a lelki szükségletek kielégítését ill. azok hiányát. Lelki fájdalmat okoz pl. az igazságtalanság, a lebecsülés, a bizonytalanság, az önrendelkezés hiánya és ezek elsődleges külső okozója a rendszer, a társadalom. 

A teljesség igénye nélkül felsorolnék több lelki fájdalomenyhítő, feldolgozó (vigasztaló) gondolatot, technikát.

Az alábbiak egyszerűbben arról szólnak, hogy például, mit gondolhat, mit mondhat, mit tehet a lelki sérült annak érdekében, hogy enyhítse a lelki fájdalmát.

Kibeszélés és azok fajtái. Megbeszélés a sértő és a sértett között. Család, barátok, ismerősök közötti beszélgetés, kibeszélés. Csoportterápia, pszichológiai terápia.  Kibeszélés művészi alkotásban (irodalom, zene, stb.) vagy egyszerű szöveges előadásban. Kiírja, azaz kibeszéli magából.  Feloldódás a humorban, jót röhögünk rajta.   És még sok formája van a kibeszélésnek.   Mások figyelmeztetése. A sértő lejáratása, mások előtt. Tanító jellegű kibeszélés. Nagyon fontos kibeszélés a vélemények társadalmi elmondása és érdembeli figyelembevétele, ami nem más, mint a közvetlen demokrácia. Minél inkább tanító jellegű, minél szélesebb körű, minél inkább figyelembevett a kibeszélés, annál nagyobb az enyhülés. (Mindez javasolt, jó, szükséges, de azért szükség van kontrollra.)

Kialkotja magából, kidolgozza magából technikák. Mellékesen kiszórakozza magából. Nyilván az előzővel összefügg. Pl. valamilyen lelki fájdalom éri, akkor előveszi kedves hobbi (vagy nem hobbi) tevékenységét (ír, muzsikál, fest, modellez, stb.) és abban való elmerüléssel egyrészt eltereli a figyelmet a lelki fájdalomról, másrészt ezen alkotás sikerélménye kompenzálja a lelki fájdalmat. Természetes az embernek a hivatásos munkája, szakmája is lehet kvázi, kedves hobbi tevékenysége.

(Mindez javasolt, jó, szükséges, de azért szükség van kontrollra.)

Meghallgatás és azok fajtái. Ahány kibeszélés van, annyiféle meghallgatás is van.  Ráébredünk arra, hogy másoknak is van hasonló élménye, érzelme, mások is átélik, amit mi, és ez enyhíti a fájdalmat. Szerintem ez a katarzis lényege.

Másoktól átvett gondolatok, mondatok, mint vigasztaló gondolatok. (Mindez javasolt, jó, szükséges, de azért szükség van kontrollra)

Külső okok általános megszüntetésére való törekvés, pl. emiatt lesz valaki társadalomtudós, legalábbis érdeklődő. A konkrét eset nem nagyon érdekel, folytatom a hasznos tevékenységem, munkám. Többek között olyan világ és társadalom, rendszer kialakításán munkálkodok, amelyben az ilyen és hasonló esetek, lelki fájdalmak sokkal kevésbé fordulhatnak elő. Összességében, végül is bízok az emberekben, bízok az emberi fejlődésben, bízok unokáim, dédunokáim boldogulásában.  Nem számít, ha néha sérelem, fájdalom ér, ha szeretnek, én is szeretek, ha hasznos tudok lenni mások (egyesek, vagy sokak) számára. (Mindez javasolt, jó, de azért szükség van kontrollra.)

Nem érdekel (nem törődök vele) és ehhez kapcsolódó gondolatok. Lezserség. Beletörődés. Elodázás.  Nem veszem a szívemre. Csak nyugodtan bölcsen, semmi idegeskedés. Ilyen az élet, bele kell nyugodni.

Nem érdekel, teszek rá.  Idegeskedni annyi, mint mások hülyesége miatt magunkat büntetni. Nem érdekel, úgysem tudok semmit tenni. Azzal semmivel sem lesz jobb, ha magamat rágom. Majd csak lesz valahogy, mindig volt, van valahogy. Úgy is minden el van rendelve, ez sem véletlenül alakult így.  Nem érdekel, csak magammal törődök. Ilyen az élet, elnézést. Ez van, ezt kell szeretni. Majd megoldódik, majd egyszer megoldom. Majd az Isten (vagy sors, valaki) megbünteti, majd megoldja. E világon, vagy másvilágon. Majd az Isten, a sors elintézi. Születünk élünk, halunk, szenvedünk ez a természet rendje. Nem érdekel, halál nem is olyan borzalmas. Egyes fájdalmak nem is olyan borzalmasak.  Hozzá kell szokni. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Egyszer fent, máskor lent.

(Mindez veszélyes, nagyon erős kontroll mellett alkalmazható.)

Semmi értelme kiakadni, rágódni, az csak hátráltat, annál rosszabb lesz. Az életnek tovább kell menni.

Elfelejtem, magamba temetem. (Mindez veszélyes, nagyon erős kontroll mellett alkalmazható.)

Nem érdekel, nincs mit tenni, mert sajnos az emberek még ezen a szinten vannak. Az ember egy erkölcstelen, de főleg logikátlan lény.

Nem érdekel, vannak ennél fontosabb dolgok. (Ez már részben figyelemelterelés.  (Javasolt, jó, de azért szükség van kontrollra.)

Nem én vagyok a hibás.  Én vagyok a hibás, csak magamat okolhatom (hál Istennek a világ jó.) Nem volt szerencsém. (Mindez erősebb kontroll mellett alkalmazható.)

Reálisan felmérem, mennyiben vagyok én, és mennyiben mások, vagy külső körülmények a hibásak. (Javasolt, jó, de azért szükség van kontrollra.)

Örömérzések kiteljesítése. (Javasolt, jó, szükséges, de azért szükség van kontrollra.)

Szép az élet trallala. (Erősebb kontroll mellett javasolt.)

Figyelemleterelés. Általában valamilyen szórakoztató, örömérzést nyújtó, sikerélményt adó (lehetőleg hasznos) tevékenységgel.

Maga a gondolkodás, mint hasznos, szórakoztató figyelemelterelő tevékenység.

Az érzelmek tudományos elemzése. Pontos elemzése annak, hogy mit érzek. (mindez javasolt, jó, szükséges, de azért szükség van kontrollra.)

A konkrét lelki fájdalom okainak, körülményeinek és megoldásának lehetőleg objektív elemzése. (Sokat agyalok rajta, és akkor talán jön magnyugvás. Nem temetem magamba.) Tulajdonképpen az ember szükségszerűen elemzi a lelki fájdalmának okait, körülményeit, megoldásait, a probléma az, hogy ez gyakran nem sikeredik objektívra. Talán ha sikerül az elfogulatlan, átfogó objektív elemzés, akkor az enyhíti a lelki fájdalmat. Vigyázni kell, mert sok agyalás miatt mániává (paranoia) is válhat a probléma.

(Javasolt, jó, szükséges, de szükség van kontrollra.)

A probléma (a lelki sértés közvetlen oka és megoldása) közvetlen tevőleges megoldására való törekvés. Legalább megpróbáltam. A magam részéről mindent megtettem.

(Javasolt, jó, szükséges, de szükség van kontrollra.)

Lelki fájdalom kontrolált átélése „kiengedése”. A fiziológiai (testi) tünetek, fiziológia (testi) oldása.  (Erősebb kontroll mellett javasolt, szükséges. A nagyfokú elfojtás nem javasolt.)

„A lelki fájdalom csökkentése azáltal,  hogy átéli és nem zárja, fojtja magába a fájdalmat.” Ez egy idézőjelbe tett technika, ugyanis milyen csökkentés az, ami éppen a növelésről szól. Valójában inkább arról van szó, hogy gyorsan egy nagyobb slukkal (félelemmel, bánattal, haraggal) éljük át és engedjük ki a fájdalmat vagy apránként, lassan. Ez utóbbinak a hátránya lehet, hogy addig is ott „rohad” a lelkünkben a fájdalom. De gyors kiengedésnek (jól kidühöngöm magam, jól kibánkódóm magam, aztán mehet minden tovább) is vannak, lehetnek hátrányai, korlátai, ha egyáltalán lehetséges a gyors kiengedés. Pl. lehetséges: jól kifélem magam?

Tulajdonképpen a technikákat így is fel lehet osztani: nem nézek a problémával és a fájdalommal szembe (kerülöm a szembenézést), és szembe nézek vele (keresem, nem kerülöm a szembenézést). Mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya. Szerintem egy fokkal jobb, ha szembenézünk a problémával és a fájdalommal, mert a szőnyeg alá sepert piszok előbb-utóbb felrobban. De az állandó és mániás szembenézés sem jó.

A legrosszabbra számítok.(Erősebb kontroll mellett javasolt.)

 Szembenézés a realitásokkal. Erre később külön kitérek.

Majd az idő megoldja. (Erősebb kontroll mellett javasolt)

Minden rosszban van valami jó, csak meg kell keresni. Ez is csak tovább erősít. Ebből is tanulok, legközelebb már elkerülöm. Mindig könnyebb lesz egy fokkal.  Azért vannak a nehézségek, hogy megoldjuk. Nem vagyok gyönge báb.

Én erős vagyok (van önálló karatom) tudok uralkodni az érzéseimen, a vágyaimon.

Megyek előre, akkor is, ha alig van remény.  Nehézség, szenvedés nélkül öröm, boldogság sincs. Nem az eredmény, a küzdelem a fontos.

Nem akarok önhergelő hisztérika, abnormális ember lenni. A félelemtől, az állandó szorongástól, a megzakkanástól sem árt félni. Normális kiegyensúlyozott ember akarok lenni, magamban belső harmóniát szeretnék teremteni. Kerülöm az önsanyargatást, az önhergelést, és minden szélsőséget. Sok összetevő helyes aránya a harmónia, a harmónia pedig a boldogság alapja.

Hű akarok lenni önmagamhoz, kitartok az elveim mellett, utálkozás nélkül szeretek tükörbe nézni.  (Mindez javasolt, jó, szükséges, de szükség van kontrollra)

Megváltozom, változtatok a jövőben másképpen lesz, ha nem is minden, de sok minden. Olyan életstílust, életmódot, tulajdonságokat alakítok ki, amelyben jól érzem magam, amely megvéd a lelki fájdalmaktól, ill. biztosítja az öröméréseket. Új példaképet találtam. (Mindez erősebb kontroll mellett javasolt.)

Az összesített eredményem nem is olyan rossz.  Volt már rosszabb is. Lehetett volna rosszabb is. Szép lassan de haladunk. Reménykedjünk, bizakodjunk.

(Mindez javasolt, jó, de szükség van kontrollra.)

Én, mint lelkiismeretes, önzetlen, szerény ember a lelki fájdalmam enyhítését, az örömkeresést, az önzők, lelkiismeretlenek, nagyképűek és azok rendszere elleni küzdelem részének tekintem. Ugyanis, ha én boldogtalan vagyok, ők pedig jól érzik magukat, akkor kvázi én vagyok a vesztes. Ugyanakkor vigyázok, hogy azért a rossz elleni küzdelem motivációját ne veszítsem el. (Mindez javasolt, jó, de szükség van kontrollra.)

Azért a boldogság-kiegyenlítő rendszer is működik.  (A fájdalom okai pl. 50%-kal növekednek, de fájdalom csak 40%-kal nő. Az örömérzés okai pl. 50%-kal növekednek, de az örömérzés csak 40%-kal nő.) (Mindez javasolt, jó, de szükség van kontrollra.)

Megelőzés elzárkózással, olyan életmóddal, amelyben minimalizálva van a konfliktus, a lelki fájdalom. (Én nem javaslom.)

Általában az illúziós technikák. Sokféle illúzió, álmodozás, képzelgés van. Az illúzióval rokon értelmű fogalom, a hit és a remény. Normális illúzió, amikor a racionális, valóságnak megfelelő elképzelésre, tervre alapozva jön létre az illúzió, amely illúzió (hit, remény) azért valamennyire meghaladja a valóságot. Nem mindegy azonban e meghaladás mértéke. Túlzott illúzió (képzelgés, önámítás): mikor a valóságtól való elszakadás tartósan átlép egy bizonyos határt.

A határon belüli, normális illúzió az egy jó megengedhető, de szükséges kontroll melletti örömszerzési, ill. lelki fájdalomcsökkentő technika. A túlzott illúzió, egy veszélyes technika. Tulajdonképpen az itt felsorolt technikák többségének van egy illúzió aspektusa. Mivel erről egy külön fejezetrészben elmélkedem, itt erre nem térek ki részletesebben.

A vallás. (Szinte minden vallás ad valamilyen, vagy inkább több tanácsot direkt, vagy áttételesen a lelki fájdalmak enyhítésére, feldolgozásra. Itt most el kellene merülni, hogy melyik vallás direkt, vagy áttételesen mit mond erről. A keresztény bibliában pl. sok vigasztaló gondolat található.)

Ennek így kellett történnie, minden meg van írva. Minden az isteni terv része.  (Erős kontrollra van szükség, de erre még később kitérek.)

Meditáció, imádkozás sokféle formája. (a sport, a joga, az imádkozás, a természetjárás, stb.) Relaxáció, önszuggesztió, stb.

Tulajdonképpen a felsoroltak fele az önszuggesztióról szól, csak más gondolatok vannak a középpontban. A kifejezett önszuggesztió egy adott testhelyzet, vagy cselekvés közben, kifejezetten egy gondolatra, állapotra, vagy gondolatnélküliségre koncentrál.

(Mindez javasolt, jó, de szükség van kontrollra.)

Alkohol, kábítószer, szenvedély, stb. (Nem javasolt.)

Gyógyszerek, aktív testi fiziológiai gyógymódok, kezelések (operáció, stb.). (Nagyon szükséges esetben, nagyon erős kontroll mellett lehetséges.)

Önámítás.(Nem javasolt.) Ez utóbbi három nem is nevezhető enyhítő technikának, mert hosszabb távon, és összességében, nem az.  Ezek rövid távon lelki  (és testi fájdalom) fájdalomenyhítő, hosszabb távon, és összesítve lelki (és testi fájdalom)  fájdalomgerjesztő technikák.

Van tehát kb. 20-30 lelki fájdalom csökkentő módszer. Vannak ezek között gondolatok, kiterjedtebb tevékenységek, egyéb módszerek. És vannak „külső” (nem kereshető) hatások. Mert pl. az idő valóban oldja a fájdalmat. A boldogságkiegyenlítő rendszer (hormonális rendszer) is akaratunktól függetlenül működik.

Néhány megjegyzés a felsoroltakhoz.

Természetesen a vigasztaló gondolatok, technikák között is vannak összefüggések és ellentmondások.  

Mi is az a kontroll? Az ember, ezt meg azt gondol, érez, magában, barátok között mond, de tízszer is meggondolja, mit cselekszik. (A nyilvános közlés, vagy az  ellenféllel való közlés már cselekvés.) A kontroll, az a felsőbb erkölcsi, értelmi  „én” (felettes én) felügyelete. Jelen esetben a felsőbb erkölcsi, értelmi „én” valahol tudja, hogy itt a lelki fájdalmak levezetéséről, enyhítéséről van szó, aminek azért vannak cselekvési határai. A cselekvés megmarad az udvarias (de nem köntörfalazó) kritika határán belül.  A felsőbb erkölcsi, értelmi „én” nem szegi meg az egyénben kialakult alapvető erkölcsi elveket, alapvető világnézetet. A felettes én részben azonos, az önálló akarattal.

Az enyhítő, feldolgozó gondolatok technikák felfoghatók egyfajta pszichés gyógymódnak is.

Két megállapítás rajzolódik ki. 

Szinte mindegyik enyhítő feldolgozó, gondolat technika alkalmazható (önzőnek és önzetlennek is), de csak megfelelő kontroll mellett. A kontrollált enyhítő gondolat, technika az önzőt megjavítja, az önzetlent nem rontja el.

Ugyanakkor vannak a jó, szükséges, elengedhetetlen gondolatok, technikák, amelyeket mindig ajánlatos alkalmazni, amelyeket nem „szabad” kihagyni.  Ilyen a „probléma (a lelki sértés közvetlen oka és megoldása) közvetlen megoldására való törekvés. Legalább megpróbáltam. A magam részéről mindent megtettem”.

És ilyen a lelki fájdalom kontrolált átélése „kiengedése”. 

Részben ilyen (ha nem is elengedhetetlen, de valószínűleg gyógyító hatású): a kibeszélés, a meghallgatás, az örömérzések kiteljesítése, a jó oldal megkeresése, az egyéb fontos dolgok felé fordulás, a külső okok általános csökkentése, és a figyelemelterelés, ha az, hasznos tevékenységgel történik.  

Mindezekre visszatérek, de előtte néhány további alapvető tisztázás.

A lelki fájdalom tárgya, vagyis mi okoz lelki fájdalmat.

Nagyon sok minden. Szerelem, munka család, stb., a konkrét esetek mind különbözők. Azért a következő felsorolás nem fölösleges, bár ismétlés.

A lelki fájdalmaknak vannak testi fiziológia tünetei, testi érzésekben nyilvánul meg, ezáltal érez az élőlény. Viszont a testi érzések is általában kiváltanak lelki érzelmeket. Pl. valakit ok nélkül fizikailag bántalmaznak, az nemcsak a testnek fáj, hanem a léleknek. A balesetet szenvedő lelkileg is sérül, és még sorolhatnám.

Lelki fájdalmat okoz az anyagi kár, az anyagi károkozás, ez egyfajta olyan megalázás, támadás, veszélyeztetés, ami lelki fájdalmat is okoz.

Lelki fájdalmat okozhat, ha nincs testi sértés, anyagi kár de van lelki sértés. Valami olyant tesz, vagy mond a másik, ami megbántja az embert. Lehet hogy nem is személy szerint öt magát, hanem másokat. (Itt válik el egyébként az önző és az önzetlen ember, de erről még beszélek.) Vagy valami olyan történik, ami ránk nézve vagy másokra nézve veszélyes kellemetlen megalázó, stb., ami félelemmel, bánattal, haraggal, stb. tölt el.

Az egyik általános és jelentős megalázás (lelki fájdalomokozás) az, ha az embert semmibe veszik, lebecsülik, vagyis a véleményét nem veszik figyelembe. Ez gyakori a hétköznapi (nem társadalmi) kapcsolatokban is, de persze eljutunk a tényleges demokráciához, mint rendszerhez is. Más lelki fájdalmak kapcsán is eljuthatunk a társadalomhoz, a rendszerhez, mint olyan külső közeghez, amely gerjesztheti és csökkentheti a lelki fájdalmakat (pl. igazságtalanság, önrendelkezés hiánya, bizonytalanság stb.) ill. növelheti, csökkentheti az örömérzéseket.

A lelki fájdalom nagysága

Megint meghatározatlan, hiszen az egyéni érzékenységtől (ki mire érzékeny) függ. De nyilván azért vannak általános nagyságok is Pl. három pofon, több mint egy pofon. Azért a következő elmondható: a váratlan, csalódásszerű, lelki fájdalom nagyobb, mint a várt. Ebből következik az egyik enyhítő technika: felkészülés legrosszabbra.

Itt viszont kitérnék a jogra is, arra hogy nemcsak a testi, anyagi károkozás, ártás, de lelki fájdalom okozása is az. Kétségkívül ez egy elég nehéz jogi probléma, de jelenlegi kezelés még messze nem mondható tökéletesnek.

Egyáltalán mekkora baj, ha vannak lelki fájdalmaink. Mennyire kell ezeket enyhíteni, feldolgozni.  A kontrollált átélés, „kiengedés” egyfajta enyhítő technika.

Baj, baj, de azért ne essünk túlzásba.

El lehet azon gondolkodni, ha természetnek Istennek az a célja, hogy minél több ember éljen egészségesen kellemesen akkor miért teremtett olyan embert, aki ennyire érzékeny testi és lelki fájdalmakra. Azért ne felejtsük el a kellemesség mellett, ott van a másik két cél is az élet és a szaporodás is.   A testi fájdalmak pl. jelzik, hogy valami nincs rendben, hogy pihenni kell, stb. A lelki fájdalmaknak is lehet hasonló szerepe. A lelki fájdalom is jelezhet hibákat, ill. motiválhat valamilyen életet védő cselekvésre. Az embernél a jobb világ, társadalom létrehozása a legmagasabb fokú életet védő cselekvés. Ugyanakkor abban is van igazság, hogy fájdalmak és az örömérzések összefüggnek, egymást kontrasztjában erősödnek. Ha pl., általában enyhítjük a fájdalmat akkor az örömérzések is, enyhülnek. Ugyanakkor az egész érzésvilág besszükül, alacsonyabb szintre jut, ami már azért sem jó, mert mégis az érzései, érzelemi által él az ember. Ne felejtsük el, hogy érzések, érzelmek nélkül az evolúció sem jöhetett volna létre. A filozófiai magasságokból térjünk vissza azonban a földre.

Az elengedhetetlen, de „erősen” kontrollált gondolatok, technikák.

Lelki fájdalom kontrolált átélése „kiengedése”. A fiziológiai (testi) tünetek, fiziológia (testi) oldása.

Nem lenne jó, nem lehet azért sem a lelki fájdalmakat megszüntetni, mert előállhat az elfojtott érzelmek problémája. Ez olyan, mint szőnyeg alá sepert szemét problémája, gyűlik-gyűlik, és aztán egyszer csak kitör. Vagy ha nem is tör ki, hosszú ideig a mélyben áskálódva valamilyen idült problémát okozhat, megbetegíthet pl. egy fontosabb testi szervet. Soha nem vezet jóra, ha egy problémát lefojtanak, ahelyett hogy a megoldanák, ennek pedig az feltétele, hogy megmutatkozzon.

Valószínűleg ha kontrolláltan átéljük a lelki fájdalmunkat, akkor nemcsak azért járunk jobban, mert részben megoldhatjuk azt, de azért is, mert általában rövidebb ideig tart a gyógyulás. Hogyha kisírjuk magunkat, vagy kidühöngjük magunkat, stb., akkor megkönnyebbülünk. Azért itt megint vigyázni kell, mert ebből nem az következik, hogy akkor gyerünk sírjuk, bánkódjunk, féljünk, dühöngjünk, stb. minél többet, annál jobb lesz. Természetesen nem lehet annál jobb, hiszen a kellemetlen érzéseinket, érzelmeinket, a lelki fájdalmainkat növeljük. Gyakran találkozhatunk olyan emberekkel aki, szinte rászoktak bánatra, sírásra, vagy éppen állandóan dühöngnek, vagy szinte folytonosan szorongnak, stb.. Valamennyire ki kell magunkból engedni a „gőzt”, de persze azért ilyen állapotba (folyamatosan önhergelő) nem szabad kerülni.

Talán vannak (magam részéről nehezen tudom elképzelni) látszat lelki fájdalmak (látszatfélelem, látszatdüh, látszatbánat, stb.), amelyek csak a „kiengedést” szolgálják. De ha ezek csak látszat érzések, akkor nem is szüntetik meg az elfojtást.

Ezért az egyetlen megoldás a kontrollált átélés, kiengedés. Az önhergelésnél még a kismértékű elfojtás is jobb, ezért az önhergelést (túlzott reakció, túlzott bánat, túlzott félelem, túlzott düh, túlzott szégyen, stb.) mindenképpen el kell kerülni. Ha pedig nem tudunk érzelmeinknek parancsolni, akkor jön a többi felsorolt gondolat, technika.  Pl. a kontrollált dühöngés: magunkba dühöngünk, szitkozódunk, átkozódunk, de fegyelmezetten viselkedünk. Kritikánk, ellenlépéseink megmaradnak az erkölcs, a jog és lehetőleg az etikett határain belül. Mondjuk az egy elég kontrollált gondolat, hogy mindenki csak azt kapja vissza, amit ő okozott.

A testi tünetek oldása.

De miről is szól ez a testi megoldás változatosan. Amint a fejezet elején hosszabban fejtegettem, minden negatív érzelemnek (düh, bánat, félelem, szorongás, feszültség, stb.) van egy testi tünetcsoportja és ezen tünetekhez tartoznak a körbeforgó gondolatok. A testi megoldás konkrétan ezen tünetek oldásáról szól.

Induljunk ki abból, hogy a teljes elfojtás nem jó megoldás. Ki kell engedni a gőzt, a bánatot, dühöt, a félelmet, a feszültséget. A szégyent, a lelkiismeret-furdalást, stb. sem szabad elfojtani. Ellenben az sem jó, ha ezekbe, a fájdalmakba belemerülünk, és egy idő után sem akarunk kikászálódni a hidegvizű medencéből. (Itt elsősorban csak az öngyógyításról beszélek. De azért látni kell, hogy az ember, az átlagember is, nemcsak öngyógyító, de gyógyító is. Meg kell, kellene gyógyítanunk az elkeseredett gyermekünk. Meg kell, kellene gyógyítani lelki fájdalommal bíró barátunk, stb..

Talán nem árt elismételni néhány kategóriát.

Mint ahogy szó volt róla a kellemetlen érzelemnek két vonatkozása van. Az egyik az ismétlődő gondolat, gondolatsor, amely a lelki fájdalom magja. A másik az a kellemetlen testi érzés-együttes (pl. nyomás mellkason, gyomortájékon, izommerevedés, hidegrázás, stb.) amely a különböző érzelmeknél (düh, bánat, félelem, feszültség, szégyen, lelkiismeret-furdalás, stb., ill. ezek valamilyen keveréke) különböző módón, mértékben jelentkezik.

A kikászálódás legfontosabb módszere a lelki fájdalom gondolati magjának oldása. Ennek is vannak általános és konkrét módszerei. Az én felsorolásom az általános módszerek neveinek felsorolásából áll.

Az érthetőség miatt vegyünk két egyszerű, gyakori lelki fájdalmat. Az egyik. Összevesztem a barátommal, ez feszültséget, lelkiismeret-furdalást kelt bennem. A gondolati mag pl. a következő. Felidézem az összeveszést. Ki a hibás. Mit lehet tenni. De mindez általában beszűkülve és ismétlődve jelentkezik, ezért nehezen fogalmazódik meg a megoldás, ha egyáltalán megfogalmazódik.

A másik. Kikapott a kedvenc csapatom, ez dühöt, bánatot, elkeseredést, kelt bennem.  A gondolati mag, pl. dühös szitkozódás, miért nem figyeltek egy kicsit jobban. Ilyen szerencsétlenség, milyen tré ez a kiszámíthatatlan szerencsén alapuló élet. Ha ez meg, az lett volna, a fene vigye el. Ki a hibás. Elég reménytelen a jövő – ez már bánat, reménytelenség. 

Ez a második fájdalom olyan, hogy én személy szerint nem tudom megoldani. Ekkor csak azt tudom tenni, hogy miután kidühöngtem, kiszomorkodtam magam, valamilyen általános módszerrel csökkentem a lelki fájdalmam. Valamilyen általános módszerrel elterelem a figyelmem a lelki fájdalom gondolati magjától, ill. valahogy oldom a lelki fájdalmat. Pl., jól megvitatom a mérkőzést, a problémákat a barátommal.

Az első fájdalom olyan, hogy én személy szerint is tehetek a megoldás érdekében. Pl., kibékülhetek a barátommal. Ezt értem én „a lelki fájdalom konkrét megoldása” alatt. A konkrét megoldás mellett persze alkalmazhatok általános oldást is. Pl. egy harmadik barátommal, jól megvitatom az esetet.

Arra kell vigyázni, hogy az általános oldás ne akadályozza, ne helyettesítse a konkrét megoldást. A lelki fájdalom értelme talán az, hogy konkrét, de általános tanulságokkal bíró, megoldásokat keressünk, találjunk. Általánosságban pedig a boldogtalanságnak (testi, lelki fájdalmaknak) az lehet az egyetlen értelme, hogy egy jobb világot alakítsunk ki.

A hosszú bevezető után ideje rátérni néhány olyan megoldásra, amely közvetlen oldja a testi tüneteket és ezzel a magát a lelki fájdalmat is oldja.

Tehát a lelki fájdalom alatt jelentkeznek a testi tünetek. Szerintem az, hogy feltárom, megfigyelem, hogy konkrétan testileg mit érzek, már önmagában is oldja a fájdalmat, legalábbis nálam bejött. De vannak levezető, oldó mozgások gyakorlatok is. Pl., ha az ember feszült, akkor idegesen le-fel járkál. Ez talán egy öntudatlan oldó mozgás. Ez akár tudatossá is tehető. Pl. nem a szobában járkál le-fel, hanem elmegy egy érdekes szép helyre sétálni. Aztán ott van meditáció, vagy a jóga. Pl. a mellkasi, gyomortáji nyomást oldja bizonyos légző-gyakorlat.

Az izommerevedést oldja bizonyos izomlazító gyakorlat. Stb., stb.. A lényeg az, hogy lehetnek olyan módszerek, amelyek nem a fájdalomokozó gondolati mag oldásának oldaláról közelítik meg az oldást, hanem a testi tünetek oldásának oldaláról. Pontosabban a két módszer: elsődleges a gondolati mag oldása, és másodlagos (inkább következmény) a testi tünetek oldása. Illetve, kiegészítő módszer: elsődleges a testi tünetek oldása, és másodlagos (inkább következmény) a gondolati mag oldása.

A felsorolt fájdalomoldások között vannak olyanok, amelyeket nem lehet egyértelműen besorolni az említett két kategóriába. Az alkohol, kábítószerek, a gyógyszerek vegyszerek, bármely kategóriába is tartoznak, veszélyes módszerek.

Ha már részben belementem a másik elengedhetetlen technikába, akkor térjünk rá: a „probléma (a lelki sértés közvetlen oka és megoldása) közvetlen megoldására való törekvés. Legalább megpróbáltam. A magam részéről mindent megtettem”.

Két okból is szükséges, az egyik az, hogy ne jöjjön létre az elfojtás problémája. A másik az, hogy az emberi életnek akkor van értelme, ha az fejlődik, javul, ehhez pedig szükség van cselekvésre. És szükséges a konkrét problémák konkrét megoldása is. (Igaz, az általános problémák általános megoldása is szükséges.) Tehát a lelki fájdalomra a cselekvési válaszreakció ne legyen túlzott, de ne is maradjon el.   (Az egyéb enyhítő gondolatok, technikák inkább arról szólnak, hogy nem kell magunkat felhúzni, nem kell érzékenykedni, nem kell mindent a szívünkre venni, a problémákat túllihegni.) Itt is egy kényes egyensúlyra van szükség, a két elengedhetetlen technika és az egyéb technikák egyensúlyának arányára gondolok. Ugyanakkor felmerül az is, hogy indokoltan csak akkor érezzünk pl. bánatot (egyfajta beletörődést), ha valóban tehetetlenek vagyunk, viszont ha van remény, és ez általában van, akkor megmaradjon az aktivitásunk, ami inkább a dühhöz kapcsolódik.  Tehát a kontroll arra is kiterjed, hogy lehetőleg a megfelelő lelki fájdalmat éljük át. Persze a lelki fájdalmak ötvöződnek, másrészt azért érzelmek az érzelmek, mert részben irányíthatatlanok. De csak részben. A lényeg az, hogy a kontrollált dühöt, és abból is adódó cselekvési aktivitást nem szabad elvetni, nem szabad megszüntetni. Próbáljunk meg tevőlegesen is kitörni a rossz helyzetből, még akkor is, ha erre nem sok esély van.  Kétségkívül enyhíti a lelki fájdalmunkat, még akkor is, ha nem sikerül teljesen megoldani a problémát, ha önámítás nélkül kimondhatjuk: én legalább megpróbáltam.  A magam részéről mindent megtettem.  Ugyanakkor el kell kerülni, hogy egy adott probléma, főleg, ha az kisebb probléma, megszállott foglyai legyünk. Adott esetben túl kell lépni, erről szól a többi enyhítő, feldolgozó gondolat technika. 

Megint kiemelném, ha nem tudunk mit kezdeni a konkrét problémával, akkor az általános megoldások felé fordulva még mindig megmarad a cselekvő aktivitás.  Arról nem is beszélve, hogy az általános megoldások „megoldják” a konkrét problémákat. 

Ezért javasolt, jó „a külső okok általános megszüntetésére való törekvés”, pl. emiatt lesz valaki társadalomtudós, legalábbis érdeklődő. A konkrét eset nem nagyon érdekel, folytatom a hasznos tevékenységem, munkám. Többek között olyan világ és társadalom, rendszer kialakításán munkálkodok, amelyben az ilyen és hasonló esetek, lelki fájdalmak sokkal kevésbé fordulhatnak elő.

Ebből az egész elmélkedésből két szó, két fogalom rajzolódik ki: a kontroll, és a kényes egyensúly.  Erre még visszatérek.

Majd az idő megoldja.

Az idő valóban megoldja, legalábbis idővel csökken a lelki fájdalom, de azért ez sem ennyire egyszerű. Az idő szempontjából így kategorizálhatjuk a lelki fájdalmakat. Vannak egyszeri pár órásak, egyszeri, pár naposak, egyszeri, pár hetesek, egyszeri, pár hónaposak. Nyilván a pár napos, pár hetes, pár hónapos sem folyamatosan van jelen, hanem ciklikusan előjön. Mégis egyszeri, mert nem tart évekig. Ezért így folytatódik a felsorolás: évekig tartó, vissza-visszatérő lelki fájdalmak.  És egész életen át tartó, vissza-visszatérő lelki fájdalmak. Az idő enyhítése tehát azt jelenti, hogy az egyszeriek szép lassan elfelejtődnek, de valószínűleg újak is jönnek. A vissza-visszatérők pedig feltörnek aztán idővel elfelejtődnek, majd egy idő után újra feltörnek. Ebből az következik, hogy szinte folyamatosan lelki fájdalmakat élünk át, ha nincsenek egyszeriek, akkor a vissza-visszatérők törnek elő. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy mekkorák azok a szünetek, amelyekben nincsenek lelki fájdalmak. És az sem mindegy mekkorák a lelki fájdalmak.  Ezért fontos a külső okok csökkentése, és a belső enyhítés, feldolgozás. Önmagában ez gondolat, majd az idő megoldja, pontosabban így szól: nem érdekel, nem törődöm vele, majd az idő megoldja. Ez tehát a „nem érdekel” és az elodázás típusú enyhítési technika egyik gondolata.

Ha már itt tartunk, térjünk ki erre (a „nem érdekel” típusú) technikára. És néhány más gondolatra, technikára

Ez több szempontból is veszélyes technika, ami nem jelenti azt, hogy nem alkalmazható, csak azt, hogy erős kontroll mellett alkalmazható.  Veszélyes, mert megszüntetheti az elengedhetetlen technikákat. Ha nem érdekel, akkor nem kell átélnem. Ha nem érdekel, akkor nem kell semmit tennem. És azért is veszélyes, mert így alakulhat ki az önző, felületes, rosszindulatú ember. Bár nem mindegy, hogy a „nem érdekel” gondolat mellé milyen gondolat kapcsolódik. Pl. nem érdekel, mert csak magammal törődöm, ez egy rosszabb megoldás, mint pl. nem érdekel, vannak ennél fontosabb dolgok is (pl. fontosabb a természet, a társadalom, általában az élet, a család, a tudomány, stb.)  Egyébként az elodázó technika (majd ráérek megoldani egyelőre nem törődök vele) fiatal korban gyakoribb is hatásosabb. Idősödve, azonban az ember egyre kevésbé mondhatja, hogy ráérek, van időm, ráadásul csökken az ereje energiája is.  És egyre inkább ráébred, hogy talán fiatal korában is kevesebbet kellett volna elódázni.  A „nem érdekel” technika egy nagyon hatásos technika, de erős kontroll mellett lehet alkalmazni.

Kitérnék még arra az enyhítő gondolatra, amelynek a lényege, hogy nem én vagyok a hibás. Valójában ez nagy vigasz, mert ha nem én vagyok a hibás, akkor mások, a világ meglehetősen rossz, veszélyes, ami elég félelmetes. De az sem vigasztaló igazán, hogy én vagyok hibás, bár mások, a világ ezek szerint nem veszélyes, de akkor velem van a baj, ami szintén felzaklató. Valójában a reális felmérés (ekkora részben én vagyok a hibás, akkora részben mások a világ a hibás) az, ami leginkább enyhíti a lelki fájdalmat. Annál is inkább mert leginkább ez a valóság is, és ha ettől eltérünk, akkor az már önámítás. Az önámítással többek között az a baj, hogy mint minden hazugság, előbb-utóbb valószínűleg lelepleződik.

Ha reálisan mérjük fel a hibákat, akkor lehet jó megoldásokat találni. A megoldások egyike és egyben enyhítő gondolat, technika a megváltozás.

Kitérek még röviden: „pontos felmérése, vizsgálata, annak hogy mit érzek –technikára. Én például alkalmaztam, és bejött. Figyeltem magam, hogy egy-egy lelki sérülés nyomán milyen testi tünetek jönnek elő, milyen gondolatok jönnek elő, és ez a tárgyilagos figyelés, elemzés, gyakran enyhítette a lelki fájdalmat. Ráadásul annyiban hasznos is, amennyiben gyarapodik a tudásom is. 

A többi enyhítő gondolatra, technikára nem térek ki részletesen, vázlatos összefoglalásról van szó.

Szerintem nincs csodaszer, nincs egyedüli enyhítő, technika, gondolat. Saját tapasztalatom, az hogy hol ez, hol az, vagy egyszerre több technika, gondolat hat. Azt is tapasztaltam, hogy vannak korszakok, amikor valamelyik gondolat, technika dominál, hat leginkább, de valahogy el is fáradnak ezek a gondolatok, technikák. Azt gondolom, hogy erre nincs recept, és nem is lehet ezt nagyon szabályozni. A különböző gondolatokat, technikákat (természetesen a felsoroltakon kívül is lehetnek) ösztönösen is lehet alkalmazni, de a kontrollnak tudatosnak kell lenni.

Miért veszélyes technika (gondolat) - ennek így kellett történnie, minden meg van írva. Minden az isteni terv része.

Azaz, minden el van rendeltetve. Ugyanazért veszélyes, mint a „nem érdekel” gondolat. Leveszi a felelősséget. Passzivitásra (nem küzdelemre) késztet. Negligálja az önkritikát. Filozófiailag az önálló akaratot, a jóra való törekvést, és az élet értelmét kérdőjelezi meg. De itt, ezen elemzésben, csak részben számít, hogy valami igaz, vagy hamis. A kérdés az, hogy mellékhatások nélkül hogyan tudjuk a lelki fájdalmainkat csökkenteni. Ha passzívak maradunk, akkor a lelki fájdalmak külső okai fennmaradnak, sőt növekedhetnek, csak magunkat győzzük meg. És ez a helyzet azért elég bizonytalan. Ezért nem lehet passzivitásra, beletörődésre motiváló a gondolkodásunk. Ugyanakkor, ha mindent megteszünk, ha küzdünk, és mégis kialakul a kellemetlen helyzet, akkor is kell valamit mondani, gondolni. Nos ekkor és csak ekkor gondolhatjuk: ennek így kellett történnie.

A harmonikus élet a kiegyensúlyozott lelki világ, mint a lelki fájdalmak megoldása.

Nem árt foglalkozni a másik oldallal sem: a lelki fájdalom kivédésnek legjobb módszere lelki boldogság megteremtése.

Talán a boldogság nyitja nem más, mint harmonikus élet, az arányok művészete. Az életművészet az arányok művészete.

A harmonikus élet kapcsán érdemes lenne még elgondolkodni a szükségletek, vágyak, igények harmonikus kielégítéséről. Valamint arról, hogy vannak „veszélyes” szükségletek. Valamint arról hogy az érdekes képességeknek megfelelő, és másoknak is hasznos munka a legfőbb örömforrás, mert ez nyújtja a jól elvégzett munka örömének, a felfedezés örömének, a hasznosság örömének napi átélését.

Általános emberi hiba a kiegyensúlyozatlanság, méghozzá több szempontból.

A jó kellemes és rossz, kellemetlen érzés, ill. hangulat labilisan, szélsőségesen jelenik meg az emberek többségénél.

A világ aktuális (jelen percében órájában való) értékelése is szélsőségesen jelenik meg.

És leginkább az aktuális (jelen percében, órájában való) önértékelés is szélsőségesen jelenik meg.

A szélsőséges érzések, hangulatok, viselkedések, értékelések azt jelentik, hogy általában vagy a jó, a kellemes, a pozitív irányba tolódnak el, vagy rossz, a kellemetlen, a negatív irányba tolódnak el a felsoroltak. Vagyis a kiegyensúlyozott közép alig jelenik meg.

De bontsuk szét és kezdjük az érzésekkel, érzelmekkel. Van e egyáltalán közepes, semleges, azaz semmilyen, üres érzés? Előfordul, nem jellemző, ellenben ez inkább kellemetlen érzés. Üresnek érzem magam, érzéketlen vagyok ez nem igazán jó.

Van ugyan egy boldogságkiegyensúlyozó mechanizmus, de ez inkább csökkenti a szélsőséget, vagy átvisz a másik szélsőségbe. Ki lehet jelenteni, talán e szempontból az emberi érzésmechanizmus nem éppen kiváló mechanizmus.

A világ aktuális értékelését kihagynám, és inkább az aktuális önértékelésről beszélnék. Nézzük ezt a sort.

Felsőbbrendűségi érzés, önteltség.

Normális önbizalom, magabiztosság, de azért van egy normális önkontroll, önkritika, önirónia is.

Alsóbbrendűségi érzés, önvádaskodás, önostorozás, a testi, lelki hibáim felértékelése, önbizalom hiánya.

Nos a szélsőséges önértékelés azt jelenti, hogy vagy az első önértékelés, vagy az utolsó önértékelés jelenik meg, egyik átcsaphat a másikba, de a középső a kiegyensúlyozott önértékelés alig, a kelleténél ritkábban jelenik meg.

És sajnos ki lehet jelenteni az emberek többségére a szélsőséges önértékelés a jellemző. Azt kell mondani, hogy a szélsőséges önértékelés szinte normális, igazán kórós, ha valaki szinte állandóan öntelt felsőbbrendűségi érzéssel telített, vagy ha szinte állandóan alsóbbrendű érzésekkel telített. Illetve kórós, ha szélsőséges önértékelés túlzott magasságokba, mélységekbe leng ki.  Ha a kettő váltogatja egymást az „normális”, de csak idézőjelben. Ugyanis ez sem igazán jó.

Önmagában az a tudat, hogy a szélsőséges önértékelés nemcsak rám, de az emberek többségére jellemző ez, is egyfajta megoldást jelent. Talán egy kicsit jobban megértjük magunkat és embertársainkat. Az igazi megoldás persze az lenne, ha valahogy a kiegyensúlyozott középes normális önértékelésre tudnánk magunkat rábírni.

Nem nagyon megy ez, és ebben talán az is közrejátszik, hogy az emberi érzések, érzelmek is szélsőségesek, időnként (gyakran oktalanul) örvendünk, jókedvűek vagyunk, időnként (gyakran oktalanul) félünk, szorongunk, letargikusak vagyunk, vagy éppen dühöngünk.  (De sajnos nem nagyon van középérzés.)

Valószínűleg, hogy az értékelési mechanizmus és az önértékelési mechanizmus egy olyan kevert mechanizmus, amely erős kapcsolatban áll az érzésmechanizmussal.

A kiegyensúlyozottság ésszerűsége.

A normális, jóindulatú embernek egyébként a puszta ésszerűség szerint átlagosan sem pesszimistának, negatív beállítottságúnak (a világ az élet rossz, rosszul érzem magam), sem túlságosan optimistának (a világ, az élet jó, jól érzem magam) nem érdemes lenni. Ez azt jelenti, hogy átlagosan középen (hol jól, hol rosszabbul érzi magát, de megpróbál bizonyos határok között maradni) érdemes lenni.

Nem érdemes állandóan dühöngeni, bánkódni, félni, idegeskedni, mert miért büntesse az ember magát mások, vagy éppen a természet igazságtalansága, rosszindulata, ostobasága miatt. De az állandóan elfogadó, az állandóan kedélyes, vigyorgó állapot sem ésszerű. Mert ez beletörődést, a változtatási, fejlesztési akarat hiányát okozza. És azért a testi fájdalom kellemetlenség, biztosan fájdalom, kellemetlenség. És a korai halál is rossz. És, bár lehet valamennyire belső optimizmussal csökkenteni lelki fájdalmat, kellemetlenséget, de nem a határ nélkül. És az elnyomott lelki fájdalom is feltörhet, mint az elfojtott gejzír. És a fejlődés mégis arról szól, hogy a testi és lelki fájdalmak külső okai csökkennek, vagyis ha nincs fejlődés, akkor nem csökkennek. A fejlődés pedig, amint mondtam, a kellemetlenségek felismerésével, átélésével, és gyakran a kellemetlen küzdelmek felvállalásával jár.

Szóval az ésszerűségi érvek az átlagos kiegyensúlyozottság mellett szólnak. Csakhogy az ember nem mindig és nem teljesen tud uralkodni az érzelmei felett.

Jó lenne, ha az emberek megtanulnák.

Jó lenne, ha az emberek egyszer majd őszinték lennének mások előtt és önmaguk előtt is. Ilyen vagyok, nincsenek sunyi elhallgatott gondolataim, és ezek az érzéseim. A kisgyermek őszinte, aztán valahogy megjelenik a kettősség, a deklarált a világnak mutatott én, és a valódi belső én. Az embernek fegyelmezni kell magát (nem hisztizhet folyton), de azért az őszinteség felszabadít. És félelmetesek azok az emberek, akikről nem tudni, valójában mi lakozik bennük.

Jó lenne, ha egyszer majd az emberek megtanulnák: bizonyos határig jókedvűen, büszkén nyelem le az adással, törődéssel, kötelességgel járó kellemetlenséget. Vagy mindezt csak újra kell tanulni? A mosóteknőbe mosó háromgyerekes anya valószínűleg ismerte ezt. Hiába van manapság sok mindenünk, ha egyre inkább elvesztjük ezt a képességünk. Talán meg kellene tanulni köszönetet mondani: köszönöm élet (Isten) hogy adsz számomra igazi hasznos (másoknak is hasznos) feladatot és van értelme az életemnek.

A fő probléma részemről (és gondolom, nem vagyok egyedül), az, hogy természet Isten (és talán az „ördög”) úgy alkotta meg az életem, hogy minden jó, mellé odatesz egy rosszat. Csak én a jó, az örömet okozó dolog mellett hajlamos vagyok elmenni. A jót természetesnek veszem, a jót hamar elfelejtem. A rossz viszont ugyancsak megvisel.

Ismétlés.

A belső harmónia talán legjelentősebb tényezője hogy képesek legyünk elégedettek, boldogok lenni. Persze azért az elégedetlenségre, a többet akarásra, az újító szellemiségre is szükség van, e nélkül nincs fejlődés.  Meg kell találni az elégedetlenség és az elégedettség harmóniáját, de ez a harmónia nem szakadhat el valóságtól, attól hogy az élet, a körülmények, valójában jók vagy rosszak. Ha az elégedettség elszakad valóságtól, akkor az ember nem képes fejlődésre. Elméletileg azért nem képes, mert teljesen mindegy hogy mennyire fejlett pl. a társadalom, az ember mindig egyformán boldog, tehát értelmetlenné válik a fejlődés. De azért sem képes, mert a jót támogatni kell, a rosszat pedig meg kell változtatni, ez lenne a fejlődés alapja. Ha mindig egyformának látjuk a világot (mindig egyformán vagyunk elégedettek) akkor még addig sem jutunk el, hogy a külső, a társadalmi jót vagy rosszat érzékeljük.

Az elégedettség és a többet akarás (ez is egyfajta elégedetlenség) arany középútját kellene megtalálni. Szükség van az elégedettségre, a boldogságra is, de szükség van az újító szellemiségre a többet akarás szellemiségére is. Ez egyfajta nyugtalanság, elégedetlenség. Szerintem a belső harmóniába még belefér az építő jellegű mértékletes nyugtalanság elégedetlenség, de nem szabad elveszteni az elégedettséget sem. Az élet, a világ csodálatát nem szabad elveszíteni,  az örömérzéseket sem szabad elveszíteni, mert ezeket nem véletlenül kapta az ember a természettől, Istentől.  A logikus, igazságos természet, Isten csak azt akarhatja, hogy az emberiség boldog legyen. Erről szól az elégedetlenség, elégedettség arany középútja. Röviden: nem baj, sőt jó, ha gyakran elégedetlenek vagyunk, ha megpróbálunk változtatni, javítani a világon, magunkon, éppen a jövő embereinek (ezekbe mi magunk is beletartozunk) boldogsága érdekében.  De azért közben gyakran elégedettek és boldogok is legyünk, legalábbis próbálkozzunk azzá válni. El kell vetni a gabonát, de a munka, küszködés mit sem ér, ha kenyeret nem jóízűen fogyasztjuk el. (Nem ér sokat annak az élete, aki nem végez értelmes hasznos, kreatív, nehézségekkel teli munkát. De annak sem, aki kényszerűen magába tömköd munkájának gyümölcséből egy kis darabot, és rohan vissza küszködni, ráadásul a küszködésben sem leli meg az örömét. )  

 Mint magánember én is az elégedettség, elégedetlenség arany középútjára törekszem. Ugyanakkor egyszerűen nem tudok elégedett lenni, ha gazember, önző felelőtlen vezetők, vezetések tönkre teszik nemcsak az én életem, hanem mások életét, is, a gyerekeim az unokáim élettét is. Véleményem szerint ez felülírja az elégedettség arany középútját. Jó, mondhatják egyesek, de minden vezetésre rá lehet fogni, hogy gazember önző, felületes. Itt jönnének elő az objektív társadalmi, gazdasági mutatók. Ha a nép lefelé csúszik, ha romlik az életszínvonal, ha romlik a demokrácia, ha erősödik a zsarnokság (akár csak viszonylagosan is, vagyis nem fejlődik), akkor jogosan mondhatom, hogy gazember, önző felületes a vezetés.

Egyébként pedig meg kell találni az elégedetlenség és az elégedettség harmóniáját, de ez a harmónia nem szakadhat el valóságtól, attól hogy az élet, a körülmények, valójában jók vagy rosszak. Építő kritika és jobbító cselekvés nélkül nincs fejlődés.

A végső konklúzió meglehetősen bárgyú, banális. Örüljön, legyen elégedett az ember, ha jó jelenségeket, az átlagnál jobb állapotokat tapasztal, de legyen elégedetlen, bosszankodjon, és főleg tegyen akkor, ha rossz jelenséget, állapotot, vagy rossz tendenciát lát.  Ez banális, mégis el kell mondani, mert sajnos nem mindig viselkedünk így. Gyakran nem a külső körülmények határozzák meg az elégedettséget, ill. aránytalanság alakul ki. Így viszont értelmetlen az élet, és nincs fejlődés.

Nem árt elismételni az alapvető kategóriákat.

Vannak kiáramló érzések (jóindulat, önzetlenség, rosszindulat, önzőség, stb.)

És vannak beáramló érzések. (Bár a beáramló érzések tekintetében is gyakran beszélek az érzések kiengedéséről, de ez nem kiáramlást jelent, hanem inkább az elfojtás ellentétét az érzések átélését.)

A beáramló érzések kategorizálása.

Vannak testi örömérzések. Vannak lelki örömérzések. Vannak testi fájdalmak. Vannak lelki fájdalmak.  Az örömérzés, kellemes pozitív érzés, érzelem (sikerérzés, büszkeség, vidámság, meghatottság, megnyugvás, fellazulás, minden rendben van érzése, nincs kellemetlen érzés, stb.) gyűjtőszava. A fájdalom kellemetlen, negatív érzések, érzelmek (félelem, szorongás, feszültség, bánat, düh, szégyen, megalázottság, stb.) gyűjtőszava.

A lelki örömérzések, és lelki fájdalmak eredhetnek kívülről, az ok a külvilágban jelenik meg. És eredhetnek belülről, az ok az értelemben (pl. az emlékezetben, a fantáziában, a következtetésben, stb.) jelenik meg. Persze a belső okok nagyobb része is valaha kívülről jött. Tehát vannak belülről gerjesztett, vagy belülről tompított, elfojtott, enyhített lelki fájdalmak.

Ez fejezet elsősorban a lelki fájdalmak, helyes belső enyhítésével kíván foglakozni.

És még egy kategória. A lelki örömöt, fájdalmat érezhetjük a magunk ellen irányuló veszélyeztetés negatív hatás, ill. pozitív hatás miatt, és a mások ellen irányuló miatt is. Az önzetlenek nemcsak a magukat ért hatásokat  élik át, hanem jelentős az empátiájuk, ami azt jelenti, hogy a másokat ért hatás miatt is képesek jelentősebb örömérzésekre és lelki fájdalmakra.  Minél önzőbb valaki, annál kisebb lesz az empátiája.

A lelki érzések, érzelmek lényege az, hogy nem a közvetlen fizikai hatás hat, hanem az informális hatás, pl. a veszélyeztetés, megalázás. Olyan, nem testi információ jut el hozzánk (kívülről, vagy belülről), hogy a jövőben jelentősen romolhat helyzetünk, vagy mások helyzete. Olyan információ, hogy a jövőben mi vagy mások átélhetünk testi fájdalmakat is. Olyan információ jut el hozzánk, hogy a jövőben veszélyeztetve van a jó, kellemes életünk, vagy általában az élet.

Egy sereg egyszerűsítéssel élek ebben a fejezetben is. Az egyiket már említettem egyszerűen lelki örömökről, lelki fájdalmakról esetleg lelki sérülésekről beszélek, bár többről van szó. Pl. félelemről, feszültségről, dühről, bánatról stb., amelyekre nem egészen illik a fájdalom szó. Én mégis a fájdalom szót használom gyűjtőszóként.  Másik egyszerűsítés az, hogy emberekről beszélek, bár valójában az élőlényekről is szó lehetne, hiszen ők is éreznek, a fejlett állatoknak érzelmeik is vannak. A harmadik egyszerűsítés az, hogy nem választom szét a gondolatokat a technikáktól. Nyilván, pl. az örömszerző gondolat nem azonos egy örömszerző technikával. Én azonban ezt itt nem részletezem, tehát pl. a lelki fájdalom enyhítő gondolatokat és technikákat  egy kalap alá veszem. A negyedik egyszerűsítés, az hogy elsősorban lelki fájdalmakról beszélek. Az ötödik egyszerűsítés hogy nem nagyon beszélek az összefüggésekről, bár nyilván ezek is sokszálúak erősek.

A következőkben azonban a testi, lelki örömérzésekről, és az örömérzések, és fájdalomérzések összefüggéseiről lesz szó.

Tulajdonképpen a testi, lelki örömérzésekről szól a szükségletek kielégítése. Kitérés az egyik összefüggésre.

Szerintem a lelki örömérzések lelki fájdalmak fontosabbak, mint a testiek. Ugyanakkor a kettő oda-vissza összefügg. A lelki örömérzés kellemes testi tünetekkel, a lelki fájdalom kellemetlen fájdalmas testi tünetekkel jár. Emiatt lesz lelki érzés is valós emberi érzés. A robot nem képes testi örömre, fájdalomra ezért nem képes lelki érzésre sem. A vissza-kapcsolat az, hogy a testi érzések, pl. a testi  örömök is kiváltják a lelki örömöket ezzel együtt egy általános jó testi közérzetet. A testi fájdalmak rendellenességek pedig kiváltanak lelki fájdalmat (félelmet, szorongást, bánatot) vagyis ezzel egy általános rossz testi közérzetet. Szívritmus, vérnyomás, keringés, gyomorműködés bélműködés, izomtónus, stb., mindezek rendellenessége.

Visszatérve a szükségletek kielégítése nem más, mint a testi, lelki örömérzések megszerzése. A külső okok növelése. Lényegében a társadalom, a társadalomtudomány, ez a tanulmány is erről szól. Erről szól a testi fájdalmak csökkentése is. Mindezeknek azért van egy önálló, belső (az ember belsejéből jövő) direkt aspektusuk, csak nem jelentős.

A lelki fájdalmak csökkentése már egy kicsit eltér ettől. Itt már jelentősebb az önálló, belső, direkt aspektus. Erről szól az, hogy a jó társadalom, a jó környezet megteremtésén kívül szükség van a belső harmónia megteremtésére is. De még itt (a lelki fájdalmak enyhítése) sem szabad soha elfeledkezni a külső okokról, a külső környezetről. Mégis az a legnagyobb enyhítés, ha a lelki fájdalom külső okai csökkenek. Nekem az a bajom a pszichológiával, (lehet amatőr, vagy tudományos) hogy még csak a társadalomra, mint okozóra hiányosan kitér, de a  jelen rendszer számára nem létezik.  Pl., jön egy gazdasági válság, akkor nyilván a pszichés problémák is sokasodnak. Tehát minden ilyen irányú értekezésben legalább egyszer hangsúlyosan meg kell jegyezni, hogy a jelen állapot, a jelen rendszer egy nagyon jelentős tényező.

Az is nyilvánvaló hogy az örömérzések, és fájdalomérzések egymás csökkentői. Vagyis nőnek az örömérzések, akkor, ha nem is egyenes arányban, de csökkenek a fájdalomérzések, ha nőnek fájdalomérzések, akkor csökkenek a fájdalomérzések. Az okok tekintetében meg kevésbé egyenes az arány de azért itt is igaz. Ha nőnek az örömérzés okai (átlagosan), akkor nem csökkentett arányban nő az örömérzés (átlagosan), és ezzel csökkentett arányban, de csökkennek a fájdalomérzések (átlagosan).  Ha nőnek a fájdalom érzések okai (átlagosan), akkor csökkentett arányban, de nőnek a fájdalomérzések (átlagosan), és csökkentett arányban csökkenek az örömérzések (átlagosan).  Ez lényegében a boldogság-kiegyenlítő rendszer működése.

Ezért a lelki fájdalmak egyik enyhítő technikája, ha kiteljesítjük, átéljük, észrevesszük az örömérzéseket, elsősorban lelki örömérzéseket, másodsorban a testi örömérzéseket. Ugyanakkor nem vagyok híve a „szép az élet trallala „felfogásnak. Szerintem az erőltetett, művi, magjátszott dolgok nem vezetnek jóra. Szerintem a realitásra kell törekedni.

Általában a politika a tudomány, a szellemi területek tevékenysége, a művészet az örömszerzésről, a szükségletek kielégítésről szólnak. Talán pszichológia, mint egy tudomány, a vallás, mint egy szellemi terület, és a művészetek drámai, komolyabb oldala az amelyekbe erősebben dominál a lelki fájdalom feldolgozása, csillapítása.  

Már megint, ma is húzhatom az igát – problémája.

Szintén az emberi életet az (az emberek többségének életét) végigkísérő kellemetlen szorongó, stresszes érzés. A tevékenység munka előtt talán még erősebb ez a szorongó, keserű érzés, mint közben. Már egészen kisgyerekeknél is tapasztalható, pl. első dackorszak részben eme érzésnek tulajdonítható. Bár felnőttek nem nagyon értik, de kisgyermekek számára a saját feladataik éppen olyan kemény, nehéz, terhes feladatok, mint felnőttek számára a saját feladataik.

E kellemetlen érzést sem lehet teljesen megszüntetni legfeljebb csökkenteni.

Nyilván a képességeknek megfelelő érdekes, hasznos munka a megoldás egyik tényezője. De még az érdekes munkának is vannak terhes nyomasztó kellemetlen részei. Bár vannak, akik számára kötött munka a szabadabb, legalábbis kevésbé stresszes, azért a többség számára a kötetlen munka, a kötetlenebb, a kevésbé nyomasztó. Ez pedig összefügg azzal, hogy a vezetés milyen munkavégzéseket preferál, illetve korlátoz.  Nyilván a munkaidő, szabadidő (szórakozási idő, pihenési idő) optimális aránya, mely szintén egyéntől függő is egy további tényező.

De, hogy a társadalmi tényezőknél maradjunk, meggyőződésem, hogy az össznépi átverős játék, melynek az egyik erős vetülete a bizonytalanság, erősen hozzájárul ahhoz, hogy az emberek kötelességszerű tevékenységei, munkái, ügyintézései szorongó érzést váltanak ki. Pontosabban itt arról van szó, hogy az emberek már a tevékenység megkezdése ellőtt tudatosan vagy tudat alatt számítnak (és félnek) a korábbi tapasztalatuk alapján, a viszonylag gyakori átverésre, konfliktusra, kellemetlen mozzanatra. De kétségtelenül versenyek mindig vannak, lesznek, sokszor már ezek is terhesek, de ezek talán szükségesek. De már sokszor elmondtam, akkor legalább ezek versenyek legyen nyíltak, sportszerűek, tisztességesek, szabályozottak, és viszonylag jóindulatúak.

Szóval a fejlettebb rendszerben azért csökken eme életet végigkísérő kellemetlen érzés, de csak csökken.

Jó kérdés: mik lehetnek a belső megoldások?

És ez ember, bizonyos emberek (pl. én), talán sokan, mit kezdjenek ezzel az egész életen áthúzódó nyomasztó érzéssel: a jó után, jön a rossz, de sajnos nem is egy (egy jóra három rossz jut)? Sokkal gyakrabban (kb. háromszor-hatszor) érzem azt, hogy valami nincs rendben, valami gond van, valami nyomaszt, valamit el kell intéznem, valami feladatom van, mint azt, hogy most minden rendben van. Ez most egy egyéni pszichés probléma?  A megoldás az arány javítása? Elsősorban a gondok külső okán kell csökkenteni? Vagy inkább belülről kell egy optimistább, vidámabb világot felépíteni? Avagy ezen nyomasztó arány elfogadása, egyfajta belenyugvás a megoldás? Vagy a természet, (Isten nélkül) nem is igazságos, jóságos, nincs legfőbb cél? Vagy éppen ez a természet rendje, tehetsz bármit ember, látszólag fejlődhetsz is, de hat, esetleg három rosszra jön egy jó, hat rossz órára, esetleg háromra, jön egy jó óra?

És az ember, bizonyos emberek (pl. én) talán sokan, mit kezdjenek ezzel az egész életen áthúzódó nyomasztó érzéssel: kiszolgáltatott porszemek vagyunk a világban. Nem tudjuk, miért születtünk, nem tudjuk hogyan, mikor halunk meg és mi lesz azután. Nem tudjuk hogy milyen komoly betegség vár ránk, vagy családtagjainkra. Nem tudhatjuk hogy gyermekinknek, unokáinknak milyen sorsa lesz. Semmire sincs garancia. Csak azt tudjuk, hogy szinte nyomtalanul fogunk eltűnni ebből az életből. Csak tudatlanul csetlünk-botlunk ebben a világban, és bár jót akarunk, állandóan hibázunk.

Valahogy fel kell oldani ezeket (ezeket is) a lelki fájdalmakat, szorongásokat.

Az is nagy hiba, ha az ember a viszonylag nyugis perceiben, óráiban arra gondol, hogy milyen bosszúságok érhetik a jövőben, a következő napokban, órákban. Vagy arra gondol milyen nehéz feladatok várnak rá. Vagy arra gondol, milyen bosszúságok érték a múltban. Vagy arra gondol mi mindent rontott el. Vagy éppen a szenvedélyei után epekedik. Nem, a nyugis perceket, órákat ki kell használni, át kell magunkat adni, a „most minden rendben van” örömérzésnek.

Megjegyzem nyugis perceket, órákat munka közben is, fizikai munka közben is át lehet élni. És persze nem szabad elfeledkezni olyan örömérzésekről sem, mint pl. a jól elvégzett munka öröme, vagy a felfedezés öröme. És persze a szeretet öröméről (mely sok apropó kapcsán jöhet elő, pl. közösségünk sikere) sem szabad elfeledkezni.

Ha az önzetlen becsületes szorgalmas, lelkiismeretes emberek nem tanulnak meg örülni (boldognak lenni), pl., azért mert állandóan aggódnak, akkor még nagyobb hátrányba juttatják magukat, még nagyobb előnyhöz juttatják az önző, becstelen, lelkiismeretlen embereket, akik gátlástalanul tudnak örülni.

De az önzetlen, becsületes, szorgalmas, lelkiismeretes embernek csak addig szabad magának örömet szerezni, amíg az örömszerzése mellett megmaradhat önzetlen, becsületes, szorgalmas, lelkiismeretes embernek.

A realitásokkal való szembenézés.

Az előzőkben említettem néhány realitást, és megkérdeztem: mit kezdjünk ezekkel a nem túl vidám, inkább hangulatromboló, lelki fájdalmat generáló realitással. Talán azt, hogy szembenézünk velük.

Néhány további realitás.

A munkakapcsolatok szükségszerűen konfliktusokkal járnak, és emberek döntően munkakapcsolatban állnak egymással, még a család is egyfajta munkaközösség. 

Egy ember élete során a problémák, konfliktusok, nehézségek mennyisége a hullámzást leszámítva nem nő, nem csökken, tehát állandó. Állandó, de mindig soknak, sőt egyre sűrűsödőnek, növekvőnek érződik. Ez leginkább azért van, mert az ember többnyire tudat alatt abban az illúzióban ringatja magát, hogy a problémák, konfliktusok, nehézségek majd egyszer jelentősen csökkenni fognak. Minden korosztálynak megvannak a maga nehézségei. Mégis amikor gyermekek vagyunk, az gondoljuk, majd, ha tini leszek. A kamaszkor viszont egy rendkívül nehéz kor. Ha tinédzserek vagyunk, azt gondoljuk: majd ha fiatal felnőtt leszek. Csakhogy a tinédzser nincs tisztában azzal, hogy a pályakezdés családalapítás, a gyereknevelés, később pedig az idős szülők gondozása, elvesztése, rengeteg problémával jár. A fiatal és a középkorú felnőtt pedig az gondolja: majd ha nyugdíjba megyek. Csak közben elfelejtjük, hogy közben már előjönnek az egészségügyi problémák. A felnőtt gyerekeinkkel és unokáinkkal is vannak problémák, és még sorolhatnám. De nemcsak a korosztályi problémákról van szó, a napi a heti, a havi, az évi problémák sem csökkennek. Pontosabban nyilván vannak viszonylag problémamentes időszakok, de az ember ezeket is úgy éli meg: azért jócskán van probléma. És vannak viszonylag problémásabb időszakok, ezt pedig az ember szinte idegösszeomlás határán úgy éli meg, hogy szinte elborítják, elsodorják a problémák. Történelmileg pedig egy nagyon lassú fejlődés van, ami azt jelenti, hogy hosszú távon, sok nemzedék élete alatt nagyon kevéssel csökken a problémák, konfliktusok, nehézségek mennyisége, bár a tartalma természetesen változik.  De ez a csökkenés egy ember élete során oly kevés, hogy szinte észre sem lehet venni.

Egy másik realitás: az ember hiába dolgozik, küzd egy életen át, legfeljebb jó esetben egy csöppnyivel tudja megkönnyíteni gyerekei, unokái életét. De azért az a csepp ott van.

Egy másik, újabb realitás: szinte elfelejtve, szenvedések és kétségek között, reményt vesztve halunk meg. Az emberek 99,99%-a, mint ismeretlen átlagember hal meg, valószínűleg több éves leépülés, szenvedés után. Hiába képzeli magát népszerűnek, kiválónak pótolhatatlannak, jó, ha 50 ember emlékszik rá néhány évig, és 1-2 ember néhány évtizedig. De az ő emlékezetükben sem kiváló pótolhatatlan ember marad, meg hanem az átlagember. Az ember nem tudja mi vár rá a halál után, jó eséllyel semmi sem vár rá.

Az ördög nem alszik, bármikor előjöhet egy nagyobb probléma, akár egy hatalmas tragédia is.

De ha elfogadjuk realitásnak, hogy porból lettünk, porrá leszünk, akkor azt is el kell fogadni, hatalmas „szerencsének”, egyfajta kiváltságnak, hogy megszülettünk és élünk.

És még lehetne sorolni a realitásokat. Amikor ezeket leírom felettébb rossz, nyomasztó érzések keringenek bennem.

A kérdés mégis az, hogy a realitásokkal való szembenézés, lehet e hangulatjavító, lelki fájdalomoldó módszer. 

Bár, mint mondtam rendkívül nyomasztó érzés hirtelen szembenézni a realitásokkal, de néha elkerülhetetlen. Talán ennél az is jobb, ha állandóan szembenézünk velük. Nem lehet állandóan illúziókba ringatva magunkat, elkerülni a realitásokkal való szembenézést? Talán felszínesen lehet, de a realitások ott bujkálnak a tudatunk alatt. És néha nyíltan a felszínre törnek. Gyakrabban pedig búvópatakként buzgárként úgy lopakodnak be a gondolatainkba, érzéseinkbe hogy észre sem veszzük. Szóval szerintem nem tudjuk kivédeni a realitások jelentkezését. És ha így van, akkor már érdemes állandóan nyíltan szembenézni velük.

Meggyőződésem hogy a realitásokkal szembenéző emberek, tisztább, egymást tisztelőbb kapcsolatban állnak egymással, mint akik nem néznek szembe. Már ezért is mert ezek a realitások oldják a bennünk lakozó felsőbbrendűségi érzést. Kissé bölcsebben tekintve a világra, megkérdezhetjük: akkor mi értelme van a furakodásnak, tolakodásnak az állandó presztízsharcnak?

Ugyanakkor a lelki fájdalom oldására, csökkentésére vannak illúziós technikák is.

Nem mondható, hogy az álmodozás, a fantáziálás, (a fantáziálás nemesebb változata a művészet), a reménykedés, adott esetben nem oldhatja a lelki fájdalmat.  Nem mondható, hogy ezek minden esetben elvetendő, elkerülendő gondolatok érzések, egyben technikák, bár szemben állnak a realitásokkal való szembenézéssel. Egyrészt: kinek, mi jön be. Másfelől lehet ez is, az is. De azért az illúziókkal csínján kell bánni. Az illúziók azért eltorzítják az objektív látást, tehát hatalmas baromságokat képes kiagyalni, aki állandóan és kontrolálatlanul az illúziók világában él.

Pszichológiai kérdés, hogy a saját belső énünket, hogy fogjuk fel. A gondolkodás nem más, mint saját magunkkal való lehetőleg békés nyugodt vitatkozás.

Érzelmi erkölcsi énünkből is több van? Egyáltalán hány énünk van? Értelmi énünk abból is kettő, és érzelmi erkölcsi énünk abból is kettő egy jó és egy rossz? Azért nem lehet az éneket a végtelenségig osztani. És nem áll fenn a tudathasadás elmebetegségének kialakulása?  Talán akkor nő meg ennek az esélye, ha csak bennünk levő „láthatatlan manók” élnek, de mi magunk közben megszűnünk. Vagyis érdemes az egyik „láthatatlan manóval” azonosulni.

Tehát, talán úgy lehet jó ez a történet, ha vagyunk mi a viszonylag bölcsebb jobb önzetlenebb ember (de mi sem vagyunk tökéletes) és van a belénk bújó, csak egy fokkal butább, rosszabb, önzőbb „láthatatlan manó” aki azért szintén mi vagyunk. Akivel békésen elvitatkozgatunk, de nem utáljuk, nem haragszunk rá, akinek időnként igaza is lehet. A rosszabbik énünk pedig amellett, hogy általában ellenkezik, gyakran beadja derekát, a jó én mellé áll, aki végeredményben a barátja, szövetségese és összefogva küzdenek a külső problémák legyőzésén.  Mi magunk a jobbik énünk pedig néha azt mondja, most egy kicsit kiengedem a gőzt, hagyom a rosszabbik énemet érvényesülni, de csak csínjával, azt már nem hagyom, hogy átvegye a hatalmat. Tehát egy bonyolult árnyalt emberi kapcsolat van a két én között, amelyben mégis a jobbik én a domináns.

De még így is kétséges hogy mennyre lehet ezzel terhelni a kisgyermeket. A serdülők talán már elviselik ezt a terhelést. Inkább külső mintákat, példákat kell kisgyermeknek mutatni: lám ez az ember ezért meg ezért jó, lám ama ember ezért meg ezért kevésbé jó.

Befejező gondolatok.

Az önző és önzetlen ember lelki fájdalom enyhítő gondolatai, technikái. A lehetséges természeti igazságtalanságok. A lelki fájdalom enyhítése és a másvilági ítélkezés.

Az önző és önzetlen ember szükségletei és lelki örömszerzése is eltérő, de itt most a lelki fájdalom oldaláról közelítem meg a témát.

A következő kérdéseket nem árt feltenni.

Az önző, felületes, rosszindulatú ember nem más, mint az, aki önzőségéből, önhibájából eredően veszélyes enyhítő gondolatokat választ és azokat sem kontrolálja? (Szerintem igen.) Vagy olyan ember, akinél csak veszélyes technikák gondolatok hatnak és azok is kontrollálatlanul, vagyis szerencsétlen önző ember szinte önvédelemből alkalmazza a veszélyes és kontrollálatlan enyhítő technikákat, gondolatokat? Szegény önző ember mit tehet, ha nála csak a kontrollálatlan düh (cselekvésbe átmenő gyűlölködés, utálkozás), vagy az önző „nem érdekel” technika hoz enyhülést.(Szerintem ez hamis beállítás.)

Az önzetlen, átgondolt, jóindulatú ember nem más, mint az aki, önzetlenségéből, önérdeméből eredően jó lelki fájdalomenyhítő gondolatokat, technikákat választ és azokat is kontrollálja? (Szerintem, igen.) Vagy olyan ember, akinél önérdem nélkül, a jó technikák hatnak azok is kontrollálva hatnak? (Szerintem nem. Ne felejtsük el, hogy az önzetlen ember képes testi, lelki kellemetlenségeket, lelki fájdalmakat is bevállalni mások érdekében. Ha pedig ez kellemetlen, akkor nem lehet kellemes, vagyis nem azért önzetlen mert az számára kellemes. Lehet, hogy várható kellemes utóhatás miatt vállalja be kellemetlenségeket, de az is lehet hogy nem emiatt, egyszerűen azért, mert önzetlen.)

Itt is eljutottam a született jó, ill. rossz ember problémájához, az önálló akarat problémájához. Ez a probléma gyakran előjön.  Tartom magam a korábbi megállapításhoz. Lehet, hogy vannak kisebb genetikus hajlamok, vannak környezetbeli (szélesebben vett neveltetési) eltérések, de végső soron, összesítve mindenki maga választhatja meg az utat, az önzőség vagy önzetlenség (sok átmenet van) útját. Máshol ezen állítás igazát szerintem már bebizonyítottam, legalábbis részben. Kétségkívül azonban felmerül az a kisebb természeti igazságtalanság, hogy az egyik embernek könnyebb a jó úton haladni, mint a másiknak. a kiindulópont viszont az, hogy a másvilági ítélkezés igazságos, és ha az, akkor ezeket a különbségeket figyelembe veszi.

Kirajzolódik egy másik igazságtalanság, méghozzá az, hogy az önzetlen ember több lelki fájdalmat él át, főleg nehéz gazdasági, társadalmi helyzetben, hiszen ő empatikus a mások fájdalmát is részben átéli. Pontosabban, a másokat érő negatív hatás, neki lelki fájdalmat okoz. Az önző ember ezek szerint kevesebb lelki fájdalmat él meg.  Ugyanakkor az is igaz, hogy az önzetlen embernek ezen okból szélesebb az érzelmi skálája, az örömérzések felé is szélesebb, mint az önzőnek. És szerintem a másvilági ítélkezés az örömérzéseket nem kompenzálja csak a fájdalmakat. Tehát az önző ember a másvilági ítélkezés után a beáramló érzések tekintetében sem jár rosszabbul.  Ugyanakkor felvetődik a gondolat, ha  az önzetlen ember adott esetben nem élhet a „nem érdekel” technikájával, vagy dühöngheti ki magát, akkor az igazságtalan lenne, és más szempontból sem lenne jó. Élhet ezekkel, a technikákkal csak kontrolláltan. Ha valaki nem él kontrollálatlanul az enyhítő technikákkal, akkor abból nem lesz önző, felületes, rosszindulatú. Aki kontroláltan él az enyhítő technikákkal, azokat a másvilági ítélkezés nem bünteti meg. De miért is?

Nem árt elismételni a másvilági ítélkezés néhány működését.  

Az önhergelés nyomán beáramló kellemetlen érzéseket (lelki fájdalmakat) nem kompenzálja a másvilági ítélkezés (külső érzésmechanizmus) mert felismeri benne az önzőség érzését.

Az érzés, érzelem intenzitása végső fokon azonos a cselekvés intenzitásával.

Ehhez még hozzátehetjük, hogy a hideg számító (érzelmektől látszólag mentes) gonoszság rosszindulat is olyan kiáramló érzés, amelyet képes mérni a másvilági ítélkezés (külső érzésmechanizmus). Sőt a hideg számító gonoszság valójában erősebb kiáramló érzés, mint a dühből eredő rosszindulat.

Két megjegyzést azért tennék. Az egyik az, hogy a külső érzésmechanizmus (másvilági ítélkezés) léte az a lehetséges kategóriába tartozik. Ha valami biztosan van, vagy megtörtént akkor mondhatjuk, hogy valószínűleg így történt, vagy kevésbé valószínű, hogy így történt. A lehetséges kategóriában pedig azt mondhatjuk ez az ismeretlen valószínűleg lehetséges, vagy kevésbé valószínű, hogy lehetséges. A másik megjegyzés: fel kell tételezni, hogy a másvilági ítélkezés igazságos. Függetlenül attól, hogy van e abszolút igazságos valami, érdemes elgondolkodni, mi az abszolút igazságos, hiszen mi magunk is törekedhetünk az igazságosságra.  

Ezek után nézzük meg, hogy egy mit tesz a külső érzésmechanizmus, ha egy jóindulatú ember dührohamot érez, olyan dologért, amely nemcsak magát, de másokat is érint. De ezt a dühét, átmeneti gyűlölködését, szitkozódását, utálkozását kontrollálja, tehát cselekvéseiben nem jelentkezik. Cselekvése megmarad az „udvarias” kritika hátárán belül Az előzőek értelmében a másvilági ítélkezés nem bünteti ezt az embert, igaz nem is jutalmazza. A másokért aggódás, jelen esetben dühöngés, pozitív elbírálása kompenzálja azt a végső soron jelentéktelen negatív elbírálást, amelyet gyűlölködés kelt. Azért jelentéktelen, mert nem olyan erős az érzés, hogy cselekvéseit is befolyásolja. Továbbá mert az önhergelés önmagában hordozza a büntetését, nem jár külön büntetés. Továbbá, mert nem hideg gonoszságról van szó.

A másvilági ítélkezés szempontjából, a düh átélése, kiengedése, valamint a „nem érdekel” érzés lehet leginkább veszélyes (a kibeszélésnek is van egy ilyen vonatkozása), de ha kontrolláltan történnek ezek, akkor szerintem nincs büntetés. A konklúzió az, hogy a másvilági ítélkezés szempontjából is igaz: mindenki, minden lelki fájdalomenyhítő technikát, gondolatot alkalmazhat, ha kontrolláltan teszi azt.

A kontrollált enyhítő gondolat, technika az önzőt megjavítja, az önzetlent nem rontja el. Viszont a kontrollálatlan az önzetlent is elronthatja, önzővé teheti, ami magával hozza a másvilági büntetést. 

Kirajzolódik egy olyan gondolat, hogy másból sem áll az élet, mint kellemes érzések gyűjtögetéséből, kellemetlen érzések feldolgozásából, enyhítéséből. Szüntelenül érzünk kellemes és kellemetlen érzéseket, vágyaink és igényeink is folyamatosan vannak, és ezeket még fel is kell dolgozni, meg is kell oldani. Tehát valóban így is szemlélhetjük a világot.  Azért azt mondom, hogy az önzetlen ember élete másról is szól. Azzal hogy az önzetlen ember elfordul saját maga örömérzéseitől, fájdalmaitól, a világ, mások felé fordul, ezzel számára kvázi másból is áll az élet. Vannak önzetlen emberek, ezért többek között, érzésektől független gondolkodásból, tudományból, művészetekből, mások számára, mindenki számára hasznos cselekvésekből is áll az élet.

Rövid kitérés az illúzióra.  

A normális illúzió határvonala, ha megmarad a jobbat, többet akarás. Az illúzió összefügg az akarattal is.

Pl. valaki jelenleg 170 cm-es magasságot, ugrik át. Én át tudom ugrani a 180cm-t is, esetleg a 187 cm-ti is, ez a normális illúzió. Ebből jön a többet jobbat akarás – na akkor gyerünk, nekiállok edzeni. Ha nincs ez a hit, akkor neki sem áll edzeni. Talán még ez is normálisnak tekinthető: esetleg (kevés az esély de nem kizárt) én leszek a világ legjobb magasugrója. Mert itt már megjelenik az „esetleg” gondolat, ami azt jelenti, hogy nem szakad el nagyon a valóságtól.  Ha megugrotta 180 cm-t, akkor jöhet a következő illúzió a 200 cm. A képzelgés önámítás: én meg tudom ugrani a 250 cm-t is, csak éppen nem akarom, most nem jött össze, stb.. Ebből nem jön ki jobb eredmény, az illúzió túlment egy határon. A példából az jön ki, ha valóságtól való elszakadás nem több mint 10-20%, esetleg gondolattal 30%, akkor az még normálisnak tekinthető. Ha a valóságtól való elszakadás több mint 35%, akkor az már képzelgés, önámítás.

Gondolkodástanilag ezért kell szétválasztani a kutatás (a jövőben lehetséges) igazságát, a jelen igazságától, a kutatás tudományát elválasztani a standard tudománytól.  

 Az érzés, érzelem és az értelem ellentéte, küzdelme, ill. együttműködése.

Ez a probléma, e fejezet és több más fejezet kapcsán is felmerül.

Ismerősek ezek a mondások: a gyűlölet nem jó tanácsadó. A szerelem elvette az eszét, stb. Valóban sok jel, példa arra utal, hogy az érzés érzelem, a józan ész, az értelem ellen dolgozik. De mielőtt elhamarkodva megállapítanánk valamit, azért nem árt a következőket is figyelembe venni.

Itt is megállapítom, igaz megint új formába következőt: csak az erkölcsösség, (tisztesség, igazságosság) az önzetlenség, a közösségi érzés, a jóindulat, az átgondoltság (ezek helyes kiáramló érzések is) adhat helyes kiindulópontot az igazságnak, az értelemnek. Az erkölcstelenség, önzőség (önteltség, irigység, hatalomvágy, kapzsiság, stb.) a rosszindulat, a felületesség (ezek helytelen kiáramló érzések is) kiindulásából nem jöhet létre igazság, nem jöhet létre igazi okosság.

Az evolúciós fejlődés lényege az, hogy az érzés érzelem együttműködve az értelemmel, létrehozta a fejlődést, többek között az értelem, a gondolkodás a tudomány fejlődését.

(Felmerülhet az a kérdés is hogy melyik (értelem, vagy érzelem) határozza meg a másikat. Összességében én nem látok jelentős dominanciát, csak kölcsönhatást látok.)

Természetesen az sem lehetetlen, hogy az érzelem egy bizonyos értelmi és érzelmi szint felett már nem segíti az értelmet, hanem gátolja, zavarja. De, még ha így is lenne, az érzéseket, érzelmeket nem lehet és nem is lenne jó jelentősen beszűkíteni. Ebből a fejezetből is kiderült, hogy végeredményben az érzései, érzelmei által él az ember, beszűkült érzések érzelmek egy rosszabb minőségű életet jelentenek. A cél az lehet, hogy a rossz, kellemetlen fájdalmas érzéseket, érzelmeket némileg szűkítsük, az örömérzéseket némileg bővítsük, sokasítsuk., de úgy, hogy az nem menjen az értelem rovására. 

Ezt a külső okok változtatásán kívül, azzal lehet elérni, ha egyre jobban ismerjük magunkat és azzal, hogy képesek vagyunk magunkat kontrollálni.

Ez tehát az egyik konklúzió.

Azért az értelmesedésnek megvan maga saját okú megakadása, visszaesése. Olyan akadályok, hátráltató tényezők sora, amelyekre nehéz ráfogni, hogy azok érzések érzelmek hatásából adódnának. Nyilván, mint mindenben, ezekben is benne vannak az érzések, érzelmek, de nem jelentős tényezőként. Néhány ilyen, értelem-gátló folyamat.

A szétszedő analitikus gondolkodás, tudomány és az összesítő, lényegesítő integráló gondolkodás, tudomány helyes aránya jelenleg felbomlott. Az előző ( a részletproblémák vizsgálata, megoldása, stb.) túlzott, a második ( az összesítés, stb.,) el van satnyulva. Ez komoly gondolkodási problémákat okoz, növeli a tévedéseket, és csökkenti a világ az élet valós, igaz felismerését, vizsgálatát és megoldását.

Az információrobbanás sem tett jót az értelmesedésnek. Egy fokozatos információbővülés nyilván az értelmesedést szolgálná, de a robbanás, az hogy ez a bővülés gyors és nagyarányú, azt eredményezi, hogy az értelem eltévedve bolyong, kóvályog a hatalmas információs erdőben.

Továbbá itt van a manipuláció, ami végeredményben mégis a hazugságokról, a hamisságokról szól. Nemcsak az baj, hogy manipulálok száma, szándéka, képessége erősen nő, hanem az is, hogy  az ember, a manipulált  egyre inkább természetesnek tartja, elfogadja a manipulációt. Itt van pl. az a játék, hogy minden ár 0,9-re végződik. Mindenki tudja hogy pl. 2,9-es ár az 3, de az emberek belemennek ebbe játékba és valóban többet vásárolnak ha az ár 2,9, mintha az 3 lenne. Ez csak egy apró példa, és csak egy a rengeteg közül, de jelzi a tendenciát.

Arról is elmélkedtem már, hogy az ember úgy is értelmesedik, hogy a hamisságot (hülyeséget) is képes megmagyarázni, képes, értelmes, igaz elméletnek beállítani. 

Ki merem jelenteni: korunkban összességében nem fejlődik társadalomtudomány, (és általában a tudomány fejlődése is lelassult), az oktatás, a tájékoztatás.  Ennek okait már a rendszerben, rendszerfejlődésben is kereshetjük. Abban pl., hogy a jelen rendszer egy stagnáló, válságba átmenő állapotban van, amely magával húzza az említett tényezőket, és persze e tényezők magukkal húzzák az értelmesedés alakulását. Válságos időkben, a hazugságok, az igaztalan zavaros nézetek elméletek is megsokasodnak. És persze a válság-láncreakció része az erkölcsi válság, és az erkölcstelenség, önzőség kiindulásából nem születhet igazi, hosszabb távú igazság, igazi okosság. 

Ne felejtsük azt sem, hogy társadalomtudomány még mindig kiszolgáló, tehát nem teljes értékű tudomány. A társadalomtudomány ezért a lehetségesnél sokkal kevésbé fejlődik, főleg stagnáló, válságos időkben.  Mikor fogják oktatni az iskolákban pl. a gondolkodástan ismereteit?

A másik konklúzió az, hogy az értelmesedés akadozásait, hibáit, hiányait ne az érzésekben, érzelmekben keressük, hanem elsősorban a közvetlen okokban. Vagyis a felsoroltakkal kellene valamit kezdeni.

Az érzés, érzelemmechanizmus vázlatos összefoglalása. C/30 ábra.

A külső körbe kifutó, visszafutó érzés érzelemmechanizmus meglétének bizonyítása.

Az érzés, érzelemmechanizmus fő részei.

A születéskor meglevő érzés, érzelemmechanizmus. Az ősérzés.

A bejövő (beáramló) érzés, érzelemmechanizmus.

A kimenő (kiáramló) érzés érzelemmechanizmus.

A halálkor és halál utáni érzés, érzelemmechanizmus.

Kicsit bővebben a bejövő (beáramló) érzés, érzelemmechanizmusról.

A testi érzés.

Kívül csak a kellemes, ill. kellemetlen érzés van. A belső érzésszelep (pl. fájdalom, fáradtság, vizelés, stb.) egy külső, vagy belső (ez lehet emlékezet is) információra nyit, egyúttal az információ és ennek szelepre ható hatása meghatározza kellemes, vagy kellemetlen érzés jöhet be. Másképpen, két szelep nyit, az egyik a kellemes, ill., kellemetlen érzés szelepe, a másik szelep pedig azt határozza meg, hogy hol áramoljon be, hová kapcsolódjon a kellemes, ill. kellemetlen érzés. Ez a második szelep inkább a belső mechanizmus része. A kellemes ill. kellemetlen érzés, pl. egy fájdalom, egyrészt szelektálódik egyfajta fájdalomérzéshez, kapcsolódik, másrészt egy testtájhoz kapcsolódik.

Az érzékelésnél ugyanez a mechanizmus, nyit a látás, hallás, stb. szelep, egy külső, vagy ritkábban belső információra nyit, egyúttal meghatározza milyen kellemes, vagy kellemetlen érzés jöhet be.  Maga a konkrét érzés a belsőben (biológiai emberen belül) jön létre, itt kapcsolódik, külső, kellemetlen, ill. kellemes érzés, az információhoz. Pl. egy mikrofon hallja hangot, de ez összekapcsolódik a kellemes, ill. kellemetlen érzéssel. Persze a kellemességnek, ill. kellemetlenségnek vannak fokozatai.

A kapcsolódás azon kívül, hogy élőlényi érzett érzés jön létre, arra is jó, hogy sokféle variáció jöhet létre. A variálódás másik tényezője az érzésmemória, de itt már megtörténik címkézés is, az embernél szavakban is, képekben, illatokban stb. is, az állatoknál nincs szavakban való címkézés. Ez a nagymama hangja. Ez egy idős nő hangja. Stb.. Az élőlényi érzés mindig valamire motivál. Ne felejtsük el: a négy nagy kör, a test, a program (gének), az információ (gondolkodás), és az érzés, érzelem összekapcsolódik.

Két hasonlat.

Az egyik: a tv adás, kívülről jön az adás, az antennán állandóan megjelenik, a tv állandóan be kapcsolva, a csatornaválasztó (a szelep) a legerősebb adásra (információra) vált át. A példa csak részben jó, pontosabban, kívülről két adás jön, pl. egy kamerás felvétel, ez a szem információja, és másik adás a kellemes ill. kellemetlen érzés adása, mely hozzákapcsolódik az információhoz.

Az érzésadást, és szelepet pl., két ablakhoz is lehet hasonlítani, az egyik ablak a szoba hidegebb pl. kellemetlen oldalán, van (kint hideg levegő van), a másik ablak a szoba kellemesebb, melegebb oldalán van, (kint meleg levegő van). A külső, vagy belső információ hatására (azért itt még van információ-azonosítás is) valamelyik ablak, többé-kevésbé kinyílik, beáramlik a hideg, vagy a meleg levegő. Azt már a belső mechanizmus dönti el, hogy mi történik beáramló meleg levegővel. Ezért többszörösen idézőjelbe kell tenni azt, hogy itt „beáramló érzésmechanizmusról” van szó. Egyrészt a szelep (ablak) is inkább belső mechanizmusra nyit (igaz hogy azt megelőzheti egy külső információ) másrészt a beáramló érzés további alakulását is inkább a belső mechanizmus dönti el. 

Az érzelemmechanizmus lényegében az előzőkkel azonos.

A fő érzelemszelepek, a félelem, (szorongás), bánat, düh, szégyen, ezek kellemetlenek, vágy (változó), csodálkozás (változó) ill. örömérzések, stb., külső vagy belső információra nyitnak (érzésazonosítás után). Tehát beáramlik, pl. a kellemetlen érzés az érzelemszelepen keresztül, ezek is elsősorban fiziológiai kiterjedt fájdalomérzéshez (testrészekhez) kapcsolódnak. Mellkasi nyomás, gyomorgörcs, izomtónus, hőhullám, hidegérzet, arcmimika (pl. sírás), stb.. Az örömérzések, örömérzelmek esetében természetesen a kellemes érzés jön be, első körben kellemes testi érzésekhez kapcsolódik, általában minden rendben van érzése, vagy egy kellemes izgalom, vagy nevetés, stb.. Az érzelem a valószínűleg a testi mechanizmusokon keresztül (másik elmélet van egy kívülről jövő aktivitási aspektus is) aktivitást, vagy passzvitást vált ki.

Az érzelmeknek van egy erős és összetett gondolati aspektusuk is, amire itt nem térek ki.

A vágy, a feszültség önálló szelep, inkább kissé kellemetlen érzés, gyengén nyit a kellemetlen érzésszelep, aktivitást vált ki. 

A vágy kielégülése ill. kielégületlensége a gondolati aspektus után nyitja a kellemes vagy a kellemetlen érzésszelepet. Kielégülés örömérzés, kielégületlenség szorongás, düh, bánat, stb..

Inkább arra térnék ki, hogy igen kevés, stabil érzésmechanizmusú, stabil érzésszelepű ember van. Az egyszerű modell tehát, hogy van két ablak. Stabil: pont a megfelelő nagyságra nyit, megfelelő ideig, nem lengedez, nem nyílik, könnyen, nem nyílik nehezen. Ebből a felsorolásból már ki is derült milyen hibák, ill. típusok lehetnek. Van, akinek inkább a kellemetlen szelepe instabil, van, akinek inkább a kellemes szelepe, van, akinek mindkettő, instabil. Persze a másodlagos szelepek is lehetnek instabilak, félelem, düh, stb.. De inkább az a baj, hogy a kellemetlen érzés az elsődleges szelepromlás miatt pl. ok nélkül túlságosan, beáramlik, mire kénytelen kinyitni egy másodlagos szelep, és az illető pl. önhergelve, ok nélkül elkezd félni.  Persze ehhez, aztán mindenféle gondolat társul. Lehet, egy gondolati romlás is, a helytelen gondolat miatt nyit ok nélkül az érzésszelep. Véleményem szerint azonban gyakoribb, jellemzőbb, hogy kiinduló hiba inkább az érzésszelepben van, ennek lengedezése hozza a gondolatokat.

(Mindez csak modell, az is lehet, hogy nincs kétféle szelep, csak pl. félelemszelep, bánatszelep, örömszelep, büszkeségszelep, stb., ezeken jön a kellemetlen, ill. kellemes érzés. Az biztos, hogy e típusú szelepekre is van egyéni érzékenység.) 

De azért vannak érzelemszegény emberek, nehezen nyit, és kicsit a szelep, szelepek. Túlzottan érzelem-gazdagok, könnyen és nagyra nyit a szelep, szelepek. És vannak az instabilak, amikor bizonytalanul lengedez a szelep, szelepek. És mindez felosztva kellemes szelep, kellemetlen szelep, ill. mindkettő.  Általában azonban kellemes és kellemetlen szelep ugyanúgy működik, vagy stabilan, vagy mindkettő érzelemszegényen, vagy túlságosan érzelem-gazdagon, vagy instabilan. A stabil működés a legjobb, a túlzott érzelemgazdagság egy kisebb hiba, az érzelemszegénység egy nagyobb hiba. Az instabilitás a legnagyobb hiba. Más oldalról nézve az érzelemszegénység a legnagyobb hiba, mert talán ők képesek leginkább ez érzelemmentes önzőségre, gonoszságra, antiszociális viselkedésre, belőlük lehetnek a pszichopaták. A gond az, hogy az érzelemszegények képesek a legkevésbé felismerni a maguk torzulását. Szerencsére belőlük van a legkevesebb. Ne felejtsük el, hogy itt van egy kör, a bejövő érzések, kvázi átalakulnak kimenő érzésekké, cselekvésekké.

Mindez annyiban tartozik a lelki élethez, a lelki fájdalomcsökkentéshez, hogy amennyiben valaki tisztában van a mechanizmussal, legalábbis annak modellével, talán egy fél fokkal jobban tudja kontrolálni az érzéseit, érzelmeit. A kábítószerek, alkohol, stb. elrontják az érzés, érzelemmechanizmust, elsősorban a bejövő érzésmechanizmust, és ennek következményei súlyosak.

Csapongó gondolatok erkölcsi, vallási, hitbéli kérdésekről. Jézus tanításai.

A természetről, Istenről, a gondolkodástan témájú tanulmányrészben igen sokat elmélkedtem.  Érdekes hogy ezek szerint ez nem is erkölcsi problémakör, hanem gondolkodástani (filozófiai, világszerkezeti) problémakör. Ezen elmélkedésnek egyébként a lényege, hogy a természet és Isten lényegében egy dolog, legalábbis az ember szempontjából egy dolog.

Ha van is Isten, akkor Ő is, és a természet is önálló akaratot, önálló erkölcsöt kíván adni az embereknek.

Az Istenhivő tudós.

Az Istenhívő tudós (gondolkodó) csak akkor végezheti jól a munkáját, ha következőt feltételezi: Isten egy szinte végtelen, és szinte végtelen bonyolultságú, a világ (világmindenség, élet) minden részére kiterjedő, és azt  vezérlő,  automatikus (állandó törvények szerint működő)  logikus, igazságos rendszert alkotott. Még az Istenhivő tudósnak is azt kell feltételeznie, hogy Isten megismerhető, mérhető, anyagi részekből álló világot hozott létre.

Ezt az elvet nevezem én továbbiakban fenti alapelvnek. Az igazságos logikus szinte végtelen rendszert pedig természetnek nevezem.

Ugyanis ha a tudós (gondolkodó) azt gondolja világ egyes részéről, vonatkozásáról, hogy az kézi vezérlésű ( nem automatikus), akkor már azt nem is vizsgálja. A lélek kérdését és a másvilágot is sokan kézi vezérlésű területnek tartják. Ugyancsak probléma adódik, ha azt gondolja, hogy a világ egyes részei, vonatkozásai nem logikusak, nem bonyolultak és nem végtelenek. E feltételezések is hiányos vizsgálatokhoz vezetnek. Megjegyzem, a társadalmi törvényszerűségek is összefüggnek a természeti törvényszerűségekkel, a társadalmi törvényszerűségek is természeti törvényszerűségek.

A tudománytörténelem a fenti alapelvet bizonyította. Csak azok a tudósok (gondolkodók) fedezték fel természeti törvényszerűségeket, akik a fenti alapelvből indultak ki. Gyakran előfordult hogy vezetés felfogása, ill. közvélemény szerint, egyes területeket nem érdemes vizsgálni, mert azokat Isten kézi vezérléssel irányítja. Az is gyakran előfordult hogy azt mondták, ezt nem érdemes vizsgálni, mert ez így van és kész. Azután ezeken a területeken is felfedezték az új törvényszerűségeket.

Egy későbbi részben arról elmélkedem, hogy valójában nem materializmus áll szemben az idealizmussal, ez csak mondvacsinált ellentét. Magam részéről nem is értem azt a vitát mely arról szól, hogy az élőlények egyedi tervezésűek, vagy az evolúció során alakultak ki. Isten miért ne teremethetne evolúciós fejlődést? Isten miért ne hozhatna létre anyagból álló világot? A teoretikus kérdés az, hogy a világ végén, a teremetés kezdetén ki, vagy mi áll.  Ennél is fontosabb gyakorlati kérdés, hogy a természetet Istenként kezeljük, tiszteljük, vagy lenézzük. Az biztos, hogy akár Isten teremtette a világot, akár nem, az embernek meg kell azt ismernie. Ha valaminek, valakinek a megismerésére nem fordítunk kellő energiát, akkor azt nem szeretjük, tiszteljük. A világot tudományosan, mérhetően is megismerhetőnek kell tekinteni. Szükség van elméleti feltételezésekre, fantáziára, elképzelésekre, de nem szabad ezeket végső igazságnak tekinteni.

Az Istennel való személyes kapcsolat egy más kérdés és a fenti alapelv nem zárja azt ki. Valószínűleg ennek működését csak nagyon sokára derítheti fel a tudomány, ha egyáltalán képes kideríteni. Ez valóban hit kérdése. Ezt én személyes dolognak tartom, egyéni hit kérdésének. Lehet, hogy Isten is annak tartja. Leggyakrabban a hívő kérésekkel, könyörgésekkel fordul az Isten felé, ill. azért hogy  lerója a háláját. A hálaadás rendben van, az jár neki a tökéletes igazságos rendszer, a természet megalkotásáért. Hála jár azért a végtelen nagy mázliért is hogy valaki élhet.  Hamis, önző a hálaadás, ha valamilyen személyes előny miatt teszik azt. A főnöknek hízelegni kell, hogy kedves legyen hozzánk, ez emberi színvonal és nem isteni. Gyakori, hogy valaki elkeseredik valamilyen igazságtalanság miatt, és Istent hibáztatja. Ekkor az illető nem bízik a szinte tökéletes természetben, nem feltételezi Istenről, hogy szinte tökéletes, igazságos rendszert képes létrehozni. Ugyanakkor a saját felelősségéről és az emberek felelősségéről is elfeledkezik.

Ami viszont kéréseket, könyörgéseket illeti. Egyrészt sajnos ezek többsége egyéni vagy hozzátartozók iránti. Igen kevesen kérnek a nemzet vagy az emberiség miatt.

Én nem mondom, azt hogy Isten nem hallgat meg mindenkit, és az sem kizárt hogy néha egy-egy törvényszerűségen kívüli véletlent, valaki érdekében vagy ellenében, becseppent a világba. Úgy vélem, azonban, hogy többnyire a sok kéréstől elfáradva ezt gondolja: ne kérjetek tőlem, hanem inkább vegyétek észre, hogy egy tökéletes igazságos rendszert hoztam létre, amely mindent igazságosan, logikusan elrendez. Vegyétek már észre, hogy ti feladatok ezen rendszer, a szinte végtelen természet, vagyis az én törvényeim egyre nagyobb mértékű megismerése. Vegyétek már észre, hogy engem ezzel tiszteltek leginkább és magatoknak is ezzel tesztek a legtöbbet.

Az istenhit elsődleges kérdése egyébként nem az, hogy van Isten, (istenek), vagy nincs Isten (istenek), mert ezt el lehet azzal intézni, hogy reménykedem, hogy van, jó lenne, ha lenne, hiszek benne, hogy van. Hanem azon kérdés, hogy milyen (jó, bölcs, szeszélyes változékony, gonosz, stb.) az Isten (istenek) és a természet. Itt már összekapcsoltam, mert ha nincs isten, akkor is kérdés, hogy a természet, mint meghatározó végeredményben milyen.

Isten (és természet is) valószínűleg bölcs és igazságos, erről már az előző fejezetekben elmélkedtem. Világos, hogy csak így van értelme az igazságkereső, a jót, a fejlődést kereső ember életének. És persze csak úgy van értelme az emberi életnek, ha van önálló akarat. Ha van egy kevéske önálló akarat, akkor már lehet értelme az emberi életnek. De akkor még kérdés, hogy milyen a meghatározó. Mert ha a meghatározó kaotikus, netán rosszindulatú, akkor megint csak eléggé értelmetlennek látszik az emberi élet. Legalábbis ha elfogadjuk (és sajnos bizonyítékok a logika szerint ez valószínűbb) hogy az ember önálló akarata ellenére alárendelt helyzetben van, a természet, Isten a meghatározó. Valószínű, hogy a természet, Isten a szülő, a gondviselő, az ember a gyerek. Lehet e olyan gyerek életének értelme (bár néha érvényesíti a saját akaratát), akinek a szülője gondviselője hebehurgya, kiszámíthatatlan, vagy és rosszindulatú és ezek szerint még azt sem engedi meg, hogy a gyerek felnőjön és önálló életet éljen.   

Valószínűleg a természet, Isten bölcs, rendezett, és igazságos, de ez sem bizonyítható egyértelműen.

De akkor még mindig kérdés, hogy a növekvő gyerek (az ember), önálló akaratából, oly bölcs igazságos és jóindulatú lesz, ezáltal oly boldog lesz, hogy az élete értelmesnek mondható. Ha bízunk benne, ha teszünk érte, akkor lehetséges, nem reménytelen.

Ha Isten olyan, mint egy bölcs, igazságos, jóindulatú főnök, (vagy apa), akkor minden vallás sántít valamennyire, amely kiemelt fontosságúnak tartja a vallási rituálékat, a dicsőítést, a feltételen hitet.

A bölcs, igazságos, jóindulatú főnök, nem nagyon szereti nyalizást, főleg ha az azért folyik hogy nyalizó egy kis  plusz kiváltsághoz jusson. Nemcsak ezért nem szereti, mert az ilyen ember nem öszinte, és valószínűleg önző, hanem azért sem mert ezzel kétségbe vonja, hogy ő a főnök, igazságos. Aki nyalizásért ad kiváltságot és nem ez igazi érdemekért, az igazságtalan. Nem mondom a bölcs igazságos, jóindulatú főnöknek is jól esik, ha néha megköszönik a jóságát, igazságosságát, jóindulatát, főleg ha ezt, az élet szeretetével, azzal, hogy megpróbáljuk magunkat jól érezni, megpróbálunk egészségesen élni, köszönjük meg. Ugyanis minden bölcs igazságos, jóindulatú főnöknek ez a célja (a beosztottai, fiai jól érezzék magukat) és örül, ha célját eléri. Ugyanezért annak örül, ha az életet megpróbáljuk még jobbá tenni. Jobbá tenni úgy, hogy magunkat is megpróbáljuk jobbá, jóindulatúvá, önzetlenné tenni és a világot a rendszert is. Mások jobbá tétele csak ezután jöhet.  Megpróbáljuk jobbá tenni, és ezért megpróbáljuk megismerni nagyszerű alkotását, a természetet. Az külön öröm a számára, ha kíváncsiak vagyunk az alkotására, a természetre. A bölcs igazságos, jóindulatú főnök nem nagyon törődik a rituálékkal, mert azokat, mint ahogy nyalizást is, lényegtelennek tartja. Az előbb elmondtam már, mit tart lényegesnek. A bölcs, igazságos, jóindulatú főnök, nem nagyon sértődik meg, ha kritizálják, és ha beosztottai általában kételkednek, amibe az is belefér, hogy ö magában is kételkednek. A kételkedés az igazságkeresés egyik feltétele. A bölcs, igazságos, jóindulatú főnök másik fontos célja ugyanis, hogy beosztottai megismerjék az igazságot, a természetet, és önálló akaratú (szabad) emberek legyenek. Tehát a tudás, és az önálló akarat miatt sem sértődik meg nagyon a kétkedőkre, a kritizálókra. Kétségtelenül ezt udvariasan, és átgondoltan kell tenni, mert az otrombaság és a felületes kritika, kétkedéssértő. A jó főnök is megbántódhat, és indokoltan bántódhat meg, ha nem köszönik meg a jóságát, ha néha sem dicsérik, ha nem bíznak benne, csak ez a megbántás nem jár szankcióval, mert csak vétek a nagy bűnökhöz képest. A jó főnök számára is, a másnak ártás, mely jellemzően az önzésből ered, a nagy bűn.

Az a baj hogy az emberek és vallások jelentős része a tudatuk mélyén, úgy képzelik el az Istent, mint egy átlagos rossz főnököt, akinek tetszik, ha nyaliznak neki, aki azért hajlamos az igazságtalanságra, aki gyakran kivételezik, akit a beosztottai élete csak úgy ímmel-ámmal érdekel. Ha ilyen az Isten, akkor az elég nagy baj. Ha pedig bölcs igazságos, jóindulatú, akkor a legnagyobb sértés számára, ha átlagos rossz főnöknek képzelik el. Isten útjai kifürkészhetetlenek, tehát Isten is kifürkészhetetlen - mondja a vallás. Ellenben ezt is mondja: Isten saját képére teremtette az embert. Számomra az utóbbi az elfogadható, egy kis módosítással: Isten saját bölcs, igazságos jóindulatú képére szeretné teremteni az embert.  Mivel megadja az önálló akaratot, ez nemcsak rajta múlik.

Elismerem Istenem , hogy gyakran tehetetlen vagyok, és csak a hozzád való ima marad. Elnézést a tegezésért, talán nem sértő. És elnézést azért is mert akkor fordulok hozzád ha tehetetlen vagyok, többnyire csak akkor. De valóban tehetetlen vagyok, tényleg nincs megoldás, vagy csak ez a könnyebb megoldás? És, ha valóban tehetetlen vagyok, Istenem mi a célod ezzel? Talán az, hogy hozzád forduljak, hogy imádkozzak hozzád? Most nem magamért imádkozom, vagy talán magamért is. …..

A önzőség önzetlenség intellektuális érzés, egyben felfogási, világnézeti  probléma.

Az élet értelme. A témát már elkezdetem, csak folytatom.

Arra a kérdésre, hogy miért élek, ezt tudom válaszolni: azért élek, mert megszülettem. Arra kérdésre, hogy mi célja van az életemnek, ezt tudom válaszolni: ha kitűzők magamnak célt, akkor lesz célja. Arra a kérdésre, hogy általában mi az értelme, célja egy ember életének ezt válaszolom: lehetőleg úgy éljen a legboldogabban, hogy közben mások boldogságát is segítse. Egyébként, mások boldogsága ellenében, általában nem is lehet boldognak lenni. Az emberiség céljáról meg már beszéltem a legfőbb célok fejezetben: a szükségletek (testi minőségi anyagi, lelki) harmonikus, arányos és minél magasabb kielégítése. Itt azt kell látni, hogy sokféle szükséglet van. A valóságosság, az igazságosság is egy szükséglet. A jó embertársi viszony is egy szükséglet. A céltudatosság, a tervezettség is egy szükséglet, és még lehetne sorolni. Nem véletlen kezdtem a tanulmányt a szükségletek megtárgyalásával.

Ha Isten bölcs, márpedig az, akkor nem hozhat értelem és cél nélküli világot.

A bölcs ember, akkor sem élhet értelem és cél nélküli világban, ha nincs Isten.

Egyébként már sok emberi bölcsesség elhangzott e kérdésben.

Azért élünk, hogy valahol otthon legyünk. Azért élünk hogy nyomott hagyjunk a világban. Az élet értelme, hogy értelmesen éljünk. Stb.. Szerintem, az élet értelme, hogy legyenek igaz barátaink, persze az igaz barát lehet családtag, egy szerető társ, vagy akár egy szeretet állat is.  

Nincsen egyértelmű bizonyítható válasz, csak sok egymással nem ellenkező valószínűleg igaz megállapítás van. A probléma túlmegy, vagy alulmarad, az értelem határán, érzelmi hozzáállás kérdése is.

Pármondatos kitérés a szerelemre, a szexualitásra.

Az embernek a legigazabb, a legbizalmasabb barátjának éppen a szerelmének, a szexuális partnerének kellene lenni. És persze a legigazabb, legbizalmasabb barátnak kellene lenni a legszorosabb élettársnak.

A fentiekből az következik, hogy lehet több olyan igaz, bizalmas barátunk, akihez nem vonzódunk szexuálisan, de ezek közül egy sem léphet át a legmagasabb lelki, érzelmi kapcsolati kategóriába, a szerelmesünk kategóriájába. És lehet több ember, akihez szexuálisan vonzódunk, de nem legigazabb legbizalmasabb barátunk, akkor ők sem léphetnek át a legmagasabb lelki érzelmi kapcsolati kategóriába, a szerelmesünk kategóriájába. Egyszerűbben az igaz boldogító szerelemnek két feltétele van. Bizonyos magas szint felett legyen a szexuális vonzódás. Bizonyos magas szint felett legyen a barátság.  

Az emberi élet és az állati élet törvényei.

Csak az ember lehet jelentékenyen önző, önzetlen, mert csak neki van jelentékeny önálló akaratszabadsága. Valószínűleg a fejletlen állatoknak szinte nem lesz túlvilág megítélése, a jóindulat önzetlenség és a rosszindulat érzései náluk igen csekély mértékben tud kialakulni. Ráadásul igen csekély az önálló akaratszabadságuk. A fejlett állatoknál ezek valamivel nagyobbak, de még mindig csekélyek. Csekély elmozdulás lehet a középponttól.

Az ember nem állat. Az állati élet (a vadon törvénye) törvényszerűsége, pl., nem ismeri a másnak ártás büntetését, az emberi élet törvénye minden szempontból (evilági és másvilági megítélés) ismeri ezt a törvényt. A különbség, mint mondtam, az hogy az embernél van lényeges mértékű tudatos önzetlenség (jóindulat) és van lényeges mértékű tudatos önzőség (rosszindulat) és ezt az érzésmechanizmus, valamint a jog és az erkölcs is képes mérni, értékelni.

Az erős, okos, ügyes életben marad, a gyenge tehetetlen elpusztul - állati élet törvénye az embernél így módosul: az erős, okos, ügyes, ha ezeket hasznos célra fordítja, akkor nagyobb mértékben (arányosan) érvényesül.

Az állati élet törvénye nem ismeri ezt sem: az önhibán kívüli hátrányos helyzetű (pl. a beteg) ne pusztuljon el, hanem méltányos életet éljen. Ez emberi törvény.

A gyengének betegnek ne legyenek utódai - állati élet törvénye az embernél így módosul: törekedni kell arra, hogy egészséges utódok szülessenek.

Az állati élet törvényei azáltal, hogy az embernek van jelentékeny jó és rosszindulata módosulnak.

Halottam olyan felvetést hogy nincs olyan szerv, hogy „jóakaró”. Kimondottan nincs ilyen szerv, mert a belső érzésmechanizmus igen bonyolult. Fiziológiailag az idegrendszer, hormonális rendszer, stb. szövevényes útján alakulnak ki az érzések. Vannak azonban a jóindulattal, rosszindulattal kapcsolatos érzések. Pl. az adás öröme, az a melegség, jóérzés, mely egy-egy jótettünk után, látván a másiknak okozott örömöt, önt el bennünk. Pl. a lelkiismeret-furdalás, az a kellemetlen érzés, amit egy-egy rossztettünk után érzünk. Nincs konkrét érzékszerv, legalábbis nem tudunk róla, de van érzés. Ami ennél is fontosabb, hogy értelmünkkel is felfoghatjuk, mikor vagyunk jóindulatúak és rosszindulatúak. Az állatoknak az ilyen irányú érzései és értelmi képessége is sokkal kisebb.

A felelősség.

Elöljáróban megjegyzem: a másért, másokért aggódás, a lelkiismeret, a felelősség, az átgondolás, a másoknak ártás lehetőségének felismerése – ezek rokon fogalmak, folyamatok, érzések. Sőt az önkritika is beilleszthető ebbe a sorba. Önkritika, felelősség, lelkiismeret ezek rokon értelmű fogalmak. A felelősségtudat egyben átgondolás, mérlegelés, ennek hiánya felelőtlenség felületesség.

Az előzőkben azt mondtam: azt hogy valamilyen tettemmel kárt fogok okozni gyakran nehéz megállapítani. Jót akarok, de az különböző okból rosszul sül el. Az ártalmasság lehetőségét, valószínűségét ennél sokkal könnyebb felismerni. Ezért itt kevésbé számíthatok a „feloldozásra”. Az világos hogy a vezetőnek, a törvényhozónak, a pilótának, az orvosnak, a lakossági ügyintézőnek, a köztájékoztatónak (tanár, médiaember, közszereplő, stb.), a vagyonos embernek, értelmiséginek, farizeusnak, stb. nagyobb lehetősége van a másnak ártásra ( a hasznosságra is), mint a takarítónak, a lakatosnak,  a csövesnek stb.. Foglakozásonként, tevékenységenként különböző, és igen eltérő felelősségűek lehetnek az emberek. Ezt nem nehéz felismerni. Nem nehéz felismerni, pl. ha az általam vezetett autóban egyedül ülök, akkor kisebb a károkozási lehetőségem, mintha abban négyen ülnek. Kicsit nehezebb, de nem nehéz felismerni, hogyha egyedül vezetem az autót, akkor is ütközhetek egy másik autóval, miáltal emberek halhatnak meg, tehát nagyobb károkozási lehetőségem mintha gyalogosan közlekedek. Azt mondhatjuk, hogy az emberek általában érzik, tudják a felelősségük fokát. Aki pedig ezt sem ismeri fel, az igen nagymértékben felületes. Ha valaki megnőtt felelősségű munkáját tevékenységét jól végzi az általában másoknak hasznos, pozitív másvilági elbírálás lesz jutalma, ha pedig ez által árt, akkor az fokozottan ártalmas másokra, fokozott negatív másvilági elbírálásban részesül. A másvilági elbírálás itt is az érzéseken keresztül történik. A fokozott felelősség felismerése eleve egy fokozottabb aggódást, átgondolást igényel. Továbbá a megelőzés érdekében tett erőfeszítés, áldozat, ami aggódással, mérlegeléssel, tanulással jár. Mindezek pozitív érzések, önzetlenségi érzések melyeket a természet képes mérni, és pozitívan értékelni. Pl. a jó orvos igen gyakran érzi át ezen érzéseket. A rossz orvosból, viszont hiányoznak ezen érzések így elmarad a pozitív értékelés. Ez azonban kevés lenne, mert ebben az esetben a rossz orvos, aki esetleg más halálát okozza, ugyanolyan elbírálást kap mint a felelőtlen csöves akinek kisebb a másnak ártása. Ezért a mérni kell a felelősségérzet, a lelkiismeret túlzott elaltatását, megnyugtatását, ami egy külön negatív érzés. Az alapja ennek az érzésnek, hogy nem érdekel más nyomora, a saját érdekeim a fontosak, felsőbbrendű ember vagyok. Tehát egyfajta önzőségi érzésről van itt is szó. Minél nagyobb felelősség, annál nagyobb mértékűnek kell lenni ennek a negatív érzésnek. Ha ezt így méri és értékeli a természet, akkor pl. a rossz orvosnak kétszeres a büntetése, egyrészt elmarad az önzetlenségi érzés jutalmazása másrészt negatívan, értékelődik a felelősség túlzott elaltatása. A  rossz orvos ezáltal negatívabb másvilági megítélésben részesül, mint a csöves.

Persze az önhibájából lecsúszott (csövesnek) embernek is megvan a maga felelőssége, neki is megvan az önzősége, ő sem kerül olyan másvilági elbírálásba, mint egy tevékeny, önzetlen ember.  A rossz törvényhozó még károsabb, mint a rossz orvos, ne felejtsük el hogy a másnak ártás nagysága az egyenlő,  károkozás nagysága, szorozva az emberek számával. A rossz törvényhozónak is tisztában kell lenni, hogy őnála milyen hatalmas, a másnak ártalmasság lehetősége. A rossz törvényhozónak nagyobb felelősséget, lelkiismeret kell elaltatni, mint az orvosnak, fokozottabb lesz a másvilági negatív megítélése. Mindezek csak példák, rengeteg munka, tevékenység van.

Minden embernek tisztában kell lenni a következőkkel. Választhat olyan foglakozást, tevékenységet, amely mások életére erősen kihat, de akkor számoljon azzal, hogy a társadalmi hasznossága, ártalmassága, ill. a másvilági megítélése is fokozott léptékű lesz. Szükség van orvosokra és vezetőkre, és ezek legyenek határozottak. Legyenek határozottak, de úgy hogy előtte rengeteget tanuljanak, gondolkodjanak, mérlegeljenek, tépelődjenek.

Ugyanakkor a vezetők politikusok, törvényhozók, és minden hatalommal bíró ember ne felejtse el: megtéveszthetnek ők másokat, megtéveszthetik önmagukat is, abból szempontból hogy ők önzetlenek a közösségért  munkálkodó emberek, de a természet nem tudják megtéveszteni. A természet pontosan leméri, hogy az önző érzéseik, a karriervágyuk, a hatalom és vagyonvágyúk, irigységük, stb. milyen arányú és eszerint mozdul el az egyéni érzésgyűrűjük, eszerint alakul ki a másvilági állapotuk.

Az érzésmechanizmus igen kifinomult. Gondolataimban, érzéseimben sok mindent elkövetek, gyűlölködök is, tettekre azonban nem kerül sor. Amikor tettekre kerülne a sor, mégis felébred bennem, a józan észen felül, a felelősségtudatom, a lelkiismeretem, az önzetlenségem. Nem igaz, hogy csak azért nem ártok, ártunk másoknak, mert félek, félünk. Pl. az utcán, főleg elhagyatott helyen, egy sereg autót összekarcolhatnák, mégsem teszem. Az emberek egy-tízezred része, aki csakis a másnak ártás miatt árt. Tehát ezek a negatív érzések mégsem olyan erősek, hogy cselekvés váljon belőlük, és ezt pontosan méri az érzésmechanizmust. Illetve méri azt a pozitív érzést, ami meggátol abban, hogy a negatív érzéseimből cselekvés váljon.

A vagyonos ember felelőssége.

A vagyonos ember általában gazdasági vezető és minden vezetőnek megvan a felelőssége. Mi van azokkal, azonban akik mondjuk az öröklött vagyonukból csak úgy pazarul élnek? A másnak ártás lehetőségének felismerése ebben az estben nem más, mint a vagy-vagy elosztás felismerése. Pontosabban, ha én érdemtelenül jobban élek, akkor másoknak arra érdemesebbeknek kevesebb jut, tehát másoknak ártok. A lelkiismeret elaltatása ebben az esetben fennáll. Ugyanakkor a vagyonos ember ne felejtse el, hogy kellemes érzések negatív irányban, a kellemetlen érzések pozitív irányban mozdítják el az érzésgyűrűt.

A maguknak ártók felelőssége.

A maguknak ártók is ártanak másoknak. Általában fájdalmat okoznak családjuknak, barátaiknak, elsősorban azzal, hogy azoknak fájdalmas, kellemetlen érzés hozzátartozójukat rossz állapotban látni.  Másrészt kárt okozhatnak a társadalomnak, pl. azzal hogy a közösség által fizetet korházi költséget növelik. Ezt is lehet látni, ennek a felelősségnek az elaltatása is negatív érzés.

A kisemberek is megvan a felelőssége. A másnak hasznosság, másnak ártalmasság lehetősége minden ember vonatkozásában megvan és előre látható. Egyrészt hogy viselkedik embertársaival. Másrészt hogy végzi a maga másokra is ható munkáját, tevékenységét. Azért a takarító, a lakatos jó, vagy rossz munkája is hat másokra. Harmadrészt mekkora társadalmi aktivitása, a maga eszközeivel fellép a jó mellett, a rossz ellen, vagy sem. Senki nem mondhatja, hogy én csak úgy elvagyok aztán pozitívan, leszek megítélve a másvilágon.

Az önzetlenség, igazságosság védelmében való erőszak.

Kétségtelen hogy ez az egyik legbonyolultabb legnehezebb erkölcsi, világnézeti problémakör.

Ha igazságtalanul kap egy pofont, akkor azt adja vissza háromszorosan – ez Ludas Matyi elv, ami igazságosnak, és racionálisnak látszik. Egyfelől visszaadja pofont, az egyéni sérelmet. Másfelől mérlegeli, hogy ez az ember a közösségre ártalmas ezért jár a második pofon. Harmadrészt tanulja meg, hogy nem pofozkodunk ezért, tehát tisztán pedagógiából jár a harmadik pofon.   Egyébként pedig ez a megoldás a természetes reakciónk is. A legtöbb embernek (nekem is) elborul az agya és hirtelen aránytalanul nagy gyűlöletet, érez, a sértőnek minimum a háromszorosát adná vissza. Ha háromszoros visszaadás racionális igazságos és közel áll természetes érzéseinkhez akkor az jó – gondolhatjuk. Valójában azonban nem ilyen egyszerű a dolog.

Nézzük meg érzéstechnikailag és a társadalmi hasznosság szempontjából. Érzéstechnikailag miközben háromszorosan visszaadjuk a pofont a „majd én megmutatom, hogy ki az úr” érzése is erősen jelen van, ez pedig egy hatalomvágy, önző, másnak ártó érzés. Másfelől maga a sértés a sértés által kiváltott düh, szomorúság, stb. kellemetlen érzés, de düh legyőzése is az. A kellemetlen érzések pedig a másvilágon kompenzálódnak.

Az igaz hogy az emberek egy részére, mondjuk a negyedére, jó pedagógiai hatással lehet a túlzott büntetés.  Mi történik azonban többnyire. Azt azért igen ritka, hogy ok nélkül valaki pofon vág engem. Ebben az esetben valószínűleg az elmebetegség állapota forog fenn és ezért kétséges a háromszoros visszaadás. Egy életszerűbb változat, mondjuk, hogy megyek az utcán és akaratlanul is ránézünk egy hölgyre, mire a partnere (X ember) ezt úgy értékeli, hogy megsértettem a hölgyet és ezért megpofoz. X ember tehát eleve a háromszoros visszaadás logikájával (mit szemtelenkedik itt ez majd én megtanítom)  adja pofont, vagyis ugyanúgy gondolkodik mint én. Erre én hármat adok vissza. A büntetés persze nemcsak konkrét pofonokban realizálódhat. A pofon itt csak jelképesen egy másnak ártási egységet jelent. X ember ezt jobb esetben úgy reagálja le hogy ebből a három pofonból minimum kettő igazságtalan volt tehát ő már a háromszoros visszaadás logikájával hatot ad vissza. Ezt én jobb esetben úgy reagálom le hogy kaptam minimum négy-öt igazságtalan pofont, tehát nekem minimum tizenkét pofont kell kiosztanom és így tovább. Társadalmilag tehát a túlzott büntetés, akár az igazságosság és önzetlenség érdekében 75%-ban azzal jár, hogy a harc a gyűlölet eszkalálódik az emberek ártanak egymásnak, vagyis ártalmas. Igaz 25%-ban hasznosnak bizonyul, hiszen a pofozkodó megtanulja, hogy a pofozkodás ellőtt mérlegeljen, de ezzel szemben van 75% ártalmasság, tehát összességében ártalmas. Ezt szokás úgy nevezni, hogy az erőszak erőszakot szül. Én azt mondom, hogy alapos mérlegelés után legfeljebb, legrosszabb esetben másfél pofon jár vissza. A mérlegelést itt ki kell hangsúlyozni, hiszen gyakran a konfliktus el sem kezdődik, ha alaposan mérlegelik a dolgokat.

Hamar megkapjuk kérdést, ha mérlegelünk: mi van gyáva vagy? Ezt később fogytatom.

Az előző részben szó volt az erőszakos szeretetről ez is ehhez a problémához tartozik. Nem akarom a kialakulást ennek elemezni, a lényeg az, hogy egyszerre van bennünk (általában közeli hozzátartozó iránt) a szeretet, az önzetlenség, másfelől az erőszak, adott esetben a gyűlölet. Az erőszakban, a gyűlöletben mindig benne van a saját szempontjaim érvényesítése, ill. a másnak ártás akarása, bármilyen okból is alakul az ki. Ezen esetekben kicsit más a jelképes három pofon indoklása. Egyet mondjuk a hálátlanságért adunk. Itt kérdés, hogy mennyire volt önzetlen az szeretet, amiért ellenszolgáltatást, hálát várunk. A másik két pofont pedig pedagógiai szándékkal adjuk, és nem közösségért való aggódásért. A pedagógiai szándék ebben az esetben felértékelődik, hiszen az zakatol bennünk, hogy „én csak jót akarok neki”. Természetesen a jóindulat és ebből eredő megnevelési szándék egy gyerek, szülő, szerelmes társ, stb. esetében erősebb. A pedagógiai szándékú túlzott pofozkodás, büntetés azonban ebben az esetben is hasonló hatású, 75%-ban nemhogy nevelnének, de elmérgesítik a helyzetet. Az erőszak erőszakot szül a hozzátartozók esetében is érvényes.

Harc a közösségért, közösségben, közösség ellen.

Harcolni a közösség igazáért, harcolni közösség védelmében, mi ez, ha nem önzetlenség? Megbocsáthatunk a minket megpofozónak, de megbocsáthatunk az anyánkat, gyerekünket, honfitársunkat megpofozónak? Ugyanakkor a háborúk, harcok többsége értelmetlen, amelyekben legnagyobb fokú a másnak ártás az önzőség, a gyűlölet, az ártatlan emberek szenvedése halála. Kétségtelen, hogy harc a közösségért, a legbonyolultabb legszélsőségesebb probléma. Nem vitás hogy vannak elkerülhetetlen igazságos harcok, háborúk, de a harcok döntő többsége mégsem ilyen. Vagy igazságtalanok, vagy igazságosak de elkerülhetők.

Éppen azért mert rendkívül bonyolult, soktényezős ez a dolog, még több és még nagyobb mérlegelést, tépelődést, vívódást, átgondolást kíván, ha a közösségért folyó harc, háború lehetősége felmerül.

Hamar megkapjuk kérdést, ha mérlegelünk: mi van gyáva vagy? Ez a kérdés elementáris erővel hat rám, az igazságért megküzdök az életem árán is, jut eszembe.

Továbbá a fejembe a következő gondolatok kezdenek el forogni.  Gyáva népnek nincs hazája.

Nem vagyok gyáva, csak nem akarok igazságtalan önzetlen lenni, nem akarok manipulált lenni, ezért mérlegelem hogy részt vegyek a harcba vagy sem. A bátorságom máshol is meg tudom mutatni: pl. kimentem a fuldoklót. Egyébként pedig az is bátorság, ha békésen ellenállok a harcnak (nem vagyok hajlandó harcolni) és ezért vállalom a jogtalan büntetést. Bátorság kell ahhoz is ha valaki szembe helyezkedik a vezetés, akaratával, közfelfogással, és ha ezt átgondoltan önzetlenül teszem akkor az pozitív a társadalmi hasznosság és másvilági megítélés szempontjából is.

A háborúra, harcra ugyanaz érvényes, mint azt a pofonnal kapcsolatban elmondtam. A túlzott mérlegeletlen büntetés, önmagában is agresszió. Ez többnyire és általában nem békét és a vesztes fél magjavulását hozza, hanem annak fokozott és agresszív reakcióját. Az erőszak erőszakot szül, a háborúk, harcok általában eszkalálódnak. Történelmi távlatokban csak a békés türelem rendezheti el a konfliktusokat. Egyébként a türelemhez is kell lelkierő, nemcsak harchoz.

Minden háborúban, harcban vagy egy ellenfél, amely szintén emberekből áll, ezek az emberek általában hasonlóan gondolkodnak és éreznek. Aki ezt szem előtt téveszti, aki az ellenséget alsóbbrendűnek, magát felsőbbrendűnek gondolja az eleve önző, a másvilági megítélése is e szerint lesz.  A felsőbbrendűség érzése, a megvetés, a gyűlölet érzése ezek negatív érzések, az érzésgyűrűt negatív irányba tolják. Még ha igazságosan, és az igazságért harcolok, akkor sem jó azt a felsőbbrendűség, a megvetés a gyűlölet érzése alatt tenni.

Továbbá azt is mérlegelni kell, hogy összességében milyen közösség ellen harcolok, és milyen közösség oldalán harcolok. 

A rosszat egyszerre és mindenkorra meg kell semmisíteni - ez a gondolat, ami gyávaságon kívül gyakran zakatol a fejemben

Tudomásul kell venni, hogy a rosszat, egyszer és mindenkorra nem lehet megsemmisíteni, tudomásul kell venni, hogy a rossz ellen csak rengeteg apró küzdelemmel lehet harcolni. Tudomásul kell venni, hogy a legtöbb amit elérhetek, hogy a rossz viszonylag dinamikusan csökken, de már az is eredmény ha lassan csökken.

Vizsgáljunk meg egy közösségért harcoló egységet (katonaság, rendőrség, harcos, illegális csapat, stb.).

A vezetők, politikusok tábornokok, főtisztek, a győztes harc esetén hatalmat, dicsőséget és vagyont kaphatnak. Az ő motivációjuk nagy valószínűséggel erősen önző saját érdekű.

Azután jönnek zsoldosok, aki pénzért, anyagi jutalomért tehát szintén önző egyéni érdekből harcolnak.

Azután jönnek, azok kik nem anyagi, de mégis valamilyen személyes önös érdekből harcolnak. Mondjuk, azt hiszik, hogy ezáltal a mennyországba kerülhetnek. Vagy azt hiszik, hogy valamiféle személyes megdicsőülésben lesz részük. Ezek az embereket szintén nem az önzetlenség a közösség érdeke hajtja.

A természet pontosan méri az önző és önzetlen érzések arányát.

Aztán jönnek a szadisták, akik élvezik a harcot az öldöklést. Az ő megítélésük még ha a jó oldalon is harcolnak egyértelműen negatív.

Azután jönnek kényszerből, harcolók. A kényszerből önző, vagy kényszerből önzetlen emberek megítélése egy külön, érdekes problémakör. Nyilván a kényszer csökkenti a másvilági megítélést, legyen az negatív vagy pozitív. Azonban nem mindegy hogy milyen könnyű Katát táncba vinni. A természet ezt is képes pontosan mérni.

És végül mard az kevés, aki valóban önként és önzetlenül harcol. Itt is viszont kérdés, hogy ezek az emberek mennyiben tévednek, ill. meg vannak tévesztve. Mert ha tévednek, hagyják magukat megtéveszteni, akkor felmerül felületesség, ill. felelősség, a lelkiismeret elaltatásának ténye, ami önzőség.

Nem ez általában a háború: az a történés mikor kevesek érdekéért sokan meghalnak szenvednek?

Úgy is összegezhetjük: Még a jó igazságos harcban, háborúban is kevesen vannak az igazán önzetlen, mérlegelő, másvilágon pozitív megítélést kapó emberek. Az igazságtalan oldalon harcolók között meg egyáltalán nem lehetnek ilyenek.

Mindezzel persze nem azt akartam mondani, hogy nem létezik igazságos, jó, szükséges harc. Adódnak helyzetek, nem is ritkán, mikor az egyetlen megoldás az aktív fellépés. Ezek első lépcsőben nem fizikai harcot jelentenek, de mindenképpen azt, hogy aktívan hangoztatni kell a véleményt, ki kell állni. Ha ez elmarad, akkor fordulhat olyanná a helyzet, hogy már csak fizikai harc marad megoldásként. Tehát egyfelől, aktív kultúrált vitákkal el lehet, el kell kerülni a fizikai harcokat. Másfelől ha ilyenre sor kerül, akkor is erős átgondolást igényel, hogy melyik oldalon, hogyan és mennyi ideig harcol valaki.

Csak mostanában kezdenek az olyan ábrázolások sokasodni, ahol megmutatják hogy harc a háborúnak, még ha az jó harc is, nemcsak dicsőséges oldala van. A háborúban résztvevők nagyobb része névtelenül, nyilvánosság nélkül, dicstelenül szenved és hal meg.

A probléma éppen azért nehéz, mert van jó harc is. A jó (igazságos, szükséges) harc is, azonban átfordulhat rosszba. A forradalom az önvédelmi, harc zsarnokságba. A jó harcnak is lehetnek rossz elemei, részei, ami tovább bonyolítja helyzetet. Mit tegyek, ha egy igazságos harc, igazságtalan részébe kerülök? Én azt gondolom, hogy ez ellen is fel kell lépni. (A cél és eszköz problémája.) Mindenek előtt azonban át kell gondolni, hogy valóban igazságos harcban, és szükséges harcban veszek részt. Azok az emberek, akik igazságos harcban tevékenykednek, éreznek önzően, azok negatív megítélése általában viszonylag kisebb lesz, mert feltehetően átgondoltabbak, felelősségteljesebbek, mint azok, aki igazságtalan harcban vesznek részt.

Az általában, átlagos hasznosság, károsság csak társadalmi szempontból számít. Az érzésmechanizmus, a másvilági megítélés azért csodálatos mert csak az egyének, egyéni érzései szerint vannak megítélve. Békés életünkbe enyhébben, a háborúban fokozottan az egyéni érzésgyűrűnk ide-oda táncol, halad és halálunk pillanatában valahol állni fog.

Emlékeztetőül: önzetlenség az ha hajlandók vagyunk a másokért való ténykedés áldozatát meghozni. Önzetlenség, ha csak abszolút igazságosságra törekszünk, és ennek érdekében meghozzuk a töprengés és önvizsgálat áldozatát. Önzetlenség, ha meghozzuk a töprengés, mérlegelés, önvizsgálat, a türelem áldozatát. Önzetlenség, ha meghozzuk a túlzott vágyainkon, indulatainkon való uralkodás áldozatát.

Az áldozat kellemetlen érzés, az ilyen kellemetlen érzések fokozottan a másvilági kellemes érzések felé mozdítják a másvilági megítélésünk. Az önzetlenség ellenoldala az önzőség. Az önzetlenség társadalmilag hasznos és pozitív másvilági megítélést hoz, az önzőség társadalmilag káros és negatív másvilági megítélés lesz a következménye.

Az önzetlenségbe nem kell bediliznem néha az üres szobában átmenetileg, nem másnak ártóan kiengedhetem a szelepet. Vagy a társaság megérti, hogy átmeneti szelepkiengedésről van szó. A végeredményre azonban vigyázni kell. Az önzetlenség jutalma hogy az evilági életünk nagyobb valószínűséggel lesz jobb, és talán a másvilági életünk is egy kicsit jobb lesz, mint amekkora áldozatot vállaltunk. Az önzőség büntetése ennek az ellenkezője.

További elmélkedés a jóindulatról.

Ha jóindulat fontos mert a másvilági megítélés alapja, ha a jóindulat tudatosan alakítható, akkor jóindulatról el kell gondolkodni.

Az adás, megítélés és ezzel kapcsolatos világnézet.

Az előző részekből kiderült hogy az önzetlenség (jóindulat) társadalmi szempontból és másvilági szempontból is lényeges. Az is kiderült hogy a fontosság felismerésének nemcsak érzelmi oldala de értelmi, társadalomtudományos és világnézeti oldala is van. Nem szabad elfelejteni az önzetlenség intellektuális érzés, értelmünkkel, világnézetünkkel képesek vagyunk befolyásolni.

Az önzetlenség világnézete, felfogása lényegében azonos az előző fejezetben (a 12 alapfelfogás) felsorolt alapfelfogásokkal. Aki a kisebb arányosabb vagyoni hatalmi hierarchia felfogását vallja, az hisz az önzetlenségben is. Aki a szüntelen fejlődés, nincs tökéletes rendszer felfogását, vallja, az hisz az önzetlenségben is. Aki a többségi elv híve, akkor ő lényegesnek tartja az önzetlenséget is. Tulajdonképpen e fejezetben ugyanarról van szó, mint az előzőkben, csak egy másik oldalról nézve.

A jóindulat (önzetlenség) fontosságának elméleti akadályai.

Az emberek többsége, legalább 75%-a nem tudatosan jóindulatú ( önzetlen), tehát az emberek döntő többsége a jóindulatnak (önzetlenségnek) nem tulajdonit jelentőséget.

A jóindulathoz vezető út első lépcsője a jóindulat fontosságának felismerése. Az emberek azért vallják azt, hogy a jóindulatnak nincs jelentősége, mert sokféle nézet, felfogás, elmélet (leginkább tudat alatt) ezt sugallja nekik.

Vannak akik jóindulatot szirupos, giccses dolognak tartják. Az élet egy kemény hideg harc, ahol a jóindulatnak nincs helye. Mások a „pokolra menő út is jóindulattal van kikövezve” meggondolásból tartják jelentéktelennek. Az elvetést kiválthatja a következő gondolat: az emberi közösségek struktúrája nem közösségi, hanem családi, egyéni. Másképpen: az egyének, családok élhetnek egymástól elkülönítve, szinte függetlenül, tehát nincs szükség közösségre és így nincs szükség közösségi érzésre.

A következő nézet: a közösségi érzés az egyéniség az akaratszabadság ellen hat, ezért nincs szükség rá.

A következő nézet: nincs szükség egyéni jóindulatra, legyen jóindulatú a rendszer, főleg a szociális rendszer.

A következő nézet: a jóindulat igazságtanságot szül. Valaki kér és kap, míg más arra érdemesebb és rászorultabb, de büszkébb nem kér és nem kap.

A jóindulat jelentőségét tagadó felfogás összefügg a fejlődés, főleg az emberi tudat, világnézet fejlődés lehetségességét, fontosságát tagadó világnézettel. Itt utalnék a változtatás felfogására, a rendszer szinte tökéletes felfogásra, fatalizmusra és más felfogásokra.

Azt gondolom, hogy ezeken kívül is vannak még olyan nézetek, melyek a jóindulat jelentőségét kétségessé teszik.

Kétségtelen hogy a felsorolt nézetekben van ráció, de szerintem ezek csak részigazságok.

Anélkül hogy a nézeteket egyenként és részletesen cáfolnám (ez nem fér bele a sűrített összefoglalásba), csak néhány cáfoló gondolatot említek.

 Az egyik felvetés lényege a következő: ha mindenki gondolkodását, cselekvését a közösség érdekeinek veti alá, akkor hangya-társadalom alakul ki. Ez a helyzet egyébként egy szélsőséges helyzetet feltételez, vagyis azt hogy az egyéni érdek teljesen megszűnik és kizárólag a közösségi érdek marad. Mint mondtam az abszolút önzetlenség lehetetlen. Az emberi önzetlenség, ha saját érdekeimen kívül mások érdekét is figyelembe veszem. A felvetett szélsőséges helyzet tehát aligha alakul ki.  Másfelől lehet egyéni módón, az egyéniséget megőrizve is segíteni másokon. Továbbá létezik a szabályozott igazságos hasznos célú verseny, amely képes összeegyeztetni a közösséget az egyéniséggel. Továbbá létezik a tényleges demokrácia, amelyik szintén képes összeegyeztetni a közösséget az egyéniséggel. Szóval szerintem ez a nézet nem állja meg a helyét, ahogy a többi sem.

Én nem állítom, hogy a jóindulat pótolhatja jó rendszert, ezen belül a jó szociális rendszert. Azt sem állítom, hogy a jóindulatot nem lehet szervezetten, igazságosan gyakorolni. Sőt éppen arról beszéltem hosszasan, hogy csak a mérlegelt, pontosan számított, szervezett jóindulat, többletadás, a hatékony jóindulat. Többek között azt is kell mérlegelni, hogy kivel, kikkel mennyire vagyok jóindulatú.

Külön problémakör, hogy a jóindulat, amely alapvetően az egyének (mindenki, vezetők és vezetettek) felfogása miképpen építhető be a rendszerbe. A rendszer egyelőre, összességében még azt szintet sem érte el, hogy mindenki annyit kapjon mint amennyit ad, annak ellenére hogy a gyerekek, idősek, gyengék, betegek, stb. védelme némileg már működik.

Valójában a világnézetekről szóló fejezetekben az elemzés magából a gondolatból, a felfogásból indul ki, és innen jut el a társadalmi hatásig.

Az aki kétségbe vonja a jóindulat jelentőségét, az egyrészt kétségbe vonja másvilági, és az evilági jelentőségét is. A másvilági jelentőség kétségbe vonását persze megértem, mert erre nincs direkt tudományos bizonyíték. A vallásos emberek esetében mindenképpen egyféle zavarosság a jóindulat jelentőségének kétségbe vonása. Logikai módón azért többé-kevésbé lehet bizonyítani. Az evilági jelentőség azonban egyértelmű. A hasznos alkotó munka a szükségletek kielégítése annál magasabb szintű, minél nagyobb (legfelső, egyszerű), több a jóindulat. Ugyanakkor a jóindulat is egyfajta szükséglet, tehát ennek a kielégítése sem lényegtelen.

Az önzetlenség és megbocsátás összefüggései.

Az adásnak (mások irányába való ténykedés, segítségadás, stb.) az alapvető kategóriái: önző és önzetlen. A megítélés alapvető kategóriái: megbocsátó (elnéző, megengedő, enyhén elmarasztaló, stb.) és ennek az ellentéte, a szigorú (kevéssé megbocsátó).

A kettő közötti kapcsolatra érdemes kitérni. Szinte ugyanaz, vagyis, ha valaki magbocsátó akkor az önzetlen is, ill. ha valaki önzetlen akkor az megbocsátó is.

Van azonban egy másik kapcsolat is amelyik ennek szinte az ellenkezője. Valaki önzetlen, ezért másoktól is önzetlenséget vár, ezért kritikusabb másokkal, tehát szigorú lesz. Más oldalról: valaki megbocsátó ezért mások önzőségét, magát az önzőséget, sőt önmaga önzőségét is megbocsátja, tehát önző lesz. Ez azt jelenti, hogy az első kapcsolat ( megbocsátás önzetlenséget okoz és fordítva) jön létre mondjuk az esetek felében, a másik felében viszont ezzel ellentétes kapcsolat (megbocsátás önzőséget okoz és fordítva) jön létre. Ez a következőt jelenti. Ha egy abszolút önző és szigorú társadalomban hirdetjük a megbocsátást, akkor az nem tud önzőséget okozni tehát növeli az önzetlenséget. Ha egy olyan társdalomban hirdetjük a megbocsátást, ahol már félig önzetlenek az emberek, ott már ez a tanítás két irányba hat.

Az önzetlenség és a megbocsátás mégis két különböző dolog. A második kapcsolat szerint lehet egyszerre valaki kevéssé megbocsátó és önzetlen és lehet valaki az egyidejűleg önző és megbocsátó. Pl. a megbocsátás hathat úgy az illetőre, hogy általában megbocsátó lesz, de az önzőséget nem bocsátja meg, de hathat úgy is, hogy az önzőséget is megbocsátja. Továbbá pl. lehet valaki úgy önzetlen, hogy másoktól nem vár el önzetlenséget, és akkor nem lesz kritikus, szigorú, vagy úgy önzetlen, hogy másoktól is önzetlenséget vár el, miáltal szigorú (kevéssé megbocsátó) lesz. Mindkettő logikus és gyakorlatilag is egyenlően fordul elő.

Másfelől fennáll az, hogyha egy cselekvésre reagálunk, akkor adunk (büntetünk, vagy jutalmazunk), és egyben ítélkezünk is. Ha pl. egy sértésre, reagálunk, akkor az önzetlenségünk szerint járjunk el vagy a megbocsátásunk szerint? Ha egyszerre vagyunk önzetlenek és megbocsátók, akkor nem kerülünk magunkkal ellentmondásba. Ha önzők és megbocsátok, vagyunk, akkor ellentmondásba kerülhetünk magunkkal. Ha önzetlenek és szigorúak vagyunk, akkor szintén. Ha önzők és kevéssé megbocsátók vagyunk, akkor nem kerülünk magunkkal ellentmondásba. Az hogy valaki ellentmondásba kerül magával szinte mindennapos. A belső ellentmondás mennyisége azért számít.

Azok az emberek, akik megbocsátók, de az önzést is megbocsátják, vagyis önzők, azok növelik az érvényesülési hierarchiát nagy és igazságtalan hierarchia alakul ki. Ugyanakkor az érvényesülési skálának a másik oldala az elmarasztalási skála. A két skála önmagában is bonyolultan hat egymásra, de az emberi hatás is jelentős.

Az átgondolatlan megbocsátók szűkebbé teszik a büntetési skálát, mert megbocsátók a bűnözőkkel szemben is.

Az önzőséget elitélők, szigorúak ezzel ellentétesen befolyásolják az érvényesülési és büntetési skálát. Ha ez nem túlzott, akkor rendben van. Egyes diktatórikus vezetések alatt, azonban az érvényesülési skála szűk lesz, a büntetési skála túlságosan nagy ( a büntetések aránytalanul nagyok) lesz. Ez már a zsarnokság, diktatúra problémája.

Az önzők egyértelműen növelik az érvényesülési skálát, a büntetési skálát viszont ellentmondásosan befolyásolják. Érdekes, hogy az önzetlenek és szigorúak növelhetik a büntetési skálát és az érvényesülési skálát, mondván mi szigorúak vagyunk. Másfelől viszont csökkenthetik, mondván mi nem tűrjük az igazságtalanságot, az önzetlenséget.  A felületesen, bután önzetlenek (önzetlenek a gazdagokkal és szegényekkel szemben is), ellentmondásosan befolyásolják mindkét skálát. Az önzetlenek és megbocsátók szintén kétoldalúan hatnak. Egyfelől az önzetlenek az arányos skálát, hierarchiát akarják, a megbocsátok, akik az önzőséget is megbocsátják aránytanul nagy érvényesülési skálát és aránytalanul kicsi büntetési skálát akarnak. A mérlegelve önzetlenek arányossá, igazságossá teszik mindkét skálát, mert igazságosságra törekednek. Az hogy arányossá teszik, azt jelenti, hogy jelenlegi aránytalanul nagy érvényesülési skálát csökkentik.

Természetesen az jó, ha a büntetési skála és az érvényesülési skála is arányos.

A jelenlegi rendszerben (államkapitalizmusban) a büntetési skála nagyjából, egészében rendben van, az érvényesülési skála viszont túl nagy (túl nagyok a különbségek) és igazságtalan.

Az igazságszolgáltatással nagyon sok probléma, vannak igazságtalan törvények, büntetések, vannak legálisan jól élő gazemberek, és vannak érdemtelenül bűnhődők, de egészében a büntetési skála nagyjából rendben van. Az érvényesülési skála azonban nagyjából sincs rendben.

A túl nagy és igazságtalan hierarchia okai közt első helyeken szerepel az emberek általános önzősége. Alig marad le mögötte, azonban az átgondolatlan, mérlegelés nélküli megbocsátó nézet és magtartás, az a megbocsátás, amelyik az önzőséget is megbocsátja. A felületes, mérlegelés nélküli önzetlenség is ott van az okok között. A helyes világnézet nem általában felületesen megbocsátó, ill. önzetlen, hanem konkrétan az emberek közötti különbségeket, azok igazságosságát vizsgálja.

A következő felfogások vannak a jóindulattal kapcsolatban.

Önző és nyerő. (Önző és kevéssé megbocsátó.) Önző és beletörődő. (Önző és megbocsátó. ) Önzetlen és kevéssé megbocsátó. (Önzetlen és nyerő) Önzetlen és megbocsátó. (Önzetlen és beletörődő.) Önzetlen és mérlegelő.

Az önző és nyerő felfogás többek között a karrieristák, a karrierista vezetők felfogása. A nyerő azt jelenti, hogy általában nyerésre játszik, a relatív győzelmet (viszonylag nagyhatalmat, vagyont) fogadja el. Leginkább eme felfogáshoz passzol az „ önző és kevéssé megbocsátó” felfogás.

Az önző és beletörődő felfogás szintén önös érdekű, de általában nagyobb a meghunyászkodó aspektus. A beletörődő, elfogadja akár igazságtalan helyzetét is. Ehhez a felfogáshoz passzol az önző és megbocsátó felfogás.  Megjegyzem a felfogások a hozzájuk illő magatartást, viselkedést generálnak. Az önzetlen és beletörődő felfogás jellemző rétege kiszolgáló, a talpnyaló, de hátulról támadó alkalmazottak rétege.

Az előző részekből kiderülhetett, hogy az önző és önzetlen felfogás között alapvető különbségek vannak. Az elmosódó határvonalak, az átmeneti rétegek problémája természetesen itt is jelentkezik.

Az önzetlenség nagyrészt kizárja beletörődést, és az egyéni nyerést is. A beletörődést egyrészt azért zárja ki mert a pontos igazságkeresésre törekszik. Másrészt, ha csak arra törekszik, hogy többet adjon másnak, mint amennyit kap, az is egyféle aktivitást jelent.

Az önzetlen és megbocsátó felfogás.

A megbocsátás (enyhe, vagy semmilyen ítélkezés) azonban egyféle beletörődés. Az önzetlen és megbocsátó felfogásnak ez az egyik problémája. A másik problémája az, hogy nem eléggé mérlegelő tehát ez által igazságtalan. A feltétlen megbocsátás szerintem lehetetlen viszont lehetséges a túlzott megbocsátás, illetve az enyhe ítélkezés. Az önzetlenség nem lehet beletörődő, tehát az önzetlen és túlzottan megbocsátó sem lehet teljesen beletörődő, de kétségtelenül közel állhat a beletörődéshez. Arról már beszéltem, hogy az önzetlenség és a megbocsátás összeillik, másfelől ellentmondásos, mert az önzetlen nem nézheti el az önzést. Pontosabban ez felfogás azt is üzeni, hogy mindenki a kritikát saját maga kritikájával kezdje, ami szintén paradoxonnak tűnik. Nem az, ha feltételezzük, hogy hirdető már túl van az önvizsgálaton. Ugyanakkor ez az üzenet is kiolvasható: inkább enyhébben ítélkezz, mint túl szigorúan. Senki sem lehet teljesen hibátlan és vétségek nélküli.

 Azért az hogy az önzőség megbocsátása ellentmondásos dolog, továbbá az, hogy az enyhe ítélkezés igazságtalansághoz vezet, valamint az hogy túlzott megbocsátással közel kerül még az önzetlen a beletörődéshez, csökkenti e felfogás jóságát. Ez a felfogás jellemző rétege a becsületes alkalmazott réteg. Továbbá az átgondolatlan liberálisok, álmodozók is ide sorolhatók. Viszont itt előjön, hogy nem mindegy hogy valaki komolyan gondolja felfogását, vagy csak érdekből vallja azt. A liberális kapitalisták érdekből vallják ezt a felfogást, egyébként ők sem munkásaikkal, sem üzlettársaikkal nem megbocsátók. Ők az önző kategóriába tartoznak, ezt a felfogást azért vallják, mert tudják, hogy ez jóságosnak tűnik, miközben aránytalanul nagy hierarchiát enged meg az önzetlenség elnézésével. Itt jegyzem meg, hogy ezeket a felfogásokat azért nem lehet kivetíteni a jelenlegi ideológiai irányzatokra, mert azok képviselői össze-vissza hazudoznak. Ezért kell pontosan behatárolni ki milyen arányú hatalmi vagyoni hierarchiát, képzel el.

Az önzetlen, de kevéssé megbocsátó, szigorúan ítélkező legellentmondásosabb felfogás. Lényegében erről szólt a közösség „harc a közösségért” c. fejezet. Önzetlen vagyok és általános önzetlenségre törekszem, ha kell erőszakkal is. Békességre törekszem, ha kell erőszakkal is. Ezért vagyok kevéssé megbocsátó. Igen ám csakhogy az önzetlenséget erőszakosan próbálom érvényesíteni, akkor pontosan az ellenkezőjéről mutatok példát. Az erőszak és a jóindulat önzetlenség, békesség valahogy kizárja egymást.  Ugyanakkor a példamutatáson túl mégiscsak tenni kell az önzők ellen. Az egyetlen lehetőség az alapos mérlegelés és valamiféle középút járása. Elítélem az önzőséget is, de nagyon óvatosan, úgy hogy ne legyek erőszakos. Az viszont kétségtelen, hogy amennyiben mérlegelek, és ítélkezem, akkor már könnyen áteshetek a ló másik oldalára. Nem eshetek át a ló másik oldalára, ha tudatosan enyhén ítélkezem, megbocsátó vagyok. E felfogás jellemző rétege a forradalmárok. A forradalmárokból azonban gyakran karrierista vezetők lesznek, rosszabb esetben zsarnokok. A szigorú erkölcs-csőszök is e felfogáshoz tartoznak, belőlük is gyakran válnak zsarnokok.

Az én felfogásom az önzetlenség mérlegelve, ez talán az előzőkből kiderült. Az egész tanulmány is ezt üzeni. Az önzetlenséget is alaposan mérlegelem és a megbocsátást is alaposan mérlegelem. Ennek felfogásnak a hibája az előbb elmondottak miszerint: ha mérgelek, és ítélkezem akkor könnyen, valószínűleg, gyakran áteshetem a ló másik oldalára. Továbbá ez a felfogás nem szimpatikus nincs benne semmi nagyvonalúság. A jövőkép is elég ijesztő egy töprengő, tépelődő, alkudozó kicsinyes világ. Továbbá pedagógiai szempontból sem túl jó, nem eléggé hatásos, legalábbis rövidtávon. Rövid távon a dicséret, ill. a szigor,  hatásosabb.  Rövidtávon igen, de hosszabb távon nem. Ugyanis az a helyzet, hogy a túlzott dicséret, és engedékenység az emberek negyedére rövid távon pozitívan hat.   Háromnegyedére rövidtávon nem hat, de hosszabb távon (nehezen mérhető távon) negatívan hat. Ugyanez a helyzet a túlzott szigorral. Úgy is mondhatjuk, hogy a mérlegelős stílus igen hosszú távon hat pozitívan az emberekre, rövidtávon nem mérhető a hatása.

Továbbá az előző részben már taglaltam a felfogások hatását a büntetési és érvényesülési hierarchiára. Emlékeztetőül, az jött ki, hogy minden felfogás aránytalanságot okoz, vagy pedig az aránytanság mellett még ellentmondás (többféle értelmezhetőség, hazudozási lehetőség) is fennáll, kivéve az önzetlen és mérlegelő felfogást.

 Mindent egybevetve, minden negatívum ellenére én az önzetlen és mérlegelő felfogást tarom a legjobbnak.

A felfogásokat a következőképpen rangsorolnám. Önző és nyerő, ez rossz. Önző és beletörődő, ez egy kicsit más, de szintén rossz. Önzetlen és megbocsátó, ez közepesnél valamivel jobb. Önzetlen és mérlegelő, ez jó, de nem kiváló. Önzetlen és kevéssé megbocsátó, ez labilis, szélsőségekbe eshet, a jótól a rosszig terjedhet, de általában a közepes (inkább a közepes alatt) táján mozog. Összességében az önzetlen de kevéssé megbocsátó labilisabb és valamivel rosszabb mint az önzetlen és megbocsátó felfogás, de a önző felfogásnál jobb.

Már többször kifejtettem milyen fontosnak tartom a világnézetek tisztázását, pontosítását. Ebben az esetben is erről van szó. A probléma nemcsak az, hogy az emberek mondjuk önzők és beletörődők, hanem az hogy a felsorolt ötféle felfogás kavarog bennük. Ha kavarog bennük, akkor is kijön valamiféle társadalmi hasznosság és másvilági megítélés, de a zavarosság pszichésen megviseli az embereket. Pl. ha valakit egy sérelem ér, akkor a zavaros keveredett felfogások miatt erős, hosszú érzelmi, értelmi kavalkád alakul ki amely pszichésen is megviseli. Talán jobb lenne (pszichésen kevésbé lenne megterhelő) ha mindenki kiválasztana egy felfogást, és ahhoz tartaná magát.

Hogyan viselkedem én, mint tudatosan önzetlen és mérlegelő ember.

Nem öndicséret akar lenni, csak egy lehetséges példázat, arra, hogy mit jelent a gyakorlatban az eddigi elmélkedés.

Gyerek és fiatalkoromban az önző beletörődő és az önzetlen és megbocsátó felfogás keveréke dominált bennem. Ugyanakkor másoktól, a társadalomtól inkább főleg az önzetlen megbocsátó felfogást és magatartást vártam el.

Itt jegyzem meg, hogy nem csak az lenne fontos, jó ha pontosítanánk a felfogásunk de az is jó lenne, ha   másoktól a társdalomtól ugyanazt a felfogást, magatartást várnánk el mint amit mi képviselünk. Ennek az első feltétele, ha  a mi felfogásunk ne legyen nagyon zavaros, ill. a zavarosságával legyünk tisztában.

Fiatal felnőtt koromban egyre inkább az önzetlen és kevéssé megbocsátó felfogás erősödőt fel bennem. Ezzel együtt talán szükségszerűen (nagyobb kihívások, küzdelmek) keményedtem. Ezután erősödött fel bennem, az önzetlen és mérlegelő felfogás.

Néhány példa hogy ez a felfogás a hétköznapokban mit jelent.

Egyrészt nem hiszek abban, hogy ha mindenki helyesen viselkedne, akkor megváltozna világ. Jaj mi lesz, ha mindenki ilyent tenne, ezt én sem tartom jó érvnek. Abban viszont hiszek, hogyha egyre többen viselkednek helyesen, akkor attól valamit javul a világ. Rosszabbodik a helyzet, ha többen tesznek ilyent: ez viszont elfogadható érv. A „sok kicsi sokra megy” elvben hiszek. Ezért nem áltatom magam ezzel: nem számít az én viselkedésem, ha velem szemben esetleg több millióan másképpen viselkednek. Ha sokan hivatkoznak erre (mit számít az én viselkedésem), akkor rosszabbodik a helyzet. Megjegyzem az a hivatkozás, általában az önzőség, a lelkiismeret, a felelősség elhárítása. Egy csepp vagyok a tengerben, de az is számít.

Igyekszem a közügyeket figyelemmel kísérni és pontosan megítélni, méghozzá elfogulatlanul (pártok vezetők véleményétől függetlenül) megítélni. Ez nem azt jelenti, hogy nem hallgatok meg senkit, csak azt, hogy meghallgatott véleményeknél tudatosan nem figyelek oda, hogy ki mondta azt. Ugyanakkor saját magam tovább gondolom, kiegészítem a probléma átgondolását. A vezetők megítélése pedig az, hogy az általam jónak tartott véleményhez milyen közel áll az általa képviselt vélemény. Szerintem elfogulatlan, mert nem kritika nélkül fogadom el a véleményét a vezetőnek, pártnak és nem vagyok előítéletes sem pozitív sem negatív irányban  velük szemben. A választás szempontjából viszont előítéletes vagyok, azt a vezetőt, aki szerintem többször tévedett (hatalmas baromságokat mondott) és összességében nem látszik javulás, nem választom meg. Viszont ennek véleményét is meghallgatom mérlegelem, egyrészt, azért mert felhozhat igaz érveket, tényezőket másrészt a megváltozás lehetősége mindig fennáll. Ami a választási stratégiámat jelenti: két közel egyforma rossz közül inkább egyiket sem vagy egy ismeretlent. Viszont ha nincs harmadik és az egyik sokkal rosszabb, mint a másik akkor mégis kénytelen vagyok a kevésbé rosszat választani. Általában kritikusan nézem a rendszert. Igyekszem a manipulációt észrevenni, és annak nem bedőlni. Természetesen mindez nem lehet teljesen önérdekű, vagyis ez önzetlen viselkedés, mert a közügyek nagyobb részéből nincs közvetlen hasznom, mégis energiát fordítok a megoldásukra.

Igyekszem általában mások számára hasznos tevékenységet, munkát folytatni: pl. inkább kisebb fizetésért az egészségügyben, dolgozom, mint nagyobbért a reklámszakmában. Persze a tevékenységnek igen sok oldala van, adott esetben az is másokért való tevékenység (önzetlenség) az is, ha nem szemetelek.

Igyekszem helyesen fogyasztani, bár ezért sokan kicsinyes zsugori alaknak tartanak. Egyébként korábban már szó volt, arról hogy tudatosan átgondolt fogyasztói magatartás nélkül nincs jó piacgazdaság.

Igyekszem a megérdemelt lehetőségeim alatt fogyasztani, mérlegelve azt, hogy világ átlagánál magasabb a fogyasztásom. A világon sokan érdemtelenül nyomorognak és a magasabb fogyasztásom a vagy-vagy elosztás következtében, mindenképpen fokozza, az alacsonyabb fogyasztásom csökkenti ezt az igazságtalanságot. Óvakodom a luxus termékektől és a pazarlástól.

Elvből nem fogyasztok olyan terméket, szolgáltatást, bár megtehetném és adott esetben igényelném is, amelynél azt látom, hogy ráfordított energia költség jóval alacsonyabb mint az ár. Olyan termékektől, szolgáltatásoktól is tartózkodom, ahol azt látom, hogy azt sokkal egyszerűbben, hatékonyabban is elő lehet állítani. Ezen kívül még több szempontból (hasznosság, egészség, környezetvédelem, innováció, hazai termék stb.) megválogatom a fogyasztásom.

Igyekszem a körülöttem zajló kisebb-nagyobb igazságtalanságokat, butaságokat is észre venni, mint pl. a zöldséges két almával kevesebbet ad, a hivatal fölöslegesen zaklat, büntet stb.. Elsősorban azért figyelek ezekre oda, mert úgy gondolom, hogy általában nemcsak nekem de másoknak is hasznos lenne, ha zöldséges a hivatal, a magángazdaság az állam, figyelmesen ember központúan végezné a munkáját. Még az apróbb sérelmeket is mérlegelem abból a szempontból, hogy mi a leghelyesebb reakció. Mérlegelem, hogy pl. a zöldséges az ügyintéző, feltehetően csak fizetésért dolgozó alkalmazott. Ezt egyébként gyakran hangoztatják: nem ő tehet róla. Ugyanakkor azt is mérlegelem, hogy az alkalmazott mégis kiszolgál, képvisel valakit, céget, főnököket, ezért van nekik is felelősségük. Mindenki, aki kiszolgál, képvisel, annak van felelőssége. Általában ha apró sérelem ér, pl. a zöldséges két almával kevesebbet ad akkor azt szóvá teszem, elsősorban azért mert azt gondolom hogy ezzel az egész jelenséget, a másnak ártást is csökkentem. A szólásom azonban nyugodt hangú, a büntetés nem lehet nagyobb minta vétség.  Annak persze jobban örülnék, ha az alkalmazott, ilyenkor odahívná a főnökét, az pedig az ő főnökét egészen miniszterig, sajnos ez lehetetlen. Azt gondolom, hogyha sokan viselkednek így, akkor nagyon nehezen nagyon kis mértékben de mégis változnak dolgok. Talán az alkalmazott rájön, hogy ő rossz dolgot szolgál, képvisel. Nem szégyellem el magam, sőt büszke vagyok, ha eme szólás következtében a zöldséges (ügyintéző, alkalmazott, stb.) megvető arccal odavágja elém a két almát, mert tudom hogy ilyenkor nem önző kekeckedő, hanem önzetlen, nagyvonalú vagyok. Ha viszont a zöldséges véletlenül két almával többet ad, akkor én azt is visszaadom. Ha pedig én vagyok a zöldséges az ügyintéző, akkor nem sértődőm meg az ilyen viselkedésen.

Általában, mint mindenki, én is gyakran kerülök szembe a következő dilemmával. A rossz törvényt, a rossz intézkedést sumákolva megszegjem, vagy látványosan tiltakozzam, látványosan szegjem meg és keressek jogorvoslatot. Kétségtelen hogy a sumákolt megszegés az én (a sértett szempontjából) szempontomból sokkal kényelmesebb. Ugyanakkor ez látszólag társadalmilag is hasznos, arra gondolva, hogyha sokan szegik meg, akkor a hatalom rájön arra, hogy itt rossz törvényről van szó. Sajnos azonban hatalom nem erre következtetésre jut, hanem arra, hogy mennyi rendetlen önző ember van, és még inkább fokozza a szigort. Társadalmilag ez nem hasznos, hatékony, ugyanakkor a látványos tiltakozás megszegés, és jogorvoslat sem hatékony. Ez utóbbi esetben ötször annyi az utánjárás kellemetlenség, ráadásul általában büntetésem is nő, a hatalom mégsem változik, sőt gyakran bosszút áll. Az önzetlen és mérlegelőnek mégis ez utóbbi változatot kell választania. Jézus tanítását, miszerint, ha megütik az egyik arcod, tartsd oda a másikat, talán így kell értelmezni. Ha megpofoz egy nálad sokkal erősebb akkor szólj ezért, még akkor is ha, az feltehetően még egyszer megpofoz a szólásért. Mindenesetre a sunyi megoldás egyféle megalkuvás, beletörődés. Erre gondolva általában nehezebb megoldást (látványos megszegés, jogorvoslat) választom.

Általában segítőkész vagyok. Idegen embernek nem nehéz segíteni, sokkal nehezebb olyan embernek, akit ismerek de nem tartok jó embernek. Ilyenkor tudatosan legyőzőm az ellenszenvem és még az ilyen embernek is segítek, ha rászorul.

Az emberi kicsinyesség.

Kétségtelenül az emberi kapcsolatokat nemcsak a „nagy” tulajdonságok határozzák meg, hanem a kicsinyes momentumok. Ez az ember a múltkor nem köszönt.  Ennek az embernek köszönhetően vesztettem kétezer forintot. Ennek az embernek köszönhetően nyerhetek kétezer forintot. Ez az ember milyen kioktató velem szemben. Ez az ember tegnap betolakodott előttem. Ennek az embernek az arca szimpatikus, amannak meg nem.  Ez az ember pöszög, amit én utálok. Amannak meg büdös a szája. Ő meg koszos cipőben jár. Ja és az, pedig, hát annak még érettségije sincs, de állandóan pofázik. Ö pedig nagy piros rózsákkal díszített lilára festett lakásban él, ráadásul a lakodalmas zenét hallgat.  Arról meg ne is beszéljünk, ő egy olyan embercsoport tagja, akik nem szimpatikusak, hasonlóan „komoly” okok miatt. Ilyen és ehhez hasonló momentumok határozzák meg javarészt az emberek értékítéletét gondolkodását (az enyémet is), és nem az önzetlenség, a felelősség, és más messzeségben tündöklő idea jár a fejükben. Ne legyünk, ne legyek kicsinyes, persze ezt könnyű mondani. Hogy lehet összeegyeztetni a nagyvonalúságot, a nagyvonalú bizalmat, és pl. az alaposan mérlegelő, kritikus magatartást, stílust? Igazi probléma, nehéz ügy. Valahogy össze lehet, össze kell egyeztetni. Talán a kicsinyesség legyőzésének egyik módja a „messzeségben tündöklő” ideákra figyelés. Talán fülön kell csípni magunkat – most kicsinyes vagyok. A zöldségesnek, adott esetben szólók a két almáért, de ez a szólás, nem az unszimpatikus modora, a koszos cipője, a számomra nem szép arca, a kellemetlen szaga, stb. miatt, hanem az elvek miatt van. Talán alaposan kellene mérlegelni, hogy mi a lényeges, és mik azok a lényegtelen momentumok, amelyek nagyvonalúságot igénylik.  Jézus élete, tevékenysége is jó példa: hogyan lehet legyőzni az emberi kicsinyességet. A kicsinyességnek nemcsak gerjesztői vagyunk, hanem szenvedői is.

Azt gondolom, hogy még sokáig lehetne elemezni, hogyan viselkedhet az önzetlen mérlegelő ember a hétköznapokban, de talán ennyi elég erről.

Vannak helyzetek, amikor a látszólagos közömbösség a legjobb megoldás.

Az előző mondatot kérdésként is feltehettem volna. Nem vagyok benne biztos, de úgy tapasztaltam, hogy vannak ilyen helyzetek, méghozzá nem ritkán tartós helyzetek. Voltak, vannak az éltemben olyan helyzetek, amikor nem tudtam semmi olyan aktív cselekvést, verbális ráhatást kitalálni, amely ne ártott volna. A viszonylag legjobb megoldás az volt, ha nem csinálok, nem mondok semmit.

Lehet hogy ez a tehetetlenség butaságból, ötlettelenségből eredt.   Ilyenkor nem tehettem mást, mint félrevonultam és távolról szemléltem, igaz aggodva és készenlétben szemléltem az eseményeket, más emberek cselekvéseit. Az aggodalmam a jóindulatom azonban megmaradt. Azt gondolom, hogy ilyen helyzetekben az a fontos, hogy az aggodalom, a segítőkészség és ennek bármikor kinyilvánítása tehát a készenléti helyzet megmaradjon.  

Jézus tanításai.

Először is azt mondom, hogy Jézus tanításait (keresztény világnézet) csak pozitívan lehet értékelni, a történelem ugyanis bebizonyította, hogy ezek pozitív hatású tanítások. Szerintem a világtörténelem hosszú távú folyamata Jézus tanítása alatt változott negatív irányból pozitív irányba. Igaz hogy ez enyhe negatív irányból egy enyhe pozitív irány volt, tehát egy enyhe fordulatról van szó, de mégiscsak fordulatról. Úgy is mondhatjuk, hogy az ősközösségi társadalomnál a rabszolgatartó rendszer fejletlenebb volt a rabszolgatartó rendszer óta egyre fejlettebbek a rendszerek, igaz ez a fejlődés igen csekély mértékű. A fejlett rendszer alatt elsősorban a magasabb demokratikus szintet értem. Egyszerűbben: a történelem legnagyobb fordulópontja Jézus életének, tanításainak időszakára tehető. Igaz ez a fordulópont nem éles fordulópont volt, hanem nagyon is tompa, csak az elemző számára észrevehető.

Jézus tanításaiban oda kell figyelni a részletekre, valamint arra, hogy ezek a tanítások milyen körülmények között jöttek létre.

Szerintem az általam e fejezetben leírtak és Jézus tanításai nagyjából összhangban vannak.

Megjegyzem, hogy nem kívánok pontosan idézni, az idézeteknek látszó gondolatok Jézus tanításainak az általam jónak talált, leegyszerűsített, kivonatolt változata.

Jézus tanításai (tanításainak jelentős része) egyértelműen az önzetlenség, jóindulat fontosságát hirdetik. Ezzel persze szükségszerűen egy igazságosabb arányosabb hierarchiát is hirdetnek. A legismertebb tanítás, hogy szeresd felebarátod (minden másik embert), mint magadat. (A szeretet, a tisztelet, a jóindulat, az aggodalom, az önzetlenség, rokon értelmű fogalmak.) Itt az a különleges, hogy Jézus tanítása szinte soha nem a család, vagy a nemzet, vagy egyéb kiválasztottak szeretetésre, hanem a másik ember, azaz minden ember ( az emberiség) szeretetére ösztökél. Ez a manapság is különleges, nem beszélve Jézus koráról. Egy helyen kimondja, hogy nem teljes értékű önzetlenség, szeretet, ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek. Tehát család a barátok, egy közel álló csoport szeretete is részben érdekszeretet. A talpnyalók, a főnők, stb. szeretete még inkább érdekszeretet, azaz nem igazi szeretet (tisztelet). 

Tehát fontos, hogy az egyetemes szeretetet, az emberiség szeretetét hirdeti. Fontos hogy ezek a tanítások lényegében arról is szólnak, hogy a szeretetben, tiszteletben, megbecsülésben, elbírálásban ne tegyél különbséget. Egyébként is minden tanítása, minden embernek szól. Az egyetemes szeretet szerint minden ember tiszteletreméltó, és minden ember egyenlő bizonyos szempontból. Egyfelől egyenlő, mert egyenlő szempontok szerint lesz a másvilágon megítélve. A pontosítás kedvéért: nem egyenlően, hanem egyenlő szempontok szerint, igazságosan lesz megítélve. Másfelől az a tanítás, hogy mindenkit egyformán szeress (tisztelj, becsülj, ítélj meg) lényegében jogegyenlőséget, többségi felfogást jelent, mindez pedig a demokrácia alapja.

Igaz hogy egy helyen az tanítja, hogy adjátok meg császárnak, ami a császáré.  Ez elég rejtélyes mondat. Nem azt mondja, hogy imádjátok a császárt, hanem adjátok, meg ami jár neki. Kérdés: mi jár neki? Nem valószínű, hogy tanítás arra akar utalni, hogy kötél jár a császárnak, bár ez sem kizárt.  Szerintem ez a tanítás azt mondja, hogy szükség van vezetőkre, és vezetőknek annyit adjatok, amennyi jár nekik, se többet, se kevesebbet. Ez a tanítás így nincs ellentmondásba a többi tanítással. Az viszont igaz, hogy Jézus tanításaiban hatalom problémái közvetlenül nem jelennek meg.

Jézus mai szóval nem politizált. Jézus nem gondolkodott rendszerekben, rendszerváltozásokban, legalábbis nem jellemzően. A társadalom megváltoztatásnak két módja közül, Ő a „rendszertelen” (nem közoktatás megváltoztatása) erkölcsi tanítások módszerét alkalmazta, elsősorban. Persze akkor egészen más idők, más helyzetek voltak, mint most.

Jézus tanításainak jelentős része kifejezetten a gazdagság ellen, a szegények mellett, ill. a puritánság, ill. a lelki szükségletek mellett szól.  Ha tökéletes akarsz lenni, vagyonodat oszd ki a szegényeknek, mondja. Ne gyűjtsetek kincseket a földön, hanem gyűjtsetek nem vagyoni értékeket (tudást, igazságot, stb.) lelki szükségleteket – hirdeti.

És ez mondása is lényegében a puritán életről, az anyagiasság, a kapzsiság elvetésről szól, amennyiben helyesen értelmezik: tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, és nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?

Ez már az én értelmezésem: ti, akik vettek, arattok, dolgoztok mért féltek, keseregtek a kevés miatt álladóan, még akkor is, ha palotában laktok és csokoládét vacsoráztok.

A helyes világnézet a helyes gondolkodás, a lelki egyensúly, tisztaság fontosságát hirdeti. Azoktól kell félni jobban, akik a lelket akarják megölni – tanítja.  Egyben arról is szól, hogy tartani kell a manipulációtól, a hamis prófétáktól.

Jézus tanításai (jelentős része), arról szól, hogy a másvilági megítélés a jóindulat (önzetlenség), ill. az e világi szenvedések (kellemetlen érzések) alapján történik. Mennyországba kerülnek az igazságra igyekvők – hirdeti. Aki a teljes igazságosságra törekedik, az egyben önzetlen. Mennyországba kerülnek az irgalmasok, azaz a jószívűek, az önzetlenek – tanítja. A gazdagok számára szinte kizárt a mennyországba jutás – tanítja. A dúsgazdag már a vagy-vagy elosztás miatt is valakinek kárt okoz – mondom én.

Jézus tanításai nem a beletörődést hirdetik és általában összességében nem teljes megbocsátást, hirdetik.  Nem teljes megbocsátást hirdeti a tanítás, csak a megbocsátást. Bár van a tanításoknak egy része, mely látszólag a teljes megbocsátásra utal, de ez csak a látszat. Kétségtelen, hogy e vonatkozásban látszólag ellentmondások vannak, ezért ezt értelmezni kell. Eleve a tanítások az emberek megjavulását, magváltozását, célozzák. Nem azért jöttem hogy, békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert – mondja. Máshol viszont azt mondja, hogy törekedj a békességre.  Érdemes meglátni, hogy nem azt mondja, hogy boldogok lesznek a békések, hanem azt hogy boldogok lesznek a békességre igyekvők. Itt jön elő az a természetes ellentmondás, amit én az önzetlenséggel kapcsolatban elemeztem. Nem lehetek erőszakosan önzetlen, de mégis harcolni kell az önzetlenségért és minden pozitív dologért.  Egyébként a békesség is egyfajta lelki szükséglet és közösségi szükséglet. A békességre törekedni kell, kvázi harcolni kell érte, de ez nem lehet erőszakos harc, mert akkor éppen az ellenkezőjét cselekszem, ill. az ellenkezőjére mutatok példát. Azaz egy megoldás van, egy békés erőszakmentes harc, ami főleg meggyőzésből, másodsorban békés demonstrációból áll. Tettekkel is demonstrálom a békét és minden másnak hasznos dolgot, bizonyítva, hogy kész vagyok az áldozatokra. A békés erőszakmentes harc, egyéni, hétköznapi formája a szóbeli vita (lehetőleg udvarias, kultúrált vita) felvállalása.

Ha megütik arcod egyik oldalát, tartsd oda a másik felét – tanítja. A felületesnek ez meghunyászkodás beletörődés, de szó sincs erről. Ha beletörődést hirdette volna, akkor azt mondja:  ha megpofoznak, menj tovább, vagy fuss el. Nem ezt tanítja, hanem azt, hogy reagálj, méghozzá ilyen békés demonstrációval. Reagálj, de ne erőszakosan és hozzál áldozatot. Ez egyébként egy pedagógiai módszer is, nevelés a lelkiismeret felkeltésével. Fontos azt látni, hogy csak egy pofonról van szó. Nyilván mást mondana Jézus tanítása, ha egy késsel szurkáló emberről lenne szó, ekkor nem mondhatná azt: ha megszúrják a jobb oldalad, tartsd oda balt is. Nem feltétlen megbocsátásról van szó, csak, arról hogy mérlegelni kell a bűn nagyságát, és ehhez kell mérni a büntetést. Esetenként, kisebb bűnöknél, (egy pofonnál), akár el is maradhat a büntetés. Ugyanerről van szó, amikor a házasságtörő asszony esetében azt mondja – nem kövezd meg, ill. csak az kövezze meg, aki maga is bűntelen. Itt is fontos, hogy büntetés nagysága nem arányos bűn nagyságához képest. Nyilván Jézus tanítása nem mondhatta volna ugyanezt, ha mondjuk egy gyilkos megkövezéséről, lenne szó. Mint ahogy, máskor azt tanítja, aki gyermekeket bántja (nyilván komolyabb bántásról, esetleg szexuális zaklatásról van szó), annak kössetek követ a nyakába és dobjátok a tengerbe. Jézus tanítása ez esetben és máskor is szigorú büntetést tanít, vagyis nem a feltétlen megbocsátást. A házasságtörő asszony esetében nem a feltétlen megbocsátást, csak az arányos büntetést tanítja. Lényegében azt tanítja, hogy csak az kövezze meg, aki maga ekkora, tehát ilyen kis bűnt nem követett el.

Itt viszont ki kell térni arra a korra, amelyben ezek a tanítások megszülettek. A törvények nyilvánvalóan igazságtalanok voltak, a házasságtörőnek kínhalál járt és a gyermekek bántalmazói (feltehetően a pedofílok) megúszhatták büntetés nélkül. Fontos, hogy ebben a környezetben hangoznak el Jézus tanításai. Arra, hogy Jézus tanításai miért nem konkrétan az arányos büntetésről szóltak később még visszatérek. Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess – tanítja. Feltehetően ez is a kisebb vétségekre vonatkozik, akárcsak a pofon esete. Ugyanez a helyzet a kővel dobálódzó ember esete, enyhe bűnre akárcsak pofonnál enyhén, adott esetben éppen a pedagógiai hatás és békés demonstráció érdekében nem büntetéssel kell reagálni.   Jézus tanításai tehát nem feltétlen megbocsátást, és nem a beletörődést, de azért a megbocsátást az enyhe ítélkezést tanítják. Ehhez illeszkedik az erőszak tudatos elkerülése.

Megjegyzem, hogy aki önzetlen az eleve nem lehet beletörődő és aki emellett nem feltétlen megbocsátó, az biztosan nem lehet beletörődő ( meghunyászkodó, megalkuvó).

Az erőszak elkerülésére való törekvést az eddigi példák is mutatják. A legjellemzőbb talán ez: akik fegyvert fognak, azok fegyver által fognak elveszni. Nyilván, hogy Jézus tanítása itt, az erőszak erőszakot szül, ill. az erőszak és a háború általában nő, terjed – ezen igazságok megismertetésére törekszik.  Itt megint fontos lehet a konkrét szituáció. Odalép hozzád egy ember (pl. Barabás) akiről nem tudsz sokat, lehet hogy jó szándékú forradalmár, de nem biztos. Nem ismered pontosan az embert, sem a terveit. Ez az ember azt mondja neked, hogy csatlakozz a fegyveres harcunkhoz. Jézus tanítása erre nem azt mondja, hogy ember tedd le a fegyvert, ne harcolj, hanem azt mondja: harcolhatsz, de ne feledd el minden fegyveres harcban benne van az erőszak terjedése, a forradalom átfordulása zsarnokságba, a háború kiterjedése. Jézus eme tanítása tehát csak figyelmeztet, felhívja a harcoló figyelmét egy sereg buktatóra. Ugyanakkor azt is mondja: én nem csatlakozom hozzád, mert az én küldetésem más, az én igazságra törekvésem más módszerű, logikájú. Én a szavakkal, a világnézet tanításával, illetve csak békés demonstrációval akarok igazságosságot elérni. Az én módszerem ez, a te módszered más, a te módszered is lehet jó, de ne feledd, rengeteg buktatót rejt magában.

Jézus tanítása az öt felfogás közül az „önzetlen és megbocsátó (enyhén ítélkező)” felfogást hirdeti. Kérdés azonban hogy miért nem esik szó a tanításokban a pontos mérlegelésről, a töprengésről, vívódásról? Miért nem a hirdeti közvetlen a pontos és arányos hierarchiát, a pontos arányos büntetést? Szerintem egyébként közvetve hirdeti ezeket.  Ennek több oka van, volt. Az egyik, hogy Jézus korában az öt világnézet közül 90%-ban az „önző és nyerő”, ill. az „önző és beletörődő” felfogás uralkodott és talán 9%-ban az „önzetlen és  nem megbocsátó”  felfogás volt még fellelhető. Az „önzetlen és megbocsátó”, valamint az „önzetlen és mérlegelő” felfogás szinte ismeretlen volt. A másik fontos ok, hogy Jézus korában a világnézet terjesztésére nem voltak olyan eszközök, mint napjainkban. Nem volt média, de még könyvnyomtatás sem. Jézus tanításainak tehát igen tömörnek, igen hatásosnak kellett lenniük, ráadásul olyanoknak, hogy az egyszerű emberek is megértsék. Nem volt lehetőség, pl. ezer oldalas elmélkedés megírására, és annak mondjuk az Interneten való közlésre.

Jézus tanításában pár oldalas tanításában, a nagyobb része benne van, mindannak amit, ebben a már szintén sűrített, tanulmányban leírtam Az igazságos és arányos hierarchia fontossága. Benne van a többségi felfogás a jogegyenlőség a demokratikus felfogás.   A puritanizmus a pazarlás elkerülése.  A közösségi többségi felfogás, azaz a tényleges demokrácia.  Az anyagi szükségletek helyett a minőségi anyagi, illetve lelki szükségletek fontossága. És még lehetne sorolni. Itt jegyzem meg, hogy a tanítások csak egy részét említettem, természetesen jóval több tanítást is fel lehetett volna hozni példának.

Térjünk vissza, azonban az első okra. Jézus tanításának az alapvető felfogást, világnézetet kellett megváltoztatni. Az önző felfogásból kellett átvezetni (megmutatni, hogy van önzetlen felfogás is) az embereket az önzetlen felfogásba.  Ezt csak úgy tehette, hogy az önzetlenség mellé az enyhe ítélkezést teszi. Egyébként abban az esetben, ha szinte csak kizárólag önző felfogás van, az enyhe ítélkezés nem tud nagy igazságtalanságot okozni. Jézus tanításának választani kellett, hogy az önző felfogással, szemben a három önzetlen felfogás közül melyiket használja. Abban a korban az volt a legjobb választás, hogy az önzetlen de megbocsátó felfogást választotta. A mérlegelő felfogás sem lett volna jó. Egyrészt az önmagában nem sokat mond, hogy pl. arányos büntetésre, törekedjetek. Ezt ugyanis ki kellett volna fejteni. Ki kellett volna fejteni, meg kellett volna magyarázni, hogy pl. a házasságtörő asszonynak miért túlzott a megkövezés általi halálbüntetés. Jézus tanításainak erre a magyarázatra nem volt lehetősége. Többek között azért sem választhatta mérlegelés hirdetését, mert ahhoz, abban korban bő magyarázat lett volna szükséges. Az önzetlen, de kevéssé megbocsátó felfogást sem hirdethette, mert az sok ponton összemosódik a tudatban,  ( gyakorlatilag megvan az átesés veszélye) az önző felfogással. Azt gondolom, hogy Jézus tanításai az adott korban, az adott körülmények között a legjobban voltak megfogalmazva.

Jézus tanításai hatásosak voltak, mert évszázadok alatt, lassan és csak részben, de megváltoztatták az emberek alapvető felfogását.

Jézus korában az állam, a rendszer egy sokkal lazább szerkezet volt, az emberek nem is ismertek ilyen fogalmakat. Nem volt pl. közoktatás, oktatási rendszer, nem volt szociális rendszer és még sorolhatnám. Jézus korában nem volt a mai értelemben vett társadalomtudomány. Az embereknek nem voltak ilyen irányú ismeretei. Feltehetően és remélhetőleg a jövőben a társadalomtudomány az igazságot fogja tartalmazni, aminek alapja a többségi haszon, ami nem más, mint önzetlenség. Aki ismeri a helyes társadalomtudományt és aszerint él, az  önzetlen ember. Másfelől aki önzetlen akar lenni, annak törekedni kell, a helyes igaz társadalomtudomány megismerésére. Ezért nem említem a legfőbb célok között azt, hogy egyre több legyen az önzetlen jóindulatú ember. Ugyanis ugyanerről a célról szól az, hogy egyre magasabb színvonalú (egyre igazabb, helyesebb) legyen a társadalomtudomány, és egyre több ember ismerje ezt, és éljen e szerint.

Fogalmazzunk így: Jézus tanításai a korhoz illő, legjobb, leghatékonyabb módszert választotta hogy a társadalmi törvényszerűségeket (a természet, Isten törvényeit) közölje. Jelenleg azonban más helyzet: Jézus tanítása eredeti állapotukban (tartalmilag) már nem a leghatékonyabb módszer. Jelenleg a társadalomtudományos törvényszerűségeket (Jézus tanításai, Isten természet törvényei), a tudományos elemzés, összesítés módszerével lehet leghatékonyabban terjeszteni. Jelenleg az elemzés, összegezés és ezzel összefüggésben mérlegelés az, ami az igaz és hatékony világnézetet ki tudja alakítani. Jelenlegi helyzetben az önzetlen és mérlegelő világnézet a megfelelő.

Ugyanakkor a keresztény világnézetben, sok téves nézet van, amit szerintem Jézus nem tanított, csak belemagyarázták a tanításaiba. Nem hiszek a fatalizmusba, sorszerűségbe, abba hogy Isten (természet) eleve kiszabja mindenki útját – csak nagyon széles út van meghatározva. Nem hiszek abban, hogy a szenvedések elkerülhetetlenek és azokat Isten (természet) valamiféle próbatételnek szánná. A szenvedéseket az emberek okozzák egymásnak, és maguknak. Ezek a beletörődő felfogást sugallják, Jézus nem ezt tanította.

Egyéni út, közös út (többségi felfogás).

Néhány magyar mondás.

Kaparj kurta neked is jut. Szólj igazat és betörik a fejed. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Csak magadra számíthatsz. Közös lónak túrós a háta. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.

Ez utóbbi közmondásnak két értelmezése lehet. Az egyik: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. A másik értelmezése viszont a rövid távú, gyors haszonszerzést propagálja a hosszabbtávú, tervezettebb, lassúbb, de annál nagyobb haszonszerzéssel szemben.

A közös lónak túrós háta, közmondás talán így szólna pozitív értelemben: nem kellene, hogy a közös lónak túrós legyen a háta.

Nyilvánvaló hogy ezek, és sok hasonló mondás, nem a közös utat propagálják. Ezek azt jelzik, hogy magyar nép kultúrájában, amely összességében egy remek kultúra, azért erőteljesen megjelenik az individualizmust (egyéni utat) elfogadó, hirdető kultúra is.

Sajnos magyar népmesék egy része szintén hasonló jellegű. Addig rendben van, hogy egy ismeretlen szegény ember, legkisebb fia ér el sikereket. Sőt általában a jótetteivel, illetve ezek jutalmával éri el a sikereit. Ez is rendben van, „a jótett helyébe jót várj” gondolat, az előző mondásokkal ellentétben a közös utat propagálja. Ellenben a mese végkifejlete, az egyéni boldogulásról szól, pontosabban arról, hogy a fiú elnyeri a királylányt és a fele királyságot.

Talán ideje lenne, ha magyar gyerekek most már más közmondásokon nőnének fel. Mondjuk ilyeneken.

Az is elfogadja a segítséget, aki nem kéri, csak élvezi azt. Ha elfogadod a segítséget, akkor ne sértődj meg a tanácson sem.

A segítségért ne várj semmit, ne sértődj meg, ha nem kapsz semmit. Viszont át kell gondolnod a további segítséget, ha a minimális viszont segítséget sem kapod meg. Viszont át kell gondolnod a további segítséget, ha a tanácsodat át sem gondolják.

Nem az, az udvariatlan, aki tanácsol, javasol, hanem az, aki ezen megsértődik. Ne szólj szám, nem fáj a fejem azonnal, később annál inkább. Közös lónak túros a háta, de mindig van közös ló, ezért vigyázz a közös lóra.

A nagyon szimpatikus barátodból két hetes együttlakás vagy együttdolgozás után, valószínűleg lehetetlen, furcsa alak lesz. Ráadásul ő ugyanezt gondolja rólad.

A bibliai történetek ellenben általában miről szólnak?

Itt meg kell jegyezni, hogy az előző részekben, igazságtalanul, csak Jézus tanításaira koncentráltam. Maga Jézus élete és tevékenysége is egyfajta tanítás. Ugyanakkor keresztény vallás nemcsak az újszövetségből áll, hanem az ószövetségből is, ezek tanításai sem lényegtelenek. Az ószövetség egyébként közös alap, részben a zsidó hitrendszer, a keresztény hitrendszer, sőt a muszlin (iszlám) hitrendszer része is.

Visszatérve a bibliai, elsősorban ószövetségi történetekre. Általában adva van egy szegényebb, vagy gazdagabb (nem uralkodó), összességében egyszerű hétköznapi ember, aki népe érdekében jót cselekszik. Sőt általában ez a jócselekedet a népet sanyargató uralkodó, uralkodó osztály legyőzéséből, megtérítéséből áll.

(Ritkábban adva van a jóságos, nagyszerű vezető. „A magányos hősök a megváltoztatók” (nem a közösség, az együttműködés, a rendszer a maghatározó) üzenet dominál.  Ez „a magányos hősök a megváltoztatók” üzenet végigkíséri a történelmet és jelenleg is ez dominál. Meg kell állapítani, hogy ez egy téves üzenet, akkor, ha a másik változat (a közösség, sok ember, a rendszer, az együttműködés is fontos) hiányzik mellőle.

Ettől eltekintve általában, miről is van szó lényegében? Az elnyomó hatalomról és az elnyomott népről, illetve az egyszerű, de hős emberről, aki „szembeszáll” az elnyomó hatalommal és segítségével (segítségével, áldozatával, meggyőzésével, vezetésével, stb.) a nép felszabadul. Igaz, hogy ezek a szent emberek Isten sugallatára, biztatására cselekednek: de akkor mire is biztat Isten? Akár életed kockáztatásával gondolkodj és cselekedj a nép érdekében. Ne félj az uraktól, az uralkodó rendszertől, változtasd meg a zsarnokságot. Tarts ki a meggyőződésed, az igazad mellett. Ez a három mondat a keresztény (nemcsak a keresztény vallásé) vallás forradalmi eszméje.

Jézus élete is tanítás.

Jézus élete és tevékenysége is lényegében a fenti eszmékről szól.

Lényegében ez az eszme az őskereszténység eszméje is. Ez az eszme táplálja, pl. a polgári forradalmakat. Sőt a marxizmusnak is ez az eszméje. Sőt minden forradalomnak ez az eszméje. Hozzá kell tenni: eme eszme álcája alatt hatalmas gazemberségeket is elkövettek.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy forradalmi eszmény a zsidó és a keresztény vallásban alakult ki.

Az is igaz hogy Jézus esetében is felmerül „a magányos hős a megváltoztató” gondolat, de ezért ez is árnyalódik.

Jézus barátokat, társakat keresett és talált, ez is az egyik pozitív üzenete az életének.     

Megjegyzem, hogy Isten léte önmagában is azt jelenti, hogy minden földi hatalomnál, vagyonnál van egy sokszorosan nagyobb hatalom. Igaz, hogy az uralkodó osztály ezt az elvet így adaptálta a maga hasznára: mi Isten megbízottjai, társuralkodói vagyunk. Jézus élete ezt a gondolatot is cáfolja: Jézus, mint Isten legfőbb megbízottja, egyszerű szegény ember volt. Jézus tanításai, és élete valójában cáfolja azt, hogy politikai, gazdasági vezetők uralkodók, dúsgazdagok, eleve elrendeltetett módón (bizonyos kasztba születnek) lesznek vezetők, uralkodók. Ha nem elrendeltetett módón, lesznek, akkor pedig véletlenszerűen, vagy téves emberi döntések miatt lesznek (emiatt is lehetnek) vezetők.

Jézust és Jézus tanításait nem véletlenül akarták eltörölni az akkori vezetők. Jézus életének egyik tanítása, a kérdés: miért is haragudtak Jézusra az akkori vezetők, uralkodók? És a későbbi vezetők, uralkodók Jézus követőire? Az is igaz, hogy idővel a maguk érdekére adaptálták Jézus tanításait. Legalábbis megpróbálták és ez részben sikerült is.

Van azonban ennek az eszmének egy másik vonatkozása is. A közös út (a többségi felfogás) is megfogalmazódik: gondolkodj és cselekedj a nép, a közösség érdekében.  Az elején felsorolt magyar mondások igazolják, hogy ezzel szemben van egy másik alapfelfogás az egyéni út (individualizmus) felfogása. Az egyéni út felfogása kb. a következőt, jelenti: ne törődj a közösséggel, abból csak bajod származhat, csak a magad boldogulásával foglalkozz. A két felfogás az európai kultúrában vállvetve, szinte egyenlő erőkkel harcolt egymással. Jelenleg úgy néz ki, hogy az egyéni út (individualizmus) győzedelmeskedik a közösségi úttal szemben.

Kétségtelen hogy a segítőkész ember, különböző okokból gyakran a hála helyett, megvetést, szidalmazást kap, még akkor is, ha segítsége átgondolt és jó. Korábban arról hosszasan elmélkedtem, hogy van rossz segítség, adás, önzetlenség, amivel szemben jogos a hálátlanság. Nem ritka azonban az sem hogy a helyesen jól adó, segítő, önzetlen ember hála helyett, negatív reakcióval szembesül. Az életben és a történelemben számos olyan kiváló ember van, aki magányosan elfeledve, nyomorúságban halt meg. Eme emberek egy része, halála után lett csak megbecsült.  Ez is egyféle halál utáni igazságszolgáltatás, de jobb lenne, ha, erre nem lenne szükség. Jézus élete ebből a szempontból is elgondolkodtató: mit ér halál utáni megbecsültség hála? (Igaz, hogy Jézus esetében csak idézőjelben beszélhetünk a halálról.)

Jézus élete minden szempontból példázat, méghozzá hihetetlenül drámai példázat. Jézus nem egyszerűen kiváló ember volt, hanem a legkiválóbb. Jézus segítésének, adásának, önzetlenségének jóságához nem fér kétség. Jézus nem egyszerűen elfeledve, nyomorúságban halt meg, hanem a nép által megvetve, részben barátai, elvtársai által megtagadva, szörnyű kínhalállal halt meg. Az is tragédia, ha egy ártatlan ember ítélnek el. A legártatlanabb, a legbékésebb, a leginkább jóindulatú ember szörnyű elítélése, és büntetése mekkora tragédia? Igaz ennél még nagyobb tragédia, ha sok ezer, sokmillió ártatlan embert ítélnek el és vetnek szenvedésbe, halálba. A történelemben (népirtások háborúk, stb.) ez sem ritka. Jézus, halál utáni megbecsültsége, mindenkinél nagyobb.

Miért fordult el a nép, (az a nép, amelyet gyógyított, amelynek javáért minden energiáját, tudását odaadta, és amelyik már dicsőítette őt), Jézustól? Talán ez a legérdekesebb kérdés, talán emiatt olyan nagyhatású Jézus élete.

Ugyanakkor Jézus élete éppen azért megragadó, óriási hatású, mert azzal minden jóindulatú, de szegény, pozíció nélküli, megbecsületlen, sőt megvetett ember azonosulhat. Sőt a jóindulatú, ámde vagyon és hatalom nélküli ember ezt gondolhatja: mik az én szenvedéseim és belső vívódásaim, Jézus nálam százszor nagyobb szenvedéseihez, belső vívódásaihoz képest. Jézus életének volt egy olyan rövid szakasza, amikor bizonyos megbecsültséget, társadalmi pozíciót élvezett.  Életének 32 évét (95%-át) azonban szegénységben és társadalmi pozíció nélkül töltötte el. A halála pedig olyan volt, amilyen egy megvetett, bűnöző embernek járna ki. Fontos tényező, hogy a keresztre feszítés előtt és alatt hogy viselkedett a nép (az általa szeretet nép) és hogy viselkedtek a tanítványai (barátai, elvtársai). Barátai elvtársai, a legkritikusabb időben többnyire elárulták, elhagyták, megtagadták. Azt is fontos látni, hogy Jézus csapatmunkában, a közösségi útban hitt és e szerint cselekedett.

Minden jóindulatú, köznapi ember, csakúgy, mint Jézus gyakran kerül szembe a következőkkel. Jót akarok, de nem tudok, valahogy nincs rá lehetőségem. Jót akartam, de rosszul sült el. Talán rosszul adtam „jót”? Jót akartam, jót is tettem de hála helyett rosszat kaptam.

Szinte minden jóindulatú ember egy kis-megváltó. Jézus szenvedéseihez nem mérhetők a szenvedéseink, de azért vannak szenvedéseink, testi, lelki kínjaink. Jézus élete, szenvedései, az egyszerű ember ezerszeresére felnagyított, felerősített élete, szenvedései.

Mindezekért Jézus élete maga is tanítás, példamutatás.

Jézus az önfeláldozó.

Jézus egyike a sokmilliárd kisembernek, akit a gőgős hatalom megaláz, eltipor.

Ő ebbe nem nyugszik bele, Ő nem törik meg, Ő nem alkuszik – tiltakozása, a nyilvánvaló áldozat. Ha jobban megvizsgáljuk a történetet, ráébredhetünk, hogy a hatalom részéről szó sincs félelemről, harcról, erőfeszítésről. A hatalom megszokott, pökhendi, felületes, lekezelő viselkedéséről van szó. Kétségtelenül ennek szélsőséges, de nem kivételes, legborzalmasabb változatáról van szó. A jóindulatú, becsületes, okos, békésen tiltakozó kisembernek, nem egyszerű kizsákmányolásáról, nyüstöléséről, „rendre neveléséről” van szó. A békés tiltakozás büntetése ez esetben (nem kivételesen), a teljes megalázás, megkínzás és kínhalál. „Hogy merészel ez a nyavalyás senki” – itt is e felfogás jegyében cselekszik hatalom, és zavartalanul cselekszi ezt. Jézus, a király elnevezést, egyszerű gúnyból kapja hatalomtól.

A történelem, ill. a legendárium szerint, a hatalom sok mindenkitől félt. Pl. Keresztelő Szent Jánostól félt. Pl. gyermek Jézustól, pontosabban megváltótól (a jelentős változástól) is félt. A felnőtt Jézustól (akit egyébként nem azonosítottak a megváltóval) nem félt, egyszerűen nem is tartották ellenfélnek. Ezt igazolja az is, hogy ide-oda dobálták az ítélkezést. Lám a legkevésbé félelmetesnek tűnő emberből lehet a legnagyobb ellenfél – többek között erről is szól a történet.

Nem királydrámáról, hősi harcról, van itt szó. Hogy bánik el a hatalom a becsületes jóindulatú, kiváló kisemberrel, - erről szól a történet. Ugyanis hatalomnak akkor még halvány fogalma sem volt arról, hogy ki, ill. ki lesz Jézus. A hatalom egyszerűen hepciáskodó kisembernek tartotta Jézust.

Ugyanakkor kirajzolódik a megosztott (látszólag egymás ellen küzdő) hatalom legfelső, általában rejtett szövetsége – szövetség az igába hajtott kisemberek, az engedelmes nép kialakításának érdekében.

Amiért kivételes ez történet, az nem más, hogy ez esetben a kisember története fennmarad, a kisemberből ez esetben hős, az emberiség tanítója, sőt Isten lesz.  Úgy dönt az Isten és vele együtt ( vagy külön) az emberi kultúra, hogy ezt a kisembert, mint a sokmilliárd elnyomott kisember képviselőjét,   minden királyok fölé helyezi, és ezzel együtt a megnyomorított, névtelen kisemberek sokaságát  is felemeli.

Jézus korának, és más korok hírességei, uralkodói döntően, elfelejtődtek, eltűntek a süllyesztőben, ezzel szemben az ismeretlen, de kiváló kisember lett a leismertebb, legnépszerűbb.  Az, hogy Jézus jóval halála után tűnik fel az írásokban, lesz belőle népszerű, ismert tanító, hős, sok mindent elárul. Talán, a jelen beállításival ellentétben itt egy, az életében lenézett, mellőzött, szinte semmibe vett, szinte magányos kisemberről volt szó, legalábbis közel sem volt életében annyira ismert, népszerű, tömegekkel kísért, mint ahogy azt manapság beállítják. Valamennyire ismert, volt, voltak barátai, mint bárkinek, a hatalom is valamennyire veszélyesnek tartotta, de inkább jelentéktelen, figyelemre sem méltó, hőzöngő, eltaposandó kisembernek tartották. Erre utal azon a történet, hogy Barabást mentette meg a nép és nem Jézust, Barabás ismert volt, Jézus pedig nem. És még sok minden erre utal.

A világ legendái királyok, a hősök harcáról szól. Vagy arról szól, hogy kisember bátran és hősiesen harcol a gonosz hatalom ellen. Ez a történet kivételesen arról szól, hogy a kisember harc nélkül feláldozza magát, és ezzel túltesz minden bátorságon, hősiességen. A példamutatásért - lám ilyen a hatalom természete, okuljatok belőle – áldozza fel magát. (Nemcsak hatalom természete, de a manipulált nép természete is kiderül.) Jézus áldozatának a célja, hogy nyilvánvalóan megmutatkozzanak a társadalmi ellentmondások igazságtalanságok, szörnyűségek. És ez a bemutatás sikeres volt (nem volt hiábavaló az áldozat), hiszen egy új világnézet indult útjára.

Szerintem Jézus azon töpreng, hogy mi leghatékonyabb módszer, és ráébred: ez csak a harctalan, másoknak nem ártó önfeláldozás lehet. Az önfeláldozásra nem lehet ráfogni semmilyen önérdekűséget. Ez Jézus bölcsessége. Azután azt kéri az Úrtól, hogy önfeláldozása ne legyen hiábavaló, tehát súlyos, megrázó és nyilvános legyen. Ez Jézus hősiessége. Az Úr teljesíti a kérését. A végtörténetben jól kivehető Jézus tudatos áldozatvállalása.

Ugyanakkor Jézus nem a manapság divatos és félrevezető magányos harcos utat választotta. Jézus közösségben gondolkodott.

Másképpen fogalmazva: egy abszolút tervezett és hatásos reklám (propaganda) volt Jézus igazságtalan szenvedése, (kálváriája), amely reklám célja Jézus tanításainak kelendősége, és amely reklám előállítása, csak hihetetlen borzalmas szenvedés által jöhetett létre.

Egyébként pedig Jézus története a realitás, hiszen a valóságban a kisembernek vajmi kevés esélye van hatalom ellen.

Minden kor kisemberének, a mai kor kisemberének is, Jézus a képviselője és egyben példamutatója. A példamutatás lényege ez. Állandóan küzdj, de általában békésen küzdj az igazságtalanság ellen. Eközben legyél tisztában a realitással, és vállald fel, hogy a hatalom bármikor megalázhat, kibabrálhat veled, megkeserítheti az életed, akár börtönbe vethet, meg is ölhet. Ennek ellenére állandóan küzdj, de általában békésen küzdj, az igazságtalanság ellen. Ez a legjobb (a legkevésbé rossz), az emberiség boldogságának, a természetnek, Istennek leginkább tetsző megoldás. Jézus üzenete, ezen felül, pedig az, hogy időnként esetenként áldozatot kell hozni a fejlődésért, e nélkül nincs haladás, jobb élet. Viszont én már meghoztam a nagy áldozatot nektek csak kisebb áldozatokat, kell hozni, de azokat nem lehet megúszni. 

Jézus és a vakok országa.

Van néhány zseniális irodalmi jellegű írás, amely társadalmi problémát, problémákat dolgoz fel. Külön kiemelném Szatmári Sándor Kazohinia c. könyvét. Persze ez az írás csak azoknak fog tetszeni, akiknek van érzékük a szimbolikus értelmezéshez. Most azonban inkább H.G. Wells, A vakok országa c. írására szeretnék kitérni. Ehhez szintén szimbolikus értelmezés szükséges.  A vakokat ebben az írásban nem szó szerint vakoknak kell értelmezni. A vakok is lehetnek látók, vagyis okos, a lényeget távlatilag is meglátó emberek. A probléma valójában a következő: mi történik, ha egy szűk látókörű, saját napi érdeket látó, de a maguk módján jóindulatú emberek közé bekerül, egy jóval okosabb, széles látókörű, a lényeget távlatilag látó, szintén jóindulatú ember. Az történik, hogy állandó konfliktusba keveredik a közösséggel, nemhogy segíti, de hátráltatatja közösség életét, végül is a közösség terhére válik, miközben ő maga is rosszul érzi magát. Mindez abból fakad, hogy jelentősen kilóg a közösségből, még akkor is, ha ez a kilógás pozitív, de végeredményben mégis más céljai és megoldásai vannak, mint közösségnek. Terhére lesz a közösségnek azért is, mert a látó szükségszerűen, akaratlanul is, ki akarja zökkenteni az embereket a már  megszokott, beletörődött életükből. A buta (vak) úr és buta (vak) szolga és általában minden buta (vak) ember lényegében közelebb áll egymáshoz, mint bármelyikük a látóhoz.  Wells írásában, végül a látó megvakítatja magát, és így relatívan boldog tagja lesz, a vakok relatívan boldog közösségének. Ez a probléma azért a hétköznapi életben és a történelemben is elég gyakran előfordul. Jézus és kiváló történelmi személyek, tulajdonképpen, mint látok, kerülnek a vakok országába. Ilyenkor a látó vagy azt választja, hogy konfliktusok között, a közösség által, békétlen, renegát, okoskodó embernek nézve, lenézve, megvetve, büntetve folytatja a forradalmi térítő tevékenységét. Vagy pedig megvakíttatja magát, vagyis belenyugszik a megváltoztathatatlanba. A kivételes személyek, Jézus is, az első változatot választják. Persze őket jegyzi meg a történelem, ez a kivételes, mert az okos emberek 99%-a második megszokott, gyávább, kényelmesebb megoldást választja. Más oldalról nézve: a vak kortársaknak felettébb kellemetlen a látó, viszont a halott látó már nem zavar, őt már magasztalhatják (főleg manipulálva), ez a történelmi ítélet igazságossága.

Jézusnak is voltak igaz barátai.

És az is elgondolkodtató, hogy oldotta meg a barátaival való konfliktusokat. Júdásra is gondolhatunk vagy az őt háromszor magtagadó Péterre.  

Az én hitem.

Számomra (az én hitem szerint) a keresztény vallás rituálé és jelképrendszere nem fontos. A történeti vonatkozás sem fontos. Számomra a vallástörténelmi vonatkozás sem fontos. Ami számomra érdekes az Jézus tanításai a keresztény vallás világnézete. És úgy gondolom, hogy ez nemcsak számomra a legfontosabb, hanem a világ és főleg Európa számára is. Ha nem is önmagában, de Jézus tanítása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Európa a javulás útjára lépett. Igaz hogy ez a javulás nagyon lassú és göröngyös út volt, lesz, de azért a rabszolgatartó rendszertől eljutottunk a jelen rendszerig, amelyben mindent összevetve azért egy kevéssel több jóság, humánum, igazságosság van, mint az előző rendszerekben.

Jómagam nem tartozom egyik vallási csoporthoz sem, megvan a saját hitem, vallásom. Talán ez egy külön vallás, saját hitűek vallása. Talán a saját hitűek hitében igen sok hasonlóság. Hasonlóság lehet, hogy nem nagyon hisznek vallási rituálékban. Hasonlóság lehet, hogy nem hisznek egy vallás, egy eszmerendszer változatlan kizárólagosságában. Én sem hiszek ebben, én sem hiszek a kicsinyes vallási szabályokban, rituálékban.

Ugyanakkor tisztelem és becsülöm a vallások jó néhány erőfeszítését.

Minden vallás közel áll hozzám, amelyik, Istent bölcsnek és igazságosnak fogja fel. és amely vallások Istent és a természetet nem választják el. Ugyanis vannak, voltak olyan vallások melyekben az istenek akár gonoszok, igazságtalanok is lehetnek. Ha a felettes erő, a természet, Isten nem abszolút bölcs (ésszerű) és igazságos akkor nincs értelme semminek.

Nem külső erőkben keressük a gonoszt, a rosszat, a butaságot, hanem elsősorban saját magunkban.

Tisztelem, pl. a keresztény vallás azon erőfeszítését, hogy megtalálja az arany középutat. Egyszerűbb lenne, ha zavaros elméletek (feltámadás) helyett kijelentené. Az élet egyszeri, megismételhetetlen és szent, de azért van másvilági élet és igazságszolgáltatás.

Az életet tisztelem ezért halált is tisztelem, de nem rettegek haláltól. Így is fogalmazhatok: az egyszeri megismételhetetlen szent élet nem ér véget halállal, az csak egy szakaszt zár le. A lélekenergia (érzésenergia) elméletemről már korábban beszéltem.

Nem hiszek a reinkarnációban. Vagy én születek újra saját emlékeimmel, a saját tudatommal, vagy ha ez jelentősen megváltozik, akkor már más születik meg. Bárki születik meg az már nem én vagyok, de mint sejt tudat benne lehetek. Mindenkinek (minden élőlénynek) örülök, aki megszületik.

A széles út ki van jelölve, de a széles úton belül én határozom meg hogy melyik utat járom. Mindig van olyan út, amelyik az egész élet (élet és másvilág) boldogsága felé vezet.

(A hit ott kezdődik, ahol már az értelem akadozik. Egyébként pedig sokféle hit van. Hit a nagyon kevéssé, szinte nem bizonyíthatóban. Hit a kevéssé bizonyíthatóban. Hit abban, amely részben bizonyítható, de nem bizonyosság. A jövőben való hit a remény.)

Az nyilvánvaló, hogy Jézus elítélte a túlzott nacionalizmust. A szamaritánusokkal, rómaiakkal való jó kapcsolata egyértelmű. Ő az egyetemes szeretetet hirdette, tiszteld, szeresd minden felebarátod (embertársadat), fajra, nemre, vallásra, népre, stb. hovatartozás megkülönböztetése nélkül. Ez tanítás ill. elv, bár lényegében igaz, azonban átgondolva nem ilyen egyszerű. Erről még szó lesz.

Nem hiszek azokban, hitekben, vallásokban, amelyek a fatalizmust az eleve elrendeltetést hirdetik. Jézus sem tanított ilyesmit.

Nem hiszek a próbatételekben, pl. a betegség, mint próbatételben. Jézus nem gyógyított volna, ha a betegség próbatétel. Abban viszont hiszek, hogy mindenből lehet tanulni, még a betegségből és más önhibán kívüli csapásból is. Amennyiben a próbatétel a tanulás próbatételére korlátozódik, akkor hiszek a próbatételben.

Van azonban legalább egy olyan vonatkozása „Jézus tanításainak”, amivel messze nem értek egyet, és ez az emberek bárányokhoz (birkákhoz) való hasonlítása. Pontosabban, azt gondolom, hogy ez hasonlat főleg, a vallás, az egyház terméke, és sokkal kevésbé Jézus gondolata. Még pontosabban ez tipikus példája, annak, amikor a vezetés, a vallást (világnézetet) saját képére (saját érdekeinek megfelelően) formálja. Koncentráljunk azonban a hasonlatra ( az emberek birkák). Tisztában vagyok vele, hogy ez szimbolikus, de a hasonlat eleve annyira torz, hogy bármennyire szimbolikus, bárhogyan is magyarázzák, elfogadhatatlan marad. Nem az a probléma hogy az embert az állathoz hasonlítják. Az sem probléma, hogy a szelídséget akarják propagálni. Az sem baj, ha az embert egy közösségben élő állathoz hasonlítják. A birka azonban a legönállótlanabb, a legkevesebb akaratszabadsággal rendelkező, a legterelhetőbb állat. Mondhatjuk, hogy a birka azon állat, amelynek, a legkisebb a szabadságvágya. Azt gondolom, hogy az ember ne legyen birka, még átvitt értelemben, még szimbolikusan se legyen birka. Azt gondolom, hogy ez a hasonlat sokat rontott, ront a keresztény vallás minőségén. Az én világnézetem fontos vonatkozása, az egyéniség az önálló akaratszabadság növekedése. Az egyik legfontosabb lelki szükséglet, az önrendelkezés szükséglete. Az egyik legfontosabb cél, hogy ne alakuljon ki, hangyatársadalom, katonatársadalom, birkatársadalom.

Ugyanakkor elismerem a probléma nem ilyen egyszerű: ha nem birkák vagyunk, ill. akarunk lenni akkor mik legyünk? Sok választás nincs. Farkasok legyünk vagy birkák? A természetben ragadozók és áldozatok vannak, nem nagyon van középút. Talán ez az egyik természeti (Isteni probléma), amivel az embernek folytonosan meg kell küzdenie. Az biztos, hogy a társaival marakodó, a gyengékbe harapdáló birka, a legrosszabb változat.

Jézus tanításaival (önmagam által értelmezett, az én ismereteim szerint Jézusnak tulajdonított tanításaival) kb. 95%-ban értek egyet. A vallás, az egyház ideológiájával, mentalitásával már közel sem ilyen jó kapcsolatom.

Kétségkívül számomra a hivalkodás, sallang, a rituálék, a misztikum nélküli vallások, világnézetek a szimpatikusak.  A világnézetet szerintem az objektív tájékoztatással kell összekötni. Az ember csodálatos képessége és igénye, a művészet szóljon a lelki, gondolati díszítésről, és misztikumról. A kettőt nem tanácsos nagyon kavarni. Az emberi belsőben megjelenő, egyéni keveredés,  pedig magánügy. Mindez: szerintem. Persze az ember, minden ember azt gondol, mond, hisz amit akar, ez a szólás, a vélemény, a vallási és világnézeti szabadság. A szabadság azonban nem lehet zavarosság káosz. A közfelfogásban, közerkölcsben pedig az én egyéni felfogásom, erkölcsöm is részt kell, hogy vegyen. Minden ember felfogása, erkölcse részt kell, hogy vegyen. A gondolatsor egy más fejezetekben folytatódik.

Az értelmiség problémája itt is felszínre kerül.

Jézus haragudott (nem értett velük egyet) az akkori értelmiségiekre, a farizeusokra, az írástudókra, a papokra.  Többek között ezt mondta: oltalmazzátok meg magatokat az írástudóktól. Talán jobban haragudott rájuk, mint a zsarnoki vezetőkre.

Az akkori és más korok értelmiségi rétegére a következők jellemzőek. Tüzetesen ismerik az írást, a hivatalos ismeretanyagot. Azt remekül tudják idézni, és magyarázni. Igen jól, pontosan választékosan, meggyőzően beszélnek, írnak. Ugyanakkor csak leirt már a meglevő ismeretanyagot, idézik, elemzik, magyarázzák. Minden attól eltérőt elvetnek. A fogalmazásuk kiváló, mégis az egyszerű emberek számára érthetetlen. A hatalmas tudásuk ellenére, hiányzik belőlük az őszinteség, és a változtatás szellemisége.

Az értelmiség problémája is végighúzódik a világtörténelmen.

Az értelmiség egy amorf, nehezen meghatározható réteg. Korábban az írástudók, hivatalnokok, papok. A hatalmi (politikai) középvezetés, a társadalomtudománnyal foglalkozók. Manapság a humán diplomával rendelkezők. Lehet az értelmiségnek, ennél tágabb és szűkebb értelmezése is.

Mi a baj az értelmiség jelentős részével?

Ki kell emelni, hogy nem minden értelmiségi ilyen, viszont egy jelentős része ilyen, tehát akár két kategóriára bontható e réteg: értelmiségi réteg és intellektuális forradalmi csoport.

Nagyon röviden és nagyon vázlatosan felsorolom a baj néhány okát, tényezőjét.

Részben (30-50%-ban) a vezetők a vezetéshez tartoznak (általában a hatalmi vagyoni középvezetés alsóbb régiójában helyezkednek el), ezért a vezetés szükségszerű negatívumaival részben ők is rendelkeznek. Pl. elsődleges céljuk a hatalmuk, vagyonuk (jó egzisztenciájuk) megőrzése, erősítése.

A viszonylag kisebb hatalom és vagyonvágyat „pótolja” a szakmai, tudásbeli gőg.

Óriási (aránytalan) lexikális (kötött) tudásuk, valamennyire a kreativitásuk ellen hat.

Óriási (aránytalan) lexikális tudásuk valamennyire az analizálás irányába, a lényegesítés (integrálás, összesítés) ellen hat.

Óriási lexikális tudásuk valamennyire a változtatás szellemisége ellen hat.

Óriási lexikális tudásuk alapját a vezetésnek tetsző tudás teszi ki, ezt bővítik, variálják. Érthetően, érzelmileg nehezen képesek módosítani a 10 év kemény tanulásával szerzett tudásukat.

Viszonylag sok közöttük (nagyobb arányú), a stréber, megalkuvó, beletörődő személyiség.

Mindezen okok miatt az értelmiségiek jelentős része az aktuális vezetés, az aktuális rendszer kiszolgálójává válik.

A kereszténység és a marxizmus.

Szinte érthetetlen hogy a Marxizmus és annak gyakorlati képviselői miért rontottak neki keresztény világnézetnek. Pontosabban érthető, amennyiben a dölyfösséggel kombinált butaság érthető. A világnézet, jelen esetben a marxizmus dölyfössége, az hogy ő akart a kizárólagos, a mindentől különböző, a merőben új, a tökéletes, világnézet lenni. A világnézet képviselőinek dölyfössége, hogy ők akarnak a kizárólagos, a mindentől különböző, a tökéletes rendszer vezetői lenni. Mellesleg összekeverik a világnézet megítélését a világnézet aktuális képviselőinek a megítélésével. Mindezt azért mondom jelen időben, mert ezek a jelenségek, nemcsak marxizmusra, a marxista vezetésre jellemzők, de általában és jelenleg is jellemzők. Mivel az egyház lepaktált a kapitalizmussal, és nekünk a kapitalizmus esküdt ellenségünk, ezért le az egyházzal, és le keresztény világnézettel - valami ilyesmi járhatott a marxista vezetők fejében. Azt gondolom, hogy a gyűlölködés kölcsönös volt, de talán marxizmus, marxista vezetés volt az erősebben támadó fél. Az európai szocializmus sokkal többre vihette volna, ha ezeket a hibákat sem követi el.

Pedig a két világnézet nincs is olyan távol egymástól. Az őskeresztény gyülekezetek kommunista jellegű közösségek voltak. A nagyobb egyenlőség, a nép érdeke, a közösségi út, az uralkodó osztály és uralkodó rendszer elleni harc, eszméi, mindkét világnézetben jelentős szerepet kapnak.

Munkások, parasztok, proletárok, jog és vagyonnélküli lakosság, akik polgárok akarnak lenni, jobbágyok rabszolgák, szegények: ezek között nincs lényeges különbség. Ez a népréteg és a legalsó réteg. Nagytőkések, hatalmi elit, arisztokraták, királyok, császárok, főpapok: ezek között nincs lényeges különbség. Ez a hatalmi, vagyoni elit, elitvezetés, kiváltságos réteg.

Nincsenek merőben más, teljesen új problémák. Nincs merőben más, új ember. Minden folyamatos és ugyanakkor enyhén változó.

 Nincs merőben más, merőben új, és egyedül igaz és tökéletes világnézet. A világ kultúrája, világnézete egy növénynek (fának) tekinthető. Egy növény, amelynek lehet több gyökere, több szára, ága, még több levele (részben eltérő ága, levele), de végül is egy növény.

Pl. Jézus előtt kb. 2000 évvel már egy sumér költő is megfogalmazta: ellenséged iránt irgalmas légy.

Egyébként az emberiség genetikus családfája is egy növényre hasonlít.

Lényegében a materializmus és az Istenhit sem összeegyezhetetlen.

A keresztény világnézet azt mondja: Isten mindenhol, a természetben, az emberekben jelen van. Továbbá azt mondja, hogy Isten teremtette a világot, a természetet. Isten tehát azonos természettel. A keresztény világnézetből is levezethető, hogy Isten elsősorban a természeten keresztül irányít és nem közvetlenül. Miért teremtett volna egy rendkívül bonyolult természetet, ha közvetlenül akarna irányítani.

Az a vita, hogy az anyag elődleges (materializmus), vagy a szellem elsődleges, ill. melyik miből ered szerintem lényegtelen és teoretikus. Ez a vita, inkább ürügy a különbözőségre és a szembenállásra.

A vita legfeljebb arról folyhat, hogy a természeten kívül van e közvetlenül irányító, személyes Isten és mekkora annak szerepe. Szerintem ez nem hatalmas nézetkülönbség. Főleg akkor nem, ha materialista és az istenhívő, természetfelfogása hasonló. Alapjában véve kétféle természetfelfogás lehetséges.

Az egyik szerint: a természet hatalmas, végtelen, fokozatosan megismerhető, de teljesen nem, óvatosan és tisztelettel kell bánni vele, mindig nagyobb hatalmú lesz, mint az ember. Továbbá a természet olyan jól felépített, hogy bölcs és igazságos. A társadalmi lét kereteit, törvényeit (a széles utat) is a természet határozza meg.  Mondhatjuk, hogy e felfogás szerint: a természeti, isteni jellegű.

A másik felfogás ennek az ellenkezője. Az ember majd, nem is olyan sokára uralja természetet, az ember uralja a világot. Jelenleg szinte már mindent tudunk felfogás is e természetfelfogás része. Gyakorlatilag e felfogás a következőket jelenti. Nyugodtan kontárkodjunk a természettel, nyugodtan zsákmányoljuk ki, nem kell félni a következményektől. Továbbá, van szinte tökéletes rendszer, van szinte tökéletes társadalomtudományos tudás, a társadalmi fejlődéssel nem kell különösebben foglalkozni. Van szinte tökéletes ember az emberek erkölcsi, értelmi, tudati fejődésével nem kell különösebben foglakozni. Nevezzük ezt: a pökhendi, természetet lebecsmérlő felfogásának.

Akár az istenhivő, akár a materialista, vallhatja mindkét felfogást.

Anélkül hogy tovább elemezném a problémát (pedig lehetne), megállapítom.

Az a materialista, aki „a természet isteni jellegű” felfogást vallja, szinte istenhívő, idealista. Azon istenhívő, aki nem vallja „a természet isteni jellegű” felfogást, az gondolja át még egyszer a problémát, mert szerintem téved és ellentmondásba kerül a hitével.

Én magam részéről vallom a „természet isteni jellegű” felfogást. Ugyanakkor hiszek a személyes Istenben is. Egyrészt azért hiszek benne, mert szeretném, ha lenne. Másrészt azért hiszek benne, mert tudom hogy a zuhanó repülőgépen (ehhez hasonló helyzetekben) és is azok közé tartozom, akik Istenhez fordulnak. Ha pedig néha Istenhez fordulok, néha hiszek benne, akkor az, a tisztességes, ha egyébként is, állandóan hiszek benne.

Valójában eljuthatunk az önző, felsőbbrendűségi tudatban szenvedő emberekhez, akik önmagukon kívül mindent lenéznek, alábecsülnek. Alábecsülik a természetet, alábecsülik általában az embereket. Illetve eljuthatunk ahhoz, hogy ez nem jó.

Megint megemlítem: minden haladó vallás világnézet: zsidó, keresztény, iszlám, buddhista, humanizmus, reformáció, felvilágosodás, marxizmus, stb. lényegében és eredetileg az igazságosságot, az igazságos hierarchiát, a nép-központúságot, a jóindulatot, a puritanizmust, (a túlzott hatalom és vagyonvágy elvetését) hirdeti.

És egyik haladó vallás, világnézet sem becsüli alá a természetet.

„Tiszteld (szeresd) minden embertársad, mint önmagad” tanítás elemzése.

„Tiszteld (szeresd) minden embertársad, mint önmagad”, ez Jézus legfőbb (legelső, legfontosabb) tanítása. Bár a bibliában ez tanítás nem pontosan így áll, szerintem ez a mai érthető, egyszerű változata a tanításnak. Ebben a mondatban, tanításban, igen sok dolog van belesűrítve, érdemes ezeket kibontani.

Ezt a tanítást én gyakran, az egyetemes szeretet elvének, nevezem. A tisztelet bizonyos fajta szeretet, a szeretet bizonyos fajta tisztelet.

Többek között az önzetlenségről, a többségi felfogásról, a közös útról szól, ez a tanítás. Az önzetlenség vonatkozása elsősorban azáltal kerül elő, hogy önmagadat, se becsüld, tiszteld jobban, mint embertársadat. Vagyis ne legyél önző.

A tisztelet egyenlősége a következőket jelenti. Minden idegen embert tisztelek, tehát egyenlő és igazságos, mércével mérem meg. (Fontos látni, hogy azért az arányos (nagyobb) hozzátartozói tisztelet, szeretet elve is igaz. Tehát pontosabban arról van szó, hogy a tőlem egyforma távolságban levő embereket egyformán tisztelem. A vadidegeneket is tisztelem. A hozzátartozóimat pedig csak arányosan egy kevéssel jobban tisztelem, szeretem, mint a távolabb állókat.)  

Mindenkinek egyenlően ítélem meg az érvényesülését és adott esetben a büntetését. Mindenkit tisztelek, mert arányosan (nem egyenlően) adok neki. Minden idegent tisztelek, mert feltételezem, hogy hasznos, jóindulatú ember. Mindenkit (az eseti arányos és igazságos büntetésen kívül, felül) tisztelek, azzal, hogy nem ártok neki. Minden embernek (a viszonylag haszontalan embereknek, de nem ártó embereknek is), használni akarok, mert önzetlen vagyok, és mert tudom hogy ezzel mindenkinek, a kiváló embereknek is, használok. Az adás nem hatalom, vagyon, ismertség adása, hanem ebben az esetben az udvariasság, a meghallgatás, a megértés, a lenézés elkerülésének, az udvarias tanítás, kritika adása. Az adás az, ha hasznára vagyok a másiknak. Minden embert tisztelek, senkit nem hagyok szenvedni.

A tisztelet egyenlőségében tehát benne van az igazságos és arányos hierarchia, és az arányos adás. Továbbá benne van az embertársak iránti empátia, szolidaritás, bizalom és az ártatlanság vélelme.  Benne van az, hogy az emberek megítélésében, értékelésében, a származást, a  faji, népi, kulturális, hovatartozást nem kell figyelembe venni.  Tehát a túlzott nacionalizmus, rasszizmus elvetése is benne van ebben a tanításban. Továbbá benne van, a születési előjogok, a családi származás elvetése. Minden olyan körülmény elvetése, ami nem önhiba, önérdem.

Mindenkit egyenlően tisztelek, tehát egyenlő mércével mérem, beleértve önmagam is, ez pedig az önkritikáról szól.

Van azonban egy további tiszteletbeli egyenlőség, amiről érdemes gondolkodni. A szegény és hatalom nélküli ember tiszteletbeli egyenlősége. Saját magam is tapasztaltam, hogy amikor szegényebb, és pozíció nélküli voltam, sokkal lenézőbben, megvetőbben, kritikusabban kezeltek az emberek, mint akkor, amikor vagyonosabb, és pozícióval rendelkező voltam. Másképpen, amikor bizonyos vagyonnal és hatalommal rendelkeztem, akkor jobban tiszteltek becsültek. Azt gondolom, hogy ez nemcsak az én esetemben volt, van így. Ezt tapasztalom az életet figyelve is. Sőt meg kell állapítanom, hogy voltak olyan korszakaim, mikor én magam is nagyobb alázattal, nagyobb tisztelettel kezeltem (beszéltem, viselkedtem, kritizáltam), a vagyonos ill. a hatalommal rendelkező, híres embereket, mint szegényebbeket, hatalom nélkülieket, ismeretleneket. Hozzá kell tenni, hogy ez nagyobb tisztelet még akkor is megvolt bennem, mikor sem a félelem, sem az előnyhöz jutás nem motivált ebben. Aki azért tiszteli vagyonosokat, hatalmasokat, mert előnyhöz akar jutni, az önző ember. Aki félelemből (a hatalommal, vagyonnal rendelkező árthat neki) tiszteli a hatalommal, vagyonnal rendelkezőket az részben önző ember, mellesleg gyáva is. Az önzőségről, önzetlenségről már beszéltem, erre most nem térek ki. A hatalommal, vagyonnal rendelkezőket azonban nemcsak ezért tiszteljük jobban. Ráadásul ez nem magyarázza meg, hogy mért nézzük le a szegény és pozíció nélküli embereket.

A jelenséget látszólag megmagyarázza, hogy hatalmat, vagyont azonosítjuk a másoknak hasznossággal, a hasznos tevékenységgel. Pontosabban, úgy gondolhatjuk, hogy a hatalom, vagyon nagysága arányos, a másoknak hasznos tevékenységgel. Valójában minden értelmes felnőtt, könnyen ráébredhet arra, hogy ez jelenleg nincs így. A múltba és jelenben hatalom és vagyon nagysága általában nem (kisebb részben 40%-ban, igen), nem arányos a másoknak hasznos tevékenységgel. Remélhetőleg a jövőben az lesz. Ellenben a jövőben is, elfogadhatatlan, igazságtalan lesz, ha a szegényeket, pozíció nélkülieket kevésbé tiszteljük, mint a gazdagokat, pozícióval rendelkezőket. Akkor azért lesz igazságtalan, mert a szegénység a pozíció nélküliség, a szerényebb képességek miatt alakul ki, és ez szintén nem önhiba. Egyébként a jelenlegi igazságosabb (40%) részben, is emiatt alakul ki.

Itt meg kell jegyezni, hogy itt nem a bűnözők, a rosszindulatú emberek tiszteletéről van szó, hanem a szegények, pozíció nélküliek tiszteletéről van szó.

Visszaérkezünk, ahhoz a megállapításhoz, hogy az adás egyenlősége és a tisztelet egyenlősége, bár összefügg, de mégis más dolog.

A hatalommal rendelkezőket és hatalom nélkülieket, a vagyonosokat és a szegényeket, a híreseket és az ismeretleneket, egyrészt azért kell egyenlően tisztelni, mert jelenleg (a múltban is), ez nem arányosan és igazságosan (nem a másoknak hasznos tevékenység arányában), alakul ki.

Másrészt azért kell egyenlően tisztelni, mert a tisztelet egyenlősége a következő: minden embert tisztelek, tehát egyenlő és igazságos, mércével mérem meg. Egyenlően és igazságosan ítélem meg az érvényesülését és adott esetben a büntetését. Mindenkit tisztelek, mert arányosan adok neki. Minden idegent tisztelek, mert feltételezem, hogy hasznos, jóindulatú ember. Mindenkit egyenlően tisztelek (az eseti, arányos és igazságos büntetésen kívül), azzal, hogy nem ártok neki. Minden embernek (a viszonylag haszontalan embereknek, de nem ártó embereknek is), használni akarok, mert önzetlen vagyok, és mert tudom, hogy ezzel mindenkinek, a kiváló embereknek is, használok. A használás nem hatalom, vagyon, ismertség adása, hanem ebben az esetben, az udvariasság, a meghallgatás, a megértés, a lenézés elkerülésének, az udvarias tanítás, kritika adása. Mindenkit tisztelek, senkit nem hagyok szenvedni.

Ezért minden (nem nagymértékben ártalmas embert) embert egyenlő tisztelet illet meg. Nemcsak a szegényeket, hatalom nélkülieket kell egyenlően tisztelni, de gazdag és hatalmas sem érdemel gyűlöletet, lenézést csak azért, mert ő gazdag és hatalmas. 

Az egyenlő tisztelet nem kritika hiányát jelenti. Azt jelenti, hogy egyenlően és udvariasan kritizálok.

Kétségkívül itt is vannak határok, amiket meg kell állapítani. Hol van a nagymértékű ártalmasság határa? Hol van az udvariasság határa? Meddig lehetünk udvariasak, türelmesek, és honnan kell keménynek lenni? Hol van a szenvedés határa? Ezek nehezen, de azért nagyjából megállapítható határok.

Szerintem, mindazt, amit ebben a fejezetben elmondtam, tartalmazza Jézus legfőbb tanítása: az egyik  legfőbb parancs: szeresd-tiszteld minden embertársad. A többi tanítása, pedig ehhez illeszkedik. A nagymamám erre tanított: amit nem kívánsz magadnak, azt ne kívánd másnak.

Aminek van értelmes magyarázata, az már nem lehet demagógia, frázis. Ugyanakkor az egyenlő szeretet-tisztelet az önzetlenség elvét össze kell egyeztetni más elvekkel. Erről fog szólni a következő rendszertényező.

Mint mondtam Jézus korát és lehetőségeit nem szabad összehasonlítani a mai helyzettel. Remélem, Jézus egyetért velem.

Az általános szeretet, tisztelet, és egyenlő megítélés elvét össze kell egyeztetni az arányos szeretet tisztelet (pl. családtagomnak, többet adok, őt jobban szeretem) elvével. Az összeegyeztetésről már részben beszéltem, amikor a bűnözőkről volt szó. Szerintem az a lényeg hogy a segítséget szétválasszuk az igazságos megítéléstől. Szeretet, tisztelet és segítség itt az arányosság (kis különbségű) számít. Illetve az számít, hogy vannak estek, helyzetek, amikor nincs mód a méricskélésre, illetve a méricskélés tárgytalanná válik. A kisgyereket az égő házból ki kell hozni, akkor is, ha őt nem ismerem. A beteg emberen segíteni kell, stb. A harmadik tényező az egyenlő megítélés. Az rendben van hogy arányosan többet segítek, pl. a saját gyerekemnek, de nem akarhatom  őt elfogultan megítélni. És az idegent sem, akinek arányosan kevesebbet segítek, de őt sem akarhatom elfogultan megítélni.

A három alaptényező tehát. A szükségszerűen arányos (arányosan mérlegelten aránytalan, elfogult) segítség. A szinte mérlegelés nélküli egyenlő segítség. Az elfogulatlan, de éppen ezért mérlegelt megítélés és segítség.

A szeretet, tisztelet, jóindulat, gyakorlati végterméke: a segítség és a megítélés.

Talán helyesebb lenne, ha csak segítségről és megítélésről beszélnénk.

Egyéb gondolatok, a porszem, érzés a kiszolgáltatottság feldolgozása.

Ez az egész fejezet miről is szól? Lényegében egy egyveleg. A vallás, a hit, az erkölcs, a pszichológia problémáiról elmélkedés az egyén szempontjából. Ugyanakkor összevonható egyveleg, ami azt bizonyítja, hogy ezek a tudások elméletek, elmélkedések összevonhatók. Ugyanakkor ez fejezet az én egyéni erkölcsöm, hitem, és mivel elmondásra méltatom, az én egyéni tanításom, tudatformálásom akar lenni.

Ebből az egyvelegből nem maradhat ki legalább a megjegyzés szintjén a porszemérzés, a kiszolgáltatottság problémája.

Szinte minden ember, én is, tapasztalom és korosodásommal, egyre gyakrabban tapasztalom, ezt az érzést.

Egyfelől állandóan szembesülök a halál tényével, és azzal, hogy ebbe nincs beleszólásom. A halál önmagában is eléggé érthetetlen, az pedig, hogy ebbe nincs beleszólásom, ki vagyok szolgáltatva, csak fokozza a porszem a kiszolgáltatottság, az elmúlás furcsa, érthetetlen, kissé ijesztő érzését. Továbbá gyakran tapasztalom, szembesülök, azzal hogy, nagyrészt rajtam kívülálló okokból, komolyan megbetegedhetem, szenvedhetek, vagy érhet valamilyen anyagi csapás (árvíz, tűzvész, háború, stb.). Nem csak önmagamat érhet ilyen, hanem szeretteimet, hozzátartozóimat és általában az embereket, és ez számomra hasonlóan fájdalmas mintha engem ért volna. Mindezeket nevezhetem véletlennek is, bár ez csak egyfajta elnevezés. Vannak azonban mindennapos véletlenek, mondjuk öt perccel, előbb indulok el és ezért elkerülök egy balesetet, vagy éppen emiatt belekerülök egy balesetbe ( pl. karambolozik a villamos, amivel utazom). Megjegyzem: többfajta véletlen lehetséges és a véletlennek többfajta felfogása lehetséges. Gyakran önmagam érzéseinek, érzelmeinek is ki vagyok szolgáltatva. Mindezt és ezekhez hasonlókat nevezem én porszemérzésnek a természetnek, a világnak, az elmúlásnak való kiszolgáltatottságnak. Ennek az érzésnek rengeteg vonatkozása van (pl. az Istenhit), amelyek elemzéseibe most nem mennék bele. Kétségtelen hogy az egyik lényeges meglehetős időt, energiát igénylő szellemi tevékenységem a porszemérzés, a kiszolgáltatottság, furcsa érthetetlen, kissé ijesztő érzésének értelmi, érzelmi feldolgozása. Szerintem ezzel a legtöbb ember ugyanígy van.

Itt azért egy ellentmondás merül fel: hogy lehet az érthetetlent, értelmileg feldolgozni? Természetesen csak részben lehet, de részben fel lehet dolgozni ezt az érzést is értelmileg is. Nemcsak az érzés vonatkozásairól, de feldolgozás módszereiről is sokat lehetne beszélni. Erről a témáról tehát még sokat lehetne beszélni, azonban áttérnék egy másik fontos problémára, amely ugyancsak nem maradhat ki.

Az imáim egyike.

Istenem szeretném, ha lennél és rám is figyelnél. Köszönöm neked, hogy egyike vagyok a kiválasztottaknak, akik élhetnek, érezhetnek. Úgy szolgállak téged, hogy alkotásod a természetet, az embereket szolgálom. Nem kérem, hogy bocsásd meg vétkeimet, csak azt hogy igazságosan ítélj meg. Arra kérlek, hogy az emberiséget és a nemzetemet a bölcs és igazságos természettel (világgal) vezéreld a boldogság felé. A legnagyobb segítség, ha te bölcs és igazságos vagy, mert akkor értelmünkkel, akaratunkkal eljuthatunk a nagyobb boldogságba. Add meg nekem az értelem, és akarat szikráit, amelyekkel felismerem a bennem levő gonoszt, rosszat, és azt le tudom győzni. Add meg nekem az értelem és akarat szikráit, amelyekkel felismerem a jó utat, és azt követni tudom. Mindent, amit magamnak kívánok, kívánom másoknak is, az egyéniségük figyelembevételével. Bocsásd meg az elfogultságom, de családomnak, ismerőseimnek a következőket kérem:…… Elsősorban azt kérem hogy adj erőt és értelmi szikrát nekik, hogy jobbá erősebbé váljanak.

A magamnak kijelölt következő feladat:……   Remélem te is, úgy ítéled meg, hogy ez téged is szolgál.

Egyébként szerintem Isten minden gondolkodást imának fog fel, ami arról szól, hogy lehet a természetnek, a társadalomnak, az embereknek használni.

A hatalomvágy a legveszélyesebb érzelem, tulajdonság.

Ez csak egy sok-sok érzelem, vágy közül, de kétségkívül a legveszélyesebb. Ez egy érzés, de mint meghatározó érzés, egyben tulajdonság is.

Már a szükségletek taglalásánál is kitértem erre a problémára. Ezzel összefüggésben a vezetők szükségszerű negatívumairól is beszéltem már. Általában a túlzott hatalomvágyat és vagyonvágyat együtt emlegetem. Most mégis azt mondom, hogy még a kapzsiságnál is veszélyesebb hatalomvágy. Az érintett emberek többsége azért szeretne vagyont, hogy ezáltal hatalomhoz jusson vagy hogy hatalmasnak nézzék. Hol megy át természetes sikervágy, elismerésvágy túlzott hatalomvágyba? Ez az egyik kérdés. Gyakran átmegy és ezért veszélyes ez az érzés, tulajdonság. A hatalomvágyat nevezhetjük felsőbbrendűségi érzésnek, így jobban összekapcsolható pl. rasszizmussal, a túlzott nacionalizmussal.

Az hogy én gyakran ellenérzésem fejezem ki a hatalommal szemben, némely vezetők mondhatják: miről beszél ez az ember, én vagyok a „legnagyobb” szolga, nekem van a legtöbb kötelességem. Milyen gondtalan is az egyszerű, hatalom és felelősség nélküli ember. Persze ennek ellentmond az, hogy ehhez a nehéz, terhes állapothoz, általában igencsak ragaszkodnak az érintettek. Erre viszont az érintett magában vagy nyíltan ezt válaszolja: igen mert ezt szolgálatot nekem kell, és leginkább csak én tudom ellátni. Már a pozícióba jutáskor rögtön kialakul a vezetői öntudat: én vagyok erre leginkább alkalmas. Az első lépés: valljuk be, hogy a hatalom bizonyos emberek számára nagyon is kellemes érzés. Láttam olyan embert, aki kemény, kiváló ember volt, nem esett kétségbe bármilyen vágyáról kellett lemondani. Sportosan és aszkéta módjára élt, de amikor hatalma került veszélybe, akkor majd megőrült. Láttam más sok olyan embert, aki normális, jó emberként került pozícióba, de aztán valahogy megbolondult. A túlzott hatalomvágy elborította az agyát.

Szinte naponta megfigyelhetjük, egy-egy vezető személyisége, hogyan torzul el. Hogyan válik egy normális jóindulatú, emberből a pozíciójáért reszkető, azt minden eszközzel megvédő ember.

Minden érzés alapja a jó pozíció megtartása, a jó pozíció jobbítása. Ennek az embereknél a legnyilvánvalóbb formája döntéshozói hatalom. Persze ez lehet kisközösségen belüli hatalom, társadalmi hatalom, a rablóvezér, az agresszív ember, a kiskirály hatalma. Sokféle hatalom létezik. Már az állatoknál, még szelíd állatoknál is megfigyelhető a hatalmi vetélkedés. Ölre mennek a bikák, vetélkednek a nőstények.

A területvédelmi tulajdonság is összefügg a hatalomvággyal. Bár ez inkább a birtoklási vággyal (magántulajdonnal) vagy annak abnormális változatával, a kapzsisággal függ össze. A túlzott hatalomvágy és a túlzott vagyonvágy gyakran szétválaszthatatlanul összegabalyodik. Feltehetően más rossz tulajdonságaink egy része, elsősorban a kapzsiság, hatalomvágyból ered ill. azt szolgálja.

Mikor gerjed az állat és az ember is legnagyobb haragra? Ha pozícióját veszélyezteti egy vele közel egyenlő, vagy valamivel gyengébb ellenfél. Ha sokkal gyengébb az ellenfél, akkor csak somolyog. Ha pedig sokkal erősebb az ellenfél, akkor elszalad. Rendben van, ez csak egy szükséglet a sok közül, de kategorizáljuk a szükségleteket: van a szükséglet megszerzésének igénye. Van szükséglet birtoklásának igénye. Van a szükséglet elvesztésének fájdalma, bánata. Szerintem az egészség a igazságosság is legalább olyan fontos szükséglet mint a hatalom. Azonban még az egészséghez, az igazságossághoz sem ragaszkodik annyira valaki, főleg egyesek, mint hatalomhoz. Még az egészség, még az igazság elvesztése sem okoz olyan mélyen kellemetlen érzést, mint a hatalom elvesztése.  Ha az állat beteg lesz, félrevonul, beletörődik. Ha a hatalma kerül veszélybe, akkor a végsőkig, a halálig képes harcolni. Így van ez az embereknél is kiváltképpen egyes embereknél.

A történelemben az uralkodók nemcsak egymást nyírták ki a hatalom miatt, hanem saját testvérüket, szüleiket vagy éppen gyereküket, barátjukat, egyéb hozzátartozóikat. Még a legnagyobb uralkodók is belekeveredtek ilyen ügyekbe. Megölni saját testvérem, miért tenné ezt egy átlagos ember. Valószínűleg eme testvérgyilkos emberek is szerették volna a hozzátartozóikat, ha nem hatalomról lett volna szó. Ha hatalomról és minél nagyobb hatalomról van szó, annál inkább abnormálissá válhat az ember, bizonyos értelemben.

A hatalomvágy problémája összefügg „a jó érdekében el kell pusztítani a rosszat” problémájával. Egyfelől ezt ugye nem mindig, a jó mondja. Másfelől kérdés, hogy amikor rossz eszközzel akarja valaki jót, akkor eleve rossz eszköz miatt nem tesz rosszat? Ha biztosak lennénk hogy mindig jó, a jó érdekében használja rossz eszközt, akkor igaz lenne a mondás: a cél szentesíti az eszközt. Azonban minimum fele arányban a rossz is akarhat, rossz célt is szolgálhatnak, rossz eszközzel. Ezért azt kell mondani, hogy a törvény nem engedheti meg a rossz eszköz használatát.

Rendben van, de mit lehet tenni ezzel a veszélyes tulajdonsággal.

Egyfelől ez egy pszichológiai, pszichiátriai probléma. Vannak emberek, akik mindenből presztízskérdést csinálnak, méghozzá nem is kicsit. A pszichológiának kellene megállapítani, hogy ez meddig normális, és honnan kórós. Természetesen, aki kórós persztizsmániában, hatalommániában szenved, az nem lehet vezető, sem jogalkalmazó, sőt annak valamiféle gyógykezelésre lenne szüksége. Van egy olyan érzésem, hogy az emberek fele, a kórós hatalommánia határa közelében lenne, van (ha a helyzet úgy hozza) és a negyede át is lépi betegesség határát.  A pszichológiának e tekintetben is sokat kellene fejlődni.

A helyzet azért fajulhatott el, mert van egy (illetve több) evolúciós (született hajlamunk) tulajdonságunk, melyet az emberi fejlődés miatt mérsékelni kellett volna de az ellenkezője történt, történik.  Nem arról van szó, hogy a hatalomvágyat (és vagyonvágyat is) meg kell szüntetni, hanem arról hogy a normális mederbe kell terelni, többek között az erkölcsi tanítás, és a pszichológia eszközével. Jézus tanításainak egy részét felfoghatjuk olyan erkölcsi tanításnak, amely a túlzott hatalomvágy, vagyonvágy mérséklésére szólít fel.

A túlzott hatalomvágy, és vagyonvágy végső soron érzések, de mint minden érzés ezek sem függetlenek az értelemtől. Sok módón szítja az ember ezen vágyakat, de itt csak egyet említenék meg. Téves, torz elképzelés az hogy hatalomra vagyonra való törekvés, az maga a racionalitás, az ésszerűség, míg a hatalomról, vagyonról való lemondás, az maga az érzés, érzelem. „Az eszemre hallgassak, vagy a szívemre” alatt, a felületesek ezt értik: az üzleti hatalmi, vagyoni, jóléti szempontokat tartsam szem előtt (eszemre hallgatok), vagy azokról mondjak le (szívemre hallgatok) és más szempontokat (szerelem, szeretet, család, szerény békés élet, stb.) részesítsek előnyben. Ez egy torz és egyébként káros elképzelés, mert valójában nem ezen az alapon válaszható szét az érzelem és az értelem. Az érzés (érzelem) mechanizmus és a gondolkodásmechanizmus (információs kör) bonyolult működéséről és kapcsolatáról vázlatosan már beszéltem.  Nemcsak azért káros, mert eltorzul valóság, hanem azért is mert egy rossz, káros érzést (tulajdonságot) azonosít az értelemmel. Illetve az jön le, hogy aki a szerelmet, szeretet, jóindulatot, családot békés szerény életet, stb. választja, ő valamilyen butaságot követ el. Ha ez egyén alaposan átgondolva úgy dönt, hogy ez az élet számára kedvezőbb, több boldogságot nyújt, akkor ez nem butaság és nem az érzelmekre való hallgatás. Kétségkívül a szerelem egy különleges érzés. De ha ettől eltekintünk az a kérdés merül fel: lehetséges a jó érzéseknek (jóindulatnak, önzetlenségnek, szeretetnek, stb.) a rabjává válni, lehet e az ilyen érzéseket is túlzásba vinni? Okozhatnak e, az ilyen érzések kárt? Anélkül hogy témát elemezném, azt mondom: előfordulhat ritkán különleges esetekben. Az elemzés végeredménye az lenne, hogy ezen kárt okozó esetekben csak látszólagos jóindulatról, önzetlenségről, szeretetről van szó. Mindenképpen megállapítható ez nem általános probléma, így ez nem a tudományos, nem társadalmi és nem is általános egyéni probléma. Ezzel ellentétben a rossz, vagy veszélyes (azért veszélyesek, mert túlzásba lehet vinni, és akkor károssá válnak) érzések, tulajdonságok már tudományos, társadalmi és általános, gyakori egyéni problémák.

Szerintem mindenkinek, minden gyereknek tudnia kell, hogy ez (túlzott hatalomvágy és mellesleg kapzsiság is) egy veszélyes tulajdonság. Másfelől azt is tudnia kell mindenkinek, hogy éppen a demokrácia lehet itt a leghatásosabb gyógyszer. Mi is a demokrácia, bizonyos értelemben? A hatalom megszerzésének, gyakorlásának olyan szabályozása, ami lehetetlenné teszi a rossz eszközök használatát. Lehetőleg lehetetlenné tenni hogy rossz vezetők, rossz céllal kerüljenek hatalomra. Ha már ilyen megtörtént, akkor legalább ezek a rossz vezetők ne tudjanak nagy kárt okozni, és sokáig hatalmon maradni.

A demokrácia a közvetlen demokráciával párosodva, a hatalom igazságos szétosztása.

Minden jóindulatú ember, egy útvesztőben vívódik.

Az örökké visszatérő kérdés: farkas legyek vagy birka. Szelíd legyek vagy kemény, elpusztítsam, a rosszat vagy elnézzem. Szigorú legyek vagy elnéző türelmes legyek. Megalkuvó, kompromisszumképes legyek, vagy gerinces. Hatalomra törekedjek, vagy szolgáló legyek.  Minderre látszólag könnyű a válasz: egyik sem. Valójában azonban nem ilyen egyszerű a válasz.

A jóindulatú embernek vannak további vívódásai is. Megérdemlik az emberek a támogatást, segítséget? Vagy csak egyesek érdemlik meg? Lehet, hogy én adok rosszul? Adhattam volna többet jobbat? Lehet hogy önmarcangoló, határozatlan vagyok? Lehet, hogy kicsinyes vagyok? Lehet, hogy meggondolatlan felületes vagyok? Ez egy körbeforgás egy útvesztő. Na jó mondja a jóindulatú ember, akkor elhatározom magam, nem vívódok, leteszem garast. Mától fogva kemény leszek. Mától fogva szelíd elnéző leszek. Mától fogva hatalomra, vagyonra törekszem. Mától fogva adakozó leszek. Mától fogva csak egyeseknek adok, és így tovább.  Ki a keményebb, aki elhatározza magát, vagy aki bevállalja vívódást? És aki elhatározza magát az nem választ szükségszerűen rossz utat? Nem ez, az oka annak, hogy több az önző, rosszindulatú ember a kelleténél? Miért nehezíti meg a természet (Isten) a jóindulatú ember dolgát?

Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet.

Az arányos szeretet-tisztelet szélesebb értelemben azt jelenti, hogy mivel törődjünk, hogyan szervezzük a gondolkodásunkat, cselekvéseinket. Az arányos szeretet-tisztelet elve, egyben az arányos törődés elve.

Ez fejezet elsősorban a törődés egyben a szeretet tisztelet arányaival foglalkozik és nem a törődés mennyiségével. Elöljáróban azonban ki kell térni a törődés (foglalkozás, gondoskodás) mennyiségére is.

A pihenés szórakozás az önmagunkkal való törődés kategóriájába esik. A másokkal való törődés elsősorban szorgalom és önzetlenség kérdése. Ha elfogadjuk, hogy az önmagunkkal való törődés pl., nem lehet több, mint 20% szórakozás, az alváson kívül, akkor a szabadidőnkből (munkaidőn kívüli időnkből) mindössze napi egy-két-három óra juthat szórakozásra és a magunkkal való törődésre, amennyiben elég önzetlenek, szorgalmasak vagyunk és betartjuk az arányos törődés szabályát.

Ennek az embernek teljesen elmentek otthonról - mondhatják sokan - milyen alapon szól bele mások magánéletébe milyen alapon oszt ki százalékokat, órákat. És nagyjából igazuk is van. Csakhogy van itt egy problémakör, amivel sajnos szembe kell nézni, pontosabban nem árt kielemezni. Mert ha nem, akkor már a problémák, átalakulna bajokká, és rosszabbul fogunk élni mi emberek.

Mert miről is van szó, pl. egyesek, sokan elhanyagolják családjukat, ezért sok család rosszul fog működni. Egyesek sokan elhanyagolják a szomszédikat, a lakóközösséget, ezért sok lakóközösség rosszul fog működni. Egyesek sokan elhanyagolják a barátaikat, ismerőseiket, rokonaikat, ezáltal önmaguk és barátaik ismerőseik, stb. rosszabbul élnek. Egyesek sokan elhanyagolják a nemzetet, ezzel a nemzet (beleértve minden állampolgárt) rosszabbul fog élni. Persze erre lehet mondani – igen, de majd mások kompenzálják az egyesek elhanyagolását. Csakhogy pl. az elhanyagolt családot, nem kompenzálja az, hogy mások pedig éppen pl. a nemzetet, hanyagolják el, a családjukkal való törődés érdekében. És a nemzet is rosszabbul működik, ha az állampolgárok kétharmada elhanyagolja, az egyharmada viszont túlbuzgó aktivitással látszólag pótolja a kétharmad elhanyagolását. Szóval az ilyen nemzet sem fog olyan jól működni mintha az állampolgárok döntő többsége megfelelően törődne a nemzetével. És persze lehetne folytatni a sort pl. a kisközösségekkel. Szóval a kompenzálás csak részben működik.

Az egyén szintjén pedig úgy jelentkezik a probléma, hogy tudatosan vagy tudat alatt, de állandóan felmerül a kérdés: hogy osszam be az időmet? Vagy: ez a családtagom, ismerősöm, barátom, miért nem foglalkozik velem eleget?

Kevés emberrel találkoztam, legalábbis kishazánkban kevesen vannak, akik tudnák mi is az a lakótársi (szomszédsági, lakóhelyi) közösség,  mi is az a nemzetközösség, mások sokan még a családi közösség, vagy a baráti közösség mibenlétével sincsenek tisztában.

Visszatérve a törődés mennyiségére, a következő megállapításokat tehetjük.

Fontos a törődés mennyisége, de emellett fontos az aránya is. Hiába megfelelő mennyiségű a törődés, ha az rossz arányú.

A foglalkozásszerű (munkából eredő) törődés alapjaiban nem változtat a szabadidőnkben történő törődés arányain. Pl. a politikus, aki napi 8 órában foglalkozásszerűen nemzettel törődik, erre való hivatkozással, nem hanyagolhatja el családját, ismerőseit, rokonait, szomszédait. Pl. tanító, aki napi 8 órán keresztül gyerekekkel foglakozik, erre való hivatkozással nem hanyagolhatja el a családját, a gyerekeit, ismerőseit, barátait, rokonait, nemzetét. És azt sem mondhatja: én 8 órában mások gyerekeivel foglalkoztam, a szabadidőm viszont az enyém, ekkor foglalkozzanak a gyerekeimmel mások. És az orvos sem mondhatja: egész nap az emberekkel foglalkoztam, nem megyek el a lakógyűlésre.  És lehet még sorolni a példákat. Szinte minden munka, foglalkozás valamivel való törődés, a munkamegosztás nem más, mint törődésmegosztás.

A foglakozásszerű törődés azt jelenti, hogy a dolgozók a munkájuktól függően valamennyit engedhetnek a törődés mennyiségéből. De az arányokat fenn kell tartani. Pontosabban az ilyen emberek 5-10%-kal kevesebbet (időben kevesebbet) törődhetnek a családjukkal, a barátaikkal, önmagukkal, az ismerőseikkel, a hozzájuk tartozó kisközösségekkel, a nemzettel, az emberiséggel, ahhoz képest mintha nem dolgoznának. Pl., ha egy átlagembernek, átlagosan napi 2 és fél órát kellene törődni a családjával, gyerekeivel, de ez az ember dolgozik, akkor megengedhető, hogy csak kettő és negyed órát törődjön a családjával, gyerekeivel. Miért pont 5-10% ennek részleteibe nem mennék bele, mert bonyolult.

A következő részekben inkább a helyes arányokról elmélkedem.

Elsősorban a közvetlen környezetünkkel (magunkkal családunkkal, stb.) és a közeljövővel törődjünk. (Elsősorban a saját házunkban és előtte söpörjünk.) De nem sokkal kevésbé a kicsit tágabb környezetükkel, ismerőseinkkel, és a közelmúlttal, kissé távolabbi jövővel is törődjünk. De nem sokkal kevésbé a még tágabb környezetünkkel, a társadalommal, a nemzettel, a közép múlttal, a középjövővel is törődjünk. Ez talán a reáltudományok zónája. De nem sokkal kevésbé már az emberiséggel, a földdel, a távolabbi múlttal, a távolabbi jövővel is törődjünk. Ez talán az elvontabb tudományok zónája.

A napokban megint elkezdtem gondolkodni az evolúció, az élet rejtélyein. Az ember, az emberiség az evolúció célján.

Végül is eljutottam oda, hogy az evolúció a jelen elmélet szerinti evolúció szinte lehetetlen. Akkor hát Isten teremtette a világot, Isten irányítja a világot. Igen, de a még a kisiskolás is felteszi a kérdést: és az Isten, hogy alakult ki, miből jött létre?  Nincs rá válasz.  Ez az egyszerű kérdés, ill. annak megválaszolhatatlansága eleve kétségessé teszi Isten létét. Igen ám csakhogy a materializmus sem győzött, mert az egyszerű kérdés akkor így szól: és az első anyag hogy alakult ki, miből jött létre? Erre sincs válasz. Ráadásul mindezekre úgy nincs válasz, hogy az ember tudja: ezek megválaszolhatatlan kérdések. Az embert egy sereg alapvető, de megválaszolhatatlan kérdés veszi körül. Ezek szerint az ember az alapvető dolgokat sem tudja, tudhatja, a világot, az életet nem ismerheti, nem értheti meg. Akkor hát gondoljunk, tegyünk, amit akarunk, nem számít. Csakhogy itt jön az arányos törődés elve.

Mert mindez egy távoli dologgal való törődés, miközben nekem ki kell takarítani, az unokáimmal kell foglalkozni, ajándékokat kell venni a családomnak, ismerőseimnek, és még sorolhatnám. És ezután a magyar nemzet problémáival és azok megoldásaival is foglalkoznom kell. Mert ha én a távoli dolgok miatt elhanyagolom a közvetlen környezetem, akkor a közvetlen környezetem leromlik boldogtalanná, válik. Ugyanakkor az sem jelenthető ki, hogy az elvontabb tudományok fölöslegesek az élet nagy kérdéseivel nem kell foglalkozni.  Jó, ha mindennel törődünk, foglalkozunk, csak szépen pontosan arányosan. Az arányos törődés rendet, boldogságot teremt, az aránytalan rendetlenséget, boldogtalanságot.

Az arányos törődés elve azt is jelenti: attól még, hogy végső soron a távoli dolgok vonatkozásban semmit sem tudunk, még van értelme az orvostudománynak, fizikának, kémiának, közgazdaságtannak, stb., csak arra kérem a tisztelt tudósokat, ne tegyenek úgy, mintha ők mindent tudnának.   

Rövid kitérés a szeretet és a tisztelet viszonyára és megítélések kiindulására.

Van egy ilyen mondás: valakit az erényeiért (hibátlansága) miatt tisztelünk, és a hibáiért szeretünk. Van ebben némi igazság, hozzátéve, hogy azért nyilvánvalóan csak kisebb hibákról lehet szó. Az optimálistól, vagy az átlagostól való eltéréseket (ez lehet hiba és csak eltérés) nevezhetjük az egyéniség jellemzőinek.

Több kategória is kirajzolódik, de az egyszerűség miatt a két megítélési kiindulás. Még a kisebb hibákat sem vesszük természetesnek, azokat is negatívan ítéljük meg, a lehetséges optimálishoz mérünk. A kisebb hibákat természetesnek vesszük, azokat nem ítéljük meg negatívan, esetleg az átlagoshoz (jó és rossz ötvözetéhez) mérünk.

Az nem baj, ha ez a két megítélési kiindulás állandóan jelen van, csak tudni kell, hogy kit, mit melyik kiindulásból ítélünk meg. Másképpen a megítélés előtt azt kell mérlegelni, hogy melyik kiindulásból ítélkezünk.

Nyilvánvalóan nem nézhetjük el a kisebb hibákat, ha egy műtétről van szó, ha egy törvényről van szó, stb.. Az ember esendő tévedhet, tévedni emberi dolog. De azért a különböző emberek, foglalkozások tévedései nagyon különböző (nagyon súlyos és jelentéktelen) következményekkel járnak.   Nyilvánvalóan a súlyos következményekkel járó tévedéseket, (és az ilyen foglalkozást végző embereket), csak az optimális kiindulásból ítélhetjük meg (még a kisebb hibákat sem nézhetjük el). Még akkor sem, ha ezek a tévedések bizonyos szempontból nem nagyobbak a jelentéktelen tévedéseknél. Pl. nem mindegy, hogy az utcaseprő megy másnaposan dolgozni, vagy az agysebész, bár a hiba, a másnaposság ugyanaz. Pl. a tudomány (társadalomtudomány, rendszer, stb.) csak az „optimálisból való” kiindulásból, de a művészet a „megengedhetők a kisebb hibák” kiindulásból ítélhető meg. A szeretet inkább „megengedhetők a kisebb hibák” kiinduláshoz kötődik. A tisztelet inkább az „optimálisból való” kiinduláshoz kötődik.

A szeretet és a tisztelet is nagyrészt megítélés kérdése.  Hibáival együtt is szeretem a gyerekem, a nemzetem, stb., de nem biztos, hogy tisztelem. Minél kevesebb a hiba, ill. annak károkozása, annál inkább tisztelem, amely tisztelet hozzáadódik a szeretethez.

(Nem árt meghatározni a szeretet fogalmát, amennyiben nem azonos: pl. szeretem a gyermekem, pl. szeretem a szerelmem, pl. szeretem a mákos tésztát.)

Az arányos szeretethez.

Minél közelebb állnak (élnek, dolgoznak) az emberek (egyének, csoportok, népek) egymáshoz, annál több a közös ügyük, annál több a konfliktusforrás. Ezt ellensúlyozza az arányos szeretet, tisztelet: minél közelebb áll (él, dolgozik) hozzád, annál jobban szeresd, de legalább tiszteld. Minél közelebb állnak (élnek, dolgoznak) az emberek (egyének, csoportok, népek) egymáshoz, annál inkább munkakapcsolat jellegű a kapcsolatuk. A jó, korrekt, hatékony munkakapcsolat alapja a kölcsönös tisztelet, a tisztelet alapja, pedig az, hogy nem nézzük le, és nem csapjuk be a másikat.

Mi is az a szeretet-tisztelet?

Nem szerethetünk sok embert, viszont sok embert tisztelhetünk.

Kétséges hogy lehet e szeretni, tisztelet nélkül. Tisztelni azonban lehet szeretet nélkül, bár némi kis szeretet mégis szükséges, mert gyűlölve és közömbösen nem lehet tisztelni. A szeretet és tisztelet mindenképpen egyirányú érzés, bár az utóbbi kevésbé érzés. A tisztelet lehet tudatos, értelemvezérelt, ha tetszik kissé erőltetett is. Kétségtelen a másik fél megérezheti ezt a nem egészen szeretetet, de nem szabad elfelejteni ez azért nem közömbösség és nem gyűlölet. Tartsuk tiszteletbe a tiszteletet, próbáljuk meg tisztelni embertársainkat, (kivéve a kevés, kifejezetten negatív kivételt), és ne sértődjünk meg, ha csak tiszteletet kapunk és nem szeretetet.

Az arányos, szeretet tisztelet konkrétabban.

Ezt a témát korábban már említettem. Pl. a gyerekemet, jobban szeretem, mint egy idegent, többet segítek, adok neki, mint egy idegennek. Többet törődök vele. Ugyanakkor ezt az aránytalanságot, elfogultságot tehetem mérlegelve, arányosan is. A pontos cím tehát ez lenne: a szükségszerűen aránytalan hozzátartozói szeretet-tisztelet, arányos megoldása.

Természetesen azért lehetséges behatárolt csoporton belül pl.5-10-20, stb. fő esetében a közel egyenlő szeretet, tisztelet.

A külföldieket szerethetem-tisztelhetem (törekedhetek rá, lehet ez a kiindulásom) egyenlően, a nemzettársaimat is szerethetem-tisztelhetem közel egyenlően, csak őket egy fokkal jobban, bizonyos ismerőseimet is szerethetem-tisztelhetem közel egyenlően, de őket már két fokkal jobban, a barátaimat is szerethetem-tisztelhetem közel egyenlően, de őket már három fokkal jobban, a családtagjaimat is szerethetem-tisztelhetem közel egyenlően, de őket már négy fokkal jobban. Van közel egyenlő szeretet-tisztelet, de mindenkit nem lehet, és nem is lenne jó, és erkölcsös egyformán szeretni-tisztelni, tehát különbséget kell tenni – erről szól az arányos szeretet-tisztelet.

A további két elvről is beszéltem. Pl. az idegen gyerek kihúzása az égő házból. A második elv. Csak a helyzetet mérlegelő, szinte egyenlő szeretet-tisztelet. Ez a szociális rendszer alapja.  A rászorultak segítése. Másképpen: a természeti és társadalmi igazságtalanságok kompenzálása.

A harmadik elv, pedig a valós teljesítményen, hasznosságon alapuló megítélés és ezzel arányos megbecsülés, tisztelet. Ez elfogulatlan, de éppen ezért mérlegelt, de szintén arányosan mérlegelt megítélés. Ez az igazságos és arányos hierarchia alapja.

És azért  a szabályozott igazságos versenyről se feledkezzünk el..

El lehet azon gondolkodni, hogy milyen társdalom lenne az, amelyik egyik másik elv hiányzik netán kettő, vagy mindhárom elv hiányzik. Valószínűleg arra megállapításra jutnánk, hogy az ennél rosszabb társadalom lenne. Pl. egy hangya társadalomhoz hasonlatos társadalom. Vagy éppen az anarchikus társadalom kialakulása merül fel.

Én azonban a következőkből indulok ki. Mindhárom elvnek alapvető emberi érzelmek (igazságérzetek) az alapja. Tehát ezek az elvek megvannak, az emberek többségénél megvannak, csak nem mindenkinél és nem egyformán. Továbbá, sem egyénileg, sem társadalomtudományos nincsenek elméletileg feldolgozva. Amilyen az elmélet, olyan a gyakorlat. Tehát az én kiindulásom, az, hogy ha ezek az elvek megvannak, akkor legyenek meg teljesen, és legyenek meg jól. Nincsenek meg teljesen, és torzan vannak értelmezve, mindez egy rossz társadalomhoz, vezet. Legyenek meg jól, ez azt jelenti, hogy úgy vannak értelmezve és megvalósítva, hogy általuk, egy magasabb szintű társadalmat lehet építeni.

A két utóbbi elv jó értelmezésével, alkalmazásával a tanulmány során sokat foglalkoztam. Eleget beszéltem az igazságos és arányos hierarchiáról ez a valós teljesítményen, hasznosságon alapuló megítéléssel függ össze. Eleget beszéltem a szociális rendszerről, ez a rászorultak segítségével függ össze.

E fejezetben tehát az első elvről: az arányos hozzátartozói szeretet elvéről annak helyes értelmezéséről, és gyakorlatáról beszélek.

Másképpen: legyen meg teljesen és jól az arányos hozzátartozói szeretet. 

Ezen elv, elmélet beleillesztése az eddig elmondottakba csak úgy lehetséges, ha tisztában vagyunk (tudatosan, vagy érzésszinten), azzal hogy vannak alapvető életszituációk.  Itt és most két alapvető életszituációt vázolok. Az ember, mint egyéni, személyes segítő, szerető, adó, felkészítő. A másik: az ember, mint a közösség tagja, mint eredményelbíráló.

E fejezet az első alapszituációról szól: az ember, mint egyéni személyes segítő, adó, szerető, felkészítő. A gondolatot később fejtem ki.

A szeretet és a tisztelet tudatos összekapcsolása.

Családtagjaimat, barátaimat szeretem, de lehet hogy nem tisztelem. Más, egyes embereket tisztelek, de nem szeretek. Szeretem hazámat, de a sok honfitársam nem szeretem, nem tisztelem. Lehetne még sorolni az ellentmondásokat.

Ha nincs rend a fejekben, akkor zavaros, értelmetlen, szinte élhetetlen lesz a világ. Elsősorban a mindenkinek, nekem is a saját fejembe kellene rendet tenni.

Tudom hogy a szeretet egy érzelmekből, a tisztelet pedig az értelemből ered. Én azt vallom, hogy azért az értelmünkkel bizonyos mértékben képesek vagyunk kontrollálni az érzelmeinket. Nem teljesen, mert akkor a kettő egy lenne, az érzelem megszűnne, ami ugyebár lehetetlen. Itt jegyzem meg, hogy egy külön érdekes téma: megszűnhet-e az érzelem, létrejöhet egy érzelemmentes világ? Egyelőre erre azt válaszolom, hogy az értelem bizonyos kontrollja miatt még nem fog megszűnni az érzelem. Azt gondolom, hogy az embereknek, köztük nekem is, meg kell tanulni, a szeretetet és a tiszteletet tudatosan, értelem által valamennyire összekapcsolni.

Meg kell tanulnom: ha valakit szeretek, akkor azt meglehetősen tisztelem (értékesnek tartom, megbecsülöm, felnézek rá, adok a véleményére, stb.) is. Illetve, ha valakit tisztelek, akkor azt meglehetősen szeretem (kedvelem, keresem a társaságát, aggódóm érte stb.) is. Úgy gondolom, hogy a fenti tudatos összekapcsolás nélkül nem lehetséges az emberi fejlődés. E fejezet további elmélkedésében feltételezem, hogy a szeretet és tisztelet az összekapcsolása általában létezik

Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet elve.

Az idegeneket, külföldieket, bármelyik embertársam szeretnem-tisztelnem kell. Ennél egy kevéssel jobban kell tisztelnem-szeretem honfitársam. Ennél egy kevéssel jobban kell szeretnem-tisztelem lakótársaimat, munkatársaimat, ismerőseimet, elvtársaimat. Ennél egy kevéssel jobban kell szeretnem-tisztelnem barátaimat, rokonaimat. Ennél egy kevéssel jobban kell szeretnem-tisztelnem közvetlen családtagjaimat. Egyszerűbben fogalmazva, minél szorosabb az összetartozás, (a közös múlt, jelen, más kötelékek) annál inkább szeretnem-tisztelnem kell a másikat.

Mi az hogy kell, és miféle törvényszerűség ez? A természet, Isten törvényszerűsége ez. Az állat szülő a saját kölykét gondozza, védi. Az állatok egy összetartozó közösségen belül figyelmesebbek, védelmezőbbek egymással, mint egy idegen közösség tagjaival. Törvényszerűség egyrészt azért, mert jelentős részben ilyen az ember, ez veleszületett tulajdonság. Törvényszerűség továbbá azért, mert ha ilyen az ember, ilyen az élőlény, akkor működik a világ, az élet a legjobban. A „kellene lennie” feltételes mód, pedig azt jelzi, hogy az ember jelentős részben ilyen, de jelentős részben viszont nem ilyen. Az embernél megszűnt ez a természetes automatikus befolyásoltság, viszont a tudatával még nem jutott el, e törvényszerűség felismerésére.  Az ember élhet a természeti-társadalmi törvényszerűségek ellenében is, csak akkor éppen a törvényszerűség, fel nem ismert negatív hatása miatt rosszabbul fog élni. Ez nemcsak erre a természeti-társadalmi törvényszerűségre igaz. Pl. természeti-társadalmi törvényszerűség: hosszabb távon, és általában az a jó az egyénnek, ami jó a közösségnek. Ezt sem ismeri fel.

Visszatérve: mi az, hogy egy kevéssel jobban szereti-tiszteli? Hogy lehet a tiszteletet és főleg a szeretet méricskélni? Itt visszatérek ahhoz a problémához, hogy mindez tudatos értelemmel kontrolált vagy nem az. Ha képes vagyok érzelmeimet bizonyos szinten kontrolálni, akkor képes vagyok méricskélni. Egyébként pedig állandóan méricskélek (mindenki méricskél), sőt szükségszerűen méricskélem a szeretet-tiszteletet, akár akarom ezt, akár nem. Pl. mennyit adjak egy koldusnak, milyen ajándékokat vegyek hozzátartozóimnak, ismerőseimnek karácsonyra? A háttérben állandóan méricskélek, méricskélünk, mert az adásban érvényesül a vagy-vagy elosztás elve. Ha nem arányosan adunk, energiát, munkát, védelmet, tárgyakat, stb. akkor egy torz világban élünk. Ha tudat alatt ez bennem van, akkor ideje ezt tudatosan végiggondolni. Ha már méricskélek, akkor méricskéljek logikusan és pontosan.

A méricskélés problémája azonban nem ilyen egyszerű. Egyfelől azt mondom, hogy én önzetlen vagyok, tehát többet adok (nem méricskélek), mint amennyit kapok. Másfelől azt mondom, hogy mégiscsak méricskélnem kell, hogy mennyivel adok többet, mint amannyit kapok. Sajnos ezt az ellentmondást nem tudom feloldani. Ha nem méricskélnék, akkor aránytalanul adnék, ami megint csak hiba. Ha aránytalanul adok, akkor, vagy én megyek tönkre, vagy a valóságosan rászorulók károsodnak. Kénytelen vagyok egyszerre nagyvonalú, adakozó és kicsinyes, méricskélő lenni.

Mielőtt továbbmegyek, tisztázni kell, ezt: nem kell ahhoz szeretet, barátság, hogy egy jól működő, korrekt (összességében közömbös érzületű) munkakapcsolat kialakuljon.

A fenti megállapítás igaz, de következőket hozzá kell tenni. A korrekt, összességében közömbös érzületű munkakapcsolat is bizonyos tiszteletet feltételez, hiszen nem gyűlölködésről, lenézésről van szó. Az is igaz, minél erősebb a tisztelet, annál jobb együttműködés lehetséges. (Ugyanakkor a személyes érzelem, a heves irracionális reakciók akár gátolhatják a munkakapcsolatot. Elsősorban a gyűlölet, az ellenérzés gátolhatja, de még szeretet is, labilis eltúlzott reakciókat okozhat. Az utóbbit azonban lehetséges kontrolálni.)

A harmadik pedig az, hogy az élet nemcsak munkakapcsolatból áll.

Az ember érzelmi lény, nem képes a folyamatos közömbösségre, ami durván azt jelenti, hogy választani kell: vagy kisfokú gyűlölet, ellenérzés, vagy kisfokú szeretet, tisztelet, vagy nagyfokú szeretet. A nagyfokú, gyűlöletet, ellenérzés nem lehet racionális alternatíva.

Miről is szól ez a fejezet? Arról, hogy legyen egy kiindulás, amely az arányos hozzátartozói arányos szeretet, tisztelet.  Ez a kiindulás, ehhez adódik hozzá (adott esetben) a személyes kapcsolat alakulása. Hozzátéve, hogy a személyes vonzalmat, ellenérzést be kell korlátozni. Talán furcsának tűnik, de érthetőbb, ha számokban fejezem ki magam. Pl., a felnőtt gyerekével szemben az embernek a 10-es szeretet, tisztelet skálán, szerintem egy 8-as szintről kell indulni. (A 10-es szint a kisgyerekének, még nem felnőtt gyerekének jut. Elvileg van egy ellenérzési 10-es skála is. De ezt be kell kontrolálni 5-ös skálára, ami nem jelenti azt, hogy bűnösöket nem kell megbüntetni.)

Visszatérve, a felnőtt gyerekem vonatkozásában, tehát a 8-as, majdnem maximális szeretet, tisztelet, a kiindulásom. Kapcsolatunk mondjuk különböző okok miatt nagyon jól alakult akkor természetesen a maximális 10-es szintű szeretet, tisztelet is kialakulhat.  A másik példában, kapcsolatunk, különböző okból nagyon rosszul alakul, szerintem ő egy gyenge jellem, haszontalan ember. Ha idegen lenne és pl. plusz 2-es szintről, indulna az egész, akkor kialakulhatna bennem egy mínusz 2-es ellenérzés is, tehát 4-gyel romlana nálam megbecsültsége, szeretet, tisztelet „osztályzata”. De mivel gyerekem azért plusz 8-ról indul a romlás, ezért még így is kijár neki egy kb. plusz 4-es szintű szeretet. De ebben az egészben az is benne van, hogy én az aktuális kapcsolathoz kötődő érzelmeimet kontrolálom. Vagyis nem azt mondom, hogy nem jövök ki gyerekemmel, csalódtam benne, ezért gyűlölöm őt. Nem maximális 7-14-es értékű hozzáadásokat, levonásokat teszek, hanem kontrolálva magam 1-6-os értékű hozzáadásokban, levonásokban gondolkodom. És az értelmemmel kontrolálom az érzéseimet. A számok nyelvén kb., erről szól ez a fejezet.

Az ellenmondásokhoz egy kis ismétlés:

Az igazságtalanság, erkölcstelenség. Az igazságosság alapja pedig: egyenlő feltételek, egyenlő normák alapján történik az emberek, népek megítélése értékelése, jutalmazása és szankciója. (Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkit egyforma jutalomban kell részesíteni, avagy szankcióval sújtani. Újra elismétlem: egyenlő feltételek, egyenlő normák szerint kell ítélkezni, értékelni.) Az igazságtalanság, a kivételezés (pozitív vagy negatív irányban) pedig a legnagyobb bűn, a legnagyobb erkölcstelenség. Amely ember, testület, közösség igazságtalan az emberekkel szemben attól az undorodás érzése mellett el kell fordulni, azt egyszerűen nem lehet elfogadni.  Az ilyen ember, testület, közösség már nem papolhat erkölcsről, jogról, tisztességességről, legfeljebb kijelentheti, hogy ő a kivételezés elvét vallja. (Persze a manipuláció, hazugság egy más kérdés, az egy újabb bűn.)

A jog legfelső elve a jogegyenlőség, mely az igazságosságról (egyenlő feltételek, normák alapján való ítélkezés) szól. Ugyanakkor ez még napjainkban is gyakran, csak üres jogelv.  Tulajdonképpen a jognak is szankcionálni kellene az igazságtalanságot, de ebből a szempontból is elmaradott a jog. A jog a jelenleginél többet tehetne, de az is igaz, hogy sokszor nehezen bizonyítható az igazságtalanság, ezért mégis az emberek erkölcse lehet a kiindulás.

Különösen tetézi a bűnt, ha népekkel szemben történik az igazságtalanság (kivételezés). Az igazságtalanság (pozitív, negatív kivételezés) másnak ártás, mert direkt, vagy relatívan kerül hátrányba, akivel negatívan, vagy nem pozitívan kivételeznek. Az igazságtalanság (pozitív, negatív kivételezés) önzés az ítélkező részéről, mert azon kívül, hogy felületes (önzős lusta, nem szentel elég időt az igazságosságra), általában az igazságtalanság mögött az igazságtalan ítélkező önző céljai állnak.  

A másvilági ítélkezés nagyon súlyos bűnnek tekinti az igazságtalanságot (pozitív, és különösen a negatív kivételezést), mert ilyenkor a kivételező lelkét egy hideg, gonosz, nemtörődöm, önző érzés önti el, és a másvilági ítélkezés ezt méri.

Ugyanakkor az igazságtalanságot össze kell illeszteni az arányos hozzátartozói szeretettel. Ezért az arányos szeretetet csak kis különbségű lehet. Továbbá, hogy a hozzátartozói arányos szeretetet, nem gyakorolhatja hívatásos (tanár, bíró, döntőtestület tagja, stb.) ítélkező.

Vitathatatlan, hogy az igazságtalanság az elszenvedőnek, az anyagi káron túl, sajgó lelki fájdalmat okoz. Tulajdonképpen egy összetett bűnről van szó, mert azon ember, aki mindenkinek egyenlően árt, ártana, nem igazságtalan, de azért persze bűnös. De az, aki csak egyeseknek árt, ártana, másoknak nem, ő az ártás mellett elköveti az igazságtalanság bűnét is. Természetesen az összesített másnak ártás mértéke a bűn nagyságának alapja. Aki sokaknak egyformán árt, annak azért emelkedik az összesített másnak ártása, mert sokaknak árt. Aki pedig keveseknek de kivételezve árt, annak pedig a dupla ártás miatt nő az összesített ártása. Persze a védekezést nem lehet összekeverni az ártással, viszont, aki kivételezően védekezik, az is igazságtalan.

Ugyanakkor, más összetett kérdés, azon egyenlő normarendszer összeállítása, mely szerint az ítélkezés, értékelés történik. Ebbe a normarendszerbe beleférhet a gyengék fokozott védelme, a gyengéknek adott előny, de csak akkor, ha ez nem emberekhez, népekhez, és nem szimpátiához, hanem helyzetekhez kötődik, tehát mégis egyenlő normákról van szó.  Ugyanakkor az egyenlő normák bár minimálisan szükségesek (e nélkül nem lehet ez az első lépcső), de nem elegendőek az igazságossághoz, mivel az egyenlő normák akár rosszak is lehetnek.

Az egyetemes szeretet elvének, és az arányos szeretet elvének ellentmondása és annak feloldása.

Egy korábbi fejezetben kifejtettem hogy pl. Jézus tanítása is az egyetemes szeretetről, tiszteletről szól, amelynek lényege: szeresd, tiszteld minden embertársad, függetlenül attól, hogy milyen néphez, nemzethez, fajhoz, stb. tartozik. A szeretet, tisztelet egyetlen mércéje csak a másnak hasznosság, másnak ártás lehet, de az is átgondoltan. Az arányos szeretet elve ennek ellentmond. Pl. a honfitársaidat egy kevéssel egy fél fokkal, jobban szeresd, tiszteld, mint a külföldieket. Sőt az ismerőseidet, szűkebb közösséged tagjait még náluk is egy fél fokkal jobban szeresd. Sőt családtagjaidat még náluk is egy fél fokkal jobban szeresd.

Talán pontosabb a megfogalmazás, ha azt mondjuk a tisztelet legyen egyenlő, a szeretet és az adás legyen különböző.

Szerintem a két elv ellentmondásának (úgy hogy mindkét elv megmaradjon, mert mindkettő igaz, hasznos) egyetlen módja a pontos centizgetés, méricskélés. Az ember az igazságokkal, elvekkel szemben azt várja el, hogy azok legyenek tiszták, egyértelműek, vagyis amit centizgetni kell, az valahogy nem lehet igazság. Úgy látszik, hogy ez nem minden igazságra, elvre érvényes. (Vagy talán egyikre sem, vagy nagyon kevésre.) Elsősorban talán ezt kell megérteni, és elfogadnunk, hogy vannak méricskélős, centizgető igazságok, és ezek is idetartoznak.

Tulajdonképpen már az is centizgetés, hogy szétválasztjuk a szeretet, az adást és a tiszteletet. A másik centizgetés az, ha kijelentjük: az hogy a honfitársad jobban szereted, nem azt jelenti, hogy a külföldieket utálod, megveted. Csak azt jelenti, hogy azokat egy kevéssel kevésbé szereted, egy kevéssel kevesebbet adsz nekik, de őket is tiszteled. És az is centizgetés, ha kihangsúlyozod: csak kevéssel adsz nekik kevesebbet.

Sok más esetben is találkozunk a méricskélés centizgetés (mérlegelés) szükségességével. Ott van pl. az igazságos és arányos vagyoni, hatalmi hierarchia megállapítása. Vagy ott vannak az arany középutak megállapítása. A kiinduló igazság, amit el kell fogadnunk tehát: sokszor az igazság, igazságosság csak a pontos méricskélés, centizgetés által jön létre. Ehhez még hozzátehetjük: sokszor nem is kettő, három tényezőt kell méricskélni, hanem tíz, húsz, harminc tényezőt kell méricskélni, centizgetni a pontos igazsághoz, igazságossághoz.

A legfontosabb azonban az, hogy felmérjük (mérlegeljük): milyen alapvető életszituációba vagyunk.

Egy nagyon egyszerű példával világítanám meg a problémát.

Gyerekem elindul egy tanulmányi versenyben. Az természetes, hogy én gyerekemmel foglalkozom, mert őt szeretem leginkább. Továbbá, én vagyok az, aki leginkább képes neki adni, képes őt segíteni, képes őt felkészíteni. Ekkor tehát a személyes, egyéni segítő, adó, szerető szituációba vagyok.

A verseny lezajlik és létrejön a döntés. Vagy éppen, nekem is döntenem kell.  Ekkor már nem lehetek elfogult a gyerekemmel szemben, a döntést már úgy kell néznem, ill. meghoznom, mint egy kívülálló, a közösség (csak a közösség javát néző) tagja. Amennyiben igazságos volt a döntés, azt kell mondanom: ez rendben van, ez igazságos. A győztesnek pedig gratulálnom kell, még ha az nem is az én gyerekem. Ebben a szituációban már gyakorlatilag nem érvényesül, az hogy gyerekemet másoknál egy kevéssel jobban szeretem, neki többet adok. Vagyis nem érvényesül az arányos szeretet tisztelet elve.  Ebben a szituációban az a természetes, és helyes, ha a mindenkit szeretek, tisztelek és a valóságos teljesítmények alapján ítélkezem.

Ez a fejezet arról a szituációról szól, mikor az ember, mint egyén felkészít, patronál, segít, ad, szeret, drukkol. Mert azért ez sem olyan egyszerű, egyértelmű, mint amilyennek látszik. Még ebben a szituációban is számos tényezőt kell figyelembe venni és azokat mérlegelni, méricskélni.

A szeretetnek-tiszteletnek van egy másik, látszólag ellentmondó törvényszerűsége is, az igazságos (hasznosság) szerinti.

Ez pedig a következő. Minél inkább hasznos valaki mások (közösség) számára, annál több szeretet-tisztelet jár neki. Minél inkább ártalmas valaki mások (a közösség) számára annál kevesebb szeretet-tisztelet jár neki. Nevezzük ezt az igazságos szeretet-tisztelet törvényszerűségének. E törvényszerűséggel már sokat foglalkoztam (igazságos és arányos hierarchia) e tanulmányba. Ellenben az arányos (hozzátartozói) szeretetről-tiszteletről csak ebben a fejezetben van szó.   Tehát van az arányos (hozzátartozói) szeretetet-tisztelet és az igazságos szeretet-tisztelet törvénye. Mindkettő igaz. Mindkettő más logikára épül. A hozzátartozóimat nem a hasznosságuk-károsságuk szerint szeretem-tisztelem jobban, csak a hozzám való viszonyuk miatt. A két szeretet-tisztelet ellentmond egymásnak. Egyfelől a hasznosság megítélésében természetes az értelem használata, a másikban ezt tisztázni kell. A fő probléma azonban, az hogy adásomat, mi vezérelje, a másnak hasznosság, vagy a hozzátartozói kötődés? Pl. a társdalom számára haszontalan szomszédomat, úgy kezeljem, mint minden hasonlóan haszontalan embert, vagy vegyem figyelembe, hogy mégiscsak a szomszédom? Még élesebb a kérdés: pl. a társadalom számára haszontalan gyermekemet úgy ítéljem meg, mint más hasonlóan haszontalan embert, vagy vegyem figyelembe hogy mégis gyermekem? Sőt elsősorban csak azzal foglakozzam, hogy ő a gyerekünk és nem foglalkozzam a hasznosságával? A példákat lehetne sorolni, ismerősök, barátok, stb. vonatkozásában. A két eltérő elvet, törvényszerűséget tehát össze kell hangolni. Azt gondolom, hogy mivel mindkét elv, törvényszerűség igaz, ezért kompromisszumot kell kötni. Az előző kérdésre tehát a válasz. Gyerekemet szeretem-tisztelem 65%-osan mert ő gyerekem. Ha viszont a gyerekünk haszontalan ember, rossz tulajdonságokkal rendelkezik akkor ez szeretet-tisztelet, lemehet akár 30%-ra is. 30% alá azonban nem mehet le. Ha pedig kiváló, hasznos ember akkor ez szeretet-tisztelet felmehet 100%-ra is. egy fordított példa: X kiváló külföldi tudóst szeretem tisztelem társadalmi hasznossága miatt mondjuk 65%-osan. Ha ő, a gyermekem lenne akkor 100%-osan (maximálisan) szeretném-tisztelném.  A szertettel-tisztelettel mindig arányos az adás. Ez azt jelenti, hogyha X kiváló külföldi kiváló tudós és közepes hasznosságú gyermekem, egyszerre kérne tőlem valami nagy erőfeszítést, és rászorultságuk egyforma lenne, akkor bizony igen nehéz lenne döntenem. Ez ilyen formában persze valószínűtlen, azonban közvetett, áttételes formában gyakran szembetalálkozom (mindenki, nemcsak én) hasonló a problémával. Tágabb értelemben itt arról van szó, az emberek, hogy viszonyuljanak egymáshoz, hogy osszuk szét adásunkat, ez pedig már meghatározza életünket. A lényeg az, hogy a kétféle szeretetet-tiszteletet (hasznosság szerinti és hozzátartozói) össze kell és talán nagyjából össze is lehet egyeztetni. Pl., ha egyenlő hasznosságú és szorultságú gyerekem, barátom, szomszédom, honfitársam és külföldi kér tőlem, akkor a legtöbbet gyerekemnek adok annál kevesebbet a barátomnak annál kevesebbet a szomszédomnak és így tovább. Pl., ha a haszontalan és kiváló gyerekem kér tőlem, akkor a kiválónak többet adok, mint a haszontalannak.

A problémának azonban itt nincs vége.

Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet megoszlása.

Visszatérnék az arányos hozzátartozói szeretet meghatározásához

Az idegeneket, külföldieket, bármelyik embertársam szeretnem-tisztelnem kell. Ennél egy kevéssel jobban kell tisztelnem-szeretem honfitársam. Ennél egy kevéssel jobban kell szeretnem-tisztelem lakótársaimat, munkatársaimat, ismerőseimet, elvtársaimat. Ennél egy kevéssel jobban kell szeretnem-tisztelnem barátaimat, rokonaimat. Ennél egy kevéssel jobban kell szeretnem-tisztelnem közvetlen családtagjaimat.

Ez persze csak általánosságban igaz, általánosságban igaz, nagyjából jó, de egyénileg eltérő lehet. A szimpátia, mint szubjektív érzés is felvetődik a problémában. A megmagyarázhatatlan szimpátiának azonban nem szabad mérvadónak lenni, utalok itt a tudatos értelmi megítélésre. A probléma másik fele, amit az előbb tárgyaltam, hogy milyen (jó vagy rossz ember) az a lakótárs szomszéd, stb. Érthetőbb, ha feltételezzük hogy az emberek egyenlő hasznosságúak, és rászorultságuk, ill. egyformán szimpatikusak a számunkra. Ekkor csakis a fenti törvényszerűségnek kell érvényesülni.

Az megfogalmazás hogy „egy kevéssel jobban szeretem-tisztelem” fontos. Két fő hiba lehetséges. Az egyik, ha közelebbi hozzátartozókat sokkal jobban szeretem minta távolabbiakat. Nevezzük ezt szokásos aránytalan szeretet-tiszteletnek. A másik fő hiba, ha közelebbi hozzátartozókat ugyanúgy vagy kevésbé szeretem, mint távolabbikat. Nevezzük ezt: fordítottan aránytalan szeretetnek-tiszteletnek.

Itt megint beleütközünk egy látszólagos ellentmondásba. Az önzetlenség egyféle definíciója: az önérdek nélküli szeretet-tisztelet, ill. adás, támogatás, segítség. Ne felejtsük el az önző többet vár el, többet kap, mint amennyit ad, az önzetlen kevesebbet vár el, kevesebbet kap, mint amennyit ad.  Minél ismeretlenebb az, akit szeretünk-tisztelünk, akinek adunk, annál inkább valószínűbb az önzetlenség. Az arányos (hozzátartozói) szeretetet-tisztelet elve szerint, viszont a hozzátartozóinkat kell valamennyivel jobban szeretni-tisztelni. Ha betartom az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elvét, akkor önzővé válok? 

E probléma kifejtése.

Minél közelebbi hozzátartozó valaki annál valószínűbb, hogy nem érdektelen a szeretetet.   Pl. adok a gyermekemnek, hogy elismertebb legyen, de közben arra számítok, hogy az ő elismertsége az én elismertségem is fokozza. Ha jó anyagi helyzetbe kerül, akkor én is jobb anyagi helyzetbe kerülök, minimum, azzal hogy nem kell támogatnom. Ugyanez járhat a fejembe, amikor ismerősöket, lakóközösséget, a hazámat, stb. támogatom. Lényegében magamra gondolok, amikor másoknak adok, csak látszólag szeretek-tisztelek.

Térjünk itt ki a külső érzésmechanizmusra.

Feltételezem, hogy az érzésmechanizmus tökéletesen működve meg tudja különböztetni, hogy milyen érzéssel adok. Ha magamra gondolva önzően adok akkor az más érzés, kisugárzás, negatívan értékeli. Ha az adás közben nem magamra gondolok, akkor az megint más érzéskisugárzás, azt pozitívan értékeli. Az érzésmechanizmust tehát nem „érdekli” hogy kinek adok, csak az, hogyan adok. Adhatok én a hozzátartozóimnak is hátsó gondolat nélkül, önzetlenül. Mi van hála elvárásával? Önzetlen leszek, ha valamilyen hálát várok el? Ha előre, és nagymértékben számítok a hálára akkor igen. Ha utólag fáj hogy valaki hálátlan, akkor nem. A túlzott önsajnálatot, önsanyargatást (probléma felfújást), egyébként nem értékeli az érzésmechanizmus.

Ugyanakkor felmerülhet a kérdés: szankcionálja-e az érzésmechanizmus azt, ha valaki hozzátartozóit elhanyagolja, mert energiáit idegenekre fordítja.

Az arányos hozzátartozói szeretet másik oldaláról se feledkezzünk el, ez is fontos.

Valamivel gyakoribb azon torzulás, hogy közel állókat aránytalanul sokkal jobban szeretjük, mint a távolabb állókat. De alig marad le e mögött, amikor a távolabb állókat jobban tiszteljük, mint a közelebb állókat. Természetesen ez is sérti az arányos szeretet, tisztelet elvét, ez is probléma, ez is fölösleges érdemtelen fájdalmat okoz sokaknak, ez esetben a közelebb állóknak. És ez is felborítja nagy egyensúlyt.

A fordított aránytalanság gyakran, többnyire nem önzetlenségből fakad, hanem abból hogy a hozzátartozókat (főleg a rokonokat, lakótársakat, munkatársakat, stb.) hajlamosabb vagyok (nemcsak én), az együttműködési hiányosságok, munkakapcsolat miatt megutálni.

Pontosabban, mélyebben a következőről van szó, A szoros együttlét persze a másik ember hibáit is feltárja. És persze az erényeit is, de azt hajlamosak vagyunk elfelejteni. De nemcsak erről van szó. Az együttlét, főleg, ha abban közös munka, érdekellentét is van, sok-sok súrlódással, karcolással jár. Ugyanakkor sok-sok jóval, segítséggel, simogatással, simítással is járhat az együttlét, az együttműködés, csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, figyelmen kívül hagyni.  A karcolásokat viszont hajlamosak vagyunk megőrizni, így bizonyos idő után lelkünk ezüsttálcája tele lesz karcolással, amit a közelálló okoz. Valóban ő okozza ezeket karcolásokat, de mi vagyunk azok akik karcolásokat megőrizzük, a simításokat viszont nem vesszük figyelembe. Lehet hogy lelkünk ezüsttálcájának ragyognia kellene a segítségek simítások miatt. Ragyognia kellene, de karcos, karcos a lelkünk, haragszunk, elfordulunk, utálkozunk. És fokozza problémát, ha ez a dolog kölcsönös.(Természetesen mindezzel összefügg a jó kritikai légkör, ill. annak hiánya.)

Gyakori hogy pl. családon belül olyan emberek, gyűlölik egymást, akik egyébként idegenekkel kedvesek udvariasak. Gyakori, hogy családon belül, olyan emberek kiabálnak, átkozódnak, verekednek, aki egyébként a társdalomban szelídek, együttműködők. (Ebben azért az is benne van, hogy a családon belül vezeti le a feszültséget.) És még gyakoribb, hogy családon belül egy nagyfokú bizalmatlanság, hidegség alakul ki, olyan emberek között, akik máshol idegenek között nyíltak, bizalmasak. Sajnos a következő jelenség gyakori: minél közelebb kerül a másik, minél szorosabb kapcsolat, annál rosszabb lesz a viszony, minél távolabb van a másik, minél lazább a kapcsolat, annál jobb a kapcsolat. (Senki sem lehet próféta saját hazájában és főleg saját házában.) Az okokról már részben beszéltem.

Előjön gyűlölet problémája is. Gyakori hogy valaki nem az idegent szereti jobban, hanem senkit sem szeret, csak közömbösségét, ill. utálatát rangsorolja. Pl. a hozzátartozóival közömbös, az idegeneket viszont utálja. Ezt mindenképpen negatívan értékeli a külső érzésmechanizmus.

De mielőtt visszatérnék az érzésmechanizmusra, levonnám a konklúziót.

A tudatos arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet nemcsak arról szól, hogy felismerjük az elvet: minél közelebb áll valaki hozzánk, rokonságilag, együttműködésileg, annál jobban kell őt szeretni tisztelni, de ezt arányosan kell tennünk. Hanem arról is szó van, hogy ezt soha ne felejtsük el, mindig ott legyen a gondolatunkban és lehetőleg ez érzésünkben is. Bármilyen hangulatban, bármilyen kapcsolati szakaszban is vagyunk, tudatosan ebből induljunk ki: ő, aki közel került hozzám, ő, akit tisztelnem, szeretnem kell, többek között a természet, Isten törvénye szerint. Ő akit a természet Isten és nem utolsó sorban, saját választásom, mellém rendelt. És az is fontos, hogy értelmileg is feltárjuk, pl. a kapcsolat-romlás lényegét.  

Ugyanakkor tudatosan e gondolatnak érzésnek is mindig bennünk kell lenni: minden embert és élőlényt, mint velem kvázi rokonságban levőt (mindnyájukat a természet Isten teremtette, mindnyájunknak van hasznos élete, van érzése, érzelme), szeretnem, tisztelnem kell. Ráadásul nemcsak családban, kisközösségben élek, de a nemzettel, és bár lazábban az emberiséggel is egy közösségben élek.  De mivel a hozzátartozóimat, a mellém rendelteket jobban kell szeretnem, tisztelnem köteles vagyok a szeretetet, tiszteletet arányosan elosztani.

Ez az egész fejezet a fenti „igazságokat” hivatott bizonyítani.

És egy idetartozó fontos megállapítás. Szerintem az intelligens, erkölcsi érzékkel rendelkező ember arra törekszik, hogy kapcsolatai nem hidegüljenek, ne romoljanak el. Ha ennek ellenére elhidegül, elromlik a kapcsolat (ez is előfordulhat), akkor az intelligens, erkölcsi érzékkel rendelkező ember nem válik gyűlölködővé, egy korrekt, de távolságtartó kapcsolatot tart fenn, miközben azért nyitott marad arra, hogy a kapcsolat javuljon.

Más kérdés hogy a másoknak ártókat, a bűnösöket hogy büntesse meg a társadalom és az egyén. Az intelligens, erkölcsi érzékkel rendelkező egyén szét tudja választani (tudatosan szét akarja választani) az építő kritikát, a piszkálódást (kibabráló, kellemetlenkedő, rosszindulatot, antipátiát) és a bűnt.  Ha a másik fél részéről „csak” piszkálódást, antipátiát tapasztal, akkor az említett távolságtartó (a javulás reményét fenntartó, nem gyűlölködő és nem visszapiszkálódó) kapcsolatra törekszik. A bűn problémája egy más kérdés, abban az egyén, az elfogultsága miatt már egyedül nem hozhat szankciót, azt már csak a társadalommal együtt oldhatja meg. Így viselkedik az intelligens, erkölcsi érzékkel rendelkező ember, még akkor is, ha el akarják ragadni az indulatai.

Az építő kritikát nem tartja piszkálódásnak, és persze bűnnek sem, de ez már egy másik fejezet témája.

Megint visszatérek az érzésmechanizmusra, ill. a felvettet ellentmondásra.

Vagy nem az idegeneket szereti jobban, hanem azokkal közömbös, egyes hozzátartozóit viszont utálja. Ezt is negatívan értékeli az érzésmechanizmus, mert el tudja választani jóindulatot a rosszindulattól ezek különböző kiáramló érzések. E fejezetben csak szeretetről-tiszteletről elmélkedem és nem az utálatról, gyűlöletről, rosszindulatról, holott kétségtelen hogy a kettő között gyakran elmosódik a határvonal.

Nevezzük mindezt a gyűlöletből eredő fordított aránytalanságnak. Az önző ember sokkal inkább közömbös és gyűlölködő, mint az önzetlen. Az érzésmechanizmus tehát elsősorban nem az arányos (hozzátartozói) szeretetet-tiszteletet méri. Minden önzetlenséget, szeretetet-tiszteletet pozitívan értékel és minden önzőséget negatívan, értékel.  Lehetséges nem gyűlöletből eredő, hanem téves felfogásokból eredő, fordított arányosság is. Ezt az érzésmechanizmus nem szankcionálja, de nem is jutalmazza. Amennyiben a külső érzésmechanizmus, mérni tudja a hátsó szándékokat, az igazi érzéseket, a felelőtlen megjátszott adást, túlzott önsajnálatot, önzrikálást, és a szeretetet el tudja választani gyűlölettől akkor igazságos helyzet alakul ki. Mégis felvetődik a gondolat, ha az arányos szeretet-tisztelet hasznos és jó, az aránytalan pedig káros, akkor azt mégiscsak értékelni kellene a külső érzésmechanizmusnak. Talán a következőképpen méri.

A kiindulási alapok. Az adás (megítélés) alapvetően az érzésekből ered. Az önzetlen érzéseket (más iránti aggódást, jóléti vágyat, stb.) a természet képes az önző érzésektől (saját magunk iránti aggódás, jóléti vágyat, stb.) elválasztani és pozitívan, negatívan mérni. Az érzésnek van intenzitása és időtartama, ez a kettő határozza meg az érzés erősségét. Az önző ember mások iránti érzése a gyengébb intenzitás és időtartam miatt gyengébb lesz. Ezen belül jelentéktelenné válik, hogy az arányos (a hozzátartozók ill. az idegenek) vonatkozásában.

A probléma akkor erősödik fel, amikor erősebben érzünk mások irányában. A hozzátartozók irányában érzett érzéseink intenzívebbek, de arányosan több bennük az önérdek, önzés. Hiába aggódom, mondjuk, ötször annyira (5-ös erősséggel) pl. az édesanyám miatt, ezen az aggodalom fele (ha nem is vesszem észre) általában saját magamért szól. Az önzetlen érzés mértéke tehát csak 2,5 erősségű. Ugyanakkor feltehetőleg a hozzátartozókért való érzés általában, az intenzitás és más okból nem lehet tartós, ez hullámzásokban történik. A hullámvölgyekben nem aggódóm, vagy főleg magamért aggódóm. (Az aggódás csak egy érzés a sok közül). Talán jobb lenne, ha következőkben az aggódás helyett szeretetről beszélnék, bár ez a kettő bizonyos vonatkozásban ugyanaz. Ugyanakkor a mások szeretete, pl. az emberiség, nemzet szeretete kisebb intenzitású, de lehet egyenletes tartós. Továbbá eme érzésnek kisebb az intenzitása, de abban kevesebb az önzőség, tehát ha az erősség 1, 2-szeres, akkor abból 1 erősségű lesz az önzetlenség érzése. Egy adott pillanatban, percben nem tudok két dolog miatt aggódni. Átlagosan akkor érzünk a legerősebben, ha szeretjük a hozzátartóinkat, de e mellett (szünetekben) az emberiségért aggódunk. Ha grafikusan ábrázolnánk, akkor egy hullámzó görbe és annak közepén haladó egyenes kombinációjáról van szó, ami összességében nagyobb mértékű, mint önmagában hullámzó görbe, vagy önmagában az egyenes. Egyszerűbben fogalmazva: a nemzet emberiség szeretete jól megfér, sőt kiegészíti család, az ismerősök iránti szeretetet. Annak lesz a legnagyobb a pozitív másvilági megítélése, aki arányosan és folyamatosan szereti, (aggódik értük) a családját, ismerőseit, a honfitársait és az emberiséget is. Gyakorlatilag ez nem mehet csak felváltva, de a belső motiváció, a késztetés az lehet párhuzamos folyamatos és így az összes önzetlenségi érzés is viszonylag folyamatos lesz.  Az aggódás persze gondolkodással, átgondolással is jár, illetve ha ilyen az aggódás, akkor sokkal erősebb az érzés. Erről már szó volt, amikor felületességet tárgyaltam. Arról is szó volt, hogy az érzés erőssége általában cselekvésekben realizálódik.  Ez persze csak fikció egyféle elvi magyarázat.  Mint mondtam, optimális esetben a másvilági állapotunknak tükrözni kell az evilági hasznosságunkat.

Ehhez még hozzátehetjük, hogyha aránytalanul szeretünk, akkor feltehetően nagy a felületességünk, vagy valamilyen gyűlölet alakul ki bennünk.

Ha be lehet bizonyítani, hogy az evilági hasznosságunk akkor optimális, ha arányosan szeretünk (hozzátartozók, idegenek), akkor ezt kell követni az érzésmechanizmusnak is. Lehet, hogy ez gyakorlatilag másképpen történik, de az alapelv marad.

A lényeg ez: az aránytalan szeretet a hozzátartozók, ismerősök túlzott szeretete (nemzet és emberiség túl kevés szeretete), valamint a hozzátartozók, ismerősök elhanyagolása (túl kevés szeretete), mindez, mint negatív érzés a másvilági megítélést negatívan befolyásolja. Tehát ezek az érzések csökkentik az önzetlenségünket, relatíve lefelé terelik az érzésgyűrűt. Igaz viszont, hogy az érzésmechanizmus elsősorban a önzőséget, önzetlenséget méri és nem az önzetlen, ámde aránytalan szeretetet.

Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet nem a másvilág szempontjából fontos elsősorban, hanem evilági életünk lesz általa szebb, jobb.

Megint más, a külső érzésmechanizmustól független logikai, tapasztalati megállapítások a következők.

Azon emberek nagyobb része, akik a hozzátartozóikat aránytalanul túlzottan szeretik-tisztelik, önzők, mert szeretetükben valószínűleg nagyarányú az önérdek.

Azon emberek nagyobb része, akik fordítottan aránytalanul szeret-tisztel, a hozzátartozókat kevésbé szereti-tiszteli, mint a kevésbé hozzátartozókat, azok önzők, mert inkább közömbösségből, gyűlölködésből ered az aránytalanság, nem jóindulatból. Ha pedig nincs gyűlölködés, akkor felületes átgondolatlan szeretet miatt válnak önzőkké.

Kijelenthető tehát, hogy akik arányosan szeretnek-tisztelnek, azok túlnyomó része önzetlen, akik pedig aránytalanul (bárhogyan is) szeretnek-tisztelnek azok döntő többsége önző.

Kétségtelen, hogy van az embereknek egy pár százaléka ( kb.7%) aki  önzetlen, de úgy, hogy túlzottan szereti pl. a családtagjait, és ezáltal túlságosan elhanyagolja, túl kevéssé szereti-tiszteli az ismerőseit, vagy a honfitársait. Másik pár százalék (kb. 3%), aki önzetlen, de úgy, hogy aránytalanul szereti-tiszteli az idegeneket ( külföldieket, ismeretlen honfitársakat) és ehhez képest elhanyagolja túl kevéssé szereti-tiszteli az ismerőseit, családtagjait. Visszaérkeztünk a fejezet elején felvetett ellentmondáshoz. Ez a 3% ember most helyesen érez, cselekszik, mert hatalmas az önzetlensége, vagy helytelenül érez, cselekszik, mert nem tartja be az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet elvét?  Szerintem helytelenül érez, cselekszik. Abból az egyszerű logikából indulok ki, hogy az ember általában úgy is lehet önzetlen, ha betartja az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet elvét, ha pedig ez lehetséges, akkor ez helyes út. A lényeg az, hogy van egy ilyen törvényszerűség, elv, és azt lehetőleg mindenki ismerje. Ha valaki ismeri ezt a természeti Isteni elvet, akkor biztosabban halad a jó utón.

Összefoglalnám a zavarosnak tűnő elmélkedés lényegét.

Nagyon fontos az arányosság, de legalább annyira fontos az összes szeretet, tisztelet, önzetlenség, ami az egyénből árad. A másvilági ítélkezés is egyenlően mérlegeli a két jellemzőt és mi is e szerint, gondolkodjunk, cselekedjünk.  Arányosan szeressünk-tiszteljünk. A lehető legnagyobb mértékben szeressünk-tiszteljünk, legyünk önzetlenek.

Az átláthatóság, és tévedés elkerülése miatt kedvéért azért tovább elemezek, kategorizálok..

Emberek 50% mondjuk önző, elsősorban és túlzottan magát szereti-tiszteli, többet vár el, mint amennyit ad. Ebből 45%-nak az önzősége, önzetlenségnek látszik.

Ugyancsak az önzők 45%-a, aki az önzősége miatt aránytalanul szeret-tisztel. Ezek nagyobb része (40%) a hozzátartozóit (elsősorban a közvetlen családját) szereti-tiszteli (látszólag) és az ismeretlenekkel, (ismeretlen honfitársakkal, külföldiekkel) szemben közömbös vagy ellenséges.

Az emberek 50% önzetlen. Ebből 40% részben tudatosan részben „ösztönösen” ismeri az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet elvét, ezért arányosan szeret-tisztel, ad, támogat. A maradék 10% aki, mert nem ismeri ezt az elvet, vagy más okokból, aránytalanul szeret-tisztel, ad, támogat.

A külső érzésmechanizmus a saját logikája szerint felismeri az önzőket, önzetleneket, de nem ismeri fel az aránytalanul szeretőket-tisztelőket. Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet nem az érzésmechanizmus, a másvilági létünk szempontjából lényeges, hanem az evilági életünk szempontjából.

A szeretet-tisztelet, az adás az ítélkezés elveinek kategorizálása.

Kezdjük ez utóbbival. Elmegyek egy gyermek mellett az utcán, nem törődök vele, de ha esetleg egy égő házból az életem árán is kihoznám. Az egyik esetben sokkal többet adtam, csupán a rászorultsága miatt nem mérlegeltem, hogy hozzátartozó, hogy megérdemli, és semmi mást csak a rászorultságát mérlegeltem. A rászorultságot úgy lehet a másnak hasznosság, másnak ártás elvével összeegyeztetni, ha vizsgálom: önhibájából rászorult, vagy önhibáján kívül (egyébként, jóindulatú másnak hasznos ember, ill. az lenne) rászorult. Általában normál helyzetben erre van elég idő.

Az egyenlő szeretet elve pedig arról szólt, hogy minden embert egyenlő szempontok szerint kell megítélni. Ez azonban összeilleszkedik a hasznosság, ártalmasság szerinti megítéléssel, adással. Ez csak arról szól, hogy a hasznosságot, ártalmasságot egyenlő szempontok szerint ítélem meg. Tulajdonképpen ez egy mindenek felett álló elv, mert ez a lényege: legyél mindig következetes, csak így lehetsz igazságos. Másfelől nem különálló elv, mert a másnak hasznosság, másnak ártás elvét egészíti ki.

Az elvek felsorolása. Az egyenlő megítélés, adás elve. A hasznosság, ártalmasság szerinti megítélés adás elve. Az érzésmechanizmus szerint: „minél idegenebb a támogatott, annál nagyobb az önzetlenség” elve. Az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet adás elve. A rászorultság szerinti adás, segítség elve. Csak ezt az öt elvet kell figyelembe venni és összeegyeztetni, amikor embereket ítélünk meg, azokat támogatjuk. Általában normál helyzetben össze lehet egyeztetni ezt az öt elvet. Kétségtelenül hogy az öt elv egyrészt azt jelentheti, hogy gyakrabban tévedünk. Másrészt azt jelentheti, hogy viszonylag gyakran alakul ki olyan helyzet, amikor egyenlő arányok alakulnak ki, vagyis igen nehéz dönteni, hogy kinek, mennyit adjunk. Az egyik ember kevésbé hasznos, ámde rászorultabb, és hozzátartozó. A másik ember idegen, de hasznos, viszont kevésbé rászorult.

Tulajdonképpen ez az egész nagyon bonyolultnak látszik, de valójában hihetetlenül gyorsan forog az emberek értelmének és erkölcsi ítéletének kereke, mindezt, ha nem is tudatosan, de percek alatt végiggondolják. Azért nem árt, ha legalább egyszer tudatosan is végiggondolják a problémát.

Az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet és a társadalom, a társadalmi elosztás.

Itt elérkeztem egy olyan ponthoz, amikor megint rá kell jönnöm, hogy minden mindennel összefügg. Nincs a társdalomtól, elválasztható külön erkölcsi problémakör, nincs külön érzelmi problémakör.

Az alábbiakban a következőt szeretném bizonygatni: ha érvényesül az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve az egyéneknél és társdalomban, akkor a gazdasági-társadalmi rendszer szinte optimálisan működik. De csak akkor, ha a másik két elv is érvényesül és ez a három jól illeszkedik egymáshoz. A másik két elv.

A rászorultak segítése, azaz a természeti és társadalmi igazságtalanságok kompenzálása. (Egyenlő csak a helyzetet mérlegelő szeretet-tisztelet)

Illetve a valós teljesítmény, hasznos munka alapján való megítélés és megbecsültség. Illetve az egyenlő, ezért mérlegelt megítélés, tisztelet megbecsülés

És az gazságos szabályozott versenyről se feledkezzünk el.

Amikor az arányos szeretetről-tiszteletről elmélkedem, akkor az arányos adásról, támogatásról is elmélkedem és ez már társadalmi probléma.  Az állam erőssége, az adózás, a költségvetés, a szociális rendszer, és még hosszasan sorolhatnám az érintett területeket.

Az egyén számára az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve nagyon egyszerűen valami ilyesmiről szól. A szeretettel, tisztelettel nem kell fukarkodni, mert az nem tud kifogyni. Semmiképpen nem kell gyűlölködni, lenézni a másik embert, bárkiről (egyedül a súlyos bűnelkövetők tekintetében vitatható) is legyen szó. Viszont a törődés, a munka, az egyén energiája, ideje, jövedelme (adás, támogatás) már véges. Ezt már kénytelenek vagyunk elég precízen beosztani. A gyakorlati szeretet, tisztelet azonban arányos az adással, támogatással.

Az világos hogy az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelettel, általában egyenesen arányos a másoknak való adás, támogatás. Ez pedig nyilván összefügg az igazságos és arányos hierarchiával. Először is azt kell látni, hogy aki, önző az, az igazságtalan és aránytalan hierarchia híve. Azok pedig akik (7%) önzetlenek, de különböző okokból aránytalanul többet adnak a családjának, ismerőseinek, mint az ismeretleneknek, az igazságtalan és aránytalan hierarchiát erősítik.  Az önzőségen túl tehát számít az arányos adás.

Látszólag azok szolgálják leginkább az igazságos, arányos hierarchiát, akik mindenkinek egyformán adnak, vagyis a nem tartják be az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elvét. Mindenki, mindenkinek egyformán ad tehát mindenki egyformán kap. Erre jönne rá a hasznosság szerinti elosztás, és akkor kialakul, az igazságos és arányos hierarchia. Ha viszont betartom az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elvét, akkor abból a tényből kifolyólag, hogy minden embernek különböző számú, adakozó kedvű, és vagyonú családtagja ismerőse van, eleve egy igazságtalan helyzet jön létre. Itt már nem ártana akár százalékosan is pontosítani az arányos adást. Itt ugye megint felvetődik: hogy lehet a szeretetet-tiszteletet méricskélni. Viszont ha ez szeretet-tisztelet meghatározza a társadalmi elosztást (adózást, költségvetést, szociális rendszert stb.), akkor nemcsak lehet, de köteles vagyok pontos számokkal dolgozni.

Az önzetlenség, az adás számokban kifejezett arányai. Itt egy erősen leegyszerűsített, idealizált modellt vázolok fel. A kiindulási alap, mondjuk ez: milyen lehetne a jövőben, egy magyar átlagos (átlagos jövedelmű, átlagos családi és más körülményekkel rendelkezik, stb.) egészséges, munkával rendelkező dolgozó munkájának szétoszlása.

Megjegyzem a számolásba, nem számítom bele az adás-visszakapást, csak a viszonzatlan és folyamatos adást, támogatást, illetve kapást.

Ez a modell megfelel annak, hogy a lakosság egyharmad része az aktív, egészséges folyamatosan dolgozó. A másik kétharmad része támogatásra szoruló gyermek, vagy beteg ill. más okból támogatásra szoruló ember. Ez egy nagyon leegyszerűsített, elnagyolt kép. Kik, akik valóban támogató (rászorulókat támogatják) dolgozók? Kik a rászorulók?  Mit jelent az, hogy rászoruló, segítséget igénylő? Nem ingyenélőt, nem eltartottat jelent, ez biztos. A beteg fizette a betegbiztosítását, a nyugdíjas pedig fizette nyugdíjjárulékot. Ezek egyfajta tartalékolások, a munkájuk, jövedelmük későbbi felhasználása. Bizonyos értelemben a gyerek eltartására fordított összeg pedig felfogható olyan előlegnek, amit felnőtt korában visszafizet. Persze úgy is felfoghatjuk, hogy az aktív dolgozó azon kívül, hogy eltartja magát, visszafizeti a gyerekkorában ráfordított munkát, valamint tartalékol, beteg ill. öregkorára. Bizonyos szemszögből alig van rászoruló, pontosabban alig van ingyenélő, eltartott. Az önhibán kívüli szegény ember, vagy fogyatékos sem tekinthető ingyenélőnek. Mások meg azt mondják, hogy a szegények, és a fogyatékosok végső soron önhibájukból ilyenek, ezért nem rászorulók.  Szóval belemerülhetek ebbe a témába, de nem biztos, hogy ki tudok evickélni.

Azt azonban nem mondhatjuk, hogy nincsenek rászorulók. Ha ezt mondanánk, akkor azt sugallnánk, hogy az aktív dolgozóknak csak saját magukról kell gondoskodni.

A leegyszerűsített alapkérdések ezek. Egy aktív egészséges dolgozónak munkaenergiájának mekkora részét kell nem rövid távú öncélra fordítani, ahhoz hogy hosszabb távon általában mindenki jól járjon, és így maga az aktív dolgozó is  kis eltéréssel  a belefektetett munkájának arányában jól járjon? Az hogy munkám egy részéből nem akarok  rövid távon öncélú hasznot húzni, jelenheti azt, hogy hosszabb távra befektetetek, életem hosszabb távra tervezem. Ugyanakkor azt is jelenheti, hogy támogatom a rászorulókat. Önzetlen azáltal leszek, hogy bevállalok bizonyos kockázatot, hogy a munkám, esetleg nem térül meg.

Egyfelől megállapítom, hogy az emberek (gyerekek, idősek stb.) mondjuk az 50% az aktív dolgozó.

Másrészt megállapíthatom, hogy egy átlagos ember életének kb. a 60%-át nem munkával tölti el. Igaz ez megint egy vitatható megállapítás. Nem ismerem a jelenlegi statisztikákat és ebben az esetben nem is nagyon érdekel. Nem akarom a  jelenlegi magyar valóságot vázolni, csak valami hasonló helyzetet. Az átlag életkor mondjuk 70 év. Ebből átlagosan mondjuk 34 évet dolgoznak átlagosan. Talán a szabadságokkal más kieső időkkel ez lemegy 28 évre, ez 40%. A 28 évnyi munka finanszírozza a 42 évnyi munkanélküli éveket. Másképp is lehet számolni.  Pl. lehetne azt számolgatni hogy egy átlagos ember mennyi időt tölt szórakozással pihenéssel és ebből következtetni.

Ugyanakkor fogadjuk el, hogy a fogyatékosok, a tartósan betegek, és nyomorgók egy része jogosan kap támogatást.

Mindebből kiindulva elfogadhatjuk, azt hogy egy átlagos, egészséges, dolgozónak két másik embert kell eltartani.  Talán pontosabb, ha azt mondjuk hogy 1,7-1,9 másik embert kell eltartani. A jövőben ez szám talán lecsökken 1,4-1,6-ra? Ez sem biztos, ha figyelembe veszem pl. azt hogy feltehetően a munkaidő rövidül, mert technika fejlődik, több idő marad szórakozásra, pihenésre. Továbbá a tanulási idő a hosszabbodik, a nyugdíjas idő hosszabbodik. Mit nevezünk munkának? Mi az ideális munkaidő? Ezek újabb kérdések. Megint kihangsúlyozom, hogy egyszerűsített, elnagyolt modellről van szó. 

Az átlagos dolgozónak egy közvetlen családtagot kell eltartani, annak adni, támogatni. Továbbá egy ismeretlen honfitársat (önhibán kívül rászorultat, stb.).

Az ismeretlen honfitársat azonban ketté kell választani, mert itt az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve alapján számolok. Ezek szerint van 0,5 támogatott, aki az ismeretségi körből kerül ki, és van 0,5 támogatott, aki abszolút idegen honfitárs. Ez azt jeleneti, hogyha nagyon keresünk, akkor mindig találunk az ismeretségi körben egy olyan embert, akit bizonyos szinten támogathatunk, és egy átlagos ismeretségi körben két támogató jut egy támogatottra. Ezért egy támogatóra folyamatosan 0,5 támogatott jut. Az ismeretlen segítségre szoruló honfitársra is két ( hazai) támogató jut.

A folytatáshoz soroljuk fel az arányos hozzátartozó szeretet-tisztelet kategóriáit.

A közvetlen családtagok, nekik jár a legnagyobb támogatás.

Az ismerősök, egyfajta fontossági sorrendben: barátok 4,5, elvtársak (kisközösségi tagtársak) 2,8, rokonok 2,5, kollégák 2,2, lakótársak 2, stb. 1,. A számok az én fontossági sorrendemet jelzik, az ismerősökön belül. Az ismerősök, pontosabban a támogatásra szoruló ismerős, kisebb támogatást érdemel, mint a közvetlen családtag.

A rászoruló ismeretlen honfitárs, ő valamivel kisebb támogatást érdemel, mint az ismerős.

Az önzetlenség (egyetemes szeretet, stb.) értelmében azonban támogatni kell rászoruló külföldit, minden rászoruló embertársat. Igen nehéz lenne megállapítani, hogy egy átlagos magyar dolgozóra mennyi rászoruló külföldi jut. Ugyanakkor az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve szerint a külföldi kevesebb támogatást érdemel, mint a rászoruló honfitárs.

Mondjuk az átlagos magyar dolgozó 10.000 egységnyi munkaenergiával rendelkezik. Ez nem jövedelem, nem is termelési potenciál, egyszerűen a szórakozáson, pihenésen kívül ennyi idővel, energiával rendelkezik, amelyet képes önmagára és másokra fordítani. A szellemi munka is munka. Minden tevékenység ami nem a szórakozást, pihenést szolgálja, bizonyos értelemben munka. Nevezzük ezt absztrakt munkának. Ebben benne van az a munka, amit a munkahelyén végez és aztán, mint jövedelmet oszt szét, de benne van házi, háztáji munka, mondjuk az otthoni takarítás is.

Ennek csak 80%-át veszem a következő okból. Mindenki még a gyerek, a beteg is rendelkezhet, 20%-nyi (az egészséges dolgozó átlagos munkaenergiája a kiindulópont) absztrakt munkaenergiával (házi munka teljesítőképességgel), amit adott esetben fel is használ. Továbbá valahogy a közösség javára fordított tevékenységgel is rendelkeznek a rászorulók. Továbbá azért a fejlődik a technika, a tudomány, a társdalom. Ez is egyfajta munkát igényel ebben is részt vesznek a rászorulók. Tehát 20%-ot azért nem számolok, mert ezzel szinte mindenki rendelkezik, ill. ez a munka nagyon kiszámíthatatlan, egyéntől függő. Nevezzük ezt általános, változó absztrakt munkának.

Kétségtelen, hogy az aktív dolgozó általában több ilyen munkát bír, mint egy rászoruló.   Kétségtelen hogy a rászorulok is igen eltérően, rendelkeznek ilyen munkával.  Ebben a modellben azonban ezt 20%-ot egységesen nem számolom, így egy az  átlagos dolgozó munkaenergiája 8000 egységnyi lesz, ezt veszem én 100%-nak, ebből indulok ki.

Szerintem a következő számok nagyjából (átlagosan) helyesek.

Helyes, ha az átlagos támogató, dolgozó önmagára fordítja (megtartott illetve visszakapott) absztrakt munkájának 35%-át.

Helyes, ha a közvetlen családtagokra (egy rászoruló családtagra) fordított absztrakt munka 35%.

Helyes, ha az ismerősökre (adott rászoruló ismerősre) fordított absztrakt munka 15%.

Helyes, ha az ismeretlen honfitársakra (rászoruló honfitársra) fordított absztrakt munka 10%. Pontosabban ez pl. egy magyar dolgozó esetében, 12,5%, mert külföldi  viszont-támogatás is van.

Helyes, ha a rászoruló külföldiekre fordított absztrakt munka kb. 5%. Pontosabban ez egy magyar dolgozó esetében 2,5%, mert külföldi viszont-támogatás is van.

A rászoruló külföldivel kapcsolatban még a következő megjegyzésem van. Amennyiben egy közepes gazdagságú ország akkor ez az 5% visszakapásra kerül feltételezve, hogy szinte minden országban, ehhez hasonló az erkölcsi elosztás. Ez tehát egyfajta erkölcsi elosztás, amely elméletileg realizálódhat. A lényeg az, hogy a magyar átlagos dolgozók adnak a külföldieknek, de külföldi átlagos dolgozók is adnak magyar szegényeknek. A mai állapotból kiindulva az 5% adott munkából, mondjuk 3% visszatérül. Az 5% külföldi segélyt szét lehet osztani még így: külföldön élő, magyar nemzetiségiek (pl. 2,5%) és teljesen idegen külföldiek (pl. 2, 5%).

Miért helyes ez az elosztás?

Van egy helyes erkölcsi szabály, ami szerint az egy családban élőknek közel egy szinten kell élni, ez itt megvalósul. Ugyanakkor a százalékokból kiderül, hogy megvalósul az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve.

Nézzük meg kapás oldaláról ugyanezt. Az átlagos dolgozók 35%-ot kapnak. A rászoruló közvetlen családtagok 35%-ot kapnak.

A rászoruló ismerősök, 30%-ot kapnak (2x15%), mivel két adakozó jut egy rászoruló ismerősre. Viszont rászoruló ismerősök úgy is kapnak valamennyi támogatást mint rászoruló honfitársak, így már az ő kapásuk összesen felmehet 33%-ra.

A rászoruló honfitársak (2x10) és (2x3) összesen 26%-ot kapnak. (Minden rászoruló család nélküli honfitársra két támogató jut fejenként 10%-kal. Illetve a külföldi támogatást is megkétszerezhetjük.) Ugyanakkor itt is érvényesül az hogy ezek támogatását kiegészíti az ismerősi támogatás tehát a kapásuk összesen 31% lehet.

Ez elég arányos és igazságos elosztás. Egyfelől érvényesül benne az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve. Másfelől érvényesül benne az elv: aki dolgozik, az azért többet érdemel. Ha ez az elv nem lenne, akkor a munkának nem lenne becsülete. És csökkenne a munkamotiváció és termelés.

Igen ám de mi van azokkal a rászoruló emberekkel, akiknek nincs családjuk és  támogató ismerőseik is alig vannak. Ez még egy idealizált helyzetben is előfordulhat. Pl. mennyit, kap egy árva, eldobott gyerek. Kétségtelen hogy az ilyen gyerek csak 26%-ot kap. Itt viszont jöhet a szociális rendszer kiegyenlítő mechanizmusa. Ez valamennyivel kevesebbet (pl. 2%-kal) ad, a bőven támogatottaktól és odaadja ezeknek, az embereknek.

Mindez idealizált, mert egy sereg feltételhez van kötve.

Feltételezem, hogy mindenki dolgozó hasznos munkát végez. Jelenleg ez nem igaz, csak a dolgozok negyede, végez hasznos munkát.

Feltételezem, hogy minden dolgozó önzetlen méghozzá az említett fokon jelentősen önzetlen. Jelenleg a dolgozók, mondjuk harmada önző (többet vesz el, mint amennyit ad). Feltételezem, hogy kialakul egy az önhibát, és valódi rászorultságot mérő, pontos elosztó rendszer. Jelenleg ilyen nincs. Feltételezem hogy minden család átlagosan két gyereket vállal. Illetve akik nem vállalnak azok az elosztó rendszer miatt kevesebbet, kapnak. Ez sincs. 

Meg kell jegyezni ez csak az alapelosztás erre jönne rá, a másnak hasznosság szerinti elosztás.

Jelenleg valójában a helyzet, hogy van kb. 10%-nyi hasznos munkát végző ember, akinek munkájának csak az egyszázadát (nem egyharmadát kapja vissza), kapja vissza és ezek tartják el a rászorultakon kívül az önzőket és haszontalan munkát végzőket.

Mire jó ez az egész? Csak azt akartam bizonyítani, hogy az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve ill. a szerinti elosztás nem veszélyezteti az igazságos arányos elosztást, nem akadályozza az igazságos és arányos és arányos vagyoni hierarchiát. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a jelenlegi aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchiának nem az, az oka, hogy családunknak, ismerőseinknek többet adunk, amennyiben ezt a többlet-adást mértékkel tesszük. Sőt így kialakulhat egy olyan társadalmi egyensúly, ami semmilyen más elosztási rendszerben nem jöhet létre. Tulajdonképpen röviden is megfogalmazhattam volna, mondjuk így. Feltételezve, hogy mindenki, aránytalanul de egyformán és kismértékben aránytalanul többet kap a családjától, ismerőseitől, és ennél kevesebbet, de azért rendesen kap az idegenektől, nem jöhet létre nagy aránytalanság.

Van még egy oka, hogy ennek hosszas számolgatásnak. Mindenki lássa (én magam is) nemzetgazdasági számokban is, hogy mit jelent (átlagosan) önzetlennek lenni, ugyanakkor betartani az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elvét.

Mit jelent, ha az itt vázolt százalékos arányoktól nagyobb mértékben (pl. +,- 3%) felett eltérünk?

Ha a magunknak sokat adunk, akkor önzők vagyunk, ugyanakkor felbomlik az egyensúly, hatalmas vagyoni hierarchia jön létre. Ugyanez a helyzet, ha családtagjainknak adunk jóval többet, ill. ezáltal, kevesebb jut másoknak. Ha ismerőseinknek adunk túl sokat (ennek legkisebb az esélye), akkor is felborul az egyensúly. Ha honfitársainak adunk  jóval többet ( túlzott államosítás), és ezáltal családtagoknak, egyéneknek kevés jut, akkor csak kis mértékben borul fel az egyensúly, de nagymértékbe sérül az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve. Továbbá ebben az esetben a működőképesség is sérül. Persze az sem lényegtelen, hogy amikor többet adunk, akkor azt miből csípjük le. Ha például a rászoruló külföldieknek nem adunk eleget, akkor létrejön a jelenlegi kettéosztott világ, annak minden (háborúk, bevándorlási problémák, „terrorizmus”, stb.) problémájával.

Ha hasznosan akarunk szeretni-tisztelni, akkor vigyázni kell az arányokra.

Visszatérnék röviden az önzetlenség meghatározásra. A példából az, derült ki, hogy egy átlagos önzetlen dolgozó nagyon is önzetlen, hiszen a befektetett munkájának közel a kétharmadát szétosztja. Jóval többet ad, mint amennyit kap.

Mondhatjuk, hogy mindezt kényszerből teszi. Én azt mondom, hogy az átlag ember mindezt szívesen teszi, ill. tenné. Ami zavarja az, az hogy eközben más önző emberek igazságtalanul megtollasodnak, pazarul élnek és ráadásul még társadalmi megbecsültségük is nő. Persze egy ilyen világban nem szívesen válik az ember önzetlenné. A másik kérdés: mikortól válik az ember igazán, jelentősen önzetlenné? Pl. önzetlen-e azon ember, akinek megérdemelten hatalmas jövedelme, és ebből a hatalmas jövedelem csak picike százalékát adja a rászorultaknak? Elvileg többet ad, mint amennyit kap, hiszen hatalmas jövedelmét jól megérdemelt munkája miatt kapja, és ezen felül ad. Ugyanakkor mellette nyomorognak. Én úgy gondolom, hogy ez az ember mégsem igazán önzetlen. Be kell vezetni egy új fogalmat: az igazi önzetlenség, fogalmát.

Igazán önzetlen, aki hátsó szándék, nyereségvágy nélkül annyit ad, amennyit az igazságos és arányos hierarchia megkövetel.

Meg kell említeni még azokat, akik maguknak adnak túl keveset, magukkal szemben önzők. Ez is felborítja az egyensúlyt.

Nézzük meg a mindez, hogyan alakul a társadalmi rendszer, pontosabban az adózás, költségvetés vonatkozásában.  

Az átlagos dolgozó absztrakt munkájának csak egy részét végzi hivatalos munkahelyen, ezért kap pénzt, ez halad át az államon, az adózáson és költségvetésen. Ez a pénzbeli munka kb. 70%. Ha az átlagos összes adó az átlagos dolgozó jövedelmének 50%-a, akkor a munkaenergia 35%-a, mint támogatás, az adózáson, költségvetésen keresztül történik.

Az adózáson keresztüli támogatásban a két réteg, az ismerősök rétege és az ismeretlen honfitársak rétege egyfelől összevonódik, másfelől azért érdemes mégis szétválasztani.

Az állam e fejezet szempontjából két nagyobb egységre osztható. A szociális rendszerre, úgy mint segélyezési támogatási rendszer, és egészségügy. Ide vehető részben az oktatás is és más részek. Ez az én elképzelésem szerint ez kisebb összeget, igényel, mint az állam másik nagyobb egysége. A másik nagyobb egység, az egyéb állami feladatok, úgy, mint: katonaság, rendőrség, (állami világnézet, oktatás, tájékoztatás), jogalkotás, igazságszolgáltatás, környezetvédelem, államapparátus, különböző nyilvántartások, nagyszabású építkezések, üzemeltetések, stb.

Azért kell elválasztani a két részt, mert a dolgozók a szociális rendszeren keresztül támogatják a honfitársakat. A külföldiek támogatása is az adóból történik. Az állam egyéb „szolgáltatásai” szintén a dolgozók adójából működik, de ezzel mindenkit, családjukat, ismerőseiket, honfitársukat, támogatnak, sőt önmagukat is támogatják. Az önmaguk támogatása persze visszatérülő rész, tehát nem minősül támogatásnak.

Mivel az államról az átlagos összes adóról, már sokat beszéltem itt csak néhány vonatkozásban térnék ki e szerteágazó problémakörre. Sok mindent meg lehet oldani államon keresztül (pl. brezsnyevi szocializmus) és sok mindent meg lehet oldani állam nélkül. A kérdést a praktikusság a működőképesség dönti el. Pontosabban három kategória van. Praktikusan az állam tudja leginkább elvégezni: aminek egységesnek kell lenni, amelyben különbség árt. Ami, sok embert (a lakosság jelentős részét) érint. Amihez sok ember együttműködése szükséges. Pl., az nem lenne jó, ha az igazságszolgáltatás kerületenként változna, tehát ennek többek között egységesnek kell lenni. 

A kisközösségek (pl. a kis és középvállalkozások) tudják praktikusan leginkább megoldani: ahol nem kell egységesség, sőt az ártalmas az egységesség. Pontosabban, kis egységesség szükséges, de nem nagy. Pl. minden kisüzem mást gyárt, másképp működik ezért a kisüzemek működtetést nem praktikus egységesíteni, államosítani.

Van ahol, még a kisebb egységesítés is zavaró, ezt pedig a magánszemélyek tudják leginkább megoldani. Ugyanakkor ez a három kategória sokszor összemosódik, vannak átfedések, köztes területek.

Mi a helyzet az adással, támogatással?

Van itt egy egyszerű elv, ami így szól: könnyen tudjuk azt támogatni, akivel közvetlen kapcsolatban vagyunk. Nehezen tudjuk, csak központilag tudjuk azt támogatni, akivel nem állunk közvetlen kapcsolatban.

Ezen elv miatt van az, hogy pl. a családi támogatás fennmaradása nemcsak erkölcsi, érzelmileg jó (az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve), hanem a gazdasági, társadalmi működőképesség szempontjából is. 

Mondjuk az új elv az lenne, hogy mindenkit egyformán kell támogatni, nincs olyan hogy a hozzátartozókat jobban támogatjuk. Ehhez minden gyereknek, már bölcsödétől kezdve „kollégiumokba” kellene járni. Egyébként voltak ilyen rendszerek.  Ez épületeket, embereket igényel. Az otthoni gyerekgondozás minden szempontból praktikusabb. Többek között erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet nemcsak érzelmileg jó, nemcsak az elosztás miatt jó, hanem a működőképesség, a praktikusság miatt is jó.

Ugyanakkor abból az elvből kifolyólag, hogy nehéz azt támogatni, akivel nem állunk közvetlen kapcsolatban, az állami szociális rendszerre is szükség van. Hiába akarná mindenki támogatni az ismeretlen honfitársait, egyénileg ezt igen nehéz elvégezni, legalábbis pontosan elvégezni. Ez például szintén egy olyan terület, melyet az állam képes praktikusan elvégezni. Én nem is értem, miről van szó, amikor arról beszélnek, hogy liberális ideológia szerint kis állam jó, a másik ideológia szerint az erős állam jó. Liliputi állapot, miszerint az állam erősségét és más kérdéseket nem a különböző tények, számítások, határozzák meg, hanem az ideológiák.

Kétségtelen hogy minél erősebb az állam, főleg minél erősebb a szociális támogatás, annál kevésbé vannak az emberek, ismerősök egymás támogatására rászorulva. Elvileg tehát az erős állam az erős szociális rendszer csökkenti az ismerősök összefogását, egymás általi támogatását. A baj akkor van, mint hazánkban jelenleg, ha a szociális rendszer is gyenge és hiányzik az ismerősi összefogás, támogatás is.  

Még egy példa. Egy lerobbant autós megállít az utón: kolléga nincs egy csavarhúzója kölcsön. Mire a válasz: uram menjen a központi támogatóba, ott majd kap csavarhúzót. Létre lehet hozni pl. központi szervizeket, de egyrészt azok sok-sok pénzbe kerülnek. Másfelől szerencsétlen autósnak mennyi idejébe kerülne elmenni a több kilométerre levő központi szervizbe. Nem egyszerűbb olcsóbb, ha természetes lenne átadni a csavarhúzónkat.

Tágabb értelembe szinte mindenki ismerős, távoli ismerős, akivel kapcsolatba kerülünk.  Itt arra utalok, hogy távoli ismerős az ügyintéző, a bolti eladó, a sarki rendőr, stb., főleg ha ezekkel többször találkozunk.  Nagyon távoli ismerős az autóstárs is.

Az ismerősök támogatásának problémája.

Az előző példához kapcsolódva. Elromlik a zárunk, mire becsengetünk a szomszédba és kérünk egy csavarhúzót. Mire a szomszéd az egész szerszámos készletével a segítségünkre siet. De szép is lenne. Egyre ritkább az ilyen. Többnyire már be sem merünk csengetni, ki tudja, hogyan reagál. Elmegyünk inkább a boltba szerszámot vásárolni, vagy szakembert hívunk. Ehhez hasonló példát, ezret lehetne sorolni.

Az ismerősöket (barátok, elvtársak, rokonok, kollégák, lakótársak, stb.) többnyire nem pénzzel, hanem egyéb más módokon, pl. házimunkával, tudjuk, tudnánk támogatni. Az én modellemben az ismerősök támogatása jelentős százalékot kapott.  Ha az ismerőseinket nem szeretjük-tiszteljük, nem támogatjuk kellőképpen, akkor az általam vázolt rendszer összeomlik. A helyes tendencia tehát az lenne, hogy az ismerőseinket egyre inkább szeressük-tiszteljük és az ő javukra fordítsuk összes munkaenergiánk 15%-át, ebből a közvetlen segítségnyújtás (pl. segítek megjavítani a zárat) 5%.  Ehelyett legalábbis hazánkban ennek ellenkező tendencia rajzolódik ki. A családtagok támogatása egyre erősebb, a honfitársaink támogatása, úgy ahogy megvan, de szinte nulla az ismerősök támogatása. Pedig ha ez láncszem hiányzik, akkor szakadt a lánc.

Mi az oka hogy hiányzik ez a szeretet-tisztelet?

A munkakapcsolatok vonatkozásában és bizonyos hozzátartozók, szeretete-tisztelete a kelleténél kisebb.

A családi kapcsolat részben, a lakótársi kapcsolat még inkább, a honfitársi kapcsolat is, leginkább a munkahelyi kapcsolat, ezek mind munkakapcsolatok. Minden munkakapcsolatban sok konfliktushelyzet alakul ki. Egészen mások azok a kapcsolatok, amelyekben nincsenek szükségszerű konfliktusok, mint pl. a baráti kapcsolatban.  A munkakapcsolat automatikusan magában hordozza az összetartozást, a hozzátartozást, szeretet-tiszteletet, ugyanakkor a munka magában rejti konfliktusokat, és ennek kapcsán egy idő után megjelenik „betelik a pohár, jelenséggel” a gyűlöletet. Ezért van, az hogy gyakran egy idegent jobban tisztelünk, kedvesebbek vagyunk velük, mint saját családtagjainkkal, lakótársainkkal, munkatársainkkal, stb. A másik ehhez kapcsolódó jelenség, hogy a kezdeti közepes, korrekt semleges kapcsolat, az idővel nemhogy javulna, de elromlik. Pontosabban egy első időben némi javulást mutat, azután elromlik. Továbbá az a jelenség, hogy egyes lakótársainkat, munkatársainkat, stb. szeretjük, más egyeseket pedig gyűlöljük. A probléma szerintem az, hogy nem látjuk be hogy a konfliktusok jelentős része a munkakapcsolat szükségszerű velejárói. Sőt, az sem mondható, hogy a konfliktus szükségszerűen rossz jelenség. Gyakran jó, mert felszínre hozza a megoldandó problémákat. Ha belátnánk, hogy a konfliktus gyakran szükségszerű és végső soron jó jelenség, akkor a kritizáló, kritizáló maradna, és nem válna belőle gyűlölködő, a kritizáltból pedig szintén nem válna gyűlölködő. Ehhez kapcsolódik az a lélektani jelenség, hogy a hozzátartozóinkat, szeretteinket éppen azért, mert nem közömbösök, erősebben és gyakrabban kritizáljuk, mint a viszonylag idegeneket. Ezt is szükségszerű és végső soron jó jelenségnek kellene felfogni. Mindezeket egészítené ki a nyílt, átgondolt, udvarias kritizálás tudománya.

Többek között ezek a lélektani jelenségek az okai, annak, hogy az ismerőseinkkel megromlik a kapcsolat és nem szeretjük-tiszteljük őket eléggé. Ugyanakkor a barátainkat is egyre inkább szórakozó-társnak tekintjük és nem támogató-támogatandó társnak.

Valahogy a rendszerből (államkapitalista rendszerből) is sok csatornán az individualizmus árad. Valahogy sok minden (pl. a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, a nagyfokú manipuláció, a bűnözés, a magántulajdon istenítése stb.) ezt sugallja: ne bízz meg senkiben, legyél magányos harcos, harc az élet nem együttműködés.

Talán ez egy másik jelentős ok: hiányzik, egyre inkább hiányzik a közösségi szellem az emberekből. Megfigyelhető, pl., hogy valaki családi házát állandóan abajgatja, sok pénzt, energiát fordít rá, ugyanaz az ember egy társasházba költözve megváltozik. Már nem érdekli a ház közös részeinek állapota, csak azért, mert az közös. Érdekes dolog ez, a globalizálódással egyre inkább a közösségi létre vagyunk kényszerítve, és lélektanilag ennek az ellenkezője történik. A politikától való elfordulás is e problémakörbe sorolható. Az igazi politizálás mikor a közös ügyekkel, adott esetben egy munkahely, egy lakóközösség, egy szellemi közösség közös konkrét ügyeivel foglakoznak, azokat megbeszélik az emberek.

Ha megértjük az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elvét, és ezen belül azt, hogy az ismerősöket, mint egyfajta hozzátartozókat egy fokkal jobban kellene szeretni-tisztelni akkor talán  e tekintetben is javulna az emberi élet minősége.

Itt megint felvetődik a kérdés. Hogyan lehet a szeretet szabályozni, és hogyan lehet egyáltalán méricskélni. Igen körülményesen én fejezetben végig szeretetről-tiszteletről beszéltem, nem csupán szeretetről. A tiszteletet, amely alapvetően értelmi eredetű, igenis lehet szabályozni és méricskélni. A szabályozott tisztelet kiválthat egyfajta szeretetet is. Továbbá ezekhez kapcsolódik az adás, támogatás melyet nemcsak lehet, de kell is szabályozni és méricskélni.

Erkölcs és társadalom.

Egy ismerősöm egyszer azt mondta nincs rendszer, csak emberek vannak. Értettem, hogy mire gondolt. Hiába van valahol a messzeségben egy jó rendszer, ha az emberi kapcsolatok rosszak, ha a mikroközösségekben (családi, munkahelyi, lakótársi, stb.) közösségekben pocsék a hangulat. Hiába van jó rendszer, ha az emberek egyéni erkölcse csapnivaló. Részben egyetértek ezen ismerősömmel, részben nem. Azért a jó rendszer számos szálon jobb erkölcsöt, jobb emberi kapcsolatokat, jobb mikroközösségeket generál, mint egy rosszabb rendszer. Az oktatás, tájékoztatás, a rendszerből kiáramló szellemiség, és még folytathatnám. Annyiban viszont egyetértek, hogy fejlődésnek, a rendszeren kívül van egy másik lényeges frontja és ez az egyének, az egyéni erkölcsök az egyéni kapcsolatok frontja. Ezen a fronton főleg egyéni erkölcs javításával lehet harcolni. Tudom hogy ez a mai világban ez borzasztóan nevetséges, szégyellnivaló és visszatetsző. Miért alakult ez ki? Jó, hogy kialakult, vagy rossz? Ez is egy érdekes társadalmi problémakör. Gyakran hallom ezt: az értelmiség feladata hogy feltegyen kérdéseket. Vagy ezt: az értelmiség feladata, hogy megmutassa problémákat. Rendben van már összegyűlt sok ezer kérdés, már tele van a padlás, kérdéssel. Rendben van már összegyűlt sok ezer probléma, már tele van a padlás problémával. És ki válaszolja meg ezeket. Sajnos azt sem mondhatom, hogy senki. Ha a szerény értelmiségiek el is zárkóznak választól, akkor is, így vagy, úgy meg lesznek azok válaszolva. Pl. az is egy válasz, hogy nem érdemes ezzel foglalkozni. A válaszolók pedig a szerény értelmiségiek hiányában a felelőtlen emberek, a felelőtlen vezetők.

Néhány üzenet a távolabbi és közelebbi ismerősöknek.

Üzenet minden emberekkel foglalkozó, bizonyos társadalmi hatalommal rendelkező embernek, elsősorban az ügyintézőknek, de tanároknak, orvosoknak, és mindenkinek. Tudom hogy az ügyfél idegesítő alak, de talán a következőket nem kellene elfelejteni. Egyrészt mindannyian ügyfelek vagyunk, valamilyen minőségben. Másrészt, végső soron az ügyintéző az ügyfélből él. Igaz, hogy a cégétől kapja fizetését a cég viszont csak az ügyfél pénzét adja neki. Az állami ügyintéző pedig szintén, az adón keresztül az ügyfél pénzét kapja meg.

Harmadrészt, tudom, hogy gyakran az ügyintéző úgy érzi, hogy ő van kiszolgáltatva. Higgye el, hogy általában még mindig az ügyfél van kiszolgáltatottabb helyzetben.

Negyedrészt meg kellene érteni az ügyintéző felelősségét. Sok ügyintéző nem szereti a munkáját, szinte csak kényszerből vállalja. Mások pedig arra hivatkoznak, nyíltan vagy magukban: ez a törvény, ezt kívánja tőlem a vezetés, ilyenek a feltételek, nem rajtam múlnak a dolgok. Azt kell megérteni, hogy azzal hogy valaki elvállalt egy munkát, egyben annak a cégnek, vezetésnek, annak munkának a képviselője, és működtetője lett. Attól a ponttól kezdve, hogy az ügyféllel kerül szemben, el kell felejteni a kényszerhelyzetet. Ettől a pillanattól kezdve neki úgy kell gondolkodni, viselkedni mintha ő lenne a főnök, ö találta volna ki szabályokat, törvényeket. Most mi van? Az ügyfél reklamál, mire az ügyintéző rámordul: uram nem én találtam ki a szabályokat. Mire az ügyfél, károsodva (dolga végezetlenül) kisomfordál. Nem az ügyintéző találja ki a szabályokat, de ő alkalmazza és ez ugyanolyan felelősség, mintha ő találta volna ki. Az alkalmazó is egy csavar, a rossz rendszer fontos alkatrésze. Ez az ügyintézői felelősség röviden: akár tetszik akár nem, én képviselem, a céget.

Üzenet minden családtagnak, ismerősnek, kollégának, lakótársnak.  Erre kell elsősorban vigyázni. Soha ne alakuljon ki tartósan olyan légkör, hogy a közös konkrét ügyek ne legyenek nyíltan, őszintén megbeszélve.

Ez is fontos. A társnak soha nem lehet kevesebb tiszteletet adnom, mint egy amennyi adok egy olyan ismeretlen embernek, akitől az utcán megkérdezek valamit. Mindenkinek állandóan tudnia kell: mivel összetartozunk szeretni-tisztelni, kell, kellene a másikat.

A jó kommunikációs légkör feltételei.

Az elsőszámú beszélgetési téma a közösség (adott esetben ez a család) konkrét ügyei legyenek.

Az embereket elsősorban a közösség irányába végzett cselekvések, ill. a közösségi ügyekkel való kapcsolatuk, véleményük alapján kell megítélni. A magánügyeket, a magánszférát lehetőleg tiszteletben kell tartani.

A kritikát lehetőleg udvariasan, de nyíltan, őszintén és először az érintettel kell közölni. Viszont a kritikán nem szabad megsértődni.

Kishazánkban, általában pontosan ennek az ellenkezője történik. Mindenről beszélgetünk, csak arra vigyázunk, hogy az ne komoly dolog legyen. Ha komolyabb dolog kerül napirendre, már rögtön feszengünk. Sőt, aki ilyen témát felvet, azt kekeckedőnek, vagy unalmasnak, vagy elvont csodabogárnak tartjuk. Imádunk hát mögött kibeszélni, pletykálni, a magánügyek kibeszélése az igazi csemege. Nem tudjuk udvariasan, de őszintén közölni a kritikánkat. Vagy sunyin elhallgatjuk a kritikát, vagy durván odavágunk. Nem tudjuk kellőképpen fogadni a kritikát, megsértődünk. Csoda, hogy kishazánkban rossz a közösségi szellem?

A normális hazaszeretet és az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet.

Nemcsak az ismerősök támogatásával vannak problémák. Az arányos szeretet-tisztelet másik neuralgikus része a honfitársak és külföldiek arányos szeretete-tisztelete. Elvileg itt és kétféle aránytalanság jöhet létre. Amiből viszont mindig ki kell indulni,  a következő: van az önzőség, önzetlenség problémája és van az önzetlenek aránytalan szeretete-tisztelete. Ez két különböző problémakör, a kettőt nem szabad keverni. Az önző ember, aki elsősorban és főleg csak saját magát szereti-tiszteli az sem családtagjait, sem az ismerőseit, sem a honfitársait, sem a külföldieket, általában másik embert nem képes igazán szeretni-tisztelni.  A gyűlölködésből adódó rangsorolás nem szeretet-tisztelet. Harcol az ellenséggel, de közben a honfitársaival, a nemzetével szemben közömbös, viszont gyűlöli a külföldit, akkor nem beszélhetünk aránytalan szeretetről-tiszteletről, csak önzőségről. Akkor sem beszélhetünk önzetlenségről, ha a tevékenységét, akár harcát valamilyen egyéni haszonszerzés vezérli. A zsoldos katona általában nem hazaszerető. Persze mondhatja a katona, vagy bárki: én szeretem-tisztelem a hazámat, de azért meg is kell élnem. Miért ne lehetne a kettőt összekapcsolni. A hazámért munkálkodom, és ezt megfizetik, vagy jutalmazzák (megnevezés kérdése). A lényeg viszont az, hogy mi van a háttérben. Ha mindezt, állandóan a hasznot latolgatva teszi, vigyáz arra, hogy kizárólag nyereséges legyen a buli, akkor önző emberről van szó. Ha mindezt úgy teszi, hogy tisztában van vele, könnyen többet veszthet, mint amennyit nyerhet, akkor önzetlen emberről van szó. Egyébként az önző emberek ritkán mennek katonának, még ritkábban háborúba, inkább a szájukat jártatják. A túlzottan nacionalisták jelentős része egyszerűen önző, megjátszott hazaszerető, vagy éppen gyűlölködő. A túlzott nacionalista ellentéte (de csak formailag, lényegileg nem), az un. idegenszívű, aki nem a honfitársát, hazáját egy fokkal sem szereti-tiszteli jobban, mint a külföldeket, mint bármilyen más embert. Ezek jelentős része szintén önző ember.   Lehet, hogy a rövid távú érdeke nemzetellenes cselekvést vagy szólamot igényel, és mivel önző ezt meg is teszi. Egyébként az önzetlen embereknek van, (valahogy létrejön) un. erkölcsi érzékük, erkölcsi intelligenciájuk. Az erkölcsi érzék tartalmazza az arányos hozzátartozói szeretetet-tiszteletet.

Azt is megállapíthatjuk, hogy gyakorlatilag sokkal gyakoribb, hogy a külföldit, az emberiséget szinte egyáltalán nem szeretjük (nem tiszteljük, nem adunk neki) mint az ellenkezője. Tehát a túlzott nacionalizmus gyakorlatilag gyakoribb, mint az emberiség szeretete. Az önző rétegben alakul ki ez leginkább, ugyanakkor legkevésbé is. Ez egy érdekes ellentmondás, aminek az a feloldása, hogy még túlzott nacionalizmus és az idegenszívűség is megjátszott.  Valójában, egyik sem jöhet létre, mert az önzőkre pont az a jellemző, hogy sem az ismeretlen honfitársat, sem az ismeretlen külföldit nem szereti, ezek szeretete nem igazán kapcsolódik egyéni érdekekhez. A túlzott nacionalizmus, vagy az emberiség szeretetének megjátszása, viszont adott helyzetben érdekük lehet.  Az önzőkre jellemző, hogy nagy hangon hirdetik a nemzetszeretetüket, emberiségszeretetüket miközben e mögött nincs igazi érzés, nincsenek valódi tettek. Meg kell jegyezni, hogy a látszólagos szeretet nem mindig tudatos hazugság. Előfordulhat hogy az önző ember magát is becsapja. A megjátszott nemzetszeretet emberiségszeretet, legtöbbször saját érdekből (pl. karrierépítés, népszerűség, stb.) történik.

Ha valaki csak azért szurkol a magyar válogatottnak, mert győzelem esetén ő maga felsőbbrendűnek érzi magát, mint egy győztes közösség tagja, akkor az önzőség. Ha a szurkolásban benne van az is, hogy győzelem esetén nemcsak én vagyok boldog, hanem szinte az egész nemzet akkor az igazi nemzetszeretet. Ha valaki azért szorgalmazza a nagytőke erősödését áramlását, mert abból neki is haszna származik, akkor az nem igazi emberiségszeretet ill. nemzetszeretet, csak önzőség. Ha valaki azért híve ennek, mert önmagának nem származik semmilyen előnye, de úgy gondolja, hogy ez előnyős az emberiségnek a nemzetnek akkor ez az ember már önzetlen. Itt viszont előjön átgondolatlanság, felületesség problémája, ami csökkenti ezt az önzetlenséget. A fenti néhány példával próbáltam érzékeltetni, hogy mi az a látszólagos és megjátszott nemzetszeretet ill. emberiségszeretet.

Összegezésül elmondhatjuk, hogy az önzők rétegében kizárt, hogy valóságos nemzetszeretet ill. emberiségszeretet legyen.  Ezt esetleg feloszthatjuk úgy, hogy a látszólagos megjátszott szeretet a nemzetszeretet szimulálja, vagy az emberiségszeretet szimulálja.

Kétségkívül azonban e tekintetben is vannak (kevesen, összesen talán 5-6%) akik önzetlenek, mégis aránytalanul szeretik-tisztelik akár hazájukat az emberiség a külföld rovására, akár fordítva, az emberiséget a hazájuk rovására. Az önzetlen, de aránytalan szeretet-tisztelet mögött mindig valamilyen félreértés, hibás elmélet, hibás felfogás, világnézet áll. Én, ahelyett hogy találgatnék, vajon melyek lehetnek e hibás felfogások, és mik lehetnek ennek okai, megint csak az arányos szeretet-tisztelet előnyeit ecsetelgetném. Ezt is csak nagyon röviden, mert a túlzott nacionalizmusból eredő problémákkal egy másik fejezetben és több helyen részletesen foglakozom. Itt és most, megint csak a nagy egyensúlyra hivatkozom. Akkor tud létrejönni a világ egyensúlya, ha szeretjük-tiszteljük az emberiséget, minden külföldi embert, de ennél valamivel, de nem aránytalanul sokkal jobban szeretjük-tiszteljük a honfitársainkat.

Itt kitérnék egy olyan szempontra, amiről eddig még nem volt szó. Tulajdonképpen szabályozott igazságos korrekt verseny csak akkor tud létrejönni, ha arányosan szeretünk-tisztelünk. Aki elfogultan ész nélkül túlzottan szeret-tisztel, az harcolni akar. Aki pedig mindenkit közel egyformán szeret-tisztel, annak pedig nincs motivációja versenyzésre. Aki önző az pedig megcinkelt kártyával szeret játszani, nem igazán kedveli az igazságos versenyszabályokat.

Térjünk vissza oda, hogy az idegen szívűek, ill. a túlzott nacionalisták nagyobb része tulajdonképpen nem hazaszerető, nem emberiségszerető csak önző ember. Az elsődleges kategóriák, amivel foglalkozni kellene, az önzők és önzetlenek kategóriája. Manapság csak nevetnek ezen: maga önző ember – pedig ez lenne az igazi sértés.

Szerintem káros az általános gyakorlat, mely szerint állandóan a másodlagos kategóriákkal jönnek elő, ráadásul még azt is eltorzítják, mert csak kétfelé bontják: nacionalista, és idegenszívű. Ezt vagdossák egymás fejéhez, miközben vannak a normális nacionalisták (normális hazafiak, nemzetszeretők, patrióták.) és túlzott nacionalisták. Még nagyobb baj, hogy nem az elsődleges kategóriákkal foglakoznak az önzőséggel és önzetlenséggel. Nem foglakoznak a látszólagos megjátszott nemzetszeretettel, emberiségszeretettel sem. Két tábort (nacionalisták és idegenszívűek) uszítanak egymásnak az önzők. Eközben az egyes táborokban az önzetlenek összemosódnak az önzőkkel, holott az igazi ellentét köztük van.

Ha pedig ennek vége, akkor jöhet a másik trágya-keverés, gyűlölködés. Egyik oldalon a kommunistázás, a másik oldalon fasisztázás. És ha ennek esetleg vége lenne, akkor újabb címkéket keresnének, és találnának az önzők arra, hogy a másik tábor önzőit kicsinálják.

Erre persze azt is mondható ez az egész nem más: mint hatalmi harc. Ez igaz is, és el is fogadom, de két problémám mégis van. Az egyik, hogy közben a nép tönkremegy. A másik azon ostobaság, hogy nem látják be, hogy ezzel saját maguknak is ártanak. Sajnos engem az ostobaság még akkor is zavar, ha az önzőktől ered, és maguknak is ártanak azzal. De nemcsak ezért zavar az ostobaság, hanem azért mert az, rendben van, hogy magukat kikészítik az ostoba önzők, de közben a nép is tönkremegy.

Az arányos szeretet-tisztelet visszatérő problémája méricskélés.

Rendben van, szeressük-tiszteljük honfitársainkat jobban, mint külföldeket: de a külföldieket egyformán szeressük-tiszteljük?  Vagy: mennyire szeressük-tiszteljük a hazánkban élő nemzetiségieket? Arról, hogy szeretetet nem, de a tiszteletet lehet szabályozni, már szó volt. Azt gondolom, hogy a külföldieket illene egyenlően szeretni-tisztelni. A hazánkban élő nemzetiségieket pedig illő lenne egy fokkal jobban szeretni-tisztelni, mint a hazánkon kívüli népeket. Hiszen mégiscsak a hozzátartozói szeretetről-tiszteletről van szó és velünk együtt élő nemzetiséggel mégiscsak közelebbi kapcsolatban, vagyunk, mint más népekkel. Sőt a kapcsolat olyan szoros hogy el kell gondolkodni: egyáltalán tegyünk különbséget?  Ugyanakkor ez is kétoldalú dolog. Pl. tisztelhetjük a cigányságot, ha cigányság nem tiszteli a magyarságot. Mert nyilvánvalóan nem tiszteli, hiszen ha tisztelné, akkor betartaná a többség normáit. De az is igaz magyarság sem tiszteli cigányságot, de említhetnék itt más nemzetiséget.

Az arányos szeretet-tisztelet hosszabb távon kölcsönösségre alapul. Kezdeményezzük, és amíg lehet egyoldalúan is, tartsuk fenn, az arányos szeretetet-tiszteletet. De kétségkívül csak egy ideig lehet egyoldalúan fenntartani az arányos szeretetet-tiszteletet. Viszont addig, amíg lehet, egyoldalúan is gyakorolni kell az arányos szeretetet-tiszteletet.       

A hazánkon kívül élő honfitársainkat pedig illő volna ugyanúgy szeretni, mint a belföldi honfitársainkat.

Ellenben újfent megjegyzem: mindez csak az egy része az ítélkezésnek, a másik része a másnak hasznosság, másnak ártás értékelése. Ez viszont csak az egyének vonatkozásában (nemzetek, népek, nemzetiségiek vonatkozásban nem) jöhet szóba.

Ezzel zárnám e két fejezetet. Talán ez a két fejezet zagyvaléknak, nagyobb zagyvaléknak tűnt, mint a többi. A társadalomtudomány részben objektív, részben szubjektív, állandóan erkölcsi kérdésekbe ütköző tudomány. Ebből következően az erkölcstudományról, (a pszichológiáról, társadalompszichológiáról sem) sem lehet elmélkedni, anélkül, hogy az objektívabb (közgazdaságtan, történelem, stb.) társadalomtudományokat figyelmen kívül hagyjuk. Ezek az elmélkedések zagyvaléknak tűnhetnek.  A sűrített összefoglalás kényszeri miatt pedig egymáshoz nem igazán illeszkedő témák keveredtek egymás mellé.  Vettem a bátorságot, hogy némely erkölcsi kérdésben, szerintem a társadalmi szempontból legfontosabb erkölcsi kérdésekben, kifejtsem a véleményem. Másodsorban nem tagadom, az volt a célom, hogy egyféle lelki-fröccsöt adjak az olvasóknak. Elsősorban azonban éppen azon elv, gyakorlati bizonyítása, ez a két fejezet, miszerint erkölcsösödés, erkölcsi oktatás, erkölcstudomány nélkül nem lehetséges társadalmi fejlődés.

Az arányos szeretet-tisztelet elve akkor érvényesülhet, ha az emberi élet alapvető arányai nem torzak.

Azt gondolom, hogy a legtöbbünk tudat alatt, értelmileg is, de érzelmileg biztosan foglakozik ezekkel, a problémákkal. Én csak arra vállalkozom, hogy a teljesség igénye nélkül felszínre hozok néhány problémát. A megoldás még messze van de, az első lépés az, hogy a tudatos tartományba beemeljük a problémákat.

Az alapvető arányok tekintetében maradjunk ennél a felosztásnál. Az egyén (én magam), a család, a közeli hozzátartozók (szűk kisközösség), a távolabbi hozzátartozók (tágabb kisközösség), a nemzet, a világ. Ebben elsősorban emberek vannak, de azért tartalmaz állatokat, növényeket, tárgyakat.

A másik dimenziója az arányoknak.  A munkavégzés arányai (magamért, családomért, szűk kisközösségért, stb.). A munkavégzés mellett, a nehézségekkel való szembenézés, az aggódás arányai. Valójában nem a gépies munkavégzés az, ami leginkább megterhelő az ember számára, hanem a munkavégzés körüli aggodalom. Sikerül, nem sikerül, jól sikerül, rosszul sikerül, lehetne jobb is, mit tudok még tenni, stb. Tehát aggódás magamért, a családomért, a szűk kisközösségért, stb.

A munka, az aggódás önmagában egyfajta kellemetlenség, felvállalása. Ráadásul itt van a már említett elv, a konfliktusok elve, ami szintén kisebb küzdelmet, konfliktust, kellemetlenséget feltételez. Tehát munkáról, aggódásról és küzdelemről, konfliktusról, kellemetlenségről van szó.  

És végül a siker arányai. A munkavégzésnek, az aggódásnak akkor van értelme ha az sikerrel jár, vagyis érezni, látni lehet a munka, az aggódás eredményét. Másképpen: tapasztalható valamilyen fejlődést, az előzőnél jobb állapotot. Sikeres vagyok én, a család, a szűk kisközösség, a tágabb kisközösség, a nemzet, a világ. Az igazi siker a boldogság, vagyis az hogy az örömérzések aránya nő, a kellemetlen érzések aránya csökken.

A kérdés az, hogy a felsoroltak tekintetében mi lenne azon arány, ami általában átlagosan az emberek többségének (elméletben létező átlagos embernek) jó lenne, két szempontból. Az elméletben létező átlagos ember lelkivilágának, boldogságának a leginkább megfelelőbb. A társadalmi egyensúly szempontjából a leginkább megfelelőbb. Ez utóbbi egyenlő a többség viszonylag legnagyobb boldogságával. Ez a kettő nagy valószínűséggel egyezik. Az arányos szeretet, tisztelet erősen kapcsolódik a témához. Talán ott is megállapítható, hogy az optimális társadalmi egyensúly (arány), az azonos az átlagos egyén optimális egyensúlyával (arányával).

Mekkora legyen pl. a munkavégzés, (magamért, családért, nemzetért, stb.) aránya?

Itt rögtön beleütközünk abba problémába, hogy mit nevezhetünk magamért való munkavégzésnek, és mit nevezhetünk másokért való munkavégzésnek? Tulajdonképpen a munkamegosztásos rendszerben szinte mindenki „másokért” dolgozik. A fogkefegyártó, az ügyintéző, az útépítő, az orvos, a színész, a politikus és még hosszasan sorolhatnám, mindenki mások szükségleteit állítja elő. Előállít, pl. százezer fogkefét, de abból csak egy az övé tehát látszólag 99,99%-ban másokért dolgozik. Csak látszólag. Valójában ez nem más, mint munkamegosztás. Nyilvánvalóan jelentős részben saját magunkért, a saját jövedelmükért, saját megélhetésükért, saját sikerért dolgozunk.  Nagy félreértés, ha egyesek a munkamegosztásos munkavégzést, másokért való munkának tudják be. Én már megtettem a magamét másokért, mondja a felületesen gondolkodó, önző, fogkefegyártó, ügyintéző, útépítő, orvos, színész politikus, stb. Mit nevezhetünk másokért való munkavégzésnek? Az egyik szempont, hogy a betett munka és kivett fogyasztás milyen arányban áll. Az, aki többet vesz ki, mint amennyit betett, az nem dolgozik másokért, ellenkezőleg őérte dolgoznak. Aki egálban van, az sem dolgozik másokért. Az dolgozik másokért, aki többet tesz be, mint amennyit kivesz. Az is szempont, hogy milyen hasznos a munkája. És az, hogy azt a munkavégzést milyen hasznosan milyen jól végzi el. Elvileg egy orvos, egy politikus, stb. nagyon hasznos munkát végez, azonban ha azt rosszul végzi, akkor a kár is sokkal nagyobb. És az is szempont hogy az általa végzett munkát (mások iránt), milyen, mekkora aggódással, mekkora empátiával végzi. Valószínűleg, aki nagy aggódással, nagy empátiával végzi a munkáját, jóval inkább másokért dolgozik, mint aki ezek hiányában van. Vagyis nem mindegy, hogy pl. az ügyintéző, az orvos, a politikus, a tűzoltó, újságíró, stb., ezzel gondolattal kezd a munkájához: én csak a pénzért, vagyis magamért csinálom mindezt. Vagy ezzel: én valóban segíteni szeretnék másoknak, és persze az ezért járó igazságos jövedelmet elfogadom, igénylem (nekem is meg kell élnem), de nem ez a lényeg. A két munkavégzés között általában és hosszabb távon óriási különbség van. (Itt most erről a variációról nem beszélek, bár van ilyen: én utálom, megvetem az embereket, magasan felettük állok, pénzért, karrierért, és hatalomérzetért dolgozom. Az ilyen munkavégző nem egyszerűen felületesen dolgozik, hanem kicseszően, ártóan.)

Az első lépés nem ez: ugyan már emberek, legyetek olyan jók, hogy a második variációt választjátok. Hanem ez az első lépes: ismerjük fel, és el, hogy a két munkavégzés között jelentős különbség van.

Az első variációban a motiváció, az hogy a munkám a jövedelemosztók számára jó legyen, legalábbis jónak látszódjon. Én nem mondom, hogy ez bizonyos fokig nem ösztönzi jobb munkára az embereket. De sokkal kevésbé mind a második variációban, mert ott a motiváció, az „ügyfél” egyre jobb kiszolgálása. Ebben a variációban a látszatmunka szinte ki van zárva, és a tevékenység az „ügyfél” érdekére koncentrál.

A tevékenységek más részében viszonylag egyszerűbb megállapítani, hogy azt kiért végezzük. Ha pl. ebédet főzők magamnak, akkor azt magamért végzem, ha családomnak, akkor azt családért végzem, ha barátaimnak, akkor azt a szűk kisközösségért, stb.

Ugyanakkor pl. a szülő, aki a gyerekét gondozza, neveli, nemcsak családjáért tevékenykedik, hiszen ha jól végzi a „munkáját”, akkor egy hasznos kiváló emberrel bővül a nemzet és az emberiség is.

Általában felmerül a következő kérdés: igaza van annak, aki így gondolkodik? Én egyszerre dolgozom, magamért, családomért, a kisközösségért a nemzetért, az emberiségért.

Éppen erről elmélkedtem, amikor azt fejtegettem, hogy nem mindegy a betett és a kivett munka aránya. Tulajdonképpen megint eljutottam az arányos és igazságos jövedelemhez.

Egy másik átfedés: látszólag magamért ténykedem magamért aggódóm, de valójában közben hozzám hasonló sorsú embereken is segíteni akarok. Pl. X hivatalnak írok egy panaszos levelet. Ez munka és aggodalom.  Nem sok értelme van, hiszen valószínűleg, rá se hederítenék.  De mégis arra gondolva, hogy más is kerülhetett ilyen helyzetbe, és az én levelemmel talán értük is tehetek valamit, megírom a levelem. Ha öszinte a fenti szándékom, akkor azt mondhatom, ez esetben 90%-ban magamért dolgoztam, aggódtam, de 10%-ban másokért, elsősorban a nemzettársaimért dolgoztam, aggódtam.

A másik oldalon pedig eljutottam a jóindulat és az érzésmechanizmus (másvilági megítélés) problémájához, mert azt állítom: nem mindegy hogy kiért akarunk dolgozni, kiért aggódunk. Ez a szándék, ill. az aggodalom érzése hosszabb távon és általában tükröződik abban, hogy a munkám kinek az érdekét szolgálja.

Tehát én azt mondom, hogy léteznek ezek a kategóriák. Magamért dolgozom a családért, dolgozom, a kisközösségért dolgozom, a nemzetért dolgozom, stb. Léteznek ezek a kategóriák, még akkor is, ha a határokat pontosan nem lehet megállapítani, és valóban jelentős átfedések lehetnek.

Itt megint emlékeztetnék az elmosódó határvonalak problémájára. Az, hogy a Balatonba besétálva nem tudok egy adott pontot meghatározni, azért nem mindegy hogy éppen a kis vízben vagy a mélyvízben vagyok.   A gyakorlati életben általában fölösleges azon meditálni, hogy mikor hol léptem át határokat, de azt azért érzékelni kell: hűha, én már nemsokára mélyvízben leszek. Azt meg pláne érzékelni kell: hűha én már a mélyvízben vagyok.

A másik állandóan felmerülő probléma a „törekvés” problémája. Kétséges, hogy sikerül ezért meg sem próbálom. Csak a biztos dolgokkal foglalkozom, mert így érem el legjobb hatásfokot.  Az így gondolkodó abban téved, hogy nem veszi figyelembe: a jelenlegi tevékenysége eleve rossz hatásfokú. Tehát a pontos megfogalmazás így szólna: kétséges, hogy sikerül, ezért maradok a jelenlegi rossz állapotban. Aki a rossz állapotból, jobb állapot felé törekszik, annak jelentősen lecsökken az elpocsékolt energiája. Ha nincs törekvés, akkor eleve kizárt a változás. Ezért a fejlődés egyik mottója: meg kell próbálni, törekedni kell. „Ember küzdj és bízva, bízzál”

Ez az egész tanulmányrész pedig az erkölcsről szól, vagyis az önvizsgálatról szól. Ebben az esetben ez a következőt jelenti az ember, vagyis én leülök, és őszintén megpróbálok erre a kérdésre felelni: tulajdonképpen én kiért akarok dolgozni, tevékenykedni? Nyilván az a válasz jön ki, hogy magamért is, a családomért is, a kisközösségért (barátok, lakótársak, kollégák, stb.) is, a nemzetért is. Csakhogy ez nem elég, valamilyen szinten azért tisztázni kell az arányokat. Persze ehhez nagyjából tisztázni kell, most éppen kiért dolgozok, kiért aggódók. Mint mondtam elsősorban saját magam őszinte szándékát, kell tisztázni.

Nézzünk néhány arányt. Egy ember, embercsoport 20%-ban magukért dolgoznak és aggódnak. 20%-ban a családjukért dolgoznak és aggódnak. 20%-ban az ismerőseikért dolgoznak és aggódnak. 20%-ban a nemzettársaikért dolgoznak és aggódnak, 10%-ban az emberiségért dolgoznak és aggódnak. 10%-ban a növényekért, állatokért dolgoznak aggódnak. Azt gondolom ez az arány még elmegy.

Nézzünk egy másik arányt: 40%-ban magukért aggódnak dolgoznak. 40%-ban a családért dolgoznak aggódnak. 5%-ban az ismerőseikért dolgoznak aggodnak, 5%-ban a nemzettársaikért dolgoznak, aggódnak, 5%-ban az emberiségért dolgoznak, aggódnak, 5%-ban a növényekért, állatokért dolgoznak, aggódnak. Talán még ez az arány is elmegy. Most itt sok olyan arányt fel tudok sorolni, ami még elfogadható. Azonban azt is látni kell, hogy vannak elfogadhatatlan arányok is.

A siker arányairól még nem volt szó. Optimális esetben a munkánkat siker kíséri, méghozzá, kb. akkora siker, mint amekkora a munkánk és aggodalmunk volt. Optimális esetben ott kell jelentkezni a sikernek ahová munkát, aggodalmat tettünk be. Ezt azonban különböző rajtunk kívül álló tényezők erősen befolyásolják. Nagyon sok igazságtalanság van, és erre fel kell készülni. Ha másokért dolgozunk, aggódunk, akkor sokkal nagyobb a valószínűsége, annak hogy elmarad a siker, legalábbis rövid távon. Ha hosszabb távban és a másvilági létben gondolkodunk, akkor érdemes másokért dolgozni, aggódni. Persze itt felmerülhet: hogy lehet az érzéseinket, az aggodalmunkat irányítani?   Szerintem valamennyire lehet.

Elmélkedések a kritikáról, az emberi kapcsolatokról, a hétköznapi konfliktusokról és azok megoldásról.  

A kritika bevezetése.

Ez egy szerteágazó problémakör. Nem is kívánom teljesen feldolgozni, de azért az nem árt, ha néhány kategóriát felsorolok.

A „kritika” fogalma rokon értelmű, a „tanácsadás”, a „megbeszélés”, a „beleszólás”, a „vita”, a „reklamáció”, a „véleménynyilvánítás” fogalmával. Mindez lehet jóindulatú és normális és lehet rosszindulatú és elfajzott, szélsőséges. Bár az utóbbi esetekben érdemesebb lenne más szavakat (pl. harc) használni, azért is, hogy a kritika, a vita fogalmát ne járassuk le.

A kritika és a társadalom.

A kritika, a vita lehetősége, a szólásszabadság. A reklamáció, jogorvoslat keresése is vita, kritika. Minden megítélés értékelés részben kritika, hiszen az értékelésben nemcsak jó van értékelve. Kritika, vita által fejlődik a tudomány.

A szabad kritizálás, vitatkozás, kritikus szellemiség a demokratikus társadalom fontos eleme. A demokrácia egyik értelmezése: minden közéleti dolgot, döntést a közélet szereplőivel meg kell vitatni. Mindezt nagyjából el is fogadják az emberek.

De mégis a kritika, a vita az emberi kommunikációnak egy zavaros ellentmondásos része. És ez főleg akkor jelenik meg, ha az egyének egymással vitatkoznak, ill. egymást értékelik. Ezt nevezem én hétköznapi kritikának.

És talán az is kijelenthető, hogy amíg nincs rendben az egyének közötti vita, értékelés, kritika, addig mindennek a társadalmi vonatkozása sem lehet teljesen rendben.

Mivel a társadalmi vonatkozásokról más fejezetekben beszéltem, ezért e fejezetben elsősorban az egyének egymás közötti kritikájáról gondolkodom. Ugyanakkor a vita az értékelés, a kritika társadalmi vonatkozása és a hétköznapi vonatkozása nem válaszható szét élesen.  Ezért az alábbi gondolatok jelentős része érvényes pl. a pártok, közszereplők, közéleti álláspontok közötti vitákra, kritikákra is.    

Bevezető gondolatok az egyének egymás közötti kritikájáról.

Fura ember, aki tart a kritikától, (a bírálattól), de hát mögötti kritikától nem tart. Mert kritika mindenképpen van, ha nem mondhatják a szemedbe, akkor a hátad mögött mondják. Vagy azt gondolja mindegy, mit mondanak, csak én ne halljam. Fura ember, aki tart a kritikától, mert az nem szereti, ha szeretik. Mert aki szeret, az kritizál is néha. Aki tart a kritikától, talán azt szeretné, ha közömbösök élnének a világon, akik alkalomadtán hagyják besétálni csapdába, akiktől nem kap komoly segítséget, vagy akik sunyin átverik. De ők még inkább megvetik a háta mögött. Inkább ilyenek vegyenek körül, csak ne kapjak a szemembe kritikát – gondolja az olyan ember, aki tart a kritikától.

Vagy azért nem bírja a kritikát, mert önmagát tökéletesnek gondolja.

Ha valaki megoldatlanul elkeni a konfliktusokat, akkor csak látszólagosan és időlegesen hoz létre békés, zavartalan működést, valójában rossz működés jön létre. Ráadásul a szőnyeg alá sepert szemét bármikor felrobbanhat.

A normális közösségben, családban folyamatos és mindennapos a megbeszélés és az ezzel járó kisebb vita. Nincs szőnyeg alá söprés.

A kevésbé normális közösségben, családban ritkábban, de nagyobb viták vannak. A szőnyeg alá söpört koszt néha kitakarítják.

A még kevésbé normális közösségben, családban még ritkábban még nagyobb viták vannak. A szőnyeg alá söpört kosz magától is kibukik.

Az ennél is kevésbé normális közösségben, családban nincsenek viták. A szőnyeg alá söpört koszt a lelkek szívják fel.

Nem tudunk megbeszélni, normálisan vitatkozni, normálisan kritizálni, kritikát fogadni, ezért vagy harcolunk, veszekszünk, balhézunk, vagy kussolunk.  Most már idősödve úgy tűnik, hogy vannak viták, csaták, küzdelmek, játszmák, amiket nem kerülhetünk el, amiket le kell játszani, amiket nem úszhatunk meg, ha az erőszakot, az elfajulást, az elhagyást el akarjuk kerülni.  Tehát vannak vértelen csaták küzdelmek, saját magunkkal szemben és szeretteinkkel, barátainkkal szemben, idegenekkel szemben, amiket le kell játszani. Le kell játszani, mert ha nem, ha kibújunk, akkor magunkba őrlődő kőemberekké válunk. Akkor megalkuvó elbújó csigákká válunk. Ráadásul a szőnyeg alá sepert szemét felrobban.

Jó lenne ezeket a csatákat szelíden megbeszéléssel tisztázni, de nem mindig sikerül. Néha, mikor a megbeszélés reménytelen, be kell vállalni, a kemény durva, esetleg fenyegető mondatokat is, de azért ennél tovább nem fajulhat az ügy.

Idevágó ismétlések.

A jelen rendszer, társadalom alapvető erkölcsi torzulása.

Az eredendő, a főbűn (a fő rossz), az önzés. A hét főbűn is végeredményben az önzés különböző megnyilvánulásai. Jézus is a szeretetről, az önzetlenségről ill., annak ellenkezőjéről, az önzőség elvetéséről tanított.

A jelen rendszer társadalom azonban éppen arról szól, arra motivál, arra „tanít”, hogy az önzőség nem bűn, az önzőség nem rossz. Fogyassz, valósítsd meg magad, a magántulajdon szentsége, bizonyos önző becstelenségek (érdemtelen vagyonszerzések) a jog szerint rendben vannak, stb. ez mind arról szól, hogy az önzés nem bűn, még csak nem is vétek.

Azért a rendszer, társadalom nem véletlenül lett ilyen. Az önző embereknek sikerült a maguk képére és hasznára formálni, a rendszert, társadalmat, ezt a sodrást alakították ki, de ez a sodrás már az önállótlanakat, a bizonytalanokat, a felületeseket is magával sodorja.

Az önzetlen ember szükségszerűen kifele, mások fele néz, mások életét is meg szeretné javítani. Az önzetlen szükségszerűen kritizál. Én nem mondom, hogy ennek nincs egy olyan határa, amelyen túl már zavaró, piszkálódó, kötekedő hatású lenne. Azonban ez a határ a jelen rendszerben, társadalomban igen alacsonyan van, a kelleténél, az optimálisnál jóval alacsonyabban van. Ezért jelenleg az önzetlen ember, általában gyakran zavaró, piszkálódó kötekedő embernek látszik. Az önző, a kifele közömbös, vagy sunyin ártó, pedig kellemes, jó, és sikeres, ügyes embernek látszik. (Ráadásul van önző szándékú zavarás, piszkálódás kötekedés is, de azért azt meg lehet különböztetni az önzetlen szándékútól. Kétségkívül meg kell tanulni a megkülönböztetést.)

És így válik a jóból rossz, a rosszból jó. Valójában sokkal kellemetlenebb egy ilyen (a jelenlegi) rendszerben, társdalomban élni, mint egy olyanban ahol az önzőség bűne a helyére kerül, ahol az önzetlenség és a piszkálódás, zavarás, kötekedés határa a megfelelő helyen van. Abban a rendszerben, társadalomban ahol az önzőség bűne a valós helyére kerül, jobban mennek a dolgok, dinamikusabb a fejlődés, kevesebb igazságtalanságot, sértést kell nyelni. De kétségkívül nehéz ezt konkrétan bizonyítani.

Néhány mondat a önzetlen a látszólagos zavarás piszkálódás, kötekedés és az önző szándékú zavarás, piszkálódás kötekedés megkülönböztetéséről. Van, amikor egyértelmű a szándék, amikor nem saját érdekről van szó, pl. amikor másokért vagy éppen a kritizált érdekében szólnak. Az is jó szándékú, ha az önös érdek mögött, legalább olyan erősen ott van mások érdeke is. Nem árt persze pontosítani: nemcsak magam érdekében szólók de a többi ügyfél érdekében is. Nemcsak magam érdekében szólók, de a többi lakó érdekében is szólók. Nemcsak nekem lenne jó ez, hanem neked is. De talán még könnyebb felismerni az önző érdekű megnyilvánulást, javaslatot, kritikát. Mert ez arról szól, hogy másoknak sem rövid távon sem hosszú távon nem lehet haszna a megnyilvánulásból, javaslatból, kritikából.

És mellékesen, de csak mellékesen ott van az udvariasság, mint tényező. Vagyis hogy goromba, sértő megnyilvánulás, javaslat, kritika, még ha az önzetlen is lenne, nem az. De az udvariatlanság határán is el kell gondolkodni, mivel az önzőség irányában eltorzult ember, az önzetlen beleszólást (megnyilvánulást, javaslatot, kritikát), az udvariatlanság ürügyével minősíti zavarásnak, piszkálódásnak, kötekedésnek.

Idézet az előző fejezetből. Az intelligens, erkölcsi érzékkel rendelkező egyén szét tudja választani (tudatosan szét akarja választani) az építő kritikát, a piszkálódást (kibabráló, kellemetlenkedő, rosszindulatot, antipátiát) és a bűnt.  Ha a másik fél részéről „csak” piszkálódást, antipátiát tapasztal, akkor az említett távolságtartó (a javulás reményét fenntartó, nem gyűlölködő és nem visszapiszkálódó) kapcsolatra törekszik. A bűn problémája egy más kérdés, abban az egyén, az elfogultsága miatt már egyedül nem hozhat szankciót, azt már csak a társadalommal együtt oldhatja meg. Így viselkedik az intelligens, erkölcsi érzékkel rendelkező ember, még akkor is, ha el akarják ragadni az indulatai.

Az építő kritikát tehát szét kell választani a piszkálódástól, és persze még inkább a bűntől.

Mindehhez hozzátenném: a tiszta lélekkel, jóindulatból, építően kritizálónak is tisztázni kell az érzelmeit, szándékait és kontrolálni kell a véleményét, cselekvéseit.  Mert ha az keveredik a piszkálódással, netán a gyűlölködéssel, akkor a másik fél előtt is jogosan kétségessé válik, az építő kritika megléte.

Mindkét fél önmagában is tisztázza és lehetőleg a másik előtt is tisztázza, a valós érzéseit, szándékait. E tisztázás mellett jöhetnek a felismerések. Felismerése annak, hogy a piszkálódás, a gyűlölködés értelmetlen. Felismerése annak, hogy a bűn megbüntetése egy másik kategória. Felismerése annak, hogy az építő kritika, nem rosszindulat, nem piszkálódás, nem bűn.

Kétségtelen mindez leegyszerűsítése a gyakorlati élet ezerféle kapcsolatának, amelyet ezerféle szempont alakít.  A normális emberben azért van egy olyan tulajdonság, hogy a fogadjisten szinte pontosan olyan, mint az adjonisten. Az erkölcsi cövekek leverése, betartása azért is szükséges, hogy „mindenki” egy kicsit alakítson, javítson a fogadjistenén és az adjonistenén, és ezáltal létrejöhet a kapcsolatok kölcsönös javulása.

Vannak versenyző-típusú jellemek. Nekik nem szabad elfelejteni, hogy versenynek nyíltnak, megbeszéltnek, önkéntesnek, szabályozottnak és igazságosnak kell lenni.

Néhány kisebb problémakör.

Jelentéktelen magánügyek (nincs másnak ártás) kritikája. (A kritika általában a jog alsó határa alatt van.) A magának ártó kritizálásának problémája. Kisebb dolgokért nem érdemes szólni - problémája. Nem rám tartozik – problémája. Önvédelmi kritika is van. Jelentős ügyek, közügyek (van másnak ártás) kritikája. (Ez már nem a csevegés kategóriája, itt már fegyelmezettnek kell lenni.)

Hétköznapi és társadalmi kritika.

Kinyilvánított egyetértés, dicséret. Hallgatólagos egyetértés. Elhallgatott kritika, megalkuvás. A kritika lehet, beszéljük meg – jellegű. Kritika, még nem határozott bírálat, inkább tanács.

Egyoldalú, elfogult torz kritika. Elfogulatlan kritika.

Jóindulatú, építő kritika. Rosszindulatú kritika. Udvarias kritika, és udvariatlan durva kritika. Stb..

Az elfogult egyoldalú (torz) kritika (piszkálódás, esetleg rágalmazás, bűn).

Valószínűleg elfogult egyoldalú a kritika, ha a pozitív (egyetértés, dicséret) és negatív kritika meghaladja a 80%-os, ill. 20%-os arányt, bármelyik irányban. A kritizált is lehet elfogult, ha 80%-on túl nem fogadja el, vagy szó nélkül elfogadja a kritikát. A jelenlegi magyar politikai életben (kormányzó pártok, ellenzék) pl. ez a helyzet. Vannak esetek, amikor egyértelmű a kritika aránya, ill. az elfogultság. Más esetekben közel sem egyértelmű.

A probléma tulajdonképpen az, hogy gyakran nem derül ki ez az arány. A fenti felsorolásból is kiderül, hogy vannak elhallgatott, dicséretek és kritikák.  A kritizált számára néha soknak, máskor kevésnek tűnhet a kritika ill. a dicséret. Illetve a másik fél részéről egyetértést gondolhat, miközben az ellenkezője az igaz, vagy éppen döntően szemben álló véleményt gondolhat, miközben az ellenkezője igaz.

Jó lenne nyilvánvalóvá tenni az arányokat és lehetővé tenni, pl. az alábbi kategóriák felállítását. A cél az, hogy csak rosszindulatú kritikán sértődjünk meg.

Valaki döntően jónak tartja a másik fél tetteit, közléseit, Ez valószínűleg elfogultság.

Valaki döntően rossznak tartja a másik fél teteit, közléseit, stb. Ez is valószínűleg elfogultság.

Ha elfogultsággal van dolgunk, akkor az egy másik kérdés, akkor a sértődés jogos. A nyalizást (80% felett van az egyetértés) pedig nem kell komolyan venni.  Viszont a két elfogultság között igen széles mezsgye van.  E mezsgyébe eső kritikákon nem szabad megsértődni, még akkor sem, ha valaki 75%-ban tartja rossznak tetteinket, közléseinket. 

Szükséges kritika mérése, hiába tűnik az gyerekségnek. Ugyanakkor a kritizálónak is vigyázni kell az említett arányokra, legalábbis, ha jóindulatú akar maradni. 

A kinyilvánított dicséret, egyetértés szerepe, értelme is az lenne, hogy ezt az arányt megmutassa. Mert abból a szempontból nem sok értelme van, hogy helybenhagyja a másik dolgait. Ne változtass így jó, ahogy csinálod - ez fölöslegesnek, tűnik. Ez a hiba változtatni kell – ez értelmesebb. De az arányok megállapítása miatt kétségkívül mégis van értelme. Ezzel együtt nehéz ügy az arányok pontos közlése és megállapítása, így az elfogult egyoldalú kritika megállapítása is nehéz. Ezzel együtt meg kell próbálni.  

Különbséget kell tenni a következő kommunikációs állapotok között: problémát látok, beszéljük meg, vitassuk meg, ill. jóindulatú tanács, figyelmeztetés (szűken értelmezett kritika), ill. határozott bírálat, ítélet, között.

Az emberek, sem a közlök, sem a fogadók (közlést fogadók), nem tudnak különbséget tenni, keverik a kommunikációs állapotokat, és ez nagy baj. Szerintem felére csökkenne az éles konfliktusok száma, ha az emberek különbséget tudnának tenni. A jóindulatú emberek között minimálisra csökkenne az éles konfliktusok száma.

A keveredés több irányú.  Keverheti a közlő és a fogadó is.  Keveredés úgy, hogy más a szándék és más sül ki belőle. Keveredés úgy, hogy másképpen értékeli a közlő és a fogadó. És keveredés úgy, hogy a helyzet az egyiket igényelné, de e helyett egy másikat használnak.

Nézzük meg a három állapot közötti különbséget.

Az elsőnél (beszéljük meg) a közlőnek nincs határozott, sőt nagyon is határozatlan a véleménye. Abban sem biztos, hogy ki a hibás, és mi a hiba. Csak a problémát látja azt is körvonalazva. Arra kéri a fogadót, hogy közösen tisztázzák, pontosítsák a problémát.

A másodiknál (szűken értelmezett jóindulatú kritika) már egy fokkal határozottabb a közlő véleménye. Persze itt is helye van megbeszélésnek, de azért ez már egy más szituáció, állapot.

A harmadiknál (határozott bírálat), már a közlőnek egészen határozott a véleménye. Optimális esetben okkal, jogosan átgondolva. Itt sincs kizárva, hogy megváltozzon a vélemény, de mégis ez egy más szituáció, állapot.

A keveredések elkerülése miatt át kell gondolni, hogy mit igényel a helyzet. (Pl. okkal, jogosan határozottan bírálhatunk, vagy nem, csak a probléma körvonalazódik.) Át kell gondolni, mi szándékunk, mi a másik szándéka.   És fontos, hogy egyértelműen közöljük, tisztázzuk, melyik kommunikációs állapot a szándékunk. Szerintem nagyon gyorsan nem mehetünk át egyik állapotból a másikba, az adott állapotnak tisztázottnak kell lenni.

Az önkritika és kritika.

Az öntelt (önkritika nélküli) lehet az akár közösség, rendszer, tudomány, vagy egyén, fejlődése korlátozott (nincs motiváció), sőt valószínűleg visszafejlődik. 

Az önkritika a lelkiismeret a felelősségtudat rokon fogalmak.

Az önkritikának két oldala van: a külső hatás nélküli önvizsgálat és önkritika, valamint a külső kritika hatására létrejövő önkritika. Másképpen: van az önkritika és a kritika fogadása.

A kritika, önkritika problémája a konfliktusok kapcsán merül fel. A konfliktusok pedig általában vitával járnak.

Az egyszerű példában X úr és Y asszony vitáját elemezzük. X úr akár én is lehetnék, semmivel sem vagyok különb, és azt gondolom, hogy az emberek többsége nagyon is hasonlít X úrra. Sőt Y asszony is lényegében azonos X úrral.

X úrról azt kell tudni, hogy saját magáról gyakran megállapítja: bizony én sem vagyok tökéletes. Visszagondolva  tíz-húsz évvel korábbi éveire gyakran felsóhajt: bizony mekkora baromságokat csináltam én akkoriban. Ha viszont felesége, vagy mások mondják, ugyanezt akkor már tiltakozna. Minél közelebbi időre gondol vissza, annál inkább halványul az önkritikája. Az elmúlt évét vizsgálva pedig szinte nem is talál komolyabb hibát. A közelmúlt maga által elkövetett hibáit, jelentéktelennek és megmagyarázhatóknak tartja.

X úr, mint mindenki más gyakran kerül konfliktusba, vitába. Konfliktusba, vitába keveredik a családjával, a szomszédival, az ügyintézőkkel, a hivatalokkal, eladókkal, kollégákkal, és még sorolhatnám. E vitáknak szinte mindig azonos lefolyása. X úr végiggondolva a vitáit a következő megállapításra jut. Kétségtelenül én is hibáztam kb. 10%-ban, viszont az ellenfél sokkal inkább hibás (legalább 90%-ban) sokkal többet vétet ellenem, és a közösség ellen, mint én. A legutolsó vitáját Y asszonnyal végiggondolva ugyanerre következtetésre jut. Meghallgatva Y asszony érvelését szinte elképed. Elképesztő ez az asszony micsoda jelentéktelen, logikátlan érveket hoz fel, ráadásul az én súlyos és logikus érveim pedig meg sem hallgatja. A megbeszélés, amelynek egyébként híve, nemhogy megnyugtatná, de még inkább felidegesíti. Ez az asszony, vagy buta, vagy rosszindulatú, vagy egyszerűen a saját önző érdekeit próbálja érvényesíteni. Hogy nem látja hogy az érvei jelentéktelenek, logikátlanok? Vagy nem is akarja látni, direkt piszkál engem. X úr megint átgondolja az egész konfliktust, szinte már örülne, ha kiderülne, hogy Y asszonynak igaza van. Egyfelől ezért örülne, mert így legalább értelmet kapna ez az őrület. Másfelől megnyugodna, hogy nem ő az ügyletes balek, akivel mindenki szórakozhat. Újra és újra végiggondol mindent, de mindig ugyanarra a következtetésre jut, neki van igaza, és megint baleknak nézik. Megint összefutottam, most már sok ezredik alkalommal, egy lehetetlen alakkal, egy ostoba, önző, sunyi emberrel.

A következőt ne felejtsük el. Amikor X úr, általánosságban kritizálja magát, akkor azért ennél nagyobb arányú hibázást is beismer. Amikor konkrét eseménysort gondol végig, akkor általában (eltekintve a kivételektől) szinte hibátlannak, gondolja magát, ill. az elkövetett hibáit, viszonylag jelentéktelennek és érthetőnek tartja.

Azt se felejtsük el, hogy Y asszony ugyanúgy gondolkodik, mint X úr. Y asszony X urat tartja ostoba piszkálódó rosszindulatú alaknak, aki nem akarja meglátni a nyilvánvaló igazságot. Márpedig valakinek igaza a másiknál igazabb van. Ha viszont szinte mindenki (emberek 80-90%-a) megállapítja, hogy szinte minden konfliktusban (80-90%-ban), szinte mindenben (80-90%-ban), neki van igaza, akkor az emberiség egyenlete nem jön ki.

Továbbá nem felejtem el, hogy én is ilyen vagyok, és szerintem még sokan mások, ha vitába keverednek. Próbáljuk meg jelenség hátterét felderíteni.

Az első ok, tényező az, hogy az ember szubjektív lény, a körülötte levő történéseket a következők szerint ítéli meg: ez kellemes, ez hasznos, ez igazságos, ez jó, ez szép, ez fontos, stb. Az igazság másodlagossá és szubjektívvá válik, hiszen csak arra ad választ, hogy ez valóban kellemes, ez valóban hasznos, stb.. Mivelhogy a kellemesség, hasznosság, igazságosság megítélése az érzelmekből fakad, ezért az igazság szubjektívvá, érzelmi alapúvá válik. „A kinek van igaza” kérdés  részben értelmetlenné válik. A lényeg az, hogy ugyanazt az eseményt, történést, helyzetet, stb. két ember egészen másképpen láthat, ítélhet meg. Ami az egyik embernek fontos az a másiknak lényegtelen és fordítva. A vita végső tárgya nem az igazság, hanem a kellemesség, a hasznosság, az igazságosság, stb., ezek pedig az egyén érzéseiből következnek. Itt persze felvetődik: azért az egyiknek szubjektív ítélete mégis közelebb jár az objektív kellemességhez, hasznossághoz, igazságossághoz, tehát az egyik álláspontja mégis közelebb áll az igazsághoz, mint a másik álláspontja. Ez valóban így van, de azt az igazságot igen nehéz kideríteni, és bizonyítani.  Tételezzük fel, hogy X úr és Y asszony szomszédok. Y asszonynak elsősorban a saját lakása, a saját családja a fontos, számára mondjuk a lépcsőház, a kert állapota mellékes, erre nem akar több pénzt, energiát fordítani. X úr viszont rosszul érzi magát egy elhanyagolt házban, ő több pénzt, energiát fordítana ház felújítására. Többek között ebből a különbségből, egy hosszú konfliktus, vita keletkezik. Kinek van igaza: ezt igen nehéz egyértelműen meghatározni. A vita tárgya, ugyanis az hogy lépcsőház, kert állapota megfelelő, megfelelően szép, vagy sem.

Ezzel összefüggő másik ok, tényező: a vitatkozó felek különböző világnézete, az alapvető elvek, felfogások eltérése. Az alapvető elvek felfogások is érzelmi alapú (ideiglenes) programok. Adott esetben például Y asszony valószínűleg egy egyéni, individualista, önző (túlzottan, saját magának, saját családjának adó) felfogást vall. X úr valószínűleg egy közösségi utat, többségi felfogást valló ember, akit nemcsak az zavar, hogy lepukkant házban lakik, hanem, Y asszony, és általában a ház lakóinak önző individualista felfogása, magatartása.

A lényeg, az hogy a vitatkozó felek egymás iránti értetlensége, a másik fél igazságának elvetése az eltérő világnézetből és az eltérő kultúrából is adódik.

Itt megjegyzem: a természeti népek azért kezelik jobban konfliktusokat (amennyiben jobban kezelik), mert a vitatkozó felek világnézete, kultúrája szinte azonos.

A következő ok, tényező az adott helyzet árnyaltsága.

Az előbb azt mondtam, hogy Y asszony valószínűleg ilyen, X úr valószínűleg olyan. Valószínűleg, de nem biztos. Mert mi van akkor, ha Y asszony nehezebb anyagi helyzetben van, Y asszony lakása, nem sokkal különb, mint a lépcsőház. Ekkor jogosan (nem önzőségből) azt gondolhatja, hogy előbb saját lakásom kellene rendbe hozni. X úr sokkal jobb anyagi helyzetben van, a lakása már gyönyörű. Tehát egyáltalán nem biztos, hogy X úr valóban önzetlenebb, (közösségibb felfogást vall), mint Y asszony. A lényeg az, hogy bármenyire is átgondolják felek a konfliktust mindig, lehetnek olyan elemek, momentumok, amelyekről nem tudnak, vagy amelyekre nem gondolnak. Persze ebben maguk a felek is hibásak, mert hiába érvelnek hosszan, az mégsem őszinte és teljes.

Következő ok, tényező, ami elmérgesítheti a vitát, a helytelen vitakultúra.

A következő tényező az objektív megítélés keretén belül az önhiba, ill. az ellenfél gondolkodását, meghatározó, környezet, rendszer figyelembe vétele.

A következő ok, tényező az, hogy általában az emberek önmagukkal szemben elfogultak. Jézus mondását én így értelmezem. Az ember hajlamos arra, hogy a más szemébe levő szálkát gerendának, míg saját szemébe levő gerendát szálkának lássa.  Ez a mondás az önkritikáról szól. Jézus tanításai is foglalkoznak ezzel a problémával.

Ebből a hosszúra sikerült elméleti fejtegetésből én a következő gyakorlati megoldásra jutottam. A helyes, megoldó gondolatmenet: egyfelől végiggondolva konfliktus, vita mechanizmusát megállapítom hogy az én érveim (bármelyik vitában) is nagyrészt szubjektívek, hiába gondolom őket igaznak, objektívnak. Emiatt és többi ok, tényező miatt azt mondom, hogy 20%-kal csökkentem saját igazam százalékát. Vagyis alaposan többször átgondolom a konfliktust, a vitát és kijön mondjuk, hogy 90%-ban nekem van igazam. Akkor azt gondolom, hogy csak 70%-ban van nekem igazam és az ellenfélnek 30%-ban van igaza. Ha az jön ki, hogy 80%-ban van nekem igazam akkor, azt gondolom, hogy csak 60%-ban van igazam, ha 70% jön ki, akkor már csak 50%-ban van igazam, és így tovább. Őszintén szólva 70%-nál kisebb arány nem nagyon jön ki, de szerintem már az is nagy eredmény, ha adott esetben elismerem a másik részigazságát. Továbbá, most már (a mechanizmus ismeretével), általában nem feltételezem a másikról (eltekintve a ritka kivételektől) a kimondott ostobaságot, a kimondott rosszindulatot, a kimondott önzőséget. Belátom hogy az ő számára saját érvei a fontosak logikusak, az én érveim számára jelentéktelenek és logikátlanok. Azért nem mentem fel a másik felet, de inkább érthető tévedésnek veszem a helytelen gondolkodását, magatartását, és nem kezdek el gyűlölködni, mint korábban.

Azt gondolom, ha sokan követnék a vázolt gondolkodást, akkor azért élhetőbb, kellemesebb lenne az élet.

Az előző rész az önkritikáról, ill. a kritika elfogadásáról szólt. Arról szólt, hogy soha nem leszünk abszolút saját magukat objektívan megítélő, optimális önkritikával rendelkező lények, de azért közelíthetünk e felé, bizonyos szint elérhető. Ugyanakkor a konfliktus, a vita nemcsak a kritika elfogadásából, az önkritikából áll, hanem a mi kritikánkból is áll. A kettő együtt jár a kettőnek összhangban, kell lenni. Csak akkor kritizálhatunk, ha el tudjuk viselni a kritikát. Az előző rész az elfogadásról szólt. A kritikusság egy alapvető emberi tulajdonság és mellesleg hasznos is. Az érvelés legyen objektivitásra törekvő, minden lényeges tényezőt felsorakoztató, legyen őszinte, de nem legyen durva, erőszakos. Tulajdonképpen két hibát követhetünk el. Ha megalkuvók vagyunk, lenyeljük a kritikánkat, ez is hiba. Ha felületesen, ok nélkül, kötekedésből, durván kritizálunk ez is hiba. A jó kritika indokolt esetű, építő szándékú és udvarias. A kritika egyfajta vélemény. A kritika egyfajta ítélkezés.

(Rossz, és feltehetően rosszindulatú azon kritika, amely törekszik a konkrét érvelésre, amelyik frázisszerűen kategorikusan ítélkezik.)

A kritika hasznos, bár az azonnali hatása az elég csekély, de van egy hosszabb távú hatása is, ami ennél erősebb.

A következőt még megjegyezném: az igazságosság szubjektivitását megsemmisítné a jog, amennyiben az, az igazságról szólna. A múltban és jelenleg, azonban nem véletlenül alakult ki ez a közfelfogás: a jog és az igazság két különböző dolog. Másfelől a jog nem képes minden konfliktust, minden vitát szabályozni. Az hogy „mindenki” (sokan) a saját igazát automatikusan 20%-kal leértékeli, a közerkölcs kérdése. 

A vitakultúrát szerintem már az általános iskolában kellene tanítani. Pl. a vitatkozó felek egyenlő idejű egyenlő arányú érvelése alapfeltétel. A türelmetlenség, letorkolás, az idő előtti elfordulás ez mind akadályozza a normális vitát.

A másik kérdés, hogy mi mint véleményezők, vitázók, milyen stílust vegyünk fel. Nyilván az optimális stílus függ az egyéniségünktől és helyzettől is. Néhány stílust azért felsorolnék. 

Szűkszavú, szigorú, lényegre törő, de igazságos stílus. (Nem kell mindenre reagálni, nem kell kedélyeskedni, nem kell, hogy szeressenek, az igazság a helyes út a lényeg.) (Modortalan.)

Durva, kemény stílus. (Az igazságnak, a helyes útnak, minél előbb ki kell derülni, és érvényesülni kell.) (Zsarnok, erőszakos, goromba.)

Kedélyeskedő, viccelődő, konfliktusokat simító stílus. (A konfliktus legjobb feloldása a humor, a jó hangulat.) (Bohóc, komolytalan.)

Keményen küzdő, az igazát végsőkig védő, bőbeszédű stílus.(A problémát ki kell beszélni, fel kell dolgozni.) (Akaratos, kötekedő, zaklató.)

Büszkén félrevonuló stílus. (Okos enged szamár, szenved. Bizonyos szint alá nem süllyedek.) (Sértődős, nagyképű.)

Fáradtan, szelíden, félrevonuló stílus. (A vita csak olaj a tűzre. A konfliktus magából a vitából keletkezik elsősorban.) (Megalkuvó, önző, tutyi-mutyi.)

Mint látjuk mindegyik stílusnak, van előnye, racionalitása és van hátránya. Az egyik alapkérdés, ha kedélyes, vagy félrevonuló vagyok, akkor nem lép fel „a szőnyeg alá söprés” problémája”? A kedélyeskedésből, a félrevonulásból, nem az következik, hogy egy békés időszak után egyszer csak kiborul a szőnyeg alá tett bili? Vannak aktív és passzív stílusok.

Természetesen, békés, szelíd, kedélyes vagyok mindaddig, amíg nincs semmi baj, konfliktus, ha minden rendben van. Azonban problémák, konfliktusok akkor is jöhetnek, ha én és a többség békés és kedélyes. Pl. a közösségbe, belép egy problémás ember. Pl. a szélvihar, elszakítja villanyvezetéket. Pl. az elöregedett vízcső, megreped. Pl. valaki, megbetegszik. Pl. a lépcsőház festése, elkopik, beszennyeződik.  Pl. az egyik ember ezerszer annyit keres, mint a másik, ez által a másik nyomorog. Nem sorolom tovább, pedig lehetne. Itt már előjön konfliktus és az érdekellentét. És akkor még nem is beszéltünk a megelőzésről. Miért kell megvárni, hogy megrepedjen a vízcső? Hogy valaki megbetegedjen? Hogy az egyik ember ezerszer annyit keressen, mint a másik?

Az említett stílusok, tulajdonképpen helyes közösségi viselkedésről legalábbis annak bizonyos vonatkozásáról szólnak. Már többször kifejtettem hogy én a közösségi aktivitás híve vagyok, igaz az ne lépje át a túlzott gorombaság, erőszak, zaklatás, határát. Továbbá ne legyen kötekedő, jelentéktelen hibákba belekötő.

Azt gondom, érdemes a konfliktusnak, a vitának ezt az oldalát, a stílus oldalát is átgondolni.

A környezet, a rendszer figyelembe vétele. Mint kritizáló véleményező, akkor lehetek objektív, minden tényezőt figyelembevevő, ha nem csak az egyént ítélem meg, hanem azt is, hogy került, milyen körülmények hatására került az adott állapotába. Ha viszont a körülményeket vizsgálom, akkor nem hagyhatom ki azt a rendszert, amiben élünk. Ezzel elérem azt, hogy valamennyire igazságosabban (az önhiba önérdem nagyságát is figyelembe veszem) tudom megítélni az illetőt. Másfelől ez közelebb visz az illető megértéséhez, a megértés pedig gyűlölködés a harag lecsendesítője. Magának konfliktus kialakulásának elemzésekor is megpróbálom a rendszer szerepét meghatározni. Ez is közelebb visz az ellenfél megértéséhez és az egész szituáció helyes értékeléséhez.

Talán ez a mondás mindent összefoglal. Szerintem a helyes felfogás: Önmagammal szemben kritikus vagyok. Másokkal szemben, amennyire lehet, megértő, de nem feloldozó vagyok. A rendszerrel szemben kritikus vagyok.

Kérdés hogy tudok a rendszerrel kritikus lenni, ha másokkal szemben megértő vagyok? A rendszerrel szemben miért nem vagyok megértő? Egyrészt azért nem vagyok megértő, mert úgy gondolom, hogy vezetésnek az átlagosnál nagyobb a felelőssége. Másrészt rendszer nemcsak emberekből, de intézményekből, mechanizmusokból, módszerekből, technikákból is áll, én ezeket is kritizálom. Többek között kritizálom az oktatást, az oktatási rendszert, melynek nagy része van abban, hogy én és ellenfelem ilyenek vagyunk.

A jövő demokratikus társadalmában a megfelelő önkritika, és kritika talán még az önzetlenségnél is fontosabb. Ha valaki nem képes elviselni kritikát, akkor azt sem tudja elviselni, hogy a többség, az ő véleményétől eltérő döntést hozhat. Az ilyen ember nem lesz demokrata, és ha sok ilyen ember van, akkor nem lesz demokrácia.

Nincsen külső gonoszság, és alig vannak azok, akik egyértelműen jók, vagy gonoszak. Bizonyos több-kevesebb jóság, gonoszság változóan mindenkiben van. Helyesebb talán, az enyhébb és időnkénti gonoszságot, tévedésnek helytelen gondolkodásnak, viselkedésnek, a helyes ismeretek hiányának nevezni.

Az emberi kapcsolatok furcsasága, hogy az emberi kapcsolatok elromolhatnak, de az elromlott kapcsolat szinte megjavíthatatlan. Pontosabban, az elromlott kapcsolat valamennyire normalizálható, de az eredeti jóság (barátság, szeretet, tisztelet) már nem áll vissza. Ezért arra kell törekedni, hogy ne romoljon el.

Nincs kritikus szellemiség, önkritikus szellemiség nélkül.

Itt térek ki arra, hogy azért a kritikának és önkritikának van egy határa, és ez a bűn határa. Tehát viszonylag csekély, közepes hibákról, vétségekről van szó, mert ezen felül már a bűn van, ami más kategória.

Mi az igazi, őszinte önkritika?

Erről nekem Gy. úr elhíresült öszödi beszéde jut eszembe, ami nem nevezhető, őszinte, igazi önkritikának. Eltekintve attól, hogy itt már gyaníthatóan bűnökről és nem hibákról, vétkekről volt szó, ez legfeljebb egy csoport belső önkritikájáról szólt. Az egyénnek és csoportnak is lehet önvizsgálatot tartani (belső önkritikát gyakorolni), de az igazi önkritika ennél több. Az igazi önkritika, amikor az egyén, vagy csoport a külvilág előtt tárja fel a hibáit, vétkeit. A belső önkritika csak félértékű önkritika. De más baj is volt ezzel az „önkritikával”. A nagyfőnök fogalmazott többes szám első személybe: mi ezt, meg azt csináltuk, nem csináltuk – miközben saját felelősségéről nem beszélt. Ez így nem más, mint a saját felelősségének átruházása a csoportra. Ha ezt a beszédet egy ötödrangú tag mondta volna el, és az MSZP okult volna belőle, akkor lehetne az MSZP belső önkritikájának nevezni, de még ennek az ötödrangú tagnak is illene a saját felelősségéről beszélni.

Ezek után megállapítható: az igazi őszinte önkritika a külvilág felé tárja fel a hibákat, vétkeket. Az igazi, őszinte önkritikában mindig hangsúlyosan megjelenik a személyes felelősség, ha egy vezető kritikájáról van szó.

A bűn az más kategória mint a kritika, önkritika, de nem szabad elfelejteni a kisebb hibák, vétségek vezetnek el a bűnhöz, ha ezek fel vannak tárva, és valamennyire orvosolva is vannak (kialakul a megváltozás, a hibákból való okulás), akkor sokkal kevésbé jut el az ember a bűnig.

Visszatérve az önkritika szellemiségéhez, ez is egy kellemes közérzetet ad, hiszen az ember őszintén feltárhatja az őt szorongató lelkiismeretét, amely az általa elkövetett hibák, vétségek miatt alakul ki. Ehhez viszont az szükséges, hogy az  önkritikával ne éljenek vissza: hiszen önmaga is bevallotta – jelszóval.

Egyszerűbben, kellemesebb egy olyan világban élni, amelyben nem kell a hibáinkat, vétkeinket titkolni.

Az önkritikát és az önkritika fogadását, sőt az önkritika fogadásának, fogadását is meg kell tanulni, tanítani szükséges. Azt gondolom, hogy normális embereknél a másik ember, csoport önkritikája pozitívumként hat, amely pozitívum persze nem adhat teljes feloldozást és megoldást. A hibából való okulás nemcsak belülről jöhet, de külső tanácsból is, tehát az önkritika egyfajta tanácskérés is.

A kritizálás, ill. a kritika fogadása az emberi kapcsolatok meghatározója.

Valljuk be, még a jóindulatú, bölcs ember sem képes a gyors és jelentős önkritikára. Ez persze természetes, ha belegondolunk, hogy épen azokat a cselekvéseinket, gondolatainkat kellene elvetni, amelyeket már sokszor átgondoltunk. Hiszen mielőtt cseleszünk, gondolatainkat közöljük, azelőtt azokat átgondoljuk.

Ha konfliktusba keveredünk egy másik emberrel, akkor ne csak azt az általános kérdést tegyük fel: hol hibáztam? Sokkal jobb, ha ezt a kérdést tesszük fel: vajon helyesen kritizáltam és helyesen fogadtam a kritikát? A konfliktusok jelentős része abból ered, hogy az ember vagy helytelenül kritizál, vagy helytelenül fogadja a kritikát. A helytelen kritikát persze nehéz jól fogadni, ezért a kettő összefügg.

A helyes kritizálás. A kritika ne legyen fölösleges, de ne legyen elhallgatott sem. Vagyis minden komolyabb esetben kritizáljunk, ne alkudjuk meg, ne legyünk gyávák gerinctelenek. Ellenben csak lényeges a fontos esetekben, általában a közügyek vonatkozásában kritizáljunk, ill. akkor, ha felfedezzük, hogy fennáll a másnak ártás lehetősége, állapota. Aki másnak árt, vagy nekünk árt, annak kijár a kritika. Ha pl. valaki a közügyekkel kapcsolatban szerintünk nagy butaságot mond, akkor jogos a kritika, mert a buta gondolatok károsak. 

Ugyanakkor a kritika legyen átgondolt, konkrét és udvarias. Ha nem eléggé átgondolt a kritika, csak egyfajta negatív érzésünk van, akkor inkább hallgassunk, persze nem is helyeseljünk.

Az általános (konkrétumok nélküli) kritikának nincs értelme. Te ilyen vagy, meg olyan vagy, te rosszul látod a dolgokat, stb., ennek nincs értelme. Konkrét a kritika, amikor konkrétan rámutatunk a konkrét hibára. Látod ez a gondolat ezért hibás. Ez cselekvés pedig ezért volt helytelen. Általánosságban soha ne akarjunk valakit, főleg felnőtt embert megnevelni.

Tulajdonképpen minden javaslat kritikával kezdődik, hiszen a javaslat azt mondja: a meglevő nem jó, ill. kevés ezért ezt hozzá kell tenni. Ugyanakkor itt meg kell különböztetni az önmagában levő kritikát: ez nem jó, ez kevés, valamit tenni kell. És a javaslattal összekötött kritikát. Ez utóbbi egy fokkal fejlettebb, konkrétabb, megalapozottabb kritika, mert jobb megoldás egyben azt is jelenti, hogy az eddigi nem jó. Vagyis a javaslat egyfajta konkrét bírálat. Illetve az első (csak kritizál javaslat nélkül) az bizony gyenge, megalapozatlan bírálat, mert lehetséges, hogy a kritizáltnál nincs jobb megoldás.

Az udvariasságot nem magyarázom, lényegében arról van szó, hogy a kritika ne legyen, otromba, sértő, hangos, trágár, pocskondiázó csúfolódó, gúnyolódó zsaroló, fenyegető, tettlegességgel övezett és lehetőleg minimálisan be legyen csomagolva. Becsomagolás alatt azt értem, hogy ehhez hasonló szavak kísérjék: elnézést, szerintem, stb. egyszerűbben a kritika ne legyen goromba és gúnyolódó. Ugyanakkor minden kritika viszonylag udvarias, elfogadható, amelyik nem udvariatlan.

Azt is tudni kell, hogy gyakran akkor is kritizálunk, ha nem is ez a célunk. Ezek, az un. piszkálódó megjegyzések. Ezekre vigyázni kell, ill., ha kritizálunk, akkor az legyen nyílt. Ha valami nyomja begyünk, akkor azt inkább nyíltan udvariasan mondjuk el (beszéljük meg) mintsem rejtetten kritizáljunk.

Persze amikor, kifejtjük a gondolatainkat, akkor azt is, részben nevelő célzattal tesszük, ezt nem kell tagadni. Ha ez nem egyezik hallgató véleményével, akkor az, akár egy udvarias kritikának is felfoghatja azt.  Ezzel nincs semmi baj, ha kritizált, helyesen fogadja kritikát. Ha valakinek nem fogadják el a kritikáját, akkor az egyszerre lesz kritizáló és kritizált. Ha vita alakul ki, akkor mindkét fél kritizáló és kritizált lesz. Ebben az esetben is érvényesek a helyes kritizálás és kritika-fogadás szabályai. A helyes vita egyik szabálya, hogy a felek maradjanak tárgynál, ill. végső soron a vita tárgyát próbálják tisztázni és lezárni. 

A helyes kritika-fogadás. A kritikát (a nem otromba, udvariatlan tanácsot, reklamációt, ellenvéleményt, stb.) vegyük természetesnek, ne sértődjünk meg rajta, sőt gondoljuk át. Még akkor is tegyünk így, ha első benyomásra nem értünk vele egyet. Az udvarias kritikát mindig udvariasan kell fogadni, még akkor is, ha nagy baromságnak tartjuk. Ugyanakkor minden kritikán el kell gondolkodni, ez is egy alapvető szabály. Soha nem szabad kizárni, hogy a kritika helytelen. Mindenkinek meg kell adni azt az általános tiszteletet, hogy gondolatain elgondolkodunk. Ha egy kicsit is érezzük hogy a kritika jogos, akkor jobb, ha nem folytatunk kiélezett vitát, hanem azt mondjuk: ezt átgondolom, de jó lenne újra átbeszélni azt a problémát. A lezáratlan viták károsak.

Valószínűleg mindez elég banálisnak tűnik, akárcsak ez: ne lopj, ne ölj. Azt gondolom, ha helyes kritizálás és kritika-fogadás olyan általános illemszabály, lesz, mint mondjuk a köszönés, olyan etikai elv lesz, mint „tilos lopni”, akkor az emberek közötti konfliktus jelentősen csökken.

A problémakör azonban nem ilyen egyszerű.

A kritikával kapcsolatos igazságok szerintem és a kritika kategorizálása.

Szerintem a kritika lehet a szeretet, az aggodalom jele. A kritika lehet építő, jóindulatú.

Tisztességesebb és hasznosabb a nyílt (négyszemközti) kritika, mint a sunyi, hát mögötti.

A nyílt és jóindulatú (más érdekében szóló, jóindulatú) az a legkevésbé kényelmes önző megoldás, tehát önzetlen megoldás.

A fenti igazságokra még visszatérek, előbb azonban kategorizáljuk a kritikát.

A kritika bizonyos kategorizálása és ellenmondásai.

A „nevelés” lehet: kritikus, szidalmazó, dicsérő, és kritikus-dicsérő.

Valamint közömbös.

A kritika lehet nyílt (szemtől szembeni) és sunyi, hát mögötti. Amikor nyílt kritikáról beszélek, akkor a négyszemközti kritikára gondolok. A mindenkinek elmondott, csak a kritizáltnak nem elmondott kritika, az éppen a sunyi kritika.

Ezen kívül még van, a kritizáltnak és ugyanakkor mindenkinek elmondott kritika, amelynek sunyiságát az adott helyzet határozza meg. Sunyi kritikának nevezhető a halkan, udvariasan, esetleg bájologva elmondott, de tartalmilag szíven szúró, igaztalan, csúsztató, megszégyenítő, aljaskodó, stb. kritika is.

A kritika lehet, jóindulatú és rosszindulatú, piszkálódó.

Lehet „ki az okosabb” versenyből fakadó.

A szóbeli kritika lehet udvarias és durva, gúnyolódó.

A kritika lehet szóbeli, figyelmeztető, lehet parancsoló tiltó, szankcionáló.

A kritika lehet kezdeményező és visszaválaszoló.

A kritika lehet a kritikusság kritikája is.

A kategóriák különböző dolgokról szólnak.  

A „nevelés” a kritika szempontjából.

A nevelést azért tettem idézőjelbe, mert minden emberrel, akivel közelebbi kapcsolatba kerülünk, szükségszerűen egyfajta nevelés viszony is kialakul. Nyilván direkt nevelési viszony, szülő fiatal gyerek, a tanár fiatal, gyerek vonatkozásban alakul ki. Indirekt nevelési viszony viszont szinte minden emberi kapcsolatban kialakul.

Állítólag végeztek olyan irányú kísérleteket, hogy mérték annak az osztálynak, közösségnek a teljesítményét melyben elsősorban dicséret, ösztönzés dominált. Illetve, a közösség teljesítményét, amely elsősorban szidást, kritikát kapott. Illetve, a közösség teljesítményét, amelyik felváltva szinte egyenlően kapott szidást, kritikát és dicséretet, ösztönzést.

Az egyik eredmény: annak a közösségnek volt a legjobb a teljesítménye, akit dicsértek, és annak volt a legrosszabb akit felváltva egyenlően dicsértek és kritizáltak. Szerintem több okból is, ez egy elpuskázott kísérlet.

Először is nem világos hogy szidásról, vagyis durva kritikáról van szó, vagy udvarias kritikáról. Nem mindegy. Az sem mindegy hogy kísérletben voltak e alapszabályok és milyenek voltak azok. Az alapszabályok nem mások, mint állandó tiltó, szankcionáló kritikák.  A másik probléma az, hogy ezek a kísérletek túlságosan rövid távúak voltak. Pár hetes, vagy egyhónapos időtartam alatt egészen más eredmény jön ki, mint több éves időtartam alatt.

Ellenben tegyük fel a kérdést: egyáltalán lehetséges e kritika nélkül nevelni?  Ha pl. a gyerekünk a szakadék (igazi, vagy jelképes szakadék, rossz út, rossz megoldás) felé halad, akkor nyilván szólunk neki, figyelmeztetjük, ami már egyféle kritika. Ha nem áll meg, akkor már erősebb kritikát kell alkalmazni, sőt tiltást, kell alkalmazni.

De nézzük a dicséret az ösztönzés problémáját. Pl., azt mondja nevelő: ez remek volt, ( ennél jobban nem lehet csinálni). Vagy, pl., azt mondja: ez remek volt, ha így haladunk, akkor a tartósan kiváló szintig is eljuthatunk. A második esetben már egy udvarias kritika bele van szőve a dicséretbe – ez még nem egészen a tartósan kiváló szint.  A második variáció eredményesebb, mint az első. Az első variációba  ugyanis nincs semmilyen ösztönzés: kijelenti, ennél jobban nem lehet csinálni, nem kell fejlődni.

A tanulság tehát az, hogy csak akkor alakul ki hasznos dicséret, ösztönzés, ha abba valamilyen fokon kritika is van.

A lényeg az, hogy hosszabb távon csak egyféle nevelés lehet: a váltakozó kritika, szidalmazás, szabályozás és a dicséret, ösztönzés.

A fenti kísérletek tehát eleve torzak, mert a valóságban nincs: csak dicsérő nevelés. Lehet viszont csak kritizáló, szidalmazó nevelés? Ez is kérdéses, mert ha pl. a kisinas nem kap a szigorú mestertől letolást, akkor azt ő, és mindenki, dicséretnek fogja fel. Azt mondhatjuk, hogy jellemzően, szükségszerűen minden nevelés felváltva kritikus, szidalmazó és dicsérő, ösztönző. Kétségkívül azért az arányokról, az arany középútról érdemes elgondolkodni.

Néhány gondolat a közömbösségről.

Szerencsére az ember általában nem tud közömbös lenni azzal, akivel közelebbi kapcsolatba kerül. Általában nem, csak egyes emberek képesek erre, ők viszont pszichésen, érzelmileg nincsenek teljesen rendben. Gyakori ellenben a szándékos közömbösség: a nem szólók bele, nem kritizálok, nem gerjesztek konfliktusokat - jelenség. Mivel ezek az emberek nem közömbösök, ezért kialakul a nyílt kritika helyett, a sunyi, hát mögötti kritika. Ez szerintem gusztustalan dolog, de nem ez a lényeg.

Milyen hátrányokkal jár az erőltetett közömbösség, a jóindulatú kritika hiánya.

Nem figyelmeztet a rossz út felé haladás felé. Lehetetlenné válik a hasznos ösztönzés. És lehetetlenné válik megbeszélés, az érdekegyeztetés. Ugyanis az érdekegyeztetés közben szükségszerű a kritika. Aki pedig elzárkózik a kritikától, a megbeszéléstől, az vagy kijelenti: ez az én érdekem és punktum. Vagy megalkuszik, és feltétel nélkül elfogadja a másik érdekét. Tehát a kritika nélküliség, még akkor is, ha az önkéntes, diktátor-szolga viszonyt hoz létre. Ha nem önkéntes, akkor természetesen azt hoz magával. Tehát különböző meggondolásokból ki lehet alakítani ezt a viszonyt: én nem kritizálok, nem keveredek konfliktusba – csak akkor a fenti ártalmakkal számolni kell. A fenti ártalmak miatt a nyílt kritika jobb megoldás, mint a sunyi hát mögötti kritika vagy a közömbösség.

A jóindulatú és a rosszindulatú kritika.

Természetesen e kettő között ég és föld a különbség. Még akkor is, ha a jóindulatú kritika is lehet félrevezető, rosszul ítélő, hamis. És lehet durva gunyoros, sértő. Ennek ellenére a legfontosabb, hogy kritizált megállapítsa hogy a jóindulatú (az ő hasznát néző emberről, kritikáról van szó), vagy nem erről, azaz rosszindulatú kritikáról van szó. Ennek kell a kiindulópontnak lenni.

Csak akkor sértődjünk, meg ha rosszindulatú a kritika. Ezt pedig (viszonylag gyorsan) a következőkből lehet lemérni.

A megállapítás viszonylag egyszerű.

Először is kritika tartalmát kell nézni. Kétségtelen ez alapján az ember gyakran nem képes eldönteni a jó ill. a rosszindulatot. 

Ha egy ember folyamatosan tanújelét adta hogy irányunkban jóindulatú, pl. többször segített nekünk, akkor nagy valószínűséggel jóindulatú a kritikája. Persze nincs kizárva, hogy a minket kedvelő, szerető ember egyik napról a másikra megváltozik, de ennek valószínűsége igen kicsi.

Ha pedig a kritizálótól általában és folyamatosan 80% felett csak kritikát kapunk, illetve szinte minden apró alkalmat megragad a kritikára, akkor feltételezhető, hogy rosszindulatú a kritikája, de ez sem biztos.

A kritika jellegéből is lehet következtetni a jóindulatra.

A sunyi, hát mögötti kritika nagyobb valószínűséggel rosszindulatú.

A nem konkrét és nem megoldó kritika (általában buta vagy, stb.) nagyobb valószínűséggel rosszindulatú kritika. Általános a kritika akkor is, ha a kritizált minden ténykedését, mondatát kritizáljuk. Itt viszont előjön a dicséret az ösztönzés szükségessége. Az általános kritika, ha nem is rosszindulatú, de mindenképpen káros.

Ha valaki csak egyesekkel kritikus, kivételezően kritikus, akkor az nagyobb valószínűséggel rosszabb indulatú, mintha valaki általában mindenkivel kritikus.  

Továbbá  a gúnyolódás ( kimért hideg gunyorosság) az nagyobb valószínűséggel  rosszabb indulatú, mint heves de talán durva érzelmi kitörés. Érdekes módón az indulatos kritika nagyobb eséllyel lehet jóindulatú, hiszen abban érzelmek vannak, vagyis hiányzik belőle a hideg kiszámított gonoszság.

 Rendszerint inkább arról van szó, hogy a nekünk hamisnak, sértőnek látszó kritikát eleve rosszindulatú kritikának fogjuk fel, és feltételezzük, hogy az ilyen kritizáló egyik napról a másikra megváltozott. Ez helytelen. Tulajdonképpen ilyenkor nem a kritizáló, hanem kritizált kezdi el a viszonyt a rossz irányba terelni. A kritizáló felelőssége még akkor is kisebb, ha ő jóindulatú, de részben hamis, átgondolatlan, illetve nem elég udvarias kritikát mondott. 

A jóindulatú kritikán (még ha azt hamisnak vagy sértőnek is tapasztaljuk) nem szabad megsértődni, azon legalább el kell gondolkodni, azt a kritizálóval meg kell beszélni.

A probléma azonban nem ilyen egyszerű, ha már egy elromló kapcsolatról van szó. Valóban előfordulhat (közvetlen családtagoknál jóval lassabban), hogy a szerető, szimpatikus jóindulatú kapcsolat lassan, vagy gyorsabban (semmi esetre sem egyik napról a másikra) átfordul egy rosszindulatú, antipatikus kapcsolatba. Ezért fontos, hogy a jóindulatú kapcsolatot nem hagyjuk elromolni. Nem romlik meg kapcsolat, ha jóindulatúan, nyíltan, de lehetőleg átgondoltan udvariasan, konkrétan kritizálunk és az ilyen kritikán, ill. az ennél sértőbb, de  a jóindulatú kritikán sem sértődünk meg.

Az talán született adottság hogy kinek mennyi szeretet fér el a lelkében, de talán ez nem jelent eleve születet rosszindulatot, gyűlöletet. Ugyanakkor a tisztelet (a kedvelés) tanulható. Az ember különböző apró jelekből, szavakból, mondatokból képes  a rosszindulatot kiolvasni. De képes rosszul is kiolvasni. Fontos hogy ezt ne értse félre. A jóindulatú kritika fontos, de a rosszindulatú kritika már káros, sőt sértés. Fontos hogy mind a kritizáló, mind a kritizált tudja hol a határ.

Mire irányul a kritika. Magamra vagy a kritizáltra, a kritizálttal összefüggő dolgokra, szinte magamtól függetlenül. Ezt gyakran félreértik. Furcsa módón, inkább a jóindulatú kritika, amely nem a kritizálótól független és ezért piszkálódásnak veszik. Pl. egy vendégségben valaki megjegyzi, hogy ez bizony neki nem ízlik. Ezt kevésbé veszik piszkálódásnak. ha pl. valaki tanácsot ad a másiknak, hogy a megfőzendő vacsorát (amelyen ö nincs is jelen) hogyan készítse el, ill. milyen hibákat ne kövessel el. na ezt már hajlamosak rosszindulatú kritikának venni,  mit szól bele mi köze hozzá, csak piszkálódásból mondja. De ha belegondolunk akkor ez a jóindulatú, mert önérdek nélkül teszi. Mert a másiknak akar jobb eredményt.

Néhány kapcsolatos probléma. Az udvariasság csak egy jellemző, a sok közül. Az objektivitásra való törekvés. A dicséret. Az adás–kapás egyensúlya. A lenézés. Az önkritika. A bocsánatkérés.

Nagy kérdés hogy mit tegyen az, akit utálnak, akivel rosszindulatúak?

Kitérés a helyes vitakultúrára.

Érdemes első lépcsőben a másik mondanivalóját, álláspontját, életét, érzelmeit, stb. alaposan megismerni. (Természetesen kölcsönös megismerésről van szó.) Ezután mindezt elemezni kell és az elemzés után alakulhat ki a vitatéma, azon részek vitatása, amivel az elemzés után sem értünk egyet. A második lépcsőben érdemes lefolytatni a józan vitát. Feltehetően ez, az alapos megismerés és elemzés után már józan lesz.

Ebből eredően elég kultúrálatlan ama vita, amely a felületes megismerés után tele előítéletekkel, lényegében a vita kedvéért folyik.  Amelyik vita egymásnak eső, elkapkodott. És persze, (elnézést az ismétlésért) az elvtelen ráhagyás, kényelmes konfliktuskerülés is hiba, ez sem kultúrált vita.

A rejtett „ki az okosabb” verseny és a kritika.

Az emberek között általában, jellemzően igen gyakran folyik egy „ki az okosabb” verseny, amelynek van egy hatalmi harc, egy presztízsharc jellege is. Ez a verseny rejtett, szabályozatlan ezért a harc elnevezés is jó. Saját magát a legtöbb ember igen okosnak, a többségnél okosabbnak képzeli, akár beismeri ezt, akár nem. Az okok részben szükségszerűek.  Másfelől az emberek többségében rejtetten vagy nyíltan benne van a becsvágy, versenyszellem.

Úgy függ össze ez a kritikával, hogy a kritikát sokan, sokszor e verseny részének tekintik. A következő variációk lehetnek. A kritizáló, valóban azért kritizál, mert ő akar az okosabb lenni. A kritizált helyesen értékelve úgy veszi a kritikát, hogy a kritizáló akar az okosabb lenni, a kritizáló akarja megnyerni a versenyt.  A kritizált helytelenül úgy veszi a kritikát, hogy a kritizáló akar az okosabb lenni, a kritizáló akarja versenyt megnyerni.

Az nyilvánvaló hogy ezt a versenyt (mivel megszüntetni nem lehet) valahogy nyílttá, és valamennyire szabályozottá kell tenni.

Tulajdonképpen egyszerűen banálisan azt kellene elérni, hogy tisztázódjon: én most azért vitatkozom veled, mert meg akarom nyerni az okossági versenyt, be akarom bizonyítani, hogy okosabb vagyok nálad. Vagy én ezért kritizállak, mert valóban javadat akarom, vagy más emberek javát akarom, vagy egy ügy javát akarom. (Természetesen a kettő nem zárja ki egymást, lehetséges, hogy egy ember a kritizált java, és más emberek java azonos.)

A kérdés az, hogy az okossági versenyt (egyben presztízsharcot) szét lehet e választani az építő kritikától? Nem tudom, de azt gondolom, hogy annak felismerése, hogy ez a két dolog nem teljesen azonos, egy lépéssel közelebb visz a megoldáshoz. Az okossági verseny miatt kritizáló nem rosszindulatú, piszkálódó kritizáló, de nem is építően kritizáló. Az építően kritizálót talán (nem biztosan) onnan lehet megismerni, hogy ritkábban, fontosabb ügyekben kritizál, és a kritika célja valakinek, valakiknek a jelentős előrelépését (javát) szolgálja. Persze ez nem ilyen egyszerű, mert mindenkinek más a fontos ügy. És az hogy „valakinek javát szolgálja” szintén nem konkrét gyakorlati kategória. Ráadásul mindenki mondhatja: és csak a javadat akarom.

De azért érdemes egy gyakorlati példát megnézni, hogy ne csak a levegőbe beszéljek.

Adva van X ember, aki pl. 10x10 mondatot, közöl Y embernek. Y ember ezekkel, a közlésekkel kapcsolatban átlagosan 2 kritikát tesz, összesen 20 kritikát tesz. Ebben az esetben valószínűbb, hogy rosszindulatú, piszkálódó, illetve „én vagyok az okosabb”jellegű kritikáról van szó. Y ember szintén 10x10 mondatos közlést tesz, mire X ember minden közléssel kapcsolatban 1, vagy semmilyen kritikát tesz, összesen 4 kritikát tesz. Ebben az esetben valószínűbb, hogy építő kritikáról van szó. Ha X, vagy Y ember egy kritikát sem tesz, akkor valószínűleg közömbösségről, a szeretet, gondoskodás, önzetlenség hiányáról van szó. Vagy nyalizásról,  esetleg félelemről van szó.

Az ellentétek kiéleződése.

Ha az ember az érzelemire, (a született tulajdonságaira) hallgatva, vitatkozik, akkor az eltérő vélemények egyre távolodhatnak egymástól a konfliktus, éleződik, az ellenségeskedés nőhet. Normális, öszinte megbeszéléssel éppen az ellenkező tendenciának kellene létrejönni. Ha tudjuk, hogy ez a tendencia is létrejöhet, akkor nem szabad megsértődni, akkor tudatosan higgadtan kell vitázni.

Van itt egy törvényszerűség, amely általában érvényesül. Az egymástól eltérő, vitatkozó vélemények jellemzően eltérnek az objektív, igaz középtől, vagyis egymást tolják a szélsőséges és egyúttal a hamis irányba. És általában ez a tendencia fokozódik a vita folyamán. Illetve ez a tendencia (a vélemények távolodása egymástól és az igazságtól) és a vita erősödése, egymást gerjesztő kapcsolatban vannak. 

A magyarázat a támadás ellentámadás, erre reagáló ellentámadás mechanizmusában van. Mindegyik fél rákényszerül, hogy az igaztalan elvtelen támadásra ő egy fokkal még igaztalanabb, elvtelenebb támadással válaszoljon.

Valójában az eltérő szélsőséges véleményeknek egymást meg kellene győzni, egymást az objektív igaz közép felé kellene terelni. Ennek jellemzően az ellenkezője zajlik le.

A megoldás az lenne, ha ezzel a jelenséggel, törvényszerűséggel a vitatkozók, harcolok (minden fél) tisztában lennének, és tudatosan védekeznének ellene. Ezért kellene ezzel már gyerekkorban foglakozni.

A kritikus szellemiség. Volt szerencsém olyan baráti társaságban lenni, amelynek kritikus volt a szellemisége (légköre). Milyen is volt ez? Szinte mindennap, minden órában „lehülyéztük” egymást, de tudtuk hogy ez jóindulatú és ezért nem sértődtünk meg. Sőt a kritikán barátian elvitatkoztunk, és ezzel valamennyire el is fogadtuk. Tehát a kritikus szellemiség azon közösségekben jön létre ahol természetesen a jóindulatú, építő kritika dominál és az természetes, hétköznapi, gyakori jelenség. Ahol mindenki, mindenkivel általában, nyíltan (szemtől szembe) kritikus. Ez egyébként a jóindulatú kritika jele is.

A kritika élét tompítja, ha az gyakori, mindennapos jelenség. Bizonyos határon túl, kétségtelenül elveszhet a kritika éle. A legtöbb közösségben azonban, az ellenkezője a probléma, annyira ritka, különleges a kritika, hogy a legkisebb kritika is hatalmasnak látszik, kiéleződik.  A kritikus szellemiségben mi jól éreztük magunkat, ezért is voltunk szinte mindennap együtt. Igaz mi azért ösztönösen ismertük a kritika szabályait. Többek között azért érzi jól magát valaki a kritikus szellemiségben, mert egy őszinte, oldott, de mégis tanulságos légkörben van. Persze ez egyéniségfüggő is.

A kritikus szellemiség tehát egy kellemes légkör. Az emberek a nyílt, baráti, kritikus (építő és udvarias kritika, stb.) légkörben érzik jól magukat.

Az agressziót (agresszív légkört) ne keverjük a kritikával. A diktatúrát (uralmi légkört) ne keverjük a kritikával. Sőt a kritikus légkör és e légkörök szinte kizárják egymást.

Ugyanakkor a demokrácia egyik alapja is. A demokrácia a közös döntésről szól, de ez nem tud kritikus szellemiség nélkül kialakulni. A közösségek tagjainak tehát érdemes a kritikus szellemiség kialakulásra törekedni. 

A következő problémákra, ellentmondásokra azonban érdemes odafigyelni. Kétségtelenül az állandó, gyakori kritika egyre durvább sértőbb és átgondolatlanabb lehet. A másik, hogy ezzel párhuzamosan elveszítheti az élét, csak a  bunkó stílus marad meg.  A másik probléma az, hogy más egy baráti társaság és más egy munkaközösség. A társadalom, jellemzően munkaközösségekből áll, még család is részben munkaközösség. A munkaközösségekben egy fokkal jobban kell vigyázni a kritika ellenmondásaira. Tovább a közös döntést, azért ne azonosítsuk a kritikus szellemiséggel. A kritikus szellemiség nem pótolja a közös döntést. Tehát pontosan így fogalmaznék: törekedni kell a közösségekben a kritikus szellemiség megteremtésére, de tisztában kell lenni a kritika ellentmondásaival.

Szerintem a fentiek is bizonyították a korábban elmondott igazságokat. 

A kritika lehet a szeretet, az aggodalom jele. A kritika lehet építő, jóindulatú.

Tisztességesebb és hasznosabb a nyílt (négyszemközti) kritika, mint a sunyi, hát mögötti.

A nyílt és jóindulatú (más érdekében szóló, jóindulatú) kritika,  az a legkevésbé kényelmes önző megoldás, tehát önzetlen megoldás. A folyamatos lehetőleg udvarias kritika az együttélés, „nevelés” alapja. A folyamatos kritika jobb, mint a konfliktusrobbanás.

Az alábbi gondolatsort én a konfliktusok elvének nevezem.

A társadalmat, az emberi életet úgy kell kialakítani, hogy abban a lehető legkevesebb káros harc, konfliktus, kevés igazán erős kellemetlenség legyen. A jó verseny nem káros harc, konfliktus, nem igazán erős kellemetlenség. Ellenben, ha védekező harci helyzet, konfliktus, kellemetlenség áll elő azt az egyénnek fel kell vállalnia. A kulturált építő vélemény, a kulturált építő kritika, a kulturált vita, szintén nem káros harc, konfliktus, nem igazán erős kellemetlenség. Bár jelenleg még sokan annak tartják. Ezért jelenleg van egy igazán erős kellemetlenség, konfliktus jellege. Ezt is fel kell vállalnia az egyénnek, akárcsak a védekező harcot és a jó versenyt. A káros harcot, konfliktust, az igazán erős kellemetlenséget, éppen a védekező harc, a jó verseny, a kulturált kritika felvállalásával lehet csökkenteni, ill. kiváltani. Másképpen fogalmazva: a jó versennyel, valamint a kulturált kritikával járó kisebb küzdelmet, konfliktust, kellemetlenséget fel kell vállalni azért, hogy elkerüljük a dühödt, káros harcot, a nagy kellemetlenséget.  

Az erkölcs a társadalompszichológia másik oldala: az emberi kapcsolatrendszerek, információs rendszerek (kommunikációs rendszerek) vázlatosan.

Eddig csak az emberi jellemekre, ill. az elvekre koncentráltam. Valamilyen szinten meg kell említeni a másik oldalt is.  Ugyanakkor a leegyszerűsítés mellett meg kell említeni a bonyolultságot.

Az emberek közötti kapcsolatok egyféle kategorizálása.

A kritika (és bizalmasság) hiánya. Gyenge kritikusság (és bizalmasság) Közepes mértékű kritikusság (és bizalmasság). Folytonos sűrű kritikusság (és bizalmasság).

A közügyekről való megbeszélés legalább közepes kritikusságot igényel.

Az egyik végponton a villamoson együtt utazó embertárs áll, vele bájcsevegős kapcsolatban állunk.  A másik végponton mi magunk állunk, feltételezve, hogy saját magunkkal vagyunk a legkritikusabbak és legbizalmasabbak. Pl. a házaspári kapcsolat az erős bizalmasságot, és kritikusságot feltételez fel, a szülő gyermek kapcsolat talán egy fél fokkal gyengébbet. A barátok, a tágabb család és a közvetlen ismerősök, stb. milyen kritikusságot és bizalmasságot igényelnek? Ezeken sem árt elgondolkodni.

Egy másik kategorizálás:

A kritika hiánya, vagyis bájcsevegő kapcsolat. Anélkül hogy ennek mibenlétét elemezném a következőket, jegyezném meg. Végeredményben a bájcsevegős kapcsolat egy szinte semmitmondó, közömbös kapcsolat. Ilyen kapcsolatokból áll az emberi kapcsolatok legalább 80%-a.

A kritikák további kategorizálása.

(A kritika kritizálása is kritika.)

Van az alaptalan kritika, amely sértegetés, szidalmazás, gyanúsítgatás, zrikálás, a másik alacsonyabb-rendűségének a bizonyítása.

Van kritika, amely jóindulatú, de tartalmilag rossz, fölösleges okoskodás.

Van kritika, amely öszinte és jóindulatú, de tartalmilag rossz, téves felületes tanítás, aggódás.

Van kritika, amely valóban hasznos tanítás.

Több fejezetben azt bizonygattam, hogy a kritikus szellemiség jó dolog. Ezt fenntartva, azért hozzáteszem ez azért bonyolultabb probléma. Végeredményben a kritika nem más, mint személyes tanítás: ez a dolog, ez a viselkedés, gondolkodás,  cselekvés nem egészen jó. Vagy: ez nem jó és szerintem ez a jobb megoldás. Ez nem más, mint tanítás. Ha pedig az emberek nem tanítják egymást, akkor pedig kétséges a fejlődés. Ellenben a téves tanítás ártalmas. Az is biztos, hogy minden személyes kritikát nehéz elfogadni. Még akkor is, ha az udvarias és megmagyarázó. Ebben az esetben is okos tojásnak, észosztónak látszhat a kritizáló. Tehát van abban igazság, hogy a kritika mindenképpen konfliktusokat, harcokat, ellentéteteket szül, amelyek számos negatívummal járnak.

Tehát van ebben az okoskodásban valami: én nem kritizálok, csak bájcsevegő kapcsolatot tartok fenn, mert maga kritika attól függetlenül, hogy az hasznos és igaz, mindenképpen konfliktus-gerjesztő tehát kártékony. Ráadásul sem a  kritizáló, sem kritizált sem tudhatja pontosan, hogy a kritika hasznos, igaz, vagy sem. Aki így gondolkodik az szükségszerűen a következőre is hajlamos. Hajlamos minden kritizálót negatív figurának vélni. Hajlamos minden kritikát negatív dolognak vélni. Minderre azért hajlamos, mert magát kritikát negatív dolognak állítja be. Tehát itt van egy öngerjesztő folyamat. Minél több ilyen sértődékeny ember van, annál több konfliktus lesz, és azért a valóban egyre negatívabb hatású lesz a kritika, amely a kritika negatív mivoltát erősíti, egyre több ember gondolkodik „jogosan” így. 

Ellenben ha nincs kritika, akkor egyrészt nincs személyes tanítás, és nincs öszinte bizalmas kapcsolat. Vagyis egy semmitmondó kapcsolat van. Felvethetjük azt a kérdést is: az őszinte bizalmas kapcsolat az egy emberi szükséglet vagy sem? Számomra az, de általánosságban nem biztos.

Azt a vonalat is ki kellene bontani, hogy kritikusság és bizalmasság mennyiben függ össze. Lehetséges e  bizalmas kapcsolat, kritikusság nélkül, és fordítva? Az én sejtésem szerint nem nagyon lehet. Hogyan lehet bizalmas kapcsolat, úgy hogy szinte minden szóra vigyázni kell: jaj, nehogy megsértsem az illetőt.

Még azt is megjegyezném, hogy az emberek 90%-a tanítás céljából kritizál, azonban vagy azért mert ezt rosszul teszi, vagy azért mert a kritizált félreérti ebből a tanító (építő jellegű) szándékú kritikából legalább a fele másképpen (nem tanító jellegű) kritikaként hat. Itt megint felvetődik egy újabb problémakör: ahogy a felületes szeretet nem igazi szeretet, úgy a felületes kritika sem igazi tanítás.

Viszont a következő felvetődő vonal: mennyiben függ össze mindez azokkal a közösségekkel, (kapcsolatrendszerekkel), amelyekről már idáig beszéltem. Pl. a baráti közösség, ill. munkaközösség (pl. a család is bizonyos mértékben munkaközösség). Pl. a közvetlen család, a tágabb család, a közvetlen ismerősök, a tágabb ismerősök, a nemzet, az emberiség. Vagy pl. néhány kisközösség: lakóhelyi, munkahelyi, eszmei, baráti, hobbi, stb.. A kérdés az, hogy ezeknek mind megvan a maga optimális bizalmassága és a kritikus szellemisége?

Vannak e ingadozó kategóriák? Arra gondolok, hogy pl. az anyós, após, menny, vő kapcsolta az egy elég nehezen besorolható kapcsolat, főleg ha van unoka. De vannak más, határvonalon mozgó kapcsolatok is.  Vagy az ilyen kapcsolatoktól függetlenül, vannak baráti, és kevésbé baráti kapcsolatok?

Nem tudunk helyesen kritizálni és kritikát fogadni, de talán ez azzal is összefügg, hogy nem tudunk komoly témákról beszélgetni. Mert a kritika általában mélyebb rétegeket, komolyabb problémákat is érint.

Felületesen csevegünk, de ha valaki a mélyebb érzelmeiről beszél, vagy elkezd politizálni netán erkölcsről kezd elmélkedi, akkor sokan mások kínosan érzik magukat. És egyre többen. Én is már sokszor megkaptam: miért kell elrontani hangulatot. Vagy: miért mérgelődsz állandóan. Sőt, ezt is megkaptam: most miért velem veszekszel. Tehát sokan már a komoly témát azonosítják a veszekedéssel, haraggal, gyűlölködéssel.

És mi magunk is csak jószerivel magunkkal beszéljük meg a komoly dolgokat. Vagy már magunkkal sem?

Sajnos itt megint az rajzolódik ki, hogy korábban azért gyakrabban és természetesebben beszéltek az emberek a komolyabb témákról. Mintha visszafejlődnénk, újra elindultunk a locsogó fecsegő majomnépség irányába.

Ennek is köze lehet a központi táras kommunikációhoz.  Nem közvetlenül egymással beszélgetünk, hanem egy központi táron keresztül beszélgetünk egymással.

Már a költő is attól szenvedett: nem mondhatom el senkinek, ezért elmondom mindenkinek. De azóta romlott a helyzet.

Van azonban a problémának egy másik oldala. A központi táras tudatalakulás.

Megint néhány kategória.

Hogyan terjedhet a tanítás, az információ? Kezdetben ember-ember által. Aztán megszületett az első központi tár, a könyv és könyvnyomtatás. Majd fejlődött a könyvnyomtatás, vagyis a központi tár bővült, egyre több könyv és az írott sajtó. Aztán megjelent az elektromos sajtó, rádió, televízió, majd az internet. Tehát a központi tár egyre bővült, és napjainkban éppen egy rohamos tágulás korszakában vagyunk.

Mielőtt továbbmennénk meg kell említeni a másik két kategóriát: az állami oktatás, tájékoztatás általi állami hivatalos központi tárat. Valamint a nem állami elsősorban tájékoztatást, vagyis a nem hivatalos, állami központi tárat. Mindkettő fejlődött, de ennek a felosztásnak ez esetben nincs sok szerepe. Mert oda akarok kilyukadni, hogy az ember-ember általi terjedés így alakult át. Ember-központi tár (könyv, média, internet) – ember. Tehát a tendencia ez: egyre többen teszik be a tanításukat a központi tárba és abból egyre többen, még fokozottabban többen veszik ki. Vagyis növekszik a központi tár nagysága, ezzel egyre többen tehetik be oda tanításukat és egyre többen szinte mindenki, onnan veszi ki a tanítást.  Illetve, manapság ott tartunk, hogy mindenki a központi tárból veszi ki, csak az a kérdés, hogy a tanítás mekkora hányadát veszi ki. A két rendszer ember-ember által, és ember-központi tár által, összekapcsolódik. Egyfelől párhuzamosan működik egymás mellett, de a közvetlen ember-ember általi fokozatosan csökken, az ember-központi tár általi növekszik. Illetve az ember-ember általi is megváltozik, mert így áll össze egy ember tanítása: saját tapasztalat (személyes tanítás) és a központi tárból vett tudás. A lényeg az, hogy rohamosan nő a központi tárból vett tanítás és ezzel megváltozik a kritikáról való gondolkodás. Van itt egy másik érdekes jelenség: ha központi táron keresztül kapjuk a (tanítást), a kritikát akkor nem sértődünk meg rajta, legalábbis általában.  Egyszerűbb, ha most egy példával jövök elő.

Manapság pl. egy szülő azt mondja 12 éves gyermekének: fiam igyál sok tejet, mert az egészséges. Ugyanakkor ez a gyermek már a központi tárból kap 1000 információt a tejre vonatkozóan és ezek egy része azt mondja hogy tej ilyen meg olyan, pl. a tej nem egészséges, stb.. Ekkor gyermek, aki mondjuk kivételesen tiszteli a szüleit, a szüleitől kapott információt százszorosára növeli, de még így is ez százas értékű információ ( tanítás) áll szemben az 1000-es értékű külső (rádió, tv. iskola, internet, stb.)  információval. Ugyanez a régmúltban: a szülő 100-as értékű tanítása csak egy 50-es értékű külső tanítással állt szemben. A közelmúltban a szülő 100-as értékű tanítása csak egy 100-as értékű külső tanítással állt szemben. A jövőben a szülő százas értékű tanítása már 10.000 külső információval fog szembeállni. Tehát van egy olyan tendencia, hogy gyerekek egyre kevésbé fogadják el a szüleik tanításait. Általánosítva az egyik ember egyre kevésbé fogadja el a másik ember közvetlen tanítását, kritikáját. Ez a szülőnek trauma. Ugyanakkor a szülő elkezd erősködni és ezt a gyerek, mint sértegető kritikát fogja fel. (Ha központi tár erősködik, változik, azt nem fogja fel sértésnek, beleszólásnak. Ha központi tár téved, azt nem fogja fel rosszindulatnak, szidalmazásnak.) 

A lényeg a következő, az emberek egyre inkább a központi tár által tanulnak (ez lesz számukra a természetes) és minden személyes tanítást egyre inkább fölösleges, vagy sértegető kritikának fognak fel. Vagyis a személyes kritikát egyre inkább negatívumként fogják fel és egyre kevésbé igénylik, az öszinte, bizalmas, kritikus légkört. Akármennyire is furcsa, de még a bizalmasságot is pótolhatja a központi tár. Mivel a központi tárba adott véleményünket, gondolatainkat megfogalmazott érzéseinket nem veszik sértésnek, ezért a központi tár felé őszintébbek, bizalmasabbak vagyunk. Ahogy a költő fogalmazott: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

Fel kell tenni a kérdést: ez tendencia, jó tendencia e?

Néhány a kérdéssel kapcsolatos gondolataimból.

Itt megint felmerül bennem az információs szemétkupac problémája. Ugye a közös tár úgy növekszik, hogy az oda bekerülő nézetek, információk 90%-a téves, legalábbis értéktelen, és 10%-a, ami értékes. Tehát minél nagyobb ez halmazat, az ebből „okosodó” annál nagyobb valószínűséggel találkozik értéktelen nézettel, információval. Márpedig a halmazat exponenciálisan növekszik. Ha az okosodó szándékú szelekciója nem növekszik, és mitől is növekedne, akkor nem okosodik, sőt.

Azt is meg kell állapítani, hogy a központi tárat, ill. ezt a fajta tudatalakulást könnyebb manipulálni, mint a közvetlen ember-ember általi tudatalakulást.

A tudatalakulás valós mércéje, az emberek értelmesedése és erkölcsösödése lenne. Én nem tudnám megmondani, hogy ennek átlaga, hogy alakul, de sejtem, remélem, hogy ennek a fejlődése nem rosszabb, mint korábban. Azt viszont érzékelem tapasztalom, hogy egyre szélsőségesebb nézetek, viselkedések, tulajdonságok jelennek meg. Talán ez betudható a tudatalakulás szabadságának növekedésével. A központi táras tudatalakulás is egy szabadabb tudatalakulás, mint a közvetlen ember-ember általi tudatalakulás. A szélsőséges vélemények, viselkedések tulajdonságok növekedése, azt is jelenti, hogy egyre több primitív, veszélyes, furcsa figura jelenik meg.

Én az eltérő egyéniségek, vélemények, híve vagyok, ezt több helyen kifejtettem. Ugyanakkor mégis fel kell tenni a kérdést: a túlzottan szélsőséges, a túlzottan egymástól eltérő véleményű, viselkedésű, a közös értékrendtől, világnézettől teljesen mentes emberek társadalma nem hordoz magában veszélyeket?

Tehát egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy ez pozitív tendencia. Pontosabban azt gondolom, hogy e tendenciába is valamilyen módón be kell avatkoznia a vezetésnek, a társadalomtudománynak, ahhoz, hogy ez a fajta tudatalakulás pozitív tendencia legyen.

Ezzel kapcsolatban persze megint az oktatás, az iskola ill. a közszolgálati média jut eszembe. Ezek gyengeségéről már elmondtam a véleményem.

Az érdemi (figyelembevett, de dirigálás nélküli) beleszólás, megbeszélés (az érdemi kritika) konkrét „szabályozási” helyzete. Kitérés a kiscsoportos, hétköznapi demokráciára.

Az érdemi kritikát azonosíthatjuk az érdemi beleszólással, az érdemi megbeszéléssel.

Az érdemi beleszólás természetesen nem lehet utasítás, parancsolás, uralkodás (dirigálás). Ugyanakkor, ha az érdemi beleszólás nem utasítás, parancsolás, uralkodás (dirigálás), akkor a kritizált és senki sem veheti annak.

Mégis szükséges konkretizálás.

Eddig pl. a bizalomra, hivatkoztam. Az érdemi beleszólás alapja a kölcsönös bizalom. Ha nincs meg a kölcsönös bizalom, akkor a kritikával kapcsolatban elmondottak érvénytelenek lesznek. Ha bízunk a másikban, akkor fontoljuk meg, és akkor vesszük figyelembe véleményét, kritikáját annyira, hogy az a gondolkodásunkat, cselekvésünket is megváltoztathatja.

A bizalom és a normális megbeszélés, kritika (beleértve a kritika fogadását is) között oda-vissza kapcsolat van. Bizalom szükséges a normális megbeszéléshez, kritikához, de az igazi bizalmat is csak normális megbeszélés, az építő kritika tudja felépíteni. Ez kettő tehát egymást támogatva fokozatosan épül fel, mint ahogy az ellenségeskedés a bizalmatlanság is fokozatosan alakul ki, többek között a normális megbeszélés, az építő kritika hiánya miatt.

A bizalom azonban egy elvont fogalom, valahogy ezt a problémakört konkrétabb az értelem számára is értelmezhető (szabályozási) keretbe kellene tenni. Ezt kísérlem meg az alábbiakban. Igaz hogy ezt nem az állam szabályozná elsősorban, hanem a tudat, az erkölcs, amelyeket a rendszer szellemisége, az oktatás a tájékoztatás, a kultúra határoz meg.      

Kitérés a kiscsoportos ill. a hétköznapi demokráciára.

A hétköznapi demokrácia általában kisebb csoportban (gyakran a családon belül) alakul ki. Kiscsoportos demokráciáról beszélhetünk, mondjuk 10 főig.  A jövőben, amelyben a demokrácia lesz az egyik irányadó elv, a társadalom a rendszer, az oktatás, mindez a demokrácia szellemiségét sugározza, a hétköznapi emberi kapcsolatokban is ott lesznek ezen elvek szabályok. Persze a kiscsoportos hétköznapi demokrácia és társadalom demokratikus szintje több szálon függ össze, de ezekkel itt nem foglalkozom.

Alapjában véve három kapcsolat lehetséges ebből a szempontból.

Amikor világosan kirajzolódik demokratikus főnök (vezető) és demokratikus alárendelt viszony.  Erről egy másik fejezetrészben elmélkedem.

Amikor a felek döntéshozási helyzete szinte egyenlő.

És amikor a felek döntéshozási joga, helyzete nem egyenlő de nincs is akkora különbség, hogy főnök-alárendelt viszony alakuljon ki. Pl., ha az egyik fél a tulajdonjog, vagy, és a hozzáértés, vagy, és az érdekeltség (az adott ügy őt jobban érinti) alapján 70%-os döntési joggal rendelkezik a másik fél csak 30%-kos döntési joggal rendelkezik.

Amikor a felek döntéshozási joga, helyzete szinte egyenlő, akkor a legnagyobb probléma a szavazategyenlőség. Minél kisebb a csoport annál inkább előjön ez probléma, leginkább akkor, ha két ember egyezkedik, megbeszél, vitatkozik, egyik beleszól a másik ügyébe, ill. érdemben kritizál. De ha öt ember teszi ugyanezt, akkor is előjöhet a szavazategyenlőség problémája, hiszen az egyik tag pl., tartózkodik és kettőnek, ill. a másik kettőnek eltérő a véleménye.  Ha páros számú a tagok száma, akkor még inkább előjöhet. Mint arra utaltam a jövőben az emberek remélhetőleg minden megbeszélést, egyezkedést, beleszólást, érdemi kritikát tudatosan egyfajta demokratikus döntéshozásnak fognak fel. És a jövőben tudatosan azzal kezdik, hogy magukba, vagy megbeszélve besorolják felsorolt valamelyik kategóriába.

Tulajdonképpen jelenleg is valamilyen hasonlót tesznek az emberek, csak jelenleg mindez nem tudatos. És jelenleg nem mindig, nem jellemzően a demokrácia elvei, szabályai szerint zajlik mindez.

Pl. a feleség és férj azon „vitatkozik” hogy nyaralót, vagy nagyobb lakást vásároljanak.

Magukba, ha nem is tudatosan beazonosítják, hogy itt pl. egyenlő felekről van szó. És a vita, a megbeszélés (a normális vita, a normális kritika egyfajta megbeszélés) arról szól, hogy a két tag eltérően szavaz. Majd újra megpróbálják egymást meggyőzni, (ez az objektív tájékoztatás), majd újra szavaznak és ez egy darabig, folyatódhat. Az egyik félnek vagy sikerül a másik felet meggyőzni és kialakul a közös döntéshozás, vagy nem sikerül közös döntéshozást kialakítani. A jövőben, e férjben és e feleségben tudatosulhat, hogy lényegében egy demokratikus döntéshozásról van szó.

Ezért én inkább vázlatosan elemzem a kiscsoportos demokrácia problémáit.

A kiscsoportos demokrácia elvei lényegében megegyeznek a nagycsoportos (a szokványos, standard) demokrácia elveivel. Vagyis pl. mindenki az önálló elfogulatlan véleményével, legyen jelen. Megfélemlítésnek, zsarolásnak, stb. nem lehet helye. A világos kérdésfeltétel itt is fontos, vagyis a döntés tárgya világos és eldönthető legyen. Az objektív tájékoztatás problémája itt is jelentkezik: minden fél tájékozott legyen. Ezért a megbeszélőknek először a döntés előtt nyugodt hangon a döntés körülményeit kell tisztázni, és ez váljon el a döntéshozástól. És így tovább, ezért is érdemes a demokrácia elveit ismerni.

Ettől függetlenül gyakran kialakul a szavazategyenlőség problémája.

Ennek néhány megoldása.

Nem elégednek meg egy döntéshozással, hanem három-négy döntéshozást tűznek ki. Sikertelen szavazás, majd újabb megbeszélés, majd újabb szavazás, stb.

Az egyik fél lemond a teljes szavazati jogáról és bevállalja csökkentett szavazati jogát, mondjuk azzal a feltétellel, hogy legközelebbi hasonló esetben ő lesz teljes jogú tag és a másiknak kell lemondani.

Bevonnak egy harmadik független, elfogulatlan, hozzáértő tagot a döntéshozásba.

Nekem egyelőre ezek jutottak eszembe, illetve a többi ötletem átgondolva nem tűnik jónak.

Nehezebb a probléma akkor, ha az egyik vagy egyes tagoknak nagyobb más tagoknak kisebb a szavazati joga. Mint mondtam a szavazati jog, függhet az erősebb érdekeltségtől, nagyobb tudástól, a  nagyobb főnöki pozíciótól, stb..

Azért nehéz az ügy, mert nehéz megállapítani pontosan a szavazati jog nagyságát. Könnyebb azt mondani, hogy egyenlő felekről van szó.  Azért is nehéz ügy, mert hiába van valakinek pl. 30%-os szavazati joga, ez  adott esetben annyi mintha az nulla lenne, hiszen a 70%-os szavazatú döntése érvényesül.

Ezzel kapcsolatban egy megoldás jut eszembe. Először is tisztázni kell ezt a viszonyt, pl.: neked is van beleszólásod, de azért de azért én döntök. Illetve, nekem is van beleszólásom, de azért te döntesz. Illetve, ha ez a beleszólás túlmegy tanácsadáson (pl. 30%-os), akkor szerintem a nagyobb szavazati jogúnak, kvázi főnöknek fel kell állítani legalább két (öszinte, elfogadható) választási lehetőséget, hogy kisebb szavazati jogú abból választhasson. Ezzel megmarad a kvázi főnöki helyzet, hiszen ő jelöli ki az alternatívákat, de azért a beleszólás is megvalósul. (Esetleges megoldás lehet, hogy a nagyobb szavazati jogú két közös döntést dönthet el, a kisebb szavazati jogú eközben egy közös döntést dönthet el.)

Visszatárva példára, pl. a feleségnek, aki pl. nagyobb lakást, szeretne vásárolni, nagyobb a szavazati joga, azért mert főleg ő keresetéből (a férjnek jelentősen kisebb keresete) történne a vásárlás. Ekkor is végigmehet pl. a többszörös meggyőzés, de ez mondjuk sikertelenül, zárulna. Ha nagyon demokratikusak, akkor a független tag bevonása is megvalósulhat, de a példa szerint még így sem alakul ki közös döntés. Ekkor úgy egyeznek meg, hogy a lakásvásárlás marad, de úgy hogy feleség választja ki a szóba jöhető lakásokat, de abból a férj választhatja ki a végső lakást.

Az „öszinte elfogadható” alternatíva arról szól, ne legyen a következő taktikázás. Kiválaszt a feleség egy magának tetszőt és egy abszolút tré lakást, majd azt mondja: tessék választhatsz.

Mindez a jelen tudatunkkal nézve elég hidegnek és nem túl életszerűnek tűnik.

De itt abba kell belegondolni, hogy jelenleg is üzletelünk, egyezkedünk csak azt magunkban, nem nyíltan, és zavarosan tesszük.  A jövő emberének, akinek a tudatában ott lesz demokrácia szellemisége, neki mindez a természetes lesz, és ő nyíltan fog beszélni erről. És ő (a jövő embere) jobban fogja magát érezni, az ő emberi kapcsolatai békésebbek, igazságosabbak lesznek. Az érzelmek elsatnyulástól pedig nem kell félni, mert azok ettől nem satnyulnak el.

Amellett hogy a rendszer demokrácia szellemiségét sugározza, olyan oktatást, olyan kultúrát kell kialakítani, amelyik szintén a demokrácia, és a hétköznapi demokrácia szellemiségét és tudását sugározza. 

Visszatérnék, ahhoz, hogy az érdemi megbeszélést, az érdemi beleszólást, az érdemi kritikát, valahogy az értelem számára is konkretizálni kellene. És valahogy konkretizálni kellene a bizalom fogalmát. A fentiek erről a konkretizálásról szóltak.

Azért azt le kell szögezni, hogy minimális bizalomnak, vagyis hogy felek ne feltételezzék a másikról rosszindulatot, mindenképpen meg kell lenni. Tehát csak ésszerűséggel nem lehet jó emberi kapcsolatokat, jó döntéshozásokat kialakítani.  Az ésszerűesség, adott estben a demokrácia szabályai arra jók, hogy jóval nagyobb eséllyel alakulnak ki jó döntések, és jó emberi kapcsolatok.

 A hétköznapi konfliktusok és a demokrácia, akkor, ha a főnök-alárendelt viszony kivehető.

Kezdjük néhány példával a problémakört. Ketten, (vagy többen) ülnek egy szobában, az egyik szerint áporodott, és meleg a levegő, ki kellene nyitni az ablakot. A másik szerint, a huzat az egy veszélyes jelenség, nem kell kinyitni az ablakot. Vagy: ketten (vagy többen) építenek egy közös házat, az egyik szerint sárgára kellene festeni a házat. A másik szerint, a sárga egy csúnya unalmas szín, kékre kell festeni a házat. Vagy: ketten (vagy többen) nevelnek egy gyereket, az egyik szerint minden nap legalább egy zöldséget vagy gyümölcsöt meg kellene enni gyereknek. A másik szerint ez nem fontos, nem kell erőltetni gyereket.

A példákat itt milliószámra folytathatnám. Valójában ehhez hasonló konfliktusok sokasága jelenik meg egy naponta, az életünk nehézségeit pedig ehhez hasonló konfliktusok milliói jelentik. Tulajdonképpen ezek a magánéleti problémák. Ennek ellenére azt állítom, ha társadalmi a gondolkodásunk, pl. a demokrácia ismeretünk magasabb szintű lenne, akkor ezekkel a hétköznapi konfliktusokkal is jobban megbirkóznánk. Konfliktus nélküli élet lehetetlen, hiszen az ember alapvetően érzésből, érzelemből áll, és ezeknek a jentős része szükségszerűen negatív kellemetlen érzés, érzelem. A hétköznapi konfliktusok, az „apróságuk” ellenére hihetetlen nagy érzelmi reakciókat képesek kiváltani. Adott esetben akár órákig is bosszankodhatunk: miért ilyen áporodott itt a levegő, milyen butaság ez, miért kell ezt nekem elviselni? Vagy: milyen huzat van itt, milyen butaság ez, miért kell ezt nekem elviselni. Ennél is rosszabb, ha még a bosszankodásunk is lefojtjuk, és a tudatalatti érzésvilágunk ezüsttálcáján keletkezik egy újabb karcolás. Viszonylag jobb megoldás, ha magunkban, még jobb, ha magunkban és nyíltan (társaságban) is feldolgozzuk a hétköznapi konfliktusokat.

Azt gondolom, hogy az értelem, az értelmi feldolgozás segíthet abban, hogy a negatív, kellemetlen érzéseink, érzelmeink csökkenjenek. Ha a megértjük a konfliktusok lényegét, ha átlátjuk a megoldásokat, akkor csökkenhetők a negatív érzések, érzelmek.

Azt gondolom, ha majd az általános iskolákban szó lesz a hétköznapi problémákról, vagy ha az emberek beszélgetése nem (mit hol lehet olcsón megkapni) témáról folyik, hanem pl. erről a problémáról, akkor ezek az értelmi feldolgozások, lefékezhetik kordába, terelhetik negatív érzéseinket, érzelmeinket.

Azért a hétköznapi konfliktusok problémakörét válasszuk el a társadalmi problémaköröktől. Én azt mondom ez egy jelentős problémakör, amelynek vannak társadalmi és egyéb összefüggései, de azért egy különálló problémakör.

A hétköznapi konfliktusok jelentős része nem igazán érdekellentétek. Nem oldja meg őket szeretet, a jóindulat. Hiszen az esetek többségében valójában közös a cél, közös az érdek. Pl., legyen jó és szép a házunk. Vagy, pl., legyen egészséges a gyermekünk. De még az ablakproblémánál is felfedezhetjük a közös célt és a jóindulatot. Mindkettőnek célja, hogy a szobában mindketten jól érezzük magunkat. Csak én a friss levegővel látom ezt biztosítottnak, a másik pedig a huzat elkerülésével látja biztosítottnak. Ebből következően nem jóindulat, szeretet és rosszindulat összecsapásáról van szó. A leggyakoribb konfliktusforrás a következő: a közös célt, a közös érdeket más módokon látják a felek elérhetőnek.

Ugyanakkor az első számú értelmi feladat: felmérni, hogy valóban a közös cél más módokon való elérésének szituációjáról van szó, vagy másról pl. a jóindulat (önzetlenség), és a rosszindulat (önzőség) összecsapásáról van szó.  Ezt nem könnyű felmérni, de meg kell próbálni objektívan az érzelmi kilengések kikapcsolásával felmérni. A konfliktusok legjobb felmérése az, ha felek őszintén és egy hullámhosszon (azonos logika mentén) tudják a problémát megbeszélni. Ehhez persze kellene egy általános közös pszichológiai műveltség, ami nincs.

A téma kapcsolódik a kritikus szellemiséghez, hiszen az eltérő álláspontok, akár kritikának is felfoghatók. A lényeg az, hogy az eltérő véleményeket, építő kritikákat, a felek ne feltétlen kötekedésnek, támadásnak, szidalmazásnak fogják fel.

A hétköznapi problémák egyik megoldása: keresd a kompromisszumot.

Pl. nyissuk ki tíz percig az ablakot, majd egy óra múlva megint tíz percig. Vagy nyissuk ki csak résnyire az ablakot. Vagy, fessük a házat (sárga és kék helyett) világoszöldre. Vagy, egyen gyerek minden másnap gyümölcsöt. Persze a kompromisszumhoz is szükség van megbeszélésre, a vélemények őszinte kifejtésére.

A kompromisszumok azonban nem adnak teljes megoldást.

A hétköznapi problémák egyik fő okozója: tudatosan és főleg közmegegyezéses tudatossággal nem látjuk át, ki a főnők. A probléma másik fele: csak a viszonylag jó, demokratikus főnök nevezhető főnöknek, az ettől eltérő, az zsarnok.

Először tisztázzuk, hogy jön ez az egész a hétköznapi konfliktusokhoz.

Az emberi közösségek általában munkaközösségek, még családok is azok. A munkaközösségekben pedig általában szükség van, már az operatív intézkedések miatt is egy irányítóra, azaz főnökre. Az emberek jogosan érzik azt, hogy csak úgy működnek jól a dolgok ha tisztázott, ki a főnők, ki az alárendelt. A mellérendeltségről később beszélek.

Egyszerűbben fogalmazva sok-sok hétköznapi szituációban is kialakul egy alá-fölé, vagy mellérendelt viszony. Ha ezeket a viszonyokat helyesen és egyformán értelmezik az emberek, akkor csökkennek a konfliktusok.

Másfelől: az embereket a képzetes tudás szintjén, ill. érzelmi szinten nagyon is izgatja ez fönökség probléma. Adott szituációban, tudat alatt, az emberek megpróbálják tisztázni a elérendelt ill. mellérendelt viszonyokat. Az a probléma, hogy ez nem tudatos, ez zavaros és ezért a következő félreértések lehetnek. Valaki főnöki helyzetben képzeli magát, de nincs abban. Valaki veszélyeztetve érzi a főnöki státuszát, de ok nélkül. Vagy valaki mellérendelt kapcsolatba képzeli magát, pedig alárendeltben van. És vannak még egyéb félreértések. Mindenesetre ezek a félreértések haragot, ellentéteket szülnek, amelyek konfliktusokhoz vezetnek.

A lényeg az, hogy jelentősen csökkennének a hétköznapi konfliktusok, ha az emberek tudatosan és azonos logikamentén tisztában lennének a „főnöki” viszonyokkal.

Mivel ez egy hatalmas téma ezért csak felsorolok néhány kategóriát. A példákat pedig családi viszonyokból merítem, megjegyezve, hogy családon kívül még sokféle közösség van.

Az alábbi viszonyok lehetnek állandóak és gyakran változóak, akár szituációként változóak. Pl. ebédnél az anya főnök, lefekvéskor az apa a főnök. Általában az ügyfél a főnök az ügyintéző a beosztott, de azért ez is megváltozhat egyes szituációkban. Mindenesetre jó, ha tudjuk, a szituációk megváltoztathatják a főnöki viszonyokat.

Van a főnök, alárendelt (pl. szülő gyermek) viszony.

Van: nincs főnök, (mellérendelt) viszony, ez az abszolút demokrácia, mindenki egyenlő arányban szavazhat. A mellérendelt viszonyról, vagyis az egyenlő felek, és a nem egyenlő, de erősen beleszóló helyzetűek (pl. 30, ill. 70%-os a „szavazati jog”) vitájáról, megegyezéséről az előző fejezetben beszéltem.

Van a megosztott főnöki viszony. Egyik szituációban (adott területen, vagy adott időben) X a főnök, más szituációkban Y a főnők. Vagy a főnöki megbeszélés szavazás dönt.

Ha pedig több tagú közösségről van szó, akkor: nagyfőnök, kisfőnök még kisebb főnök, stb. Másképpen van alárendelt viszony, többszörösen alárendelt viszony, és mellérendelt (többféle) viszony.  

Továbbá van: mindig ő (én) a főnők. Többnyire ő (én) a főnök, de nem mindig. Megosztott fönökség. És néha ö (én) a főnök. 

A főnök rendelkezhet az alárendelt cselekvései felett, amely rendelkezés akár olyan fokú is lehet, hogy az alárendelt felett rendelkezik. Pl. a szülő a kisebb gyereke felett rendelkezik: menj és moss fogat, ne ezt a nadrágot vedd fel, stb., ellenben a gyerek növekedésével változik ez a főnöki viszony. A kamasz gyerek már jogosan gondolhatja: egyes cselekvéseim felett rendelkezhet a szülő, de felettem már nem rendelkezhet. Tulajdonképpen a rendelkezés erősségéről van szó.

És hogy kapcsolódjak egy másik témához: a bájcsevegős kapcsolat szintén mellérendelt kapcsolat. Csakhogy a munkakapcsolat szükségszerűen túllép a bájcsevegős kapcsolaton. Tehát a munkaközösségekben, többek között a szűk családokban is más alárendelt és mellérendelt kapcsolatokban kell gondolkodni. Arról nem is beszélve, hogy aki valóban tenni akar valamit, annak túl kell lépni a bájcsevegős kapcsolaton. A mindentől tartózkodó, konfliktusokat kerülő bájcsevegős ember nagyon kellemes ember, csak éppen a közösség szempontjából haszontalan, tartalmatlan életet él, főleg akkor, ha a betett munkája annyi, vagy éppen kevesebb, mint a kivett a fogyasztása. Az ilyen ember nem vállalja fel azokat a konfliktusokat, nehézségeket, amelyek a közösség fejlődésével járnak. Ezen nehézségek csak egyik része az, hogy betett szellemi, vagy fizikai munka több mint a kivett fogyasztás. A másik fele,  az építő kritizálás és az azzal járó konfliktusok, viták, bevállalása. Ellenben a jóindulatú, közösségi embernek arról is gondolkodnia, és tennie kell, hogy ezek a szükségszerű konfliktusok a lehetőség szerinti minimálisra csökkenjenek.

Kétségtelenül ebből szempontból is  vannak határesetes kapcsolatok, nem is kevés. Pl. egy igazoltató rendőr és egy állampolgár viszonya. A rendőr végső soron egy ügyintéző, aki kiszolgálja az állampolgárt. De azért ez mégsem ennyire egyszerű viszony. Ebben az esetben pl. jó lenne egy  olyan közmegegyezés, hogy ez egy mellérendelt viszony. Ha viszont a rendőrt főnökként kezeljük, akkor is köteles ő demokratikus főnökként viselkedni.

Pl. egy serdülő fiatal és a családjának a viszonya ebből szempontból. A fiatal mindenképpen rendelkezik saját maga intimszférája felett, ott ő a főnök. A családi ügyekben, viszont csak alárendelt. Kérdés hogy a fiatal tanulása, munkája, életmódja, pályaválasztása, stb. felett ki rendelkezik, ki a főnök? De vannak mellérendelt kapcsolatok is, lehet hogy az előző kérdésekre is ez a válasz: nincs főnök, mellérendelt kapcsolat van. Meg kell tanulni, hogy vannak, sőt talán a leggyakoribbak, a mellérendelt kapcsolatok. Nem mindig alá-fölérendelt kapcsolatokban kell gondolkodni. Persze ezeket is fel kellene ismerni.

A felsorolást, a példákat még hosszasan lehetne folytatni, de talán ennyi is elég, ahhoz hogy kiderüljön, kb. milyen kategóriákban kell gondolkodni, ahhoz, hogy viszonyunkat meg tudjuk határozni. Mint mondtam, lépten-nyomon belekerülünk a felsorolt viszonyokba. Hiszen, ha belépünk egy üzletbe, ha vendég jön hozzánk, stb. már bele is kerültünk valamelyik viszonyba, a folyamatos (pl. családi) viszonyokról nem is beszélve.  Azt gondolom, ha tudatosan meg tudjuk határozni a viszonyunkat (ha ebben gondolkodunk), akkor kevesebb félreértés és kevesebb konfliktus alakul ki.

Pl. azért mert nem gurulunk dühbe ha a képzelt főnöki státuszunkat veszélyeztetve látjuk. Ennél is fontosabb, hogy képesek legyünk, jó, demokratikus főnökként viselkedni, ha már főnöki helyzetbe kerültünk. A jó demokratikus főnök, nem veszi sértésnek, meghallgatja, sőt igényli, és lehetőség szerint figyelembe veszi a panaszokat, javaslatokat, kritikákat, kéréseket. A demokratikus főnök keresi a kompromisszumot. A demokratikus főnök limitált, alternatívált szabályozást alkalmaz.  Ha a tiszta főnöki (alárendelt, mellérendelt) viszonyok mellett általában érvényesül a jó, demokratikus főnök fenti ismérvei, akkor még kevesebb lesz a hétköznapi konfliktus.

Az világos, hogy egy demokratikus társadalomban (ahol tanuljuk és tapasztaljuk a demokráciát) a tudatunk úgy formálódik, hogy szinte automatikusan demokratikus főnökként viselkedünk, ha főnöki szituációban kerülünk. Egy demokratikus társadalomban valószínűleg pontosabban fel tudjuk mérni az alá-fölé és mellérendelt viszonyokat. Azért ezzel a témával a társadalomtudománynak és az oktatásnak is foglalkoznia kell.

Mindez csak azokra vonatkozik, akiknek nincs valami defektje, eleve eltorzult gondolkodása a főnökösödéssel kapcsolatban. Szerencsére az emberek döntő többsége normális csak tudatosan nem gondolja végig a problémákat.

Mi a különbség az alá-fölérendelt és a mellérendelt kapcsolat között?

Az alá-fölérendelt kapcsolatban a demokratikus főnök szinte köteles meghallgatni a másik véleményét, kritikáját, de nem köteles azt elfogadni. A mellérendelt kapcsolatban nem is beszélhetünk kritikáról csak véleményről. Persze a vélemény sem lehet szidalmazó, piszkálódó.  Ha mellérendelt viszonyról van szó, akkor még fontosabb szinte kötelező a kompromisszum. Ha többen vannak mellérendelt kapcsolatban, akkor szinte kötelező egy kvázi szavazás. Természetesen nem lehet mindig szabályos szavazást lefolytatni, de meg lehet, és meg is kell kérdezni az összes (a lehető legtöbb) érintett a véleményét. Sokan úgy gondolják, hogy mellérendelt kapcsolatban kell bájcsevegős kapcsolatot kialakítani és nem kritikust. Mások pedig pont fordítva gondolják, csak a mellérendelt kapcsolatban lehet kritikus kapcsolatot kialakítani. Szerintem e tekintetben nincs különbség az alá-fölérendelt és a mellérendelt kapcsolat között. Mindkettőben el kell mondani véleményt, ha az fontos átgondolt, jóindulatú, építő.

A demokratikus társdalomban, az emberek nemcsak felismerik a mellérendelt viszonyt, de azt is tudják, hogyan kell viselkedni az ilyen viszonyban.

Röviden visszatérek a társadalmi konfliktus és a hétköznapi konfliktus közötti különbségre. A társadalmi konfliktust mindig tudományos kell elemezni. A hétköznapi konfliktusban erre nincs idő, mód.  Persze a hétköznapi vélemény is lehet hatalmas baromság, vagy ennél is rosszabb, az ártalmas cselekvés előfutára. Természetesen ezen esetekben nem lehet szó kompromisszumról. Általában azonban nincs szó hatalmas baromságról és nagy károsságról. A társadalmi konfliktus azért társadalmi, mert összesítve nagy, társadalmi méretű a lehetséges károkozás. A társadalmi konfliktusban kevésbé lehet káros kompromisszumot kötni, jobban át kell gondolni a kompromisszumkötést. A lehetséges nagy károkozás miatt a kompromisszumos megoldás viszonylag kisebb kára is nagyobb lehet a megengedhetőnél.

Visszatérnék a fejezet elején felhozott példákra. Pl. két ember egy szobába, az egyik ki szeretné nyitni az ablakot, a másik bezárt állapotot tartja jónak.  A kölcsönös jóindulatot fel kell tételezni. Persze van kimondott rosszindulat is, „csak azért is az ellenkezője”, ennek is megvannak a jelei, de megvannak a nagyfokú önzésnek is jelei. Ezeket a jeleket inkább tompítani kell, ez a jóindulat feltételezésének alapállása. Ezután a károsságot kell felmérni. Nincs nagy károkozási lehetőség. A gyors meggyőzésre sincs lehetőség. Tehát ezt a konfliktust a szobában levő emberek viszonya döntheti el.  Mindketten felmérik a viszonyt, és ha alá-fölé rendelt viszony van akkor bizony a „főnök” véleménye érvényesül, ezt az alárendeltnek el kell fogadnia.  Persze főnöknek demokratikus főnökként kell viselkednie. Ha pedig mellérendelt viszony van, akkor ennek szabályai szerint kell viselkedni.

A növekvő és szinte természetes csalás, manipuláció, hazugság, mint az emberi kapcsolatok zavaró tényezője.

A bizalomhiány nem ok nélkül növekszik. Nem akarok elfogultan fogalmazni, de ez talán elfogadható: Ez a rendszer elfogadja, elnézi és részben gerjeszti a hazugságokat (tévedéseket), átveréseket, manipulációkat, csalásokat. Ezek az idő függvényében növekvő tendenciát mutatnak. A tendencia mértéke már kérdéses.   Mindezek következménye a növekvő bizalomhiány. Mindez rossz tendencia, meg kellene fordítani, talán ez sem túlzás. A makro-társadalmi hatásokkal már e tanulmányban foglalkoztam. Itt azonban az egyéni kapcsolatokról (mikro-társadalmi hatásokról) van szó. Enyhén szólva ezekre is rossz hatással van. A világ, az élet becstelensége, ill. azzá válása mindenkire más hatással van. Van, aki jól érzi magát benne. Van, aki kényszerűségből elfogadja.  Van, aki védekezik ellene. Pl. úgy, hogy elfogadja a balekságot. Van aki szenved mert tisztességtelen, de balek sem szeretne lenni. Van aki az állammal, a vezetéssel, a közélettel, a központi táras információval szemben lesz bizalmatlan, és nem a közvetlen emberi kapcsolatokban. Van aki, viszont éppen fordítva, a közvetlen emberi kapcsolatok vonatkozásában lesz bizalmatlan, és furcsa módón éppen abban  És van aki mindkettőben. Tehát sokféle a hatás ezért azt mondható, ez leginkább zavaró hatás. Ki lehet jelenteni, hogy amíg ilyen mértékű a hazudozás (tévedés), átverés, manipuláció, csalás és ebből eredő bizalomhiány (sőt mindez növekszik), addig sokkal kisebb az esély jó emberi kapcsolatok kiépítésére. Itt van pl. a jóindulatú kritizálás, kritikus szellemiség, ha bizalomhiány van, akkor persze nagyon is eltérő lehet ezek megítélése.

Az apró, de naggyá növő személyes konfliktusok megoldása.

Egy jóval korábbi fejezetben, a magánszféráról szóló fejezetben  már szóltam arról a házaspárról, akik elsősorban azért váltak el mert a férj cicceget, vagyis gyakran szívta fogát. Oda ugyanis a nagy rések miatt mindig beragadt valamilyen ételmaradék, és a következmény a feleséget nagyon idegesítette. A sokmillió apró konfliktusforrásból nem véletlenül választottam ki ezt. A példázat próbáljon meg a legegyszerűbb képletből kiindulni.  Először a legegyszerűbb problémát kell megoldani, e nélkül a bonyolultabb problémákat sem lehet megoldani.  Egyébként ezt a jóravaló házaspárt személyesen ismertem. Ugyanakkor a problémával érdemes foglakozni, mert ha nem is ciccegés, de nagyra növő „apró” konfliktusok problémája egy jelentős probléma.

A házaspár, akit ismertem végeredményben összességében szerette egymást és megértette egymást. Ez az egyik furcsaság, hogy mégis e banális dolog a ciccegés miatt (nem csak emiatt, de jelentősen emiatt) mégis elváltak. A másik furcsaság, hogy az életnek vannak valóban súlyos problémái, betegség, gyereknevelés, aztán ott vannak a társadalmi problémák, amelyek hatnak az egyénekre, akkor egy ilyen jelentéktelenség, hogyan nőhet a valóban nagy problémák fölé.

A férj így gondolkodott: ha feleségem szeret, akkor ezt az apróságot, a ciccegésem el tudja viselni. Ha nem tudja elviselni, akkor nem is szeret.

A feleség így gondolkodott: ha férjem szeret, akkor egy ilyen apróságról a ciccegésről le tud mondani. Ha nem tud lemondani, akkor nem is szeret.

Továbbá a férj így gondolkodott: ha ebben az apróságban engedek, már ciccegnem sem szabad, akkor mi lesz ennek a vége. Valószínűleg, az hogy mindenbe beleszól (már ebbe az apróságba is beleszól), akkor előbb-utóbb semmit nem tehetek szabadon. Egy önző alak lesz, és én leszek a szolgája.

 A feleség pedig így gondolkodott: ha ebben engedek, akkor mi lesz ennek a vége. Valószínűleg az, hogy azt csinál, amit akar (már egy ilyen apróságban sem szabályozza magát), csak a saját élete fogja érdekelni. Egy önző alak lesz, és én leszek a szolgája.

( Megjegyzem : felejtsük el hogy férjről,  feleségről, és ciccegésről van szó, csak emberekről és viszonylag  apró ellentétekről van szó.)

Kétféle sztereotip gondolatról van itt szó lényegében, mely gondolatok végeredményben a kis probléma megizmosodásához és a konfliktus elmérgesedéséhez vezettek. Az a gondolat, hogy nem szeret, például oda vezetett hogy, megromlott a szexuális életük. Ne felejtsük el, hogy eredetileg szerették egymást és nagyjából jól megvoltak. Le lehet vonni a következtetést: a problémát elsősorban, éppen, az előbb említett, csak részben igaz sztereotip  gondolatok (féligazságok) okozták. Félig igaz, mert ugyan a férj nem mondott le a ciccegésről, de ha kigyulladt volna ház, akkor valószínűleg akár élete árán is kimentette volna a feleségét. Az is téves gondolat, hogy mi lesz ennek vége. Mert ha pl. a férj lemondott volna ciccegésről, az nagy valószínűséggel, a feleséget nem ösztönözte volna arra, hogy mindenbe beleszóljon. Összességében azért hibásak ezek a gondolatok, mert lehetségest összekeverik a valószínűvel.

A megoldás tehát az, hogy el kell felejteni az ilyen félig igaz, sztereotip gondolatokat.

A másik megoldás a kölcsönös kompromisszum. Pl. a feleség, mondhatta volna: tudod mit fiam, te holnaptól fele ennyit fogsz ciccegni, és akkor én nem fogok érte szólni. Mire a férj bólinthatott volna. Persze a kölcsönös kompromisszum akkor jöhet létre, ha nincsenek sztereotip gondolatok, van viszont megbeszélő, azaz kritikus légkör.

A következő megoldás a kritikus légkör. Ugyanis ez esetben is tetézte a problémát az, hogy feleség, tűrt, hallgatott, tűrt, aztán ritkán kirobbant, de ez már igazi robbanás (ordítozás, tányércsapkodás, stb.) volt. Persze erre a férj is viszont robbant. Ennél az is jobb megoldás, ha mindennap odaszól férjnek: na már megint idegesítesz. Persze az igazi kritikus légkör ennél több, azt jelenti hogy képesek minden problémát, kisebb viták keretében megbeszélni. A kritikus légkör nem harcias, ellenséges légkör.

Összefoglalásszerűség. 

A kritikai szellemiség csúcsa, persze a: „kérlek, adj tanácsot” szellemisége lenne. Vagyis nem csupán a kritizálás és kritika elfogadása lenne természetes, hanem az is mindennapos és természetes lenne, hogy tanácsot kérünk. Ez megint az ideális jövő zenéje.  Jelenleg az emberek szinte soha nem kérnek tanácsot, sőt mint arról szó volt, minden apróságon megsértődnek. Az okok feltárása sem érdektelen, de talán fontosabb annak megértése, hogy a „kérlek, adj tanácsot” világa (az a világ, lét, amelyben ez a kérés természetes) mennyire békésebb, boldogabb lenne.

Versenytársak persze nem adhatnak egymásnak tanácsot, bár ki tudja. Mindenesetre fontos, hogy a versenyhelyzetet az emberek el tudják különíteni az együttműködési helyzettől.

A vitakultúra oktatását megint csak gyerekkorban kellene kezdeni.

Kritika nélkül nincs egyéniség. A másoktól eltérő gondolatait az ember részben kritika formájában közli.

Legyél jószívű, nagyvonalú, békés, de azért légy igazságos is, ítéld el a rosszat, az igazságtalan jutalmazást, büntetést. (Nyilvánvalóan itt egy (valahol az arany középúton) levő határvonal meghúzásról van szó. Azonban ezt a határvonalat erősen befolyásolja kritikai szellemiség, pontosabban az, hogy a jóindulatú kritikán nem kell megsértődni. Ha a jóindulatú, öszinte, nyílt, (de nem otromba) kritikán nem sértődnek meg az emberek, akkor ez a határvonal, az optimális helyére kerülhet, ha megsértődnek, akkor a határvonal elcsúszik a megalkuvás, a gerinctelenség irányába. Ez utóbbi esetben mindenki rosszul érzi magát. A megsértődős úgy érzi, hogy állandóan bántják. A másik fél pedig gúzsbakötve érzi magát a kényszerűen lenyelt véleményével, a magába fojtott jóindulatával. 

Az emberiség nagy tragédiája: a kritika szükségessége és elviselhetetlensége.

A kritika nemcsak szükséges de érthetően jóval több, mint az egyetértés a dicséret. Gyakran hallani: sok a kritika kevés a dicséret. Vagy: az a bajom vele, hogy nincs egyensúlyban kritika és a dicséret. Ez az ember állandóan kritizál.

Gondoljuk át a következőket. Egyetértés akkor is létrejön, ha nem szólunk semmit. Szokás mondani: hallgatás beleegyezés. És ez valóban logikailag is így van, hiszen a kritika jelezné azt, hogy nem értünk egyet, hogy másképpen gondoljuk, hogy kritizáltnak valamit meg kell változtatnia. A kritika hiánya pedig e jelzések hiánya, vagyis egyetértés. A hallgatás tehát egyfajta dicséret. Ugyanakkor persze direkt módón kifejezhetjük az egyetértésünket, dicséretünket. Csak ez szükségszerűen nagyon rövid lesz. Hiszen azon nincs mit magyarázni, ha azonos álláspontot képviselünk. Ez egy-két mondatban közölhető. Ha nagyon részletezni akarjuk, akkor felsorolhatjuk címszavakban, hogy mivel értünk egyet. Vagy kiragadhatunk egy-két lényeges dolgot, amivel különösen egyetértünk.  Annak nincs sok értelme, hogy elismételve az illető gondolatait, tetteit részletesen közöljük. Ez logikailag fölösleges, hiszen egyszer már elhangzott, megtörtént, elég utalni rá.

Egyébként a dicséret gyakori fajtája: egyetértek, de…. Ez már lényegében kritika.

A kritika a dicsérettel szemben viszonylag hosszú részletes, legalábbis a jó kritika ilyen. Tehát, ha valaki egyenlő számban egyetért, dicsér, ill. kritizál, akkor legalább háromszor olyan hosszú idejű lesz a kritikája, mint az egyetértése, dicsérete.

Szükséges a kritika, mert milyen lenne a csak egyetértésből álló világ? Ha csak egyetértés lenne, akkor kivel is értenénk egyet? Az egyetértés láncolat végén ki áll? Nem lehetne tudni. Azt ezért elfogadhatjuk, hogy az ember csak araszolgatva ismeri meg a világot, az igazságot. Nincs teljes tudású ember. Ha csak egyetértés lenne, akkor a vélemények, elméletek leragadnak egy szinten, nincs fejlődés. Építő kritika nélkül nem lenne fejlődés.

Az is elfogadható hogy mindenkinek van saját, másoktól eltérő véleménye, (és van önálló akarata is) és az nem baj. Sőt, nem lehetséges, hogy azt ne fejtse ki, akár szóban akár a tettei által. Az önálló, másoktól eltérő vélemény pedig már egyféle kritika.

Arról már nem is beszélek, hogy pont a szeretet jele az aggodalom és ennek jele pedig a kritika. 

A kritika megléte tehát akárhonnan közelítjük meg: szükséges.

Ugyanakkor az ember, mint érzelmi lény, és mint evolúciós lény nagyon nehezen visel minden kritikát. Jellemzően támadásnak fogja fel, vagy a támadás kezdetének, támadási szándéknak, vagy legalábbis piszkálódásnak. Ezt tudatosan, értelemmel lehet megváltoztatni.

A szörnyű az, hogy valóban van támadó, piszkálódó kritika. És nemcsak építő szándékú kritika van, hanem romboló szándékú. Sőt a jóindulatú, építő szándékú kritika is lehet téves és ezért akár ártó kritika is. Tehát érthető, hogy miért viseljük nehezen a kritikát. Egyfelől ösztönösen támadásnak, piszkálódásnak vesszük, másrészt tévedésnek, alaptalan kritikának gondoljuk.

A kritika tehát egyfelől szükséges, másfelől szinte elviselhetetlen.

Megfogalmazódhat a gondolat, hogy kell a kritika csak nem mindegy, hogy milyen az a kritika. De milyen kritikák lehetnek?

Lehet pl. igaz, jogos a kritika és hamis, alaptalan is lehet. De nem ilyen egyszerű, mert az igazság nem egymértékű.  Másrészt ki tudja az igazságot? Ráadásul az érzelmeknek, az igényeknek nincs igazságuk. Tehát a mindennapi életben nem tudjuk megállapítani a kritika igazságát, ill. igazságfokát. Általában azt mondjuk: jó, van benne valami, de azért összességében nem igaz. Nagyon jól tudunk magunknak kibúvókat keresni.

Logikailag talán levezethető hogy az állítások (beleértve a kritikát is) fele igaz, a másik fele nem igaz. Nem lehetnek csak igaz állítások, nem lehetnek csak hamis állítások. Miért lenne több az igaz állítás, mint hamis? Miért lenne a hamis állítás több mint az igaz?  Ezzel az okoskodással persze nem sokra megyünk. Az emberek döntő többsége meg van győződve arról, hogy az ő kritikája 80%-ban igaz, az őt ért kritika 80%-ban hamis.  Ez nagyszámokban persze nem lehetséges. Csak fele, fele arány lehetséges. Egyénekre lebontva azonban lehetséges. De ki tudja azt, hogy kik azok, akiknek többnyire igazuk van, és kik azok, akik többnyire tévednek. Nem az igazság miatt szükséges a kritika, hanem azért, mert az önvizsgálatra, a mi igazságunk újbóli átgondolására motivál. Nem elfogadni kell a kritikát, hanem el kell gondolkodni azon. De ha támadó, piszkálódó, akkor minek. De sajnos ezt sem tudjuk megállapítani. Ha udvarias becsomagolt, akkor talán kevésbé tűnik rosszindulatúnak, támadónak, rombolónak. Ugyanakkor hányszor gondoljuk: mit sunyisodik ez itt, mit köntörfalaz, ha valami baja van, akkor mondja meg nyíltan. Én az egyenes beszédet szeretem. Talán jobb is, ha nyílt egyenes, érthető a kritika. Azért ne legyen durva, sértő, és magalázó. Tehát a formájából nem tudunk következtetni sem az igazságtartalmára sem az építő ill. romboló szándékára.

Az állatok (szinte értelemszerűen) nem tudnak kritizálni, vitatkozni. Vagy békességben vannak, vagy marakodnak, rosszabb esetben harcolnak.  Hasonlóan a kisgyerekek sem tudnak, sajnos gyakran a felnőttek sem. Ez az emberi evolúciós örökség. A helyes kritizálás, vitatkozás nem született tulajdonság, képesség, ezt tudatosan meg kell tanulni. A fontosságát is fel kell ismerni.

Miközben itt hosszasan elmélkedem a kritikáról, majdnem kihagyom a lényeget.

A kritika szélesebb értelemben az igazság kimondása. A kritika legtöbbször nem a másik félről, hanem saját magunk védelméről ill. a más (a vitában nem szereplő emberek) emberek védelméről szó. Az igazság kimondása nemcsak hasznos, de a tisztességes ember kötelessége. Az igazság elhallgatása általában kárt okoz, ezért vétek. Érzéstanilag (másvilági megítélés) a nemtörődömség felületesség, önzés, kényelmes élet (nem vállalom a konfliktusokat) vétke.

Ezzel már nem kétséges: szükség van kritikára.

A hosszú elmélkedésnek néhány egyszerű konklúziója van.

Meg kell tanulni a kritikát elfogadni, kritikai szellemiségben élni, nem szabad megsértődni a kritikán. Minden normális kritikát jó szándékú kritikának kell feltételezni és így meg kell fontolni. Az elfogadást már a megfontolás határozza meg.

Meg kell tanulni nem sértőn, de világosan kritizálni.  Meg kell tanulni normálisan vitatkozni.

És még két lényeges kérdés bezárólag.

Mi a jobb, ha a társaink előttünk magukba fojtják, elhallgatják rólunk alkotott kritikus véleményéküket, és az rossz helyen jön ki, mögöttünk pletykálnak, szidnak, áskálódnak és rossz véleményük ártó tettekben nyilvánul meg, vagy az, ha  minél előbb megismerjük a véleményüket?

Ki szereti a másikat, aki a másikkal törődik, másikért aggódik, és aggódása kritikában is megnyilvánul, vagy aki közömbösen, kedélyesen hagyja, hogy romlásunk felé haladjunk? Mert addig, amíg nem jön a romlás, addig a kedélyes, kritika nélküli ember a kellemesebb. Csak két baj van, ő minket nem szeret, és valószínűleg eljön a romlás.

Az emberi (családi, kisközösségi, másodsorban társadalmi és népek közötti) együttélés néhány fontos szabálya.

A legfontosabb a szeretet-tisztelet, az önzetlenség, a jóindulat.

A szemetet, a problémákat, a konfliktusokat nem lehet a szőnyeg alá seperni. Szükség van őszinte megbeszélésekre, a konfliktusok feltárására. Szükség van az építő kritikára, és arra hogy azon ne sértődjünk meg.