ÁKOS A LŐTÉREN
Van a világon egy törvény, amit nem írtak bele a szabályzatokba, de mégis erősebb a gravitációnál és az Állami Számvevőszéknél. Úgy hívják: A minimális energiabefektetés abszolút törvénye. Ezt a törvényt mi négyen fedeztük fel a laktanyában – Attila, az a csodálatos, végtelen tűréshatárú sherpa-ember, aki még a gránátot is úgy vitte a zsebében, mint a szilvás gombócot; Ákos, aki egy fémbe öntött, szoborszerű fenség volt; Péter, aki a katonaságot csupán egy túlbonyolított, zajos félreértésnek tekintette; meg jómagam, aki mindezt megfigyeltem.
A hadsereg – mint tudjuk – egy olyan intézmény, ahol a rend a káosz reinkarnációja. A fegyverünket, azt a szép, fekete Kalasnyikovot szentélyben őriztették velünk. És miért? Mert a százados úr elmagyarázta:
– A cső belsejében, elvtársak, gázok vannak! Ha abban a csőben egyetlen apró porszem marad, a gázok megszorulnak, a cső szétrobban, a gépkarabély kinyílik, mint az ernyő, és a világegyetem összeroskad a teremtés súlya alatt, de facto beleesik egy fekete lyukba!
Hát őrült lettem volna én lőni?! Hát kívántam én a világegyetem összeomlását egy nyomorult bádog-alakfej oktalan és céltalan célozgatása miatt? Dehogy kívántam. De eljött a lőgyakorlat.
Mindenki kapott öt darab igazi, éles lőszert. A lőtér úgy dörgött, mint a Vatikán, amikor a pápát választják, füst volt, korom volt, és ami a legborzasztóbb: a távolban már felsejlett a fegyverpucolás réme. A Csepel-olajos rongyok bűze, a koromtól fekete ujjpercek, a gázdugattyú kaparászásának infernális unalma.
Amikor már majdnem mindenki átesett ezen a puskaporos katasztrófán, Farkas százados kilépett a füstből, mint a végzet angyala, és elordította magát:
– Mindenki lőtt már?! – Igen-igen, parancsnok elvtárs! – üvöltöttük vissza a kollektív felelőtlenség édes mámorában. Ákos ott állt a sor szélén, és úgy mondta, hogy „igen”, mintha ő maga találta volna fel a lövészetet.
De a százados úr gyanakodott. A tiszti elme ugyanis olyan, mint a jó detektívregény: addig nem nyugszik, amíg a legegyszerűbb tényből is ki nem csavar egy drámát.
– Mindenki lőtt?! – kérdezte újra, és a szeme lassan, mint a forgó világítótorony fényszórója, megállapodott Ákoson. – Ákos... Te is? – Hogyne, én is! – mondta Ákos a világ legtermészetesebb, legharmonikusabb hangján. – Ákos... tényleg lőttél? – Tényleg lőttem, százados elvtárs!
Itt a szakasz elcsendesedett. Mindannyian tudtuk ugyanis a meztelen, krisztusi igazságot: Ákos a saját öt darab tiszta, fényes lőszerét már az első tíz percben szétosztogatta a lövöldözési mániában szenvedő bajtársak között, akiket a sors kevesebb bölcselettel áldott meg. Ő nem lőni jött ide; ő jelen lenni jött.
– De TÉNYLEG lőttél?! – bömbölte a százados, s a homlokán kidagadtak a bürokrácia nehéz erei. – Hát persze, százados elvtárs!
A helyzet elért a csúcspontjára. A levegő megfagyott. A százados, – aki a tiszti kar borfelhős ködéből, mint sportos, penge elme kilógott, ekkor a logika legravaszabb cseléhez folyamodva – feltette a Kérdést.
– Ákos... HOL lőttél? Ákos a negyedik lőállásra mutatott, mint a görög tragédiák hőse a végzetére: – Ott! – És KIKKEL lőttél? – A revásokkal! – vágta rá Ákos elbizakodott, tiszta, szinte költői lendülettel.
A százados szája szélén megjelent a győzedelmes, luciferi mosoly. – Te tényleg a revásokkal lőttél, Ákos? – Tényleg. – Ákos... a revások még nem is lőttek!
Csend. Olyan csend lett a bakonyi lőtéren, amilyet csak a filozófiai katedrákon ismernek, amikor a professzor bejelenti, hogy a világmindenség nem is létezik, az csak a húrelméletben megfogalmazott hologramos kivetülése valamiféle energiakupacoknak. Ákos arca egyetlen millimétert sem rezdült. Megőrizte az emberi méltóságát, annak teljes kiterjedésében. Csak a hangja... a hangja lett egy leheletnyit szerényebb, mint a kora őszi szellő a száraz avaron:
– Igen... a revásokkal lőttem. – Ákos... – mondta a százados most már szinte magánemberként, az egzisztenciális kíváncsiságtól hajtva – ...te TÉNYLEG lőttél?
És ekkor Ákos – belátva, hogy a geometria, a fizika és a magyar néphadsereg tényei sajnos nem az ő oldalán állnak – eljutott a tiszta logika útján ahhoz a végső, zseniális felismeréshez, ahová csak a legnagyobb gondolkodók jutnak el. Hogyan is tudna ebből a slamasztikából kikeveredni?
Ránézett a parancsnokra, és a világ legőszintébb hangján így szólt:
– Nem lőttem.
Rádli Róbert