Karakószürcsölön az emberek általában két okból jártak át egymáshoz. Vagy elromlott valami, amit egyedül nem tudtak megjavítani, vagy történt valami, amit nem lehetett úgy hagyni, hogy legalább hárman ne tudjanak róla.
Imre bácsihoz az utóbbi években egyre ritkábban jártak szerelési ügyben, pedig a műhelye alapján akár járási központot is lehetett volna nyitni a faluban. Beszélgetni pedig szinte soha nem ment hozzá senki, mert Imre bácsi nem járt a kocsmába, és aki nem jár a kocsmába, arról Karakószürcsölön előbb-utóbb feltételezik, hogy valamit titkol.
Pedig Imre bácsi nem titkolt semmit. Legfeljebb nem tartotta szükségesnek, hogy mindenkivel közölje, éppen mit csinál.
Harmincnyolc évig dolgozott mozdonyvezetőként a MÁV-nál. Megtanulta, hogy a gépnek nem lehet megmagyarázni, miért kellene működnie. Vagy működik, vagy nem. Nyugdíjba vonulása után úgy döntött, hogy ha már nem kell menetrendhez igazodnia, legalább a műhelyében ő határozza meg, mikor indul a következő szerelvény.
A műhelyben volt esztergapad, marógép, hegesztő, kompresszor, különféle lakatos- és faipari gépek, szerszámok katonás rendben, és egy számítógéppel vezérelt háromdimenziós nyomtató is, amelyet Imre bácsi egyszerűen csak műanyagcsinálónak nevezett.
Károly ezt különösen nehezen viselte. Ő ugyanis életében mindent megjavított, amit meg lehetett javítani, de a háromdimenziós nyomtató gondolatától úgy érezte, hogy valami igazságtalanság történt vele.
– Te, Zoli, ez az öreg már mindent meg tud csinálni – mondta egyszer a kocsmában.
– Mindent azért nem – felelte Zoltán. – Múltkor kértem tőle egy polcot, azt mondta, két hét. Három hét múlva megkérdezte, milyen méretben kellene.
– Az más. Az már művészet.
Egy szombat délután aztán benéztek Imre bácsihoz. Nem volt különösebb céljuk, csak kíváncsiak voltak, mit csinál az öreg, mert napok óta nem látták, és az ember, ha valakit nem lát, hajlamos azt hinni, hogy az illető vagy beteg, vagy valami nagyon érdekes dolgon dolgozik.
A kapu nyitva volt. A műhelyből halk zümmögés hallatszott.
– Itthon vagy, Imre bátyám? – kiáltott be Károly.
– Ha nekem szóltok, akkor igen – hallatszott bentről.
Imre bácsi a munkapad fölé hajolva dolgozott. Az asztalon apró alkatrészek, egy csípőfogó, néhány fémkarika, vékony lánc és egy rozsdamentes acélból készült teatojás hevert. Az öreg a teatojás egyik felét igazgatta valami apró szerszámmal, olyan összpontosítással, mintha legalábbis egy mozdony fékrendszerét szerelné.
Károly megállt a munkapad előtt.
– Imre bátyám, ne haragudj, de te most teatojást javítasz?
– Nem javítom.
– Akkor?
– Készítem.
Zoltán közelebb hajolt. A teatojás tetejéhez egy apró fémfület erősített az öreg, abba láncot fűzött, a lánc végére pedig kis karabinert szerelt.
– És ezt mire használod? – kérdezte.
Imre bácsi fel sem nézett.
– Univerzumot készítettem.
A két férfi hallgatott. Károly először Zoltánra nézett, aztán vissza az öregre, hátha az még hozzátesz valamit, amitől a mondat értelmet nyer. Imre bácsi azonban úgy folytatta a munkát, mintha azt mondta volna, hogy új fogantyút esztergál a fészerajtóra.
– Micsodát? – kérdezte végül Károly.
– Univerzumot.
– Azt értem, hogy mit mondasz, csak azt nem, hogy miért.
Imre bácsi letette a szerszámot, megtörölte a kezét egy rongyban, és a két látogatóra nézett.
– Nézzétek, fiúk. Az ember egész életében dolgozik, épít valamit, javít valamit, aztán egyszer csak meghal. Itt marad utána egy csomó minden. Szerszámok, fényképek, egy félbehagyott polc. Aztán a rokonok szétosztják, ami kell nekik, a többit kidobják. Ez eddig rendben is van.
– Hát persze – mondta Zoltán.
– Na most, én arra gondoltam, hogy egy univerzumot csinálok.
Károly a teatojásra nézett.
– Ebből?
– Ebből.
– De hát ebbe teát szoktak tenni.
– Azt is lehet. Csak most más van benne.
– Mi van benne?
– Az univerzum.
Károly úgy érezte, elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor egy tisztességes embernek vagy nevetnie kell, vagy komolyan kell vennie a másikat. Mivel egyikhez sem érzett különösebb kedvet, inkább hallgatott.
Zoltán viszont nem hagyta annyiban.
– Jó, de miért kell ezt egy teatojásba tenni?
– Mert zárható, könnyű, rozsdamentes, és van rajta lyuk.
– Minek a lyuk?
– Hogy szellőzzön.
– Az univerzumnak szellőznie kell?
– Szellőzni bizony.
A két férfi elhallgatott. Imre bácsi hangjából nem derült ki, tréfál-e. A mozdonyvezetőknél különben is megszokott dolog, hogy az ember nem kérdez vissza mindenre. Ha a másik azt mondja, hogy a jelző szabad, akkor a jelző szabad. Legfeljebb később derül ki, hogy nem kellett volna elindulni.
– És akkor most mi lesz vele? – kérdezte Károly.
Imre bácsi a munkapad alatt heverő rongyra mutatott. A rongy mellett egy szürke macska ült, amely fontosabb dolgot végzett, mint a beszélgetés: a saját mancsát nyalogatta.
– Most rákerül a macskára.
– Micsoda?
– Az univerzum.
Az öreg óvatosan a macska nyakába akasztotta a teatojást. A szerkezet nem volt nagyobb egy dióhéjnál. A macska úgy viselte, mint aki egész életében arra várt, hogy végre valaki hivatalosan is megbízza valamivel.
– Na, kész – mondta Imre bácsi.
Károly hátralépett.
– Imre bátyám, hát ez meg mi a fene?
– Mondtam. Univerzum.
– Jó, de miért a macskán van?
Imre bácsi elmosolyodott.
– Mert én sem élek örökké. Ha meghalok, a macska majd talál magának új gazdát. Az új gazda meg vigyázni fog rá. Így az univerzum sem vész el.
Zoltán a macskára nézett, amelyik eközben megpróbálta elérni a láncot a hátsó lábával.
– És ha a macska is meghal?
– Akkor majd a gazdája eltemeti, vagy odaadja valakinek. Az univerzum pedig megy tovább.
– De hát az új gazdája honnan fogja tudni, hogy mi van a teatojásban?
– Majd elmondja neki valaki.
– Ki?
– Aki tudja.
Imre bácsi visszafordult a munkapadhoz. A beszélgetés részéről véget ért.
Károly és Zoltán még álltak egy darabig. Károly szeretett volna valami okosat mondani, de nem jutott eszébe semmi. Zoltán arra gondolt, hogy megkérdezhetné, pontosan mekkora az univerzum, de aztán úgy döntött, jobb, ha ezt nem feszegeti.
A kapun kívül Károly megszólalt:
– Te, Zoli, szerinted ez most komoly volt?
– Nem tudom.
– Megbuggyant az öreg?
– Lehet.
Mentek még néhány lépést.
– De azért – mondta Zoltán –, ha valaki képes háromdimenziós nyomtatóval fogaskereket csinálni, akkor talán univerzumot is tud.
Károly nem felelt. Ez a gondolat egész úton foglalkoztatta.
A kocsmában természetesen már aznap este elmesélték a történetet. Először csak annak, aki a pultnál állt, aztán annak is, aki a biliárdasztalnál, végül pedig azoknak, akik eredetileg csak egy korsó sörre ugrottak be.
Az első változat szerint az öreg egy teatojást akasztott a macskája nyakába. A másodikban már valami különös szerkezet volt benne. A harmadikban az univerzum. Mire a történet a kocsmáros fülébe jutott, Imre bácsi már azt is tudta, hogyan kell irányítani az időjárást.
Károly ezt a változatot nem hallotta, mert addigra hazament. Másnap reggel azonban Zoltánnal találkozott a bolt előtt.
– Azt beszélik, az öreg az időjárást is tudja irányítani – mondta Zoltán.
– Szó sem volt időjárásról.
– Én is ezt mondtam.
– Akkor miért mondják?
Zoltán vállat vont.
– Mert az univerzum nagyobb hír, mint egy teatojás.
A faluban kétféle vélemény alakult ki. Az egyik tábor szerint Imre bácsi megöregedett, magányos lett, és annyit bütykölt a műhelyben, hogy elment az esze. A másik szerint mindig is különös ember volt, és éppen ezért tőle még az ilyesmi is kitelt.
Nem ártott senkinek, nem ivott, nem verte a családját, nem tartozott senkinek. Ha egy teatojásban akarta tartani az univerzumot, hát tartsa. Legalább nem a máséval foglalkozik.
A történet azonban Karakószürcsöl határain belül nem maradt sokáig.
Gizi néni, aki hetente egyszer átjárt a szomszéd faluban lakó húgához, úgy adta tovább a dolgot, hogy Imre bácsi valójában maga az Isten, csak nyugdíjba vonult a MÁV-tól, mert elege lett az emberekből. A teatojásban tartja a világegyetemet, a macska pedig azért kell neki, mert mindenhová bejár, így az univerzumot is szemmel tudja tartani.
A húga ezt továbbmondta a fodrásznál. A fodrász szerint a világ hamarosan megváltozik. A postás úgy hallotta, hogy Imre bácsi egy különleges fémszerkezetet készített, amelyben a teljes világegyetem energiája összpontosul.
A következő héten egy távolabbi faluban már azt is tudni vélték, hogy Karakószürcsölön él egy nyugdíjas mozdonyvezető, aki a kezében tartja a világ sorsát.
Imre bácsi minderről semmit sem tudott.
Továbbra is a műhelyében dolgozott, megjavította a szomszéd fűnyíróját, kicserélt egy kilincset, és kinyomtatott egy műanyag alkatrészt, amelyet sehol nem lehetett kapni. A macska minden este hazajött, evett, ivott, aztán felugrott a műhelyben álló régi fotelre, és elaludt.
A teatojás halkan nekikoccant a fotel karfájának.
Imre bácsi egy reggel nem ébredt fel.
A faluban csendben tudomásul vették a dolgot, eltemették, aztán mindenki visszatért a maga dolgához. A macskát a kocsmáros vette magához, mert úgy gondolta, egy ilyen rendes jószág még jól jöhet az udvaron. Az egérnek meg úgyis mindegy, kié a macska.
A teatojás azonban nem hagyta nyugodni.
Ott lógott az állat nyakában, és valahányszor a macska felugrott a pultra, finoman nekiütődött a poharaknak. A kocsmáros egy darabig csak nézegette. Aztán egy este, zárás után, elhatározta, hogy megnézi, mit rejtegetett benne az öreg.
Először kézzel próbálta szétnyitni. Nem ment. Fogóval is megpróbálta. Aztán előkerült a kalapács.
Ütötte, verte, kalapálta. Közben azt morogta, hogy ennyi pénzért már rendes lakatot is lehetne venni, nemhogy egy ilyen vacakot.
A teatojás nem engedett.
A kocsmáros ekkor ráhúzott még egyet, teljes erejéből.
Nagy reccsenés hallatszott.
A következő pillanatban eltűnt a kocsma, a falu, a hegyek, az égbolt, a kocsmáros, a macska és minden, amit addig világnak lehetett nevezni.
Egyetlen szemvillanás volt az egész. Se jajszó, se füst, se törmelék. Csak a semmi maradt, amiben nem volt senki, aki észrevehette volna, hogy valami hiányzik.
Az univerzum megszűnt.
A teatojás is.
A kocsmáros tartozását másnapra nem kellett kifizetni.
Rádli Róbert