Az egész egy dunakanyari, aranyfényű szeptemberi délutánon kezdődött, azon a fülledt, szőlőillatú órán, amikor a visegrádi kompról felszálló pára úgy borította be a hegyeket, mintha egy romantikus francia filmrendező lágyította volna el a horizontot. Eszter állt ott a mólón, a haját még az északi szél borzolta, Géza meg, kezében két pohár langyosodó fröccsel, úgy bámult rá, mintha a lány mögött nem a menetrend szerinti szárnyashajó, hanem maga a megtestesült, örök nőiesség emelkedne ki a habokból. Egymásba habarodtak, de nem ám valami óvatos, polgári beosztással, hanem mindent felégető, heves lendülettel: félévnyi száguldás, éjszakába nyúló világmegváltások, a budapesti éjszaka sűrű, mámoros ritmusa – látszott rajtuk, szerelmük statikája szilárd, azon még a gravitáció sem talál fogást.
Hat hónap telt el, amikor elhatározták, hogy végleg feladják az eldobott kávéspoharakkal, magányos fagyasztott pizzákkal meg az elviselhetetlen éjszakai csenddel teli, csóró szingli életüket, és Eszter beköltözött Géza harmadik emeleti, nagypolgári lakásába. A stukkós mennyezet alatt, a recsegő, sárgára lakkozott tölgyfa parkettán, az ódon kőfalak között hirtelen megállni látszott az idő: a lakás minden szeglete a megérkezés, a véglegesség és az örök otthon bizakodó, édeskés melegét sugározták.
Nappal együtt vadászták a bolhapiacokon a rusztikus, régi fabútorokat meg a rézkilincseket, esténként pedig a félhomályban, a takaró alá bújtatott, meleg lábfejek kényelmében szőtték a nagyszabású terveiket. Közös balatoni nyaralásokról álmodoztak, ahol a nádtetős présházak sárga fényei elnyúlnak a víztükrön; a nagyívű felújításról susogtak, ahol a belvárosi lakás dohos falait majd csillogó, finom gipszstukkók és Tadelakt-vakolat ékesítik. A szombat reggeli kávégőzben, a paplan alól alig kilátszó fejjel, halk kuncogással még a leendő gyerekeik nevét is lajstromba vették, szilárdan hittek benne, hogy a vágyaik statikáját semmi sem kezdheti ki ezen a bolygón.
Aztán a hétszázkilencvenhatodik napon a sors – vagy mondjuk úgy, a háztartási logisztika rideg, áthatolhatatlan fala – benyújtotta a számlát.
A reggel alapvetően a megszokott, szigorú munkamegosztás jegyében indult. A társadalmi szerződés értelmében a konyhai hulladék levitele kezdettől fogva Géza kizárólagos kötelessége volt. Eszter ugyanis kortárs táncot oktatott, és a mindennapi életben hatalmas, nehéz selyemszoknyákat, jelmezeket hordott a próbaterem felé; a harmadik emeletről a szűk, csigaalakú lépcsőházban leegyensúlyozni ezekkel a textiltömegekkel önmagában is felért egy cirkuszi mutatvánnyal, nemhogy még egy csöpögő szemeteszsákkal a kézben. Géza pedig rendszerint készséggel vállalta a feladatot.
Ezen a végzetes keddi reggelen azonban a vállalati bürokrácia közbeszólt. Gézának aznap reggel be kellett szolgáltatnia a cégénél a vállalati munkaeszközét: egy gigantikus, kilencvenes évekből itt ragadt, nehéz fémházas számítógép-konfigot, amit a vezetőség leltározás címen rendelt be. Géza már a kabátjában állt, izzadságtól gyöngyöző homlokkal, két kézzel szorítva a mázsás IT-szörnyeteget, s a torkában lüktető sürgető időhiány nem ismerte a gyengédséget.
– Eszter! – kiáltotta a kapualjból visszanézve. – Kérlek, ma vidd le te a szemetet! Már így is késésben vagyok, nem tudok még egyszer fel-mászni már a harmadikra!
Eszter a konyhából nézett vissza. Neki még volt két órája az első órájáig, a lakás csöndes volt és meleg, és az elvei szerint a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a szokásjogon alapuló szerződés szent és sérthetetlen, Géza dolga a konyhai hulladékok transzportálása. Amúgy is, már a 21. században élünk, párja már rég vehetett volna egy Siemens teleportáló konyhai kisegítő gépet, amit a facén éppen féláron reklámoznak.
– De Géza, tudod, hogy én a szoknyákkal alig férek el! – szólt ki elvei sziklaszilárd pajzsa mögül. – És különben is, ez a te dolgod!
És ekkor a konyhai levegő hirtelen átváltott egy robbanás előtti, fojtogató hadszintérré. A kezdeti, apró, ésszerűnek tűnő érvcserék másodpercek alatt csaptak át a legmagasabb hőfokú, irreális vádaskodásba. A hiányzó két perc elvi kérdéssé vált, a zöld műanyag zsák pedig a párkapcsolati elnyomás és az önzés szimbólumává lényegült át. Géza hangja átlépte a decibelhatárokat, az ordítás bepattogott a stukkók közé, a folyosó visszhangozta a felhalmozódott sérelmeket.
Eszterben ekkor elpattant a racionális vezérlőterem utolsó biztosítéka is.
Először Géza gyanútlanul a tálalón pihenő, legújabb okostelefonját ragadta meg, és egyetlen, tökéletesen íves, drámai mozdulattal a kemény tölgyfa parkettához vágta. A kijelző finom, szilánkos hálóvá repedt, mint az összeomló illúziók. Ám a pusztítás szomja ezzel még nem csillapult: a tekintete a vitrinre tévedt, ahonnan kimentette saját, gyermekkora óta hurcolt, féltve őrzött, átlátszó üvegből formázott, vágtató unikornisát. A másodperc törtrésze alatt a ló is a földön végezte, a csillogó üvegpaták és a sörény apró, éles kristályokként szóródtak szét a parkettán.
A világ hirtelen elnémult. A szétlocsolódott mobiltelefon, az üvegló szilánkjai és a sarkában némán csöpögő, rothadó konyhai hulladék között ott feküdt a biztos jövő.
Aznap este a pár nem szólt egymáshoz, csak nézte a lomokat, lefeküdtek, másnap pedig Eszter elköltözött.