Dávid letette az ácsszerszámokat a munkapadra, átöltözött, rollerjával a vasútállomásra gurult, hogy a Bécsből induló, Sporonba tartó személyt elérje. Fut, rohan egész héten, mégsem érzi hogy egyről a kettőre jutna. otthon, negyedik emeleti soproni lakásában egy mirelit pizzát bedobott a mikróba, langyosra melegítette, a nappali fotelbe dobta magát, majd bekapcsolta kedvenc romantikus sorozatát.
A sötétzöld szemetes nylonzsák komédiája
Az egész egy dunakanyari, aranyfényű szeptemberi délutánon kezdődött, azon a fülledt, szőlőillatú órán, amikor a visegrádi kompról felszálló pára úgy borította be a hegyeket, mintha egy romantikus francia filmrendező lágyította volna el a horizontot. Eszter állt ott a mólón, a haját még az északi szél borzolta, Géza meg, kezében két pohár langyosodó fröccsel, úgy bámult rá, mintha a lány mögött nem a menetrend szerinti szárnyashajó, hanem maga a megtestesült, örök nőiesség emelkedne ki a habokból. Egymásba habarodtak, de nem ám valami óvatos, polgári beosztással, hanem mindent elsöprő, heves lendülettel: félévnyi száguldás, éjszakába nyúló világmegváltások, a budapesti éjszaka sűrű, mámoros ritmusa – látszott rajtuk, szerelmük statikája szilárd, azon még a gravitáció sem talál fogást.
Hat hónap telt el, amikor elhatározták, hogy végleg feladják az eldobott kávéspoharakkal, magányos fagyasztott pizzákkal meg az elviselhetetlen éjszakai csenddel teli, csóró szingli életüket, és Eszter beköltözött Géza harmadik emeleti, nagypolgári lakásába. A stukkós mennyezet alatt, a recsegő, sárgára lakkozott tölgyfa parkettán, az ódon kőfalak között hirtelen megállni látszott az idő: a lakás minden szeglete a megérkezés, a véglegesség és az örök otthon bizakodó, édeskés melegét sugározta.
Nappal együtt vadászták a bolhapiacokon a rusztikus, régi fabútorokat meg a rézkilincseket, esténként pedig a félhomályban, a takaró alá bújtatott, meleg lábfejek kényelmében szőtték a nagyszabású terveiket. Közös balatoni nyaralásokról álmodoztak, ahol a nádtetős présházak sárga fényei elnyúlnak a víztükrön; a nagyívű felújításról susogtak, ahol a belvárosi lakás falait majd csillogó, finom gipszstukkók és Tadelakt-vakolat ékesítik. A szombat reggeli kávégőzben, a paplan alól alig kilátszó fejjel, halk kuncogással még a leendő gyerekeik nevét is lajstromba vették, szilárdan hittek benne, hogy a vágyaik statikáját semmi sem kezdheti ki ezen a bolygón.
Aztán a hétszázkilencvenhatodik napon a sors – vagy mondjuk úgy, a háztartási logisztika kiszámíthatatlan, mégis tanulságos játéka – egy apró próbatétel elé állította őket.
A reggel alapvetően a megszokott, szigorú munkamegosztás jegyében indult. A társadalmi szerződés értelmében a konyhai hulladék levitele kezdettől fogva Géza kizárólagos kötelessége volt. Eszter ugyanis kortárs táncot oktatott, és a mindennapi életben hatalmas, nehéz selyemszoknyákat, jelmezeket hordott a próbaterem felé; a harmadik emeletről a szűk, csigaalakú lépcsőházban leegyensúlyozni ezekkel a textiltömegekkel önmagában is felért egy cirkuszi mutatvánnyal, nemhogy még egy sötétzöld szemeteszsákkal a kézben. Géza pedig rendszerint készséggel vállalta a feladatot.
Ezen a nevezetes keddi reggelen azonban a vállalati bürokrácia közbeszólt. Gézának aznap reggel be kellett szolgáltatnia a cégénél a vállalati munkaeszközét: egy gigantikus, kilencvenes évekből itt ragadt, nehéz fémházas számítógép-konfigot, amit a vezetőség leltározás címen rendelt be. Géza már a kabátjában állt, izzadságtól gyöngyöző homlokkal, két kézzel szorítva a mázsás IT-szörnyeteget, s a sürgető időhiány megkövetelte a gyors megállapodást.
– Eszter! – kiáltotta a kapualjból visszanézve, mégis mosolyogva. – Kérlek, ma vidd le te a szemetet! Már így is késésben vagyok, nem tudok még egyszer felmászni már a harmadikra!
Eszter a konyhából nézett vissza. Neki még volt két órája az első órájáig, a lakás csöndes volt és meleg.
– De Géza, tudod, hogy én a szoknyákkal alig férek el! – szólt ki félig nevetve, a kényelméből nehezen mozdulva. – És különben is, ez a te szent kötelességed!
Pár pillanatig apró, teátrális szópárbaj alakult ki a konyha és a folyosó között. A hirtelen jött reggeli kapkodásban a szavak kicsit élesebbé váltak a kelleténél, a zöld műanyag zsák pedig egy szempillantásra a felhalmozódott fáradtságuk jelképévé vált. Géza hangja kicsit magasabbra csapott, ahogy a lépcsőház visszhangozta a sietség feletti bosszúságát.
Eszter ekkor egy pillanatra elvesztette a türelmét, és hogy kiengedje a gőzt, megragadta a tálalón pihenő régi, amúgy is cserére szoruló okostelefonját, és egyetlen, tökéletesen íves, drámai mozdulattal a kemény tölgyfa parkettához vágta. A kijelző finom, szilánkos hálóvá repedt. Ám a teátrális lendület még tartott: a tekintete a vitrinre tévedt, ahonnan kimentette a gyermekkora óta hurcolt, féltve őrzött, átlátszó üvegből formázott, vágtató unikornisát. Egy hirtelen mozdulattal az is a földön végezte, a csillogó üvegpaták apró kristályokként szóródtak szét.
A szoba hirtelen elnémult. Rámeredtek a parkettán fekvő szilánkokra, majd egymásra néztek, és a drámai csendet hirtelen mindkettőjükből kibukó, megállíthatatlan nevetés törte meg. Ráébredtek, mennyire abszurd, hogy egyetlen zöld nylonzsák és egy múzeumi számítógép miatt csaptak ekkora hűhót.
Géza óvatosan letette a nehéz gépet, odalépett Eszterhez, és átkarolta. Együtt takarították fel a szilánkokat, a törött telefon helyett pedig Géza még aznap délután vett egy újat, miközben Eszter szerezte be az új üvegfigurát. A sötétzöld szemeteszsákot végül közösen vitték le a szűk lépcsőházban – és aznap este, a ropogósra tisztított parkettán ülve tudták, hogy ha ezt a reggelt így átvészelték és átnevették, a kapcsolatuk tényleg elpusztíthatatlan.
Dávid feszült lett, a stáblista éppen a képernyőn szaladt, amikor a hálózati kábelen keresztül a fali aljzatot kiszakítva a tv- t kihajította az ablakon.