Évszázadok óta állok itt az Akropolisz szikrázó szikáján, ahol az athéni völgy csendje és az égei-tengeri szél megszelídíti az időt. Fehér márványfalaim ma már nem egyszerű romok, hanem a klasszikus ókor megkövesedett fohászai. Az archaikus kor szikár, egyszerű formáiból születtem, de Iktinosz és Kallikratész keze nyomán az istenek méltóságába öltöztem: aranyló oszlopaim, finom kőgerendáim és fényre szomjazó hajóim átrajzolták az eget, hogy Pallasz Athéné dicsőségét és az emberi tökéletességre vágyó lelkeket hirdessem.
Eltelt idő, s itt, a saját csendem szentélyében a köveim már nem a dicsőségről, hanem az emlékezésről mesélnek. A nyitott tetőmön átpásztázó napsugár fényhidat fon az eltűnt évszázadok és a jelen közé, s hol egykor Athena Parthenos arany-elefántcsont szobra állt, most maga a végtelen, csillagokkal ékesített égbolt a mennyezetem. A velencei ostrom tüzeiben elenyészett tetőim és lőporos hordóim helyét átvette a történelem csendes ölelése, s a hajdani himnuszok helyén ma az Akropoliszra fújó mediterrán szellő orgonál bennem.
A nép emlékezete múzeumként őriz meg, pedig sosem voltam a holt tárgyak zárt világa: a közösség és a hit élő szerveként dobogtam. Túléltem török dzsamit, velencei ágyútüzet és a feledést, hogy napjainkban – a turistacsoportok morajlásában és a hajnali pirkadat csendjében – a történelem és a belém épített emberi lélek örök, harmonikus kánonjává váljak.
A világháborúk viharai kétszer is megpróbálták kiszakítani a lelkemet a földből: bombák robbantak a füstös ég alatt, acélszilánkok és lángtenger rontottak rám, hogy a semmibe vesszen minden, amit Periklész és a hellén mesterek építettek. De hiába szólt a fegyver, a márvány az márvány maradt; bár megsebesültem, a gerincem egyben maradt, és az oszlopaim csonkán, dacosan meredtek az ég felé. Nem a világháború bombái adták a végső csapást a falaimnak.
A valódi pusztítást nem az ellenség hozta, hanem a saját védelmezőim, békés időkben.
Az 1950-es évek jól szándékú restaurátorai már nem a régi harmóniát keresték bennem, hanem a modern tudományt. Jöttek tervrajzokkal, szerszámokkal, saválló acéllal. Kivágva az ősi, rugalmas ólmot a kövek illesztéseiből, rozsdamentes acélra cserélték azt, mert modern és haladó akart lenni a világ. És a kegyelem jeleként az ő szigorú, kompromisszumot nem ismerő fémjük feszült rá a testemre.
Így lett, hogy a világháború bombáit túléltem, az emberi okoskodás keze megcsonkított. Most itt állok a szikla tetején, félrevonultan.
Ma, ezen a kíméletlen déli hőségben pedig érzem, hogy elközelgett az én végső órám. Nem a történelem vihara, hanem a rideg matéria bosszúja idézi meg a végítéletet: a legkisebb, alig észrevehető földrengés is mint a mélység modern harsonája szólal meg, s a vibrálás megremegteti a kő alapjait. Mallehatlan, rugalmatlan testem nem enged, a saválló acél bilincsei között a márvány nem nyel el semmit – a kövek kénytelenek repedni e mesterséges kényszerben, s ahogy az utolsó ítélet napján, a fehér márványpor felhőként válik el a testemtől. A fugákból elszabaduló szikláim apró, rángatózó darabokban hullanak alá – stációként a műanyag palackos vizet áldozó, sötét napszemüvegek mögé rejtőző világi zarándokok lábai elé, miközben a fülhallgatók tornyaiból apokaliptikus zsoltárként zeng a modern kor zavaros igéje: „modern korunk technológiai vívmányai nemcsak megteremtik a szebb jövőnket, de ápolják, gondozzák a múltból ránk maradt értékeket”.