Aztán persze meglehet, hogy nem is tegnap történt, hanem tegnapelőtt, vagy éppen ma délelőtt, amikor a pékáruért mentünk, de hát az ember memóriája hatvan felett már nem olyan, mint a frissen kent kocsikerék, inkább mint az a nyikorgó, öreg kerti kapu, amit hiába olajoznak meg a szomszédok, csak megőrzi a maga megszokott csikorgását. De a fékpedál, na az! Az még most is ott dobog a jobb talpam alatt, pontosan úgy kattog és lüktet, mintha valami ijedt kis veréb szorult volna be a padlólemez meg a váltórúd közé, és az ember szinte várja, mikor kezd el vért köpni a kárpitra.
Négy évtizede üljük végig ezt a végtelenített körtáncot, ott ül mellettem az anyósülésben, mint valami örökkévaló, szigorú szentkép, amit a régi mesterek feleolcsó festékkel pingáltak a templom falára, de a vakolat mégis megtartotta. Négy évtizede osztja be a centimétereket, a sárga lámpák múló tüneményeit meg a szívem feleslegesnek hitt, túlzott dobbanásait, úgyhogy néha már azt sem tudom, amikor a torkomat köszörülöm a pirosnál, hogy az vajon a saját rekedtségem-e, vagy az ő négy évtizedes, megsavanyodott kávészagú levegővételei.
Minden áldott reggel, mikor a belső motort berántom – éppen úgy, ahogy a boldogult apám rántotta be a jó öreg vetőgépet a dűlőúton –, nem a KRESZ-könyv paragrafusaira gondolok, dehogy, azokat rég elfelejtettem, a szabályok nálam átköltöztek a térdembe meg a könyökömbe, mint az időjárás-változást megérző, öreg csúz. De ő! Ő nem bízik az én csúzomban. Ott gubbaszt a tudatom kiszáradt ablakában, és lesi azokat a jótékony, homályos vakfoltokat, amiket én szándékosan hagytam meg magamnak, mert hiszen az ember mégiscsak megőrülni járna erre a világra, ha minden egyes járdaszegélyt meg a porban kapirgáló tyúkokat az utolsó tollpihéig látni akarna.
– Vigyázz már, az az öreg ott jobbról mindjárt a kocsi alá veti magát! – ripakodik rám olyan hangon, mint mikor a pléhkanna végigkarcolja a kút káváját, pedig kint a valóságban az az öreg még a botjára támaszkodva éppen csak azon tűnődik, vajon a bal vagy a jobb lábával lépjen-e ki a mészáros kapuján. – Vigyázz, egy biciklis! – visítja üveghangon, holott odakint semmi egyéb nem történik, csak egy kósza, száraz akácfalevél táncol a bitumenen a veszprémi szélben.
És én, mint a jó katona a Monarchia idején, bólintok egyet, lekapcsolom a belső világítást, és lassítok. Mert az ember az évtizedek során eljut a megadásnak arra a csöndes, dohos padlására, ahol a riasztó már nem riasztás, csak háttérzaj, mint a szomszéd udvarban a daráló morgása. Ha meg nem borultunk eddig abba a mély árokba a bakonyi kanyarban, gondolom magamban, az csakis azért lehetett, mert ő – ott bent, a maga kis láthatatlan kuckójában – mindig időben meghúzta azt a kibogozhatatlan csomójú vészféket.
Aztán eljött az a bizonyos kedd. Vagy a negyvenedik esztendő ködös ősze, fene tudja már. A napfény valahogy úgy törött meg a szélvédő repedésén, mint a rossz karácsonyfadísz, s a valóság, mint egy részeg kőműves a pallón, egyetlen másodpercre kibillent a rendjéből.
Egy alak – istenem, talán nem is ember volt, csak valami eltévedt árnyék, amit az én megfáradt szaruhártyám vetített oda a sötétkék alkonyatba – minden átmenet nélkül, tehetetlenül lelépett elénk. Nem nézett se jobbra, se balra, mintha csak a Jóisten ejtette volna le a zsebéből egyenesen a mi hűtőrácsunk elé. A világ egy pillanatra megszűnt létezni, a kerekek alatti kavicsok sem gurultak tovább. Ő még bele sem kezdhetett volna a szokásos, éles parancsszavába, mert ez a veszedelem nem szépen lassan szivárgott be, mint a víz a pincébe, hanem készen csapott le, mint a menkű a száraz kazalra.
De én – hát látja, ez az! – megálltam nélküle is.
A saját negyvenéves, elnyűtt, olajos reflexeimtől vezetve tapostam a vasra. A motor felhördült, mint a megriadt bivaly, aztán meghalt. És olyan csönd lett a koponyámban, amilyet én még a veszprémi temetőkerítés mellett sem hallottam soha. Ott ültem a kormány mögött, a homlokomról lassan lecsordult egy kövér izzadságcsepp, belemart a szemembe, de én csak szívtam be a meleg gumiszagot, és azt mondtam magamban: „No, hát megvolt. Itt a bizonyíték. Negyven év után egyszer tényleg: majdnem elütöttünk valakit.”
Ő meg... ott ült mellettem. Nem szólt egy szót sem. A levegő megfagyott a kalapja szegélyén. Mert abban a szent pillanatban összecsapott a két világ: az a valóság, ami most az egyszer végre igazolta volna a négy évtizedes paranoiáját, meg az a másik, elviselhetetlen tény, hogy a megmentésünkhöz most nem az ő éles hangja kellett, hanem az én öreg, megkeményedett sarkam a pedálon.
Ennek már három éve. Három éve rójuk a köröket Veszprém vármegye kanyargós, kátyús útjain, Istennek hála baleset nélkül, de a békességnek, annak végképp lőttek.
Mert az én drága utasom talált magának egy új, fényesre csiszolt fegyvert. Ha kicsit merészebben veszem a kanyart a fasor mellett, ha a gondolataim messzebbre kalandoznak a megengedett ötvennél, vagy ha csak úgy egyszerűen békésen gurulnék a délutáni napsütésben, átnéz ránk az anyósülésről. Megrázza a fejét, azzal a végtelen, szomorú, szentimentális megbocsátással, mint aki a saját kiterített halottját siratja, és halkan, komolyan így szól:
– Ugye tudod, Gézám?... A múltkor is majdnem elütöttünk valakit.
És én nem mondok semmit. Csak szorítom a repedezett műanyag kormánykereket a két bütykös kezem között, nézem az utat, és pontosan tudom, hogy odakint lehet bármilyen ragyogó tavasz, meg virágozhatnak a mandulafák a hegyoldalban, ő innen az anyósülésről már soha, de soha a büdös életben nem fog kiszállni.
Rádli Róbert