Imre bácsi és Rózsi néni Budapestről indultak autós kirándulásra Aggtelek felé. A Mátrán keresztül tervezték az utat, Mátrafüredet, a Kékestetőt, Parádot is útba ejtve.
Imre bácsi szeretett vezetni, különösen ha nem kellett sietni. Rózsi néni mellette élvezte az utazást, így sokáig szótlanul haladtak.
Mátrafüred előtt Rózsi néni megszólalt:
– Imre, nem akarsz megállni?
– Nem. Menjünk, hogy legyen időnk szállást keresni.
Mátraházánál ismét megkérdezte:
– Itt sem kell megállni?
– Dehogy kell, most jön a java!
Felkapaszkodtak a Kékesre, majd elindultak lefelé a huszonnégyes úton. Imre bácsi kikapcsolta a rádiót, hogy zavartalanul élvezhesse a kanyarokat.
A lejtőn egy szálloda táblája mellett haladtak el.
Rózsi néni szorongva kérdezte:
– Imre, itt sem akartál megállni?
Imre bácsi nem válaszolt, gondolta minek. Már Parádnál járt gondolatban, aztán Recsken tankolnia kellett.
Rózsi néni kinézett az ablakon.
Recsken Imre bácsi beállt a benzinkúthoz. Amíg tankolt, Rózsi néni kiszállt, és sietve berohant a benzinkút mosdójába.
Mire visszaért, Imre bácsi már végzett. Beültek az autóba, Rózsi néni bekötötte a biztonsági övét, majd megkönnyebbülten, némi szemrehányással a hangjában megszólalt:
– Te soha nem veszed észre, mire van szükségem!
Imre bácsi elfordította a slusszkulcsot.
– Dehogynem, Rózsikám. Csak vártam, mikor pisilsz be.
Végülis Aggtelekre értek.
A Barlang büfé piros kockás abroszán gőzölgött a juhtúrós sztrapacska. Imre bácsi gondosan felezte meg a dupla adag pörcöt, a ropogósabb falatokat átrakosgatta Rózsi néni műanyag tányérjára, majd megállította a villát a levegőben.
Odakint, a szomszéd asztalnál egy fiatal, harminc körüli pesti pár ült. A srác a telefonját nyomkodta, a lány meg karba tett kézzel, duzzogva bámulta a cseppkőbarlang kijáratát. Húsz perce ültek ott, de egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, kivéve, amikor a lány megkérdezte, hogy „van-e itt Wi-Fi”, a srác meg rávágta, hogy „nincs 5G a karszt alatt”.
Imre bácsi bekapott egy villányi tésztát, lassan megrágta, majd a szomszéd asztal felé intett a villa hegyével.
– Látod, Rózsikám? Ez a mai fiatalok tragédiája. Ott ülnek egymással szemben, van náluk az a sok hipermodern ketyere, mégse tudják elmondani a másiknak, mit akarnak. Pofáznak egész nap az okosórájukba, de a lényeget nem értik. – Hát bizony, Imre – sóhajtott Rózsi néni, miközben a tejfölt egyenletesen eloszlatta a sztrapacskán. – Hiányzik belőlük a nyitottság. Nem beszélgetnek. Nincs meg köztük az a mély, bizalmas megértés, az a finom, lelki összhang, ami nálunk megvan. – Így van – bólintott Imre bácsi elégedetten. – Harmicegyven éve vagyunk együtt, de mi félszavakból is megértjük egymást. Én ránézek az arcodra a Mátraházánál, és pontosan tudom, mire gondolsz. Nem kell ahhoz sokat dumálni. – Jól mondod, Imre – mondta Rózsi néni meleg, szeretetteljes mosollyal, miközben áttolt egy kis juhtúrót a férje oldalára. – Mert mi figyelünk a másikra. Meghallgatjuk egymás rejtett igényeit is. A kommunikáció a jó házasság alapja. Aki nem figyel a párja jelzéseire, az vakon jár az életben. – Úgy bizony – mondta Imre bácsi, és atyai megértéssel, büszkén nézett a feleségére. – Mi tudunk beszélgetni. Nálunk nincsenek elhallgatások, meg titkos játszmák.
Imre bácsi bekapta az utolsó falat sztrapacskát, letette a műanyag villát, és megnyugvással kortyolt egyet a szódavízből. Elégedetten nézte Rózsi nénit, aki még az utolsó pörccseppeket tunkolta a kenyérbéllel, és magában csendben nyugtázta:
A Mátrafüred óta tartogatott pisilési tesztet végül is Recsken tökéletesen teljesítette a mama, szóval a kommunikáció 35 év után is hibátlanul működik.
Rádli Róbert