Lisieuxi Szent Teréz
Levelek paptestvéreimhez:
Teréz nővér és Maurice Barthélemy-Bellière szeminarista
1895. október 17-én Jézusról nevezett Ágnes anya, perjelnő húga imáira bízta a nála fiatalabb egyházmegyés szeminaristát, aki huszonegy éves, Teréz pedig huszonkettő. Teréz nővér nagyon boldog. Ezt írja utolsó kéziratában (Önéletrajz): „Régóta volt egy vágyam, amely számomra teljesen megvalósíthatatlannak látszott: legyen egy pap testvérem. Gyakran gondoltam arra, hogy ha az én kis fiútestvéreim nem repültek volna föl az égbe, láthatnám - boldogságomra -, amint oltár elé lépnek, de miután a jó Isten arra választotta ki őket, hogy kicsi angyalok legyenek, nem remélhettem álmom megvalósulását; és íme, nemcsak az történt, hogy Jézus megadta a kívánt kegyelmet, hanem lélekben egyesített két apostolával is, akik fivéreim lettek... El akarom önnek részletesen mondani, kedves Anyám, hogy Jézus miképpen tetőzte be, sőt, miképpen teljesítette túl vágyamat, hisz én egy paptestvért óhajtottam, aki mindennap megemlékezik rólam az oltárnál.
Szent Terézia anyánk küldte névnapi virágcsokor gyanánt 1895-ben az én első kis fivéremet. Nagymosáson voltam, nyakig a munkában, mikor Jézusról nevezett Ágnes anya félrehívott, s egy levelet olvasott föl, melyet az imént kapott. Volt egy fiatal szeminarista, aki - ahogy mondta – Szent Teréz sugallatára kért egy nővért, aki különösképpen az ő lelke üdvének szentelné magát, és imáival, áldozataival segítené, ha majd hittérítő lesz, hogy sok lelket tudjon megmenteni. Megígérte, hogy arról, aki így nővérévé lesz, mint pap, minden szentmisében megemlékezik. Jézusról nevezett Ágnes anya azt mondta: ő úgy akarja, hogy én legyek ennek a leendő misszionáriusnak a nővére.
Anyám, kimondhatatlanul boldog voltam, vágyam nem remélt módon való teljesülése olyan örömet fakasztott szívemben, amelyet gyerekesnek nevezek, mert gyermekkorom napjait kell visszaidéznem, hogy fölleljem ezeknek az eleven örömöknek az emlékét, amelyeknek befogadására is kicsi a lélek; évek óta nem ízleltem a boldogságnak ezt a fajtáját. Éreztem, hogy erről az oldalról nézve még kezdő a lelkem, mintha először illettek volna rajta olyan zenei húrokat, amelyek mostanáig érintetlenül pihentek.” (Ms C, 31v°,32r° = Ö 300-301.)
Azonnal imát szerkeszt számára. A szeminarista nyilván nem tudja, melyik nővért jelölték ki, és milyen lelki síkon mozog. Néhány hónappal korábban Teréz nővér felajánlotta magát egészen elégő áldozatul az Irgalmas Szeretetnek: „Ő, ezóta a boldog nap óta (1895. június 9.) úgy érzem, hogy a Szeretet belémhatol és körülkerít, hogy ez az Irgalmas Szeretet pillanatról pillanatra megújít, megtisztítja lelkemet, a bűnnek nyomát sem hagyja meg benne...” (Ms A, 84r° = Ö 212.)
Maurice Bellière abbéban egyelőre nem nyert levelezőtársat: „Megértettem a kötelezettséget, amelyet magamra vállaltam, munkához is láttam, megpróbálva megkétszerezni forró áhítatomat. Be kell vallanom, hogy kezdetben nem értek olyan örömök, amelyek buzgalmamat fokozhatták volna; az én kis fívérem, miután egy kedves, csupa szív és nemes érzésekkel telt levelet írt Jézusról nevezett Ágnes anyának, nem adott több életjelt magáról egészen a következő júliusig, kivéve azt a kártyát, amelyet novemberben írt, hogy értesítsen a laktanyába való bevonulásáról.” (Ms C 32r° = Ö 301.)
Mit számít! Teréz hűségesen kitart ígéretei mellett. Maurice csak a katonai szolgálatból hazatérve veszi föl igazán a kapcsolatot nővérével, és levelezés kezdődik egészen a kármelita korai haláláig.
Bayeux és Lisieux egyházmegye szeminaristája, aki „Fehér Atya” lett (1874-1907)
Maurice-Marie-Louis Bellière Caenban született 1874. június 10-én. Születése után nyolc nappal elveszíti édesanyját. Langrune-sur-Mer-ben neveli föl nagynénje, Adéle Barthélémy asszony varrónő. Igazi apja, Alphonse kelmefestő, csak akkor jelentkezik, amikor tizenegy éves, de ismét el is hagyja (1897 augusztusában elhunyt, egy hónappal Teréz előtt). Nagybátyja, akit apjának hitt, az Északi-tengeren halt meg 1876. június 13-án mint tengerész-halász. Innen a kettős név, amelyet Maurice viselt.
Ezek a csapások megzavarták a gyermeket. Amikor azt írja Teréz nővérnek, hogy apja meghalt, ez csak félig igaz. Lélektanilag azonban megfelel a valóságnak. Az érzelmi sérülés mély volt, és egész életében viselte következményeit. Megfigyelhetjük érzékenységét, lelkesedését, hivatására vonatkozó bizonytalankodását. Az ifjú Maurice 1885. június 7-én lesz elsőáldozó, és két nappal később bérmálkozik. A villiers-le-sec-i kis szeminárium után a sommervieu-i szemináriumba lép be, Bayeux mellett (1894. október 1-jén). Érdeklődik a missziós hivatás iránt. 1895. november 12-én katonai szolgálatba vonul. 1896 októberében megkezdi a második tanulmányi évet a sommervieu-i szemináriumban. 1897 szeptember 29-én (nővére, Teréz másnap hal meg) Marseille-ben hajóra száll a „Fehér Atyák” noviciátusa felé (1897-1898, Maison-Carrée, majd Karthágóban).
1901. június 29-én szentelik pappá. Még ezen év folyamán, vakációban, meglátogatja a Lisieux-i Kármelt. Kimegy a városi temetőbe Teréz sírjához. Az Egy lélek története ekkor már megjelent lengyelül, angolul, és nővéréről, mint hatalmas csodatevőről beszélnek.
1901. október 4-én Nyaszaföldre indul (ma Malawi), Chiwamba-ba, majd innen Likuniba. Ott marad 1905. október 22-ig. Tanító, katekéta, építő (...) apostoli útjai a bozótba vezetik, különféle veszélyek fenyegetik: elsősorban a gyönge étkezés és a járványok. Beosztásában eléggé ridegnek mutatkozik, „katonásan” vezeti a missziót, melyen rendtársai megütköznek.
Bellière atya öt hónapon át Nguludiban vezeti a missziós állomást (1904. február 7-től június 24-ig). Missziója csődbe jut: azért nevezték ki őt, mert jól beszélt angolul. Rendtársai azonban úgy vélik, hogy túl gyakran látogatja az angol hatóságokat. Nincs otthon, amikor P. Louveau, Mua elöljárója látogatóban van, és Mgr. Dupont megjegyzi, hogy Maurice négy hetet töltött az angoloknál anélkül, hogy Muában meglátogatta volna hithirdető testvéreit. Elöljárói szemrehányást tesznek neki. Bellière atya azonban - akinek egészsége komolyan megromlott - Európába indul anélkül, hogy engedélyt kért volna, sőt helyettese, Larue atya érkezését sem várja meg. 1905. december 26-án érkezik Marseille-be. Beidézik a „Fehér Atyák” székhelyére, hogy magyarázatot adjon. Visszatér a Maison-Carrée-ba, ahol ráébresztik tette súlyosságára: nem zárják ki a Fehér Atyák Társaságából, de minden felelős beosztás nélkül küldik vissza missziójába.
1906. január 4-én mégis visszatér Franciaországba, és hat hónapot tölt Marseille-ben. Lázrohamai megakadályozzák, hogy visszautazzon Afrikába. 1906. augusztus 10-én a „Fehér Atyák” belgiumi szanatóriumába, Autreppe-be küldik, ahol csak tizenöt napot marad. A kórházi elbocsátó anyakönyvben augusztus 24-én 53. sorszám alatt szerepel Maurice Bellière ezzel a megjegyzéssel: „Beteg. Megőrült.”
1907 január 15-én meghal nevelőanyja. Ő volt utolsó támasza. Szemináriumi barátja, André Adam atya (1878-1958) Caenban a Bon Sauveur (Jó Üdvözítő) kórházban helyezi el (ahol Louis Martin, Teréz édesapja három évet töltött). Maurice itt halt meg július 14-én, harminchárom éves korában. 18-án temették el Langrune-ben a templomot övező temetőben, a Barthélemy család kriptájában.
Teréz nővér és Adolphe Roulland atya, a Párizsi Külföldi Missziós Társaságból (1870-1934)
1896 márciusában perjelnőválasztás volt. Gonzágáról nevezett Mária anyát nehezen választották vissza a Jézusról nevezett Ágnes anya hároméves kormányzása után. Gonzágáról nevezett Mária anyát bántotta a megválasztásához szükséges hét szavazási menet, ezért nem folytatja azt a szokást, hogy a tisztségeket felváltva töltsék be. Nem bízza Ágnes anyára (Pauline Martin) a noviciátust, hanem egybeköti ezt a tisztséget perjelnői beosztásával, amihez joga is volt.
Ugyanakkor megbízik a „Martin klikk” legfiatalabb tagjában, aki még mindig a noviciátusban van: a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővér segíteni fogja őt, és - bár a címet nem kapja meg - gyakorlatilag betölti az újoncmesternő-tisztséget. Öt újoncnőt kell irányítania: négyen idősebbek nála, köztük nővére, Céline és unokatestvére, Marie Guérin.
Gonzágáról nevezett Mária anya bizalma másképpen is megmutatkozik. Teréz nővér meghatódva emlékezik vissza erre a jeles napra: 1896. május 30. „Emlékszem, hogy múlt évben, május végén, egy napon ebéd előtt ön hivatott. Erősen dobogott a szívem, mikor beléptem önhöz, drága Anyám: azt kérdeztem magamtól, hogy vajon mit is fog mondani nekem, mert első alkalommal történt, hogy így magához kéretett. Miután hellyel kínált, ezt az indítványt tette: »Akarja-e magáévá tenni egy olyan hittérítő lelki érdekeit, akit pappá fognak szentelni és hamarosan útnak indul?« És azután, Anyám, fölolvasta nekem ennek a fiatal atyának a levelét, hogy tisztán lássam, mit kért tőlem. Az első érzésem öröm volt, amelyet hamarosan félelem váltott föl. Megmagyaráztam, kedves Anyám, hogy miután már fölajánlottam szegényes érdemeimet egy leendő apostolért, úgy hiszem, nem tehetném ezt meg még egyszer egy másiknak a szándékaira, másfelől sok olyan nálamnál jobb nővér van, akik meg tudnak felelni kívánságának.
Minden ellenvetésem hiábavaló volt. Azt felelte, több fivérünk is lehet. Mire megkérdeztem, hogy az engedelmesség megkétszerezheti-e az érdemeket. Ön igennel felelt, s több olyan dolgot mondott, amelyek megláttatták velem, hogy aggályoskodás nélkül el kell fogadnom egy új fivért.
Alapjában véve, Anyám, úgy gondolkoztam, mint ön, sőt, miután «A kármelita buzgalmának át kell ölelnie a világot», remélem, hogy a jó Isten kegyelmével kettőnél több misszionáriusnak is használhatok, és nem tudnék megfeledkezni arról, hogy valamennyiükért imádkozzam, nem hanyagolva el az egyszerű papokat sem, akiknek missziója néha van olyan nehéz, mint azoké az apostoloké, akik a pogányoknak hirdetik a hitet.
Egyszóval, én az Egyház leánya akarok lenni, mint Szent Terézia anyánk is volt, és imádkozni akarok Szentatyánknak, a pápának szándékaira, tudva, hogy az ő szándékai felölelik a mindenséget. Ez az életem főcélja, de ez nem gátolhatott volna meg abban, hogy imádsággal különösképpen is egyesüljek az én drága kis angyalaim életművével, ha papok lettek volna. Nos, így egyesültem spirituális módon azokkal az apostolokkal, akiket Jézus testvéreimül adott: minden, ami az enyém, az övék is, külön-külön mindegyiké, nagyon érzem, hogy a jó Isten sokkal jobb annál, minthogy, megossza a dolgokat, ő oly gazdag, hogy méregetés nélkül adja mindazt, amit kérek tőle...” (Ms C, 33v° = Ö 303-305.)
A kármeliták kapcsolatban álltak a szomszéd Mondaye premontrei apátsággal (Godefroy Madelaine atya prédikált a Kármelben, ő olvasta elsőként az Egy lélek történetét, valamint előszót is írt hozzá). 1896. május 3-án Norbert atya közbenjárt, hogy kérjenek föl egy kármelitát, imádkozzék Adolphe Roulland atyáért a Párizsi Külföldi Missziós Társaságból.
Gonzágáról nevezett Mária anya a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővért jelölte ki. Ő pedig rövid vita után el is fogadta (vö. Ms C, 33r°,v0 = Ö 303-305). Ajándékot küldött Roulland atya papszentelésére június 28-án: korporálét, purifikatóriumot és pallát, amelyet ő maga festett.[1] A következő év július 3-án Roulland atya a lisieux-i Kármelbe jött, és első szentmiséje előtt, valamint után - Gonzágáról nevezett Mária anya jelenlétében - beszélgetett Terézzel. Bejelenti, hogy Kínába nevezték ki Kelet-Szucsuen tartományba, és átadja nekik az ország térképét. Teréz nővér engedélyt kap, hogy kifüggessze ott, ahol dolgozik, így követheti testvére apostoli vándorlásait.
A beszélgető szoba klauzúrafüggönye nem engedi meg, hogy láthassa nővére arcát, aki azonban láthatta testvérét misézés közben. Ezért Gonzágáról nevezett Mária anya jelzi a fiatal papnak, hogy „aki minden szerzetesnővér áldozása után majd utolsóként marad térdelve az áldoztatóablaknál - mivel Teréz akkor a sekrestyés -, ő az.” Teréz pedig hozzátette: „És az első, aki áldozni fog, atyám, az a perjelnő!”
Adolphe Roulland Cahagnolles-ban született, Bayeux-től tizenöt kilométerre délre, 1870. október 13-án. Apja patkolókovács, vallásilag közömbös, de anyja buzgó keresztény. Egy ideig apja műhelyében dolgozik, és 1885-ben, csak tizenöt évesen kezdi el a hatodik osztályt (ahová jórészt 11 éves korban lépnek a gyermekek). Norbert premontrei atya, ugyanabból a faluból, néhány latin órát tartott neki, mert szeretett volna pap lenni. Anyja mellette állt. Belépett a kis szemináriumba Villiers-le-Sec-ben (ez Maurice Bellére szemináriuma is).
1890-ben a vakációban tisztázni akarja hivatását. Notre-Dame de la Délivrande-ba zarándokol. Ezen a szeptember 8-án érzi, hogy útja megerősödött. Ugyanazon a napon a lisieux-i Kármelben a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővér leteszi fogadalmát (később veszi észre a dátumok egybeesését).
Ő is belép a sommervieu-i szemináriumba 1891 októberében. Két év elteltével a missziókra gondol, és engedélyt kap, hogy belépjen Párizsban, a Rue du Bac utcában a Külföldi Missziók Szemináriumába. A sommervieu-i elöljáró így ajánlja őt: „Ez a fiatalember nagyon komoly, nagyon jámbor és szilárd vallásossággal rendelkezik; kitűnő jellemű; tehetsége, anélkül, hogy kimagasló lenne, átlagon felüli.”
Elvégzi a katonai szolgálatot, és visszatér a szemináriumba. Mint láttuk, 1896. június 28-án szentelik pappá. Július 9-én - hat nappal a lisieux-i Kármelben bemutatott szentmise után – édesapja megtér és megáldozik egyetlen fia kezéből. Roulland atya augusztus 2-án száll hajóra Marseille-ben egy hosszú útra, amely Kínába vezeti. Indulása előtt kármelita nővére eljuttatja hozzá azt a költeményét, amelyet számára írt július 16-án, Kármel-hegyi Boldogasszony ünnepén: A Győzedelmes Nagyasszonynak, Szüzek, Apostolok és Vértanúk Királynéjának (PN 35). Kiemelünk néhány versszakot (prózai fordítás):
Hithirdető munkájához
Kapcsoltál visszavonhatatlanul,
Az imádság, a szenvedés
És a szeretet kötelékeivel.
Ő járja be a földet,
Hirdeti Jézus nevét.
Én pedig az árnyékban és a titokban
Alázatos erényeket gyakorlok.
...Általa, micsoda elragadó titok,
Egészen Kelet-Szucsuenig
Gyöngéd Anyám szűzi nevét
Meg tudom szerettetni.
A keresztény misszió helyzete nem könnyű Kínában. A vallásszabadságot elismerik, de ez nem akadályozza meg a mandarinokat, hogy rosszul bánjanak a keresztényekkel, és olykor elmenjenek a gyilkosságig. A rablók nem haboznak templomokat, szemináriumokat fölgyújtani. Dühöng az éhínség. A tartomány 15 millió lakosa között csak 31 ezer katolikus van.
Roulland atya mindenekelőtt befejezi képzését Yeon-Yang kerületben 1897-ben. 1898-ban Leang-Chan kerületet bízzák rá, majd kinevezik Cha-Pin-Pa szemináriumába tanárnak. 1902-től Mao-Pao-Tchang kerület felelős elöljárója, amelyet 1898-ban az üldözések nagyon megkínoztak. Iskolákat létesít, tanítókat képez.
1909-ben - nehéz szívvel – engedelmeskednie kell, és tizenhárom évi szolgálat után elhagyja Kínát, mert kinevezték a párizsi, Rue du Bac utcai szemináriumba igazgatónak.
Nővére boldoggá avatási perének egyházmegyei szakaszában tanúvallomást tesz 1911. január 19-én. Az apostoli perben is tanúskodik 1917 április 14-én a bayeux-i székesegyház sekrestyéjében.
Ugyanebben az évben nem fogadja el a fölkínált püspöki kinevezést. Miután egészségi okokból egy évet pihent Rómában, 1922-ben kinevezik Dormansban (Marne megyében) a testvérek noviciátusában igazgatónak és a Reconnaissance kápolna igazgatójának.
1923. április 29-én Rómában volt, ahol örömmel vett részt nővére boldoggá avatásán, majd visszatért a szentté avatásra is 1925. május 17-én. 1934. június 12-én halt meg, hatvannégy éves korában. Haláláig prédikált Szent Teréz tiszteletére, és egyik hűséges tanítványa volt.
[1] Hajlékony, négyszögletű takaró, amellyel befödik a kelyhet, hogy védjék a rovaroktól. Teréz három kedves témája szerepel rajta: az Eucharisztiában jelen lévő Jézus fényében haladó hajó (Roulland atya nemsokára indul Kínába) és a Jézus tekintetétől megigézett madár; egy virágfüzéren: „Mindörökre éneklem az Úr irgalmát.”