Embedded Files
Ahhoz, hogy jobban megértsük, mit is jelent ez a kép, kissé távolabb kell lépnünk tőle.
A hagyomány szerint az Istenanya ikonjai is csodás eredetűek: az orvos és festő Lukács evangélistának adatott meg a lehetőség, hogy háromszor is megfesse a Szűz arcmását, még Mária életében, Pünkösd után, a Szentlélekkel eltelve. Mária három “arcképe” lett természtesen a Mária-ikonok három ikonográfiai alaptípusa.
A Hodigitria (az “Útmutató”, aki az életet mutatja meg). Így hívták Bizáncban azt a Mária-ikontípust, amelyen az Istenanya a karján tartja a gyermeket, és a kezével rámutat, mivel ő “az út, az igazság és az élet”. Ez ünnepélyes, fenséges ábrázolás, amelyben a gyermek Jézus, akit felnőtt vonásokkal ábrázolnak (ez az isteni bölcsességnek és már beteljesedett sorsának, szenvedésének és halálának a jelképe), az egyik kezében a törvénytekercset tartja, a másikkal áldást oszt.
Az Orans az az ikontípus, amelyen az Istenanyát szemből ábrázolják, karját az égre emeli könyörgő mozdulatokkal, tekintetét a hívők felé fordítja, felszólítva őket arra, hogy bízzanak Krisztusban, akinél ő is közbenjár az emberiségért. (Ez a típus most nem témánk.)
Az Eleusza, azaz a “Meghatódott Istenanya”. Ez a kép az anyát és isteni fiát szoros, de gyöngéd ölelésben ábrázolja. A hagyomány szerint ebben a gesztusban azt a pillanatot örökítik meg, amikor az isteni gyermek felfedi anyjának a a halál és a feltámadás misztériumát; Mária arcán , a fény és árnyék ellentétében, szomorú és töprengő, megdöbbenéssel teli tekintetében ott tükröződik a fájdalom, a szeretet és az isteni akarat békés elfogadása. A Hodigitrián még erősen érződik az ókori, főleg egyiptomi hatás. Gondoljunk csak a fáraó szobrok időtlen, ünnepélyes, ám merev ábrázolásaira. Az Eleusza sokkal emberközelibb, élettel telibb. Mára a korai századok - legkésőbb a III.-IV. század - az ikonográfiájában lassanként megváltozott anya és gyermek kapcsolatának szigorú felfogása, teret engedve a gyöngéd együttlét ábrázolásának. Így váltak egyre ismertebbé az Istenszülőt a gyermekkel ábrázolt bensőségesebb, melegebb képek, a fenséges, ünnepélyes “Hodigitriákkal” szemben. A görög nyelvben ezt az ábrázolást “Eleusza”-nak, “Irgalmasságot ajándékozó”-nak nevezték. Oroszországban viszonylag későn kapta meg ez az ikontípus az “Umilenyije” (elérzékenyülés, meghatódottság) nevet, amely a bensőségességre, az anya és gyermeke gyöngéd érzelmeinek kifejezésére utal.
Gondoljuk csak meg, hogy a Kármel hegyétől nem messze van Názáret, a lábainál az egyik legfontosabb kikötő város, s fontos kereskedelmi út haladt át rajta. A lelkivezetés szempontjából is a legnagyobbszerűbb hely, hiszen csendes, nyugodt, elvonult, mégis az élet lüktetéséhez rendkívül közel. Tehát: Názáret, Illés szellem, kikötő és kereskedelmi út, központi fekvés, csendes béke és elvonultság, útmutatás és gyöngédség... A többit már a kedves olvasóra bízom, hogy az imádság csendjében összeálljon benne a kép, vajon mit üzenhetett a kor emberének ez a kegykép, amivel oly erős vonzerőt gyakorolt megannyi Isten és a békesség után vágyódó, vagy vezekelni akaró szívre.
Az első Kármel-hegyi remeték egy ősrégi kis kápolna köré csoportosultak, Szűz Mária oltalma alá helyezve magukat. Minden bizonnyal már akkor tulajdonukban volt egy Mária-ikon, amelyet tisztelettel öveztek s éppen ősi mivolta miatt azt is - a bizánci hagyomány szerinti festő evangélistának - Szent Lukácsnak tulajdonították. Amikor az iszlám előrenyomulása miatt menekülésre kényszerültek, s Európa szerte sorra alapították kolostoraikat s építették templomaikat, Nápolyban a S.Maria del Carmine templom apszisában ma is tisztelt 1300 körüli 110x180 cm méretű, temperával festett fatáblaképet helyeztek el s ezt az ikont “S. Maria della Bruna” - nak nevezték, ráruházva az ősi eredeti jellegzetességeit, mely esetleg egy korábbi, ma már számunkra ismeretlen ikont feltételez. A rendi tradíció szerint magáról Kármel-hegyéről hozták Nápolyba a szent hegy remete-szerzetesei. Az 1500-as jubileumi szentévben a nápolyi zarándokok kegyes kegyképüket processzióval vitték Rómába, ahol csodás események történtek az ikon kultuszának kapcsán, s attól kezdve még inkább elterjedt a nápolyi Kármel kegyképének tisztelete.
A S. Maria della Bruna ikonográfiai típusát nem könnyű meghatározni, ugyanis a bizánci Istenszülő ikonok közismert változatai közé egyértelműen nem sorolható be, mivel több típust egyesít. A Hodigitria típusból ered a Pelagonitissza jellegzetességeivel, a gyermek Jézus - zsáner jellegű - ölelő gesztusa az Eleusza típust érzékelteti, amelyet éppen ezen bizantikus, keleti ikonok népszerűsítettek az itáliai protoreneszánsz művészet Madonna ábrázolásain.
A bizánci Mária-típusok legújabb kutatása szerint a Kármelhegyi Boldogasszony ezen ősi típusa az Episzkepszisz nevezetű ikonok közé sosrolható.
A hazánkban illetve a történelmi Magyarországon elterjedt barokk-kori másolatok, változatok, nem közvetlen filiációi a nápolyi vagy római ikonoknak, hanem a bácsi Szent Józsefről elnevezett templom kegyképének közvetítésével készültek. Eme kegyképen két olyan jellegzetesség látható, amelyet sem a nápolyi, sem a római változaton nem találunk. Az egyik: Szűz Mária vállán a feltűnően kiemelkedő csillag tizenkét lángnyelvvel övezve, a másik fontos jellegzetesség, annak legsajátosabb ismertető jegye” a Szűzanya jobbjában a skapuláré, illetve számtalan képen, a “szombati kiváltság” ábrázolása a tisztítótűzzel.
(Forrás: Kármel, 2001. augusztus - szeptember,
a nápolyi "Santa Maria del Carmine" bazilikáról a képek a netről)
Google Sites
Report abuse