Csoóri vita cikk

MIHÁLYI GÁBOR

TE IS FIAM, BRUTUS?

Magyar Hírlap

1990. szeptember 22. 4. o.

(Ahogy tetszik rovat)

Csoóri Sándor írja: ,,Azt hi­szem, Ady ideje az az utolsó pillanat, amikor a nemzet kér­dései, a magyarság kérdései még átélhető egzisztenciális és törté­nelmi problémaként lobbanhat­tak föl a zsidóságban. A zsidóság például nemcsak a nyelvet, a nyelvben megülepedett fájdal­mat is megtanulta. A Tanács­köztársasággal, a Horthy-kor­szakkal, de különösen a Vész­korszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége meg­szűnt. Természetesen mindig vol­tak és lesznek is Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok, Harag Györgyök, Orbán Ottók, Konrád Györgyök, Faludy Györgyök és Zala Tamá­sok, de ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordí­tott asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kí­vánja stílusban és gondolatilag ,,asszimilálni” a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobban­tót ácsolhatott magának, ami­lyet eddig nem ácsolhatott soha.” (Hitel, 1990. szeptember 5.)

Nem hittem volna, hogy az angyallelkű Csoóri Sándor ma­gyarságon és magyarságtudaton ne azt értse, amit én, hogy e fogalmak értelmezéséről vitat­koznom kell majd vele. Szívmelegítő beszélgetéseink alapján, szép, okos írásait olvasva nem hittem volna, hogy az ő látását is elhomályosíthatják a pártos­kodás indulatai, hogy (a saját szavaival élve) ő is beállhat a közéletet járó, nagy habverőkkel felszerelt különítményesek sorába, hogy mindent fölhaboztatva segítsen eltakarni a meg­oldandó kérdéseket. (Idézet helye, mint előbb.)

Eddig meg voltam győződve arról, hogy a Tudósítások a to­ronyból írója is együtt mondja Illyés Gyulával: magyar az, aki magyarnak vallja magát - füg­getlenül születési helyétől, je­lenlegi lakhelyétől, állampolgár­ságától, származásától, vallásá­tól, világnézetétől, politikai tény­kedésétől. Tehát egyaránt ma­gyar Dózsa és Werbőczi, Kos­suth és Görgey, Kun Béla és Károlyi Mihály, Horthy és Rá­kosi, Kádár és Aczél György. Akiket történelmi szerepük, tet­teik alapján méltatunk, illetve ítélünk el, és nem azon az ala­pon különböztetünk meg, hogy egyikük mély, a másikuk híg ­magyar.

Tudom Csoóri Sándor is egyet ért velem, demokratikusan gondolkodó ember nem fogad­hatja el azt az álláspontot, amely azt követeli a Romániában élő magyaroktól, hogy vallják magukat magyarul beszélő romá­noknak. Nyilvánvalóan a ma­gyar állampolgároknak is szu­verén joguk, hogy maguk dönt­sék el, minek vallják magukat: magyarnak, cigánynak, zsidónak vagy éppen magyar cigánynak, magyar zsidónak.

A zsidóság esetében antiszemitának kell bélyegeznünk azt, aki bármiféle ismérvek alapján, maga akarja meghatározni, hogy környezetében ki magyar, ki zsi­dó, és aki ezt az ítéletét rá is akarja kényszeríteni a másikra, méghozzá úgy, hogy ezzel a zsidó­nak minősített honfitársát mind­járt ki is rekeszti a magyar­ság közösségéből. Antiszemita akkor is, ha úgy véli, tisztes­séges magyar érzésű zsidók (Szerb Antal, Radnóti stb.) is vannak. (Mint ismeretes az utóbbi kifejezetten elutasította, hogy őt zsidónak minősítsék, őszinte hit­tel tért át a katolikus hitre.)

Kérdem, milyen ismérvek, nyilatkozatok, viselkedés alapján lehet eldönteni, hogy ki a nem magyar érzésű zsidó? Van-e a szabadelvű magyarságnak saját stílusa, szellemisége, hogy ön­magához asszimilálhassa a ma­gyarságot? Elfogadható-e a ma­gyar zsidóság szembeállítása a magyarsággal? Vagyis Csoóri Sándor is azt gondolja-e, hogy vannak magyarok és magyar zsi­dók, akik nem magyarok. Kü­lönösen nem azok, ha szabadel­vűek, ha szabadelvű dobbantót ácsolnak maguknak? Szabad-e Csoóri Sándornak olyannyira el­ragadtatnia magát, hogy a kon­kurens pártot lényegében zsidó pártnak "bélyegezze"? Miért véli Csoóri Sándor, hogy neki Csurka Istvánnál és Torgyán Jó­zsefnél is hangosabban kell fúj­nia a kürtöt?

Vitatni kell Csoóri Sándornak azt az állítását, hogy az elmúlt hetven év történelmi tragédiái­nak következtében megszűnt a magyarság és a zsidóság szellemi-lelki összeforradásának lehe­tősége, hogy a magyar zsidóság asszimilációs törekvései zátony­ra futottak.

Úgy vélem felháborító, ha va­laki Auschwitz alapján próbál éket verni magyar és magyar közé. A pokoljárásért az élet­ben maradottak nem a magyar népet, hanem a német és a ma­gyar fasizmust tették felelőssé. A történelem rettenete egyébként nem csak a zsidónak minősített magyarságot sújtotta. Ugyan azt a fájdalmat éljük át, mi élet­ben maradottak, akár Ausch­witzban, akár az orosz hómező­kön, vagy a Gulág táboraiban pusztultak szeretteink. Szörnyű lenne azon vitatkozni, kinek a gyásza nagyobb, fájdalmasabb, igazabb.

Az igazság az, hogy a modern polgári társadalmakban a zsi­dóság asszimilációja minden antiszemitizmus és üldöztetés elle­nére is végbemegy, noha a val­lás nagy kötőerő és az ortodoxia rezervátumai még a diaszpórá­ban is fennmaradhatnak. Az ősi ­új hazában, magában Izraelben az asszimilációt az ott élő zsi­dóság hajtja végre, méghozzá a zsidó nemzettudat kialakításá­val. A modern polgári életforma térhódítása azonban ott is get­tókba szorítja az ortodox hité­hez, szokásaikhoz ragaszkodó­kat.

Mi az, ami a megtörtént asszimiláció ellenére is fenntartja a zsidósághoz való kötődés tuda­tát? Fenntartja akkor is, ha a Biblia népének ezek a leszármazottai legalább is nagy többségükben nem beszélik, nem értik többé sem az ősi nyel­vet, az imádság nyelvét, a hé­bert, sem a diaszpóráét, a jid­dist? A zsidóság nagy többsége elhagyta vallását, nem követik az előírt parancsolatokat. Egy ame­rikai, francia, német, vagy ép­pen magyar zsidót anyanyelve, életmódja, műveltsége, kultúrá­ja, politikai állásfoglalása már nem különbözteti meg válasz­tott nemzete többi ál1ampolgárától.

Csoóri rosszallja, hogy napjainkban nem ismétlődött meg 1956 forradalma, ahelyett, hogy örülne, hogy a rendszerváltozás békés úton megy végbe, nem követel emberáldozatot. Igaz, e folyamat helyeslése annak az elismerését is jelenti, hogy a hatvanas évek derekán megin­dult reformtörekvések a refor­mer indulatú kommunisták kez­deményezték. Ha meg is haladta őket a történelem, érdemeiket éppen Csoóri Sándornak, Pozsgay Imre barátjának nem illik elfelejteni. Miért ingerli Csoóri Sándort, hogy az istenadta nép ma nem tombol, sír örömében, mint azt tette 1956-ban? Igaz, akkor még hihette az ország, hogy ha győz a forradalom, minden másképp lesz, szebb, jobb élet következik. Ma azonban sok-sok ember tud­ja, hogy létbizonytalansággal, inflációval, munkanélküliséggel kell számolnia, hogy nyugdíjá­nak elértéktelenedésével békés öregsége sincs többé biztosítva. A lakosság nagy többsége nem tud vállalkozni, a bérből-fizetés­ből élőket a nyomor fenyegeti, a parasztra pedig újra emberte­len küszködés, sokakra cseléd­sors várhat. És ha a magyar re­méli is, hogy öt-tíz év múlva mégis csak elérkezünk Kánaán küszöbére, most mégiscsak jog­gal aggódik, hogy mi lesz addig? Hogy vészeli át ezt a nehéz át­menetet? Mindezt ne tudná Csoóri Sándor, aki maga is a faluból érkezett meg Pestre?

A megtörtént tragédiák elle­nére a tegnapelőtti, a tegnapi üldözöttek nagy többségükben itt maradtak e hazában, és ha az életet nem teszik számukra lehe­tetlenné, itt is kívánnak ma­radni. Mert magyarnak érzik magukat, mert minden idegszá­lukkal e földhöz kötődnek.

Más dolog az, hogy az élet­körülmények folyamatos romlá­sa, a perspektíva hiánya vállal­kozóbb lelkű honfitársainkat, fő­ként a fiatalokat hazájuk elhagyá­sára készteti. Hazafias frázisok puffogtatásával, mégoly vonzó történelmi nevek felsorolásával nem jutunk messzire. A magyar­ságtudat erősítése érdekében mindenekelőtt vonzó életkörül­ményeket kellene teremteni e hazában. Mert mit mondhatunk annak a fiatalnak, akinek idehaza nem jut lakás, aki tudo­mányos vagy művészi ambíciói realizálását csak külföldön re­mélheti?

A vonzó életkörülményekhez azonban a tisztes demokrácia is hozzátartozik, amelyben nem tartják nyilván, hogy az állami zenekarnak hány zsidó tagja van, ahol az írókat nem osztályozzák származásuk szerint, ahol az embert nem érheti hátrány, tár­sadalmi kiközösítés, ha őseire emlékezik. Mert csak a családi krónika, a családi magántörté­nelem szempontjából lehet össze­tartó szerepe annak, hogy a fel­menők közül, ki milyen feleke­zetnek volt tagja, ki kivel há­zasodott, ki mikor és honnan érkezett. Az ember minden asszimilálódása ellenére sem tagadja meg a múltját, amit akkor sem tehet, ha történetesen akarná.

Csoóri Sándor azt felelheti – és írja is - idézett cikkében, hogy ő éppen a nagy család, a nemzet történelmének feledését, elhanyagolását, lebecsülését kívánja szóvá tenni. Azokkal a "kívülről irányított" sugalmazókkal (kik azok?) vitatkozik, fölényes gúnnyal fogadják az afféle kérdéseket: „Mi az, hogy magyar? Mi az, hogy hazafiság! Könnyek? Himnusz?”

Remélem Csoóri hazafiatlansággal nem a mai liberálisokat Kossuth, Széchenyi, Deák utódait vádolja. Azonban kétségtelenül sokan vagyunk, akik úgy véljük, hogy nem a legrokonszenvesebb formája a hazafiúi érzelmek megvallásának, ha valaki fél téglával veri a mellét, és úgy kiáltja világgá magyarságát. Vajon költőinknek eszébe jut-e, hogy Lear királyt a lányai közül egyedül Cordélia szerette?