Az erdélyi kopó

Czynk Ede: Az erdélyi kopó (1901)

I. rész

Ami kopónk eredetét illeti, azt hiszem, nem tévedek, ha az összes olyan kutyából vezetem le, amelyeket a rómaiak az akkori Dacia elfoglalásakor az országba hoztak. Mindenképpen az ősei közé sorolandó a balkáni kopó, és az akkoriban Transsylvaniaban várakkal és birtokokkal rendelkező német lovagrendek vadászati célra „importált” kutyái közül is jó néhány. A német telepesek – a szászok – már az országban találták őket. A székelyek, amióta Erdélyben feltűntek, kizárólag ezekkel a kopókkal vadásztak.

A vidék névadói a végtelen erdőségek, melyeknek különleges „konstrukciója” miatt az első telepeseknek nemcsak az emberi ellenségektől, hanem a ragadozóktól is meg kellett védeni magukat. Hogy milyen gazdag lehetett veszélyes nagyragadozókba Erdély, arra utal az a körülmény, hogy még ma is jelentős számban találkozhatunk velük, és „Medveországnak” is emlegetik. A domborzati viszonyok következtében Erdély ma egyike azon kevés országnak, ahol a medve, a farkas, a hiúz és a szakállas saskeselyű viszonylag háborítatlanul élhet és utolsó menedéket talál.

Csoda volt-e, ha a telepes, miután ritkította az erdőt, és arcának verejtékével beépítette földjét, meg akarta védeni a házát, udvarát, birtokát a vadaktól, és primitív fegyverei mellett védelmüket kutyáira bízta, hogy az istállók állatait tizedelő ragadozókat és a szántókon garázdálkodó patás és csülkös vadakat elriasszák. Csoda volt-e, hogy miután a tatár hordák és más ellenségek eltűntek, és jólétük lassan, de biztosan ismét emelkedett, újra feltámadt bennük a harci kedv, és a kárpótlást a vadászatban keresték. Hiszen ősidők óta a vadászat volt a háború iskolája, akkoriban persze sokkal inkább, mint ma. A vadászat során a vadász megismerte a környéket, és így később, vészterhesebb időkben tudta, hogyan és hová menekülhet a hirtelen felbukkanó ellenség elől. Ahhoz azonban, hogy vadászni tudjon, szüksége volt egy kutyára, aki kiváló orra, rendkívüli kitartása és bátorsága mellett a vadat hangosan űzi, hiszen különben a hatalmas erdőkben és hegyekben nem tudtak volna tájékozódni a vadászat menetéről. Ez a kutya a kopó volt. Később a vidék urai napokig-hetekig tartó, jól szervezett, vadászatokat tartottak a jobbágyok bevonásával, ahol mindig volt néhány pórázra vett kopó, akik maguk hajtották fel a vadat, vagy amikor az emberek felzavarták, a puskások elé vitték azt. Apám – aki 1798-ban született, és 84 évesem még alig volt ősz hajszála – mesélte, hogy nagyapám (aki 89 évet ért meg) fiatalkorában a gyergyói havasokban bölényre is vadászott.

Az ilyen vadászatokon alapvető szerepük volt a vakmerő, erős kopóknak, akik a hatalmas bölényt hajtották, lövésre hozták vagy állították. Amennyire nagyapám, apám és én visszaemlékszünk, ez mindig ugyanígy történt. Kb. 40-50 évvel ezelőtt a Levantéval való kereskedelem során kerültek az országba idegen kutyák, de ezek nem állták ki a próbát a már megszilárdult, erdélyi kopónak nevezett fajtával szemben. A mi kopóink egész Erdélyben elterjedtek. Mind az úgynevezett városi úrvadászok, mind a köznép jelenleg is használja őket. Különösen jó kopókat találhatunk az ország legnagyobb részét kitevő erdős, hegyes részein. Kutyáinkat röviden „Jagdhund”-nak (vadászkutya), vagy „Brackierer”-nek (kopózó), ritkábban „Bracke”-nak (kopó) nevezik. A magyarok – székelyek, csíkiek, hunyadiak, stb… - „kopó”-nak hvják, a románok innen vették át a „kápou” elnevezést. A szászok szintén a „Jochthangd” (Jagdhund), „Kapo” vagy „Kopó” nevet használják leginkább. Ez utóbbiak a körülöttük élő székelyektől és románoktól származnak.

Az erdélyi kopó általában valamivel nagyobb, mint a középmagas kutyák, az átlag marmagasság 60-65 cm. A románok által a hegyekben főleg zergére használt kopók csak 60 cm-esek, vagy még kisebbek. Az ilyen „apró” kopók azonban legtöbbször inkább a nyomorúságos tartás, táplálás és a beltenyésztés következményei. Magára hagyva az ilyen farkaséhes kutya mindenfelé kóborol, a legundorítóbb dolgokat is megeszi, és igyekszik valahol egy-egy nyulat elfogni. Ha ez sikerül neki, ezután éjjel-nappal úton lesz, és szüntelenül vadászik.

Az erdélyi kopó fejformája hasonlít az osztrák kopóéra. A fejtető kevésbé domború, a középvonal alig kifejezett. A fej bőre nem ráncos, az ajkak sosem lógnak. A fülek középnagyok, a szemekre húzva azokon túlnyúlnak. Középtájon szélesek, lefelé haladva elkeskenyedve lekerekednek. Magasan kezdődve különösebb csavarodás nélkül a fej mellett lelógnak. Tiszta szemeik középnagyok, jóindulatú, sőt, néhány kutya esetében kifejezetten kedélyes tekintettel. A színük sárgásbarna, ritkán sötétebb. A nyak hosszú ráncos lebernyeggel. A hát eléggé hosszú, a far lejtős. A szügy egészében véve nem túl széles, mellkasa inkább mély, mint dongás, a has nem, vagy alig felhúzott. A farok hosszú, egész végig egyenletesen erős, fokozatosan elvékonyodik. A közepétől a végéig erősen felfelé hajlik, annyira, hogy sok kutyának keresés közben szinte a hátát veri. Az elülső lábak egyenesek, a könyökízület nem fordul ki. A vállak lejtősek. Hátulsó végtag: a combok nem túl erősen fejlettek, az alsó lábszár terjedelmesen hosszú, nem hajlott. Hátulról nézve nem tehénállású, hanem szabályos.

Nem minden kutyán fordulnak elő a farkaskörmök. Némely vadász többre becsüli a farkaskörömmel született kopókat. A mancs kerek, jól zárt, vaskos ujjakkal, kemény ujjpárnával és meglehetősen erős karmokkal. A szőrzet merev és rövid, bár hosszabb, mint a többi rövidszőrű fajtának (pl. pointer), meglehetősen durva tapintású, fénylő és tömött. Hosszú, azaz valamivel hosszabb szőrű kopókat ritkán látni.

A színük túlnyomó részt bársonyfekete, hol erősebb, hol halványabb sárga jelekkel. Különösen kedveltek a fekete alapszínű kutyák, vörösessárga pontokkal a szemneik fölött, ugyanilyen színnel a pofán és a lábak belső felületén, vagy teljesen vörösessárga lábakkal, azonban tiszta fehér szüggyel. A „tisztafekete” kutyák, melyeknél a sárga egész sötétbarnán jelenik meg, ritkák, éppúgy a szürke-barnák; a fakó-sárga kopók, bár olykor igen kiváló kutyák, a fajtatisztaság hiányára utalnak. A fekete kopó mellett ugyanolyan nagy számban tenyésztenek egy színváltozatot, amelyben a vörösbarna szín uralkodik világos jegyekkel és többnyire kisebb-nagyobb fehér mellfolttal. Mindkét típusnál, a fekete és a vörös kopónál is gyakran előfordulnak a tiszta fehér mancsok. A hegyekben, főleg zergevadászatokon általában ezeket a kis „vörös” kutyákat használják. A kopó-vizsla keverékek ritkák, és általában az utóbbira hasonlítanak, ezzel szemben a kopó-házőrző keverékek gyakoriak (általában juhászkutyával), de ezen „vadházasságok” gyümölcsei is főleg a házőrzőre ütnek, azaz egyáltalán nem, vagy alig vehető észre rajtuk a kopóvér. Általában véve elmondhatjuk, hogy kopónk gazdája különösebb segítsége, befolyása nélkül is tiszta vérbe szaporodik. Általános viselkedésük, főleg az idősebb kutyáké, flegmatikus, kedves, jóindulatú. A mérges kopó ritka kivétel. A legtöbb kopót vadászat előtt és után egy tetszés szerinti jobbágy pórázon vezetheti, azonban félénken és bizalmatlanul kerülik el az úgynevezett úrvadászokat.

II. rész

Kopóink remekül bírják az éhezést, szomjazást, ugyanakkor, ha alkalmuk adódik, „nagy zabálásokra” is mindig kaphatók. Gyakran megtörtént, hogy a kopók naphosszat étlen-szomjan voltak, és miután a jobbágy-vadász utolsó szelet mamaligáját (kukoricalepény, a román parasztok fő eledele) is megosztotta négylábú vadásztársaival, a kutyáknak egy félérett vadalmát dobott, és ezek a savanyú gyümölcsöt jobb híján hangosan csámcsogva megették. A félérett kukorica már jobban csúszik, ha pedig egy kopó – bár maga nincs is annyira kiéhezve, mint a legtöbb parasztkutya – egy döghöz jut, farkaséhségtől és étvágyától függetlenül harcol érte minden keselyűvel. A legtöbb és legjobb hegyi kopónk felhasítja és széttépi a vadat, és a vadász gyakran csak a kutyák dagadó hasa alapján szerez tudomást arról, hogy a lövése sikeres volt-e. A legtöbb háziasszony számára a kopó valóságos átok, mivel – hacsak kölyökkorától fogva nem nevelték e tekintetben kérlelhetetlenül szigorúan – torkosság szempontjából túltesz a legjobb „Micin” (macskán). A sültet a forró sütőből, a húst a meleg levesből veszi ki, és gyakran előfordult már, hogy kopók nyakukon egy agyagfazék maradványaival oldottak kereket, miután a fejüket belecsúsztatták, kihúzni azonban nem tudták ilyen simán, majd a fazekat fájdalmukban összetörték.

Falvakban és kisvárosokban az örökké ott ólálkodó kopók a hentesek és vágóhidak rémei.

A vadászaton is jól el kell zárni a vadásztáskát és a vadat, ha reggel nem akarunk mérgelődni.

Néhány éve lőttem egy nyulat, és mivel nem akartam egész délután a szalonka-lesen magammal cipelni, egy meglehetősen magas égercserje erős ágára akasztottam. A nyúl olyan magasan függött, hogy fel kellett másznom a fácskára, hogy elérjem. Mikor pár óra múlva visszatértem, láttam, hogy egy kopó, aki nyilván a közelben vadászott, és az általam lőtt nyúl vérét követte, rövid időközönként a legvakmerőbb ugrásokat hajtja végre. Rögtön tudtam, hogy az én zsákmányom sarkallja az akrobatikus teljesítményre, de azt hittem, hogy a vad magasba akasztásával eredménytelen próbálkozásra ítéltem. Azonban, miután a kutya megjelenésem miatt biztos távolba húzódott vissza, az ellenkezőjéről kellett bebizonyosodnom, ugyanis a nyúl a bordáitól lefelé fel volt szabdalva. Azok a kutyák, amelyeket magukra hagynak, vagy amelyekkel ritkán vadásznak, gyakran önállósítják magukat. Ezek leginkább éjjel – sokszor egészen reggelig – vadásznak, mindaddig, míg a vadat felhasítják és elpusztítják. Őket aztán aligha lehet többé a kötelesség útjára visszatéríteni, azaz arra rávenni, hogy az elfogott vadat ne tépjék szét. Miután ezek általában kiváló kopók, egy elcsúszott lövésnél nagyon vigyázni kell, hogy fürgén a kopó mögött maradjunk.

Ami kopóink nevelését és kiképzését illeti, kevés mondanivalónk van, hiszen olyan idomítás, amire egy vizslánál szükség van, itt szóba sem jöhet. A fiatal kutyát általában addig viszik öregebb kutyákkal, amíg önálló nem lesz. Ha nincsenek kéznél jó kutyák, akkor segít az orr és a veleszületett hajtóösztön, stb…. A vadász kezdetben rávezeti a fiatal kutyát a nyomra vagy csapára, és gyakran maga hajt vadat eléje, azután a többit nagyrészt a kopóra hagyja. Minden a jó szülőktől függ.

Vannak kutyák, akik csak falkában vadásznak, és egyedül alig használhatók, és éppúgy vannak olyan kiváló kopók, akik, miután a falkával egy nyomra vagy csapára tették őket, egyedül vadásznak tovább. Az öreg, tapasztalt kutyáktól a fiatal, gyakran ész nélkül szimatoló kopók nagyon sokat, sokszor mindent megtanulnak, ami a „hivatásukhoz” szükséges.

(Megjelent a Waldmannsheil! Című, Erdélyben megjelenő német nyelvű vadászújságban 1901. február 1-jén.)

Mandulaházi Kennel

breeder: Hadas László Kisszkókó dűlő 13A. PÉCS 7635 HUNGARY

mandulahazi@gmail.com

mobile +3670 2013500 GPS N47°41.180' E16°36.308'