HÁBORÚ BOLDOGSÁG TÁRSADALOM

Háború Boldogság Társadalom c. könyv kiegészítései

Kiegészítés az erkölcsi, jogi alapelvekhez.

A hazugsággal kapcsolatos erkölcsi, jogi alapelvek.

Az igazsággal, igazságossággal már eddig is rengeteget foglalkoztam, nem véletlenül.  Az igazság egyfelől gondolkodástani probléma.

Az igazság, és azzal nem egészen azonos igazságosság ugyanakkor társadalmi probléma. A manipuláció, mint egyféle társadalom-félrevezető jelenség (egyfajta hazugság) szintén komoly társadalmi probléma.

Ezekkel én is, e könyvben is, foglalkoztam.

Az igazságosság az, erkölcs, a jog alapja, szélesebb vonatkozásban minden erkölcsi, jogi kérdés, egyben igazságossági (igazság-hamisság) kérdés.

Akkor hogy mit mondhatunk a hazugságról, ami az igazság ellentéte?

Érdekes módon más aspektusok jelennek meg, ha problémával így foglalkozunk: „hazugság”, - illetve mit írhat elő a jog, a jövő joga, a hazugsággal kapcsolatban.

Ugyanis a jelenlegi jog e tekintetben sem kielégítő. 

Egyfelől, ha be akarjuk vezetni az értelemszerű ítélkezést (márpedig be kellene vezetni, mint párhuzamos ítélkezést)  akkor, mindenképpen komolyabb jogi meghatározásokra van szükség.

Másfelől az tapasztalható, hogy az adott szó, az igazmondás, egyre devalválódik. Manapság már egyáltalán nem nagy ügy hazudni, szinte elfogadott szokás lett. Ami óriási probléma az egyik legnagyobb akadálya a tisztességes élet, a magas szintű igazságszolgáltatás kialakulásának.

Régebben egyébként az igazmondásnak még volt tekintélye, a hazugság, a becstelenséggel összekapcsolva pedig egy megvetett viselkedés volt, ez tűnt el napjainkra.  Nem kétséges, meg kellene állítani sőt, vissza kellene fordítani a folyamatot.

A jog úgy foglalkozik a hazugsággal, mint más bűnökhöz kapcsolható dologgal.  Csakis hazugságért kiszabott büntetésről még nem hallottam.

Csak akkor lesz komolyabb erkölcsi megítélés, ha jog is komolyabban veszi a hazugságot.

A hazugság és a tévedés szétválasztása – ez lenne a következő, még mindig, bevezető rész.

De ennek kapcsán elsősorban nem ártana szétválasztani a hétköznapi vitát, konfliktust a komolyabb vitától. Hiszen az egyszerű vitában is  valamelyik félnek kevésbé van igaza, kvázi téved, vagy hazudik.

Az élet tele van vitával, tévedéssel. Teljesen természetes az önálló, kritikus vélemény. Stb,, stb..

Hát akkor?

Ezen a vonalon megint eljuthatunk oda, hogy a „tévedés” természetes, de a hazugság nem.

De most a hétköznapi és a komolyabb hazugságok szétválasztásán kell gondolkodni. Mindenképpen komolyabb hazugság, ami nyomán-okán vagy vele összefüggésben nagyobb károkozás, ártás (anyagi kár, testi sértés, lelki sértés, stb.) jön létre.

Valamint ha a hazugság több embert érint, kiváltképp, ha politikusi, vezetői hazugságról, manipulációról van szó. Ugyanis ekkor nemcsak nép-félrevezetés valósul meg, hanem a félrevezetés általában párosul valamilyen sok embert érintő károsító intézkedéssel.

Szóval a hazugság akkor lesz komolyabb „jogi” hazugság, ha jogi perhez, legalábbis hivatalos eljáráshoz kapcsolódik. Illetve, akkor, ha azt egy állami felső vezető követi el.

Illetve ha „mindezektől függetlenül” komolyabb kárt, ártást okoz más embernek, embereknek.

Visszatérve a hétköznapi vitákra, ennek kapcsán ajánlatosak, a türelem, a tolerancia, a kritikusság, a kritika elfogadása, illetve ehhez hasonlók. Mi még? Ugyanis ez sem elhanyagolgató probléma, érdemes még visszatérni.

Ugyanakkor a komolyabb, jogi hazugság esetében, türelem, tolerancia helyett, inkább pontosabb szigorúbb ítélkezésre van szükség.

Folytassuk viszont a tévedés és a hazugság szétválasztásának problémakörével.

Korábban valószínűleg tévedésből, azt fejtegettem, hogy mivel károkozás, ártás szempontjából, nem sok különbség van a tévedés, valamint a hazugság között így egyébként sem kell komolyabban elválasztani. Ráadásul össze  is mosódhat, hiszen a három fő csoport, a tévedés, az önhazugság, a hazugság közül a középső, egy meglehetősen széles , és több alcsoportra osztható, meglehetősen összemosódott terület. Most mégis úgy gondolom, fontos a tévedés, valamint hazugság szétválasztása és különböző megítélése.

Egyfelől fontos, mert a hétköznapi élet vitáiban sem mindegy hogy két jó szándékú érvelő vitázik, vagy az egyik csak packázik, lenéz, technikázik.  Másfelől a jogi vitákban a szándékosságnak nagy jelentősége van, így a „tévedés” megfelel a gondatlanságból elkövetett ártásnak, hazugság megfelel a szándékos ártásnak. Bár a gondatlan is okozhat akkora kárt, mint a szándékos tettes, erkölcsileg mégis óriási a különbség. Tehet róla, vagy részben tehet róla, vagy nem tehet róla, hatalmas különbség.

Más aspektusból akár a felületesség, a tudatlanság valamint a rosszindulat, az önzés közötti különbségről van szó. Most azt mondom: jelentős a különbség.

Az összemosódott területeket azonban nem szabad elfelejteni.

Ráadásul a fejlődés szempontjából sem mindegy, hiszen az ember, ha lassan is, de értelmesedik, okosodik. Azonban, ha szándékosan rosszindulatú, önző, akkor az értelmesedés okosodás még rafináltabb hazugságokhoz, még több ártáshoz károkozáshoz vezethet, vagyis ez lezárja, sőt visszafordítja a fejlődést.

Szóval tegyünk különbséget.  De hogyan?

Itt is megemlítem, bár erről is szó volt: nemcsak mások közlését illik megszűrni, de sajátunkét is.

A probléma tehát kettős, egyfelől fel kellene ismerni egy közlés (magunk vagy más állítását) hamisságát, elfogultságát, másfelől fel kellene is merni, hogy az tévedés, avagy hazugság.

Néhány további általánosság, ami viccesnek tűnhet, de sajnos ez a valóság.

Az igazságnak (beleértve az igazságosságot is), avagy a hazugságnak, pontosabban a felismerésnek sok-sok összetevője van. Természetesen az érvényesítésnek még több összetevője van, hiszen a felismerés után további történések szükségesek.

Abszolút igazságos korszak soha nem jöhet el, amire törekedni lehet, hogy az igazság érvényesülésének aránya nő, bővül, fokozódik.  

Nemcsak az a baj, hogy nehéz bizonyítani az igazságot, hanem az is, hogy a „vesztes fél”, általában nem ismeri el a maga tévedését. Még ha szerencsés esetben, bizonyított is az igazság, akkor is mondhatja a másik fél: nem ismerem el, mert ukmukfuk. Vagyis manapság senki nem kér számon komolyabb bizonyítást, elég egy egyszerű kijelentés.

Ha nem ismeri el, pláne ha utána harcol a hamis igazságáért, akkor lényegében nem jön létre az igazság érvényesülése.

A történelem során a jellemzően, legalábbis gyakorta az történt, hogy az eldöntetlen lezáratlan vita után, jött a harc. A felek kimondták: na, akkor döntsön az erő, a harc, a keménység.

Természetesen az nagy dráma, hogy az igazságot, az erő, a keménység, a harc dönti el, és nem a valóságos igazságtartalom. Úgy látszik azonban, hogy az ember, emberiség, benne minden egyén, ebben a csapdahelyzetben vergődik.

    Mi hát a rizsa, púder, kamu, hamuka, stb.? Gondolataim jelentős része erről szól. Most itt hirtelen két dolog jutott eszembe. Az egyik az, ha az ember szeret harcolni, kötekedni, konfliktusokba keveredni, ráadásul szereti a presztízsharcot, akkor ennek a legelső eszközét, a hazugságot is alkalmazni fogja.

A másik, ha a magunk, vagy barátaink vitáiról van szó, akkor, az ellenfélről nagyon magabiztosan ki tudjuk jelenteni: ez bizony kamuzik, rizsázik, egyebek. Ráadásul mindkét fél ezt mondja, ami ugyebár képtelenség. Viszont ha kettő, tőlünk teljesen független idegen, vitáját kell megítélni, akkor általában ezt mondjuk: nem tudom pontosan, többet kellene tudni. Mindkettőbe van igazság. Vagy ami még ezeknél is rosszabb: az igazság általában középen van.

Talán még egy a sok közül. A másik ember (csoport, eszme, stb.) általános megítélése természetesen jelentősen befolyásolja, hogyan ítéljük meg közléseinek igazságtartalmát.

Elfogultsághoz vezethet, ha nem közlés igazságtartalmát nézzük, hanem a közlő szimpatikusságát, de erről már szó volt, ill. lesz. Az pedig tudott, hogy szubjektívan érzelmi alapon ítélkezünk.

Elég gyakori jelenség a kölcsönös fokozatos bizalomvesztés, sőt az ellenségeskedés kialakulása.

El lehet azon is gondolkodni, hogy az ilyen negatív folyamatokat hogyan lehet megelőzni, akadályozni.

De azon is, hogy tulajdonképpen a közlőtől (baráttól, vagy ellenségtől) elvonatkoztatott közlés igazságtartalmát kellene nézni. Hiszen akár meg is változhat a közlő, akár véletlenül is, vagy egyéb okból is közölhet a korábbitól igazabb, vagy hamisabb közlést.

Minden esetben oda lyukadunk ki, hogy az ember az igazság, avagy a hazugság felismerésében pláne az érvényesítésében elég reménytelen küzdelmet, vagy látszat-küzdelmet folytat.

   Mindezzel együtt nem mondhatunk le az igazság egyre bővülő felismeréséről, arról hogy egyre nagyobb arányban érvényesül az igazság.

A sok-sok összetevő egyike, a jog, pontosabban hogy legalább a jogi, szerződéses, ill. peres ügyekbe érvényesüljön az igazság.

Ennek is szerintem ez egyik fontos, de elhanyagolt összetevője az értelemszerű ítélkezés. Ez többek között az erkölcsi, jogi alapelvekre támaszkodik.

Ennek is van egy olyan összetevője, hogy nemcsak a cselekvő károkozást, ártást nézzék, de kijelentéseket állításokat is, pontosabban azok igazság, ill. hazugságtartalmát.

    Azért vannak eléggé egyértelmű hazugságok. Valamint vannak meglehetősen gyanús tévedések, melyek nagy valószínűséggel hazugságok.

Illetve vannak kétséges tévedések hazugságok.

A jogos elvárás, hogy legalább az első két kategóriába tartozó hazugságok felismertek valamint szankcionáltak legyenek.

Persze nem véletlenül tartani kell a visszaéléstől. Attól, hogy éppen a bizonytalanságot, használja ki az ítélkező vagy a hazudozó, hogy ártatlan embereket elítéljen.                                                                                                                                                                                                                                                                                  

   Néhány hazugságra utaló tényező.

(A cím is azt sugallja, hogy ezek nem bizonyosságok, bizonyítékok)

1. Az előző elfogult viselkedés, valamint az „igazmondás-hazugság ” gyakorisága,  egy gyenge tényező lehet a sok közül.  Ismétlem, egy és gyenge. Vagyis nem igaz: ne azt nézd, mit mondd, hanem azt, ki mondja.

2. A hazugságra utaló testbeszéd, és viselkedés, szintén utaló tényező lehet.

3. A „pozitív” gépi hazugságvizsgálat, bár ez enyhén szólva nem jellemző.

    Hazugságra, tévedésre utaló logikai jelek.

4.  Önmagával való ellentmondás, aktuálisan két egymástól jelentősen eltérő álláspontot képvisel, szinte egy időben.

5. Az állítás nyilvánvaló köztudott ténnyel, adattal cáfolható.

6. Az állítás képtelenséget, vagy képtelen lehetetlen összefüggést tartalmaz.

7. A legvalószínűbb igazságot (ami az elfogadott igazság) nem kételkedve, bizonyítások során cáfolja, hanem „csak”.

8. Az állítás fele annyi érvvel támasztható alá, mint annak cáfolata.

9. A rosszindulat, az önző hasznosulás, a szándékos károsítás, még ha az csak értelemszerűen megállapított, szintén hazugságra utaló jel.

Ugyanakkor itt kölcsönhatás (oda-vissza hatás) áll fenn, vagyis a                                                               kiderült hazugság, rosszindulatra, önző hasznosulásra, szándékos károsításra utal.

 A csalás, (mint jogi fogalom) esetében egyértelmű a lopás és a hazugság összekapcsolódása. Meg kell jegyezni, a való életben sokkal több csalás van, mint amivel a jog foglalkozik. Ugyanakkor szinte minden lopás, testi sértés, egyebek mellett, így-vagy úgy megtalálható a hazugság.

Ráadásul a hazugság önmagában is lelki fájdalmat okoz, a lelki sértés, pedig vétek, bűn.

10. Egyéb, lehetséges tényezők

 Valójában még ezek a durva jelek sem bizonyítják egyértelműen a hazugságot. Gyakrabban ennél azonban ügyesebben hazudik (vagy tévedve hazudik) a hazudó. Szóval az igazság, avagy a hazugság kiderítése, pláne az érvényesítése nem egyszerű dolog.

Rövid kitérés a humorra. Sokan úgy gondolják, hogy csak a hazugságról lehet viccet, karikatúrát csinálni. Sajnos nem így van, a háttérbe vigyorgó embert bárhová oda lehet állítani. A humor inkább csak amolyan általános gyógyszer.

Tehát nincs biztos módszer a biztos bizonyíték megszerzésére.

  A hazugsággal kapcsolatos erkölcsi, jogi alapelvek. 

a) Mivel a hazugság a szavahihetőség komoly erkölcsi, jogi norma, ezért az előzők alapján fontos, viszonylag pontosan megállapítani a felek igazmondását, szavahihetőségét, ill. az ügyben elhangzó hazugságokat.

b) Általában a csalás bűnének megvalósulását ki kell terjeszteni, szigorúbban kell kezelni.

c) A szavahihetőség hiánya adott esetben, súlyos esetben közvetett bizonyíték.

d) A hazugság megvalósulása, adott esetben, komolyabb esetben súlyosbító körülmény.

e) Adott esetben, súlyos esetben, önmagáért a hazugságért is lehet büntetést adni, mivel a hazugság önmagában is lelki fájdalmat sértést okoz. Illetve azért, mert a hazugságnak gyakran vannak hosszabb távon (adott időben nem jelentkező) károsító, ártó vonzatai, vagyis a hazugság egyfajta veszélyeztetés. 

     Mindezen szigorúbb alapelveket a nagyvonalúság ideálja, valamint a lehetséges visszaélés ellenére is alkalmazni szükséges.

Itt eljutottunk az igazságosság (erkölcs, jog) két alapkérdéséhez.

Az egyik: pontosan, szigorúan, vagy nagyvonalúan, engedékenyen, megbocsátóan, lelkiismeretet fejlesztve viselkedjünk, ítélkezzünk?

Számomra is felettébb szimpatikus azon ideológiák, vallások, melyek az utóbbi nézeteket vallják, de azért ez kevés.

Pl. az igazi kommunisták szerint, ha bemegyünk a boltba, nem kell majd fizetni, mert az emberekbe kialakul azon önmérséklet, hogy csak a számukra szükséges, őket megillető árut vinnék el. Lényegében a keresztény szeretet, adakozás, megbocsátás tanítás is hasonló. Sőt szinte minden komolyabb vallásnak van egy ilyen aspektusa. Szép, szép, de…..

Többszöri alapos átgondolás után, kijelentem: az egyetlen út, legalábbis főcsapás, irány, a szigorúság, pontosság. Vagyis, hogy az emberi hasznosságot, ártalmasságot, többek között a hazudozást és még sok mindent, pontosan kellene mérni eszerint jutalmazni, elmarasztalni, stb.. Persze a ló másik oldalára is át lehet esni, de az is pontatlanság. Másképpen, valódi igazságosságra van szükség.  Nem túl szimpi, de a másik irány, az engedékenység, a szakadékba vezet.

Ami pedig a visszaélést (pl. ártatlanok vegzálását) illeti, a züllött, rohadó, magának való vezetés, hatalom szinte mindennel vissza tud élni. A szigorú törvényekkel felettébb, leginkább a kettős mércével. A jó szándékú liberálisok talán ezért mondják: akkor inkább legyünk engedékenyek. (Még sok ideológia, eszme, vallás mondja, legalábbis elméletileg) De ez biztosan rossz megoldás, ahogy már mondtam. Marad a normális logikus út, a visszaélést, az uralkodók elfajzását kell akadályozni.

 A TELJES KÖNYV A MELLÉKLETBEN!

Kiegészítés az alapvető, természetes emberi gyengeséghez.

Sok (rengeteg, számos, számtalan) természetes emberi gyengeség van, vagy 40 fel is van sorolva a könyvben. De az utolsó csak ennyi: egyéb alapvető, természetes ember gyengeség. E kategóriát szeretném konkretizálni, mivel eszembe jutott néhány gyengeség. „Gyengeségek” tehát nem bűnökről van szó. Bár ki tudja egyes esetekbe…..

E gyengeségeket akár két további kategóriába is csoportosíthatjuk.

Az egyik: emberi gyengeségek, melyek a demokrácia alkalmatlansággal összefüggnek.  Ilyen pl. az önállótlanság, a sodorhatóság. Vagy: az alacsony társadalomtudományos műveltség, bár ez nemcsak az egyének hibája.

Vagy ilyen, a túlzott tekintélytisztelet. De talán pontosabb, ha „főnökdörgölődzési hajlamnak” nevezzük.  Meglepően sok emberben van meg ez a hajlam.

Térjünk rá azonban a másik fő csoportra: az ellenségeskedést, harcot, másnak ártást, generáló emberi gyengeségek.

E főcsoport egy tagja, eleme (alcsoportja): Az emberek hajlamosak kitalált jogok alapján, másokon uralkodni, másoknak ártani.

Persze én magam is beszéltem már felsőbbrendűségi érzésről, hatalomvágyról, egyebekről. Az önálló aspektus itt a mindenféle jogalap kitalálása. Tehát e pontot (gyengeséget) így is nevezhetnénk: Az ember hajlamos áligazságok, áljogok gyártására.

Mindjárt fel is sorolok néhány ilyen ál-jogot, ami által a kitaláló megmagyarázhatja, főleg magának, miért árthat, miért bánthat, miért uralkodhat.  Persze ez esetekben is többnyire  a lélek mélyén,  a tudat alatt, a felszínen csak fel-felbukkanva zajlanak ezen gondolati és érzelmi folyamatok.

Szóval akkor következzen néhány kitalált jog:

a) „Jogom van”, mert én csak visszaadok valamilyen igazságtalanságot. (Lehet, hogy nem is konkrétan történ meg, ill. nem is velem történt, hanem családommal, népemmel szóval áttételesen, de igazságtalanság volt.) Szóval, csak helyreáll a nagy igazságosság. (Pl., tőlünk, németektől elvették a nekünk járó életteret, most a II. világháborúba csak visszaszerezzük. De rengeteg más példa is lehet)

Ugyanakkor ténylegesen is lehet visszaadás, kompenzáció. Itt is, a tévedés fokozott veszélyére kell figyelni.

b) Sőt az igazságtalanságot „jogom van” duplán visszaadni.

c) „Jogom van”, mert végeredményben nem is ártok, inkább használok. Végeredményben az ö érdekében teszem.

(Pl. a népek végeredményben jól járnak, ha mi irányítjuk őket. De rengeteg más példa is lehet.)

Ugyanakkor ténylegesen lehetséges, hogy a rövid távú ártás egy hosszabb távú haszon érdekében történik. . Itt is, a tévedés fokozott veszélyére kell figyelni.

d) „Jogom van hozzá”, mert vannak bizonyos születési előjogok. (Pl. erősnek, vagy és okosnak születtem. Vagy származásom szerinti van születési előjogom. Stb..)

   Vannak még még ilyesmi kitalált elméleti jogalapok, de érdemesebb még egy összekapcsolódásról beszélni. Pl. a katona harci kedvét egyrészt fokozza, a főnöke iránti kritikátlan dörgölődzés, másrészt az ellenség „jogos” lenézése. Tehát a birkaság és a farkasság akár közös, ugyanazon útba futhat.

A II. világháború kiegészítése.

  Pontosan mivel is nyugtatták meg magukat a gyilkosok, pusztítók: - Ezek megérdemlik, ezek rendbontók. Mi csak megakadályozzuk, hogy tönkretegyék a világot. Addig nem lehet jobb világot építeni, amíg itt vannak. tehát el kell tűnniük.

Röviden ezt „kifordításnak” lehet nevezni, az ártatlanból gyártanak bűnöst, a bűnösből lesz a megmentő. Természetesen, ekkor hatványozódik az igazságtalanság.

Néhány további lélektani, érzelmi alapú emberi gyengeség.

Továbbra is az a fő kérdés: az ember miért nem tud, békés, barátságos, igazságos lenni?

Miért harcol viaskodik, állandóan miért nyomja le, veri át az embertársát? Azután pedig siránkozik, hogy milyen világba kénytelen élni.

Miért nem tud fejlett, békés, igazságos demokratikus rendszert létrehozni?

A számos emberi gyengeség miatt. Már eddig is sokat felsoroltam, de a paletta szinte kimeríthetetlen. Az alábbiakban eddig csak felületesen említett, elsősorban érzelmi indíttatású emberi gyengeség, kerül felsorolásra.

Az ellenségeskedésre való hajlam.

Úgy is mondhatjuk: könnyű az emberek lelkébe ellenségképet plántálni.

Több lélektani jelenség van a háttérbe, itt nem fejtem ki.

Hosszabb, sok éves ismeretség, nem  baráti, de gyakran, sőt általában ellenséges viszony kialakuláshoz vezet.

Nemhogy összekovácsolódnának, a hosszú ismeretség után, ellenkezőleg gyűlölködés alakul ki. A magyarázat egyszerű: az emberek hajlamosak a jót, a segítséget elfejteni, a sértéseket, annál inkább megjegyezni. Tehát az idővel egyenes arányban gyűlnek sértések, karcolások (sértéscseppekkel lesz tele a pohár).

Az elvakult dühre való hajlam.

Talán az egyik legkellemetlenebb érzés. Kiváltója: engem lenéznek, nem is akárhogy. Az átlagnál is aljasabbul néznek le, vetnek meg. Vagy a családom, a fajtám nézik le, vetik meg elsősorban. Minél szűkebb lenézett körbe tartozom, annál megalázóbb érzés. Aminek van egy demokrácia-romboló aspektusa is, ugyanis Inkább tartozom a sok millió lenézett közé (adott esetben, a rossz többségbe), minthogy egy szűk megvetett kisebbség tagja legyek. 

Csak velem meri ezt megcsinálni! – Honnan veszi ezt a pofátlan arroganciát! - Mindjárt felrobbanok!

Minden kritika mögött ezt a kivételes lenézést látjuk (ölni tudnánk dühünkben), sok embertársunkhoz hasonlóan, így ez is az általános emberi gyengeségek közé sorolható.

Általában nem direkt lenézésről van szó, csak egyszerű önvédelemről, építő kritikáról, rosszabb esetben is, önzésről, figyelmetlenségről. Ami persze nem kellemes, de azért nem direkt, aljas lenézés. A túlreagálás azonban gyűlölködéshez vezet, főleg ha kapcsolódik „mindkét fél, mindig egy kicsit nagyobbat üt vissza” folyamat.

Félelem a pozícióvesztéstől, félelem a támadástól – a legerősebb düh és agresszió generáló. Ugyanis: a legjobb védekezés a támadás – sokak szerint.

Ez egyébként a presztízsharcosság alap-motivációja.

Ez egyébként az egyik kevés ősi állati eredetű emberi „tulajdonságnak”. „Tulajdonság” helyett mondhatnánk érzést ösztönt, beidegződést, viselkedést is.

Ráadásul lehet, hogy az emberek 85% rendes, de lehet, hogy most éppen a 15%-nyi aljas réteg egyik tagjával kerültem konfliktusba – gondolják sokan, nem is egészen alaptalanul. (Ráadásul az aljas 15%-nyi ember nem kis része, sok ezer ember, hivatalos pozícióval, hatalommal is rendelkezik.)

Nyilvánvalóan e „tulajdonság” szinte önmagában is megválaszolhatja a bevezetőbe feltett kérdéseket. Pl.: miért nem tud az ember békés, barátságos, igazságos lenni? Jelenleg még biztosan nem képes,  talán a távoli jövőben képes lesz.

A szigorúsággal való megelőzésnek dilemmája.

Pontosabban a II. világháborúba vetődött fel a legélesebben: szigorú intézkedésekkel, már a kezdeteknél meg kellett volna állítani Hitlert és a nácikat.

Persze ez egy általános probléma, mindig mindenhol felmerül:

talán a megelőzés miatt nagyobb szigorúság lenne szükséges.

Fogas kérdés, ugyanis az ember képes végtelenségig ragaszkodni az ostobaságához, az érzelmei által generált örültségéhez.  Sőt, ha kritikával netán fenyegetéssel próbálják a helyes útra vezetni, visszatéríteni, akkor gyakran beindul a „csakazértis, a támadás igazolja, hogy igazam van”  reakció, vagyis még erősebben  kezd ragaszkodni az örültségéhez.

Ha pedig abban bízunk, hogy majd magától észre tér, akkor is gyakran kell csalódnunk.

Nyilvánvalóan a viszonylag legjobb megoldás, egyfajta középút, de ez is csak viszonylag jó, vagyis nincs igazán megoldó recept.

Kiegészítés az optimális gazdasági arányokhoz, az optimális (ideális) gazdasági növekedés (igazi fejlődés) tükrében.

Felsorolok néhány optimális számot, majd néhányat később ki is fejtek.

Nem arról van szó, hogy holnaptól ezen értékeknek meg kell valósulni, hanem arról, hogy holnaptól el kellene indulni ebbe az irányba. Illetve mondjuk 10 éven belül meg is kellene érkezni. Szóval holnaptól már koncepció-váltásra lenne szükség.

a)     Holnaptól el kell kezdeni a gazdaság mérésének átalakítását.

b)     Holnaptól el kell kezdeni gazdaság átalakítását az irányba, hogy az optimális növekedést legyen képes megvalósítani.

  Termékek, áruk, szolgáltatások, valamint a szellemre ható termékek növekedéséről van szó. Másképpen az összes termelés (munka) illetve a vele egybe eső összes fogyasztás növekedéséről szólnak a számok. 

  A számok egy évi, egy főre eső, átlagos növekedésről szólnak:

a) Az összes mennyiségi növekedés, legfeljebb 0,25% lehet

b) A minőségi növekedés, elsősorban a testi, lelki egészség javítása fokozása: 1% (0,5-1,5).

c) A minőségi növekedés, a jóság, kényelmesség, szépség: 0,25% (0,2-0,4)

d) Új (teljesen új, lényegileg új) termékek, szolgáltatások, szellemre ható termékek: 0,5%  (0,3-1).

e) Mindez alatt a munkaidő 0,1% (0,01- 0,2) csökkenjen.

f) A természet, a környezet állapota ne romoljon.

g) Az ásványi kincs legfeljebb 0,2% csökkenjen.

h) A jövedelmi vagyoni (egyben hatalmi) különbségek, igazságosság mellet csökkenjenek,  az optimális ötszörös értéket érjék el.

Magyarázat:

  (Tulajdonképpen mindez az innováció hajtóerejével jöhet létre).

  (Más egyszerűbb megfogalmazásban az mondható: elsősorban az egészségügynek, az egészséges életmódnak, a hasznos tudásnak, a műveltségnek, a magasabb kultúrának, a közbiztonságnak, igazságszolgáltatásnak, a természetvédelemnek, az innovációnak kell növekedni. A többi, többek között, az anyagi javak, a testi szükségletek, az silány szórakozás növekedése (ezek főleg mennyiségi növekedések) nem fontosak. A fenti felsorolásból mindez logikusan levezethető.)

A felsorolt számokat egy példával teszem érthetőbbé. Pl. lakásépítés (lakáshasználat) növekedésében nem arra kell törekedni, hogy egyre nagyobb házakban, lakásokban lakjanak az emberek. Arra sem, hogy egyre több lakása legyen az embereknek. Hanem arra, hogy a lakások egyre egészségesebbek legyenek. Továbbá, hogy egyre kényelmesebbek, kellemesebbek legyenek. Továbbá, hogy egyre környezetkímélőbbek legyenek, ill. a természet kincseivel takarékoskodjanak. Így kell építkezni, valamint a gazdasági fejlődést e szerint kell számítani.  

   Talán meglepő lehet, hogy a pozitív értékek is limitálva vannak. Először is a puszta mennyiségi növekedés 0,25% felett nem pozitív érték, ugyanis a többi növekedést szorítja ki. Ugyanis az időszakos (10 éves) növekedést egy behatárolt (max. évi 4%, de ez csak bizonyos esetekben) csomagnak kell tekinteni. 20 éves időszakban, viszont jó esetben csak évi 2% a növekedés.

Ez azt jelenti, hogy bármelyik felsorolt szelet növekedése, a másikat szorítja ki. Különösen veszélyes a magasabb számú, puszta mennyiségi növekedés, mert az biztosan értékesebb növekedést szorít ki. Legtöbbször valós mennyiségi növekedés sem jön létre, csak puszta munkaidő növekedés, amit valós növekedésnek könyvelnek el.

   A folyamatos enyhe munkaidő-csökkenés, azért is hasznos, mert közvetve biztosítja az innovációt, illetve a technikailag, munkaszervezésileg hatékony termelést.

   A jelenlegi mérés (GDP, stb.) ezért sem jó, mert az érték növekedésbe belevesz minden haszontalan, sőt káros, vagy csak puszta mennyiségi növekedést. Nyilvánvalóan az érték (pénz) szerinti mérés kivitelezhetőbb, mint a darab, mennyiség szerinti mérés. Vagyis mindent érdemes lefordítani pénzre.  De ehhez előbb szelektálni kell, mi az amit pozitívan, mi az amit nem, és mi az amit negatívan mérünk. Például a luxus nagyság, csicsa-növekedés, biztosan negatív szám. A feldolgozatlan szemét, ill. a használatlan tárgyi növekedés is negatív szám. A lelki egészséget, a tudást tompító szellemi termékek, száma, értéke, szintén negatív szám. A harc, a háború, az ellenségeskedés, a csalás érdekében kifejtett „termelés” szintén negatív szám. Ha védekezés érdekében zajló termelésről, munkáról van szó, (bár ezt nehéz bizonyítani) akkor sem pozitív, legfeljebb nem számítandó.   Lehetne még sorolni a negatív dolgokat, melyeket a negatív számolás mellett, természetesen csökkenteni kell.

A jelenlegi mérés nem jó, ártalmas, át kell alakítani. E nélkül a termelést-fogyasztást sem lehet átalakítani.

  A méréshez még annyit, hogy az itt felsorolt számokból valamint a politikai, demokrácia-fejlődés számaiból kiindulva ki lehetne számítani egy időszak, illetve egy-egy vezetés „osztályzatát”. A vezetések nem kedvelik, ha objektívan értékelik őket, ebből is több minden ered.

  Minden ország, térség, körzet gazdaságának a maga állapotához kellene folyamatosan, egyenletesen növekedni, a rángatás sem jó. Persze az elmaradott gazdaságok kicsit gyorsabban, a fejlett gazdaságok kicsit lassabban növekedhetnek. 

  A termelés, fogyasztás átalakítása az optimális számok irányába, egyfelől hosszú bonyolult folyamat. Másfelől azon egyszerű elv követése, hogy mindent segíteni, jutalmazni kell, ami az optimális irányba viszi, vinné a termelést-fogyasztást, illetve ami más irányba viszi, azt gátolni kell.

  Azt is fontos leszögezni, hogy jelenleg az itt vázolt optimális iránytól messze eltérő irányba megy a gazdaság. Nemcsak a gyakorlat rossz, de sajnos egyetlen normális köztudott, tudományosan elfogadott elmélet sem dereng a láthatáron. (Ezen kívül, de ez nem köztudott, köz-oktatott, nem tudományosan elfogadott.)

Reménykedjünk, hogy az egyszerű igazságok, mint ezek is, egyszer köz-oktatottak, köztudottak lesznek.

                               Kiegészítés a gondolkodástanhoz.

 Az értelem legfőbb gátja a szubjektív (egyéni, érzelmi) hozzáállás.

Bár érzelem nélkül nincs, ki sem alakult volna az élet, sőt az értelem sem, valószínűleg korunkban már összességében nem az értelem segítője, inkább annak gátja.

Az ember, a dolgokat egyfajta érzelmi alapfelfogásból kiindulva ítéli meg. A dolog lehet tárgy, ember, élőlény, fogalom. Mindegyik tovább bontható osztható, főleg a fogalom.

Szóval szinte mindenhez van egyféle érzelmi (szubjektív) hozzáállás – az adott dolog, jó, vagy rossz, ha rossz miért rossz, kedvelem, nem kedvelem stb.. Ez lehet erősebb vagy gyengébb, ha erősebb, akkor mindenképpen vezérli az értelmünk. Ha gyengébb, akkor csak befolyásolja. Vezérli az értelmünk, ez azt jelenti, hogy az adott dologról kapott információkat, ill. logikai következtetéseket nem objektíve ítéljük meg, hanem előítéletesen, kissé így, vagy úgy eltúlozva.  Van aminek túlzott, jelentőséget tulajdonítunk,  van aminek szinte semmit.  Szóval úgy rendezzük az egyébként objektív tényeket, a valós statisztikai arányokat, a logikus következtetéseket, hogy azok a mi, már, kialakult alaphozzáállásunkat igazolják, ráadásul ennek nem is vagyunk a tudatába.  Sőt azt sem tudjuk, hogy van egy alap-hozzáállásunk, persze ennek kialakulásáról sem tudunk. Persze azt sem tudjuk, hogy ez is többnyire érzelmi befolyás alatt alakult ki.    Szóval, mi emberek azt gondoljuk nagyon is értelmesen, elfogulatlanul, objektívan gondolkodunk. Pedig nem.

Hogy ne a levegőbe beszéljek, nézzünk egy példát, a fogalom legyen a” prostitúció”

Ez egy összetett társadalmi cselekvés jelenség.

Nagyon leegyszerűsítve háromféle alapfelfogás (szubjektív alapfelfogás)  rajzolódik ki:

   1. A prostituáltak, többnyire gátlástalan erkölcstelen, önérdekű emberek, saját maguknak köszönhetik, ha baj éri őket. Ha egyáltalán szükséges valamilyen megoldás, az a prostituáltak szigorúbb tiltása szankciója lehet.

   2. A prostituáltak többnyire kihasznált megalázott emberek, sőt áldozatok. A futtatók, az ügyfelek, és egyéb kétes alakok a bűnösök, sőt a társadalom (intézmények, törvények) is bűnös. Megoldás, a felsorolt bűnösök szigorúbb tiltása, szankciója lehet.

   3. A prostitúció egy ősi természetes foglalatosság. Ha megszabadítjuk az abnormális kinövéseitől, ha lekapcsoljuk a hozzácsapódó, amúgy is börtönbe való, drogterjesztő, emberkereskedő, perverz, stb., réteget, akkor normális, legalábbis elfogadható szolgáltatás, tevékenység faragható belőle.

   Ez tehát három, egyébként egymásnak ellentmondó hozzáállás.

Lehetséges e köztudott objektív igazság?

Nyilván egyeseknek, keveseknek sikerül a kérdést, problémát (pl. a prostitúciót) objektívan elfogulatlanul elemezni. De ez kevés, mert ennek az elemzésnek még köz-nyilvánosságra is kell kerülnie. Na ennek már igen kevés az esélye.  (A problémakör egyik mellékága, hogy manapság, az információs-áradás ellenére kevesebb az esélye egy igazságot tartalmazó elemzés köz-nyilvánosság elé kerülésére, mint hajdanában. Pontosabban éppen a rendezetlen „információ-áradás” ad e problémára választ. A rendezetlen áradásba elvesznek az igazságok, értékek.)

Visszatérve, nézzük, meg, mi történne, ha valami csoda folytán, a közép és felső iskolákba, ill. a köztájékoztatásba bekerülne, tehát az emberek jelentős része olvashatna, hallhatna egy valóban objektív elemzést a prostitúcióról?  Valószínűleg a legtöbb ember azt hallaná ki ebből az igazságot tartalmazó elemzésből, -  amit, ki akar hallani. Vagyis ugyanott lennénk –  „úgy rendezzük az egyébként objektív tényeket, a valós statisztikai arányokat, a logikus következtetéseket, hogy azok a mi, már, kialakult alaphozzáállásunkat igazolják” – mintha ilyen köznyilvánosságra hozott elemzés nem is lenne.  A többségnek megmaradna az alaphozzáállása, az igazság nyilvánosságra kerülése, nem  sokat érne.

Ezek szerint a  köztudat meggyőzése az objektív igazságról meglehetősen nehéz, szinte reménytelen feladat. Az biztos, hogy gyorsan nem menne.

 Ráadásul vannak még másféle értelmesedési gátak is.

Az értelmesedés gátjait nagyjából három csoportba lehet osztani.

Az egyik csoportot akár így is el lehet nevezni: az igazságkeresés gátjai. Az itt taglalt, „szubjektív hozzáállás” e csoportba tartozhat.

A másik csoport az emberek gyenge, vagy éppen hitvány jelleméből eredhet.

A harmadik csoport pedig a gondolkodástan, általában a tudás, a megismerés hiányából eredhet.

Mi van jelenleg?

Jelenleg egyfelől van, az előzőkben leírt,  szinte reménytelen „küzdelem”.

Továbbá van egy-két hatalmi pozícióba levő ember, aki a maga szubjektív hozzáállását képes a valamennyire érvényesíteni a törvényhozásba. Vagyis a törvények nem az objektív igazság szerint alakulnak, hanem a jogalkotók szubjektív hozzáállása szerint.

Továbbá a társadalom felszínén azért folytatódik a kaotikus, de sehová nem vezető, véget nem térő, zavaros vita.

Mi az igazi megoldás? Mi történne az igazi demokráciában?

Nem is megoldásról csak a megoldáshoz közelebb kerülő útról lehet beszélni.

Egyrészt közelebb lehetne kerülni a megoldáshoz, ha az emberek tisztában lennének az értelmesedés gátjaival. Többek között azzal, hogy általában mindenkinek van egyféle szubjektív hozzáállása a dolgokhoz, a megoldandó elemezendő problémákhoz.  Ez egyben gondolkodástan fejlesztése is.

Nézzük, mi történne az igazi demokráciában.

Egyfelől az igazi demokráciában, a „hatalmon levők” nem tehetik meg, hogy a nép véleménye, akarata nélküli törvényeket hozzanak.

Másfelől a probléma (pl. a nyilván valahogy, valamikor bekerülne a népszavazási és közvélemény-kutatási rendszerbe.  Ezzel már létrejönne egy rendezett vita, melynek a végén, valószínűleg egy viszonylag objektív, igaz elemzés, ill. annak megoldása kerülne köz-nyilvánosságra, a köz által elfogadásra. Óvatosan fogalmazok, hiszen nem arról van szó, hogy az igazi demokrácia, a közvetlen demokráciára alapozott demokrácia, gyorsan, teljesen megoldja az igazságosság az igazság, az értelmesedés problémáját. De az bizonyos, hogy az igazi demokrácia rendszerébe van remény az értelmesedésre, a megoldáshoz közelebb kerülő út jön létre.

Kiegészítés a gondolkodástanhoz

A többszöri alapos átgondolás, mint a logika, az értelem egyik legfontosabb eszköze, módszere.

Az együgyűség az ember (emberiség) egyik alaphibája. Az önzőség, valamint a presztízsharcosság mellett, a butaság a harmadik nagy gátló tényező. Mármint, fejlődés és boldogság gátló.

A gondolkodás tanulása lehetséges, erről szól ez a fejezet.  

A valósággal szembenézni, nem könnyű. Önmagunkat revideálni, tévedésünkkel szembenézni, ennél is nehezebb.  Pedig aki bölcs akar lenni (igazságokat akar gondolni), annak ezeket a nehézségeket minimálisan vállalni kell.

A gondolkodás ugyanis egy folyamat. Még az egyén szintjén sem arról szól, hogy valamit kigondolok az biztosan jó, azon soha nem változtatok. Az igazság, az igaz gondolat inkább olyan, mint a gyémántcsiszolás. Jószerivel talál az ember egy homályos karcos „talán gyémánt” gondolatot. De még az is kiderülhet, hogy csak törött üveg. Azután az ember elkezdi csiszolgatni, vagyis sokszor átgondolja, méghozzá alaposan. Egyedül leülve a fotelbe elmélyedve, azután vitatkozva, majd később hozzáolvasva, azután megint magányosan elmélyedve és így tovább. Akár tízszer, százszor is, akár évekig is át kell „ugyanazt” a problémát gondolni.  Ezek az átgondolások, jó esetben egy-egy gyémántcsiszolások. Az „ugyanazt” azért tettem idézőjelbe, mert nincs két egyforma átgondolás, és az alapprobléma is állandóan változik egy kicsit. Sajnos nem ritkán, többszöri átgondolás után derül ki, hogy az egész eddigi gondolatút, vagy annak jelentős része, téves út volt.  Na, ilyenkor kell a puca, a lelkierő, önmagunk tévedését elismerni.  Akkor kezdhetjük az átgondolást elölről, vagy középről, de meg kell tenni.

Az sem tántoríthat el bennünk, ha véleményváltás esetleg elvtelenségnek gerinctelenségnek tűnhet. Nem elvtelenség, gerinctelenség, ha érdek nélkül az igazság tényei előtt meghajolva változtatunk. Elvtelenség gerinctelenség, ha érdekből változtatunk.

Sőt ha úgy véljük, hogy már biztosan tudója, sőt birtokosa vagyunk az igazságnak, még akkor is újra és újra át kell gondolni a problémát.

Minden egyes átgondoláskor, saját helyzetünk is át kell, gondolni: valóban nincs elfogultságunk, valóban nem determinálnak az érdekeink, az érzéseink?

Körülbelül erről szólna az „újra és újra átgondolás”, avagy a „többszöri átgondolás” nagyon fontos gondolkodástani eszköze, módszere.

                                                                                            Kiegészítés a gondolkodástanhoz

Az átgondoltság feltételeit szintén tanítani kellene gondolkodás-órán.

Persze egyelőre gondolkodás-óra (tantárgy) sincs, de reménykedjünk, hogy majd, talán nem is sokára, lesz.

A feltételek:

1. A problémát (minden lényeges problémát) többször vedd elő, gondold át, lehetőleg mindig új szempontok alapján. Soha ne mondd: ez biztosan így van. Legfeljebb ezt: ez valószínűleg így van.

2. Ne szégyelld, magadat megcáfolni, ez a lelki erősség jele.

3. Azonban ha a véleményváltozásod egy érdekváltozás előzi meg, akkor gyanakodhatsz, hogy nem logikai alapon jött létre a változás.

4. Akkor is gyanakodhatsz véleményed elfogulatlanságában, ha egy ember, csoport, stb. nézeteit mindig jónak, vagy mindig rossznak tartod.

5. Ne kapkodd el az ítélkezést. Nyugodt csendes kényelmes helyen, időt adva a gondolkodásra, hosszasan mérlegelj. 

6. Lehetőleg zárjál ki minden torzító érzelmi emléket, hatást, indulatot. Nem árt, ha először számba veszed azokat az érzelmeket, melyek a problémához kötnek. Először az érzelmi hozzáállásod tisztázd, ill. próbáld meg azt ellensúlyozni.

Ne ess, az önámítás (önhazugság) csapdájába. (Önámítás: úgy csoportosítod a tényezőket, a logikai érveket, hogy azok nem az igazságot, hanem az érdekeidet, ill. az érzelmi hozzáállásod igazolják.) Az önámításból természetesen logikusnak, igaznak hitt, de téves, hazug  gondolat lesz.

(Más kérdés, ha magadba nyíltan felvállalod az önzést, az aljasságot, és ezért szándékosan hazudsz, csalsz. Ez jellemhiba, nem gondolkodási hiba.)

7. Tudnod kell, hogy a politikai, társadalmi, emberrel kapcsolatos problémák, eleve nagyobb torzító érzelmeket, indulatokat váltanak ki, mint az egyszerű műszaki, vagy logikai problémák.

8. Figyelj oda mások véleményére, de kritikai átgondolás nélkül soha ne vedd át.

Automatikusan átgondolás nélkül ne ismételd más véleményét, de automatikusan átgondolás nélkül ne is utasítsd el. Az előzetes tapasztalatok nagyobb óvatosságra, alaposabb átgondolásra intenek, de nem automatikus átvételre, vagy elutasításra.

9. A problémának minden lényeges összefüggését, minden fontos tényezőjét vedd számba. Figyelj oda fontossági kiemelésre, ill. a bagatellizálásra. Az ilyen gondolatok, ha nem is hamisak, de veszélyesek: igen ez is van, de nem lényeges.

10. Óvakodj a túlzott általánosítástól. A túlzott általánosítás egyféle elnagyolás. pontatlanság is, fontos részletek elhanyagolása. Végeredményben, a hamis gondolatok egyik okozója. Vigyázz, hogy egy dolgot, esetet, embert, vagy ezek kisebb csoportját,  ne azonosítsd az egésszel, ha az, az egészre nem vonatkozik.

(Pl. ez a csoport lop, akkor minden magyar lop, vagy minden politikus lop. „Ezek is lopnak, azok is lopnak, mindegy.” Valójában nagyon nem mindegy, hogy ki mennyit lop, károsít, sőt a mérték, az arány a lényeg. Ráadásul sokan egyáltalán nem lopnak. Persze ez nemcsak a lopásra igaz. A magyarok sajnos kulturálisan (egy csomó ilyen mondásunk van) hajlamosak az elnagyolt általánosításra. )

Tehát figyelj oda a pontos mértékre, arányra, a hogyanra és a pontos megfogalmazásra. Óvakodj a féligazságoktól.

11. Ismerd a gondolkodástan, a logika ismereteit, eszközeit, valamint ismerd a manipuláció (félrevezetés) eszközeit, ismerd fel a manipulációt.

12. Mind emellett, általában legyen határozott, bátor véleményed. Pont az átgondoltság adjon határozottságot. Bár minden igazság csak valószínűleg igaz, de azt az igazságot fel kell vállalni. Legyél határozott, de ne legyél erőszakos.

13. Mindenek előtt, az igazságot, az igazságosságot tartsd az egyik legfontosabb dolognak, a boldogság anyjának. Egyszerűbben: óvakodj a locsi-fecsizéstől.

14. Ismerd fel, hogy az igaz erkölcs (igazságosság) és az igazság, a helyes gondolkodás, egymást támogató testvérek. Érzelmi intelligencia nélkül egy ember, legyen az nagy lexikális tudású, jó logikájú, bunkó marad. A helyes gondolkodás fontos eszköz a társadalmi hasznosságra, de csak eszköz. Rossz esetben a társadalom kihasználásnak eszköze is lehet.

Kiegészítés a boldogsághoz, valamint az erkölcshöz.

A korosztályos generációs sajtosságok, a boldog, becsületes élet vonatkozásában.

A legfőbb cél: minél több ember legyen minél boldogabb. Boldogabb, vagyis egészséges, békés, nyugis, kellemes (nehézségek, fájdalmak nélküli élet) életet élő.

De mindjárt mondjuk ki az igazságot: az ember csak elméletileg, megjátszva, álszenteskedve szelíd, békés szerető,-  valójában harcos agresszív, kalandot kereső lény. Ez pedig azt jelenti, hogy a boldogság legjelentősebb eleme „békés, nyugis lét” lehetetlenül el, amely elem kihat a többi elemre. Hiszen ha az ember harcias, nyugtalan veszekedő lény, akkor az egészség, a kellemes élet sem érdekli nagyon.

Ráadásul a békesség igénye is korosztályok szerint változik, de e szempontból minimum kettő illetve egy átmeneti rétegre (korosztályra) osztható az ember.

A fiatalkor (fiatal és közepes kor): ez esetben 50 évig számolom.

50-60 között egy átmeneti kor.

Illetve az időskor 60 év felett.

Ha egyszerűsítünk, akkor két rétegre bontható az ember, fiatalkor 54 éves korig és időskor 54 év felett. Persze ezek is átlagszámok.

   Az első alapvető megállapítás: ugyanazon ember, másféle boldogságigénnyel, valamint más békességigénnyel rendelkezik fiatalkorban (54 éves koráig), mint idős korban 54 éves  kor felett. Fiatal korban az ember kevesebb békét, nyugalmat igényel, mint idős korban. Ha nem is keresi a kalandot, a konfliktust, a versenyt, a harcot, az ambíciót, a sikert, de sokkal inkább elviseli ezeket. Mondhatjuk, hogy egy időshöz képest igényli a felsoroltakat, tehát másféle a boldogságigénye.

  A második megállapítás: talán az előzővel összefüggésben, a fiataloknak más elképzelése van a becsületességről, mint az idősöknek. A fiatalnak, középkorúnak még egy adag,  rafináció, cselezés, erőszakosság, ambíció, belefér a becsületes jóindulatú ember jellemképébe.

A továbbiakban az egyszerűség érdekében beszéljünk szelídségről (békesség, nyugisság, stb.) valamint harciasságról, (agresszió, kalandvágy, törtetés, stb.).

   A harciasság, illetve a harciasság változásainak további okai, összefüggései és megjelenései.

1. A könyvemben foglalkozom az emberi gyengeségekkel, ezek közül több is, pl. a presztízsharcosság is, természetesen kapcsolatba hozhatók a harciassággal.

2. A harciasság fokozódása, nemcsak mint fizikai cselekvés jelenhet meg, szélesebb értelemben a másik ember mindenféle (csalás, stb.) fokozottabb sértését is magában hordozza.

3. Nemcsak a fiatalok és idősek között van ilyen szelídségi eltérés, de például a férfiak és nők között is. Bár itt meg kell jegyezni, hogy korunk egyik erőteljes tendenciája, a férfiak viszonylagos szelídülése (nőiesedése), és még inkább a nők „elvadulása” férfiasodása. Úgyhogy napjainkra szinte eltűnni látszik a nők-férfiak közötti különbség.

4. Miből adódnak ezek a korosztályhoz, ill. nemhez köthető különbségek?

Leginkább abból, hogy gyengébb kevésbé aktív, a harcban feltehetően alulmaradó ember, nyilván kevésbé híve a harcnak, mint az erősebb, a harcban feltehetően győzedelmeskedő ember.

Azért azt érdemes hozzátenni, hogy az idősek nemcsak a fizikai kiszolgáltatottságuk, gyengeségük okán szelídebbek, de a nagyobb élettapasztalatuk miatt is. Ugyanis élesebben látják, a harciasság, szakadékba vezető irányát.

5. A harciasság változékonyságának azonban van egy pillanatnyi, hangulati szeszélyességi oka, ill. megjelenése is. Arról van szó, hogy az ember, ugyanazon ember harciassága akár óránként is képes változni néha okkal, máskor, szinte ok nélkül.  Pl. ha megsértik, vagy egyszerűen baj éri, akkor a világot rendkívül durvának agresszívnak látja, nagyobb szelídséget igényel, önnönmaga is, kvázi megszelídül. 

Ugyanakkor a megtámadás, a veszélyeztetés, a baj, dühöt, védekezést, tehát harciasságot válthat ki. Ráadásul a védekezés lehet jogos, de lehet indokolatlan felfújt is.

    Ezzel szemben, ha sikert könyvelhet el, akkor ellentétes érzések, gondolatok fogják el. Ekkor egy kis törtetést, agressziót, elfogadhatónak tart.   De itt is jelentkezhet a másik véglet: a siker, a rendben levőség, megnyugtatja az embert.

   Mindez azt jelenti, hogy az ember rendkívül, változékony, szeszélyes, ellentmondásos, nincs határozott véleménye a szelídségről-harciasságról. Valójában fel sem tudja mérni annak mértékét.

6. Nyilván a harciasság történelmi kortól és az adott nép kultúrájától is függ.

Az állatokban talán több harciasság van, mint a gondolkodó emberben (ez is vitatható), ennek evolúciós okai is vannak. Azt azért kijelenthetjük, egy ősi tulajdonságról, szinte természetes emberi gyengeségről van szó.

A jelenlegi mértéke azonban nem természetes, nem szükségszerű, hanem túlzott.

A globalizálódó világban, a harcias népi hagyomány, kultúra, jelentősége is halványul.

7. Korábban, a könyvben, a harciasságot szoros összefüggésben hoztam az ambícióval. Pontosabban, akinek ambíciói vannak, az a mai világban nem nagyon engedheti meg a szelídséget. A mai, még mindig meglehetősen törtető, agresszív világban a szelíd, mulyának minősülhet, nem képes érvényesülni.  Ezt, „az ambícióval való ellentmondást” is betehetjük az okok közé.

8. Egyébként napjainkban is, meglepően sok harcra, agresszióra motiváló dologgal találkoznak a felnőttek, de gyerekek is.

A modern embert, sajnos a gyereket is, a „kultúra” egy része, pl. akció filmek, agresszív játékok, stb., szintén a harciasságra motiválják.

Tulajdonképpen a történelemoktatás is (ami jelenleg tévesen a háborúk oktatása, ráadásul torz, „szinte dicsőítő” oktatása) a harciasságot ösztökéli.

Talán még a kifejezetten küzdősportokat is a motiváló dolgok közé vehetjük. Megjegyezve, hogy a küzdősportoknak azért van egy levezető vonatkozásuk is, vagyis nemcsak motiválják, de le is vezetik az agresszivitást. A szabályozott igazságos verseny, beleértve a sportot is, összességében levezető hatású.

   Ugyanez nem mondható el az akciófilmekről, az agresszív játékokról, hasonlókról. Nem mondható el, bár sokan, nem érdek nélkül, azt hazudják. Képzeljük el azonban a tévéje, pc-je előtt ülő, energiával és más okokból kialakult agresszivitással meglehetősen eltelt fiatalt, amint egy akciófilmet néz, vagy játszik. Nyilvánvalóan az ő agresszivitása, ekkor nem levezetésre kerül, hanem felgerjesztésre. Az, hogy pl. a játékban  megöl száz embert, lehet hogy ideig óráig, öt százalékkal kielégíti az  agresszív hajlamait. Az azonban, hogy egy agresszív világ képe rajzolódik ki előtte „természetesen ilyen agresszív a világ”,  ellenben harminc százalékkal is fokozhatja a harciasságát.

   Kijelenthetjük az ember valójában nem (legfeljebb álszenteskedve elméletileg), neveli a gyerekét szelídségre, békére.

9. Nyilvánvalóan a társadalmi igazságtalanságok, az általános lenézés, a rossz, kellemetlen élet, a reménytelenség szintén fokozzák a harciasságot. Az elnyomásból,  a diktatúrából való megszabadulás, szintén harciasságra, sőt néha konkrét harcra ösztönöz.

Tehát a társadalmi rendszer egy jelentős ok, ill. összefüggés.

    Persze itt is felmerül, hogy a társadalmi rendszer, valamint az eredendő emberi természet, hogy viszonyulnak egymáshoz. A kölcsönviszony biztos, a dominancián már lehet vitatkozni. Akár az itt felsorolt tényezők is rámutatnak, a rendszer és az ősi emberi hajlamok keverednek, egymásból erednek. Ezért a megoldások között nemcsak az szerepelhet: ember legyél ilyen, meg olyan. Hanem ez is: ilyen meg olyan törvényeket, intézményeket kellene létrehozni.

10. Egyéb itt fel nem sorolt harciasságot-békességet befolyásoló okok. (Egyébként ezt az „egyéb okokat” részben a saját megnyugtatásomra is, minden elemzésbe, felsorolásba beteszem. De kétségkívül a valóságban is mindig van, kihagyott ok, tényező.   

      Visszatérek a harciasság valamint a becstelenség, valamint a szigorúság összefüggésére.

Már említettem, hogy a harciasság fokozódása, nemcsak fizikai jelenség. Közbiztonságilag pl. nemcsak a testi sértés szaporodik, de pl. a csalás is. Mivel sokan a harciasság, a keménység okán lépik át a becstelenség határvonalát.

Amúgy a becstelenség (az igazságtalanság, az erkölcstelenség, stb.) a másnak ártásról szól.  Elvileg van olyan, hogy igazságos, de szigorú (kvázi kemény, harcias).  Gyakorlatilag azonban, a harciasság gyengülése-fokozódása eltolhatja (általában el is tolja) a másnak ártás határvonalát is. Pl. egy keményebb világban, ez még nem minősül másnak ártásnak. Vagy egy keményebb világban, ez még jogos büntetés. Stb..

  Ebből az összefüggésből az is következik, hogy adott esetben nemcsak a harciasság harc, a háború, az agresszivitás fokozódhat, hanem a becstelenség is.

    Az első részben is említettem, általában a fiatalok nemcsak a keménységet nézik elfogadóbban, de a becstelenséget is, legalább fél fokkal.

     Ugyanakkor felvetődhet az arany középút, a túlzott szelídség, a túlzott megbocsátás problémája is. Erről is elmélkedtem már korábban, és egyértelműen az arany középút mellett tettem le a voksot, legalábbis ami a szigorúságot-engedékenységet illeti.

Akkor mégis azt kell mondani: a szigorúság, valamint az agresszivitás, két különböző dolog, bár van közös területük, van, részben egybevágnak.

Másképpen, a szelídség, békesség, valamint a megbocsátás, az összefüggések, egybevágóságok ellenére, nem ugyanarról szól.

Elég fura, de ki lehet jelenteni, az ember általában legyen békésebb, szelídebb, nyugisabb, békére törekvőbb, de nem legyen, kevésbé szigorú.

Nem könnyű, ehhez talán az is szükséges, hogy adott estekben a bűnösség-bűntelenség határvonalát még pontosabban határozzuk meg.

Másképpen legyünk békések, de ne elvtelen kompromisszumok, (kollaboráció, konformizmus) árán, ne a bűnösöknek való behódolás árán.  Óvakodjunk attól, hogy bárkit megtámadjunk, még az állítólagos megelőző támadástól is, de a jogos védekezésről ne mondjunk le, ahogy az építő kritikáról sem.

  A békesség, szelídség fokozása, egy jó út, egyféle megoldás.

A megoldásokat egyébként nagyjából az előző részekben már említettem.

Nem is akarom ismételni talán csak címszavakban: pl. agresszív filmek játékok gátlása. Még több igazságos szabályozott verseny.

Igazságos társadalmi rend, demokrácia, építése.

Magunk agresszivitásával, becstelenséget elfogadó hajlamával is legyünk tisztába, főleg fiatalkorunkban.

Legyünk kevésbé ellentmondásosak, szeszélyesek.

A szigorúságot (mely történhet a béke érdekében is) ne keverjük az agresszivitással.

Stb., stb..

   A legfontosabb viszont az álszenteskedés megszüntetése.

Egyénileg se áltassuk magunkat, - én békés vagyok. Nézzünk szembe a ténnyel, én sem vagyok békés, de mi emberek, általában sem vagyunk békés természetűek.

Ugyanis, ha áltatjuk magunkat, akkor a változtatás elhatározásának sürgőssége is csökken. Akkor, a „nincs nagy baj” hozzáállással szinte semmit se teszünk.

Vagy pedig fogadjuk el, mindig, mindenhol valljuk be: agresszív népség vagyunk, olyanok, akik egymást nyírják, akik ebben lelik az örömüket, akik hajlamosak pusztító háborúkba keveredni, azokba szenvedni, meghalni. Ebbe az esetbe, viszont ne siránkozzunk, pl. szenvedésen, háborún, igazságtalanságon, becstelenségen, rossz közbiztonságon.

Én mégis azt mondom, inkább ismerjük be, hogy a békesség, béke érdekében konkrétan is elég sokat és sürgősen tenni kell.

„Összességében jól mennek a dolgok, szép az élet dilala”  felfogást is felül kell vizsgálni, annak ellenére, hogy gyakran jóindulatból ered.

A boldogság mérése

Már felületesen foglalkoztam e témával. Viszont nem árt újra, elővenni a témát, más szemszögből, kicsit alaposabban megvizsgálni.

Annál is inkább mert, a boldogságot nevezem, meg mint a legfőbb emberi, egyéni és társadalmi célt.

De azt is megállapítom a boldogság egy rendkívül képlékeny, szubjektív (egyéni, hangulati) , szinte mérhetetlen állapot. Ráadásul a hosszabb távon összesített boldogságnak, sok összetevője van, ami fokozza a mérhetetlenséget.

Akkor miért kellett nekem, pont a boldogságot célként megjelölni, kikiáltani?

Ugyanazért, amiket most elmondtam, vagyis a felsorolt hátrányok egyben az előnyök.

Egyszerűbben arról van szó, ha csak egy dolgot, vagy kevés dolgot (pl. anyagi jólét, vagy, és Istenszolgálat, vagy, és emberszolgálat,  stb., stb..) jelölünk meg legfőbb célnak,  akkor egy csomó más fontos célt elhanyagolunk, egyoldalúan, elfogultan élünk, gondolkozunk, cselekszünk.

Vagyis tévúton járunk. Tehát a hosszabb távú boldogság a leginkább összetett, sok részből álló dolog, állapot, ezért a legkisebb eséllyel kerülhetünk valamilyen elfogult , hamis cél  fogságába.

Igen ám, csakhogy mire megyünk vele, ha nem tudjuk mérni. Azért ez így túlzás, hogy nem tudjuk mérni. Pontosabb megfogalmazás: a boldogságot felettébb nehéz mérni, és az is, csak jó esetben is, csak nagyjából (mondjuk 75%-ban) lesz pontos. Tehát, azért a viszonylag pontosabb mérésre törekedhetünk, és muszáj is törekedni.

     Meglepő módón a társadalom boldogságának mérése egy fokkal könnyebb, mint az egyén boldogságának mérése.  Az egyén talán tisztában van a pillanatnyi, legfeljebb félnapi boldogságszintjével, de nincs tisztában (csak homályos elképzelése van) a heti, havi évi boldogságszintjével.

Ennek az egyik oka, pl., hogy amikor összegezi, pl., milyen is volt az elmúlt évem, akkor a pillanatnyi boldogságállapota befolyásolja. Illetve, hogy éppen milyen oldalról vizsgálódik. Ennél is nagyobb baj a boldogságkiegyenlítő rendszer. Ez egy biztonsági rendszer az emberben, amely lényegében a nagyobb hosszabb távú kellemetlenségeket tompítja, de ugyanúgy tompítja a nagyobb, hosszabb távú kellemességeket is.  „Az ember mindenhez hozzászokik” Vagyis az ember általában a boldogság középszakaszában mozog, kicsit le, kicsit fel. Ritkán jön egy-egy komolyabb, negatív, vagy pozitív trauma, de azután visszatér a középső szakaszba.

A könyvem egyik fejezete arról szól, hogyan lehet a lelki fájdalmakat tompítani, hogyan lehet a boldogságot általában (viszonylag folyamatosan, sokszor pillanatnyilag) növelni.

Vannak ilyen módszerek eszközök, és használni is kell azokat, azonban a mérést ezek sem oldják meg.  

A társadalmi boldogságszintet viszont egy fokkal könnyebb mérni, és ebből, ha nem is teljesen pontosan, de következtetni tudunk a saját boldogságunkra. Nézzük először a mérést, aztán a következtetést.

A társadalmi boldogságszint elég közel jár, az un. szélesen vett életszínvonalhoz. Talán még annál is bonyolultabb, de közel jár.

Itt beevezünk egy másik „kedvenc” témámba, a statisztikai adatok mérések problémakörébe. Szóval, viszonylag pontos mérés nélkül nincs semmi, csak szájkaratézás.

Ha a jelenlegi szélesen vett életszínvonal mérést, valamint általában a statisztikai adatok szerinti mérést egy ötös (illetve hatos) skálán nézem, akkor az egyes, legalsó osztályzat a megérdemelt. Bocsánat nem a legalsó, mert az a zéró, a semmi. Az egyes, vagyis van valami, de az elégtelen.  

Most itt, ha csak vázlatosan is, de bele kell menni, pl. a szélesen vett életszínvonal statisztikai mérésébe.  Ez tulajdonképpen a szakemberek dolga lenne. Lenne, de a vezetés nemhogy építené, de rombolja e fontos állami tevékenységet.

A pontossághoz szükséges: Mennyi fontos statisztikai adat van mérve. Az időtávra osztott, egy főre osztott, ill. a nemzetközi összehasonlítás adatait is mérve. Az adatok mérésének pontossága. Ezek az adatok mennyire ismertek használtak. Ezekből készül e pontos összesítés.  

Ha mondjuk, a jelenlegi egyes szintről a négyesre akarnánk jutni, akkor mindent négyszer jobban kellene csinálni. Nemcsak GDP-t és hasonlókat, hanem négyszer annyi fontos adatot kellene mérni. Pl. egészségügy, oktatás, stb. teljesítményét. Az igazságszolgáltatás, az igazságosság állapotát. A természetvédelem fokát.  A biztonság állapotát, ami szintén több adatból áll össze.

Azután ott van a mondás: inkább élek egy szegényebb, de békésebb barátságosabb országban, mint egy gazdagabb, de marakodó országban. Szóval ezt sem árt mérni. Természetesen, valahogy a vezetéssel való, a közállapotokkal való elégedettséget is mérni kellene.

A demokrácia szintjét pedig elsősorban azért kell mérni, mert az utal a döntéshozás színvonalára.  A döntéshozás színvonala pedig mindenre kihat.

Illetve: Jelölje meg egy tízes skálán, hogy az elmúlt évben milyen boldognak érezte magát.

E kérdés nyomán, nyilván teljesen eltérő szubjektív jelölések lesznek. Azonban az összesített eredménynek mégis van jelentősége.  

Mindezt négyszer pontosabban kellene mérni, mint most. Ezeket pedig, kb.  5-10, szinte mindenki számára ismert adatba kellene összesíteni.

Az adatok pedig meghatározók lennének az új tervek elkészítésében, illetve a vezetés értékelésében.

   Visszatérve a boldogságmérésre.

Tételezzük fel, hogy a szélesen vett életszínvonal fejlődése, ill. a társadalmi boldogság  75%-os boldogsággal mérve vagyon. Ez elméletileg elérhető.

A gondolkodó egyfelől azt mondja, ha ekkora volt a társadalmi boldogság, akkor az félig-meddig rám is vonatkozik.  Részben már tisztában lesz a helyzettel.

Másfelől pedig leül és elkezdi a saját életét a társadalmi boldogsághoz viszonyítani.  Mert rendben van az ország egészségügye pl. 5%-ot fejlődött, de az én egészségem romlott és nemcsak a korom miatt. Nekem rossz tapasztalataim voltak.  Majd jöhet a többi terület, ebből a szempontból, meg abból a szempontból, hogy is alakult az életem. Szóval nem lehetetlen, egy nem teljesen pontos, de viszonylag elfogadható egyéni boldogságmérés.

És mi legyen addig, amíg nincs elfogadható társadalmi boldogságmérés?

Ember, lehetőleg igazságosan, jókedvűen küzdj és bízva, bízzál.

 A TELJES KÖNYV (két részben) A MELLÉKLETBEN!