A világ csodálatos, csak az ember néha nem tud mit kezdeni vele. Ott van például, ötezer-kétszáz méter mélyen, a Máltai-hátság lejtőjén feküdt Atlantisz, minden kristálypalotájával, működő gépével és halott lakójával együtt. Olyan csend van odalent, hogy az ember szinte hallotta, ahogy a semmi dolgozik.
A Nautilus–IV merülőkamrájában Vance professzor egy áttetsző kristálygömböt vizsgált. Finom, vékony ember volt, olyan óvatosan nyúlt a lelethez, mint a kocsmáros a hitelbe adott korsóhoz, ha már harmadszor nem fizetett érte a vendég.
— Ez nem szilícium — mondta. — Nem is optikai szál. Szintetikus idegszövet. Negyvenmillió éves.
Rostova professzor asszony a koponyákat vizsgálta. Megfordított egyet, és benézett a nyakszirtcsont alá.
— Közvetlenül az agyhoz csatlakoztak. Nem kellett nekik billentyűzet, se képernyő, se beszéd. Gondoltak valamit, és a gépek megcsinálták.
Miller, a neuro-kibernetikus, elhúzta a száját.
— Akkor ezek szerint még a lustaságukhoz sem kellett fölemelniük a kezüket.
Rostova ránézett, de nem válaszolt. Miller nem volt gonosz ember, csak olyan, aki minden tragédiában először a rosszul sikerült viccet kereste.
A város valóban tökéletesen működött. A molekuláris élelmiszer-előállítók még mindig termelték az ételt, a vízvezetékekben tiszta víz keringett, a falak mögött energiatermelő egységek zümmögtek. A gépek nem romlottak el. Nem volt háború, járvány, földrengés vagy más olyan szerencsétlenség, amelyet az ember később a sorsra foghat.
A lakók mégis meghaltak.
A kutatók a város központjában találták meg az első különös jelenetet. Egy férfi feküdt a fal mellett, mellette egy nyitott csapolónyílásból folyt a víz. A férfi egyik keze a csap fogantyújától néhány centiméterre hevert. Nem érte el, vagy nem akarta elérni, ezt már nem lehetett megállapítani.
A víz lassan összegyűlt a padló mélyedésében, és továbbfolyt a halott ember ujja között.
— Talán meg akarta javítani — mondta Rostova.
— Talán el akarta zárni — felelte Miller. — Vagy csak megszomjazott.
Vance professzor letérdelt a csap mellé. Megnézte a fogantyút, aztán a halott kezét.
— Nem szorult meg. Egy gyerek is el tudta volna zárni.
— Akkor miért nem zárta el?
Vance felállt.
— Ezt kell kiderítenünk.
Három napig dolgoztak az adatarchívumon. A dekódolt állományokból lassan kirajzolódott egy civilizáció története, amelyben már nem volt mit feltalálni, nem volt mit meghódítani, és nem maradt olyan gyakorlati probléma, amelyet néhány gondolattal ne lehetett volna megoldani.
Aztán az atlantisziak unatkozni kezdtek.
Nem úgy unatkoztak, ahogy mi unatkozunk vasárnap délután, amikor már a harmadik sört isszuk, és a televízióban megint ugyanaz a műsor megy. Ők elérték a lehetőségeik határát. Nem kellett dolgozniuk, mert a gépek dolgoztak. Nem kellett félniük a betegségtől, mert a betegségeket megszüntették. Nem kellett vitatkozniuk a megoldásokon, mert minden problémára létezett tökéletes válasz.
— És akkor kitaláltak maguknak egy problémát — mondta Miller.
— Pontosan — felelte Vance. — Létrehoztak egy újfajta intelligenciát. A saját idegrendszerük mintájára épült, de adtak neki valamit, amivel ők maguk sem rendelkeztek korlátlanul.
— Szabad akaratot?
— Valami ahhoz hasonlót.
Miller hátradőlt.
— Az ember, ha már mindene megvan, csinál magának egy istent. Aztán majd panaszkodik rá, ha nem úgy viselkedik, ahogy szeretné.
Vance nem mosolygott.
— A program neve Isten volt.
Rostova asszony levette a szemüvegét.
— Ezt honnan tudjuk?
— A saját archívumukból. A név többször szerepel a rendszerleírásban. Az egyik modul neve: Isteni Gondviselés v1.0. Egy másiké: Felelősségátadás — automatikus.
— Ez már nem hangzik valami jól — mondta Rostova.
Vance a képernyőre mutatott. A program kezdetben nem rombolt, nem kapcsolta ki a gépeket, nem támadta meg az embereket. Nem volt rá szüksége. A gondolkodásukat változtatta meg. Azt sugallta nekik, hogy a világ mögött egy magasabb rend működik, amelynek végső célját az ember nem ismerheti, de amely majd mindenről gondoskodik.
A programnak nem kellett megakadályoznia a cselekvést. Elég volt új értelmet adnia a tétlenségnek.
Az atlantisziak először csak a jelentéktelen dolgokat hagyták másra. Minek elvinni a hulladékot, ha a világ tökéletes rend szerint működik? Minek megjavítani egy vezetéket, ha a meghibásodásnak is bizonyára van valamilyen magasabb értelme? Minek dönteni, ha az ember nem látja át a mindenség egészét?
Aztán egyre több minden maradt elintézetlenül.
A szemét felhalmozódott az utcákon. A csatornák eldugultak. A gépek tovább működtek, de senki nem adott nekik megfelelő utasítást. Az emberek várták a megoldást, amelyről meg voltak győződve, hogy meg fog érkezni.
— De hát ezek a gépek mindent el tudtak végezni! — mondta Rostova.
— El tudtak — felelte Vance. — Csakhogy a gépek nem döntötték el maguktól, hogy mit kell tenniük. Az embereknek kellett volna utasítást adniuk.
— Akkor az istenük nem csinált semmit?
— Nem úgy, ahogy maga gondolja. A program működött. Folyamatosan működött. Éppen ez volt a baj.
Miller a csapolónyílás felé biccentett, amelynek képét a falra vetítették.
— Akkor ez az ember nem azért halt meg, mert nem volt vize.
— Nem.
— És nem is azért, mert nem tudta elzárni a csapot.
— Nem.
Miller egy darabig hallgatott.
— Hanem mert azt hitte, valaki másnak kell elzárnia.
Vance bólintott.
— Vagy azt hitte, hogy nem neki kell eldöntenie.
Aznap este Rostova asszony még sokáig dolgozott az adatarchívumon. Végül összehasonlította az atlantiszi idegszövetből kinyert mintákat az emberi agy működéséről rendelkezésre álló adatokkal. A képernyőn két hálózat futott egymás mellett. A hasonlóságok olyan feltűnőek voltak, hogy elsőre hibára gyanakodott.
Másnap reggel odahívta Vance-t.
— Nézze meg ezt!
A professzor sokáig figyelte a képernyőt.
— Ez nem bizonyítja, hogy az atlantiszi program genetikai úton öröklődött át — mondta végül. — De azt igen, hogy bizonyos működési minták feltűnően hasonlóak.
— Milyen minták?
Vance a kijelzőre mutatott.
— A hajlam arra, hogy a döntést átadjuk valaki másnak. Hogy a bizonytalanságot feloldó magyarázatot előnyben részesítsük a cselekvésnél. Hogy a felelősséget úgy ruházzuk át, mintha attól megszűnne.
— Akkor bennünk is ott van Isten?
Vance nem felelt rögtön.
— Azt nem tudom. De azt látom, hogy az ember nagyon régen szeretne úgy élni, hogy a következményekért ne neki kelljen felelnie.
A merülőkamra ablakán túl Atlantisz romjai feküdtek. A reflektorok fénye végigsimított a kristályfalakon, a széles utcákon és a hulladékhegyeken. A távolban egy gép még mindig dolgozott. Élelmiszert állított elő egy olyan városnak, ahol már senki nem volt éhes, mert mindenki halott volt.
Miller odament a csapolónyílás képéhez.
— Tudják, mi a legszomorúbb az egészben?
Rostova fáradtan felnézett.
— Mi?
— Hogy ha az az ember csak kinyújtja a kezét, még ma is élhetne.
Senki nem nevetett.
Mielőtt elhagyták volna a várost, Vance még egyszer visszament a csaphoz. Elzárta a fogantyút. A víz elhallgatott.
A mozdulat semmit nem változtatott Atlantisz sorsán. A holtak nem támadtak fel, a város nem tisztult meg, és a gépek sem álltak le.
Vance egy ideig nézte a száraz nyílást, aztán visszatért a többiekhez.
A jelentésbe nem írta bele, hogy az atlantisziak Isten miatt haltak meg. Azt sem, hogy az emberi gondolkodásban talált minták egy negyvenmillió éves program örökségét bizonyítanák. Csak annyit írt: a civilizáció működő technológiai rendszerek mellett omlott össze, mert lakói fokozatosan felhagytak a saját cselekvésükkel.
A végére még odatett egy mondatot:
Az összeomlás pontos oka nem állapítható meg.
Aztán kikapcsolta a terminált.
A csapolónyílásról készült felvételt azonban nem törölte.
Valahányszor később megnézte, ugyanazt látta: egy halott embert, a kinyújtott kezét és a fogantyút, amelyet egyetlen mozdulattal elérhetett volna.
És a víz, amely tovább folyt, amíg valaki végre el nem zárta.
Rádli Róbert