A Jóisten alapvetően igazságos. Ezt kőbe vésték, fundamentumok alá öntötték, aranyszínű betűkkel nyomtatták a teológiai alapokmányokba, és a vasárnapi iskolák padjain is ezt magyarázzák a gyerekeknek, miközben a krétapor belepi a tüdőnket. Nincs ebben hiba. A mérleg nyelve pontos, a kozmikus könyvelésben minden cent, minden morzsa, minden könnycsepp és leesett kalapács precízen be van jegyezve a főkönyvbe. A Jóisten igazságossága olyan, mint a százéves, gondosan kiszáradt tölgygerenda: ha ráállsz, elbír, nem hajlik meg, benne van az anyag tisztessége.
Csak hát – és itt kezdődik a probléma, amit a költők és a műhelyek sarkában cigarettázó öreg szakik szoktak morfondírozva nézni – van egy apró adminisztratív baki a rendszerben.
A Teremtő ugyanis hajlamos elfelejteni értesíteni erről az érintetteket.
Ott ül az ember a munkapad mellett a porban, a kezéhez ragad az ócska, rossz keverékű lakk, a furgon megint a harmadik sebességnél adta meg magát a kapolcsi emelkedőn, a számlák tornyosulnak, mint a rosszul összerakott raklapok, és a háta is belenyilall a harmadik órája tartó görnyedésbe. Nézi a saját maga által gerjesztett bajokat, meg a világot, ami éppen rászakad. Ebben a pillanatban, amikor az ember teste és lelke egyaránt a garanciális időn túli rozsdásodást mutatja, nos, ekkor az égvilágon semmit sem ér az a tudományos tétel, hogy a Mennyei Főkönyvben egyébként minden patikamérlegen ki van egyenlítve.
Mert a kozmikus igazságosság olyan, mint a postás, akit elütött a villamos a harmadik kerületben: a levél úton van, a pecsét rajta van a borítékon, a miniszteri aláírás is ott virít a sarokban, csak éppen a címzett rágja a körömvérét a sötétben, mert a papír meg harminc éve a postafiók alján rohad.
Az ember azt hiszi, hogy büntetést kapott. Pedig szó sincs büntetésről. A Teremtő nem haragszik; a Teremtő egyszerűen csak elfelejtett szólni. Elfelejtette átküldeni a cetlit, hogy „figyelj, Teri, Karcsi, vagy Pistike, vagy akárki a harmadik sorból, ne aggódj, ez most csak egy ilyen selejtesebb műszak, de a nagytervben benne van az egyensúly”.
Nem. Itt nincs cetli. Csak a por van, meg a csend, ami úgy feszül a műhelyben, mint a rosszul feszített fűrészlap.
Pedig mekkora különbség lenne! Ha az ember pontosan tudná, hogy a nyomorúság, a széteső alkatrészek és az idegrendszeri zárlat mind egy felsőbb, tökéletes mérnöki terv részei, talán könnyebben viselné. Vagy talán nem is viselné könnyebben, de legalább nem érezné magát ennyire otthontalanul a saját életében. Így megmarad a tiszta, sallangmentes valóság: a Jóisten igazságos ugyan, de a hivatali kommunikáció csődöt mondott. És amíg a távirat meg nem érkezik, addig marad a kétkezi munka, a mértéktartás, meg az a makacs hit, hogy a selejtből is ki lehet faragni valami olyasmit, ami legalább emberi marad.