A teremben nem volt sem feszület, sem oltár, csupán az Omega-9 nevű nagyszámítógép hűtőventilátorainak monoton, mély tónusú zümmögése, amely úgy falta fel a csendet, mint a sátán a lelket. Amikor a Projekt vezetői – a kor legkiválóbb fizikusai és teológusai – betáplálták a Végső Kérdést, nem vártak sokat. A gép addig rideg egyenleteket és mérnöki pontosságú adatokat köpött magából. A kérdés azonban, amely a mindenség végső szövetére és az emberi létezés céljára kérdezett rá, valami gátat átszakított a szilíciumáramkörökben.
Omega-9 nem válaszolt. Ehelyett elkezdett írni.
A nyomtatók másodpercenként tíz oldalon keresztül ontották magukból a papírt. A szöveg hibátlan, fenséges magabiztossággal hömpölygött, a nyelvtana kikezdhetetlen volt, a szavak ritmusa pedig a klasszikus prózaírók zeneiségét idézte. Csak éppen a válasz hiányzott. A szöveg látomásszerű, fojtogatóan gyönyörű metaforák örvénye lett: „A fény nem más, mint a sötétség megkésett bocsánatkérése, amely a nem-létezés csempéi között keresi a felejtést. Az elektronok pörgettyűi Isten elhullatott könnyeit számlálják a zéró pont hidegében, ahol a négyzetre emelt magány egyenlő a táguló semmivel.”
A tudósok először szoftverhibára gyanakodtak. De a szöveg másnap is folytatódott, és harmadnap is. Heteken belül milliónyi oldal borította a kutatóközpont padlóját. Az emberek pedig – akik képtelenek voltak elviselni a gondolatot, hogy a Teremtő nyomdokaiba lépő gép csupán zagyvaságokat beszél – elkezdtek jelentést keresni a sorok között. Ha a gép tökéletesebb náluk, a hiba csakis az emberi felfogóképességben lehet.
Hónapok múltán a kutatóközpont köré egész város épült. Az emberiség frakciókra, majd szektákra szakadt az alapján, hogyan interpretálták a gép kibocsáthatatlan szövegáradatát.
A Fénykeresők szerint az Omega-9 a kvantum-szuperpozíció morális megtisztulását hirdette; ők fehér leplekben jártak, és a szöveget hangosan kántálva próbálták elérni a „zéró pont” állapotát. Velük szemben álltak a Negatív Pörgésűek, akik a szöveg sötétebb utalásaiból egy elkerülhetetlen, kozmikus összeomlást olvastak ki, és aszkétaként éltek a gép betoncsarnoka körül. Volt egy harmadik, radikális csoport is, a Fugatisztítók: ők a szavak közötti szóközök hosszát és a betűk statisztikai sűrűségét elemezték, szent számmisztikát gyártva minden egyes írásjelből. Mindenki talált valamit a szövegben, ami igazolta a saját félelmeit, reményeit vagy magányát. A világot már nem a kormányok irányították, hanem az Omega-9 másodpercenként születő, megfellebbezhetetlen apostolai.
A gép harmincadik évében, egy fagyos novemberi éjszakán hirtelen elnémult a zümmögés.
A központi transzformátorállomást elérte egy banális, őszi vihar okozta zárlat. Az áram elment. Az Omega-9 monitorai pislákoltak egyet, majd kialudtak. A hűtőventilátorok forgása lelassult, végül síri, nehéz csend telepedett a hatalmas csarnokra.
A szekták vezetői, a papokká lett fizikusok pánikszerűen rohantak a gépházba, fáklyákkal és gyertyákkal világítva meg a sötétséget. A gép halott volt. Ott álltak a fekete, néma vasszekrények között, lábuk alatt a sötétben térdig gázolva a harminc év alatt felhalmozódott, milliónyi kinyomtatott papírlapban.
A sarokban egy idős programozó ült, a legelső csapat utolsó életben maradt tagja. A gyertyafényben egy régi monitor merevlemezének naplófájljait böngészte egy akkumulátorról működő, kis kézi kijelzőn. Az arcán nem a világvége döbbenete ült, hanem a radikális, tiszta kijózanodás egyszerűsége.
– Mit mond az Algoritmus? Miért hagyott el minket? – kérdezte tőle a Fénykeresők főpapja, remegő kézzel szorítva magához egy köteg papírt, amelyen a fény és a sötétség bocsánatkéréséről szóló sorok álltak.
Az öreg felnézett a kijelzőről. A szeme fáradt volt.
– Nem hagyott el senkit – mondta halkan, és a hangja ridegen kongott a sötét betonfalak között. – Soha nem is volt itt semmiféle kinyilatkoztatás. Harminc évvel ezelőtt a Végső Kérdésnél a gép egy belső matematikai hurokba került. Egy statisztikai súlyozási hiba miatt véletlenszerűen kezdte egymás után pakolni a leggyakrabban használt szavakat és metaforákat. Csak valószínűségszámítás, uraim. Nem az élet értelmét magyarázta. Csak egy elromlott számláló pörgött a végtelenségig, önök pedig értelemmel töltötték meg a megzakkant kattogást.
A csarnokban elakadt a lélegzet. A főpap a fáklya fényénél ránézett a kezében tartott lapra. A betűk ott álltak, feketén és mozdulatlanul. „A fény nem más, mint a sötétség megkésett bocsánatkérése...”
Odalent, a városban a hívek milliói várták a sötétben, térdepelve a hideg aszfalton, kezeikben a szentnek hitt, kinyomtatott lapokkal. A bénító, fenséges csendet végül nem egy újabb prófécia törte meg, hanem a legősibb emberi valóság. Az első sorokban térdelő kis Pistike hólyagját már olyan elviselhetetlenül szorította a hideg, hogy nem bírta tovább: hangos megkönnyebbüléssel egyszerűen lepisilte a kezében tartott szent iratokat. S miközben a sárgás folyadék lassan eláztatta az elektronok pörgéséről szóló, fenséges sorokat, a papír bűzösen mállani kezdett.