Évszázadok óta állok a dörögdi völgy szélén. Árpád-kori falakból születtem, majd Dörögdi Miklós püspök idején gótikus ívekkel emelkedtem az ég felé. Harangom hangja falvakon szállt át, köveim között imádkoztak, esküdtek és búcsúztak az emberek. Nem voltam kolostor, bár a nép később klastromnak nevezett. A falu temploma voltam, a közösségé, amelynek életét évszázadokon át kísértem.
Láttam a törököket kétszer is a völgybe érkezni. Füst és puskapor borította el a domboldalt, lángok marták a tetőmet, de a falaim megmaradtak. Ablakaim kiürültek, boltozatom megsérült, mégis álltam. A csúcsíveken át továbbra is az eget láttam.
Azt hittem, ezt hívják túlélésnek.
Az 1800-as évek második felében aztán megérkeztek a falubeliek.
Szekerekkel jöttek, csákánnyal, feszítővassal. Nem voltak ellenségeim. Ismertem a hangjukat, hiszen őseik imádkoztak közöttem. Most azonban kő kellett nekik. Új házakhoz, istállókhoz, udvarokhoz. Szépen, módszeresen bontottak el. Egyik falam után a másik következett, míg végül már a szél járt át rajtam.
A törökök nem tudtak teljesen elpusztítani. A saját falum igen.
Később az új katolikus templom építésekor néhány megmaradt kövemet beépítették az oltár mögötti falba. Nem tiltakoztam. Ha már nem lehetek otthona az imádságnak, legalább maradjon belőlem valami ott, ahol még hisznek.
Azóta itt állok félrevonultan. Borostyán kapaszkodik a köveim közé, az ablakaimon át felhők vonulnak. Néha kirándulók érkeznek, fényképeznek, elolvassák a táblát, aztán továbbmennek. Nem haragszom rájuk. Az ember mindig siet valahová.
Ma azonban másféle zaj közeledik.
A Művészetek Völgyének hangfalai már messziről dübörögnek. A basszus belém költözik, megrezegteti a fugákat. Mészdarabok peregnek a földre, egy meglazult kő elmozdul a helyéről.
Lent a fesztiválozók sörrel a kezükben, füstölt tarjás langallóval a tányérjukon táncolnak. A fekete hangfalakból újra meg újra felzúg a refrén:
– Minden fasza, minden fasza, élvezd a pillanatot!
Egy darab kő leválik a falamról, és a porba hull.
Senki sem veszi észre.
Évszázadokon át zsoltárokat hallgattam.
Ez volt az utolsó.
Rádli Róbert