Az ember üljön csak le a pult szélére, amikor a sör már éppen kezd melegedni a korsóban, és nézze meg jól ezt a modern csodát, mert kérem szépen, a pokol nem kénköves üstökből áll, hanem kétszázötven darab okoskapcsolóból meg egy hálózati routerből, ami éjszakánként úgy villog a sötétben, mint egy tébolyodott morzejeleket adó világítótorony.
Itt van például Károly esete, aki elment szerencsét próbálni a szaudarábiai olajmezőkre, mert ott annyi a fekete lé, hogy még a tenger is megirigyelné, de cserébe mit kap az ember? Azt, hogy éjjel háromkor, amikor Mekkában már felkel a nap, de a balatoni nyaralóban még sötét van, Károly nem a feleségét öleli át az álom ringatásában, hanem a telefonját nyomogatja, mint egy idegbeteg távírász. Mert nézni kell a kamerát! Nézni kell, hogy a kiskapunál nem ólálkodik-e valami gyanús alak. És persze hogy ólálkodik: a szomszéd az, aki átjött volna egy darab friss almáspitével, mert a szerencsétlen nem tudta, hogy a baráti jókedvet ma már nem a kerítésen át adagolják, hanem azonnal riasztja a kommandósokat meg a műholdas helymeghatározást. Károly meg ott pattan fel a fotelban, mint aki szeneslapátot kapott a fejére, hívja a balatoni barátot, hogy „figyelj, Jani, a kiskapu, a rendőrök, a sziréna!”, miközben Jani éppen helyi idő szerint iccaka ott ült a kocsmában egy korsó hideg sör mellett, barátjával azaz velem, és most hirtelen nem tudja, hogy a fene egye meg ezt a luxust, vagy inkább igyon még egy korsónyi pilseni típusú habos italt.
Mert miről is van szó, kérem! Régen a gazdának az volt a dolga, hogy este elhúzta a zsalugátert, megpaskolta a kutyát, és aludt, mint Bundás a kutyaólban. Most meg? Most önkéntes, éjjel-nappali informatikai ügyfélszolgálata lettünk a saját házunknak! Az ember nem lakó többé, hanem rabszolga, aki a saját villanykapcsolójáért könyörög egy írországi meg egy kaliforniai szervernek, és ha cseppfolyósra ver a szoftverfrissítés, akkor térdig érő vizet lapátol a pincében, miközben a szabadság mámorító tudatában a gyomra is összecsavarodik egy kóbor macska miatt beinduló riasztótól.
Hát mi a fészkes francnak van erre szükség? Hát nem csodálatos dolog az, amikor az ember rájön, hogy a lakás nem egy gyártelep, ahol minden mozdulatot jelenteni kell a központnak? Mert a mértékletesség, kérem, az már valami elkopott kinőtt posztókabát. Nem kell nekünk az a sok csillogó baromság, a műanyag meg a pozdorja, aminek a szagától az embernek elmegy a kedve az élettől. Elég egy darab becsületes tölgyfa meg egy sima, mezei kőfal, ami nem akar okosabb lenni nálunk. Az a fa megáll a saját lábán, nem küld SMS-t Mekkából, nem akar szoftvert frissíteni hajnali kettőkor, csak egyszerűen van: tartja a tetőt, illatos, és hagyja, hogy az ember békében aludjon.
Így van ez. Ha az ember kicsit összehúzza magát a paplan alatt, és nem akarja mind a tizenkét tornyos vityillóját meg a kamerarendszert a párnája alá gyömöszölni, akkor hirtelen kiderül, hogy a világ nagyon is élhető. Nem kell a felesleges teher, mert a tárgyak, halljátok csak, a tárgyak azok vámpírok! Szívják az időt, szívják a pénzt, szívják az erőt a rongy lebegtetésével, miközben az élet meg csak úgy elcsorog mellettünk, mint a rontott bor a lefolyóban.
Szóval hagyjuk a fenébe az egész okosotthont. Legyen a ház annyira okos, hogy ne fagyjon be a víz a csapban, de annyira azért legyen buta, hogy ha az ember leül a kerti padra egy pohár borral, akkor ne a telefonját bámulja, hanem a naplementét a Baksa hegye mögött.