II. kötet - A boldog szerelem

L'amour est notre vie: oui, vivre c'est aimer,

C'est rendre un autre heureux, et c'est l'être soi-même

Bernis.

Enchainés à la fois par l'hymen et l'amour,

Couple d'époux amants, quel bonheur est le nôtre!

Helvetius.

1. Dal.

Halljátok! kik esmerétek

Keserveit éltemnek,

Kik szántatok s részt vevétek

Gyötrelmiben szívemnek:

Örűljetek, hiv barátok!

Boldoggá lett éltemen,

Áldássá lön a vad átok,

Mely függ vala szívemen;

Haljad s érezd, föld s levegő!

Enyém! Enyém örökre ő! -

Hálá, Lízám, szívednek!

Sorsom! rendelésednek!

2. Dal.

Musám te! ki zokogással

Töltéd a természetet,

Töltsd most örömkiáltással

Napnyúgotot-keletet!

Patak! ittad siralmimat?

Most örömim könnyét idd! -

Zephyr! hordtad panaszimat?

Most örömöm hangját vidd! -

Amor látván hívségemet,

Üdvezíté szerelmemet:

Az égbe felemele,

Hol Psyche van ő vele.

3. Dal.

Vétettem én, mondván, hogy jég

Isteni jó s nagy szive;

Szeretett ő engem mindég,

Hívem volt, mint én híve;

Egymást látván, legottan már

Egy úton járt érzésünk;

Rossz emberek (sok sziv így jár!)

Gátlák ölelkezésünk:

Szívem lángját kikémlelték,

Szerencsémet irigyelték,

Rágalmazták lángomat, -

És megásták poklomat.

4. Dal.

Ti, a sorsnak ostorai,

Jó hír s névnek férgei,

Társaságnak sátánjai,

A sziveknek mérgei,

Becsületnek gyilkossai,

Az erkölcsnek gyötrelmi,

Az ifjúság áspissai,

Teremtésnek fertelmi, -

Töpörödött boszorkányok!

Néktek most már füttyöt hányok:

Károgjatok bár, nem árt,

Nyelvetek nem tehet kárt.

5. Dal.

Kivált, ragyás, aszott bagoly,

Te, az erkölcs Parcája,

Ki mindent megrágsz, mint a moly,

Belzebubnak kajlája!

Ki csak alig mozogsz immár,

Nyelved mégis kerepel,

Kit a pokol nyilt öllel vár,

S ha mégy, - bezzeg ünnepel,

Pondró-nyelved csak turkáljon,

Szívnek vermet csak áskáljon, -

Banya! most már nevetlek

S mind örökre megvetlek.

6. Dal.

Ti, kik kivűl úgy fázátok

A szerelem jegétől,

Midőn belől lángolátok

Ugyan annak tüzétől,

Szomjúzátok, éhezétek, -

S gyötrelmiben éltemnek

Már szinte megdermedétek,

Érzeményi szívemnek!

Lakozzatok az örömben,

Melyet Amor nem külömben

Ád néktek, mint azokat

A mélyen fájt kínokat.

7. Dal.

Ti, kik szívem fájdalmával

Szövetkezve valátok,

S mindent a bú fátyolával

Beborítva látátok,

S minden tárgyból körűltetek

Gyötrelmeket fonátok,

Szépből s jóból előttetek

Keserveket szívátok, -

Elmém munkás rajzatai!

Érzelmim hű barátjai!

Most örömre menjetek

S mindenről azt szedjetek.

8. Dal.

Fájdalmimban átkoztalak,

Midőn kínzád kebelem;

Dicsérlek most és áldalak,

Boldogító Szerelem!

Kifizetéd uzsorával

Sérelmiért szivemet,

A boldogság méz-árjával

Borítván el létemet:

Már majd alig viselhetem, -

Öröm minden lehelletem, -

Nappalom és éjjelem, -

Áldott légy, óh Szerelem!

9. Dal.

A természet kebelében,

Erdőnek homályában,

A tavasznak örömében,

Virágok illatjában,

A pataknak csörgésében,

Pacsirtáknak szavában,

Fülemilék énekében,

És gerliczék csókjában, -

A mit lelkem titkon sejtett,

Mind igazság s valóság lett;

Mind világos érzemény

S teljesedett szép remény.

10. Dal.

Minekután a kezünket,

(Áldott, dicső ünnepnap!)

Mint isten már rég szivünket,

Öszveköté a főpap,

Hajh! mi történt akkor velünk!

Mint szédelgett az agyunk!

Miként feszűlt s fúlt kebelünk, -

Nem tudánk, mikép vagyunk:

Megakadott lélekzetünk,

Elfúl, véltük, az életünk, -

A pamlagra hanyatlánk -

Halált vélénk jönni ránk.

11. Dal.

Soká fel nem támadhatott

Lelkünk részegségéből.

Enyém s tied hallatszhatott

Csak a csókok neszéből;

S midőn aztán tört hangzatban

Ő énnekem így beszél;

«Egy imilyen pillantatban

A szív - századokat él! -»

Újra záporként esének

Gyöngyhavára kebelének

Örömimnek tüzei

S örömimnek cseppjei.

12. Dal.

Eltörlötték inségemet

Az örömek kinn és benn:

Úgy élem most életemet,

Mint a gyermek az ölben;

Örömadás, örömvétel, -

Kedvünket így cseréljük;

Egy perczenet sem illant el

A nélkül, hogy ne éljük.

Nem cserélnék koronákkal,

Sőt magával mennyországgal,

Ha már itt is égig hág

Az emberi boldogság.

13. Dal.

A kínokról beszélgetnénk,

Melyek tépték keblemet,

Míglen öszvekerűlhetnék,

S kitanúlta szívemet; -

S könnyei megáradának

Földre szegzett szemének,

És rózsáin arczájának

Tündökölve függének.

Fájt angyali jó szivének,

Hogy viperák beszédjének

Oly sokáig hihetett,

S majd áldozat lehetett.

14. Dal.

Ő is engem rég szeretvén

Szívbéli vonszódásból,

Sokat szenved szintúgy, mint én,

Csakhogy külön forrásból;

De megbocsát mind azoknak,

Kik méreggel itatták,

Megbocsát a Júdásoknak,

Kik szivünket szaggatták.

Míg vize lesz a tengernek,

Ember lészen az embernek

(Ádám ólta így vala)

Ördöge vagy angyala.

15. Dal.

Eddig a bú fellegével

Volt minden béterítve,

És az élet csömörével

Minden egybe vegyítve:

A madarak örömdala,

A természet élete,

Minden - nékem csak kín vala,

És méreggel étete;

De most minden örömöt ád!

Az is, ez is, a te munkád,

Lizám! Napja létemnek,

Istennéje szívemnek.

16. Dal.

Más a világ ábrázatja,

Másként látnak szemeim;

Más a dolgok folyamatja,

Más hangúak verseim;

Mások éltem érezeti,

Más alakja testemnek,

Mások lelkem repűleti,

Más aránya létemnek;

Más most egész természetem; -

Mert szeretek s szerettetem;

Másként jár most az idő,

Miólta már enyém ő.

17. Dal.

Nézd e rózsát bimbójában,

Kebele még bezárva! -

Nézd emezt itt virágában,

Kebele már kitárva! -

Olyan valál, szép kedvesem,

A leányi pártában;

Ilyen vagy most, szerelmesem,

Hymen nyoszolyájában;

S ennek itt már húll levele,

Teli maggal a kebele;

Ha ilyen lész, legszebb lész,

Ámbár rózsád oda vész.

18. Dal.

Tiéd minden gondolatja

És értelme lelkemnek;

Tiéd minden indúlatja

S érzeménye szívemnek;

Tiéd minden kivánatom,

Tehetségem és erőm;

Tiéd minden akaratom,

Téteményem és időm;

Tiéd vagyok mindenemmel,

Mind lelkemmel mind testemmel,

Ébren úgy mint álmomban,

Éltemben mint holtomban.

19. Dal.

Egymás mellett be szépen áll,

Egymást által ölelve,

E gyengéded két rózsaszál,

Bimbójából feselve!

Milyen szépen indúlának

Itt egygyütt virágozni!

Miként öszvehajúlának,

Lenni, múlni, magozni! -

De a kertész eljövendő,

S más karóhoz elkötend ő,

Szegény rózsák, titeket,

Mint a sors sok szíveket!

20. Dal.

Néha, midőn mellettem ül,

S ereimben a vér forr,

S kivántában keblem feszül,

Imígy esdek én sokszor:

«Adj egy csókot, adj te kedves,

De hosszút ám s édeset,

Éles legyen, tüzes, nedves -

Fájjon is egy keveset! -»

S ha oda hág az érzemény,

Honnan tovább nincsen remény, -

Vajha ezer határnál,

Halál, egyszer ott várnál!

21. Dal.

Eddig csak bús henyélésben

Múlt életem ideje;

Sorvadt a sok epedésben

Csontom s agyam veleje;

De megtérvén most már béke

S nyúgodalma szívemnek,

Ujjúl ismét tehetsége

És ereje lelkemnek:

Buzog ismét ifjúságom;

Munkál s teremt valóságom;

Mert van tárgya éltemnek,

Birodalma szívemnek.

22. Dal.

A tudomány és dicsőség

Mindent igért czéljánál,

Az ember, e lelkes por, még

Mindenkor csak szomjan áll:

Mert erejét s tehetségét

Ott csak nőni érezi;

De nyúgalmát s békességét

Mind ez meg nem szerezi: -

Csak szerencsés szerelmében,

Hogy úgy él, mint bölcsőjében

A gondatlan csecsemő,

Teljes nyugodt s boldog ő.

23. Dal.

Midőn gyermek-időnk elmúlt,

S agyba, mellbe a gond gyűl,

Életünk, hajh! be nyomorúlt

Egy osztozó szív nélkül! -

Szánlak, leány! szánlak, legény!

Kit a sors ily átka nyom;

Egyedül vagy, óh te szegény!

Csömör élted s únalom:

Mert egy ember még csak egy fél, -

És egészen csak akkor él,

(Akárki bár mit beszél,)

Midőn két szív egybekél.

24. Dal.

Szinte már majd öszvecsaptak

Az inségnek árjai

Fejem felett; - de felkaptak

Jókor a sors szárnyai;

S ide hoztak, hol már teljebb

Az emberszív nem lehet;

Ezen pontra, honnan feljebb

A boldogság nem mehet:

Lelkem minden gondolati,

Szívem minden kivánati

Örömekből tenyésznek,

Örömekben enyésznek.

25. Dal.

A természet emlőiből

Fejjünk, a mit fejhetünk;

Az életnek örömiből

Éljünk, a mit élhetünk;

De mindég úgy, hogy kivánat

Maradjon még keblünkbe;

Ha ez kihal, csömör s bánat

Jön megzabált szivünkbe.

Tarts mértéket élésedben

Úgy lesz mindég érzésedben

Örömvirág - és gyümölcs, -

Imígy él az igaz bölcs.

I. ÉNEK.

Végre tehát elnyertelek,

Boldogsága szívemnek? -

Mennyi kínnal kerestelek,

Oh élelme éltemnek! -

Holtomiglan hát lakhatlak,

Édes földje honomnak? -

Békességben hát birhatlak,

Fészke gyermek koromnak? -

A sors hol nem hánya-vete

E háborgó világban! -

Hányszor csak nem eltemete

Messze földön s országban! -

Mars vérengző harczaiban

Hány halál közt forogtam! -

Amor pokol-kínjaiban

Hajh! miként nyomorogtam! -

De sem Mars vérszolgálatja

Most már nem köt engemet;

Sem Amor nem sanyargatja

Sem lelkem sem testemet.

A szigorú kötelesség

Most azoktól el nem vág,

Kikhez csatolt a szivesség,

Szerelem és barátság.

Itt, a föld e szegletében,

A nyúgalom karjában,

A természet kebelében,

S öröminek árjában,

Szabad vagyok, mint a madár

A levegő térében;

S boldog, mint egy gerlicze-pár

A szerelem fészkében.

Távól a világ zajától

S haszontalan füstjétől,

A nagy város pompájától

S veszedelmes szelétől;

Hol a negéd s hivalkodás

Minden gond és tétemény;

S a fertelmes bujálkodás

A szerelem érzemény;

Hol Amornak örömeit

Pénzért adják és veszik;

S a szív mélyebb érzéseit

Bolondságnak nevezik.

Hol Hymen szent nyoszolyája

A bujaság fertője,

Hol azután e bűn fája

Ezer más bűn termője.

Hol az isten tiszteletét

Haszon s pompa téteti;

A haza szent szeretetét

Az elfajúlt neveti.

Hol az igaz, a nagy, szép s jó,

A jámbor és ártatlan,

S a szabadság, - csak gőz és szó,

Kaczaj tárgya s szokatlan.

A hol a nyelv hízelkedik,

Édes-szépnek mondója,

Óh! - pedig csak incselkedik,

Mint Évának kígyója.

Hol az arczák mosolyognak,

Midőn a szív mérget főz;

Az igazak nyomorognak -

Mert a ravasz mindég győz.

Hol a fényes társaságok

A léleknek únalom;

A tomboló múlatságok

Szívnek s testnek ártalom;

Hol a haza reményei

Undok Phrynék ölében,

Atyák s anyák örömei

Elhervadnak rendében.

Hol az erkölcs kelleméről

Fennen szólnak, dicsérik,

Holott azt csak a nevéről

És könyvekből esmérik.

De, hol atya s anya már rosz,

Hogy lenne jó magzatja? -

Mert a varjú csak varjat hoz,

Csak sasnak sas fajzatja.

Hol az ifjú megvénhedik,

Még előtte korának;

És a vén megmerevedik,

Baj s terh másnak s magának.

Hol a szülők nyomdokiban

Sietvén a gyermekek,

A feslettség dolgaiban

Korán lesznek remekek.

Hol az élet szükségeit

Csak fényűzés tenyészti,

S legszebb, legjobb örömeit

Színlés s negéd enyészti.

Hol a kisebb a feljebbet

Hah! gyomrából gyűlöli,

De félvén az erősebbet,

Tömjénekkel füstöli.

Hol, mint a kinyilt virágnak

Ezer az ő mirígye,

Úgy minden kis boldogságnak

Ezer az ő irígye.

Hol a villám, melyet meggyújt

A bosszúnak szikrája,

Nem dörögve, mosolygva sújt -

Csók-hang minden lármája.

Hol a szépnek csak felkent máz

Lílioma s rózsája,

Mert a nélkül ijesztő váz,

Medusa-kép arczája;

S az embernek és dolgának

A jóság oly fedele,

Mint Aesopus farkasának

Báránybőr mily hüvelye.

Hol a nagyság csupa negéd,

A gyávaság jámborság;

Csak önhaszon másnak segéd,

S a bátorság latorság;

Hol a szépség csak czifraság,

Csak czikornya s mesterség;

Érzékenység csak puhaság,

S a szolgaság emberség.

Hol okosság a ravaszság,

A barátság tettetés,

Gorombaság az igazság,

A méltóság megvetés.

Hol a gazdag, nagy s okos úr,

Bár többnyire otromba,

Mint a rézzel bétekert húr,

Fényes, - hangja goromba.

Hol semmiben nincs valóság.

Semmiben nincs élelem;

Semmiben nincs állandóság,

Semmiben nincs értelem.

Hol a jó is hamar kábúl,

Az örvény elragadja;

Ritka szív, mely el nem csábúl,

Mely magát meg nem adja.

Voltam benned, óh Ninive!

Örvényed megláboltam;

Kegyes sorsom meg kivive -

Mert ide-való voltam:

Itt vagyok most az enyémben,

A magamé egészen,

Itt, hol csorbát kedveimben

Ember-erő nem tészen.

Vezérlőm itt a bölcseség,

Könyvem a nagy természet,

Nézőszínem a föld és ég -

S napkelet, napenyészet;

Itt más csélcsap akaratja

Nem parancsol kényemnek,

Lelkemet nem szorongatja,

Nem szab módot éltemnek.

A szerencse s a hír elől

E szegletben elrejtve,

Nem tudván a világ felől

Semmit, - tőle felejtve,

Értelmemet és szívemet

Örömök közt mívelvén,

Napalatti életemet

Boldogúl itt élem én.

Gazdálkodom: szántok, vetek

És kenyeret aratok;

Kertészkedem: fát ültetek

És gyümölcsöt szaggatok.

Most előttem a gabona,

Fű-rend és vad esik csak,

A mint látám, még katona,

Hogy emberek húllottak.

Itt semmi nincs megkeverve

A nagy világ mérgével;

Semmi nincs itt megtekerve

Politika kérgével.

Az egyszerü természetet

Mesterség nem nyirbálja;

A nyúgalmat és életet

Irígység nem túrkálja.

Itt a lelket, akár tél van,

Akár tavasz, nem nyomja,

Mint a roppant palotákban,

Az únalom ólomja.

Nem rabja itt a szokásnak

Sem a lélek, sem a test;

Itt az ember, egy a másnak

Nem ás vermet, nem hány lest.

Itt előttem nem botorkál

Oly nyavalyás balgatag,

Ki véli, hogy olyan sok áll

Rajta, s hogy ő jeles tag

A teremtés nagy testében, -

Holott csak hús magában:

Mert sem szív nincs kebelében,

Sem velő szűk agyában.

Nincsenek itt gyűlölőim,

Egyéb, kiket - nevetek;

Nincsenek itt esmérőim,

Egyéb, kiket szeretek.

Nincsen itten ellenségem,

Senkivel sem mérkezem;

Kevés itten a szükségem;

A mi van, fel sem veszem.

Elfáradván, vén tölgyemnek

Le-ledűlök tövében,

S hív szerető szerettemnek

Nyúgodván hív ölében:

Innen nézem bátorságból

A világ nagy tengerét;

Innen nézem szabadságból

A föld sok rabemberét.

Miként csalják társaikat,

De többnyire magokat;

Miként víjják bajaikat, -

S mégis gyűjtik azokat.

Kiki magát mint forgatja

Arra merre fúv a szél,

Mely kevés, ki megállhatja,

Az erős szív, ki nem fél.

Innen nézem, mit mívelnek

Ezerképpen ezerek;

Mit keresnek s miket lelnek

A szarándok emberek:

A szerencsét mint nyomozzák,

S gyakran, a mit találnak, -

(S akkor a sorsot átkozzák)

Nyílt torka egy halálnak! -

Mint sürögnek, mint forognak -

És egygyenként mint henyél;

Mint pezsegnek, mint mozognak, -

S a sokból mely kevés él!

Mint kerűlik azt az útat,

S követi csak ezred rész,

Melyet maga nyilván mutat

A természet, szív és ész.

Mint kívánják mindég csak azt,

A mit ők nem birnak még,

S ha megnyerték, megint amazt, -

De még az sem lesz elég.

Mint álmodnak csak leendőt,

Mint szeretnék csak másét;

Mint élik csak a jövendőt,

És - bitang a jelenlét.

Az arany mint uralkodik

Egész földnek felette;

Minden miként nyomorkodik,

Ha nincs arany mellette;

Mint vezérli a világot

S az egész embernemet;

Miként tészen igazságot,

Törvényt, rangot, érdemet.

Olyféléken miként kapnak

A balgatag halandók,

A mik, szintén mint a habnak

Buboréki, múlandók.

Amaz ottan! be balúl tesz,

Be visszaél éltével,

Ki vagy egész élet bút vesz

Egy órának kedvével.

Az ott - mint gyűjt gazdagságot,

S ha bajjal megszerzette,

Nem lel benne boldogságot, -

Szíve szegény mellette:

A természet fiainak

(Mert nem kíván ő bú-bért)

A legjavát javainak

Ingyen adja, nem pénzért.

Az ott - mind felfújja magát

Az udvarnak porában,

Kevélyen feltartja nyakát

Az aranyos igában.

Mint kérkedik sok kicsinység

A nagyságnak leplében;

Mint sanyarog sok bú s inség

A szerencse színében.

Az szidja ott a koronát,

A felséget és bibort;

Ez az ekét és boronát,

Szegénységet és a port.

A sors minden kívánságot

Töltsön bár bé - több kell még;

Sándor birván a világot,

Vágyának az sem elég.

A nagy isten szép kegyelme

Miként válik méreggé,

S a szív legszebb gerjedelme

Gyötrő maró féreggé

Az emberben ember által -

Káin gyilkos fajzatja!

Hány Ábel így oda nem hal,

Irígység áldozatja!

Irígység volt ellenzője

Szívem boldogságának;

Irígység volt a szerzője

Éltem hosszas bújának.

A temérdek átkok közül,

Melyeket a bosszús ég

Ránk monda, legtöbb rosszat szül,

Legfenébb az irígység.

Innen nézem, miként von egy

Magával sok másokat,

S a mint jobbra vagy balra megy,

Javít vagy ront százokat:

Az emberek lelkeikkel

Oly felséges fajzatok!

Szívek s eszek mint vetik el,

Mely követő állatok! -

Egy nagy ember ott miként áll

Ezer felett fejével,

Napnyúgotról miként munkál

Napkeletre lelkével.

Mint forgat fel országokat,

Mint kötöz és bontogat?

Miként ád s vesz trónusokat,

Sorsokat mint osztogat? -

Dicső ember, valóban nagy!

Élni fogsz, míg ember él;

De bár mely nagy, alattam vagy,

Szívem veled nem cserél!

Egygyetlenegy boldog napom,

(Pedig mennyit ád az ég!)

Sokkal többet és jobbat nyom,

Mint az olyan dicsőség. -

Itt vizsgálom, miként munkál

S teremt a nagy természet:

Minden öszve mily frigyben áll -

Isteni nagy intézet! -

Egy valónak kezdetével

Más - több miként enyészik? -

S viszont ezek enyésztével

Más - több miként tenyészik? -

S midőn minden így jön és megy,

Egymást váltó pályában,

A természet mint marad egy

S változatlan magában:

Anya minden időkorban, -

Teremtő és szerető, -

S télben, nyárban, - égben, porban

Tápláló és éltető; -

Öröm-emlő annak mindég,

Ki keblében lakozik;

Öröm-adó annak is még,

A ki tőle távozik.

Boldog én! ezt itt szemlélem,

De, mért van így, nem kérdem;

Okait nem keresgélem,

Mert titkait nem értem.

Kivánatim mind bételvén,

Kigyógyúlván sebimből, -

Gyönyörüség s öröm kelvén

Elhúllatott könnyimből, -

Szabad, nyúgodt, elégedett, -

A boldogság tetején,

Hová ritkán emelkedett

Halandó, - itt vagyok én! -

Óh házasság! melylyel két szív,

Érzékeny és ártatlan,

Öszvehangzó, tiszta és hív,

Egybefonva, szőve van:

Te vagy kegyes istenünknek

Legédesebb áldása!

Legszebb, legjobb örömünknek

Mindég teli forrása:

Minden szép s jó te beléd gyűl

Mindenfelől, mindenből,

Te maradtál meg egyedűl

Az embernek Édenből:

A bölcs élés nem únatja

Örömid, s nem szűkíti,

Sőt még inkább kívántatja

És mind egyre bővíti.

A múlt idő keserűje

Te általad édes lesz;

A jelenlét gyönyörűje

Téged üdves menynyé tesz.

Hálá, sorsom! hogy megáldál

Legigazabb javaddal.

Hálá, Lizám! hogy megváltál

A világtól magaddal.

26. Dal.

S hát meg újra lobbot vete

Marsnak dühös haragja? -

S hát csak el nem enyészhete

A háború vér-magja? -

Ím! a hadak vérzászlói

Szerte tárva lobognak!

S az élet ércz-gyilkolói

Szerte mordon morognak! -

De az égnek védelmében,

Fészke Kánán kebelében

Békében van a magyar,

Nem marhatja francz agyar.

27. Dal.

Tökélletes bizodalom,

A legtisztább szivesség;

Egymásban lelt nyúgodalom,

Vas-hívség, hó szűzesség;

Egy akarat, egy értelem,

Egy mód minden érzésben;

Viszontagolt segedelem,

Egy pont minden nézésben;

Szíves, békes tűredelem:

Ím ebből áll a szerelem,

Mely egyesít bennünket,

S boldogítja létünket.

28. Dal.

Hívség, mely oly erősen áll,

Mint a zajos tengerben

Soha meg nem rendűlt kőszál,

(Ritka erkölcs emberben!)

Melyben Valmont elméssége

Ezerszer megtompúlna,

S Lovelacenak ördögsége

Ezerszer megcsorbúlna: -

Olyan minden győző hívség,

Melyen épült s lobogva ég

Lízám tiszta szerelme,

Szívem s lelkem élelme.

29. Dal.

Hívség, mely oly erősen áll,

Mint a zajos tengerben

Soha meg nem rendűlt kőszál,

(Nincs ily hívség ezerben!)

Melyet meg nem háboríthat

Semmi gonosz szorgalom;

Soha meg nem tántoríthat

Semmi erő s hatalom: -

Ilyen szirtes, érczes hívség,

Melyen épült s lobogva ég

Szűz szerelme szívemnek,

Üdvessége létemnek.

30. Dal.

Mosolyogva jönnek, mennek

Életemnek napjai,

Attól fogva, hogy Hymennek

Kötnek rózsa-lánczai.

Van éltemnek sok órája,

Melyet irígyelhetne

Az ég maga, ha hozzája

Még irígység férhetne:

Midőn látom, mint tudja őt,

Az egyedül bennem élőt,

Szívem üdvezíteni; -

Ez érzemény isteni!

31. Dal.

Midőn reggel felserkenünk

Könnyű testtel s lélekkel,

Hah! mily élet, megtellenünk

Új kedvekkel, kényekkel.

Óh! egy asszony mit nem tehet! -

Elfelejtem, a mim nincs;

Azt kivánom, a mim lehet, -

A mim van, legnagyobb kincs.

A szerencse bő tárából,

A természet sok javából

Nincsen nagyobb nyereség,

Mint egy szép s jó feleség.

32. Dal.

Ha kedvesem mellettem űl

A párnaszék ölében,

Ezer Amor elevenűl

Indúlatim fészkében;

S körülötte hogy zsibongnak,

Mint rajjai a méhnek;

S gyönyörködve mint bolyongnak

Kellemein testének! -

S ő keblemre lelankadva,

Lelkét, testét általadva,

Mint táplálja ezeket

A gyönyörű kényeket.

33. Dal.

Ha itt a dél - már készen vár

Takarékos ebédünk;

Magunk vagyunk, mi boldog pár

S szerető hív cselédünk.

Nincsen, a ki háborgassa

Édes egygyütt-létünket

Kedveinket borongassa,

S lakatolja nyelvünket:

Öszvetévén ajkainkat,

Ketté osztott falatinkat

Csókokkal fűszerezzük

S örömök közt nyeldezzük.

34. Dal.

Akkor, midőn oda dűlünk

A nyúgalom ölébe,

S ölelkezve elmerűlünk

A kény gyönyörűjébe -

Egek! mi nagy boldogságunk! -

A midőn feloldódik,

S öszszvevegyűl valóságunk, -

S egygyé öszszefonódik! -

Oh, egy ilyen perczenetben,

Ily szív- s lélek-vegyűletben,

Mit éreznek lelkeink!

Mennyit élnek szíveink!

35. Dal.

A bereknek gyors kaszási

Már utólsót vágának;

Az árnyékok óriási

Hosszúságra nyúlának;

Mink ott járánk, - meg-megállánk

A rét magas füvében;

S hogy a bürűn általszállánk

A folyamnak mentében,

A vízbe letekintettünk -

És alattunk és felettünk -

És bennünk is a menny volt,

S szívünkben szent tűz lángolt.

36. Dal.

Hajházzon más uraságot,

Hágjon más tisztségekre,

Gyűjtögessen gazdagságot,

Törekedjék kincsekre;

Czímjeivel dicsekedjék -

Én őtet nem követem;

Keresztivel büszkélkedjék -

Én őtet csak nevetem:

A sors hiú ajándéki

Maradjanak bátran néki;

Élje hamis kedveit,

Tűrje igaz terheit.

37. Dal.

Első kegyes tekintete,

Szorítása kezének,

Minden bút elfelejtete

Elméjével hívének.

A teremtés nyitva mostan

Lelkem gondolatinak,

Az éléshez nyílt útjok van

Szívem kívánatinak:

Így váltja fel a kikelet

A szigorú komor telet,

Fergeteget a napfény -

Ne hagyj minket, óh remény!

38. Dal.

Sokkal szebb most a természet,

Szebb az erdő és mező;

Bennem új élet tenyészett,

A miólta enyém ő.

Minden földi szerencsének

Legjava a szerelem:

Pandora szelenczéjének

Mérge ellen védelem.

Óh barátim! szeressetek;

Csak hogy el ne tévedjetek:

Férfinak a feleség

Kárhozat vagy üdvesség.

39. Dal.

Ha igaz a vélekedés,

Hogy életünk mértéke

Az érzés s az elmélkedés,

Mint létünk főbb értéke;

Hát az érző s gondolkodó

Többet él egy órában,

Mint száz betyár s hivalkodó

Egész élte folytában, -

Kik mozognak, isznak, esznek;

De csak baromként éreznek.

Adj egy csókot, édesem!

Létemet hadd élhessem.

40. Dal.

Holnap nem lesz, a mi ma van,

Fekszik, a mi ma még áll;

A mi van, mind bizonytalan,

Bizonyos csak a halál.

Mostan kivált úgy forgatja

A sors Ádám fiait,

Mint a szélvész háborgatja

A tengernek habjait:

Omlanak a tartományok,

Bomlanak az alkotványok, -

Lízám! élni siessünk,

Hogy eleget élhessünk.

41. Dal.

Tőle jönnek, hozzá térnek

Gondolati fejemnek;

Néki adnak, tőle kérnek

Érzeményi szívemnek;

Minden eset, minden dolog

Csak annyira érdekel,

A mennyire rajta is fog,

Néki is kell vagy nem kell.

Szerencséje s nyúgodalma,

Gyötrelme és aggodalma,

Búja s kedve létemnek -

Mind szívében teremnek.

42. Dal.

A szerelem oskoláját, -

Oly sokáig érezvén

Kellő kínját, mirígy báját, -

Kitanúltam váltig én:

Az ő csalárd reményeit,

Ama hamis kedveket,

És sorvasztó félelmeit -

Jós esmérem ezeket;

Míg e pontra verekedtem,

A hol feljebb én felettem

Nincsen földi boldogság:

Mert innen meg alá hág.

43. Dal.

A test pompás szépségei

Idővel mind romlandók;

Csak a lélek kellemei

Mind halálig állandók.

Te szép! ki csak hüvelyeddel

Gondolsz ifjúságodban,

Majd ha nem birsz szépségeddel,

Mit élsz hervadt korodban? -

A szerelem boldogsága,

Az életnek vidámsága

Csak hozzátok marad hív,

Magas lélek, érző szív!

44. Dal.

Mint előzi akaratom,

Kedvemet mint keresi?

Oh a kegyes! kivánatom

Szememből is kilesi.

Boldog, a ki szert tehete

Egy jó asszony kezére!

Mennyeivé lész élete,

Öröm terjed egére.

A jó asszony kegyeivel,

Lelkesítő szerelmivel,

Valamivel csak tekint,

Örömöt és kedvet hint.

45. Dal.

Legény! leány! míg eredben

Könnyen foly az ifjú vér,

Boldog vagy te! - mert szemedben

Minden kicsiny sokat ér;

Ám, de mindég ilyen nem léssz,

Mert az idő majd megvesz;

S ha utóbbra most el nem téssz,

Akkor, hidd-el, - nem jól lesz.

Hogy holtiglan boldog lehess,

Jót magaddal s mással tehess,

Gyűjts érzelmet szívednek,

Esméretet lelkednek.

46. Dal.

A veszélyes fergetegben

Szél nem éri a völgyet;

Csak a magas rengetegben

Töri-dönti a tölgyet:

Imígy folynak most békében

Életemnek napjai;

Mint e csendes völgy ölében

E kis csermely habjai.

Oly sok nemzet vérharczában,

A fél világ zavarjában

Békesség van fészkemben

És boldogság keblemben.

47. Dal.

Az, kinn nyargal szágúldozva,

A nagy világ zajában;

Ez, benn tunyog únatkozva,

Mint a bagoly odvában: -

Ama, torkos, megmotozik,

Mindenbe kap, mint a szél;

Eme, finnyás, álmadozik,

S a mi nincsen, abból él.

Bölcs ifjú! te kinn és benn járj,

De élelmet soha ne várj

Álom-gőz-szél- és szóból,

Hanem igaz- s valóból.

48. Dal.

Fellengző reményekkel

Indúl a nagy világba

A jobb ifjú, s éh lélekkel

A tudomány-országba;

De, hajh! ritkán tér magába,

Ki, bár győzvén elmével,

Esméretinek árába

Nem fizetett szívével. -

Az igazság súgáriban,

A nagy világ hivságiban

A szív ritkán melegűl,

Sőt többnyire mindég hűl.

49. Dal.

Ő mellette nem érzem én

Az időnek folyását;

Nem sejtem én, vele élvén,

Az ifjúság múlását;

Karjai közt csak nevetem

A sors minden csapásit,

Mert ott marokkal szedhetem

Százszor több szép áldásit: -

Szerelem tesz keserűvé,

S csak ez teszen gyönyörűvé

Mindent itt a nap alatt -

Ő fon élet-fonalat.

50. Dal.

A férj fenkölt, tüzes legyen,

Mint a nap, és ragyogjon,

Mint az, erőt adjon, vegyen,

S kiterjedve forogjon:

De szelídebb tekintetű

Légy, mint a hold, kegyes hölgy;

Gyengébb s édesb természetű,

Csendes nyúgodt, mint a völgy:

S valamint a természetben,

Szintúgy lesz a ház-életben

Minden, mint kell, kinn és benn,

Jó rendben, szép díszlésben.

II. ÉNEK.

A kelő nap lövelli már

Az ő tűz-súgárait,

S önti a kinyúgodt földre

Az életnek árjait:

Tünnek fénye s lángja elől

Az éj setét kormai,

Az ég tenger csillagai

S a fél holdnak szarvai.

Eloszlott a bús borúlat

Ama terhes felleggel,

Mely záporral fenyegetett -

Mely gyönyörű a reggel!

A sok hangzat, mely elnémúlt

A napnak elhúnytával,

Ébredvén a nagy természet,

Megtér kedves zajával.

Új erővel ébred minden

A nyúgalom öléből;

Új életet merít minden

A kelő nap tüzéből.

Az éj sűrű homályában

Nem lévén most már magok,

Csendesebben, de vígabban,

Csörögnek a patakok.

A susogó erdők s berkek,

A békes völgy- s ligetek,

A zöld mezők, hímes rétek,

Egres, füzes szigetek,

A harmatnak gyöngyeivel

Sűrűen felékülve,

Szelíd fény-folyamban úsznak,

Egészen megüdülve.

A kert tarka virágai

Új zománczczal kérkednek;

A rózsák nyílt lángaiból

Új illatok terjednek:

Mert a lengő, csélcsap szellő,

Rendre járván ezeket,

Éjjel meggyűlt illatjoktól

Fosztogatja kebleket.

Vígan dongva oda hagyják

A méhek köpűjöket,

S a szellővel versent vájják

A nyílt virág-öblöket.

A feléledt tarka lepkék

A réteken bolyongnak;

Karikázva űzik egymást

S virágokra szállongnak.

A tollas nép felborzasztván

És megrázván tollait,

Repűlésre tisztogatja

S egyengeti szárnyait;

S megköszöntvén nyugvó helyén

A szép reggelt szavával,

Egymás után el-elrepűl

Eledelre párjával.

Amott egy hím fülemile

Mesterséges gégével

Sziszeg, cseng és fütyöl s csattog -

S szerelmet űz nőjével.

A pacsirták csicseregve

Az egekben lebegnek;

A verebek a sövényen

Ugrándoznak, csevegnek.

A madarak Atilája,

A hatalmas, kevély sas,

Egy majd égig nyúlt kőszálon

Merőn állva, mint a vas,

Nyakát s szemét büszke hittel

A nap felé mereszti,

S világához sovárogván,

Szárnyait kiterjeszti; -

S most - büszkén felemelkedik, -

S ég s föld közt mintegy kötél,

A felhőben kereng s lebeg; -

A tollas nép látja s fél.

Mint ama nagy s erős lélek,

Kit érzelmi szívének

S elméjének gondolati

Az egekbe vivének.

Lúdak, réczék seregesen

A tó felé totyognak,

S a víz édes reményében

Gágognak és sápognak.

S bele érvén elmerűlnek

S a vizet lapátolják,

És csapkodó szárnyaikkal

Magok öszvelocsolják.

A gömbölyű, pofás Vicza,

Félig nyitva kebele,

Fejdegéli már a Vellást,

Elterűlve pendelye.

Látván ezt az éhes borjú

S féltvén kövér ételét,

Néz, bőg, topog, rúg s azon van,

Hogy lerázza kötelét.

A nagyfejű, zömök bika

Bömbölve jár alá s fel,

A csapásban, merre már majd

A csordának jönni kell;

Dúl, fúl, szikrát hányó szemmel

És kalapál lábával,

S maga körül porfelleget

Indít mérges szarvával.

Talpon van a borzas kocsis,

És csudálván álmait,

Vakargatja s kefélgeti

Prüsszögő pej lovait.

A negédes, pajkos lovász

Az abrakot rostálja,

S almás szürke paripáját

Fütyörészve kínálja.

Néz a tüzes, délczeg Ráró,

Topog, hortyog és nyerít; -

Kútra megy most a két legény

S gyors kézzel vizet merít; -

Erős, széles vállaikon

Most a csöbröt béviszik,

S ott, egygyik a másik után,

Rendre minden ló iszik.

Rezzegetik az akolban,

Kezeikben a sajtár,

A heverő s kérődző nyájt

A juhász és a bojtár;

S mire minden homályt elver

A nap a mély völgyekből,

A téj is mind ki lesz fejve

A feszes júh-tölgyekből.

A rideg nyáj kinn legel már

S a mező nyers füveit

Mohón falja s nyalogatja

A hajnalnak könnyeit.

Két nagyfejü s nagyszarvú kos

A gyöpös domboldalon

Kiválik a sereg közűl -

Mit akarnak ott, vajjon? -

Hegyes füllel figyelmez s néz

Reájok az egész nyáj,

Hogy felkapott falatját is

Elfelejti némely száj:

Most a kosok öszveütnek, -

S csapásaik oly nagyok,

Hogy a föld is reng alattok,

S majd bészakad az agyok;

Míg a pásztor, ki a dombról

Fújja-le bús nótáját,

Megharagszik, s ajakától

Félrekapván dudáját,

Olyant rikkant a kosoknak,

Hogy ezek megrettennek,

S félbe hagyván a viadalt,

Jobbra balra szélyt-mennek.

A szorgalmas földmívelő,

Költögetvén ökreit,

Melyek éjjel kipihegék

A tegnapnak terheit,

Őket az ekéhez hajtja,

S befogván az igába,

Szól és belé kapaszkodik

Ekéjének szarvába;

Suhogtatván, durrogtatván

Sudaras ostorával,

A vonókat ösztönözi

Esméretes szavával;

Tudván azt, hogy kenyér s élet

Terem ezen munkában,

Vidám kedvvel ballagdogál

Ökreinek nyomában.

Kezdi már ott a kaszások

Csoportja is munkáját:

Emez szemét törölgetvén,

Amaz fenvén kaszáját;

Most mindnyájan bele vágnak

A rét tömött füvébe,

S vastag rendek dűlnek hosszan

A fénylő vas élébe.

A tegnap elfáradt útas,

Ki egy széllyelterjedett

Vén tölgyfának árnyékában

Álomra telepedett,

Most öszve s felszedi magát

S a feléledt vidékbe

Útnak indúl, forró hálát

Repítvén-fel az égbe.

A galambok seregesen

Oda hagyván fészkeket,

Szárnycsattogva repűlnek el,

Teli szedni begyeket:

Hol most a hím nője körül

Addig enyelg s forgódik,

Míg szerelmes kivánatja

Csókban el nem oltódik.

Amott a kevély kan polyka,

Tollai felborzadva,

S mérges-vörös leffentyője

Rút fején megolvadva,

Dölffel csoszog az udvarban,

Szidalmakat ökrendez;

Mint ama felfújt criticus, -

De - kit senki fel nem vesz.

A harmatnak gyöngyeitől

Csillog amott a máva.

Hah! s közte mint hivalkodik

A ragyogó kan páva! -

Fennáll búbos kigyófeje,

Kiterjesztve bő farka,

Mely temérdek színeitől

S szemeitől oly tarka;

Kedvetelve nézi magát, -

Mint asszonyok s leányok,

Kiknek testek ilyen czifrák, -

Szívök, lelkek silányok; -

Szép farkának zöld selymével

A szél játszik s ingatja;

Látván ezt az agárkölyök,

Csudálja és ugatja.

Oh természet! Mely becsesek

Kellemeid és áldásid!

Szeresd, tápláld és boldogítsd

Kedvellőid s munkásid! -

Végy kebledbe! - Lovász! - nyergelj!

Kaszásim megkeresem. -

Cziczke! Lepke! Fecske! hajsza! -

Nyúgodjál még, kedvesem!

51. Dal.

A szokáshoz, emberekhez

Nem szabom én éltemet;

Oskolai törvényekhez

Nem szabom én versemet;

A mint érzek s gondolkodom,

Akként élem napjaim;

Csak szívemhez ragaszkodom,

Midőn zengem dalaim;

Természetes az életem,

Természetes versezetem;

A mi nincs, nem tettetem:

Csak szívemet követem.

52. Dal.

A szerencse kebelében

Az ott, - mégis szomorog? -

Temérdek kincs közepében

Ez itt, - mégis nyomorog?

A dicsőség súgáriban

Az ott, - mégis kedvetlen? -

Egy szép asszony karjaiban

Ez itt, - mégis ízetlen? -

Óh! mert mind ez nem szerelem,

És a szívnek nem élelem; -

Ne keress ott, a hol nincs;

Szívedben a legjobb kincs.

53. Dal.

Egy istenért, egy hazáért

Égett hajdan, durván hív, -

Egy hölgyért, egy nyoszolyáért -

A törzsökös magyar szív;

De sem isten, sem hazához

Sok kigyalúlt magyar szív,

Sem szavához, sem párjához,

Sem magához most nem hív!

Egy istenem, egy a hazám,

Érzi szívem, s ezt vallja szám;

S egy szerelme szívemnek,

Mint egy szíve keblemnek.

54. Dal.

Ezerféle képzeletek,

Gondolatok s remények,

S még százszor több érezetek,

Kivánatok és kények

Szendergének tűz-lelkemben,

Még akkor csak embryók,

Mind - sejtém azt kebelemben -

Mind gyönyörű-szépek - s jók:

Most szerelmünk kedveiben,

Csókjainknak tüzeiben

Ezek mind kikelének

S örömekké levének.

55. Dal.

A szerelem örömei

Legvalóbb tulajdonink;

A szív és ész kellemei

Legbecsesebb vagyonink:

Mert nem idő vagy sors-ként van

Mind ezeknek járások;

Hanem bennünk önmagunkban

Vagyon az ő források; -

Minden egyéb, nem örökség,

Egyéb, a mit a sors ád még,

Nem tulajdon, csak kölcsön, -

Csak szép hamv a gyümölcsön.

56. Dal.

Munka töltvén nappalimat,

Éjjelimet nyúgalom,

Nem teheti óráimat

Hosszakká az únalom:

Lovag, gyalog járogatván

A gazdaság ágait;

Néha vadász, csapázgatván

A vadaknak nyomait;

Közben néha bölcselkedvén,

Érezvén és elmélkedvén

S zengvén ebből kelt dalom -

Nem fér hozzám únalom.

57. Dal.

Amor nélkül a szép és jó

Holt, kemény és mereven;

Általa lesz élő, bájló,

Lelkes, szíves, eleven;

Ő ád végső tökélletet

A kellemek bájának,

Mint a harmat szint s életet

A tavaszi rózsának;

S mint a dicső, jóltévő nap,

Kitől minden életet kap,

Esméretes ott is még,

Hol örökké áll a jég.

58. Dal.

Ki a tömlöcz penészéből,

Örök rabság lánczából,

Ki a vakság bús éjjéből

Vagy a halál torkából

Reménytelen kivonatik

Új, szebb élet kedvébe,

Bár pokolból ragadtatik

A menny üdvességébe,

Nem érezhet, jobbat, szebbet

Gyönyörűbbet, édesebbet,

Mint éreztem, boldog én,

Őt először - ölelvén.

59. Dal.

Egy szavára - síralmimnak

Elapadott tengere;

Egy szavára - kínaimnak

Elenyészett ezere;

S világosság lőn fejemben,

Mely bús éjben borongott;

S békesség lőn kebelemben,

Mely tűz-harczban szorongott

A zűrzavar homályai,

Hogy a nap tűz-súgárai

Először kitörtenek,

Legott imígy tüntenek.

60. Dal.

A világ egy nagy üres tér,

Minden árnyék és álom,

Az élet csak keblünkben vér, -

Egyéb holt, - azt találom,

A miólta kebelében

Örömmé vált gyötrelmem,

S az örömek özönében

Uszik s ferdik szerelmem; -

Mintha a nagy természetben

Ő s én volnánk csak életben, -

S csak szerelmünk eleven, -

Egyéb minden mereven.

61. Dal.

Ne káromold, sőt háláljad

Szíved érzékenységét;

Ne irígyeld, sőt sajnáljad

Sok szív ércz-keménységét:

A kemény és érzéketlen

E nagy lánczban hibás tag;

Mint a kőszirt terméketlen,

Elvész benne az életmag:

Érzékenység a nemzője,

Táplálója s éltetője

Minden szép-, nagy- és jónak,

Minden lantra méltónak.

62. Dal.

Mint egy nap az esztendőben,

Mint a madár felettünk,

Vagy felhő a levegőben,

Úgy repűl el életünk;

Míg Amornak örömei

Boldogítják szívünket,

S a bölcseség törvényei

Világítják fejünket; -

De mász, sőt áll az ideje,

Kinek üres szíve s feje; -

Jobb, ha nem él az olyan,

A kin ilyen átok van.

63. Dal.

Éljük (dorgálni ki meri?)

Az ifjúság örömit,

Míg a vénség nem keveri

Öröminkbe ürömit.

Éljünk, a míg ifjak vagyunk,

Míg életünk földje bő,

Míg termékeny keblünk s agyunk, -

Mert eljön majd az idő,

Hogy megtompúl az érezet,

S egyedül az emlékezet

Lesz öröme szívünknek

S legfőbb java éltünknek.

64. Dal.

Mint a tavasz virágzatja,

Mindenegy más fajzatú,

S minden fajnak más látszatja,

S mind tulajdon illatú;

Úgy mindegygyik szépségének

Tulajdon a kelleme

És tulajdon kellemének

Az öröme s érdeme, -

A szívnek és érzelminek,

A léleknek s képzetinek

Ezerféle kedvére

És gyönyörűségére.

65. Dal.

Most négyszer hét esztendeje,

Lőn kezdete létemnek;

De csak az volt az eleje

Valóságos éltemnek,

Midőn (második nyár most lesz)

Lízám! nékem így szóllál:

«Ha szerelmem boldoggá tesz, -

Boldogságod helyén áll!»

Mind addig, - csak hogy mozogtam;

Nem tarthattam, bár ha fogtam; -

Akkor újra teremtél,

Szívem csak azóta él.

66. Dal.

Ha nem érnek az elmével,

Óh vers, ólom lábaid,

És a szívnek érzetével,

Nyelv, nem birnak szavaid;

Hát jobb, óh vers, csak elfúlnod, -

A nehéz vers fertelem;

S néked, nyelv, jobb elnémúlnod, -

A selyp hangzat sérelem.

Így lesz féreg-csúsz-mászássá,

Így lesz varjú-károgássá,

Óh sas, fellengezésed,

Fülemile, zengésed.

67. Dal.

Az emberszív, valamíg vér,

Érzelmet vált és cserél;

Mindég kiván, sovárog s kér,

Tellik, ürűl, reményl s fél.

Boldog szív, mely, a mit kére,

A sorstól megnyerhette;

Mely nyúgalom-partot ére

S reményét nem vesztette.

Ez órában jó érzemény,

A jövőre kedves remény:

Boldog annak élete,

Ki már erre mehete.

68. Dal.

Az első csók ajakiból

Mint ragadt-meg engemet!

Szinte minden sarkaiból

Kiforgatta létemet.

«Rég-szeretett, hát enyém vagy!

Semmi sors nem választ el!»

Egész lelkem ezen egy nagy

Gondolatba lobbant fel.

S mint az árnyék a szálfáknak,

A nap és hold a világnak,

Néki szívem oly hive,

Oly hivem az ő szive.

69. Dal.

Ha úgy nézed szépségedet,

Leány, mint fő javadat,

Szánlak, gyarló, én tégedet,

Mert megcsalod magadat.

Hidd el, kevés ez magában;

S gyakran ennek birtoka,

Az ő rövid tartásában,

Hosszú búnak az oka.

Gondolj szíved- és lelkeddel

Többet, mint sem szépségeddel:

Ez naponként fogy és vész; -

Holtig tart a szív és ész.

70. Dal.

Asznak a rét virágai,

Hervasztván az ősz szele;

Némák berkünk lantosai,

Sárgúl a fák levele! -

Az ifjúság kellemei,

És tüzei s kényei,

Az életnek örömei,

Reményei s kedvei, -

Minden a nagy természetbe

Így megyen bús-enyészetbe!

Éljünk szívünk- s lelkünkkel,

Mert mink is így megyünk-el.

71. Dal.

Rokon ember-társatokkal

Kik jót tenni gondoltok,

S vagy színekkel, vagy hangokkal,

Vagy versekkel rajzoltok!

A természet legyen kútfő

Minden érzett- s gondoltban;

Ő legyen tárgy, ő próbakő, -

Ha másként van, - nem jól van.

Ez örök nagy igazságot,

Melytől hogyha félrevágott,

Majomjáték munkátok, -

Eszetekben tartsátok.

72. Dal.

Hűlt helye a sűrű dombon

A sok madárfészeknek;

Levél helyt a dió-lombon

Csókák s varjak lebegnek;

Fűrj és fecske menni készül,

Gólya, daru eltünt már;

A denevér tornyában ül,

Estvénként most már nem jár;

Hamvas ködben lábbog a nap;

Hervad, pusztúl a domb és lap; -

Itt az ősz! de legyen bár, -

Öröminkben nem lesz kár.

73. Dal.

Szegény vagy rosz belsejébe

Ki maga nem tud lenni,

Ki szívének rejtekébe

Fél s nem szeret bémenni:

A ki önnön társaságát

Mind örökké kerüli;

Vagy esméri silányságát,

Vagy magát nem becsüli.

Bizonyos az, hogy hiános

Ember, a ki, ha magános,

Jó társra nem tehet szert;

Sajnálom az oly embert.

74. Dal.

Szerelemről, hogy jól írjon

Akárki, és tüzesen,

Szükség: érző szívvel birjon

És igazán szeressen.

Ovid, Sappho s több mások is

Oly jól azért irának

Szerelmeket, mert magok is

Szerelmesek valának.

Minden Musa bár fejedben,

Amor nélkül kebeledben,

Akármiként igyekezz: -

Leirt tüzed hideg lesz.

75. Dal.

Nem ki névért, dicsőségért

Mássza Pindus bérczeit,

Vagy alacsony nyereségért

Írja halom-verseit;

Hanem az, ki, ha lelkében

Gondolatok virradnak,

Vagy felhevűlt kebelében

Érzemények fakadnak,

Lantot ragad, s mi érdekli,

Kedvesinek elénekli, -

Kiben a vers így terem,

Az énnékem emberem.

III. ÉNEK.

Hah! Istenség a szerelem

E romlandó hüvelyben;

Segedelem és védelem

A sors ellen a mellben;

Mindenható hatalmával

És tulajdon bűbájával,

A mit az ész alig hisz,

Játszva mindent végre visz.

Rózsákat hint ösvényére

Ezen földi éltünknek;

Írt csepegtet sérelmére

Gyakran vérző szívünknek:

A bút, gondot felvidítja,

A szegényt meggazdagítja,

Minden ellen védelem -

Istenség a szerelem!

A lelket megnemesíti,

Szépre, nagyra buzdítja;

Az elmét megélesíti,

A lomhát megindítja;

Az ércz-szívet meglágyítja,

A fajtalant megtisztítja,

Meghajt minden nagyságot,

Hódít minden vadságot.

Szárnyakat ád a léleknek

S magán fellyűl emeli,

Bátorságot a félszegnek,

Mely a bajt megtördeli;

A rosszat meggyűlölteti,

Erkölcsöt megkedvelteti;

Terjed benn az értelem, -

Istenség a szerelem!

Nála nélkül az emberség

Itt örömöt nem is lel;

Nála nélkül a mesterség

Semmi dicsőt nem mivel.

Minden jónak, felségesnek,

Minden gyönyörűségesnek

A szerelem eleje,

A szerelem veleje.

Közönséges lelkekből is

Mely mennyei szikrát ejt?

A legvadabb szívekből is

Mely isteni érzést fejt? -

A mi egymást gyülölséggel

S ellenséges dühösséggel

Mind örökké üldözte,

Gyakran öszvekötözte.

Kicsal minden tehetséget

Az emberből bájával;

Betölt minden reménységet

A boldogság árjával;

Minden átkot áldássá tesz,

Ő általa tűrhető lesz

A legfenébb gyötrelem, -

Istenség a szerelem.

Tánczot, tréfát, játékokat

Tenyészt a vad pusztában,

És rózsákon vet ágyokat

Pályánk nehéz útjában.

Ezt a földi por-életet,

Mely agyagba rekesztetett,

Oly tetőre vezeti,

Hol az mennyét élheti.

Palotává varázsolja

Az alacsony kalibát;

Veszélyeket meglábolja, -

Nincs előtte semmi gát:

Sőt a bátor és hatalmas

A síron is diadalmas; -

Mint az öröm karjába,

Úgy dől halál torkába.

A természet lépéseit

Ő indítja s vezeti;

Az ő ezer nemzéseit

Ő neveli s élteti:

Nála nélkűl föld, víz, tűz, ég

Zűrzavarban meredne még:

Szerelme az istennek

Ada létet mindennek.

76. Dal.

Miként sejti ő lelkemből

Kelő gondolatimat;

Miként sejti ő szememből

Titkos kivánatimat!

S miként tudja betölteni

Ezeket egy csókjával;

S amazokat segíteni

Elméjének szárnyával! -

Segéd szívem érzésiben,

Elmém víg s bús röpteiben;

Fele valóságomnak,

Lelke minden dolgomnak.

77. Dal.

Mind az, a mit a halandók

Szerencsének tartanak;

A miért ők, a szánandók,

Veszélyekbe szállanak:

A becsület s dicsőségnek

Fényes pora és füstje,

Gazdagságnak és felségnek

Aranya és ezüstje,

S több efféle, miket sok szív

Leggyönyörűbb élésnek hív,

Nem ér hiú becsével

A szerelem kedvével.

78. Dal.

Óh te! ki a nagy világnak

Elkábító zajában,

A hivság és bujaságnak

Ellankasztó karjában

Elbitanglád jobb részedet

Tehetségét lelkednek,

Elbitanglád szép tüzedet,

S elevenjét szívednek, -

Térj vissz' a szép természetnek,

Bölcseségnek s szeretetnek

Boldogító ölébe! -

Írt lelsz kebled sérvébe.

79. Dal.

Van egy erkölcs, melyet imád

Még maga is a gonosz;

Mely a szívnek nyúgalmat ád

S az életre áldást hoz;

Mely még minden hív őrzőjét

Örömökkel fizette

S minden kába elvesztőjét

Gyötrelmekkel bűntette; -

Van egy erkölcs, mely ha elvész,

Vele vész a legszebb s jobb rész:

A szívbéli békesség.

E nagy kincs a szüzesség.

80. Dal.

Szív s ész! külön két kalaúz

Az embernek éltében;

Boldog! a kit egyfelé húz

Mind a kettő mentében.

De többnyire nem egygyeznek, -

Ez jobbra, s az balra megy;

S mikor már nem ellenkeznek -

Az embernek már mind egy.

Gyakran, a mit az ész javall,

A szív kínnak, átoknak vall;

A mit pedig ez szível,

Az azt másként veszi fel.

81. Dal.

A mezei gazdagságban

Minden óra munkát hoz,

Midőn a nagy palotákban

Az únalom ásítoz:

Pedig miként mozog, zajog

Minden, - vélnéd, duplán él;

Holott a szív senyved, sajog,

Nyomván azt a gőz és szél.

Óh természet! csak anyai

Kebeledben a magvai

S gyümölcsi ez életnek; -

Boldogok! kik szeretnek.

82. Dal.

Tudós lehetsz; - de bölcs nem vagy,

Éjt nap könyvben túrkáló:

Tudománynyal megrakott agy

Kedvvel telt szív mellett jó.

Nem ki ezrek éltét, tettét

Tudja, fejti s beszéli,

De, ki ember-természetét

Mélyen érzi és éli, -

Voltakról tud, - jövendőt sejt, -

Valóval él, - kedvet nem ejt,

Ez így, az úgy történvén,

Bölcsnek csak azt mondom én.

83. Dal.

Az örökké nyughatatlan,

Kit valami mindég hajt,

S amott lót-fut, ámbár jól van

Itt is dolga, - nem kap rajt;

Utóbb mégis csak vissza vágy

Születési fészkébe,

Melyet a balgatag elhágy

Jobb remények fejébe:

Mert az ember házi állat;

S bár mint nyomják itt a vállat

Az életnek terhei,

Tűrhetőbbek sebei.

84. Dal.

Sokan voltak, kik őt kérték,

Czímesb, dúsabb, kellemesb;

És ha ez az érdem-mérték,

Én nálamnál érdemesb;

A mit tudok, az is csekély,

Minden ember tudhatja;

Hanem mi a keblemben él, -

Kevés, ki megfoghatja:

Megfogta ő; s e mindég hív,

Csupán érte verő mély szív,

Ezen legjobb értékem,

Szerzé meg őt énnékem.

85. Dal.

A gyermek-kor örömei,

Mig, mint tűz a kövekben,

A szerelem érzelmei

Alusznak a szívekben, -

Mik az édes kínhoz képest,

Mely belőlünk fakadoz,

Midőn a szív lélek és test

Szerelmében olvadoz?

A szerelem örömei

Legédesebb gyümölcsei

E szarándok életnek: -

Boldogok, kik szeretnek!

86. Dal.

Te az idők tengerébe

Már már lefolyt esztendő,

Melynek boldog kezdetébe

Örökr' enyém leve ő!

Hogy a búnak örvényéből

Szívem végre partot ért,

Hálá! lelkem fenekéből,

A jó s boldog napokért!

Hálá, sorsom, kegyelmedért!

Hálá, Lízám! szerelmedért! -

Tavaly ekkor még féltem;

Most - mondhatom, hogy éltem.

87. Dal.

Ez órának lejártával

Vége van e századnak;

A jövő száz lefolytával,

Kik most élnek, - sorvadnak.

Én is, te is, mi boldog pár,

Mi, kik itt most enyelgünk,

Akkor mink is sorvadunk már, -

Otthon lészen már lelkünk.

Édesem te! szemed nedves?

Ne szomorogj, édes-kedves! -

Bár hol légyen lételünk,

Szerelmünk ott lesz velünk.

88. Dal.

Fagyva fekszik a természet

Halotti hó-leplében;

Élte s bája elenyészett,

Áll minden ér keblében;

De majd eljő vőlegénye

A hív tavasz tüzében,

És anyai érzeménye

Megint felforr erében;

S ezerforma életeket,

Örömöket és kedveket,

Kiknek magvok méhében,

Szülend ismét hevében.

89. Dal.

Mint dühödik, üvölt, ordít

A zivatar, s mint kapkod?

Mindent miként lódít, fordít,

Széllyel s öszve mint csapkod? -

Mint a pelyhet, úgy elkapja

A repűlő madarat;

Mint szálvesszőt földig csapja

A magas tölgy-sudarat;

Mint tépi ott a házokat,

Hordja itt a kazalokat? -

Ezt én boldog békéből

Nézem, Lízám öléből.

90. Dal.

A szerelem és barátság,

Időt győző voltában,

Legjobb öröm termő két ág

Az életnek fájában:

E két ágnak gyümölcseit,

Boldog, ki megszedheti!

A többinek veszélyeit

Mosolyogva tűrheti.

A szerelem s barátságot,

E két legszebb öröm-ágot

Szívem szerint élhetvén -

Boldog ember vagyok én!

91. Dal.

Amort, kinek csak buja kény

Volt fajtalan nemzője;

Amort, kinek csak külső fény

Volt negédes szülője,

Óh! ne fogadd kebeledbe,

Azt Hymenné nevelni:

Több az, a mit életedbe

Mindég tudhass szívelni;

Mert csömörrel, únalommal,

Méreggel és fájdalommal

Tölti majdan szívedet

S megemészti éltedet.

92. Dal.

Élés által a szerelem

Gyengül s végre oda vész,

Mert buborék-gerjedelem, -

Úgy itél a hideg ész.

De szerelmünk nemesb fajtú:

Ezt az inkább tüzeli;

Jó s balsors ezt, öröm és bú

Mind nagyobbra neveli:

Mint a phoenix hamvaiból

Úgy szokott ez lángjaiból

Mindég újra éledni,

Nagyobbodni, terjedni.

93. Dal.

Sorsunk vászna e föld hátán

Asszony-kéztől vetődik,

S a mint angyal ez, vagy sátán,

Menny vagy pokol szövődik.

Boldog szív, kit jobb csillaga

Oly asszonyra vezetett,

Kit nemének rút maszlaga

Meg nem vesztegethetett.

De jaj annak, ezerszer jaj!

Kit egy amoly vipera-faj

Hálójába ejthetett;

Jaj annak, hogy - született.

94. Dal.

Ha csak habos testi kények,

Nem a viszont-tisztelet

S titkos rokon-érzemények

Fonták a szív-kötelet, -

Nem állandó: parányi sér,

Egy kis nem várt történet, -

Egygyetlenegy elfolyt csepp-vér

Ennek könnyen véget vet.

Egygyik felől szeretetre,

Másik felől tiszteletre

Támaszkodván Hymenünk -

Soha sem kell féltenünk.

95. Dal.

Egy szép hölgynek ellenében

A mely férfi úgy megáll, -

Érzés nélkül kebelében,

Hidegen, - mint egy kőszál;

Az az asszony-természetnek

Vagy rút adót fizetett;

Vagy kedvével ez életnek

Örökre számot vetett;

Vagy bú-féreg ül szívében,

Vagy nincs erő tetemében,

S minden csontja már száraz -

Vagy nem is férfi már az.

96. Dal.

Ki egy szép s jó feleségben,

Egynéhány jó gyermekben,

Középszerű tehetségben,

Válogatott könyvekben

Tartós élést, boldogságot,

Elégedést nem talál; -

Csak hagyja el e világot, -

Annak legjobb a halál:

Mert a miről ő álmodoz,

Oly valamit e föld nem hoz;

Nem terem az agyagban,

Hanem feljebb csillagban.

97. Dal.

Esmérd meg az embereket

Minden természetekben,

Bölcsebb ifjú! s szedj kincseket

Az ő szegénységekben;

Gyűjts magadnak bölcseséget

Az ő bolondságikból,

Jóságot és szelídséget

Az ő gonoszságikból;

Tanúld ki jól a világot; -

Szíjj a gőzből valóságot, -

Vegyed hasznát eszednek,

S lesz mit élni szivednek.

98. Dal.

Éljük okos itélettel

A mit ád a jelenlét,

Nyilt és vidám érezettel, -

Ki másként tesz, nagyon vét:

A jövendő szép reménye

Többnyire dugába dűl;

A jelenlét érzeménye -

Ez a miénk egyedül.

Édes-kedves, jersze tehát!

Míg van rajta, rázzuk a fát;

Talán holnap ilyenkor

Válni, - rajtunk lesz a sor.

99. Dal.

Mint borzasztó havasoknak,

Hol szirtnek szirt hegyette,

Temetőknek, sírhalmoknak

A szelíd hold felette; -

Úgy jösz feldúlt nemzeteknek,

Országoknak hamvain,

Milliom holt tetemeknek,

Megölteknek csontjain, -

Keresztül vér-tengereken,

Segítni az embereken,

Áldott Béke! - üdvez légy! -

Maradj! - vesznünk kell, ha mégy.

100. Dal.

Ti, kik Hymfit dicséritek,

Poétának mondjátok,

S Petrarchához emelitek,

Jó barátim! halljátok:

Nem engemet, - szerelmemet

Illeti a borostyán:

Ez gyilkolta úgy szívemet,

Hogy kínomban kiki szán.

Ott, a hol én nem vetettem,

Bár valamit segítettem,

(Sokról ezt sem mondhatni,)

Nem szoktam én aratni.

IV. ÉNEK.

Ti, kegyes ég szülöttjei,

A szép és jónak ékei,

Amor bájos testvérei,

Élet és öröm lelkei,

Gratiák! - kegy istennéi

Hellának és Rómának,

Óh! legyetek barátnéi

Egy áldozó scythának! -

Nékem, ki most dicsőségtek

Háladásúl hirdetem,

Minthogy annyi kegyességtek

Boldogítja életem;

Kivált azon kegyelmetek,

Hogy őt nékem adátok,

Kit magatok neveltetek,

S ki most fényt hoz reátok.

Oldjátok meg, mint Wielandnak,

Nékem is báj-övetek!

Hadd zengje a magyar lantnak

Hangja is kellemtek. -

Jöttök, szívek istennéi, -

Öveteket nyitjátok? -

Socratesek barátnéi!

Egek! egek! mit látok? -

Az egész nagy természetben

Semmi sincs egészen ép,

Nincs egészen jó keletben,

Egészen jó, nagy és szép

Egyéb, a mit kezetekkel

Formálva megérétek,

És isteni lelketekkel

Bájolva megihlétek.

Mi az ember nélkűletek?

Mi a szépség és erkölcs? -

Mind ezek csak történetek,

S az ember csak vér-gyümölcs.

Mik az ember örömei,

Ha nem vagytok lelkeik?

A lélek s test szépségei,

Ha nem vagytok ékeik? -

A szépségnek, nélkületek,

Nincs módja, nincs alkalma;

Kegy-istennék! csak tőletek

Jön ereje, hatalma:

Ti benne felolvasztjátok,

A mi kemény s mereven,

S szépre, jóra indítjátok,

A mi abban eleven.

A bájoló kegyességet,

Melyet ki nem ejthetni,

A mosolygó édességet,

Melyet meg nem fejthetni;

Azt a maga-kedveltetőt,

Melyért a szív fennen ég;

Azt a mélyen érezhetőt,

A miből áll a szépség.

Mely mind szőrben, mind biborban,

Apró s nagyobb formában,

Mind fiatal, mind vén korban,

Örökké szép magában; -

Mind ezeket tik adjátok,

Három kegyes testvérek!

Mind ezek a ti munkátok,

Mindenható tündérek! -

Amor, ama nemesebbik,

Ki bölcset is érdekel,

Ama lelkesb s édesebbik,

Kiről Petrarch énekel;

Kinél nem czím nyom érdemet,

Vagy pénz, hanem szív és ész,

Tőletek kér kölcsön szemet,

Ha magának tárgyot néz.

S tartósokká ti teszitek

Vértől csélcsap lángjait;

Mert isteni kellemitek

Megkötözik szárnyait.

Nélkűletek csapodárok,

Mint a lepkék, kényei;

A sírig hív emberpárok

Hatalmatok mívei.

Azon ifjú, kit elragad

Egy szép szűznek személye,

S lelke hevűl - s keble dagad -

S hogy magát kibeszélje,

Szívének mély hangjaival

A szűz éneklője lesz,

Ez is, szive lángjaival

Áldozatot néktek tesz.

A szűz, ki hű kedvesének

Oda lankad ölébe,

S még sem csorbúl fő kincsének

Legparányibb részébe;

Sőt ártatlan szerelmével

Szíve, lelke szebb s jobb lesz, -

Ez is tiszta szemérmével

Áldozatot néktek tesz. -

Nélkűletek vagy rágalom,

Vagy lankadt a társaság;

Nélkűletek vagy únalom,

Vagy száraz a vígaság.

Az elmének szebb lángjai,

A szív ömlő kéjei,

A múlatság szebb hangjai,

Kellemetek mívei.

Általatok könnyebbűlnek

Az életnek terhei;

Nemesednek, szelídűlnek

A szív érzeményei.

Általatok a vénségnek

Kisimúlnak ránczai,

S a legerősb gőgösségnek

Megvétetnek sánczai.

A Musáknak, nélkületek,

Csekély az ő érdemek;

Általatok és tőletek

Jön ő minden kellemek:

A kellem, mely kerestetvén,

Annál inkább távozik,

S tanúltatván, követtetvén,

Csak majommá változik.

Kegy-istennék! nélkűletek

Csak kezdet a mesterség;

Durvák, vadak a nemzetek,

Értetlen az emberség:

Ti szereztek kedvességet

A testnek és ruhának;

Ti szereztek örökséget

Mindennémű munkának.

Lethébe dűlt nélkűletek

Ezer munka, noha jó;

A jó s hasznos csak veletek,

Csak, ha tetszik, állandó.

Csekélységek, mert tetszenek,

Mert élteti lelketek,

Bár századok elteltenek, -

Élnek most is veletek.

A legmélyebb tudományok,

Bár mennyi volt érdemek,

A legdrágább alkotmányok,

Mivel nem volt kellemek,

Melyek által a szíveknek

Mindenkor tetszhessenek,

Úgy elmúltak, hogy neveknek

Hirmondóik sincsenek. -

Nélkűletek a bölcseség

Nem szerencse minékünk,

Hibázván benn a szivesség.

Mely főbb emberiségünk;

A szív édesb érzésinek

Szivetlen megfojtója,

S legszebb, legjobb öröminek

Komor kárhoztatója.

A bölcsek ti nélkületek

Csak hordókban tunyognak;

Öröm nélkül foly életek,

Mint a komor baglyoknak.

Így lenni bölcs, - hogy szívünkkel,

S öröminkkel fizessünk? -

Ez érdemtől, jobb, essünk el, -

Csak boldogok lehessünk.

Az egy egész szép termetnek

Öszvehangzó kelete;

S e szép egybe folyt keletnek

Bájt lehellő élete;

A szép helyzet, szép mozdúlat,

Melyben nincsen szegelet;

Elmésség, mely lelket múlat,

S édes öröm-magot vet; -

Az a tiszta szeméremnek

Elpirúló rózsája,

Hol a tüzes szerelemnek

Gyúladni kezd fáklyája;

A száj édes mosolygása,

Ama szívet fogó lép;

A fő csüggedt andalgása,

Mely szívet és lelket tép;

Ama könnyű, víd bölcseség,

Mely magát nem fújja fel;

A tűz, melyben nincs szelesség,

Mely csak éltet hevével;

Finomság, mely nem ravaszság,

Nem finnya vagy kényesség;

Csinosság, mely nem czifraság,

Vagy kinyirbált pipesség.

A büszkeség és hatalom,

Mely soha nem dagadoz;

Az alázat és alkalom,

Mely porig nem hajladoz;

Az az önnön kelleminek

Ártatlan nem tudása;

Az az önnön érdeminek

Ön magába vonása; -

S ez a Lízám szemeiből

Mennybe nyíló tekintet,

Mely gondjaim körmeiből

Engem mindjárt kiinthet; -

S ez a Lízám szép szívében

Lakozó szűz szemérem,

Melyet minden verésében

Imád minden csepp vérem. -

Socratesek bölcsesége,

Melyben semmi kemény nincs;

Szelíd, szíves embersége,

E legdrágább, legfőbb kincs,

Ovid könnyű elméssége,

Juliája Rousseaunak,

Xenophonnak kedvessége,

Tűz-ódái Sapphónak;

Correggio rajzolati,

Phidiasnak szobrai,

Wieland lelkes gondolati,

Mozart bájos hangjai;

Cicerónak beszédjei

Az egybe gyűlt Romához;

Lízám édes levelei

Kedves barátnéjához; -

Hogy amott egy ragyogó szép

Szeretetlen hervadoz,

S itt egy szembe sem tünő kép

Szívet s elmét ragadoz!

Hogy Ninonért ősz korában

Fiatal szív gyúladoz;

S egy más legszebb virágában

Unalomban kajladoz;

Hogy a rút elfedezheti

A sors mostohaságát;

És a vén elfelejteti

A vér tulajdonságát;

Hogy a dalos Anacreon

Akkor is még enyeleg

S rózsa s szegfő koszorút fon,

Midőn sírba szédeleg; -

Hogy Lais megszeretteti

Magát a nép javával;

Augustus elfelejteti

Brutust, Catót Romával;

Hogy Horácnak dicsősége

El nem vész, míg ember lesz;

Hogy Pericles felesége

S öcscse oly sok csudát tesz; -

A kellem, mely többnek látszik

Emberinél, földinél;

A tudósság, mely csak játszik,

Midőn tárgya nagy, bő s mély; -

Mind ez és több itt a földön,

A mit le nem festhetek,

Óh Gratiák! tőletek jön -

A ti bájos mívetek. -

Jertek! áldott Hunniának

Szerencsésebb fiai!

S ti fiai Dáciának,

De csak olyan fajai,

Csak ti, a kik nem levétek,

Hogy csupán csak legyetek;

Kik feljebbről eredétek,

S több szívetek s lelketek;

Ti is, legszebb alkotmányi

A természet urának,

Asszonyai és leányi

A két magyar hazának:

Kik nem azért születtetek,

Hogy csupán csak szüljetek;

Hanem arra termettetek,

Hogy mindenünk legyetek:

Jertek, óh! és forgassátok

E gyönyörű báj-övet;

Ebben itt feltaláljátok

Ama csuda kincs-követ,

Melylyel birván, szaporodnak

A lélek s test kellemi;

S az életnek nagyobbodnak

Örömei s érdemi.

101. Dal.

A világ nagy tengeréből,

Melyben éltünk hánykódik,

Indúlatink szélvészéből,

Melyben szívünk vívódik;

És kormánya értelmünknek

Annyiszor megakadoz;

S vitorlája reményünknek

Annyiszor megszakadoz; -

Boldog, ki kievezhetett

S szerencsésen kiköthetett

A nyúgalom keblébe,

Egy asszony hív ölébe.

102. Dal.

A mesterség: boldog lenni,

Igen könnyű, de ritka;

Nem kell ezért messze menni, -

Bennünk vagyon a titka.

Sándor s Caesar a világot,

Hogy boldogok lennének,

Felforgatták, - boldogságot

Ám de még sem nyerének. -

Szív és lélek valóságom;

S azért minden boldogságom,

A két legszebb érzelem;

Barátság és szerelem.

103. Dal.

Oh te, szívem kedveltjének

Első édes irgalma!

Első csókja szerelmének!

Kínaim szép jutalma:

Szívemnek mély fenekében,

Ott sajogsz te most is még;

Üdvezítő erejében

Tüzed mindég bennem ég.

Bár mi légyen már belőlem,

Elmondhatom azt felőlem:

Nem hiába reméltem -

Mert szerettem és éltem.

104. Dal.

Mit nem kíván, miket nem sejt,

Mit nem hisz az emberszív!

S az emberész hol nem jár s fejt! -

Példánk a sok elmemív.

De ha mind ezt jól felvesszük, -

Mind csak álom, gőz és szél;

S fájdalommal azt érezzük,

Hogy piczinyt több - semminél.

Az igazság mértékével

Kebelünkben kevés kél el:

Csak az erkölcs s szerelem

Megnyugtató élelem.

105. Dal.

Ha némelykor - csak futtában

Forgatván a múlt időt,

Bal sorsomban, - más karjában

Képzelem magamnak őt; -

Megrendűlök, - felborzadok,

A vér megfagy eremben, -

Elhalok; - s meg fellázadok, -

Pokol terem keblemben;

S megczáfolni gondolatom,

Kebelemhez szorongatom

Kincsemet s megcsókolom, -

S enyém vagy! azt gondolom.

106. Dal.

Szabadságban, szeretetben

Minden vígad, a mi él.

A megújult természetben; -

Lízám! szíved - mit beszél? -

Halljad csak a fülemilét

A mogyoró-sűrűben? -

Nézd csak a sok tarka pillét? -

Be szép itt a zöld fűben! -

Oh szeressünk! - Adj csókokat!

Éljünk! - igen, igen sokat!

Szerelmesek, szabadok -

Adj csókot! - én is adok.

107. Dal.

Balul téssz, ha kárhoztatod,

Megőszült bölcs, versemet;

Inkább szíved sajnálhatod,

Hogy nem érzi tüzemet.

Tekints vissza életedre

S vizsgáld édes kedveit;

Tedd kezedet a szívedre -

S valljad meg kútfejeit:

Szíved legjobb érzeményi,

Nemde Ámor szüleményi? -

Jaj a szívnek, mely kiég!

Annak verni - már elég.

108. Dal.

Hogy először megnyílt nékem

A szemérem levele,

Mely fedez üdvességem, -

S előttem volt kebele, -

Boldogító szándékában

Emelkedve két halma

Az érzemény hullámjában -

Hűségem szép jutalma! -

Hah! mit érzett szívem akkor?

Istenné lett az ember-por; -

Szerelmem ez órája

Éltem legszebb rózsája.

109. Dal.

A teremtő szerzeménye

A házasság kötele;

Első ember-teremtménye

Megköttetett már vele.

Ez az, a mit megmenthetett

Temérdek sok javából

Apánk, hogy kiverettetett

Éden boldogságából.

De most immár átokká lőn

Ez a jó is itt a földön:

Most egy boldog házasság

Csudált, gúnyolt ritkaság.

110. Dal.

Az egész nagy természetbe'

Most a tavasz langyával,

Mindennek új tenyészetbe

Indúlt forró vágyával;

A földnek zöld zománczában,

A víz folyó tükrében,

Az ég tiszta zafirjában,

Minden állat keblében

Mint él s örvend a szerelem! -

Hah! milliom gerjedelem

Ostromolya keblemet, -

Oltsd! oltsd, kedves, tüzemet.

111. Dal.

Ha a hideg, feszegető

S mélyen hatni vélő ész,

A szívvel nem egygyezhető, -

S azt tartja, hogy mind elvész

Az a sok szép és felséges,

A mit érzünk keblünkben;

Az isteni s dicsőséges,

A mit sejtünk lelkünkben; -

Hogy elvész, mert csak pára volt,

A mi bennünk érzett s gondolt; -

Óh, hát húnj el bennem, ész! -

Mert engem te döggé téssz.

112. Dal.

Ezen földi por-életben,

Hol semmi sem állandó;

Hol alig van tenyészetben

Minden - mindjárt múlandó;

Hol a szívnek éh reményit

Ezer öröm kínálja;

De született érzeményit

Csak - ezer füst táplálja;

Itt - egyedül a szerelem

Az az öröm-fejedelem,

Ki létünk megtöltheti

S földünk mennyé teheti.

113. Dal.

Nincsen, nem volt, nem is lészen,

Ki aszszonytól született,

A ki épen és egészen

Virágzásig nőhetett, -

Hogy Amor rajt erőt nem vett, -

Vagy, ha nem vett, nem vesz még,

Midőn szíve már kifejlett, -

S hogy így van, áldunk, óh ég!

Amor nélkül Szibéria

Volna e föld, s apathia

Ezen földi életünk; -

Bölcsen van, hogy szeretünk.

114. Dal.

A szerelem ád kezdetet

Mindennek e mindenben;

Ezt a roppant természetet

A szerelem tartja fenn;

A mi van, mind általa lett,

A szerelem által él;

A nap alatt, a nap felett,

Minden között ő kötél.

E hatalomnak ellene

Óh ész, törnöd nem kellene:

Mert akárhogy rángódol -

A szív mégis meghódol.

115. Dal.

A mely szívnek érzeményi

Már oly keblet lelhettek,

Melyben legédesb reményi

Érlemetre mehettek;

Az könnyen lecsendesíti

Egyéb indúlatjait,

Az könnyen kielégíti

Többi kivánatjait;

Mert ezeket a szerelem,

Mint legerősb gerjedelem,

Királyképpen kényére

Taníthatja kezére.

116. Dal.

A szerelmet, melyre két szív

Természete szerint vágy;

Melyet a bölcs örömnek hív,

S még az ég is jóvá hágy,

Emberek, ne gátoljátok! -

Mert isteni szerzemény; -

Emberek, ne zavarjátok! -

Mert isteni érzemény:

Az ég ellen tenni vétek;

Oh! sőt inkább terjesszétek;

Hogy boldogok lehessünk,

S boldogokká tehessünk.

117. Dal.

A szélnél is sebesebben

Repűl - repűl az idő;

Veszve, ha mi elmúlt ebben,

Mert az vissza már nem jő:

Életünk is repűl - repűl,

Egyaránt az idővel;

A nap, mely ma homályba dűl,

Holnap nem lesz, - más jő fel.

Hintsük meg hát örömekkel,

S jeleljük meg jó tettekkel

Éltünk minden óráját, -

Szedjük - szedjük rózsáját.

118. Dal.

Az öröm egy kényes virág,

Melylyel bánni gyengén kell;

Ha ki ahhoz hevesen vág,

Azt mindjárt ott dúlja fel.

Kár! hogy erre nem ügyelünk,

Ha örömre találunk;

Minden kedvet mohón nyelünk,

S megcsömörlünk, zabálunk.

Csak aliglan érinteni,

Mértékelve hörpenteni,

A bölcs élő törvénye:

Mert így tovább tart kénye.

119. Dal.

Midőn a nap súgárinak

Bíbora is eltünék,

S a gazdagság munkáinak

Utólja is megszünék;

S nékem adott test- s lélekkel

Ő ott fekszik ölemben: -

A menny minden örömekkel

Szívében és szívemben; -

Vajha egy ily szép órában,

Kettőnk egybe-olvadtában,

Minden öszveomlana,

S minket - sírba ontana!

120. Dal.

Két dolog van, oly szükséges,

Mint a beszítt levegő,

Melylyel, ha ki egészséges,

Birjon, - másként szegény ő;

Sőt élet sem az élete -

Egyképpen él a fával:

Az embernek természete

Hozza ezt már magával.

A szabadság és szerelem

E két szükséges két élelem.

A ki nem bir ezekkel,

Azt - a sír csak nyelje el.

121. Dal.

A jövendő reményein

Csügg a kényes ifjúság;

A jelenlét örömein

Szágúldva csak általvág;

Szívét a vén a múlt idő

Emlékével táplálja ő,

A balgatag, fitymálja:

Mind ez, mind az csalatkozik,

Mert mindenik álmadozik;

A bölcs mindent összevesz:

A mi volt, van s a mi lesz.

122. Dal.

Ha csak a szép vonsz tégedet

Könnyen tünő bájával,

Lassan! - meg ne nyisd szívedet,

Mert ez utóbb nagy kárt vall.

Szükséges itt a figyelem

Higy a próbált szavának:

Vagyon jele a szerelem

Igaz s tartós lángjának:

A mi szépért a szerelem

Ég, tisztelje az értelem:

Hogy a mit szült kelleme,

Megtarthassa érdeme.

123. Dal.

A szerelem és reménység

Legkegyesb két csillagunk,

Míg életünk olaja ég,

S a sír felé ballagunk:

E föld csekély örömeit

Emeli az s szépíti

E föld tenger keserveit

Enyhíti ez s deríti;

S ha menésre int a halál,

Ez előttünk fáklyával áll;

S az meg akkor sem hágy el,

Mikor a sír már elnyel.

124. Dal.

Hol nem jártak gondolatim

Ezen roppant mindenben?

Hol nem jártak kívánatim? -

Míg e boldog Hymenben,

Mint a méh-raj, megszállának

S egy csomóba gyűltenek,

Hogy az élet rózsájának

Kebelében éljenek.

Innen most bár kireppennek,

Messze többé már nem mennek;

Minden öröm bőjében

Lévén Hymen ölében.

125. Dal.

Sokszor, midőn bámúlással

Érzem szívét és eszét;

S ő hajnali mosolygással

Nyújtja nékem szép kezét;

S érzem teli mértékében

Magas boldogságomat -

Szint a mennyek hetedében

Lelem valóságomat,

S boldogságom szerzőjéhez,

Kitől minden szív sorsot vesz,

Ezer hálát repítvén, -

Csak nem elenyészek én.

V. ÉNEK.

Szeretek én tébolyogni

A tavasz szép zöldjében,

Lovag, gyalog csavarogni

A természet keblében;

Mindennek új életében

Mindennek új örömében

Érzelmekbe merűlni, -

S én is élni s örülni.

S eltikkadván, szeretek én

A zöld berek szélében

Kipihenni, odadűlvén

A csörgeteg mentében; -

Egy fa boltos árnyékában,

A rét hímes bársonyában,

Ott pipára gyújtani

S némán - látni, hallani:

A patak fény-tűkörében

Virágokat lengeni,

A levegő tengerében

Pacsirtákat zengeni; -

S ezek dalló örömére,

S fülemilék énekére

Magam is felborzadni -

S elmés dalra fakadni.

Szeretek én kertészkedni

Kikeletkor kertemben;

Öröm, látnom nevelkedni

Ezt, azt kertészségemben;

S minden virág elsőjével,

Minden gyümölcs zsengéjével

Néki kedveskedhetnem,

S egy kis kedvét tölthetnem.

Szeretek én nyár hevében

Az erdőben rejtőzni,

És susogó zöld éjében

Lágy szellőben hűtözni;

S egy titkos völgy mély ölében,

Egy hűs csermely gyöngy-vizében

Szomjúságom oltani

S néha - meg is mosdani.

Szeretem én, a mezőben,

Mely áldással terhelve,

Vélni magam egy erdőben,

Magas rozstól elnyelve;

S látni czifrán tarkálni ott

A cyánát és pipacsot, -

S egy lappangót hallani

Pitypalattyot mondani;

Látni a szél fúvalmában

A gabona tengerét

Hányni zörgő tódúltában

Zöld hullámi ezerét:

Látni a föld szőnyegében

A nagy mestert nagy mivében, -

Hallni madárhangzatban,

Szívni virág-illatban.

Szeretem a természetet

Nézni teremtésében,

A tenyészet - s érlemetet

Látni menten-mentében:

S mint pacsirták, úgy reppennek,

Súgárához az istennek

Háláim az áldásért,

Melyet rám is bőven mért.

Szeretem én bíborúlni

Látni reggel rózsáját

A hajnalnak, mint pirúlni

Egy szép hölgynek arczáját,

Midőn első reggel kél fel,

Aurorának szemérmével

Kedvesének karjából,

Hymen rózsa-ágyából.

S ily hajnalkor szeretnék én

Lízám mellől elszökni,

És magamat, lóra vetvén,

A szabadba kilökni;

S az illatos levegőben,

Harmat-gyöngyös zöld mezőben,

Örömimből üdűlni

S meg - fészkembe kerűlni.

Szeretem én, pompájában

Kelni látni a napot,

És jóltévő pályájában

Minden dombot és lapot

Elönteni világával,

És tüzének hatalmával

Tenyészteni, érlelni,

Táplálni és nevelni.

Így tesz jót a nemzetekkel

Egy nagy szív a trónusról;

Így tesz jót az emberekkel

Egy nagy lélek Pindusról.

Ti, a nap-ként istenkedők,

Uralkodók! bölcselkedők!

Áldott légyen nevetek,

S boldogító lelketek! -

Szeretném én látni, mint jön,

Támadtában néma s rest,

S utóbb, ha több társakat vön,

Egy borzasztó fellegtest, -

Földet rázó robajokkal

És czikázó villámokkal

Egy rémítő szörnyeteg, -

Az égi nagy fergeteg;

Mint jön zúgva és ordítva

A bús szélvész szárnyain, -

Erdő, mező megindítva,

Alig áll helyt inain;

Mint okádja ki tüzeit,

Miként önti le vizeit,

Melyek víttak keblében -

S meg - mint szakad testében.

Hűves őszszel szeretek én

Lovag, gyalog vadászni,

Régi szittyák faja lévén,

A vadakkal csatázni:

A rónákon szágúldani,

A sűrűkben lappangani

S Lehel szittya módjára

Kürtöt fúni nótára.

Látni: a nyúl mint ugrik el,

Mint hány füttyöt farával,

Hajsza! s Cziczke mint nyúlik el, -

S penderíti fogával.

S ha kopóim harangoznak,

Hogy az erdők riadoznak, -

S vadat látok illantni,

Néki puskát durrantni.

Badacsonynak szüretjében

Öröm nékem múlatnom,

S ízes édes gerezdjében

Kényre válogathatnom; -

S a szép hegyek pompájával

Eltelvén, egy sas szárnyával,

Mely ott lebeg tetején,

Szeretek fellengni én.

Szeretek ott merengeni

Azon évben elmémmel,

Melyben szívem kifejleni

Édes kín közt kezdett el.

Hogy előbbi lételembe,

Szilaj s rideg kebelembe

Uj, szebb élet villámlott, -

Ezt gondolnom, - öröm ott.

Szeretem a szittya lantot

Szittya hangon hangzani -

Hol a lantos jól szippantott

Költő szeszből - hallani,

A zengő vers muzsikája,

Érzett s gondolt tárgyok bája

Visszhangozván keblemben, -

Édes kényem lelem benn.

Szeretem én, ha szivemben

Bizonytalan fakadoz

Az érzemény, s kebelemben

Mégis szélyel áradoz,

Azt hangokba kiönteni

S hegedűmön elzengeni;

Édes így elmerűlnöm

Lethébe, - s megenyhűlnöm.

Szerettemmel szeretek én

Kandallómnak tüzénél,

Mikor kinn fagy, melegedvén,

Vitnyédinek füstyénél

Erről arról beszélgetni,

Múlt időket emlegetni;

Vagy újait hallani

Hayden után hangzani.

Szeretek egy jó baráttal,

Ki érzékeny s értelmes,

És sorsomban, ha jó, ha bal,

Részesűlni figyelmes,

Gondolkodva és érezve,

Egyről másról értekezve,

Egy két órát tölteni

És kedvekkel telleni.

Ezek kényi és kedvei

Szívemnek és lelkemnek;

Ezek gyönyörűségei

Az én boldog éltemnek; -

De leginkább szeretem én,

Hüvelyemet félre vetvén,

Ölelgetni kincsemet

S élni - Himfy létemet.

126. Dal.

Bizodalom fő áldása

Két szív égő lángjának;

Nála nélkűl nincs tartása

Hymen boldogságának:

A hol ez nincs, ott kétséges

A szerelem s félelmes;

S minden édes, üdvességes

Gerjedelem gyötrelmes; -

A hol ez nincs, bélophatja

A féltésnek indúlatja

Magát könnyen Hymenbe,

Mint a sátán Édenbe.

127. Dal.

A királyi palotában,

A pompának fényében,

A remete barlangjában,

Magánosság csendében;

Minden dolog tudásában,

A mit tudnak s tudtak rég;

Ezer Perú birtokában, -

A mink van, mind - nem elég:

Csak Hymennek kebelében,

Egy jó asszony hív ölében,

A hol két szív öszveég -

Ott a mink van, az elég.

128. Dal.

Ezt a roppant természetet

Szemléld körűl s vizsgáld meg,

Ezt az örök szép keletet:

Ég s föld, s ebben minden szeg,

A mit látsz, tudsz, alatt és fenn,

Egymást vonsza s öleli;

Öszvehúzó-hangzó minden,

Egymást tartja s neveli: -

Az örök nagy szeretetnek

Míve a nagy természetnek

Bámúlandó kelete;

Ő mindennek élete.

129. Dal.

Az életnek tengerében

Minden embert más szél visz,

A mint kiki kebelében

A szív így, vagy amúgy hisz:

Ez Marshoz, az Parnassusra,

Ez Gnidosba igyekszik;

Az Mammonra, ez trónusra,

Az nagy névre törekszik.

Ezek közül kit vitt jobb szél, -

Midőn sajkánk a partra kél,

Hol pályánkat kifutjuk,

Solonként, ott megtudjuk.

130. Dal.

Alig nézi magát körül

Az ember e világban,

Itt létének alig örül -

Már a sírja tátva van;

Benne van a halandóság

Az életnek magvában;

Benne van a múlandóság

A föld minden porában:

Barátim! hát, ne henyéljünk,

A kevésből sokat éljünk,

Míg a tátott sír béfal; -

Rövid éltünk, mint e dal.

131. Dal.

Nem mind myrtus, a mit Amor

Mint azt árúl, és megvesz

Az oktalan fiatal kor.

Elmélkedj, ne csak érezz! -

Mert mind mosolygó gyümölcsök

Undok férget rejtenek,

Úgy a bájoló erkölcsök

Gyakran kigyót fedtenek.

Buzgó szívek! vigyázzatok!

Meggondolva hódoljatok:

Keservesen lakoltok,

Ha hamisnak hódoltok.

132. Dal.

A mely Hyment pénz s czim szerzett,

S Amor nem volt egy vele;

Mi csuda, ha vaslánczczá lett

Utóbb rózsa-kötele? -

A természet munkálása:

Mindennek kell élelem;

S Hymennek legjobb áldása

S élelme a szerelem.

Ezt megintlen az táplálja,

A mi becsét végig állja

S mind halálig állandó: -

Az igaz, szép, nagy és jó.

133. Dal.

Érzékeny szív! értelmes ész!

Éltünk két fő kelleme!

Melynek soha soha nem vész,

Sőt nő becse s érdeme:

Folyton-folyva bár folyjanak

Az időnek órái;

Fogyton-fogyva bár fogyjanak

Az ifjúság rózsái;

A test ámbár zsugorodik

És az élet alkonyodik; -

Ti soha nem hervadtok;

Mindég ifjan maradtok.

134. Dal.

Az öröm úgy nevelkedik,

Mint fű a föld méhében,

Ha bölcseség kertészkedik

A szerelem kertjében:

Kéjt, kedvet és örömöt vet

Élésére magának;

Megszedi az éretteket

S magvát veszi javának:

A csömör és az únalom

S más kártékony, ártalmas gyom

Soha sem ver gyökeret,

Ha szívünk bölcsen szeret.

135. Dal.

Egy kincstek van, óh leányok,

Mely a legfőbb érdemtek;

E nélkül mind csak silányok

Más bájitok s kellemtek.

Bájaitok seregéből

Térdre minket csak ez ejt;

Amor ezer reményéből

Szívónk mennyet ebben sejt;

Ez a kellem-koszorúban

Legszebb rózsa, - középett van, -

Bimbójában rejtve még. -

E kincstek a szűzesség.

136. Dal.

Boldogok, míg még ártatlan,

Óh barátim! szívetek;

Nem marad ez jutalmatlan,

Bizonyosak legyetek:

A bujaság gyönyörűje,

Mint a hab oly múlandó;

De leszállott keserűje

Életvégig állandó.

A békében folyó élet,

Melybe bánat mérget nem vet,

Tőled ered, szűzesség, -

Őrizd ezt, óh kegyes ég!

137. Dal.

Az életnek tengerében -

Fáj! ha látom, merre vág,

Veszni Circe örvényében

Hajód, kába ifjúság! -

Az egészség árboczfája

Elroncsolva, rothadva,

A remények vitorlája

Széllyel tépve, szakadva,

Lélek ülvén, ki csüggedez,

A kormányon, mely töredez, -

Hajód kora vénségbe

Így köt majd ki inségbe.

138. Dal.

Őrizzétek jó nevetek,

Asszonyok és leányok!

Kételkedni felőletek,

Szél érvén azt, már van ok;

S ártatlanok legyetek bár,

Félig oda becsetek,

Fele érdem oda van már,

Ha kétes jó nevetek:

Hejh! s többnyire csak hivságtok

S veszedelmes kivánságtok

Tetszeni és gyújtani,

Szokták ezt eljátszani.

139. Dal.

Gyűlöllek én, asszony-férfi,

Ki kiléptél rendedből;

S téged, férfi-asszony, a ki

Kicsaptál lágy nemedből:

Herculest, ki rokkát pörget,

Nem lehet nem nevetnem;

Minervát, ki fegyvert zörget,

Lehetetlen szeretnem.

Határa van a két nemnek:

S nem csak nem kecs az érdemnek,

Hanem hiba s csorbaság,

Ha ki ezen általhág.

140. Dal.

Ha egy szép test látására

A szív benned habot vet,

Ne hajts sokat forrására,

S ne fonj néki kötelet:

Oh! mert ez még nem szerelem;

Csak csalóka érzemény;

Csak buborék-gerjedelem

És habként eltünő kény:

Egész élted pályájára,

Minden napod nyúgalmára

Egy kis vér-hab nem elég; -

Egy tenger kell ahhoz még.

141. Dal.

Ha tavasznak leheltére

A természet ébredez;

Ha termékeny szerelmére

Minden ere gerjedez;

Midőn anya-emlőiből

Új élelmet osztogat;

Midőn édes tüzeiből

Új szerelmet gyújtogat; -

A ki akkor kebelében,

Százszor nagyobb mértékében

Öröm helyett bút táplál -

Az, szegény, rossz karban áll!

142. Dal.

Minden vizek kicsapának,

Árjok mindent önt és elvisz:

A bosszús ég haragjának

Csapása e tenger víz! -

Ott, hol nyájak legeltenek,

Most a halak úszkálnak;

Ott, hol rókák fészkeltenek,

Most a rákok mászkálnak.

Víz borítja földeimet,

Megemészté reményimet, -

De nem oltván szerelmem,

Könnyen tűröm sérelmem.

143. Dal.

A mely szív, míg nyereséget,

Veszteséget fel nem vet,

Nem tud kötni szövetséget, -

Az, igazán nem szeret:

Önnön-magát fel sem veszi

Az igazán szerető;

Boldogságát csak az teszi,

Ha boldoggá tehet ő;

Lemond minden szerencséről,

Sőt, ha rá kel, életéről; -

Hajh! de minden században

Ilyen szív - kettő ha van!

144. Dal.

S az istennek akaratja,

Hogy örűljünk létünknek;

Öröm első indúlatja

S gerjedelme szívünknek:

S az örömnek a szerelem

Legbizonyosb kútfeje,

Míg fajtalan gerjedelem

Nem fattyazik melleje.

Szeressünk hát, hogy örüljünk;

Csak hogy mélyen ne merűljünk:

Minden soknál kész a kár, -

Mert mindenben van határ.

145. Dal.

Két elmében egy értelem,

Egy lélek két hüvelyben,

Egy szív, egy tűz, egy érzelem

S indúlat két kebelben; -

Ketté osztva mind jó, mind rossz,

Kény, kedv, öröm, bú és terh,

S minden, a mit az idő hoz,

S porban lel a por-ember;

Minden helyben és időben,

Ő bennem s én viszont ő-ben

Boldogságunk ölelvén -

Így élünk egy - ő és én.

146. Dal.

Te, szemének tekintete!

Hogy szerelme szívének

Szerencsémre lobbot vete,

S szemén általtörének

Az oly soká titkolt tűznek

Boldogító szikrái, -

Midőn a megindúlt szűznek

Hajnalszínű rózsái

Felderíték búm homályát, -

Lelkem most is érez és lát

Téged! áldott tekintet!

S a sziv bennem lobbot vet.

147. Dal.

Ne mérkéld, óh balgatag ész!

Az érzelmek örvényét;

Arra nem mégy, bár miként téssz,

Hogy kiszabjad törvényét;

Ne rostálgasd az életnek

Örömeit, kedveit,

Magvait a szeretetnek

S a szív ezer kényeit:

Mert a javát elhúllatod

Azalatt, míg rostálgatod;

Ne csorbítsd azt, óh vak ész,

A mi bennünk legjobb rész.

148. Dal.

Ama tenger keserveket,

(Elmondám én azokat,)

És temérdek gyötrelmeket,

Fájdalmakat s kínokat,

Melyeket a bús szerelem

(Mint megírva vannak ott,)

Vélem, - ritka tűredelem!

Étetett és itatott,

Hadd bosszúljam meg kebledben,

Boldogító szerelmedben, -

Keservem s keservedet, -

Nyisd meg, kedves, öledet!

149. Dal.

Leány! midőn gombolyodnak,

Kötvén Amor kezei,

S oldódásra vágyakodnak

Kebled érzeményei,

Jó! ha szíved oly hívet lel,

Ki becsülvén tégedet,

Szerelemmel s tisztelettel

Oldozza meg szívedet:

De ha ennek oldásában,

Mint Sándor tett Gordiában,

Egyvalaki úgy tenne,

Valóban - nem jól lenne.

150. Dal.

Sok szép s jó van itt a földön,

(A ki ezt nem mondhatja,

Az létet bal órában vön,

Szegény isten-állatja!)

Sok szép s jó van: teli vele

Ez a roppant természet;

Minden, a mit szül kebele,

Bölcs, kegyes, nagy intézet.

Mennyből, földből eredetünk,

Lelki, testi természetünk

Kényét, kedvét töltheti,

Ha mértékkel győzheti.

VI. ÉNEK.

Szeretem én komor télben

Forgatni a jó könyvet,

Ha szép elmevirág kél benn,

S a szív sok szép lobbot vet.

Heliconnak istennéi,

Musák, lelkünk barátnéi!

Élésinknek e földön

Szépe, ti tőletek jön!

Szeretem én látni, mint kél

Egy nap fényes pompában,

Az ébredő görögöknél

S félvilágos Hellában

Homer dicső geniusa! -

S az egész föld Parnassusa

Mint lop szikrát tüzéből

S életet nagy lelkéből. -

Szeretem én látni, mint fon,

Nyájas, vidám lélekkel

Rózsapártát Anacreon,

Már remegő kezekkel;

Mint érez csak szerelmeket,

Örömöket és kedveket,

Enyelgő lant kezében,

Már már elhúnyt éltében.

Szeretem én látni, mint ég

Önnön-lelt tűz-hangokban

Sappho, s mint vész, - mert Phaon jég -

Szilaj dühös lángokban;

A szerelem indúlatja

Szívét, eszét mint ragadja -

Ezt lángszárnyú ódába -

Azt a tenger habjába.

Szeretem én látni, mint vőn

Virgil Homer lelkéből

Egy oly szikrát, hogy új nap lőn

Homer tüze lebjéből:

Tróját látni kőhalomban -

Didót gyilkos fájdalomban, -

Tróját látni enyészni

S a nagy Rómát tenyészni.

Szeretem én Horác által

Tudni, mi a bölcseség;

A bölcs ember miként él s hal,

Mi néki a föld és ég;

Ezt a csuda természetet,

S benn az embert és életet

Milyen pontból szemléli,

S míveit mint itéli.

Szeretem én a szerelmet

Ezer képben, formában,

Most örömöt, majd gyötrelmet

Adni látni lángjában:

Mint elmésen rajzolja ezt

Ovíd, a ki hazát is veszt,

Mert szeretett s énekelt

S tilost látott - s érdekelt.

Szeretek én elkapatni

Cicero szép szavával,

Mint Róma elragadtatni

Beszédje tűzárjával;

Élni Cato hazájában,

A világ fővárosában,

A Musák szép honában, -

A hajdani Rómában.

Szeretek én Ossiánnak

Komoly, magas lelkével

Fellengezni, s hazájának

Eltelni agg képével;

S viadalmi csatájában

S hárfájának bús hangjában

Árpád hajdan-korában

Lelni szívem - honában.

Shakespearnek szeretem én

Lelket-rázó szavában,

(Emberinél többet rejtvén

Ő keblében s agyában,)

A teremtést mindenével,

Angyalával és férgével,

Látni s tudni, a mint van,

Mi - miért - s miként voltában.

Nyitva látom míveiben

A sors örök könyveit:

Az indúlat szélvészében

Az életnek rendjeit,

Miként bontja, mint zavarja,

Hányja, zúzza és csavarja, -

Embert fel s le miként vet

A játszó vak történet. -

Szeretem én Pope isteni

Lantja lelkes hangjában

Megismerni: ez itteni

Napalatti laktában,

Az ember ő portestével

És mennyei elméjével

Mely kétesen tenyészett

Csudálatos természet!

Mint lehet föld királyává

Égből eredt eszével;

S meg mint lehet föld barmává

Földből forró vérével;

Valójának ingerei

Életének mily szelei:

Istenhez fel nem kapják, -

Férgekhez le mint csapják.

Wieland által vezettetvén,

A Gratiák honában

Otthon lenni szeretek én

A hajdani Hellában:

Esmerkedni bölcseivel,

Mesterinek remekivel,

S több bölcset, mint Hellában,

Lelni Wieland magában.

Szeretek én Schiller magas

Erős, bájos lantjával

Felkapatni, hol csak a sas

Lebeg erős szárnyával;

S lelkes, velős erejében

S elragadó kellemében

Uralkodni látni ott

Minden szépet, jót, nagyot.

Szeretem a természetet

Szép egyűgyűségében,

Az embert és az életet

Természetes szépében,

Arcadia ligetiben

Látni Geszner képeiben, -

Magam oda képzelni

S kedvesem is ott lelni.

Szeretem én a világot

Dolgainak folytában,

A szentséges igazságot,

Többnyire bal sorsában,

Pfeffel lelkes meséiben,

Oktalani tetteiben,

Bölcs fátyolban szemlélni,

És hallani beszélni.

Szeretem én látni, tudni:

Voltaire esze szárnyain

Dicsőséggel pályát futni

Pindus minden útjain,

Mint tellik ki egy elmétől,

Egy ember egy életétől -

Száz-felé el ágozni

S mindég dicsőt magozni.

Rousseau által szeretem én

A szerelem forrását

Kelni látni, - s eleredvén,

Nőttön nőni folyását;

Most a remény napfényében,

Majd setét bú fellegében, -

Most öröm közt zajogni,

Majd kínok közt zokogni.

Egyet mint tesz százezerré

Az öröm s bú nemében,

S végre mint lesz egy tengerré,

Mely az élet földjében,

Zajgó tüzes hullámival

Mindent elönt-borít-nyel-fal, -

Minden öröm-virágot,

Minden reményfa-ágot.

Szeretem én jeleseit

A hajdani éveknek,

Bajnokait és bölcseit,

Bal sorsában élteknek,

Melpomene játékiban,

Corneille s Racine munkáiban

Elevenen szemlélni,

És hallani beszélni.

Szeretem én Petrarchának

Szívét fájni hallani,

S szép vadonját Valclusának

Laurától visszhangzani!

S lantja lelkes hangjaiban,

Keble buja fájdalmiban

Elmerítni szívemet,

Részegítni lelkemet.

Szeretem én vitézektől

Jeruzsálem falait

Víva látni, s tündérektől

Bajnok-szívek várait,

Tasso Síren-énekében,

S Ármídának bájkertjében

Megbűvölve ámúlni -

S ezer kénybe csordúlni.

De leginkább szeretem én

Forgatni a levelet,

Melyben szíve felgerjedvén,

Nékem első lobbot vet! -

A szív, kiért úgy epedtem,

Kiért mindent felejtettem;

Ki magában mennyet zár

S most, boldog én! enyém már.

A levelet, - melyre, úgy mint

A termékeny igére,

Melylyel a nagy teremtő int,

A zűrzavar éjjére

Napfény terjed, - napfény derűlt

Bútengerben már elmerűlt,

Már haldokló szívemre

S testét megúnt lelkemre.

151. Dal.

Sokat mondék kellemiről,

Hogy kesergém ezeket;

De testének ékeiről

Nem mondottam eleget:

Most, miólta semmi sincs már

Hymen előtt titokban,

S szerelmemnek az örömtár

Pompájában nyitva van; -

Mondhatnék most! - hajh ezeknek

Mindenképpen enyémeknek

Hüvelyeik leesvén, -

Szinte kővé váltam én.

152. Dal.

Boldog óra! hogy lángaim

Kebelét felgyúlasztván,

S testét lelkét tűz-csókjaim

Szerelemre olvasztván,

Egész kegyes valóságát

Magamhoz forraszthatám,

És egy század boldogságát

Egy kortyban felhajthatám,

Hogy a jónak soka s nagyja,

A mint azt csak egyszer adja

Amor, - szinte fája már, -

Benned van a kény-határ.

153. Dal.

Igazságnak, valóságnak

Az ész bár mit tart és hív,

Az emberi boldogságnak

Próbaköve csak a szív:

Az észnek e föld szűk határ,

S az emberből ki-kivág,

S a múlandóság felett jár,

Mert az éggel rokonság.

De a földdel rokonabb szív

Az emberhez mindenkor hív,

És sorsaként bús vagy víg

Bölcsőjétől sírjáig.

154. Dal.

Te! ki élted boldogságát

Testiségben helyezed,

És a lélek méltóságát

Csak álomnak nevezed;

Te! ki a szív indúlatit

Kárhoztatod, átkozod;

Csak az égnek boltozatit

Formálod és nyomozod;

Ki a földön nem vagy itthon;

Kit porból fel semmi sem von, -

Ily embert ki bölcsnek mond,

Az, mint ti, szint oly bolond.

155. Dal.

Ezer öröm virágozik

Minden ember számára;

Ki vélek nem találkozik,

Vessen önnön magára:

Mert, a hol nincs, ott keresi -

A fényben és pompában,

Hol a szívet csömör lesi

Minden élés nyomában.

Ezer öröm virágozik;

De leginkább barátkozik

Az érzékeny szívekkel

S az értelmes lelkekkel.

156. Dal.

Nincs öldöklőbb, nincs mérgesebb,

Fenébb, kínzóbb gyötrelem,

Orvosolhatatlanabb seb,

Mint - a megúnt szerelem!

Ti, kik a szív ösztönére,

Együtt futni pályátok,

Milyent néktek a sors mére,

Egykor kezet fogátok,

E méregtől rettegjetek!

Meg ne töltse kebeletek: -

Gátolhatja bölcseség

S okos mértékletesség.

157. Dal.

Éljük, éljük az életet!

Ám de éljük eszünkkel;

Éljünk minden perczenetet, -

S utóbbra is tegyünk el.

Éljük, éljük az életnek,

Örömeit, kéjeit;

Éljük a szép természetnek

Boldogító kedveit:

Az ég maga javalja ezt;

Az élésre maga gerjeszt:

Éljünk lelkünk- s testünkkel, -

Mert holnap - tán mennünk kell.

158. Dal.

Szilajságunk szelidítni,

Mértékelni tüzünket,

Gondunk terhünk édesítni,

Lelkesítni bennünket:

Ez a szép s nagy kötelesség,

Melyet rendelt tenéked,

Óh asszony! a teremtő ég,

S ez egyszersmind főbb éked.

Asszony! ki megfelelsz ennek,

Te vagy a jó s nagy istennek

Legjobb, legszebb áldása,

Boldogságunk forrása.

159. Dal.

A sors ura bölcsen teszi,

Hogy a jó és rosz jövendőt

Szemünk elől elfedezi -

Áldjuk, áldjuk érte őt!

Kevélységgel dagadnánk fel,

Ha bizonyos jót látnánk;

Irtózattal tellenénk el,

Ha látnók, hogy rosz vár ránk.

Józan marad jó dolgában,

Nem csügged el bal sorsában,

Mit itt remél, - amott fél:

A bölcs ember imígy él.

160. Dal.

A bölcs szíven (szerelmiben

Lehessen csak az boldog)

Jónak, rosznak cseréjében

A sors soha ki nem fog.

Az udvarnál, a pompában

Megtarthatja nyúgalmát;

A sivatag Libyában

Elverheti únalmát:

A gazdagság aranyában,

A szegénység czondrájában,

Míg szerelme tartandó, -

Boldogsága állandó.

161. Dal.

Ragyogó mell-csillagodat,

Páva-farkú czímedet,

Halmokra gyűlt aranyodat

Hír-felkapta nevedet,

Nem irígylem, - tartsd magadnak

S végy, a mit tudsz, ezeken,

Szívemnek fenn nem akadnak

Kedvei az ilyeken:

Míglen szívem való jót él,

Nem ingerli az ily füst s szél;

Nem kell néki a dibdáb,

Gyermek-kedvet töltő báb.

162. Dal.

Míg az élet tavaszában

Szívünk s elménk tüze ég;

Míg tetemünk ép csontjában

Erő s velő vagyon még;

Addig minden örömünknek

Amor legyen szerzője,

Nappalunknak, éjjelünknek

Amor legyen töltője;

S midőn éltünk ősze itt lesz,

Akkor Amort, ki bucsút vesz,

Oly barátság váltsa fel,

Mely a sírig tartson el.

163. Dal.

Ne csudáld, hogy majd minden szó

Csak szerelem versemben:

A sok édes, a sok szép s jó,

A mit érzek keblemben,

Sőt e roppant természetben

A mi lehel és munkál,

Vonsz, köt, tart, s ily szép keletben

A mi által öszveáll,

S öszvehangzik minden, minden

Kivűl, belől, alatt és fenn -

A mi élet s élelem, -

Mi az, ha nem szerelem?

164. Dal.

Minden nap új kellemekkel

Esmértet meg engemet;

Minden nap új örömekkel

Tölti boldog szívemet;

Naponként nő tiszteletem

Szép lelkéhez lelkemben;

Naponként nő szeretetem

Jó szívéhez szívemben.

Boldog Hymen! ki többet lelt,

Mint sem Amor maga képzelt; -

Ily jutalmat eddig még

Csak ritkán vön a hívség.

165. Dal.

Seregesen megy a vad lúd

Egy-egy betű képében,

Oda, hol jobb helyeket tud -

Kiált magas reptében;

Csóka, varjú alant repűl,

Emberlakot keresgél;

Sármány, pityer kertekbe gyűl,

Csipősen fúj a felszél:

A tél ajtónk előtt immár,

S ez majd mindent szorosba zár; -

Én mindennek bőjében

Vagyok Lízám ölében.

166. Dal.

Egy szép s jó szűz tiszteletét

Magának megvehetni,

Szívét, kezét, szeretetét

Örökre megnyerhetni,

A jobb ifjú mindenre kész -

S cselekedni azt meri,

A miről a hidegebb ész

Azt tartja: nem emberi.

Magyar szépek! legyetek jók,

Áldozatra s lantra méltók! -

S Árpád népe olyant tesz,

Hogy Romának társa lesz.

167. Dal.

A mit kivűl belől esmér,

Azt únni vágy az ember;

Az emberszív, az embervér

Állhatatlan csuda szer!

De felségesb természeted,

Jobb agyagból formált szív!

A hol megszáll szereteted,

Ott te holtig maradsz hív:

Mert a mit megszerethettél,

Minthogy csak jót kedvelhettél,

Szeretendő lesz mindég, -

Jóért a jó holtig ég.

168. Dal.

Oly szükséges szívemnek ő

S egész ember-létemnek,

Mily szükséges a levegő

És lélekzet mellemnek;

S a mily szükséges lételemnek

Lelkem s testem kötése,

Szint oly szükség életemnek

Szerelmének élése.

A mig veszély nem éri ezt,

Engem semmi meg nem ijeszt;

Minden ellen védelmem

És oltalmam szerelmem.

169. Dal.

A szív minden indúlatja

Telhetetlen és sovár;

Semmi meg nem nyugtathatja,

Hogy mondaná: elég már.

Sándor kicsinynek tartotta,

A mi a nap alatt van;

Diogenes nagyollotta

Lakhelyét a hordóban.

A szerelemnek egyedül,

Midőn heted egében ül,

Van oly boldog órája,

Hogy - csak múlás hibája.

170. Dal.

Csupán magad, értelmes ész,

Szerencsénket nem teszed,

Sőt még inkább vesztünkre lész,

Mert több javunk elveszed;

Érzékeny szív, te legfőbb kincs!

Nagyobb rosz vagy, mint sem jó,

Ha mindenütt veled ott nincs

Az ész, úgy mint kormányzó; -

De, kiben szív s ész kezet fog,

Az a százszor s többször boldog!

Minden jó s szép, a mi van,

Övé ezen világban.

171. Dal.

Libyának homokjain,

Hol az útas szomjan hal;

Hycrania havasain,

Hol nem hangzik madárdal;

Szerecsenek melegében,

Hol megsűl a természet;

A jégtenger közepében,

Hol megszünt a tenyészet;

Az ég bár mely hajlatában,

A föld bár mely barlangjában

Csak teveled lehetvén, -

Mindég boldog volnék én.

172. Dal.

Az ész minden új tudtával

Egy-egy öröm-falatot

Elkap, - milyent lármájával

Még egyet sem adhatott.

Tiszteletét, becsületét

Az észnek én megadom;

De kényim tág kerületét

Nem szorítja, fogadom.

Gyermekkorom játékait,

Ifjúságom szép álmait

Elragadá magával, -

Szerelmemért meg nem csal.