I. kötet - A kesergő szerelem

Del vario stile, in ch'io piango, e ragiono

Fra le vane speranze, e'l vano dolore;

ve sia chi per prova intenda amore,

Spero trovar pieta, non che perdono.

Petrarca.

I. ÉNEK.

Mint az őzek az erdőben,

A halak a vizekben,

Madarak a levegőben,

A méhek a kertekben:

Oly szabadon s kedvem telve

Éltem egykor napjaim;

Vigan lejtve s énekelve

Üzém kicsiny bajaim.

Erő vala tetememben,

Minden bajt megláboltam;

Tehetség volt tűz-lelkemben,

A sorsot csak gúnyoltam;

Nem esmérvén veszedelmet,

Nagy dolgokat koholtam;

Nem esmertem a szerelmet -

Egek, de boldog voltam!

Szóljon bár a hímes mező

Fűvei közt fülelő

És estvénként lengedező

Illatos nyári szellő:

Ha valaha duplázta-e

Sohajtásom fúvalmát?

Avagy háborította-e

Zokogásom nyúgalmát? -

Szóljon bár a csörgedezve

Folydogáló csermelye,

Hol, kebelem ömledezve,

Oly sok estvém eltele:

Ha valaha könnyeimből

Egy cseppecskét ivott-e?

Bút nézett-e szemeimből,

S panaszt tőlem hallott-e?

Barátságot szép lelkekkel

Szívem szerint kötöttem,

S érzelmimet jó szivekkel

Enyelegve közlöttem.

Kedvelvén a társaságot,

Akkor én nem gondoltam

Ennél nagyobb boldogságot -

Egek, de boldog voltam! -

Nyúgalomra bocsátkozván,

Könnyen elszenderedtem:

S szép álmokkal múlatozván,

Új örömre ébredtem.

Nem esmervén a szerelmet,

Senkinek sem hódoltam,

Nem éreztem szívgyötrelmet -

Egek, de boldog voltam! -

De most oda boldogságom,

Oda örömnapjaim!

Oda van szép szabadságom,

Hajh! meggyültek bajaim! -

Egy gőgös szép megsebzette

Csalt nem sejtett szívemet

S tehetetlen rabbá tette

Fellengve járt lelkemet! -

A bú marokkal szaggatja

Ifjúságom virágit;

A mirígy tűz száragatja

Szép reményim zöld ágit.

Teli arczom elsorvadott,

Lehúlltanak rózsái;

Vidám szemem beapadott,

Elhúnytanak szikrái.

Oda könnyű nyájasságom

S enyelgő víg tréfáim;

Ellankadott bátorságom,

Búban másznak óráim.

Tetememnek fogy ereje,

Kedvekben nem enyhülhet;

Roncsolt agyamnak veleje,

Elmém már nem repülhet,

Kerűlöm a múlatságot,

Epedezek, búsongok;

Kerűlöm a társaságot,

Magánosan bolyongok.

A barátság deríteni

Édes szóval igyekszik;

De nem képes enyhíteni, -

Szívemen nagy terh fekszik.

A pataknak siralmimmal

Bővítem most vizeit;

A Bakonynak panaszimmal

Töltöm vadon völgyeit.

A szép tavasz kellemei

Lelkem fel nem vidítják;

A madarak szerelmei

Szívem inkább búsítják.

Nyúgalomra telepedvén,

Alva is csak szenvedek;

Álmomban is gyötrődöm én,

S új kínokra ébredek.

A napkelet, napenyészet

Búmban tünődve talál;

Kihalt nékem a természet, -

Éltem egy hosszú halál.

Látja jól azt a kegyetlen,

Mint lankadok, epedek;

Tudja jól az érzéketlen,

Érte mennyit szenvedek;

De mind ezen nem könyörül,

És nem szán ő engemet!

Sőt talán még azon örül,

Hogy így dúlja éltemet.

Egy mosolygó tekintettel

A kegyetlen istenné,

Bár ha színlett szeretettel,

Szívem boldoggá tenné,

Vajha tüzem apaszthatná

Könnyeimnek árjait! -

Vagy hát könnyem elolthatná

Szívem dühös lángjait!

1. Dal.

Az életnek tengerében

Két örvény van: szív és ész;

A kettőnek egygyikében

A jobb ember könnyen vész.

Az ész ezer bajt okozó; -

Ezt el lehet kerűlni;

A szív, minthogy ragadozó,

Könnyű benn elmerűlni.

Engem a sors forgó szele

Ez örvénybe csapott bele;

S elragadt ez engemet -

A szív szerzi vesztemet.

2. Dal.

Hogy anyám megnyugtathatta

Minden kivánságomat;

S egy pohár viz elolthatta

Minden szomjúságomat;

Midőn gyermek társaimmal

Csigást, lapdást játszottam,

És rövidke lábaimmal

Lepkék után futottam;

Madárfészket keresgéltem, -

Egy örömmel mást cseréltem:

Boldog voltam én akkor:

Óh gyönyörű gyermekkor!

3. Dal.

Mikor egyszer pelyhesedtem,

S a gyermekből legény lett,

S gondolkodtam, elmélkedtem,

S a szív bennem érezett;

Hogy megjárták omladékit

Szívem s elmém Hellának,

S bámúlandó dőledékit

A hajdani Rómának;

S gondolatim fellengeztek,

Kivánatim ébredeztek,

S érzeményim zsibongtak, -

Örömim is borongtak.

4. Dal.

A miólta felserdűltem,

Keblem tüzet nevele:

Bizonytalan tárgyért fűltem,

S így szívem nem fájt bele.

De mihelyt őt megpillantám,

Lelkem mindjárt megdobbant:

Ő az! félve rebegé szám,

S a tűz bennem fellobbant.

Mélyen érezvén hatalmát,

Megvallottam diadalmát;

Hatalmát ő szereté, -

Diadalmát megveté.

5. Dal.

A szív minden, - azt tartom én,

Mindennek az eleje:

A sziv győzvén vagy győződvén,

Jó vagy rossznak kútfeje.

Szívem szerzé örömimet,

Miglen még szabad voltam;

Szívem szerzi keservimet,

Miólta meghódoltam.

Lábához tévén szívemet,

És szívemmel mindenemet,

Estem e kelepczébe, -

Hatalmának kénnyébe.

6. Dal.

Semmiként sem remélhetvén

A kemény szív irgalmát,

S tovább immár nem tűrhetvén

Fájdalmaim nagy halmát:

Vérző szívvel kifejtőztem

Barátim karjaiból

S nagy harczban kiköltöztem

Hazámnak határiból

Ott, hegyeken s völgyeken túl.

Hol Mars vért ont s népeket dúl,

Kínom végét, halálom,

Talán majd ott találom.

7. Dal.

Mint a szarvas, kit megére

A vadásznak fegyvere,

Fut, - de későn, - foly már vére,

Vérzik tőle a csere:

Úgy futok én a pár-szemtől,

A seb mellem baljában;

Ázik a föld keservemtől

Lábam minden nyomában.

De hajh! mennél tovább érek,

Annál jobban gyűl a méreg

S beljebb rögzik szivembe; -

Futok, hajh - de vesztembe.

8. Dal.

A külföldön nyomorogva,

A világot futosom,

S tétovázva, csavarogva

A vadságot bújdosom.

Midőn ébred a természet,

Korán én már tévelygek;

S ott lel s tart a napenyészet,

Későn is még szédelgek.

De oly helyre, haszontalan,

Nem juthatok, boldogtalan!

A hová a szerelem

Ne bujdosnék én velem.

9. Dal.

Boldog valék nyúgalmamban,

Őtet még nem esmervén,

Mint a halak a folyamban,

Bú s gond nélkül éltem én.

A szabadság mezejében

Kényről kényre repűltem

S a barátság kebelében

Életemnek örűltem.

Amor sorsom irígylette,

S őt velem megesmértette;

Láttuk egymást, s Amor ott

Csak magamat nyilazott.

10. Dal.

Elűzted a komor telet,

Te a földnek szerelme,

Óhajtva várt szép kikelet,

Te mindennek élelme!

Elérkezél kellemiddel,

Itt veled a szép napok,

Teli minden kedveiddel, -

De én rajtad nem kapok:

Mert élesztvén lángaimat,

Kettőzteted kínaimat:

Mindaddig hát, míg így téssz,

Tavasz, ellenségem léssz.

II. ÉNEK.

Búval tölti csak s bánattal

Keblemet a kikelet

A virág-hím, a madár-dal

Velem csak mérget nyelet.

Nem derítnek, komorítnak

A tavasz szép magzati;

Nem enyhítnek, nyomorítnak

A lugos víg hangzati.

A zöld mező tekintete

Csak úntatja szememet;

A lágy szellők lehellete

Csak boszszontja képemet.

Tölgyek s bükkök árnyékában

Lankadok, nem enyhűlök;

A patakok zúgásában

Álomba nem merűlök.

A csordák víg kolomplása

Lélekharang énnekem,

A pásztorok dalolása

Búcsúztató énekem.

Minden völgynek nyilásában

Egy sír-üreg tátogat;

Minden halom látásában

Egy halálkép borzogat.

A hajnal tűzlángozatja

Nem mosolyog énnékem;

A hold szelid ábrázatja

Neveli még inségem.

A nap hintvén súgárait,

Nyilat lövell szívembe;

Az éj, gyújtván csillagait,

Sebeket süt lelkembe. -

Hogy míved ily ellenkező

Tárgyoddal, óh természet!

Hogy nékem csak bút szerező

Minden kegyes intézet;

Hogy anyai tekinteted

Engem ekként nyomorít, -

Hiszem, hogy nem kedvelheted,

S hogy téged ez szomorít; -

Őt büntesd-meg érzéketlen,

Veszedelmes lányodat;

Az erántam oly kegyetlen

Tapodja szép czélodat,

Mikor őtet így megáldád

Kellemekkel, bájokkal,

Hitted-e, hogy vádat von rád,

Így dúlván ő azokkal? -

11. Dal.

Eltávozván, majd változás

Lesz, gondolám, ügyembe;

Lett, de milyen? - a távozás

Mérget önte sebembe.

A szerelmet szikrájában

A távóllét elfojtja:

De, hajh! érzem, hogy lángjában

Azt még inkább felbojtja.

Nem hogy őt nem felejthetem;

Sőt még dühösben szeretem

Most, hogy tőle távoztam; -

Hah! szörnyen csalatkoztam.

12. Dal.

Országok, népek, nemzetek,

Puszták, folyók, várasok,

A nagy tenger és szigetek,

Rengetegek, havasok

Választják már a kegyetlent:

De még itt is szeretem;

A gyönyörűt, az egygyetlent

Sohol sem felejthetem.

A hol járok, hintve lépe,

Mint az árnyék, üldöz képe.

Látom már, míg lehellek,

Lethét sohol sem lelek.

13. Dal.

Boldog vagy te, czifra madár!

A szerelmet énekled;

Bár nincs eszed, - ne bánd, nem kár, -

Párod mégis érdekled.

Forrván a vér ereimben,

A szerelmet éneklem

Én is elmés verseimben, -

Lám! őt még sem érdeklem.

Szerencsés te, örömeket

Énekelsz, - én keserveket! -

Szerencsédért én eszem,

Jer, szívesen leteszem.

14. Dal.

Környűlvett ím! már a francz had,

Már fenyeget a halál;

Kínaimnak vége szakad,

Remény! tán meg nem csalál? -

Élj boldogúl, szerelmetes

Hív barátom s egygyetlen! -

Mars dühében rettenetes,

Igaz, de nem kegyetlen:

Nem mint Venus álnok fattya,

Ki a szívet csak faggatja,

Azt ízenként bonczolja,

És a lelket gyilkolja.

15. Dal.

Hajnal alig kerekedett,

S a francz had felzendűle;

Marsnak dühe lobbot vetett,

S haragja megdördűle.

A mozsarak mennydörögve

Veszedelmet bocsátnak;

Az ércztorkok döbörögve

Ezer halált okádnak.

Halál dúl, ront, öl mellettem,

S mind alattam, mind felettem; -

De hajh! téged szeretvén,

Nem bánom, hogy élek én.

16. Dal.

Amor rabja, - most Marsé is?

Kettő most már kötelem.

Te míved ez, álnok, hamis,

Kínnal élő szerelem! -

Te imádott vad istenné!

Ha látnád most hívedet;

E tekintet tán megvenné

Gőggel sánczolt szívedet,

Nézd! az inség, keserűség,

Érted esvén, gyönyörűség

Érted égő szívének, -

Te gyilkosa éltének.

17. Dal.

Mérgesítem sebeimet,

Fájdalmimat újítom,

Valahányszor szemeimet

Azon tájra fordítom,

Melyet szívem tyrannjának

Jelenléte ékesít,

S bájos hangja szép szavának

S tekintete lelkesít.

Szép szemei ott ragyognak -

Talán, hajh! egy más boldognak!

Nyelvem itten megakad,

S mellem szinte megfakad.

18. Dal.

Mit nem tudna felforralni

Az én szívem melege?

Mit nem tudna megfagylalni

Az övének hidege? -

Számtalan szív már megfűle

Érzelmimnek hevétől;

Hányszor több már meg nem hűle

Övéinek jegétől? -

Lángom, - jege, hajh! állandó!

Ám egyedűl én szánandó!

Hát csak nem jön olyan nap,

Melyben szíve szikrát kap?

19. Dal.

Mars, a kinek rabja vagyok,

Mind csak messzebb hajtogat;

Egy két lépést alig hagyok,

S Amor vissza rántogat.

Meg-megállok és szememet

Napkeletre meresztem:

«Ott lakik ő!» s kebelemet

Könnyeimben feresztem.

Így szörpölvén Amor mérgét

És táplálván búmnak férgét,

Mars kiált, - eljajdúlok;

S meg-meg tovább indúlok.

20. Dal.

Amor! s hát csak szenvedheted,

Hogy így megvet egy leány?

Hatalmadnak, elnézheted,

Hogy negéddel füttyöt hány?

Bosszúld-meg rajt sérelmedet,

Öntsd mérgedet keblébe,

Hogy fenntarthasd győzelmedet,

Lődd nyiladat szivébe.

Vagy ha talán már - rettegek -

Szeret, de mást - pokol! egek!

Óh! vagy oltsd-el tüzemet,

Vagy eméssz-meg engemet.

III. ÉNEK.

Mars vad dühe bont, dönt, dúl, vág,

A merre jár, s öldököl;

Vérben fetreng a fél világ, -

Minden kidűl helyéből:

Századokig büszkélkedett

Tartományok omlanak;

Örök létre törekedett

Alkotványok bomlanak.

Keltek ólta meg nem rendűlt

Trónusok felfordúlnak;

Százak ólta felségben ült

Fő hatalmak elmúlnak;

Világ-szerte jót s hasznot tett

Törvények eltörlődnek,

Kezdetjeket istentől vett

Kormányok kiűződnek.

Róma! te ki a világnak

Hajdan sorsot osztottál,

Mily sanyarú szolgaságnak

Igájába jutottál! -

Boldogabb volt, jámbor atyák,

Vallástok, szokásitok;

Gúnyolódva változtatják

Szilaj onokáitok! -

Szív a szívtől, - szülőjétől

A még nevendék legény,

A deli férj kedvesétől,

S kisdeditől, óh szegény!

A jó barát barátjától,

Vérétől az atyafi,

A birtokos birtokától,

Honjától a hazafi,

Ezer kín közt szakadoz-el, -

Sírva megy bal sorsába;

Küszködik a veszélyekkel,

Míg - oda dűl sírjába;

S meghalva már, nem nyughatik

Anyaföldje keblében;

Idegentől tiportatik

Idegen por szennyében.

A ki előbb uralkodott,

Most inségben nyavalyog;

A ki előbb pompáskodott,

Most ringyrongyban fanyalog.

Azok, kiknek több ezerek

Térdet fejet hajtának,

Most mely nyomorúlt emberek, -

A föld alá bújnának.

Az ott - elébb bőségében

Adakozott szívesen;

S most keserű inségében

Azok marják mérgesen,

Kiket ő, - most gyilkosait -

Értékével s kegyével

Ugy táplála, mint fiait

A pelikán vérével.

Annak - előbb csillag fénylett

Kevély melle baljában;

Mely szegény most! mily cserét tett! -

Kenyere is alig van.

Ott egy atya, - nem atya már -

Gyámol nélkül maradt vén,

Némán keserg a szép húszár,

Egy fiának elestén.

Ott egy szép szűz, elcsüggedve,

Mint a hervadt líliom,

Csak alig él: mert temetve,

Hol sírba dűlt milliom, -

Eltemetve van most már ott

Választottja szivének,

Kiben öszve gyilkoltatott

Boldogsága éltének.

Ott egy másik, - hah! fertelem!

Oh természet, fordúlj el!

Ily gyalázat, - ily sérelem, -

Emberiség borzadj fel!

Ott egy másik, nem asszony még,

Leány sem már, - sorsában

Kétségbesve - bosszúld-meg, ég! -

S elbódúlván agyában,

Most is látja bomlott észszel

Marsnak dühös szolgáját,

Ki elrablá gyilkos kézzel

Szűzessége pártáját:

Virginia foglalatja

Eszét-vesztett fejének,

Kit megmentett derék atyja,

Vérét ontván szivének.

Ott egy szép hölgy - óh szörnyűség!

Első gyermek méhében -

És már özvegy, - s nem tudja még,

Sorsa mit mért mérgében;

Halljad, szegény: bajnok híved,

Kit oly hosszan szerettél,

De csak nem rég nyert meg szíved, -

Az nincs többé, - már nem él.

Értvén ő, hogy oda híve,

Nem küzdhetik kínjával;

Meghal, - mert meghasad szíve,

S a mi benne, vele hal.

Egy élet felgyilkoltatván,

Így visz többet magával; -

Ama tölgy levágattatván,

Így dűlt oda ágával.

Ott, hol előbb az életnek

Kénnye s kedve zsibongott,

S barátságos több nemzetnek

Víg zavarja tolyongott, -

Minden üres, puszta most ott,

Néma, lankadt, szomorú;

Azt, a mit Mars még meghagyott,

Éhség öli vagy a bú.

Mindenfelől kicsapának

Az ínségnek árjai;

Mindenfelől megnyílának

A halálnak torkai;

Óh! és mennyit emésztének

Már az élet javából!

Mennyit, mennyit elnyelének

Az élőknek számából!

Embervértől, hányszor vala,

Hogy bíborrá levétek,

Emberélet mennyi hala,

Rajna, Duna, belétek! -

E veszélynek itt a földön

Szajna! te vagy forrása;

Pokol-Páris! általad lön

A világnak bomlása! -

Ott egy város - csak tegnap még

Fészke boldog békének,

Most köz czélja két ellenség

Neki dühödt mérgének, -

Füstbe lángba enyészik el -

Trója, te is így vesztél! -

S a kik lakták, ínségikkel

Elszéllyednek, ki még él.

Ihol egygyik övéivel,

Ki jókor megszökhetett,

Kinjává lett örömivel,

Kiket még megmenthetett,

Borzadozva tekint vissza

Füstbe menő házára,

S kiknek vérét a föld issza,

A megöltek halmára.

Itt egy asszony jön egyedűl,

Egy csecsemő karjában;

(Férje otthon a tűzben sűl

Régi beteg ágyában;)

Itt jön, - lába már nem bírja

Súlyát meredt testének,

Minthogy szeme ki nem sírja

Fájdalmait szivének;

Elájulva öszveroskad

S magzatjával ott fekszik,

Hová éppen két lovas had

Szágúldozva igyekszik:

Hah! s most, midőn öszvecsapnak,

Egymást vágják, nyaggatják,

S kik sebet, kik halált kapnak -

Ott - őket eltipratják! -

Jőjj el, jőjj el, áldott béke!

Jőjj le hozzánk az égből!

A föld egész kereksége

Így kiált az ínségből.

Engeszteld a szörnyeteget, -

Hajh! eleget dühödött!

Oszlasd a harcz-fergeteget,

A föld váltig bűnhödött.

Valamint Mars hóhérolja

E földtekét dühével,

Keblemet úgy marczangolja

Ő is bájos szemével.

Szívembe is jőjj le, béke,

Sorsot osztó szeméből! -

Szakadj lelkem kínos féke, -

Jőjj megváltás szívéből.

21. Dal.

Minden egyéb gerjedelem

Kihala már szívemben;

Egyedűl a nagy szerelem

Él s egyre nő keblemben.

Ezen makacs indúlatom

Urává lett lelkemnek;

Nincs többé már akaratom,

Szava nincs már eszemnek.

Boldogtalan, hová legyek?

Vesznem kell; mert bár mit tegyek,

Ezen dühös hatalom

Ellen nincsen oltalom.

22. Dal.

A kutyáktól üldöztetvén

A megrémült őz fut - fut,

Valameddig csalt vethetvén,

Bátorságos helyre jut.

Így futok én Amor elől,

Hajh! de még sem távozom:

Minthogy én a latort belől

Kebelemben hordozom.

Ugy tesz Amor zsákmányával,

Mint a hiúz prédájával:

Rajta csügg és úgy víjja,

Míg életét kiszíjja.

23. Dal

Balgatag én! nem védettem

Ő ellene szívemet,

Midőn tán még megmenthettem

Boldog békességemet.

A mit az ész tilalmazott,

Én arra nem ügyeltem,

S a méreg elhatalmazott,

Melyet magam neveltem.

De késő most elmélkednem;

Csak az a mód menekednem,

Hogy tüzemben, mely emészt,

Ő is vegyen egy kis részt.

24. Dal.

A szerelmes gondolatok

Egymást váltják fejemben;

A szerelmes kivánatok

Egymást tolják szívemben.

Azok, elme szüleményi,

Az ész előtt becsesek;

Ezek, a szív érzeményi,

A szív előtt kedvesek.

De! - sem elmém gondolati,

Sem ti, szívem kivánati,

Nékem már nem kelletek, -

Mert néki nem tetszetek.

25. Dal.

A föld egész kerekében

Sohol sincs oly rengeteg,

Melynek vadon sűrűjében

Laknék egy oly szörnyeteg,

Kiben oly vad szív dobogna,

Érzéketlen és kemény,

Hogy semmi rajta ne fogna,

S ne lenne benn érzemény:

Mint a milyen szíve annak,

Kiért haszon nélkül vannak

Sírva tenger könnyeim, -

Írva halom verseim.

26. Dal.

Természetnek éltetője,

Ki lehelled lelkünket!

Mennynek, földnek teremtője,

Ki alkotod szívünket!

Az enyémet mért formálád

Ily érzékeny agyagból?

Mért hogy inkább nem csinálád

Az ércz-kemény vas-tagból? -

Bocsáss meg az esztelennek,

Ura ezen nagy mindennek!

Azt itéld, ne engemet,

Ki elvevé eszemet.

27. Dal.

Ott, a hol én nevelkedtem,

Egy dombról egy patak folyt;

Hányszor ott nem estvéledtem! -

Éltem akkor boldog volt.

Vígan, mint a völgy öblében

Ama patak csordogált,

Az ártatlanság ölében

Életem úgy folydogált.

Ez idők az örökségbe,

Mint a vizek a mélységbe,

Lefolytanak. - Halandó!

A jó hamar múlandó.

28. Dal.

Hogy vonhatja félholt testem

Szörnyű súlyát éltemnek,

Ha már attól távol estem,

A ki lelke testemnek? -

Te vagy lelke tetememnek,

Csak általad élhetek;

Te vagy tárgya mindenemnek,

Nélkűled nem lehetek.

A szerelem indúlatját,

A szerelmes állapotját

Nincs a ki megfejthesse;

Maga magának mese.

29. Dal.

Ha ki talán nem értheti

Szívemnek mély érzésit,

Balúl teszi, ha neveti

Bús lantomnak nyögésit.

Ne nevessen, - hálálkodjék,

Ha nem érzi gyötrelmim;

Ne nevessen, - sajnálkodjék,

Ha nem érzi szerelmim.

Ha ád Amor, adjon sokat;

Jóból, rosszból nagy kortyokat.

Értsd, ki érthetd szavamat, -

Értem én jól magamat.

30. Dal.

Az idő mindenen kifog,

Vele minden múlandó;

S ha változó minden dolog,

Tán gőgje sem állandó? -

Üt óra, mely megolvasztja

Szíved, szívem bálványa!

A természet, bár halasztja,

Adóját megkivánja.

Ha te majd ezt lefizeted,

Ínségem elitélheted:

Akkor talán majd megszánsz

S imádóddal jobban bánsz.

IV. ÉNEK.

Midőn csendes felségében

A fél világtól megvál

S a tengernek kebelében

A dicső nap alá száll;

S elborítván a világot

Az éj komor sátora,

Ellepi a mennyországot

A csillagok tábora:

Akkor ég, föld, víz elcsendűl

S napkelet, napenyészet;

A nyúgalom ölébe dűl

Az egész nagy természet.

Minden állat: járó s úszó,

Az okos és oktalan,

Szelíd és vad, mászó, csúszó,

A szólló s a szótalan;

A rengeteg lakosai,

A nagy mint a kicsiny nem;

A levegő madarai,

A sas mint az ökörszem;

Sőt az, a mi nem is lehell,

Nappal mégis bántatik,

Éjjel az is nyúgalmat lel,

Éjjel mégis nyughatik.

Éjjelenként senkit sem nyom

A nappalnak igája:

Egyedűl én, (fene sorsom!)

Amor kínos szolgája,

Egyedűl én nem lelhetek

Éjjelimben nyugalmat!

S a mi több: nem remélhetek

Mind ezekért jutalmat.

Az indúlat tetememben

Egy volkánként dühödvén,

S a vérző szív kebelemben

Gyötrelmivel küszködvén,

A szabadba kilódulok, -

Nem enyhűlést találni:

Mert én soha nem gyógyulok -

Hanem kínom táplálni.

Ekkor dühös indúlatom

Tétova hajt engemet,

Tüskén, bokron, - míg birhatom

Csüggedező testemet.

Könyben úszó két szememmel

Csillagomat vizsgálom;

S a teremtőt életemmel

Könyörögve kínálom.

Átkozom a helyet s időt,

Melyben őt megpillantám,

Ki bájival fejemre nőtt,

S ily pokolkínt halmoz rám.

Ha már ügyem, a míg élek,

Nem változik meg soha;

Váljatok el, test és lélek! -

Ily sors több, mint mostoha.

31. Dal.

Nem nyomhatván el tüzemnek

Ki-kicsapó lángjait,

Hátra hagyom szerelmemnek,

A hol járok, nyomait:

Nevét szerte írogatom

A bükk s hársfák kérgére,

S mindenütt megtanítgatom

Az echókat nevére.

Kivűle, ha keservemet

Nyögöm, minden szán engemet;

A szirtek megindúlnak,

És utánnam jajdúlnak.

32. Dal.

A kegyetlent felejthetni

S kiverhetni fejemből,

Az ő képét fejtegetni

Kezdém immár szívemből:

Haszontalan törekedtem,

Semmiként sem lehetett;

Mert a szívem, ah érzettem,

Bele majd megrepedett.

Előbb megég tehát a jég,

Megfagy a tűz, bomlik az ég, -

Előbb porrá hamvadok,

Mint sem rajta kiadok.

33. Dal.

Minden tárgyban őtet látom,

Minden hangban őt hallom,

S valahányszor számat tátom,

Mindannyiszor őt vallom;

Éjjel, nappal őt ohajtom,

Őt szomjúzom, éhezem;

Ébren, alva őt sohajtom, -

Mindenben őt érezem;

Őt foglalják gondolatim,

Őt tárgyozzák kivánatim;

Egy ő, mint egy istenem,

S egy magában mindenem.

34. Dal.

Őt kérem a teremtőtől

És minden hatalomtól,

Őt kérem a levegőtől

S minden elementomtól.

Ha enyém ő, - hát rabságom

Be gyönyörű nyereség!

Ha enyém ő, - szabadságom

Áldott, boldog veszteség! -

Hunniának, sőt magának

A természet országának

Hatalmában olyan kincs,

Mely őtet felérje, nincs.

35. Dal.

A virágok szép nemében

A rózsa legjelesebb;

A csillagok seregében

A nap legfelségesebb.

Ily szép virág a szerelem

Az életnek kertjében;

Ilyen nap, ily fejedelem

Az örömök egében.

Boldog, kinek e nap fénylik,

Kinek ez a rózsa nyílik!

E nélkül a kert csak gaz;

Ama nélkül nincs tavasz.

36. Dal.

Bizonytalan lépésimet

Akár merre indítom;

Harmatozó szemeimet

Akár hová fordítom:

Már ott a bú, hogy ködével

Mindeneket borítson,

Hogy sem hely, sem tárgy ékével

Engem fel ne vidítson.

Ily nehéz az én életem!

S mégis nem csak hogy szeretem;

Sőt - ki rám ily poklot mért,

Még áldom is kínomért.

37. Dal.

Még csak benned reménységem,

Józan ész, légy orvosom!

Szerezd vissza egészségem,

Melyet elvett gyilkosom,

A szerelem, ki mellembe

Tüzes mérget önt vala.

Nézz csak bele, itt szívembe, -

Itt lakik a nyavalya.

Mondj orvos szert, mondj szert, óh ész!

Mely által e méreg kivész. -

De te vállat vonítasz?

Óh hát meg nem gyógyítasz.

38. Dal.

Itt a tenger habjaival

Elegyítvén siralmim,

S a havasnak szikláival

Közölvén aggodalmim,

Az ő nevét sohajtozzák

A tengernek szelei;

Az ő nevét visszhangozzák

A kősziklák szűzei.

Itt neve négy betűjében

A tengerpart fövényében

S a mohos kőfalakban -

Kínom s titkom imitt van.

39. Dal.

Immár mennyit nem szenvedtem,

Miólta megesmertem!

Áldozatot mennyit tettem!

S mind ezekért mit nyertem? -

Bús szívemet enyhítené,

(Bár tüzemet nem oltaná)

S lelkemet felderítené,

Ha vagy egyszer mondaná:

«Szánom sorsod, óh te szegény,

Szerelmedben beteg legény.

Fáj nekem, fáj gyötrelmed,

Noha nem bánt szerelmed.»

40. Dal.

«Elmédet hát mért bocsátod

Tilosomba szünetlen,

Boldogtalan, ha már látod,

Hogy nem esik bűntetlen,

Onnan szedett eledellel

Táplálgatni szivedet?

Édes ugyan, a mit ott lel,

De az öldös tégedet?»

Elképzelém életemet,

Ha szeretne ő engemet;

S az ész ekként dorgála; -

De semmit sem használa.

V. ÉNEK.

A nap éppen alkonyodott,

S én a völgynek felette,

Egy szint oda csavarodott

Kis csermelynek mellette;

Tövében egy vén tölgyfának,

Ott ültem a fű között,

Melyet szellők ingatának,

S a patakvíz öntözött.

Az erdő elkomolyodott,

Melynek valék szélében;

S minden állat lenyúgodott

A zöld sürű csendében.

Elnémúltak a bereknek

Zengedező lantosi;

Eltüntek mind a réteknek

Nappali sok lakosi.

Mély csendesség uralkodék,

Csak a Zephyr susogott;

S mint a völgybe kanyarodék,

A patakvíz bugyogott,

S egy gerlicze ott nem messze

Egy száraz fán nyögdécselt;

Egyébnek már nem volt nesze,

És nem adott élő jelt.

Én ott ültem és fejemet

Bú-bánatnak eresztém,

S könytől dagadt két szememet

A nyögőre meresztém.

Eltünt ez is nem sokára -

Magam valék végtére

Indúlatom prédájára

És marczangló kényére.

S Amor engem mint zaklatott

Hajh! mint tépte kebelem!

Hozzá s vissza mint szaggatott, -

Szörnyű, miként bánt velem!

A hány fűszál, annyi kínnak

Közötte fetrengtem ott;

S mirígyiben fájdalmimnak

Szívem majd meghasadott.

A természet megindúlva

Szánni látszott ügyemet;

Vidámsága elborúlva

Szinte gyászolt engemet:

Komor felhő terjeszkedett

Az ég vidám kékjére;

Setét fátyol ereszkedett

A föld kies zöldjére.

Az éj szelíd asszonyának

Képe ködben lábbogott;

A csillagok elhúnyának,

Egy kettő ha pislogott.

Bús fúvalmak támadának,

Az ég könnyét hullatá: -

A természet hív fiának

Sorsát ekként siratá.

41. Dal.

Ti a világ kezdetében

Támadt hegyek és völgyek!

S ti több század szélvészében

Görbedt, csonkúlt vén tölgyek!

Életemet esméritek,

Értétek-e már azt ti,

Panaszimból vélhetitek,

Hogy igy szenvedt valaki? -

Emlékezem Petrarcára,

S Hella dicső leányára -

Szenvedtek ők eleget;

De még sem ily szörnyeket.

42. Dal.

Ha elmémnek gondolatit

Versekbe úgy szedhetném,

És szivemnek indúlatit

Szóval úgy kiejthetném;

Mint azokat a fejemben

A szerelem termeszti,

S emezeket kebelemben

Szüli s bele rekeszti:

Hát minden szív ömledezne,

Ezer édes kínt érezne,

S megesmervén szívemet -

Megsajnálna engemet.

43. Dal.

Az ész váltig értekezett,

Sorsomon mint forditson,

Halljuk! halljuk! mit végezett:

«Nincs, a ki meggyógyítson;

A szivében ily betegnek

Sehol sincs segedelem;

Ellenmérge ily méregnek

Csak a viszontszerelem.»

Átkozom a történetet,

Melyben vettem a kezdetet! -

Fonalamnak fogj ollót,

Óh Parca, s tégy velem jót.

44. Dal.

Csömört okoz a társaság

Az én beteg szívemnek;

A kietlen magánosság

Elíziom lelkemnek;

Hol semmi nem mozog, nem él,

Hol egy madár se mulat;

Hol egyedül a sziv beszél,

Ha tépi az indúlat:

Ott szeretem andalogva,

A bú karján nyavalyogva,

Táplálni az édes kínt,

Valamíg az éj nem int.

45. Dal.

Ha tudnám, hogy békességem

Soha meg nem térendő;

S az én kedves ellenségem

Mind örökké győzendő:

Ennen kezem kergetné ki

Lelkemet fogházából,

Hogy lenne már béke néki,

Szabadúlna kínjából.

De biztat egy remény mindég,

Hogy bal sorsom megfordúl még;

S hogy nékem a jövendő

Még rózsákat termendő.

46. Dal.

Ha majd a bú, mely testemet

Napról-napra hervasztja,

Nem sokára életemet

Egészen elfogyasztja,

S engem majdan egy keskeny sír

Mint hamvat magában zár,

Susogd minden szívnek, Zephyr,

A ki sírom mellett jár:

«Egy gőgös szív keménysége

Lett e hívnek kora vége;

S ha ez sorsa egy hívnek,

Jobb repdezni a szívnek.»

47. Dal.

Sok s nagy, a mit szenvedek én!

Az avúlt kín új kínt szül;

De mind ez ő érte lévén,

Nincsen édesség nélkül.

S a sors bár mi szerencsével

Kecsegtessen engemet,

Most nehezen cserélem el

Édes kínos éltemet.

S ha már abban tellik kedve,

Hogy így éljek epekedve:

Szilaj kedvét tölthetnem,

Gyönyörüség szenvednem.

48. Dal.

A halavány olajfáknak

Járván csendes békében,

Lelkem iszonyú csatáknak

Forog vesztő dühében.

A hajdani századokban

Egy olajág mit nem tett!

Ellenkedő országokban

Békességet szerezett:

S most egy olajerdő nékem

Meg nem szerzi békességem!

Meddig tart e szomorú

Létem dúló háború?

49. Dal.

Meddig tart még tehát e harcz,

Melyet velem kezdettél?

Hát nem elég kemény a sarcz,

Melyre immár kéntettél?

Megveted, gőgös ellenség,

A természet törvényét:

Szívgyilkoló kegyetlenség!

Nézd inségem örvényét.

Add, óh add meg békességem,

Édes kedves ellenségem! -

Ezer bennem már a kár;

Egygyezzünk meg végre már.

50. Dal.

Szív- s lélekben beteg lenni

S nem akarni gyógyúlni;

Hanyatt-homlok tőrbe menni

És vesztének indúlni;

Szeretni az ellenséget,

Sőt imádva tisztelni

Azt, ki szerzi az inséget,

Sőt inséget ölelni: -

Észt vesztő baj a szerelem;

S hogy ha nem jő segedelem,

Életemnek fonala

Ketté szakad általa.

VI. ÉNEK.

Szerelem-e az, avagy nem,

A mit érzek keblemben? -

S vajjon, ha ez nem szerelem,

Hát mi lakik szívemben! -

Ha jó, miért oly bánatos,

Annyi kínba mért tellő? -

Ha rossz, mért oly kivánatos,

Mért oly édes, oly kellő? -

Ha nyavalyám kedves nékem,

Mért vádolom sorsomat?

Mit jajgatok? - Ha pedig nem,

Mért táplálom kínomat? -

Szívem tüzét, ha fájdalmas,

Mért szeretem bojtani?

Ha pediglen nem ártalmas,

Mért kivánom óltani? -

Ha fájlalom gyötrelmemet,

Mért szeretem, hogy élek?

Ha megúntam életemet,

Korán halni mért félek? -

Mennyet, poklot ki zavar így? -

Amor ez a nagy mester;

Amor ez az édes mirígy,

Az ily lator, patvar szer.

51. Dal.

Midőn a hold világában

A patakot kisérem,

S egy tünemény formájában

Alakját megesmérem;

S őtet reám szerelmesen

Mosolyogni képzelem,

S úgy tetszik, hogy kegyelmesen

Beszélget ott én velem: -

Egek, mely nagy boldogságom!

Tartana bár kábaságom! -

A káprázat eltünik,

S boldogságom megszünik.

52. Dal.

Azt kérdezed, óh barátom,

Milyen az én életem? -

Még most is a régi terh nyom.

S avúlt lánczom zörgetem.

Még most is a szerelemnek

Kínos horgán rángódom,

S a reménynek s félelemnek

Habjai közt hánykódom.

Szívem harcza folyton foly még:

Csak az vagyok, a ki valék,

S az maradok, míg élek,

Bár mi sorsot cserélek.

53. Dal.

Minden inkább lehetséges,

Mint sem hogy mást szeressek;

Hogy én beteg, egészséges

Más szív által lehessek.

A tengerek kiapadnak,

És a halak repülnek;

A csillagok leszakadnak,

S a hegyek elterűlnek;

A múlt idő meg vissza tér,

Bárány s farkas egygyüvé fér,

Az oroszlán nyúlat szűl -

Midőn szerelmem meghűl.

54. Dal.

Ha oly makacs ellensége

A sors boldogságomnak,

Hogy egygyütt lesz búmban vége

Életemnek s kínomnak:

Legalább, ha már nem élek,

Akkor szánj meg engemet,

Oh isteni, áldott lélek,

Ki feldúlád éltemet! -

Mert bár késő lesz már akkor,

Érzi tán azt mégis a por,

Melylyé válik ez a szív,

Mely a síron túl is hív.

55. Dal.

Ha mindennek felosztását

A külömbség szerezi,

Az egész nagy teremtést hát

Szívem ekként felezi:

Egygyik része, melyben ő van;

S ebben vagyon minden kincs,

Mi csak lehet száz világban:

Másik része, hol ő nincs;

Ez únalmas és szomorú,

Minden nyomban halavány bú,

Csömör, méreg s átok van; -

S én itt élek - pokolban.

56. Dal.

Mint a napnak súgárai

A ködöt megszaggatják;

Mint a szelek fúvalmai

A tengert felforgatják:

Húnyorgása szép szemének

Úgy szaggatja keblemet;

S bájos hangja énekének

Úgy zavarja eszemet. -

Ez a mindenható tündér

Talán nem is halandó vér?

Másként hogyan lehetne,

Hogy velem így tehetne? -

57. Dal.

Gyermekségem szép idei,

Be hamar elmúlátok!

Életemnek örömei,

Be rövidek valátok! -

A tavasznak virágai,

Leveleik a fáknak,

Erdők s berkek víg hangjai,

Vígsági a világnak, -

Mind megfordúl bizonnyára,

Mindennek megtérül kára:

De ti soha, soha sem! -

Utánnatok mit késem?

58. Dal.

Óh epedő kivánatok!

Kik szívemnek tüzébe

Emésztődtök, - lopódjatok

Szűz mellének jegébe.

Oh szomorú gondolatok!

Kik elmémnek ködébe

Borongatok, - tódúljatok

Agya vidám mennyébe:

Vídúlást tik ott nyerhettek,

S tik enyhülést ott lelhettek; -

Ti, ha jegét töritek,

S ti, ha eszét győzitek.

59. Dal.

Önmagával vagdalkozni,

Nyúgalmat nem lelhetni;

A vadsággal barátkozni,

És bújdosni szeretni;

Szív és lélek nélkűl élni,

Hűlni, fűlni, olvadni;

Csüggedezni, majd alélni,

S halálosan lankadni;

Az örömből mérget színi,

Éjjel nappal sírni ríni, -

A ki szeret, ezt nyeri:

Rabját Amor így veri.

60. Dal.

Gyűlölöm én a világot,

Az emberi nemzetet;

Gyűlölöm a vígaságot,

A szerencsét, életet.

Gonosz Amor! mire kénted

A halandó szíveket!

Kegyetlen, és nem tekinted

Töredékenységeket! -

Mi kell hát még? ha únalom,

Kín, gyötrelem, bú s fájdalom

Minden, a mi bennem van,

S kivülem a világban.

VII. ÉNEK.

Két szeme, szép arczúlatján,

Két ragyogó tüzes nap,

Mint az az ég boltozatján,

Kitől minden éltet kap.

Bámúlandó nagy művében

Mind az mind ez; és a tűz,

Mely mindenik kerekében

Fénylik, ragyog, csudát űz.

A mit minden kikeletkor

A földdel a nap mivel,

Szeme minden tekintetkor

Azt cselekszi a szívvel:

Az felolvaszt havat, jeget

S béhat a föld keblébe;

Ez meggyújtván a szíveket,

Bélő azok mélyébe.

Ama, széles e világot,

Midőn kél, felébreszti;

Ez, az egész társaságot

Felderíti s éleszti;

Az, az égnek szép kékjéből

Terjeszti súgárait;

Ez, szebb fejér- s feketéből

Lövelli ki nyílait.

Midőn a nap közeledik,

A zordon tél enyészik,

Minden újra nevelkedik,

Új fű s virág tenyészik;

Szeme, midőn szép képében

Közelebbről szikrázik,

A nézőknek kebelében

Új érzemény csirázik.

A nap heve a vizeket

Néha nyárban apasztja,

S kiszárítván a nedveket,

A fát, füvet lankasztja:

E két szem is a lelkeket

Megragadja bájával,

És meggyújtván a szíveket,

Megemészti lángjával.

A miólta kivált az ég

Az örök éj méhéből,

Ily egy pár szem nem jöve még

A teremtő kezéből.

E két szemnek forgásától

Függ a sorsa éltemnek,

Mint a napnak járásától

Léte fogyta mindennek.

61. Dal.

Hirdesd, nyelvem, érdemeit

Az isteni kegyesnek!

Zengjed, lantom, kellemeit

Az imádott kedvesnek! -

Az ő kegyes, jó s nagy szíve

Az erkölcsök temploma;

Az alkotó legszebb míve,

Nemem bájos ostroma.

Egy sincsen több olyan mint ő,

Az ő lelke a teremtő

Legédesb lehellete:

Hogy lehellé, szerete.

62. Dal.

A hol ő van, csudálatos!

Felderűl a kedvetlen;

Hajlandó az akaratos,

Meglágyúl a kegyetlen;

A harag lecsillapodik,

A vadság megszelídűl;

A bú s a gond elmosolyodik,

A fajtalan tűz kihűl;

A méreg megédesedik,

Minden terh megkönnyebbedik,

Szendereg a fájdalom, -

Egek! mi nagy hatalom?

63. Dal.

A hol ő van, bámúlandó!

Minden nagyság meghajúl,

A csapodár ott állandó,

Az irígység ott megfúl;

A fösvénység adakozik,

Elkésik a siető;

Szép a jóval barátkozik,

Hitet szeg a szerető;

A bölcs ott megtébolyodik,

A betyár megjózanodik,

Nem csúsz oda únalom, -

Egek! milyen hatalom?

64. Dal.

A hol ő van, - nézd a fákat

S virágokat, - milyen báj!

Szerelmet és Gratiákat

Lehell ott az egész táj:

Nincs tél, örök ott a tavasz,

Megtér ott a csalfaság;

Igazzá lesz ott a ravasz,

Megsímúl a durvaság;

A vén neki tüzesedik,

Az ifjú meglelkesedik,

De zendül a nyúgalom, -

Egek! mi nagy hatalom?

65. Dal.

A hol ő van, - hihetetlen -

Hajh! voltam ott, - láttam én:

Érez ott az érzéketlen,

Kinek kéreg van szivén;

A bajnok megfélemedik,

A bátor ott be gyáva;

A büszke nem kevélykedik,

Nem kérkedik a páva;

A habozó állapodik,

Az ész öszvezavarodik,

Virággá lesz minden gyom, -

Egek! milyen hatalom?

66. Dal.

Valahányszor szeme pillant,

A nézőnek fejéből

Mindannyiszor el-elillant

Valami az eszéből.

Ez az a kedves ellenség,

Kit annyira szeretek,

S békét tőle, kérleld óh ég!

Semmiként se nyerhetek.

Szemek! vallom hatalmatok:

Immár óh ne harczoljatok!

Nincs többé mit nyernetek;

Többet már nem veszthetek.

67. Dal.

Akár mennyi jeleseknek

Seregében múlatoz,

Valamennyi kellemeknek

Fényére ő homályt hoz.

Ezerek közt is legelső,

A szem csak őt nézheti,

Sőt mindenütt egygyetlen ő

A többit eltünteti.

Az éj tenger csillagai,

Midőn a nap súgárai

Reggelenként érkeznek,

Előttök igy rejteznek.

68. Dal.

Sok országot mosó tenger

Választja már őt tőlem;

Hegyek, hová a sas nem mer,

Rejtik őtet előlem.

De hajh! ez nem orvosolja

Nyavalyáját lelkemnek;

Sőt dühösbben ostromolja

Indúlatját szívemnek.

Bár mi messze fussak tőle,

Nem bújhatok el előle! -

Sem eszem, sem negédem

Ellene nem segédem.

69. Dal.

Ércz-szíve megvehetetlen,

Szünjetek meg, könnyeim!

Vad elméje győzhetetlen,

Hunjatok el, tüzeim!

Nem indítja szenvedésem,

A keserű siralom;

Sikeretlen könyörgésem,

Nincsen benne irgalom!

Közepette siralmimnak

És hegyette kínaimnak

Szíve kevélyen úgy áll,

Mint egy havasi kőszál.

70. Dal.

A hol ő van, ott Amornak

Íves, nyílas udvara,

Amornak, ki minden kornak,

Nemnek s rendnek patvara;

S minden szívtől uzsorával

Szedegeti a vámot;

S a gőgösre szép módjával

Reá veti a hámot.

A ki Amort megvetette,

Vagy Amort elfelejtette,

Imádja ott hatalmát

És sohajtja irgalmát.

VIII. ÉNEK.

Itt - a komor enyészetnek

Borzasztó bús honjában,

Minden földi rettenetnek

Fojtó, zúzó markában,

Hol a havas kőszálai

Az egekig merednek,

S feneketlen nyilásai

A poklokra dőlednek;

Hol a fenyők sudarában

A felleg megakadoz

És a bérczek homlokában

Darabokra szakadoz;

Hol a szirtek fenyegetnek,

Hogy fejemre roskadnak,

S dörgő vizek ijesztgetnek,

Hogy magokkal ragadnak;

Hol a havas üregiből

Habzó vizek húllanak,

És a fenyvek töveiből

Gyökereket rántanak;

Hol a vadon rengetegben,

Ha egy szikla legördűl,

Hosszan morgó fergetegben

Az egész táj megdördűl;

Itten, a hol minden felől

Egy egy örvény tátogat,

S alúl, felül, hátúl, elől

Iszonyú tárgy borzogat;

Hol az örvény fenekébe

Örök vak éj borong még,

Mert a vad fák sűrűjébe

Nem tekinthet le az ég;

Hol a barlangok gyomrai

Félelmesen korognak,

S a haragos víz habjai

Dühösködve locsognak;

Hol a setét üregekből

Veszedelem kandikál,

S a forgó-szél a bérczekből

Csoportokat hajigál;

Itt, hol Flóra fél múlatni,

Hol csak fenyő van s moha,

S embernyomot nem láthatni,

Hol kikelet nincs soha;

Itt, hol minden szorongató,

Kietlen és szomorú,

Puszta, komor, irtóztató,

Sivatag és szigorú;

Hol a szikla-hasadékban

A skorpiók fészkelnek,

És a kőpor-omladékban

Kígyók s gyíkok fülelnek;

Hol az éjszak szélvészei

Ordítnak s üvöltenek,

S az éjnek ijedelmei

Félelmet terjesztenek;

Hol a hegyek omladéki

A hold bús világában,

Mint egy világ romladéki

A teremtés hamvában,

Úgy feküsznek, - s borzadással

Töltik meg a szíveket,

Minthogy minden vég-romlással

S temetéssel fenyeget;

Hol a hollók károgása

A vidéket rettenti,

Hol a sasok kiáltása

Az útast megdöbbenti;

Hol a baglyok keservesen

Huhogják panaszokat,

És az echók félelmesen

Sokszorozzák hangjokat: -

Itt bújdosom, itt tévelygek

A rengeteg torkában,

Hágok, mászok és szédelygek

Szívem fanyar kínjában;

Itt hurczolnak kímélletlen

Amor és Mars engemet;

Itt emészti a kegyetlen

S üldöző sors létemet.

Itten érzem, a mit érzett

Hella dicső leánya,

Midőn szíve mélyen vérzett,

Hogy Phaon őt nem szánja: -

A mit Laura éneklője

Valcluzában érezett,

S Juliának szeretője,

Hogy Clarensban könnyezett.

Itten sírom patakokban

Orpheus vérkönnyeit;

Itt zokogom bús hangokban

Abeilard keserveit;

Dido szilaj fájdalmának

Itt érzem dühösségét;

Hunnia szép leányának

Itt sínlem keménységét.

Szívem küzdő indúlatja,

Hajh! mint gyilkol engemet!

A féltés vad gondolatja

Hajh! mint tépi keblemet!

Nagy cseppekben az inségnek

Verejtékét izzadom,

És sohajtván, a vidéknek

Sorsomat tudtár' adom.

Az ifjúság kellemeit

Itt húllatja termetem;

Az életnek örömeit

E nagy sírba temetem.

Az okosság törvényei

Megnémúltak fejemben;

A jövendő reményei

Haldoklanak szívemben! -

Még csak egyre kérlek téged,

Ura s atyja létemnek!

Hogy csak addig tessék néked

Nyújtni végét éltemnek:

Míg még egyszer megláthattam

Őtet, lelkét lelkemnek;

Hogy hív valék, megmondhattam, -

S legyen vége létemnek.

71. Dal.

Édes, kínos emlékezet,

Oh Badacsony szürete!

Múlatságos gyülekezet,

Te rabságom kezdete!

Ott tudtam meg, ki légyen ő,

S mi légyen a szerelem;

Amor nyila miként sebző,

S mi az édes gyötrelem.

Nem úgy mentem, a mint jöttem;

Nagy különbség volt közöttem,

A ki valék az előtt,

S a ki lettem, látván őt.

72. Dal.

Szívemnek mély fenekébe

Lévén képe szakasztva,

És agyamnak velejébe

Édes neve olvasztva,

Lehetetlen rá verődnöm

Egy kis nyúgodalomra;

S búmat csalva rá törődnöm

Bár vagy rövid álomra:

Hogy vagy azért enyhűlhetnék,

Hogy könnyebben szenvedhetnék.

Soká nem is viszem már,

Mert mindenben van határ.

73. Dal.

Kinek egyszer kebelében

A szerelem lángba csap,

Annak bajos életében

Ritkán virrad nyúgodt nap.

Ifjú! ki a szerelemnek

Benned érzed szikráját,

Őrizd, engedj intésemnek,

Őrizd jól szíved táját!

Mert ha benned ez lobbot vet,

Elöl minden életkedvet;

Az öröm fut előled,

Nyomorék lesz belőled.

74. Dal.

A bal sorsnak bús fellege

Mint borítja egemet!

A szerelem fergetege

Miként dúlja létemet!

Itt panaszlom kőnek fának

Boldogtalanságomat;

Kő s fa talán megszánnának,

Ha értenék jajomat.

A lélek feloldójának

S bajától megváltójának

Itt únszolom oltalmát;

De nem nyerem irgalmát.

75. Dal.

A havasnak oldalában

Keletkező patak te!

Mely a fenyők homályában

Búsan zúgva szakadsz le,

És tétova csavarogva

Fába, szirtbe ütődöl,

Míg küszködve és zokogva

A tengerbe vergődöl: -

Képe vagy te életemnek,

Mely temérdek sérelemnek

Tőrit lelvén útjában,

Zokog kínos folytában.

76. Dal.

A fecskék elköltöztenek,

Húll a fának levele;

A víg dalok megszüntenek,

Erdő s mező bús bele;

A rét fakó térségein

Száraz füvek suhognak:

A vén tölgyek gerébein

Csókák s varjak kárognak:

Közelget az év-enyészet,

Haldoklik a szép természet! -

Így hal szívem fenekén

A remény, - így halok én.

77. Dal.

Éjfél vagyon, - nem alhatom -

Komor az éj s fekete;

S dühösködő indúlatom

A szabadba kergete:

Szemmeredve nézek bele

Az éj setét kormába;

Üvölt a mord éjszak szele

S kapkod fejem hajába.

Szívem sebét tapogatom,

S kételkedve azt forgatom:

Mit volna már jobb tenni? -

Így lenni, vagy - nem lenni? -

78. Dal.

Hah! mely szörnyek a bajaim,

Mely mérgesek sebeim;

Mely nehezek a napjaim,

Mely kínosak éjjeim? -

A sohajtás kebelemből

Mely sűrűen szakadoz?

A keserű köny szememből

Mily özönben áradoz? -

Mint nyomnak az aggodalmak,

Mint edzenek a siralmak! -

Egek! ez már több mint sok:

Ércz-egek! hát nem szántok?

79. Dal.

Üdvességgel áldott két szem,

Kikben Amor fészke van!

Óh! hogy ki nem beszélhetem,

A mit érzek magamban!

Hol a szó, mely kiadhatná

Csudatévő tüzetek?

Hol a nyelv, mely elmondhatná,

A mi lakik bennetek? -

A teremtő tehetségét,

A természet dicsőségét

Tibennetek csudálom, -

S tőletek jő - halálom!

80. Dal.

Nem szeretem többé őtet,

Okát szívem kínjának;

A kevély, ki engem megvet,

Maradjon ő magának.

Vajh! mit mondék én vakmerő!

Őtet én ne szeretném? -

Van-e bennem hát oly erő,

Melylyel ezt megtehetném?

S elolthatnám-e bennem hát

A tüzet, mely boldogságát

S javát teszi éltemnek,

Tilalmával eszemnek?

IX. ÉNEK.

Nincs nyugtom, nincs békességem,

Lelket alig vehetek;

S pedig az az ellenségem,

Kit imádva szeretek:

Feldúlá már mindenemet,

Mind szívemet, mind eszemet,

Békét nekem még sem hágy,

Végső vesztem után vágy.

A zordon tél hidegei

Borzogatják keblemet,

S az epesztő nyár hevei

Sütik főzik szívemet;

Majd porba leheveredem, -

Majd egekig emelkedem, -

A félelem lecsapdoz -

S a remény meg felkapdoz.

Ha lehetne, mindent dúlnék,

Majd meg mindent ölelnék;

Most örömest meggyógyúlnék,

Majd meg új mérget nyelnék.

A fogságom nyitva, tárva,

S én mégis bé vagyok zárva; -

Nincsen szemem, és látok; -

Nincsen nyelvem, s kiáltok.

Az élettel tusakodom,

S élni még is szeretek;

Fájdalmimmal nyájaskodom,

És sirok, ha nevetek.

Ily zűrzavar az életem!

S ezt csak neked köszönhetem,

Édes pokla szívemnek!

Kínos mennye lelkemnek!

81. Dal.

Ezerek közt maga lenni

És titkosan törődni;

Az örömben részt nem venni,

Keservekben edződni;

Kétségb' esni, reményleni

S magát százszor megcsalni;

Bút, kínt önnön teremteni,

A világnak elhalni:

Ily halálos veszedelem, -

Egy szép kígyó a szerelem:

Kerüld kiki okosan!

Ha kit megcsíp, oda van.

82. Dal.

A világnak vígasági

Nem derítik szívemet;

Az ifjúság múlatsági

Nem gerjesztik kedvemet:

A vígadók seregében

Búbánatnak eredek,

S az örömek örvényében

Öröm után epedek.

Így vagyok én víz szükében

A tengernek közepében;

Így fázom a melegben,

S így égek a hidegben.

83. Dal.

Boldog, ki a szerelemnek

Érzi tüzét keblében,

Úgy mint én azt életemnek

Érzem minden erében;

S istennéje szép szeméből

Ír húll égő sebére,

Mint a hajnal szemérméből

Harmat a völgy füvére.

Ezt mondhatni szerencsének;

Az örülhet életének;

Öröm annak reggele,

Gyönyörűség éjjele.

84. Dal.

Senki őtet nem esméri,

Önnön maga magát se,

Mert az ész őt fel nem éri,

Hogy helyére tehesse.

Szívem tudja csak érezni,

S őt imádni kénytelen:

De nem tudja megnevezni, -

Megnevezni képtelen.

A Scipiók, Periclesek,

Catók, Platók, Sokratesek

Diadalmát vallanák

S lánczát büszkén hordanák.

85. Dal.

Szerelemben fogamtattál,

Szerelemtől születtél,

Szerelemmel tápláltattál,

Szerelmek közt termettél;

A mit szemed lát, s füled hall,

(Így szól a bölcs értelem)

A teremtés valójival

Nem egyéb, mint szerelem:

Szerelem a föld, víz, tűz, ég, -

S azt te még sem esmernéd még? -

Kémleld ki csak szívedet,

Megtanít az tégedet.

86. Dal.

Szíve tárgyát bálványozni,

Egyéb mindent megvetni;

Édesdeden sohajtozni,

Keserűen nevetni;

Akadozva beszélleni,

Színben százszor változni;

És az eszét elveszteni,

És a sorsot átkozni;

Dicsőségre sóvárogni,

Test s lélekben háborogni:

A szerelem ilyen baj:

Valóságos pokol-faj!

87. Dal.

Nincs szivének kivánatja,

Mely engemet tárgyozna;

Elméjének gondolatja,

Mely én reám czélozna.

Midőn sohajt, bár kivánná,

Hogy őt én is hallanám!

S oly szép lévén, vajha bánná,

Ha nem-szépnek mondanám.

De hajh! engem számba sem vesz;

Én felőlem kérdést sem tesz; -

Gyűlölne, jobb szeretném;

Ezt könnyebben tűrhetném.

88. Dal.

Egygyetlen-egy, bár ki lássa,

Lelkében és testében;

Egygyetlen-egy, s nincsen mássa

A halandók nemében.

Olyan, mint ő, nem vala még

A nap alatt, nem is lesz;

Ily csudát a hatalmas ég

Maga is csak egyszer tesz.

Fát, követ ő meglelkesít,

Epét, mérget megédesít,

Óh szép oka kínomnak,

Intézője sorsomnak!

89. Dal.

Láttam őtet siránkozni,

(Barátnéját siratta)

És hallottam sohajtozni -

Keblem hajh! mint szaggatta:

Meleg hó volt ábrázatja,

Szemöldöke szivárvány;

Szeme az est csillagzatja,

Melle pihegő márvány;

Láng volt az ő sohajtása,

Felhős hajnal mosolygása;

Gyöngyök voltak könnyei,

Halvány rózsák színei.

90. Dal.

Hallottam én szép szavának

Ezüst hangját zengeni;

Philoméla panaszának

Hangja nem oly isteni.

A természet figyelmes volt,

S olvadozni láttatott;

A patakvíz lassabban folyt,

A fatető hallgatott;

Megszünt minden madár dala,

Minden Zephyr fülel vala,

Megszünt minden fúvalom, -

S mosolygott a fájdalom.

X. ÉNEK.

Lehetnék bár oly éles szem,

Mely, ha bájit érezem,

Irigy leplén által hatna

S minden bájt s kínt láthatna! -

Vagy lehetnék boldog lepel,

Mely kellemit fedi el,

Midőn reggel álmából kél,

És szemérme szemtől fél.

Lehetnék bár a hűs szellő,

Melynek keblét nyitja ő;

Midőn vére hevültében

Egyedül jár kertjében! -

Lehetnék bár egy oly vírág,

Melyre ott szép lába hág;

Virág, melyet szép lába nyom,

S úgy lehetne meghalnom! -

91. Dal.

A melegen és hidegen,

Bár hol folyta éltemnek,

Rideg vagyok és idegen,

Mert nincs honja szívemnek.

Barlangja van a farkasnak,

Lyukja van a rókának,

Tanyája van a szarvasnak,

Fészke van a gólyának:

Csak óh! szívem az az árva,

Kinek a mell el van zárva,

Melyben lakni ohajtoz,

S fogva lenni sohajtoz.

92. Dal.

Ha nem látom, többé nem ér

Kegyeinek hatalma;

Ha nem hallom, ismét megtér

Szívem régi nyúgalma.

Elfelejtem, azt gondolám,

A nagy világ zajában;

Tőle messze lehúll a hám,

Hajh! de bezzeg nem úgy van:

A pont, melyben gondolatom,

Érzeményem, kivánatom

S egész létem öszvegyűl,

Ő mindenütt - s egyedűl

93. Dal.

Hozzá fogtam százszor is már,

Hogy őt majd lerajzolom,

Nyavalyám így újjítom bár,

Orvosolni gondolom:

De bár miként iparkodjam,

Szót, színt s példát keresvén,

Akár hová gondolkodjam, -

Elégtelen vagyok én.

Nem találok színt képének,

Nincs példája szépségének:

A gyönyörü, nagy és jó -

Csak magához hasonló.

94. Dal.

Az a lelkes, nem tudom mi,

A mi ragyog szemedben,

Az a gyönyörű valami,

A mi fénylik képedben;

Minek nevet nem adhatok,

Mert ily szót, hajh! hol veszek?

A mit alig gondolhatok,

De szívemben érezek:

A mi mindent megédesít,

A mi mindent meglelkesít, -

Mint kínozza szivemet!

Mint üdvezít engemet!

95. Dal.

Mint szeretlek, mint kedvellek,

Jobban, mint sem éltemet;

Mint imádlak, mint tisztellek,

S még sem szeretsz engemet? -

Szívem csak te éretted vér,

Benned érzem létemet;

Érted buzog bennem a vér,

S még sem szeretsz engemet? -

Dicsőítlek, énekellek,

Áldlak, s még sem érdekellek?

Egek! mely jól keresem;

S még sem sajnálsz, óh még sem!

96. Dal.

Midőn Amor fészkelődik

Bennem és új sebet váj,

És a lélek tépelődik

És sír, s a szív vadúl fáj;

Ha kirakom sérelmemet

Egy-két versnek sorába,

S belé öntöm keservemet

Hegedűmnek húrjába; -

Úgy tetszik, hogy szelídűlnek

S egy parányit megenyhűlnek

Vad fájdalmi szívemnek:

S ez szerzője versemnek.

97. Dal.

A tavasznak érkezése,

Erdők mezők zöldsége,

A madarak éneklése,

A természet szépsége,

Mily örömre gerjesztének,

Őtet még nem esmervén,

Kényim, kedvim bételének,

Nem kivántam többet én;

A hová szemem tekintett,

Mindenütt egy öröm intett:

Láttuk egymást, én és ő, -

S eltünt a szép s jó idő!

98. Dal.

Szívek, a kik csak nem rég is

Egymást dühhel gyűlölték,

Amor hámját utóbb mégis

Egygyetértve felölték.

Egy történet elfúhatta

A gyülölség fáklyáját,

S ugyan az fellobbanthatta

A szerelem szikráját.

Miként bíztat itt egy remény,

Hogy ő sem lesz mindég kemény!

Hogy ő is megváltozik,

Hogy tán már is habozik.

99. Dal.

Miként örűl, a mi csak él,

Minden az ő létének,

Jelét adja, bár nem beszél,

Így vagy amúgy, kedvének;

Minden állat mozdúlatja,

Minden mellnek hangzatja,

Az egész föld ábrázatja

Az örömöt mutatja:

Csak én vagyok az az árva,

A ki elől el van zárva

A természet emlője,

Öröminknek szerzője.

100. Dal.

A világból kiszakadva,

A halállal már rokon,

Lelkem testem elhervadva,

Fekszem itt a hegyfokon:

Csoportosan eregetem

Égő pipám kék füstjét,

S kétségesen szemlélgetem

A tengernek ezüstjét:

És Sapphoról emlékezem -

És a sorstól azt kérdezem:

Jó volna-e követnem?

Egy Echo azt mondgya: Nem.

XI. ÉNEK.

Most költözik tőlünk a nap,

Lángban úszik domb és lap;

Bíborral van az ég festve, -

Be gyönyörű az estve!

Óh én lelkem! emelkedjél,

S repülj oda, hol ő él:

Országokon, nemzeteken,

Hegyeken túl s völgyeken;

Az ég azon tája felé,

A hol a nap jön elé,

S szemérmében virradóra

El-elpirúl Auróra;

Ama szép és nagy országban,

Mely az egész világban

Nevezetes nagy népéről,

Jeles áldott földjéről.

Repűlj, repűlj Hunniába,

Ama kedves hazába;

A Balaton vidékére,

A Bakonynak szélére;

Ott egy major a vadonban -

Hah! látom már, amott van.

Tekintsük meg, mit mível ő,

Jer, óh! képzelő-erő! -

Gyönyörködvén az estvében,

Ott sétál most kertjében,

Könnyü, fejér öltözetben,

Mint a hold a ligetben,

Halk s oly gyenge lépésekkel,

Hogy a fű sem lapúl el,

Melyre az ő szép lába hág, -

Ott fű lenni - boldogság!

A virágok, melyek látják,

Illatjokat bocsátják,

S a mint lép ő, rá hajolnak -

És néki úgy hódolnak.

Szőke fürti felbomolva,

S vállán széllyel omolva,

Hogy Zephyrek lengedeznek,

Pajkoskodva repdeznek.

Miként lép ő! - az istennék

Lépéseket úgy tennék.

Szép fejét most lecsüggeszti,

Szemét földre függeszti! -

Mely gondolat van fejében?

Mily érzemény szívében? -

Kémleljük ki szép képében,

Mi foroghat eszében:

Kebléből mély sohajtás jő?

Egek: talán kiván ő? -

Talán - merjem-e óh egek!

Azt gondolni? - remegek -

Talán azért sohajt szíve,

A ki néki oly híve,

Mint Petrarcha volt Laurának,

Tengerében kínjának? -

Vigasztaló érzemények!

Óh bíztató remények! -

Ezen boldog gondolatban,

(Üdvességem abban van)

Nyugodjál meg, óh én lelkem,

Akár álom, akár nem.

Legyen ámbár hiú álom,

Most - valónál többet nyom.

101. Dal.

Gyakran lebeg elmém előtt

Csélcsap lepke képében

E gondolat: felejtsd-el őt

S nevesd kevélységében;

De legottan megjelenvén

Ő temérdek bájával,

A gondolat, megrettenvén,

Nyomorúlt légy-halált hal.

Minden imily akaratot,

Okoskodó ész-rajzatot

Így aláz-le kelleme,

Így ver agyon érdeme.

102. Dal.

Mondd meg, miként gondoljalak,

Bámúlandó szép tündér!

Hogy elmémmel megfogjalak,

Lelkem hozzád fel nem ér.

Mondd meg, miként érezzelek,

(Ha szabad azt kérdezni)

Mondd meg, minek nevezzelek,

Óh te, több mint isteni! -

Esmerd igaz mivoltodat,

Esmerd meg hát nagyságodat

Az én kicsinységemben,

Tökélletlenségemben.

103. Dal.

Vizen, földön és az égben

Minden hang elenyészett,

Néma, csendes békességben

Szendereg a természet;

Csak én, szegény! nem alhatom: -

A bú tépi keblemet;

S győzhetetlen indúlatom

Ostromolja lelkemet.

Óh sovárgó kívánatok!

Dühösködő indúlatok!

Hát itt sincsen még határ? -

Öljetek meg inkább már.

104. Dal.

Volt egy idő, hogy könnyemet

Csak az öröm folytatta;

Hogy virágzó tetememet

Csak az öröm mozgatta;

A szerelmet nem esmervén

Arany szabadságomban,

Öröm-cserék közt éltemén

Víg ártatlanságomban. -

A szív s lélek szabadsága

Éltünk legfőbb boldogsága:

Mihelyt fogva e kettő,

Boldog óra több nem jő.

105. Dal.

Hol a szívben fészket rakott

Amor, ez a jó madár,

Törvénytelen, dölyfös úr ott,

Mint a török vagy tatár.

Az ész bármint ostromolja,

Onnan ki nem űzheti;

Sőt, midőn meg sem gondolja,

Országát elvesztheti.

Rettenetes fejedelem,

A ki ellen nincs védelem:

Két tavasz múlt és egy nyár,

Hogy én rabja vagyok már.

106. Dal.

Megláttam őt, - s kebelemben

Egy tűzforrás fakadott,

Mely az egész tetememben

Sebesen eláradott.

Nem jártam így életemben:

Minden ér megdagadott,

S mind testemben, mind lelkemben

Zenebona támadott;

Nyelvem számban kővé vála,

S mint a füvek vékony szála,

Ha hirtelen szélvész lett,

Minden tagom remegett.

107. Dal.

Úgy lebegett ő szüretkor

A tánczolók sorában,

Mint a Zephyr szürkületkor

A rét szélte-hosszában,

Mely nemes volt mozdúlása,

Mely felséges lépése,

Mely gömbölyű fordúlása,

Milyen könnyü lejtése;

Teli keble mint pihegett,

Rózsaszája mint lihegett, -

Hajh! midőn így tánczola,

Mennyi szívet lánczola!

108. Dal.

A szép őszi nap megszürkűlt,

Langyos volt a levegő;

S a társaság sétálni gyűlt,

Ott voltam én, ott volt ő.

Mint fedezte, mint féltette

Testét irígy ruhája,

Hogy a szemek (s bölcsen tette)

Ne jussanak hozzája.

Jelenléte mint szépíté,

Mint vidítá s lelkesíté

Az idő s hely kedveit,

A társaság kénnyeit!

109. Dal.

Tanú valék, mint érezte

A muzsika hangjait,

Melyben Hayden kifejezte

A teremtés dolgait: -

Érzeményi szép lelkének

Néhány könycsepp gyöngyében

Tündökölve reszketének

Gyönyörű két szemében.

Már az tehát lehetetlen,

Hogy egészen érzéketlen! -

Van szivében érzemény,

Csak erántam oly kemény.

110. Dal.

Legmerészebb repűltében

Elmém fel nem érheti,

Legédesebb zengésében

Lantom ki nem ejtheti

Azt a lelkes tekintetet,

Melyet löve szeméből,

Midőn engem kikergetett

Nyúgalmamnak öléből.

Ha tollam a képzelésnek,

A szerelmes mély érzésnek

Lángszinébe márthatnám,

Azt le még sem írhatnám.

XII. ÉNEK.

Ébren való álmadozás,

Foglalatos kábaság,

Töredezett sohajtozás,

Sokat mondó némaság;

Édes méreg, keserű méz,

Teremtő és gyilkoló kéz,

Múlatságos únalom

És mosolygó siralom; -

Meredező gondolkodás,

Elemedett gyermekség,

Eszeveszett okoskodás,

Boldogságos részegség;

Kedvet töltő szomorúság,

Kellő, tetsző nyomorúság,

Telhetetlen kivánat,

Csüggedező bú-bánat; -

Társalkodó magánosság,

Komorkodó vígaság,

Bővelkedő hiányosság,

Ellenkező igazság;

Lelki s testi lankadozás,

Tétovázás és habozás,

Békételen csendesség,

Teljes teli üresség; -

Veszedelmes hajlandóság,

Bút tápláló élelem,

Halált szerző állandóság,

Boldogító sérelem,

Ízetlenség, bosszonkodás,

Reménytelen vágyakodás,

Édes mérges gyötrelem,

Fegyvertelen védelem;

Epedezés, fúladozás,

Sikeretlen áldozat,

Hűledezés, olvadozás,

Üdvességes kárhozat: -

Mind ez öszve-elegyülve,

S a sok bajból egy készülve,

Az a kínos szerelem,

Melyet táplál kebelem.

111. Dal.

Halj meg bennem, emlékezet!

Csak vesztemre vagy te hív;

S téged, kit így lánczon vezet, -

Átkozlak én, gyenge szív!

Átkozott légy, idő és hely,

Melyben őt megpillantám,

Melyben ő szép szemeivel

E kínokat lövé rám;

Átkozott légy te, szerelem,

Kinek ennyi mérgét nyelem;

De magadat, kegy-alak -

Dicső, téged áldalak.

112. Dal.

Itt ült, ott járt, ott nevetett,

Itten színe változott;

Itt rám kegyes szemet vetett,

Büszke s gőgös volt amott;

Ott játszott, itt gondolkodott,

Amott örült és tánczolt;

Ott énekelt s fohászkodott,

Itt szomorú, s ott víg volt: -

Ezek azon gondolatok,

A melyekkel én múlatok:

Amor adja ezeket,

Hogy kiszíjjam mérgeket.

113. Dal.

Bár ki tegye itéletét:

Elmém távol képzeli

Most itt az ő tekintetét,

S szívem mégis szegdeli.

Óh! hát ha lángtekintetét

Színről színre láthatnám?

Ha még édes lehelletét

Magamba is szíhatnám?

A szív bennem elolvadna,

És a lélek kiszaladna, -

Ég, föld tünnék előlem,

Hajh! mi lenne belőlem.

114. Dal.

Mint gyógyulnék fel sebemből,

Ha szívemet bú lakja?

Ha szüntelen foly szememből

A keservek patakja?

Bár keserű könnyeimmel

Vérem s velőm kifolyna!

Indúlatom hadd húnyna el,

És elmém ne gondolna;

Hogy róla ne emlékezném,

Hogy bennem őt ne érezném:

Míg bennem vér s velő lesz,

Búmon semmi ki nem tesz.

115. Dal.

Tiszteletet, csudálatot

Támaszt minden elmében,

Gerjedelmet s kivánatot

Tenyészt kiki keblében;

A vas-gondot tekintete

Ízre porrá tördeli;

A bú ködét lehellete

Szerte-széllyel szegdeli;

Nyomaiban szép lábának

Kedvesen virágoznának

Lybiának pusztái,

Mint egy Tempe rózsái.

116. Dal.

Egy szép estkor az erdőben

Búmnak én írt kerestem;

Ő közel járt a mezőben,

Énekelt, - s én meglestem;

S egész valóm ő általa

Annyira megfosztódott,

Hogy csupán csak szem s fül vala,

Szemmé s füllé osztódott:

Rá meredett tekintetem,

Megakadott lélekzetem,

Kebelem feldagadott -

S a szám tátva maradott.

117. Dal.

Hová merűlsz, beteg elme?

A szív sorsát fontolod -

Mint öldökli hű szerelme,

Iszonyú, - azt gondolod? -

Valóban az! Lesz-e hát már

Valahára békesség?

Megszünik-e már e köny-ár?

Mikor lesz már csendesség? -

S hát ennyi sok szenvedéssel,

Imádással, könyörgéssel

Gőgjét meg nem víhatom?

Szívem meg nem válthatom?

118. Dal.

Szemfényvesztő a gyöngyhava

Alabastrom nyakának;

Édes méz széphangú szava,

Bibor színe ajkának;

S a két szem, mely szép képében,

Két csillagként tündöklő,

A szívnek mély fenekében

Mely édesen öldöklő! -

Csupa lélek tekintete,

Rózsaillat lehellete,

Az arczája rózsaszín, -

Ennyi szépség mennyi kín!

119. Dal.

Ha nyelvem oly gazdag volna,

Hogy szóval kiejthetném,

A mit elmém meggondolna,

És elénekelhetném;

Ha én őt lerajzolhatnám -

Terhem tán megkönnyülne;

Ha kínomat elmondhatnám,

Keblem tán megenyhülne:

De hajh! ezt is megtagadá,

Ez enyhet is elragadá

A kemény sors én tőlem, -

Mi lesz így én belőlem!

120. Dal.

Sírsz hát bennem, szegény lélek,

Hogy sorsod ily mostoha?

S pedig igen igen félek,

Meg nem jobbúl az soha.

Ne sírj, ne sírj, szegény lélek!

Oh jobb, hagyd el házodat;

Másként nem lesz már, míg élek,

Próbáld másutt sorsodat.

Én bennem te más nem lehetsz,

Jobb életre szert nem tehetsz:

Eredj! hagyd el testemet.

Szabadíts meg engemet.

XIII. ÉNEK.

«Állj-meg, Amor! szemlélgessük

Kedves ellenségemnek

Kellemeit, s fejtegessük

Köteleit szívemnek.»

Amorhoz én így szóllottam,

Ki körűltem lebelgett;

Lantomat megindítottam, -

S Amor imigy enyelgett:

«Nézd! - oly bő a kellemekben

S gazdag a szép erkölcsben,

Mint a tavasz a füvekben,

És az ősz a gyümölcsben.

Bája meggyőz mindeneket,

Valósága húz, vonsz, ránt:

Így győzi meg a köveket

Érdemével a gyémánt.

Az ő maga-viselete,

Mozdúlása, járása,

Termetének szép kelete,

Tartása és hordása,

Lábainak lebegése,

Melylyel az észt leveri,

Teste minden helyhetése -

Mind ez több, mint emberi.

Tagjainak mozgatása,

Emelése karjának,

Öltözetben választása,

Lengő fürti hajának,

Arczájának vonásai,

Szája két sor gyöngyei,

Kebelének hullámjai -

Mind ez való mennyei.

Szépek s nagyok érzeményi,

Indúlati nemesek,

Szépek és jók téteményi,

Intézeti kegyesek;

Lelke csupa sympathia,

Harmonia érzése,

Szava kedves melodia,

A sphaeráknak zengése.

A vídámság komolysággal

Ölelkezik képében,

A gyengédség bátorsággal

Vegyűl tüzes szemében:

Gyönyörű szem! gyönyörű kép!

Isteniség súgára!

Ennél fellyebb nem megy a szép -

Ez arczában határa.

Lehellete a teremtő

Istenségnek ihlése;

Andalgása, - ha sohajt ő -

Ezer Amor nemzése;

Ajakinak mosolygása

Az egeknek nyilása;

Szeme minden pillantása

Egy-egy villám csapása.

Tekintete boldogságot,

Üdvességet osztogat,

S mindennémű gonoszságot,

Minden bűnt elfojtogat; -

A mit a szem ő rajta lát,

A mit tőle hall a fül,

Oly valamit, olyan csudát

A képzelet bajjal szül.

Beszéllésre pattantaná

A némának nyelvét is,

És lángokba lobbantaná

Még a vénnek keblét is;

A sorsot megengesztelné,

Folyókat állítana,

A halált is megkérlelné,

Hegyeket indítana.

Remekje a természetnek,

Koronája nemének,

Bálványa mély tiszteletnek,

Csuda minden elmének;

A teremtő dicsőségét

Ő általa hirdeti,

S mindenható tehetségét

Általa érezteti.

A hol ő van, Édenné vál

A legvadabb pusztaság;

Rózsává lesz minden fűszál,

Melyre az ő lába hág.

E hatalmas báj-seregnek

Ki állhatna ellene? -

Vitézeknek és bölcseknek

Hódolniok kellene.»

Menjünk, Amor! - fejtegetvén

A kötelet, ügyemet

Nem enyhítem, s nem oldom én,

Sőt szorítom szívemet.

Mondám, - és még tátva volt szám -

Amor ennek örüle:

«Így kell (úgymond) ezt akarám.»

S kaczajjal elrepüle.

121. Dal.

Szeretni s nem szerettetni!

Egek! mely kín s gyötrelem! -

Mért kell néked meglehetni,

Szerettetlen szerelem!

Keserűség, epe s méreg

Annak élte, ki így él,

Boldogabban él a féreg -

A fa-élet jobb ennél.

Kit bal sorsa így megvága,

Annak egész valósága

Megtestesűlt gyötrelem -

Átok az ily szerelem.

122. Dal.

A szerelem indúlatját

Minden érzi s táplálja,

S tevegetvén áldozatját,

Gyönyörködve szolgálja:

A mennyeknek angyalai

És a földnek férgei,

Erdők s mezők polgárjai

S a tengernek népei, -

Szeret minden általjában,

S a szerelem köz pontjában,

A mi csak él, öszvegyűl; -

Ő nem szeret egyedűl.

123. Dal.

Mely szó, mely nyelv dicséreti

Érhetnék-el felségét?

Hol a lant, mely elzengheti

Csudálatos szépségét?

Ti, Apollo kedveltjei,

Éneklői Hellának!

S ti, Minerva neveltjei,

Nagy költői Rómának!

Szemetekbe mondom néktek,

S még sem sértem dicsőségtek:

Ha őt irná Músátok, -

Enniusok volnátok.

124. Dal.

Óh! vajha kiszakaszthatnám

Ezt a szívet keblemből!

Vagy inkább, ha kivághatnám

Az ő képét szivemből!

Hanyatlik is tűredelme

Oly rég váró szívemnek;

Kétségbesik hiedelme

Csüggedező lelkemnek;

S ő mennyei kedvességben,

Imádandó dicsőségben,

Szánakodás nélkül áll

Örömimnek sírjánál.

125. Dal.

Szépségének látásától

Elválasztom szememet;

Méz-szavának hallásától

Elszakasztom fülemet;

Elhagyom őt, - s megmenekszem,

Okos én, azt gondolám,

Balgatag! és megcselekszem -

S valóban ment vagyok ám!

Mint ama ponty, ki megkapta

A horgot és leharapta

S lenyelte s ellódúla -

Szépen megszabadúla!

126. Dal.

Napok jönnek, napok mennek,

De búm csak nem távozik;

És az órák elreppennek,

De sorsom nem változik:

A volkánok kifáradnak, -

De nem az én tüzeim;

Folyók, tavak kiapadnak, -

De nem az én könnyeim;

Erdők, mezők felvídúlnak,

Csillagzatok megfordúlnak,

A szerencse forgandó -

Csak inségem állandó!

127. Dal.

Érzeményim seregében,

Szenvedelmem markában

Fekszem itt a völgy ölében,

Mint a megholt sírjában.

Nincsen, ki bús kiáltását

Visszhangozná szívemnek,

Nincs, ki lankadt alélását

Gyámolítná lelkemnek:

Az, a ki feltámaszthatna,

És magamnak visszadhatna,

Hajh! az nem hall engemet -

Zúzd el, óh kín, szívemet!

128. Dal.

A menő nap a jövőnek

Adja által kínomat,

Esztendő az esztendőnek

Adja által sorsomat;

Az újságok megavúlnak, -

De új mindég inségem;

Fenyők, tölgyek meghajúlnak, -

De nem hajlik hűségem.

Örömeim elhúnyának,

Reményeim elhalának,

De él mindég gyötrelmem,

Halhatatlan szerelmem.

129. Dal.

Nem birja ily sanyarú lét

Terhét tovább ez a váll;

Elhervasztó lehelletét

Reám fuvá a halál;

A lélek és test ereit

A keservek megvevék;

Az életnek gyökereit

A bú férgi elevék.

Idegimben, inaimban,

Ereimben, csontjaimban

Egygyenként hal az élet -

Annyi remény mivé lett!

130. Dal.

Amor fejem mint megcsalá!

Hol agyamnak veleje?

Melyen estem magam alá -

Hol lelkemnek ereje? -

Sem a szívem, sem az eszem,

Sem lelkem nem enyém már;

S akármiként cselekeszem,

Meg nem tér a vallott kár.

Aphrodita lator fattyja

A teremtést úgy forgatja,

Mint a lapbát kezében

A gyermek víg kedvében.

XIV. ÉNEK.

A halvány ég csillagai

Szomorúan pislognak;

A szelek bús fúvalmai

Fohászkodva susognak;

Én itt fekszem és dohányzom

A kedvetlen homályban,

És mindennel őt arányzom,

A mi bennem s velem van.

Keblem habja hozzá tódúl,

Tekintetem rajta függ;

Szivem vére hozzá lódúl,

Egész lelkem rajta csügg;

Képzeletim, gondolatim

Körülötte forognak;

Gerjedelmim, kivánatim

Ő hozzá sovárognak.

Minden ideg hozzá vonúl,

És feléje gerjedez,

A két karom feléje nyúl

S őt ölelni terjedez;

Létem minden érzeménye

Ő hozzája vágyódik,

Egész valóm szövevénye

Ő beléje fonódik.

131. Dal.

Nem csak teste delisége,

Vagy bősége mellének,

Nem csak szava édessége,

Nem csak tüze szemének,

S nem virági arczájának

Vevék így meg szívemet,

Nem csak ezek ragadának

Magamtól el engemet: -

Lelkében a titkos erő,

Melylyel annyi csudát tesz ő;

Lelke tud így bájolni,

Szivet és észt rabolni.

132. Dal.

A mit ő tesz, szép, nagy s dicső,

Nagyszívűség s kegyesség;

Szép, jó s édes, a mit mond ő,

Mély értelem s bölcsesség:

De bár mennyi ez magában,

Még nem minden érdeme,

A tulajdon grácziában

Van isteni kelleme:

A báj, melylyel teszi s mondja, -

Ennek a szív oly bolondja;

Módja oly megigéző

Módjában oly phoenix ő.

133. Dal.

A szerelem birodalmát

Szívem öszve futkozta,

És elveszett nyúgodalmát

Szorgalommal nyomozta:

Imígy kémlelt nyugvó helyet,

Hogy mindent víz takara,

A végtelen özön felett

Noé szelid madara.

Haszontalan jára kele,

Mert nyúgalmat még sem lele:

A galamb a bárkába, -

S ez visszatért - kínjába.

134. Dal.

Szívem kínja kedves nékem,

Szeretem én kínomat;

Ez teszi csak üdvességem

S minden boldogságomat.

Nevetsz, látom, hidegebb vér,

És gúnyolod eszemet?

Mert jegedhez a tűz nem fér,

Mely égeti keblemet? -

S mégis igaz: - őt szeretvén,

Kínomat is kedvellem én:

Mert a kínom hiszen ő,

Az imádott öldöklő.

135. Dal.

A szerelem sétálni vitt

A hold ezüst fényében,

S eltikkadva ülök most itt

Egy bokornak tövében.

Ezerféle gondolatok

Hasogatják fejemet;

Ezerféle kivánatok

Feszegetik mellemet.

Ragadj el, oh phantasia!

Te az égnek tündér fia,

S teremts oda engemet,

A hol hagytam szívemet.

136. Dal.

Az én lelkem mélyen vagyon

A búban eltemetve:

A szerelem verte agyon, -

Ki vagyok én fizetve!

Semmi sincs a teremtésben,

A mi nékem tetszenék,

A miben, ha bár kevésben,

Egy kis kedvem tellenék.

A természet (hajdanában

Oly szép nékem) mostanában

Semmi kellővel nem bír -

Egy éktelen, puszta sír.

137. Dal.

Mint a sas, úgy fellengezett

Lelkem, őt nem esmérvén;

Dicsőségre igyekezett -

Szép jövendőt láttam én!

Amor ezt nem szenvedhette

És lelövé nyilával,

A szárnyait elmetszette

S megkötözte lánczával.

A villámok országában,

Nagy lelkeknek fény-nyomában

Lelkem most már nem mehet, -

Nyomja láncza, - nem lehet.

138. Dal.

Váltig immár megviselték

A vad kínok lelkemet,

És egészen megérlelték

A halálra éltemet.

Meghalni kész volnék is én,

(Okom volna rá elég)

De egy remény kecsegtetvén,

Meghalni - nem tudok még.

S ez fő pontja az inségnek,

Az emberi szegénységnek:

Az életet sokalni

És nem tudni meghalni.

139. Dal.

Ennyi tüzes gerjedelem

És lángoló érzemény,

Ily állandó, hív szerelem, -

És ő mégis oly kemény!

Annál, kit így bálványozok,

Kedvet még sem lelhetni?

Attól, kinek így áldozok,

Kain-ként megvettetni?

Így imádni és szeretni,

S kegyelmet még sem nyerhetni -

Mint feszíti szívemet!

Mint öldökli lelkemet!

140. Dal.

A legvígabb múlatságban,

Hol az öröm bút enyészt;

A legnyájasb vígaságban

Lelkem nem vesz semmi részt:

Egy szegletbe homorodva

Szívem sebét vájkálom,

S szorúlt mellből fohászkodva

Kínaimat táplálom.

Keservimnek tengeréből,

Inségemnek örvényéből,

Akármiként cselekszem,

Soha ki nem menekszem.

XV. ÉNEK.

Falak, melyek közt lakozik,

És élete folydogál;

Karszék, melyen ül s dolgozik,

Olvas, köt, tőz s irdogál;

Kendő, melyet kebelének

Húllámai ringatnak,

Melyet isteni szivének

Verései mozgatnak;

Keztyűk, melyek bújtatjátok

Szép kezeit, karjait;

Czipők, melyek markoljátok

Elevenke lábait;

Zsámoly, melyet tagjainak

Édes terhe nyomogat;

Pohár, melyet ajakinak

Szűz rózsája szivogat;

Levegő, mely környékezed,

Melyet beszí magába;

Szellő te, mely őt legyezed,

S béhatsz fedett titkába;

Kert, melyben ő gondolatit

Ide s tova futtatja,

S gerjedelmit, kivánatit

Titkosan meghallgatja;

Hárfa, melylyel zengedezi

A lantosok énekét,

S ostromolja és béveszi

A szív minden rejtekét;

Rózsa, melyet öntözének

S letépének kezei,

Melyet most szép kebelének

Hervasztanak hevei;

Minden, a min tekintete,

Minden, a min kedve függ;

A mit ér s ihl lehellete,

Minden, a min lelke csügg: -

Mint irígylem szerencsétek,

Hogy őt érinthetitek! -

Hátha még azt éreznétek? -

De jobb, hogy nem érzitek.

141. Dal.

Emberfajzat! akárki légy,

Ki olvasod versemet,

Belőlem te csúfot ne tégy,

Ha nem értesz engemet:

Ez örvényes érzéseket,

E tévelygő álmokat,

Ezen hiú reményeket -

Ne kaczagd e dolgokat.

Ha voltál már Amor rabja,

Tudod, mi a szívnek habja;

Ha nem voltál, hát még léssz -

Ha kaczagsz, óh! balúl téssz.

142. Dal.

A kelő nap tovább nyújtott

Inségemnek követje;

Az eső nap földhez sújtott

Reményemnek képzetje.

Fájdalmimnak béhegedtek

Szív-enyhítő könnyei;

Panaszimnak elrekedtek

Bút-oszlató versei:

Csak meredő tekintetem

És szorongó lélekzetem

S homlokom nagy cseppjei

Inségemnek jelei.

143. Dal.

Midőn Amor hozzám jöve -

Bétekintett keblembe,

És nyilával belém löve,

S gyönyörködött sebembe,

S rabját immár, elszakasztott

Engem ennen magamtól,

S mind örökre elválasztott

Boldog nyúgodalmamtól;

Szóval: Amor volt egészen,

Ugy tett, a mint mindég tészen;

Csak szárnyait veté el,

S ülve harczol véremmel.

144. Dal.

A szerelem hatalmával

Imígy oda űzetni,

S gőgje hegyes fulánkjával

Imígy vissza döfetni;

Égő szívem lángjaival

Imígy hozzá kapatni,

S szíve büszke dagályival

Imígy vissza csapatni:

Így hányódni és vetődni,

Szaggatódni, feszítődni -

Hol egy isten állatja,

Ki mindezt megbirhatja?

145. Dal.

Hogy csak kínja s aggodalma

Boldogtalan szívemnek,

S csak insége és siralma

Foglalatja versemnek;

Hogy csak panasz, fohászkodás

Minden hangja lantomnak,

S kétségbesés, tébolyodás

Minden sora dalomnak; -

Biz ez, Amor! nem neveli

Dicsőséged, nem emeli,

Sőt alázza nevedet, -

Gyaláz, gonosz, tégedet.

146. Dal.

Hegyen völgyön ácsorogtam,

A nyúgalmat kémleltem,

Fel és alá támolyogtam,

De sehol fel nem leltem.

Balgatag! a békességet

Magam kivül nyomozom,

Holott én az ellenséget

Kebelemben hordozom.

Ez az örvény feneketlen;

Nincs mód benne, - lehetetlen,

Bátor miként tünődjem,

Hogy ebből kivergődjem.

147. Dal.

Óh te! óh te! így ordítok

Sokszor, midőn keblemet

Amor víjja, s vadúl a sok

Fene túrja szívemet:

Hogy az echók felrettennek

És utánnam jajdúlnak;

S a madarak elreppennek,

S a kövek megindúlnak;

S én szorúló lélekzettel

S égő, szomjú tekintettel

Terjesztem ki karomat,

S igy ölelem - kínomat.

148. Dal.

Szüntesd, óh sors, haragodat,

Szünj meg immár vagdalni!

Vagy fordítsd el ostorodat,

Vagy engedj már meghalni,

Ha ez volt feltett szándékod,

Imily bánás szívemmel;

Nem köszönöm ajándékod,

Melyet adál éltemmel.

Mért lettem hát? és mi végre?

Egyedül csak ez inségre? -

Mondd meg, óh! mit vétettem,

Fene sors, hogy születtem?

149. Dal.

A szegénység és gazdagság

Voltak Amor szülői,

A félelem és az aggság

Voltak az ő emlői:

Mert mindég kér és mindég ád -

Óh be szegény! be gazdag!

Fél s reszket, mint egy vékony nád

A szélvészben, s mindég agg.

Ezerképpen érezhető,

Csak hogy ki nem fejezhető

Csuda minéműsége,

Boldogsága s insége.

150. Dal.

Testének egy mozdúlása,

Karjának egy esése,

Arczának egy pirúlása,

Lábának egy vetése,

Szájának egy mosolygása,

Szemének egy villáma,

Mellének egy sohajtása,

Keblének egy hulláma -

Ugy fogja meg a szíveket,

Mint a fecske a legyeket, -

Fegyver, melytől oda vész,

Bármely erős, magas ész.

XVI. ÉNEK.

«Bünhödtél, föld, - légyen elég!

Megsajnáltam siralmad;

Derűljön fel a borúlt ég,

Térjen vissza nyúgalmad!»

Mondá a nagy atya, - s meglett:

A vérontás megszünék;

Az egész föld megbékéllett.

Mars a földről eltünék.

Mind a két fél megoldotta

Foglyainak lánczait,

És szabadon bocsátotta

Honjaikba foglyait.

Mentünk tehát, szabadok már,

S egy gállyára felültünk;

Maradozott a francz határ,

Jó szelünk volt, - repültünk.

De - hogy a nap már búcsúzott

A láthatár szélében,

S gállyánk még magasan úszott

A tengernek tükrében, -

Terhes felhő tornyosodott

A végtelen tengerre, -

Az idő elkomorodott -

Barnúlt a víz, - s egyszerre

Az ég sarki megdördültek,

A villámok csattogtak,

A havasok megrendültek,

A kősziklák ropogtak;

A levegő madarai

A part felé tüntenek,

S a tengernek lakosai

A fenékre ültenek.

Mindeddig csak a villámok

Viaskodtak, morgottak;

Estve lett, - és a hullámok

Még békében nyúgodtak.

Mindeneket ijedelem,

És rémülés töltött el;

De nem volt még veszedelem -

A szélvész még nem kelt fel.

Most egyszerre (irtózással

Emlékezem még erre)

A szelek nagy ordítással

Zúdúltak a tengerre:

S magok előtt a habokat

Dühösködve seperték,

S felforralván tajtékjokat

A felhőkkel keverték.

Hah! s most miként tusakodnak

Egymással, mint villongnak!

Nagy hegyekké halmosodnak,

S a part felé tolyongnak.

Az orkánok le-lecsapnak

Egy-egy örvény mélyére,

Meg magasra fel-felkapnak

Egy-egy hullám hegyére:

Vitorláink szakadoznak,

Árboczaink recsegnek,

Hogy fejeink borzadoznak,

És szíveink rettegnek.

Itt egy örvény elnyeléssel

Fenyeget most bennünket;

Ott egy hullám temetéssel

Ijesztgeti létünket.

Halál van már minden felől,

Kerülhetetlen halál:

Jobbról, balról, - hátul, elől -

Most, véljük, - most - most talál.

A természet haragjába

Rendiből kibomlani,

És hajdani zavarjába

Viszsza látszik omlani.

*

«Így van tehát elvégezve.

Óh sors!! birószékedben?

Ilyen vég van kijegyezve

Számomra nagy könyvedben? -

A tengerre hát azért vitt

A történet engemet,

Hogy habjai oltsák el itt

Mérges dühös tüzemet? -

Azt, a mit Mars elmúlatott

A mit Amor csak halaszt,

S az idő meg nem adhatott,

Neptún adja hát meg azt? -

A kínok markából kivesz,

Meggyógyítja sebemet;

A nyúgalom ölébe tesz -

Neptún vált meg engemet.

S hát ily pálya rendeltetett

A nap alatt létemnek?

Hát egy morzsát sem vethetett

Amor éhes szívemnek? -

Nem volt méltó, valójában,

Nem volt méltó születnem;

És igen jól és bölcsen van,

Innen ismét mehetnem.

Innen, a hol hű szerelmem

Sohol meg nem szállhatott;

Hol sohajtás volt élelmem

Hol csak a köny itatott;

Innen, a hol érzeményim

Eledelt nem lelhettek;

Innen, a hol szép reményim

Soha meg nem érhettek;

Hol sem másnak szerencséjét,

Sem magamét nem tettem;

Hol a dolgok vak cseréjét

Csak bal félről érzettem;

Hol semmi nem viszontagolt,

Meg nem fogott engemet;

Hol csak méreg táplálta volt

Esengő bús szívemet;

Oda, hol a kivánatok

Keblemet nem zaklatják;

Hol a szilaj indúlatok

Szívemet nem szaggatják;

Hol a lelket nem csábítják

Csalárd, hiú remények,

S nem kötözik, nem szorítják

Semmi kemény törvények

Menni - ám de nála nélkül?

Hajh! itt a nagy bökkenő!

Minden erőm itt oda dűl -

Menni, midőn itt még ő!

Nem látnom őt, nem hallanom,

Szerethetnem sem talán?

Így tán jobb még vonaglanom

Éltem kínos fonalán.

Vagy bár most itt volna velem

Ő is a habok között,

Mint akkor, hogy a szerelem

Lánczával megkötözött:

Midőn véle Badacsonynak

Szüreteltem hegyében,

S egy estvén a Balatonnak

Hajókáztam vizében!

Megragadnám karjaimmal

És szívemhez szorítnám,

És lángoló csókjaimmal

Őtet végig borítnám;

S kétségbesve bele vetném -

Mint borzasztja hajamat! -

S a tengerben eltemetném

Egygyütt véle magamat.

Hogy - ha már meg nem lehető,

Hogy én éljek ő benne,

Ha már enyém nem lehet ő -

Senki másé se lenne;

Ha boldoggá engem nem tesz,

Mást se üdvezíthessen;

Ha szerelmet tőlem nem vesz,

Azt mástól se vehessen.»

*

Ezek voltak gondolatim

A hánykódó gállyában;

Felzúdúlván indúlatim

Vérző szívem habjában.

Haldokolván hiedelmem

A fergeteg vészében,

Majd elbőszűlt bús szerelmem

Vesztét érző dühében. -

Végtére lecsendesedtek

A harczoló hatalmak,

Lassanként elszenderedtek

Az ordító fúvalmak;

Lassanként lecsillapodtak

A háborgó hullámok,

És lassanként eloszlottak

A csattogó villámok.

A félelem elenyészett -

S égen, vizen és földön

Uj élet s öröm tenyészett,

S csendesség és béke lőn.

S én, hogy tovább folytassam még

Háborúmat, ím élek! -

Harczoljunk hát, ha nem elég! -

Kínlódjatok, szív s lélek!

151. Dal.

Gyenge szer az ember szíve,

S mégis mennyi gondot ád!

Te, kit ez már vízre vive,

Úgy-e, meg sem gondolád? -

S mégis legszebb öröminknek

A szívben van forrása,

S legnemesebb tetteinknek

Abból ered folyása.

Nincs elme, mely megmérhetné

S egészen kimeríthetné

Az emberszív fenekét,

Ezer titkos rejtekét.

152. Dal.

Mars zászlói eltüntenek,

Fegyverei nyugszanak,

Véres harczi megszüntenek,

S rabláncai húllanak;

Örvendeznek a nemzetek,

Kezet fog az ellenség; -

Csak én - én! nem örülhetek,

Mert, hajh! én rab vagyok még.

Noha Mars megszabadított,

Amor rajtam nem tágított;

Ennek hordom lánczát még, -

Véle nincs még békesség.

153. Dal.

Hogy először láttam én őt,

Az elfelejthetetlent,

Őt, a napként istenkedőt,

A megnevezhetetlent:

Mint lövellett szívem felé

A vér minden eremből,

Szemem, fülem mohón nyelé -

Nem mozdúlék helyemből.

Mint vonaglott minden ideg,

Majd kilelt a forró hideg;

Szívem miként remegett!

Lelkem miként rebegett!

154. Dal.

Mint tánczolt ő, a Graczia,

Milyen könnyen lebegett!

Miként örült Venus fia,

A Stoa mint rettegett.

Minden szemek tánczolának,

Valamikor ő tánczolt;

Meredének, bámúlának,

Ha leült és nyugodt volt.

Mily táncz volt ez - oly hajlékony,

És oly lelkes; de kártékony!

Mert im! ennek látása

Volt eszemnek bomlása.

155. Dal.

Zúg a zápor, - ordít a szél, -

Csikorog a rengeteg;

Dörög az ég, - fél, a mi él, -

Iszonyú a fergeteg!

Viaskodik ég, föld, víz, tűz -

Dühödik a természet,

Egy mennykő más mennykövet űz -

Így lesz a vég-enyészet!

A nyomorék, ím! itt vagyon,

Szánd meg, villám, verd, zúzd agyon, -

Égesd porrá csontjait -

Szánd meg s végezd kínjait.

156. Dal.

A szerelem s fájdalmaim

A szabadba űzének;

Andalogtam, - és lábaim

A tündérhez vivének.

Ő egy hüves zöld ernyőben,

Egész dicsőségében,

Feküvék ott a szellőben,

Egy szép álom ölében.

Arcadia ligetében

Imígy feküdt kellemében

Psyche, hogy megszerette

Amor őt, s eljegyzette.

157. Dal.

Egy délután - (lestem én őt) -

A folyosón dolgozott;

S két hó galamb a szűz előtt

Édesen csókolkozott;

S karja s feje oda csüggve,

Vélvén, maga van csak ott,

S szeme a hív páron függve,

Ő egy nagyot sohajtott.

Nemzetemnek Apollói,

Képirói, faragói!

Lantot, vésőt, ecsetet,

Éltetni ez esetet!

158. Dal.

Látnom őtet és szeretnem,

Az ész bár mit tanácsolt,

S nála nélkül nem lehetnem,

Egy pillanat míve volt;

És azólta kebelemben

Csak ő maga lakozik,

És minden csepp vér eremben

Csak ő néki áldozik:

Őt tárgyozza s őt találja,

Őt tiszteli s őt szolgálja

Lelkem minden érzése,

Szívem minden ütése.

159. Dal.

Mindenfélét megpróbáltam:

Kártyáztam és koczkáztam;

Olvasgattam, irdogáltam,

Vadásztam és halásztam;

Gazdálkodtam, kertészkedtem,

Vándorlottam, czirkáltam,

Túnyálkodtam, bölcselkedtem,

A harczmezőn szolgáltam,

Hogy lángomat elnyomhatnám,

S gyötrelmimet elaltatnám; -

Hajh! de szelet kergeték,

S csak mélyebbre sülyedék.

160. Dal.

A nap alatt ily szerelem,

Mint az enyém, nem lángolt;

Ily temérdek gerjedelem

Egy kebelben még nem volt.

Szerelmei Petrarchának,

Abeilardnak s Didónak,

Szerelmei Júliának,

Saint-Preuxnek és Sapphónak,

Mély szerelmek, nagy sérelmek,

Szilaj kínok, vad gyötrelmek;

De mind ez az enyémhez

Hasonlítva - semmi lesz.

XVII. ÉNEK.

Mint a kőszál, hajthatatlan,

Érzéketlen, szívetlen;

Mint a halál, irgalmatlan,

És mint a sors kegyetlen;

És gőgösebb Diánánál,

És szilajabb Bellónánál,

Minervánál ridegebb,

És a jégnél hidegebb.

Makacs és megtörhetetlen,

Mint ércz lelke Catónak;

A kínokban telhetetlen,

Mint vad szíve Nerónak:

A természet megvetője,

A léleknek emésztője,

A szív rabló kányája,

Mint Petrarcha Laurája.

Könnyeim őt körül folyván.

De ő meg nem lágyúlva,

S panaszim őt ostromolván,

De ő meg nem indúlva; -

Ekképpen áll ő gőgjében,

Siralmimnak tengerében,

És kettőnket így tipor,

Engem s téged, Cypripor.

161. Dal.

Minden szépben szépségének

Nyomozom vonásait;

Minden képben az övének

Keresgélem bájait;

Ám de azt a kedvességet,

Azt a lelket, életet,

Azt a tökélletességet

És gyönyörű keletet,

Hol lelhetném e világban

Egy halandó valóságban?

Ez angyali kegyeknek,

Hol van mássok ezeknek?

162. Dal.

Szabad voltam, fürge s oly gyors,

Mint a szél a hegyeken;

Virágoztam, - elmúlt jobb sors!

Túl vagyok már ezeken.

Amor az, ki konkolyt vet

Életünknek földjébe,

A ki loppal ürmöt ültet

Öröminknek kertjébe.

Úgy, a mint volt, minekelőtt

Először megláttam én őt,

Soha nem is lehet már, -

Sőt naponként több a kár.

163. Dal.

Óh! nyomorúlt buta nyelv te,

Már mennyit nem dallottál?

Szavad még sem érdeklette

Azt, a kihez szóllottál.

Porba veled! tehetetlen,

Hibás hangú, amoly lant,

Mint a harang, mely kegyetlen

Ütésektől megriant.

Sem elmémnek becsületet,

Sem szívemnek szeretetet

Eleget nem adátok, -

Szálljon átkom reátok!

164. Dal.

Beteg, sebes, törött, romlott

Természetem ereje,

És kiaszott, és megbomlott

Csontom s agyam veleje;

S nem gyógyúlok, - sőt szívembe

Ujdon-új tőrt s nyilat vet,

S új mérget önt kebelembe

Minden idő perczenet.

Lehelletem sohajtozás,

Tekintetem siránkozás,

Panasz hangja mellemnek,

Jajverése szívemnek.

165. Dal.

Te, ki alig világítasz

Búmnak komor éjjében,

S engemet nem gyámolítasz

Szívem nehéz ügyében,

Szikra ész! setét agyamban,

Mért nem húnysz el egészen? -

Könnyebbség lesz tán sorsomban, -

Húny el! húny el, jobb lészen.

Boldogok csak addig vagyunk,

Míg éretlen még az agyunk;

Vagy mikor ez meghűlt már, -

Inségünkben ez határ.

166. Dal.

Egy csillag sincs az egekben, -

Komor az éj, s a szél fú;

S engem e vad rengetegben

Ide s tova hajt a bú:

Dühösködő indúlatok

Viaskodnak keblemben;

Rettenetes gondolatok

Villámlanak fejemben.

Csak a baglyok huhogása

És a hollók károgása

Elegyedik jajomba: -

A sors így visz síromba.

167. Dal.

A világon setét éj van,

A milyen bús szivemben;

S én itt ülök magánosan,

Fejem a két kezemben:

S óh! mely teli van kebelem!

Amor ferdik véremben;

S a temérdek gerjedelem

Mint forr s habzik szívemben!

A féltésnek indúlatja

Mellemet, hajh! mint szaggatja!

Mint fúrdalja szívemet

S rettegteti lelkemet.

168. Dal.

Mint a füge áttétetvén

Egy sivatag országban,

Haszon nélkül úgy állok én

Ez eleven világban;

Csak árnyék-kép vagyok én itt,

Semmit meg nem foghatok;

S ha megkapok is valamit,

Semmit meg nem tarthatok.

A mi van, mind nem értem van:

Így élek én - csak álomban,

Lelkemtől elválasztva,

Magamból kiszakasztva.

169. Dal.

Nem vádollak én tégedet,

Hogy ekként bánsz én velem,

Jól esmérem én szívedet,

Jóság az és kegyelem:

Sajnálod te szerelmemet,

Mely engemet így sorvaszt,

És becsülöd hívségemet, -

Reménylem és hiszem azt;

Szeretnél te, ha lehetne,

Ha szívedtől kitelhetne,

Bizonyosnak gondolom, -

Csak sorsomat vádolom.

170. Dal.

Tovább immár lehetetlen

Hogy viseljem sérelmem;

Ilyen élet tűrhetetlen -

Kétségbesik szerelmem.

A távóllét nem oltalom, -

Nyúgalmam itt sem lelem;

Sőt még vadabb a fájdalom,

Mely itt dúlja kebelem.

Mit tegyek, óh! mit ne tegyek? -

Fel van téve. - Oda megyek:

Látnom kell őt akárhogy;

Életem ott szebben fogy.

XVIII. ÉNEK

Egy hasonló valósággal,

Kiben szív és lélek van,

Ki szerelmet s hívséget vall,

Élni Hymen lánczában:

Egymás egész birásában,

A természet szép karjában,

Élni vele és benne, -

Be gyönyörű jó lenne!

Minden vagyont és értéket

Egymással megosztani;

Minden erőt s gyengeséget

Egymással felváltani:

Jónak, rossznak cseréjében,

A szerelem kebelében

Élni vele és benne, -

Be gyönyörű jó lenne!

Az egygyiknek szerencséje

A másiknak nyúgalma;

Egygyik szívnek a bibéje

Másiknak is fájdalma:

Hogy a kettő csak egy lenne,

S mindent csak egy okból tenne; -

Imígy élni egymásban,

A boldogság ebben van.

A kettőnek érzeményi

Mind rokonok volnának;

Kívánati és reményi

Egy tárgy körül járnának:

S így szív szívben elmerűlve,

Test és lélek egyesűlve -

Imígy élni egymásban,

A boldogság ebben van.

171. Dal.

Ki voltam én, hajh! ez előtt? -

Oly víg, nyájas és vidám!

Előbb, hogy sem megláttam őt,

S rám vetődött ez a hám.

S ki vagyok most? Egészen más,

Amort s őt megesmervén;

Létem csak egy nagy sohajtás -

Magamból kifogytam én.

Csak midőn a végét érjük,

Akkor, s előbb ne dicsérjük

Örömünket, kedvünket,

Szerencsénket, éltünket.

172. Dal.

Téged látlak az egeknek

Magas, tiszta kékjében;

Téged látlak a vizeknek

Folydogáló tükrében,

Nappal a nap aranyának

Ragyogó láng-fényében;

Éjjel a hold világának

Reszkető ezüstjében.

Minden időperczenetben,

Mindennémű szegeletben

Üldözőm vagy szünetlen -

Hagy békét, óh kegyetlen!

173. Dal.

Elérem majd nyúgalmamat,

Lovam kivisz bajamból:

Igy bíztattam én magamat

Eszét vesztett agyamból: -

S hegyekre fel, - völgyekbe le,

Hanyatt-homlok nyargaltam;

Fakóm vérzik, habzik bele, -

Szegény! mert megsarkaltam.

Kedves fakóm! szép paripám!

Jó állat, ne haragudj rám!

A sors ezt már így mérte:

Te értem, - én ő érte.

174. Dal.

Ember, hát még dicsekedhetsz,

Hogy szívvel és észszel birsz?

Hogy érezhetsz s elmélkedhetsz -

Balgatag, óh! jobb ha sírsz!

Éppen e két dicsőséged

Káros részed, óh ember!

Mert mindenik ellenséged -

Téged a szív s az ész ver.

Oh! hogy e két szép forrásból

Életünkbe annyi rossz foly!

Átkozott szív! kivált te

Vagy inségünk kezdete.

175. Dal.

«Ha engemet, oly rég hívét,

A gőgös elfelejtvén,

Másnak adta meggyúlt szívét,

Minthogy távol vagyok én? -»

Mint a nadály, úgy szívódik

E gondolat lelkembe;

Mint a féreg, úgy rágódik

E félelem szívembe.

Remény! remény! jőjj le hozzám!

Kétségbesés vicsorog rám,

Valamerre fordúlok -

Sok ez, óh ég! igen sok.

176. Dal.

Szelid Musák! jól tudom én,

Hogy tisztel ő titeket;

Hogy Ninával levelezvén,

Írt is ő már verseket.

Jól tudom én, hogy kedveli

A poeták lantjait:

Vajon hát mért nem sziveli

Az én lantom hangjait?

Eratóm, te! silány lehetsz,

Hogy kedvére szert nem tehetsz;

S ha már úgy sem érdekled,

Némulj el, - mit énekled?

177. Dal.

Olvastam én a verseket,

Melyeket irt e hunn szűz;

Szappho írt csak ilyeneket,

Kiből Hella csudát űz:

Szép, jó, nagy és kevésben sok

Minden, a mit versbe fűz;

Gondolati dicső sasok,

Érzeménnye tiszta tűz.

Ti, Minerva tanítványi,

Nemetek fő ragyogványi!

Kik irtok vagy irátok -

Lantja homályt hoz rátok.

178. Dal.

Mint hűl s fűl a vér eremben,

Mint szorongok s feszűlök;

Mint borzadok tetememben,

Mint kábúlok, szédülök! -

Mert naponként közelebb hoz

A sors az ő honjához.

Kínjaimnak forrásához,

Nyúgalmamnak sírjához.

Napról-napra közelgetek

A vad szívhez, kit szeretek;

S ha ez még a régi lesz, -

Ugy - életem végihez.

179. Dal.

Akkor, midőn felzavarta

Keblemben a nyúgalmat,

S bájaival kicsavarta

Eszemtől a hatalmat;

S nyájaskodó örömimet

A porba leteperte,

S fellengő szép reményimet

Tekintete leverte;

Hogy elvette mindenemet,

És rabjává tett engemet,

Harmadik ősz most lészen -

Ölt volna meg egészen!

180. Dal.

Végtére hát elértelek,

Édes hazám! tégedet?

Végtére megnyerhettelek? -

Itt csókolom földedet.

Óh Hunnia! sínlettelek,

Kedves honom, tégedet!

Te, kit mindég sziveltelek,

Nyisd meg anya-öledet! -

Hogy elmentem, poklom valál:

Jobb élet-e avagy halál,

A mire most érkezem?

Óh hazám! azt kérdezem.

XIX. ÉNEK.

Kellemek, a milyeneket

Csak egyszer ád a bölcs ég;

(Mert mint eddig ilyeneket

Senkinek sem adott még,)

És a melyek szerzésével,

Míg e pompás egészet

Létre hozta, sok kincsével

Szegény lett a természet;

Kellemek, a milyeneket

Csak látunk és érezünk,

S imádunk, mint isteneket,

Óh! de meg nem nevezünk;

Mert sem Flóra országában

Színeik vagy képeik,

Sem bár mely nyelv birtokában

Nem lelődnek neveik.

Test, a milyen nem iródott,

Sem soha nem festődött,

A milyen nem faragódott,

Soha nem is képződött:

Oly gyengéded, s mégis velős,

Oly gömbölyű s oly teli,

Oly könnyűded, s mégis erős,

Oly hajlékony és deli.

Melynek csuda szövevénye

Liliom-hó s rózsa-láng,

Melyből Amor boldog kénye

Szemérmesen mosolyg ránk;

Melynek minden mozdúlása,

Fordúlása, helyzése,

Új csudának támadása

S új kellemek nemzése.

Szemek, melyek ragyogása

A napfényt megelőzi,

Melyek édes hunyorgása

A szíveket meggyőzi;

Melyek száz kényt élesztenek

És a vért felforralják,

Halálos nyílt lövellenek

És az észt megfagylalják.

Tekintet, mely meghasítná

A követ is élével,

És az éjt megvilágítná

S felderítné tűzével;

Tekintet, mely meggyógyítná

A halálos beteget

S melegével meglágyítná

A mereven hideget.

Arcz, a melynek rózsáiban

A szemérem mosolyog;

Melynek minden vonásiban

Amor szívet les és - fog.

Ajak, azon megtestesűlt

Szerelem-csók formája

Melyet Amor ajkára szült

Psyche bíborláng-szája.

Haj, a melynek szőke selyme

Ezer gyűrűt formáló,

S az észnek oly veszedelme,

Mint a halnak a háló.

Kezek, kiknek tudományok

Oly sokféle s olyan szép,

S remek minden csinálmányok,

Legyen az hang vagy írt kép.

Kebel, melyen az életnek

Legédesb reményei

Mosolyogva integetnek,

Hogy ott tellnek kedvei;

A hol minden indulatok

Kényeket kiélhetnék,

Minden gondok és bánatok

A Lethét fellelhetnék.

Kebel, melynek látásában

Minden csepp vér felfordúl,

És szerelmes olvadtában

A szív majd nem elcsordúl;

Melynek fénylő gyöngy havában

Amor magát rengeti;

(Boldog szív, mely két halmában

Kedve sírját lelheti!)

Szemöldökök, a két szemnek

Diadalmi boltjai;

Lábak (ezen szép tetemnek

Lebegő gyors szárnyai),

Kiknek minden lépésével

Szép, jó és nagy tétetik, -

A tavasznak levegtével

A virág így születik.

Szív, a melyben a szerelem,

Barátság és a szűzesség,

Az alázat s tűredelem

S az angyali kegyesség

S minden erkölcs bámúlandó

Egygyességben lakozik;

Szív, mely erős és állandó -

Soha meg nem változik.

Elme, mely mint a napsugár

Elhat minden mélységbe,

S magasan és sebesen jár

S nem jut soha kétségbe;

Elme, mely az igazsághoz

Szint oly bátran repűl fel,

Mint a sas a napvilághoz,

És soha nem csügged el.

Lélek, milyen nem vala még

Egy halandó hüvelyben;

Óh dicsőség! oh istenség!

E múlandó lepelben!

Lélek, kinek bár hatalmát

Eszemmel fel nem érem,

De rajtam nyert diadalmát

Érzi minden csepp vérem.

Lélek, te ki a szíveket

Folyó lánggá olvasztod,

S a testektől a lelkeket

Bájoddal elválasztod;

Kinek minden indúlatja -

De ki meri festeni,

Vagy mely elme gondolhatja

Azt, a mi oly isteni?

Lélek, a ki Croesust tenne

A nyomorúlt Irusból,

Ki által tán Caesar lenne

Catóból és Brutusból;

A ki könnyen hihetőkké

Teszi Plato álmait,

S Amornak elvehetőkké

Csélcsap lenge szárnyait;

Ki egészen kimeríti

Az érzemény forrását

És magával békeríti

Reményeink járását;