A legfontosabb tulajdonságok egyike, amely a szentimentális irodalmat jellemzi, a formai antitradicionalizmus. Más szóval: a szentimentalizmus az irodalomban nem annyira forma- és szabályépítő irány, mint inkább a kötöttségeket megszüntető, az új tartalmaknak szabadabb áramlást biztosító törekvések elősegítője.
Jellemző rá az egyszerűség, a vidéki élet kedvelése, a születési előjogok elutasítása, az egyén és a társadalmi lény konfliktusának tragikus ábrázolása, a civilizáció elvetése és az érzelmek kifejezése iránti érzékenység. Ezenkívül még az érzelmi reagálás intenzitásából fakadó túlzás és egyoldalúság jellemzi. A spontaneitás a mindennapi élet egyszerű tényeiből fakadó érzelmi megrázkódtatások hű és részletes rajzát adja.
A szentimentális művek a polgári törekvésre hátrányos társadalmi erőviszonyok között íródtak. Ezért volt a szentimentalizmus lázadás, de inkább defenzív magatartásból. Az ábrázolt emberi sorsok rendszeresen tragédiába torkollanak. A szentimentalizmust erőteljes társadalomkritika jellemzi. Nem az ész fegyvereivel támad, hanem a teljes emberi egyéniség erejét veti latba.
A műalkotások témája a szentimentális nézetek szerint élő vagy élni kívánó hős szembesülése, konfliktusa a világ eltérő normáival, szokásaival. A konfliktus az esetek többségében a szentimentális hős sérelmére oldódik meg, a csalódást értékvesztésnek, értékbomlásnak tekinti, s ha önfájdalmán képes felülemelkedni, akkor a világfájdalom szólal meg szavaiban. (A világfájdalom a világ helytelen állapota fölött érzett szomorúság megszólalása.) A konfliktusba kerülő hős hiába akar jobbat, nem tudja megvalósítani - ezt felismerve vagy öngyilkos lesz (esetleg más önpusztító folyamat alanya), vagy pedig hozzáidomul a kárhoztatott világhoz.
Ugyanakkor vannak olyan művek is, amelyek azt a hamis képet igyekeznek kialakítani a befogadóban, hogy a szentimentális filozófia új eszményei gyakorlatilag azonosak a régi világéval, konfliktushelyzet nincs, vagy ha van, csupán félreértésből fakad, s a félreértés rendeződésével a boldog vég szükségszerű. Ezekben a művekben szó sincs világfájdalomról, az érzelmek szabad áradatának gátat semmi sem szab. Ezeket szoktuk mi érzelgős műveknek tekinteni.
A szentimentális irodalmi nyelv jellemző alakzatai a szelíd, halk hatáskeltés eszközei: a felkiáltás - de óhajtó jelleggel; a megszólítás - csak intonáló szereppel; kérdések óhajtó árnyalattal. Mondatai nyitottak, a mellérendelő szerkezeteket felsorolások, halmozások lazítják. Kedveli az elvont jelentésű, és kerüli az erősen motivált szavakat. Gyakori a neologizmus, illetve a kevéssé használt szavak aktualizálása. Szívesen él a tompított, lágy hanghatásokkal.
Szentimentalizmus a nyugati irodalmakban
Rousseau gátlástalan Vallomásaival a polgári individualizmus és jellemábrázolás új fejezetét nyitotta meg a világirodalomban. A szentimentalizmus divatszerű elterjedését Rousseau műveinek és Goethe Wertherének általános és gyors sikerét az magyarázza, hogy általános életérzés kapott irodalmi kifejezést: az egyén érzi és tapasztalja a kifejlődését gátló társadalmi viszonyokat. A legtöbbször fiatal hősei tragikus sorsának nem az egyéniségükben gyökerező alkati, hanem társadalmi okai vannak.
Szentimentalizmus a magyar irodalomban
A szentimentalizmus eszmeileg is megőrizte a felvilágosodás antifeudális és antiklerikális alaptendenciáit, sőt az érzelem, az egyéniség jogainak hangsúlyozásával, demokratikus, sokszor plebejus érzelmi telítettséggel képviselte azokat: nem annyira támadóan, sokszor merengő mélabúval, de semmivel sem kevésbé hatásosan.
Az 1795 utáni szentimentalizmus csak a konzervatív változat egy elkülönülő ágában önállósul egy időre, különben a klasszicizmussal ötvözötten jelenik meg. Míg 1795 előtt a szentimentálisnak mondott költő túlhaladni igyekezett válságos érzelmi állapotán, az 1800 utáni mintha egyre inkább befelé fúrná magát abba a lelkiállapotba, hogy kimerevítve szüntesse meg lehetőségeit, belülről eméssze fel azt. Az 1795 előtti szakasztól eltérően bázisa most a birtokos középnemességnek az a rétege, mely fokozatosan rákényszerül a nemzeti és polgári fejlődéssel kapcsolatos feladatok egy részének vállalására (ilyen az írott nyelvi egység megteremtése). A különbségek ellenére is belső egység van a szentimentalizmusnak Csokonai utáni és az 1810-es évek végéig tartó szakaszában. A szépirodalomban a rokokóval és a klasszicizmussal keveredik; általában csak színezetet jelent. Ami mégis meghatározó: a formai antitradicionalizmus. Ez a lázadás lesz valóságábrázolásának és stilisztikai eszközhasználatának az alapja.
A művekben az érzelmek szabadságára, az egyéniség tiszteletére irányítják a figyelmet. Az elégikusság, a látszatra tárgy és ok nélküli sóvárgás, a melankolikusság, a vidéki természeti környezet idealizálása, a belső lélekfolyamatok ábrázolása jellemzi. Elveti a klasszicizmus szabályzott esztétikáját és értékrendjét.
Legfontosabb stiláris jegye a finomság, ódzkodik az erőtől, a harsányságtól. A visszafogottság, a szelídség gyakran párosul a klasszicista választékossággal és harmóniával. A panaszos vagy ünnepélyes hangulat elvontságát leginkább a megszemélyesítésekkel és a párhuzamba állított konkretizáló teljes metaforákkal teszik szemléletessé. Jellegzetes a részletezés, a lendület megtörése felkiáltással.
A szövegalkotók kedvelik az elvont jelentésű, főleg az érzelmekhez kapcsolódó szavakat, viszont kerülik az erősen motivált nyelvi eszközöket.
A szentimentalisták a mindennapok olvasóinak írtak, nagy szerepük volt a modern olvasóközönség kialakításában. A nyelvújítás mellé álltak, s később szervesen kapcsolódtak a romantikához.
A szentimentalizmus divatos műfajai:
Epika: én-regény, vallomásregény (ebben a napló és a levélforma a bensőséges érzelemvilág kifejezésére szolgál); nevelési regény
Líra: a pásztori költészet műfajai; klasszikus elégia; a didaktikus költészet műfajai; klasszikus óda; dal
Dráma: lírai szomorújáték; középfajú dráma; comédie larmoyante (könnyfakasztó vígjáték, tulajdonképpen modern moralitás)
Forrás: