A szentimentalizmus a felvilágosodás egyik művészeti irányzata. Nem tartozik az alapvető művészeti stílusok közé, de a 18. század második felétől a 19. század közepéig minden európai országban megtalálható. Elsősorban irodalmi stílusirányzat.
A szentimentalizmust nagy fokú érzelmesség és érzékenység jellemzi - erről kapta a nevét is: az 'érzés', 'érzelem' jelentésű latin sensus szóból származik a szentimentalizmus kifejezés, amit nálunk (főleg saját korában) szokás volt magyarra fordítani, és az irányzatot érzékenységként megnevezni.
Érdeklődését, gondolkodásmódját és ízlésvilágát tekintve a szentimentalizmus a klasszicizmus és a romantika között helyezkedik el mint átmeneti jelenség (ezért emlegetik gyakran preromantika néven is). Képviselői a 18. század második felében ugyanis szembefordulnak a klasszicista ízléssel és normarendszerrel: a józan ész kultuszával szemben az érzelmek felszabadulását hirdették; a romantikát éppen ezzel, az emberi személyiség emocionális szférájának előtérbe helyezésével készítették elő.
Ez az irányzat (a klasszicizmus közösségi elkötelezettségével szemben) az egyént helyezi figyelme középpontjába; az egyén érzelmi életét pedig önkínzásszámba menő részletességgel ecseteli. Bár az egyéniséget a romantikával ellentétben még egynek és oszthatatlannak felételezi, elsősorban mégis érzelmi vonatkozásait hangsúlyozza, és nem az eszét. A lélek fogékonyságát, az érzelmeket állítja előtérbe; a tapasztalatok által kiváltott lelki folyamatokat, a világ szubjektív értelmezését jeleníti meg. Az érzelmek bensőséges ábrázolásának ez a szentimentalista igénye ugyanakkor nem válik észellenessé, azaz nem lép ki a felvilágosodás keretei közül, mert megmarad az érzelmi életnek az ész által megvilágított területein, és nem fedezi még fel az emberi lélek irracionális tartalmait, működését.
Ezért aztán a művek eszmevilága megegyezik a felvilágosodáséval, csak más síkon és más eszközökkel száll szembe a középkortól örökölt, megmerevedett intézményekkel és erkölcsökkel. Tükrözi azt a válsághangulatot, mely a társadalmi rend kialakult szokásai, intézményei, emberi kapcsolatrendszere, és a velük szemben tehetetlen egyén összeütközéséből fakad. Az érzelmek szabadságát hirdetve tiltakozik például az embereket elválasztó érdekházasság erkölcstelensége ellen, illetve ad hangot a személyes vonzalmon alapuló szerelem jogosságának. A szentimentalizmus értékét és hatását éppen ez a sajátos aspektusa, a feudális viszonyok által korlátozott polgári egyéniség önkifejezése adja meg.
A szentimentalizmus irodalmának tipikus szereplői azok a szenvedélyes emberek, akik különböző okok, gyakran társadalmi-vagyoni különbségek miatt nem lehetnek egymáséi, nem élhetnek boldog házasságban. Ezek a hősök és hősnők, bár érzelmeikben rendkívül gazdagok, lényegében cselekvésképtelenek, csak szenvedni, gyötrődni, lemondani tudnak. Nincs lehetőségük harcolni a boldogságukat lehetetlenné tevő akadályok ellen, ezért sorsuk a lassú rejtett sorvadás, majd a halál. A külvilág minden ütésére, minden megpróbáltatására kétségbeeséssel, visszahúzódással reagálnak.
Nem csoda hát, hogy a szentimentalizmus különösen fogékony a melankolikus és elégikus kedélyállapotok iránt, és megjelenik benne a természet kultusza is, hiszen sérülékeny és (a társadalom működésének köszönhetően) sérült lelkű hősei bánatukkal a társadalomból, a civilizációból rendszerint a természet magányába menekülnek, mert csak a természetben találnak együttérzést. Így válik jellemzővé a szentimentalizmusra az a társadalmi kötöttségeket jelentő várostól való elfordulás, a társasági élettől a szabad természetbe, a csendes erdők, a fenséges hegyek világába való elvágyódás, mert ez a világ némaságával megőrzi a sebzett szívű ember titkait.
A szentimentalizmus a modern polgári líra születését is jelenti. Az ekkor felfedezett belső érzelmi gazdagság az ugyancsak ekkor felfedezett népdal, s általában a népköltészet formáiba ömlik; vagy a régi klasszicista formákat kelti új életre: a hagyományos műköltészet lírai műfajai közül a melankolikus hangulatú elégia a szentimentalizmus kedvence. Valóságos divattá lesz az úgynevezett temetői költészet, a sírköltészet: a magányos, a világtól elidegenedett ember a maga panaszát a temetőben sírja el a halvány hold fénye mellett. A nem nagyon lírikus 18. század végén így borul a líra alig remélt, nagyszerű virágzásba. André Chénier [andré sényié], a romantika előfutáraként számon tartott francia költő (1762-1794), aki kortársai közül a leginkább érzett rá a görög költészet szellemére, mindezt így fogalmazza meg: "Új gondolatokról írunk antik verseket!".
A szentimentalizmusban ugyanakkor az epika is jelentős. Jellegzetes műfajai a napló- és a levélregény: ennek egyes szám első személyű előadásmódja lehetővé teszi a mélyre ható önelemzést, a szereplők lelkiállapotának belülről való ábrátolását. Fellaziltak itt már a klassziitmusan oly szigorúan elkülönített mnemi határok: az epika a lírával keveredik. Ennek megfelelően a stílus is oldottabb, érzelmektől átitatott, zeneibb, s a regények hangnemét szelíd mélabú járja át. Ilyen típusú nevezetes regények: Rousseau: Új Héloïse; Goethe: Az ifjú Werther szenvedései; Kármán József: Fanni hagyományai.
A szentimentalizmusnak nincsen határozott ars poeticája. Átvette és új tartalommal töltötte meg a 18. században is uralkodó klasszicista nézeteket. Központi értékkategóriája a finomság, stíluseszménye a visszafogottság. A világot ábrázoló képekben gyakran három szemantikai sík kapcsolódik meghatározatlan sorrendben: az érzelmi állapot, az ezzel járó testi elváltozás és az ezt érzékeltető természeti jelenség.
A szentimentalizmus legfőbb képviselője, Jean-Jacques Rousseau dolgozta ki a szentimentalizmus filozófiai hátterét is, amelynek alapja a civilizációellenesség és a természetesség elve. Az ész teremtette világból kiábrándult ember egyedül a természetes, természeti állapotában találhatja meg a boldogságot. A gondolatrendszer a természetjog elvének kimondásával és az „új társadalmi szerződés” igényével jelentősen hozzájárul a felvilágosodás radikális politikai elképzeléseinek kialakulásához. A szentimentalizmus tehát elsősorban a kispolgárság szemléletét és érdekeit jeleníti meg. A közösségi lét újraértelmezését adja abban, hogy az egyén és közösség feltételezi és kiegészíti egymást.
Források:
MozaWeb - Szövegek és stílusok: >>>
Diószegi Endre - Fábián Márton: Irodalom 10. Krónika Nova Kiadó, Budapest, 2002. 11. oldal
illetve ennek elekrtronikus változata a Sulinet Tudásbázisban: >>>
dr. Mohácsy Károly: Irodalom a középiskolák II. osztálya számára. Korona Kiadó, Budapest, 1990. 12-13. oldal
illetve ennek elektronikus változata a Wikipédián: >>>