Kossuth Lajos azt üzente

Vannak dalok, amelyeket az ember gyermekkorában tanul meg, s mire felnő, már nem is hallja őket igazán. A dallam megmarad, a szavak is, de az értelem lassan elköltözik belőlük. Az ember énekel, mert az apja is énekelt, s az apja apja is, és ebben a folytonosságban van valami megnyugtató. A nemzet, gondolja az ember, ilyen dolgokból épül fel: egy dallamból, egy zászlóból, néhány névből, amelyeket illik tisztelettel kiejteni.

„Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje.”

Ezt a sort mindenki ismeri. Van benne valami különös, majdnem családias szomorúság. Elfogyott a regimentje. Mintha egy háztartásban fogyna el a cukor, mintha valaki a kamrából jelentené, hogy a tél hosszú volt, és a készletek kimerültek. A dal azonban nem engedi, hogy sokáig időzzünk ennél a gondolatnál. Már jön is a következő versszak, a következő induló, a következő parancs. Az embernek nincs ideje megkérdezni, mit jelent az, hogy elfogyott.

Pedig a regiment emberekből állt. Fiatal férfiakból, akiknek otthon anyjuk volt, feleségük, esetleg egy gyermekük, akit még alig ismertek. Voltak közöttük olyanok, akik féltek, és olyanok, akik nem vallották volna be a félelmüket. Voltak, akik hittek a szabadságban, és voltak, akik egyszerűen nem tudtak nemet mondani. Az emberi sorsok ritkán olyan tiszták, mint a történelem könyveiben a mondatok.

Kossuth Lajos 1848-ban bejárta az Alföldet. Beszélt az emberekhez, és beszédei nyomán férfiak álltak a zászló alá. A szónoknak megvan az a különös hatalma, hogy a távolban láthatóvá tesz valamit, amit a hallgató addig nem látott. A haza egyszerre közeli lesz, a szabadság kézzelfogható, a veszély pedig személyes. A tömeg hallgatja a szavakat, és egy idő után már nemcsak a szónokot hallja, hanem a saját vágyait is.

Így történik ez minden korban. Az eszme rendszerint szép, amikor még csak szó. A szabadság szép, a becsület szép, a haza is szép. A szavaknak nincs súlyuk, nem fáradnak el a menetelésben, nem éheznek, nem véreznek. Az ember azonban, aki a szavak nyomán elindul, egyszer csak megérkezik a valóságba. Ott már nincs dallam, csak sár, fáradtság, félelem és az a különös csend, amelyben az ember először érti meg, hogy a halál nem jelképes.

Aki üzenetet küld, annak nem kell feltétlenül ott lennie, ahol az üzenet következményei megjelennek. Ez a politika egyik régi és változatlan titka. A parancs elindul, az ember végrehajtja, s mire a következmények visszaérnek a parancs kiadójához, addigra az eseményeknek már nevük van. Hősiességnek nevezik őket, áldozatnak, történelmi szükségszerűségnek. A halottakból emlék lesz, az emlékből ünnep, az ünnepből pedig idővel hagyomány.

Nem kell ehhez rossz szándék. Az emberi közösségeknek szükségük van arra, hogy értelmet találjanak a veszteségben. Nehezen viselik el a gondolatot, hogy valaki hiába halt meg, hogy a szenvedés nem vezetett elkerülhetetlenül valami magasabb célhoz. Könnyebb azt mondani, hogy a halottak a szabadságért haltak meg, mint végiggondolni, vajon a döntések, amelyek a halálukhoz vezettek, valóban elkerülhetetlenek voltak-e.

Ezért énekeljük a dalt. Nem feltétlenül azért, mert egyetértünk minden sorával, hanem mert a dallam megóv bennünket a kérdésektől. A zene megszelídíti azt, amit a puszta beszéd talán elviselhetetlenné tenne. Az ember könnyebben énekel a regimentről, mint amilyen könnyen elképzeli az utolsó katonát, aki már nem tud felállni a földről.

Kossuth nem volt közkatona. Nem menetelt a bakákkal, nem osztozott minden katona éhségében és félelmében. Az ő fegyvere a szó volt, és a szó is lehet fegyver, néha hatalmasabb, mint a kard. Nem volna igazságos ezért önmagában elítélni. A közösségnek vezetőkre is szüksége van, s a történelem nem olyan hely, ahol mindenki ugyanazt a terhet viseli.

De talán éppen ezért kell különös figyelemmel hallgatni azokat a dalokat, amelyekben egy név üzen, egy regiment pedig elfogy. Mert a név megmarad, a regiment eltűnik. A név bekerül a könyvekbe, a katonákból névtelen sor lesz a veszteségjegyzékben. A név köré emlékművet emelnek, a katonák pedig lassan beleolvadnak a földbe, amelyért harcoltak.

Nem tudom, hogy egy nép valaha is képes-e egészen másként emlékezni. Talán szüksége van a hőseire, ahogy az embernek szüksége van arra, hogy életének veszteségeit valamilyen történetbe rendezze. De az érett emlékezet talán ott kezdődik, ahol a tisztelet mellett megjelenik a kétely is. Ahol az ember nemcsak a zászlót látja, hanem azt is, aki a zászló alatt állt. Ahol a hősiesség mellett helyet kap a felelősség kérdése.

Mert amikor azt énekeljük, hogy elfogyott a regiment, talán egy pillanatra el kellene hallgatnunk.

Nem a dal miatt.

Azok miatt, akik elfogytak.

Rádli Róbert