a csiszolt üveg tragédiája

Néha a hallgatás és a figyelem óráiban, amikor az ember a betűk fölé hajol, elgondolkozik azon, mi is az a titokzatos, megnevezhetetlen jelenlét, amely egy papírlapot életre kelt.

Nemrégiben egy különös tétel került elém: vajon a mesterséges intelligencia által szerkesztett novella nem azért válik-e idegenné a szívnek, mert olyannyira hibátlan, annyira kimért és tökéletesre csiszolt, hogy a hideg bámulaton túl semmiféle szeretetet nem képes ébreszteni?

A gondolat nemcsak találó, de a megsejtés mély igazságát hordozza.

A gép ugyanis nem érez, hanem számol. A statisztika és a valószínűség hideg törvényei szerint illeszti egymáshoz a leginkább kézenfekvő, legsimább, nyelvtani gyanún felül álló fordulatokat. Az eredmény egy minden ízében kerek, makulátlan szerkezet. Olyan, mint a tökéletesre csiszolt üveggolyó: hűvös, fényt törő, csodálható – de ha az ember a tenyerébe veszi, hiányzik belőle a fa természetes melege, a kézi megmunkálás rejtett, emberi egyenetlensége, az anyag belső erezete.

Mert a művészet – s ezen belül az irodalom – nem a hibátlanságban él. Az írás szerethetősége, az a bizonyos törékeny báj, amely megállítja az olvasót, szinte mindig a tökéletlenségből születik. A botladozásokból, a váratlanul megtorpanó mondatokból, a szokatlan, néha szinte szabálytalan hasonlatokból és a mondatok közötti hallgatásból. Az emberi író gyötrődik, bizonytalankodik, olykor túlír, máskor kihagy – s ebben a gyötrelemben hús-vér életanyag párolódik a betűk közé.

A gépből pontosan ez a mögöttes élet hiányzik: a rácsodálkozás, a tapasztalat és a létezés súlya. Amit az algoritmus alkot, az technikai bravúr, de nem vallomás.

Igaz, a kép akkor teljes, ha nem tévesztjük össze az eszközt az alkotóval. Ha az ember a gépre csupán mint vak segédre tekint – aki hordja a téglát, rendszerezi a nyersanyagot –, de a szerkezet végső tartását, a személyes sorsot és a szellemet maga az ember leheli bele, a szöveg visszanyerheti természetes melegét.

De amíg a gép önmagában próbálja megfogalmazni az embert, addig csak göcsörtök nélküli, rideg simaságot hoz létre. Olyan alkotást, amit az olvasó talán elismerő bólintással bámul, de soha, egyetlen árva pillanatra sem ölel a szívére.

Rádli Róbert