Katona Zoltán százados egy esős októberi délutánon szeretett bele Kovács Liliomba, akit csalás gyanúja miatt hallgatott ki a veszprémi kapitányság harmadik emeletén. A szerelem pontosan tizenhét óra negyvenkét perckor kezdődött, amikor Liliom megkérdezte, kaphatna-e egy pohár vizet. Katona töltött neki, és észrevette, hogy a nő kezén a vízcseppek nem lefelé, hanem fölfelé gördülnek.
Ezt akkor még nem tartotta különösnek.
A kihallgatás másnapján meghamisított egy jegyzőkönyvet, harmadnap eltüntetett egy bizonyítékot, pénteken pedig megígérte Liliomnak, hogy ezentúl mindent megbeszélnek. A kapitányságon senki sem vette észre a változást, noha a folyosói falióra azóta minden alkalommal hét percet késett, amikor Katona belépett az épületbe.
Liliom azonban nem volt hálás. Egy hét múlva közölte, hogy felvételt készített a beszélgetéseikről.
– Zoltán, drágám, most be kellene írnunk egy álarcos férfit is. Meg két orosz hackert. Esetleg békaembereket.
Katona sokáig nézte a nőt. Aztán lehunyta a szemét, és akkor először hallotta meg azt a halk, kaparászó hangot, amely az utóbbi napokban éjszakánként a fejében jelentkezett. Mintha valaki egy ceruzával mondatokat írna egy fal túloldalán.
– Ezek nem voltak ott – mondta.
– Még nincsenek – felelte Liliom. – De maga is tudja, hogy előbb-utóbb mindenkinek szüksége lesz egy jó történetre.
Ekkor közbeléptem.
Én írtam ugyanis az egészet.
Ezt sokáig nem tartottam fontos körülménynek. A szereplőim rendesen végezték a dolgukat, az események engedelmesen követték egymást, és a kézirat minden reggel ott feküdt az íróasztalomon, ugyanabban a kék dossziéban. Aztán egy keddi napon észrevettem, hogy Katona a harmadik fejezetben olyan mondatot mond, amelyet nem írtam le.
Másnap a mondat már a negyedik fejezetben is szerepelt.
Harmadnap a postás, aki a nyugdíjfolyósító értesítését hozta, ugyanezt a mondatot ismételte el, miközben az aláírásomat kérte.
Ettől kezdve figyelni kezdtem a kéziratot.
Liliom egyre több ötlettel állt elő. Katona megtagadta az utasításaimat, és egyszerűen nem jelent meg egy jelenetben, amelyet három teljes oldalon át készítettem elő. A helyén csak egy nedves folt maradt a papíron, amelyből enyhe dohányszag áradt.
Megpróbáltam újraírni a fejezetet. Másnap reggel azonban a lapokon apró, szürke betűkkel ez állt:
A századosnak más dolga van.
A betűket nem ismertem fel.
Dühömben elhatároztam, hogy véget vetek az egésznek. Elütöttem Liliomot egy esős estén, a veszprémi Kossuth utcában. A nő éppen egy pékség előtt állt, kezében egy papírzacskóval, amelyből meleg kenyér illata áradt. Amikor meglátta az autót, nem próbált elugrani. Csak rám nézett, mintha már régóta tudná, hogy ez fog történni.
A testét soha nem találták meg. A rendőrség szerint a baleset helyszínén nem volt semmiféle vér, a pékség tulajdonosa pedig azt állította, hogy azon az estén nem nyitott ki. Én azonban még hetekig éreztem a kenyér illatát az autó kárpitjában.
Katona összeomlott.
Hét esztendeig kezelték különféle intézetekben. Az orvosok szerint nem beszélt, bár a vizsgálatok során néha olyan válaszokat adott, amelyeket senki sem hallott. Egyik éjjel az ápolója arra ébredt, hogy a százados az ágya mellett áll, és egy ismeretlen nyelven sorolja azokat a mondatokat, amelyeket én kihúztam a kéziratból.
Az eset után egy magyar–kínai kulturális megállapodás keretében Tibetbe küldték. A hivatalos iratok szerint egy szerzetesi közösség fogadta be, ahol a hallgatás és a figyelem gyakorlataival foglalkozott.
A megállapodás egyetlen példányát sem találták meg az illetékes minisztériumban.
Én időközben befejeztem a regényt. A kiadó elégedett volt, a kritikusok közül ketten a bűn és a szerelem modern tragédiáját emelték ki, egy harmadik pedig azt írta, hogy a tibeti szál túlzottan elrugaszkodik a realitástól. Nem válaszoltam neki. Magam is úgy éreztem, hogy a történet utolsó fejezete valahogy idegen kéztől származik.
Hét év múlva elutaztam Tibetbe.
A kolostor egy sziklás hegyoldalban állt. Az udvar közepén egy öreg barackfa nőtt, amelynek ágai között apró rézcsengők függtek. Nem mozdult a levegő, a csengők mégis szóltak, valahányszor valaki hazudott.
Katona Zoltán lótuszülésben ült a fa alatt. Arca soványabb lett, haja megőszült, de a bal szemöldöke fölötti apró heg ugyanott húzódott. Amikor meglátott, kinyitotta a szemét.
– Jó napot, százados úr – mondtam.
Nem válaszolt.
Elmeséltem neki, mi történt Veszprémben, hogyan jelent meg Liliom a kéziratban, hogyan próbáltam megállítani a történetet, és hogyan került ő Tibetbe. Beszéltem a kiadóról, a kritikákról és a könyv sikeréről is. Azt reméltem, hogy valamelyik részlet felébreszti benne a régi élet emlékét.
Katona végighallgatott. Aztán felállt, és elővett a ruhája alól egy keskeny tőrt.
Nem védekeztem. Valahol mélyen tudtam, hogy ez a jelenet már régen elkezdődött.
A penge a mellkasomba hatolt. Katona óvatosan kihúzta, majd megtörölte a tiszta pamutingemben. Az arca nyugodt volt, és a mozdulataiban nem volt sem harag, sem elégtétel. Úgy viselkedett, mint aki elvégzett egy régóta halogatott munkát.
A földre kerültem. Fölöttem a barackfa csengői megszólaltak, bár senki sem hazudott.
Katona visszaült a lótuszülésbe, és becsukta a szemét.
Ekkor egy fiatal szerzetes lépett ki a kolostor kapuján. Megállt a testem mellett, majd odafordult Katonához.
– Ki volt ez az ember?
A százados sokáig hallgatott. Aztán elmosolyodott.
– Nem tudom. Egy szereplő.
A szerzetes bólintott, mintha ez volna a világ legtermészetesebb válasza, és elindult a hegyoldal felé.
Én még hallottam a lépteit, aztán a saját nevemet is elfelejtettem.
A kolostorban másnap reggel új kéziratot találtak az egyik üres cellában. A lapok nedvesek voltak, és kenyérillat áradt belőlük. Az első oldalon egy százados ült a veszprémi kapitányság harmadik emeletén, vele szemben egy nő, akinek a kezén a vízcseppek fölfelé gördültek.
A százados éppen azt kérdezte tőle, kaphatna-e egy pohár vizet.