Brúnó emlékiratai
Egy farkaskutya, akinek vallomása sértetlenül került elő a Führerbunkerből
Egy farkaskutya, akinek vallomása sértetlenül került elő a Führerbunkerből
1934 tavaszán születtem. Anyám, Fehér Agyar, még sokáig ott maradt az orromban, miután elválasztottak tőle. A világot akkor még nem ismertem, de a szagokat igen. Tudtam, melyik fű alatt lakik egér, merre jártak a nyulak, és mikor közeledik az eső.
A gazdámnak különös szaga volt. Csizma, szappan, savanyú gyomor és valami, amit akkor még nem tudtam megnevezni. Később sem tudtam, de nem is volt rá szükségem.
A többieket könnyű volt felismerni. A Kövérnek, akit az emberek Göringnek hívtak, hús- és kölniszaga volt. A Sánta, Goebbels, savanyú volt, mint a sokáig állni hagyott tej. A Hűvös, Himmler, pedig alig szagolt valamit. Ha becsukom a szemem, ma is látom, ahogy belép a szobába, és a levegő körülötte egy pillanatra megüresedik.
A gazdám engem szeretett a legjobban. Legalábbis ezt gondoltam. Nem beszéltem bele a dolgaiba, nem kérdeztem, hová mennek az emberek, akik reggel még ott voltak, este pedig már nem. Ha a nadrágjára tettem a mancsomat, megsimogatta a fejemet.
Az emberek sokat beszéltek. Én inkább szagoltam.
Egy alkalommal a gazdám órákig állt a térkép előtt. A tisztek körülötte szaporán lélegeztek. A gazdám rámutatott egy vonalra, és azt mondta:
– Előre!
Én is előreléptem.
Rám nézett, elmosolyodott, és megvakarta a fülem tövét.
Aznap este elégedetten aludtam el. Úgy éreztem, megértettük egymást.
A Berghof kertjében sokat tanultam az életről. Megtanultam, hogy a kerítés nem azért van, hogy megállítsa a szélét, hanem hogy megállítsa azt, aki menni szeretne.
Tavasszal a völgyből tüzelő szukák szaga érkezett. Én ilyenkor nehezen viseltem a pórázt. A gazdám azonban nem szerette, ha elszaladok.
– Maradj, Brúnó!
Maradtam.
Egy napon a kerítés túloldalán megláttam Böskét, a hatalmas dán dogot. Megállt, hátranézett, és a szél éppen felém fordította az illatát. A világ hirtelen egyetlen iránnyá változott.
A gazdám megrántotta a pórázt.
– Brúnó!
Visszanéztem rá. A szeme szigorú volt, a keze remegett. Leültem mellé.
Böske eltűnt a fák között.
A gazdám megdicsért. Azt mondta, jó fiú vagyok.
Én pedig elhittem neki, hogy az a jó kutya, amelyik nem megy oda, ahová a szíve húzza.
Sok évvel később eszembe jutott ez a kerítés. Akkor már nem voltak szukák, nem voltak kertek, és a gazdám sem húzott pórázt. Mégis mindenki ott maradt, ahová állították.
1942 körül megváltozott a ház szaga.
A tisztek ruhája továbbra is tiszta volt, a csizmájuk fényes, a gallérjuk kemény. De amikor beléptek, hideg verejtéket hoztak magukkal. Néha olyan szaguk volt, mint a hó alá temetett állatnak.
A gazdám egyre többet morgott. Nem rám, hanem a térképekre. A gyomra hangosan dolgozott, és a szájából savanyú szag áradt. Én azt tanácsoltam volna neki, hogy egyen rendesen, de az emberek nem szeretik, ha a kutyájuk tanácsot ad.
Egyik este a gazdám a kandalló előtt ült. A lába rángatózott, a kezét az ölében tartotta. Odafeküdtem mellé, és az orromat a térdére tettem.
Sokáig simogatott.
Aztán halkan azt mondta:
– Mindenki elárul.
Nem tudtam, kik azok a mindenki. Körülnéztem. A szoba üres volt, a tűz égett, a gazdám pedig ott ült mellettem.
Megnyaltam a kezét.
Aznap éjszaka arra ébredtem, hogy a folyosón valaki sír. Mire felkeltem, a sírás megszűnt. A szag azonban ott maradt. Nem hasonlított sem az élő emberére, sem a halottéra. Olyan volt, mint amikor valami sokáig áll egy zárt szobában, és lassan elfelejti, mi volt valaha.
Reggel a folyosót kiszellőztették.
A szag nem távozott.
1945-ben lementünk a bunkerbe.
Nem volt fű, nem volt szél, nem volt égbolt. A beton nyirkos volt, a levegő gázolajtól, vizelettől és félelemtől nehéz. A félelemnek addig is ismertem a szagát, de itt már nem egy-egy emberből áradt. Az egész épület félt.
A gazdám megöregedett. A keze vékony lett, a járása bizonytalan. Mégis naponta elővette a fésűt, és eligazította a szőrömet a homlokomon.
– Jó fiú, Brúnó – mondta.
Én csóváltam a farkam.
Nem tudtam, miért kell odalent maradnunk. Azt hittem, talán elromlott az időjárás, és várni kell, amíg újra kisüt a nap.
Egy napon egy kisfiú hozott nekem húst. Szürke ruhát viselt, a keze hideg volt. Nem nézett rám, csak letette a tálat.
A hús jó szagú volt.
Alatta azonban valami más is rejtőzött. Keserű, idegen szag, amelyről tudtam, hogy nem tartozik az ételhez.
Éhes voltam.
Megettem.
Először csak a gyomrom szorult össze. Aztán a lábaim megmerevedtek, és a beton hidege hirtelen egészen közel jött. A gazdám fölém hajolt. Hallottam a hangját, de a szavak már nem jutottak el hozzám.
Magához húzott. Az arca az enyémhez simult. Éreztem a könnyeit, a nyálát, a bőrén a savanyú szagot, amelyet annyi éven át ismertem.
A keze még egyszer végigsimított a fejemen.
Aztán elengedett valamit.
Nem tudom, ő volt-e az, vagy én.
Csak arra emlékszem, hogy amikor utoljára levegőt vettem, a bunker szaga egy pillanatra eltűnt. Fűszagot éreztem. Nedves földet. A völgy felől érkező tavaszi szelet.
És Böske szagát, a kerítés túloldaláról.
Azt mondják, a gazdám gondoskodott a temetésemről. A testemet elvitték, eltemették, és katonai tiszteletadással búcsúztak tőlem.
Ezt én már nem láttam.
De a gazdám biztosan ott volt. Ő soha nem felejtette el, akit a magáénak tekintett.
Az emlékirataimban mindezt pontosan feljegyeztem. A papírokat állítólag sértetlenül találták meg a bunker romjai között, noha senki sem tudta megmondani, ki írta őket, és mikor kerültek oda.
Én nem emlékszem, hogy valaha is tollat fogtam volna a mancsom közé.
A szagokra viszont emlékszem.
Még most is érzem a gazdám kezét, a fű harmatát és a beton nyirkosságát. Néha, ha egy ember megáll egy kerítés előtt, és nem mer átmenni a túloldalra, megérzem rajta ugyanazt a szagot.
Ilyenkor odamegyek hozzá.
Leülök mellé.
És várok, amíg megsimogatja a fejem.