A szürke tollú, kissé torzonborz galamb a tölgyfa legalsó, vastag ágán gubbasztott. Fejét mélyen a válla közé húzta, kerek, narancssárga szemét pedig a park pázsitján fekvő kiflidarabra szegezte.
– Miért vagyok itt? – tette fel magának a kérdést, miközben a szél enyhén megborzolta a hátát. – A kifli létezik-e akkor is, ha épp nem nézek oda? Vagy a világ csak addig tart, amíg a látómezőmbe belefér ez a néhány négyzetméter tér?
Egy arra járó veréb hirtelen landolt mellette, hangosan csiripelve valami elszórt napraforgómagról. A galamb meg sem rezzent. Nem érdekelte a világi nyüzsgés. Őt a létezés egzisztenciális gyökerei foglalkoztatták.
– A veréb azt hiszi, a repülés a cél – gondolta szomorúan. – De mi van, ha a repülés csak illúzió? Ha csupán azért csapkodunk a szárnyunkkal, hogy elmeneküljünk a mozdulatlanság súlyos igazsága elől? Mi, galambok, a városok filozófusai vagyunk. Az ember épít, mi pedig ráülünk a szobraira, és fentről nézzük az elmúlást.
Egy hirtelen mozdulattal megbillentette a fejét, mintha egy másik dimenzióból próbálná megérteni a parkot.
– "Gugyú" – mondta ki hangosan a legmélyebb kontextust, amit a nyelvezete megengedett. Ez a szó egyszerre jelentette azt, hogy vagyok, azt, hogy éhes vagyok, és azt is, hogy az idő múlik, de a park örök.
Aztán a kiflidarab felé indult egy varjú. A galamb egzisztenciális merengése abban a pillanatban szertefoszlott. Szárnyait megcsapva, hangos suhogással vetette le magát az ágról, mert rájött a legfontosabb igazságra: a létezés alapja mégiscsak az, hogy ki ér oda előbb a morzsához.