Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás Tengeren, de még a Medvegyűrűs Erdőn is túl, élt egyszer egy rengeteg apró házikóból álló falu, meg egy szép nagy erdőszéli kocsma, aminek úgy hívták a nevét, hogy A Vörös Oroszlán. Abban a kocsmában esténként összegyűltek a falu legfontosabbnak hitt lakói: Nagy Medve Dezső, aki mindig a legfényesebb aranygyűrűvel villogott a mancsán, meg Borz úr, az erdei jogász, aki az összes papírt és szerződést úgy forgatta, ahogy a kedve tartotta.
Egyik este, amikor a fröccsös kancsókban zöldellő bodzaszörp habzott, Medve Dezső nagy nehezen felpúposította a hasát, ráütött a faasztalra, és így szólt: – Pajtások! Én ma olyan iszonyatosan jót cselekedtem, hogy belesajdult a szívem! Odamentem a vasúti sorompóhoz Sánta Pista sündisznóhoz, tudjátok, aki ott sántikál, és átadtam neki húszezer fényes makkot meg egy komplett, bélelt téli kabátot! Nem dicsekszem én, Isten a tanúm, de ha egy Medve nem segít a rászorulón, akkor mégis ki?
Borz úr is elégedett arcot vágott, igazgatta a díszes szemüvegét: – Nemes tselekedet, Dezső, nemes! Én meg a múltkor ötvenezer makkot küldtem az erdei kápolnának a cég számlájáról. A nevemet persze nem akartam feltüntetni – mert a valódi adomány csendben történik –, de hát Bagoly plébános úr ragaszkodott hozzá, hogy a faliújságon név szerint is megköszönjék. Hát így kell ezt, kérem szépen!
A füstös kocsmai homályban azonban mindenki tudta a titkot, amit senki sem mert hangosan kimondani: hogy Medve Dezső cége épp tegnap küldte el a fakitermelésről a tizenkét szegény mókust, Borz úr pedig ügyes jogi manőverrel épp egy özvegy sünmama mogyorósait vette el. Az adományuk csupán egy csinosra mázolt fatábla volt, amivel a saját üres szívüket próbálták leplezni.
A sarokban, egy kopott fa sámlin ült Hód Zsigmond. Zsigmond nem volt nagy beszédes állat; a karja bütykös volt a kemény munkától, és a bundájából mindig áradt a friss faforgács és a lenolaj illata. Ő volt a falu szélén a kakukktojás, aki nem kért kölcsön makkot, és nem vett részt a mézes-mázos gyűlésekben.
Medve Dezső odapillantott Zsigmondra, és gúnyos mosollyal megkérdezte: – Na, Zsigmond cimborám? Te mit tudsz felmutatni? Mert ugye, a kis műhelyedben nem nagyon csörög a gazdagság, de azért a kisfröccsöd árát te is felajánlhatnád a szegényeknek, ugye?
A kocsma asztalánál elcsendesedtek az állatok. Zsigmond lassan letette a poharát. Nem rántotta össze a szemöldökét, csak mély, nyugodt hangon így szólt: – Hát, Dezső, én nem adtam húszezer makkot a Pistának a sorompónál. Meg nem is utaltam a kápolnának. De két hete kedden, amikor leszakadt az ég, annak a sánta Pistának az azonosításához engem hívtak ki az erdei rendőrök, mert ti még biztosan nem tudjátok, de elütötte a vonat, legalább egy keresztet vetettem utána. Bagoly plébános urat pedig én vittem ki a vasúthoz minden motyójával, éppen aznap, titeket meg hiába hívogatott, mert őt már áthelyezték messzire, túl a hegyen.
A kocsma asztalánál hirtelen kőkemény, fojtogató csend lett.
Zsigmond kis barátja, az ifjú Mókuska meghökkentében még a mogyorós kóláját is félrenyelte, majd halkan, remegő hangon megkérdezte: – Zsigmond bácsi... tényleg meghalt Pista bácsi?
Zsigmond elmosolyodott, és gyengéden megsimogatta a kis mókus fejét: – Ugyan, fiam, dehogy halt meg! Csak ennek a két nagyképű hólyagnak akartam letörölni azt a bájvigyort az arcáról.