A jógával kapcsolatban talán az egyik legtömörebb definíció, hogy ez egy olyan komplex szakrális bölcseleti rendszer, amely visszavezet a tudati, érzelmi megkötözöttség szenvedéssel telt állapotából [dukha] a totális szabadságba [móksha]. Hamvas Béla szavaival, a zárt, lefokozott életből, a nyitott, hatalmas LÉT-be. Az illúzió általi elfátyolozottságból [májá] az üdvösséghez [szat-csit-ánanda]. Ennek szemléltetésére több ösvény előszeretettel folyamodik a lámpa példájához, amely az Önvalót és a köréje szövődő burkokat szimbolizálja. Ha a világítótestre ráterítünk egy vékony muszlin fátylat, akkor a fény ugyan tompul valamicskét, de a változás nem számottevő. Amint egy lenvászon lepedővel fedjük le, akkor már félhomály lesz a helyiségben. De ha beborítjuk egy vastag fekete brokáttakaróval, akkor minden elsötétül. Az emberben ugyanígy; a testiség sűrű szövétneke olyan, mint a példabeli brokát. A szenvedélyek, vágyak közepesen vastag lepedője a következő burok, amely már egy kicsit többet enged át a fényből. De a legszubtilisabb réteg a harmónia és egyensúly leheletvékony muszlinja. A tisztulás, az értelmi-erkölcsi-szellemi emelkedés ahhoz hasonlatos, mint amikor a lámpatestről egyenként eltávolítjuk a különböző takarókat.

Az alapok

Az ind filozófia klasszikus útjainak mindegyike a világot felépítő elemek, és az őket működtető kozmikus törvények összességének rendszerező leírása. Legtöbbüknél az is alapvető tézisnek számít, hogy a Valóság [Brahman] változatlan, ok nélküli, leírhatatlan, és el nem múló. Bármi tehát, aminek kezdete és vége van, az nem lehet a Végső Valóság. Ahová a valódi filozófia vezet, az a Vidjá. A transzcendentális hagyomány képviselői azt vallják, hogy a szanszkrit Vidjá alapvetően olyan tudást jelöl, amely a dolgok ős-okának közvetlen látására utal. A véda kifejezés is ugyanebből a szótőből ered. (Bár a teljesség kedvéért kívántatik elmondani, hogy a ezzel a kifejezéssel két különféle tudást jelölnek. Az apara-vidjá az intellektus útján kívülről szerzett tudás, a para-vidjá viszont már az éberségből, intuitív bölcsességből fakadó szakrális tudás.)

Szintúgy axiómaként kezelendő, hogy lényünk legbelső, központi magva [Átman, Önvaló, Purusa] halhatatlan, és bár a testi korlátozottság folytán lefokozott minőségben van, lényegileg mégis egyenlő minden teremtett dolgok eredetével és ősforrásával [Brahman, Abszolútum, Purusóttama]. Az már más kérdés, hogy a kettő egymáshoz való viszonyát más-más módon határozzák meg a panteista, monista, és a monoteista irányzatok.

A hinduizmus 12 Nagy Mondása [Mahávákja] közül való „TAT TVAM ASZI”, vagyis „AZ VAGY TE”. Szabó Lőrinc lírai tolmácsolásában ez így hangzik.

„Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se sírok már érte:

nem olyan fontos dolog a halálom.

Semmi sem vész el ezen a világon,

egy a lélek és ezer a ruhája

s a valóság csak ez a könnyű pára.

Ne sirass, Szvétakétu!

Száz virágból hordják össze a méhek a drága mézet,

száz illatot és száz színt elkevernek,

így találják meg a sokban az egyet:

egy a valóság s ezer a ruhája,

a lélek az egy, ez a könnyű pára,

hiszed-e, Szvétakétu?

Folyamok futnak keletnek, nyugatnak és megnyugodnak;

melyik melyik volt, nem tudja a tenger.

Én is megteltem már az örök eggyel:

egy az anyag s minden más csak ruhája,

lelkünk öltözik, ez a könnyű pára,

érzed-e, Szvétakétu?

Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?

Vágd szét a magvat!

Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban,

ez nő meg fává, ez a láthatatlan:

ez a lélek, a mindenség csirája,

ez a valóság, ez a könnyű pára,

tudod-e, Szvétakétu?

Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe, de ott az íze:

mindenen átcsap az örök lehellet:

az isten él, az isten A Te Lelked:

ez a valóság, melynek nincs halála,

ez a mindenség, ez a könnyű pára:

Ez Vagy Te, Szvétakétu!”   

A hat darsana dióhéjban

Az ókor Indiájának hat meghatározó filozófiai szemléletét [darsana] úgy érdemes elképzelni, mint a teljesség körét, amely hat cikkelyre osztható, nem pedig úgy, mint egymástól élesen elkülönülő iskolákat. Bár azt is érdemes figyelembe venni, hogy ez már egy jelentős fejlődési folyamat eredménye. A kezdetek kezdetén (közvetlenül a védikus korszak végén) még nagyon is jellemző volt, hogy az erdei remeték a tanítványai kíséretében vándoroltak egyik fejedelemségből a másikba, és a görög filozófusokhoz hasonlóan parázs lételméleti vitákat vívtak egymással. 

Nos, akkor lássuk a hat darsanát! Először is, mit jelent ez a szó? Hétköznapi értelemben „látni valakit, találkozni valakivel, valakinek a jelenlétében lenni”. Az ókorban és a középkorban az uralkodó elé járulást, az audienciát is ezzel fejezték ki. Illetőleg azt is, amikor az uralkodó megjelent a nép előtt. Spirituális vonatkozásban viszont annyit tesz, mint - a helyes létszemlélet révén - „bepillantást nyerni a Valóság természetébe”. (Drishyata anena - amin keresztül a látás lehetséges) Manapság a hat iskolát három párba rendezik. 

• • 1. njája és vaisésika 

    2. szánkhja és jóga 

    3. karma-mímámsza és védanta

A njája még létezik, bár képviselői ritkák, a vaisésika lényegében kihalt, illetőleg a két rendszer az idők folyamán összeolvadt. A szánkhja és a jóga egymástól szinte elválaszthatatlanok, bár mindkét rendszer önmagában is életképes. A harmadik a mímámsza gyűjtőnéven ismert duó, történetesen a púrva- és uttara-mímámsza (védanta). Úgy is megközelíthetjük, hogy a njája és a vaisésika a helyes megértés által törekszik a felszabadulásra, a szánkhja és a jóga a kontempláció, koncentráció, meditáció segítségével, az utolsó kettő pedig az Átman-Brahman azonosságának közvetlen átélése révén. Tehát a darsanákat egymásra épülő, hierarchikus rendszerként is felfoghatjuk, amelyben a tanonc a logikával és természetfilozófiával alapoz, majd a szánkhja metafizikai leíró rendszerén, és Patandzsali jóga szútráin küzdi át magát, hogy eljusson az imádat legmagasabb formáihoz, amelyek közül is a kettőzöttség nélküli fokozat a csúcs. A teljesség kedvéért azt is érdemes megemlíteni, hogy Baktay Ervin még 7 darsanát említ, és ezeket összefüggésbe hozza a vídja [igaz tudás] 7 fokozatával. De úgy is szemlélhetjük, hogy ezek egymást támasztó szemléletmódok, amelyek lényegében az eltérő karakterű emberek számára adott útmutatók. Az igazat megvallva, a hierarchikus, és a mellérendelő megközelítés is helyénvaló. (Ha valaki mélyebb, és részletesebb képet szeretne kapni az ind filozófia ortodox rendszereiről, annak ajánlom szíves figyelmébe a Kagylókürt magazin honlapján fellelhető, ez irányú írásokat.)

Összességében elmondható, hogy a hat darsana közül jelenleg három tekinthető igazán élőnek, és a mai napig komoly hatóerővel rendelkezőnek. Ezek: szánkhja, jóga, védanta. De nem csupán a 6 darsana hozható egymással kapcsolatba. A szánkhjának, mint a rendszerező védikus irányzatok csúcsának két gyakorlatias szárnyát ismerjük. Ebből az egyik a jóga, a másik az ájurvéda. Ez abból is kitűnik, hogy az orvosok gyakran jógát gyakorolnak, bizonyos jógik pedig orvoslással is foglalatoskodnak. Patandzsali a jóga-aforizmákat tartalmazó művét teljes egészében a szánkhja természetbölcseletre alapozta. Ugyancsak  fontos részletek tudhatók meg a szánkhjáról a korai buddhista iratokból, hiszen Gautama Sziddhártha herceg (a későbbi Buddha) számára szintén a szánkhja-jóga szolgált iránytűként a szenvedés okainak a felismerése és megszűntetése felé vezető útja kezdetén. 

NJÁJA - A logika tudománya

Szó szerint „módszer, eljárás, logikai szabály, mérték, példázat”. A logika, az érvelés, és a filozófiai vita művészete. Bár inkább nevezhetnénk a Felszabadító Bölcseleti Gondolkozás Útjának. Kialakulása Gautama (i.e. 450 táján?) nevéhez fűződik, aki a Njája-szútrák szerzője. Papi családban született Bihar északi vidékén. A hindu gondolkodás Arisztotelészének tekintik. Tanítása szerint a világról, az énről, az életről alkotott téves felfogás jelenti minden szenvedés gyökerét. Ez termi a világ iránti hibás vonzódást-taszítást, a helytelen cselekvést, az érdemet és vétséget hozó törekvést. Ez pedig a születés és halál körforgásába kényszeríti az embert. E születések számtalan szenvedéssel járnak, ezért a njája filozófia célja, a téves felfogás korrigálása. (Ugye milyen ismerős tételek? V.ö. a buddhizmus Négy Nemes Igazságával, és a Függő Keletkezés tanával.)

VAISÉSIKA - A megkülönböztetés tudománya 

A „visésa” szó megkülönböztetést jelent. Egészen pontosan a  létezés megállapított kategóriáinak helyes, megkülönböztető szemléletét értik ezen. A vaisésika filozófia tehát a világ természetének, fizikai dimenzióinak - tér, idő, okság, anyag, tulajdonságok, cselekvés stb. - vizsgálatával foglalkozik. Végcélja az anyag és lélek különbségének felismerése általi felszabadulás, ami a helyes tudás révén lehetséges. Alapítója Kanáda, aki Démokritoszhoz (i.e. V. sz.) mérhető, lévén mindketten atomelméletet dolgoztak ki a világ magyarázatára. Szemléletmódja és módszertana nagyon hasonló a njájához.  

SZÁNKHJA - Az analízis tudománya

Jelentése: összeszámlálás, számbavétel. Mármint az ember, és a létezés összetevőinek számbavételéről van szó. A lélekről, s a testről szóló részletes tudomány. Leíró jellegű, látszatra dualista metafizika. Mégpedig azért, mert a Prakriti [anyag], és a Purusa [egyéni létező] szférája világosan elkülönül. Bár úgy is felfoghatjuk, hogy a Prakriti a Purusa megtermékenyítő tudati impulzusa által szüli a világot. Az anyagi természetet alkotó három természeti kötőerő [guna] dinamikus kölcsönhatásából fejlődik ki a megnyilvánult világ 23 összetevője [tattva]. A szánkhját a „benne rejlő következmény tanának” is nevezik, mert a Prakritiből csak az jöhet létre, ami csírájában már benne foglaltatik. Tehát minden finomanyagi és durva anyagi lehetőség szülőanyja, vagyis a „Príma Matéria”. A létesülés nem más, mint a Prakriti folyamatos átalakulása. (Ezért nevezik még az „átalakulás tanának” is.) A rendszer megalapítója egy Kapila nevű bölcs, akit Visnu avatárjának tekintenek. Az általa tanított ősibb, teista szánkhja - amely egyébként nagy hatással volt a vaisnava iskolákra is - kozmológiája szerint a Világ egy Örök Valóságból indul ki, amelyre mint „Az”-ra, vagy Avjaktára, a Megnyilvánulatlanra utalnak. A későbbi ateista szánkhja kiiktatja a személyes Isten koncepcióját a világ magyarázatából. A világ mozgását a prakriti automatizmusának tekinti. (A belső lényünk, vagy más néven az antahkarana komponenseinek részletes leírását lásd lejjebb, a Kasmíri Saivizmusnál.) 

JÓGA - Az önfegyelmezés (uralom) tudománya 

A jóga egy nagyon tág fogalom, ahogyan ez már a szó puszta jelentéséből is kiviláglik. A szó a szanszkrit „igába hajt” jelentésű „judzs” igegyökből származik, ami hétköznapi értelemben ténylegesen iga, vagy járom. Ha ez az ezköz nemes célt szolgál, akkor az jó iga, tehát jóga. Amellyel egyrészt uralni lehet az ösztönvilágot, más vonatkozásban olyan valami, ami egyesít. Összekapcsolja a testet jelképező szekeret, és a szellemi hajtóerőt szimbolizáló igavonó állatokat. Ilyeténképpen a jóga tehát a durva-és finomanyagi alkotóelemeink egységbe rendezésének eszköze, aminek révén elnyerhető a tudati folyamatok csapongása feletti uralom. A megfelelő irányítás, felügyelet révén megvalósul a belső összhang, az elme nemkívánatos, öntörvényű impulzusai kioltódnak.

Patandzsali, a jóga szútrák ókori szerzője így fogalmazza meg a jóga lényegét:

„Jógasz csitta vritti niródha.”

Arról is érdemes szót ejteni, hogy manapság - főképpen a védanta filozófia, és a tantrikus tanok széleskörű elterjedése miatt - a jógát úgy is szokták említeni, mint aminek végső célja a személyes én (Átman), és az Univerzális Én (Brahman) egyesítése. Ez a megállapítás tulajdonképpen elfogadható, bár a rádzsa-jóga szemszögéből nem tűnik annyira helytállónak. Mégpedig azért, mert  ott a jóga végtére is azt jelenti, hogy a Purusa fokról-fokra elkülönül a Prakriti világától, míg végül ráébred saját önnön igaz természetére. Vagyis sokkal inkább szeparációról beszélhetünk, semmint unióról. Bár azt is mondhatjuk, hogy a jóga egyszerre jelent egyesítést, és elkülönülést is. Attól függően, hogy honnan szemléljük ezt a folyamatot. Amennyiben így tekintünk a jógára, akkor elmondhatjuk, hogy minden vallásos átélésnek velejárója. Bár nyilvánvalóan a kereszténység, a taoizmus, vagy az iszlám misztika másfajta szakzsargont használ az eksztatikus transzcendencia technológiájára. A darsanák közt szereplő jóga úgymond a klasszikus, aszketikus nyolcfokú jógát jelenti, amely az ősi meditációs gyakorlatokból, az erdei remeték titkos tanításaiból, a régi mesterek nemzedékeken át halmozott tudásából alakult ki az i.e. I. évezredben. Bár meglehet, hogy a gyökerei még régebbi időkre nyúlnak vissza. A Bhagavad-gíta ezt a következőképpen fejezi ki (4.1):

„Az Istenség Személyisége, az Úr Śrī Krisna így szólt: A Jóga eme örök tudományát Én tanítottam a napistennek, Vivasvānnak, aki később Manut, az emberiség atyját, Manu pedig Ikṣvākut oktatta erről.”

A jóga szimbolikája szerint a gyakorlatsor egy pompás fához hasonlítható. A jáma és nijáma a gyökerei, a gyakorlás a törzse, az ászanák az ágai, a pránajámák a levelei (utalás a levegő anyagcserére), a pratjahára a háncsa (ami meggátolja az energia-veszteséget), a dháraná a nedvkeringése (ami élteti a testet és értelmet), a dhjána a virága, a szamádhi pedig a gyümölcse. Tehát nem teológiát tanít arról, hogy miben higgyünk, hanem az IGAZSÁG közvetlen átéléséhez vezető gyakorlati utat. 

„A jóga szépsége a következő: nem kéri tőled, hogy szenteket imádj, hanem arra kér, hogy ismerd fel a benned lakozó szentet.”  (Szvámi Véda Bharati)

Fontos azt látni, hogy a 20-21. századra, a nyugati világban a jóga szinte egyenlővé vált a testgyakorlással. Egészen konkrétan az ászanákkal. De nem mindegyik jóga ösvény helyez azonos hangsúlyt az ászanákra. Sőt, egyáltalán nem mindegyiknek szerepel a kelléktárában. Még a Hatha Jóga Pradipikának is csak a negyede foglal magában a testre, testhelyzetekre vonatkozó utalásokat, a többi meditációval, mudrákkal és légzéssel kapcsolatos, energiacsatornákat tisztító eljárásokat tartalmaz. 

 PÚRVA-MÍMÁMSZA (Karma-mímámsza) - A rítusértelmezés tudománya 

Ez az iskola a védikus irodalom himnuszaihoz és a Bráhmanáknak nevezett korai írásgyűjteményhez kapcsolódik. (Innen ered a „púrva”elnevezés is, ami annyit tesz, hogy elsődleges, vagy korábbi. ) Bár a 6 darsana posztvédikus rendszernek számít, ez az egy iskola, szemléletét tekintve időben kicsit visszanyúlik a régebbi korokhoz. Tehát kiemelt szerep jut az imáknak, áldozati szertartásoknak, a szent szövegek tanulmányozásának és recitálásának, valamint a filozófiai értekezésnek és vitának. Célja a védikus rítusok korrekt interpretálása, s a védikus szövegek homályos pontjainak értelmezése, tisztázása. Maga az elnevezés is innen ered. A mímámsza annyit tesz, mint megvitatás, értelmezés. Néhol karma-mímámszaként említik, mert az akció-reakció törvényének értelmében nagy hangsúlyt helyez a helyes cselekedetekre, és a szakrális kötelezettségekre. Mondhatnánk, hogy ez a filozófiai rendszer azt mutatja be, hogy miképpen kell imádni a formával bíró istent [Szaguna Brahman]. Praktikus tanácsai a helyes, pontos áldozást segítik elő. Az idők folyamán azonban teret vesztett a Védantával szemben, amelyik viszont arra tanít, hogy miképpen kell megvalósítani a forma nélküli végső valóságot [Nirguna Brahman].

UTTARA-MÍMÁMSZA (Védanta) - A bölcselet tudománya

Az egész megelőző védikus korszak esszenciális tanításainak egyfajta kiforrott összegzése. Erre utal az „uttara” [magasabb] kifejezés is, továbbá a „védanta” szó valami olyasmit takar, hogy a „Védák vége”. (Nagyjából úgy viszonyul a védákhoz, ahogyan az Evangéliumok viszonyulnak a Tórához.) Olyan nagy misztikus művek tartoznak bele, mint az áranjakák, az upanisadok, valamint a Brahma-szútra. Ontológiai és kozmológiai kérdések mellett az Abszolútum, Brahman mibenlétét és természetét, a világ eredetét és fejlődését, valamint az individuális lét problémáját fejtegetik. Fontos témakör az Átman-Brahman párhuzam (az embernek a világhoz és Brahmanhoz fűződő viszonya).

Az upanisadok korszakának szentiratai a Végső Valóság természetét illetően nem foglalnak egyértelműen állást. A szövegrészletek alapján többféle világnézet is igazolható: monizmus, idealizmus, dualizmus, panteizmus, teopantizmus, politeizmus, és abszolút monoteizmus. A védanta igazi felvirágzása a 8.-9. századra tehető, amikor Ádi Sankarácsarja, a nagy hindu reformer megírta a Brahma-szútra kommentárját. Az ő működése nyomán kezdett újjáéledni a brahmanizmus, és idővel az akkor még ereje teljében lévő buddhizmus riválisává vált. (Sőt, később kis is szorította Indiából.)

A 20. század végére ennek a védantának az advaita [kettőzöttség nélküli tanítás] ága nyugaton is elterjedt. A kettőzöttség nélküliség iskolájának a lényegét Ramana Maharsi kijelentése alapján érthetjük meg a legkönnyebben. A Jnani [fon. Dzsnyáni] c. filmben a Ramana asram egyik vezetője idézi a Maharisi szavait, miszerint:

„Ha minden ember úgy utal önmagára, hogy 'én' (bár vagyunk 7 milliárdan a Földön), akkor gondoljuk végig, hogy ténylegesen 7 milliárd különböző 'én'-t kell feltételeznünk, vagy csupán egyetlen valóságos 'Én' létezik.”

Ugyanez keresztény változatban Szent Ágoston szerint:   

 „A végső állapotban egyetlen önmagát szerető Krisztus van csupán.” 

A szánkhjával szemben tehát a védanta rögvest a forrásállapotra hegyezi ki a filozófiáját. Ha egy természettudományos hasonlathoz folyamodunk, akkor olyan ez, mintha két különböző kutatócsoport vizsgálná a természetes fényt. De az egyik a közvetlen napsugarakat venné alapul a vizsgálataiban, a másik meg a prizma által szétbontott, eltérő színű nyalábokat. 

Az advaita úgymond par excellence monizmus, amely azonosítja az egyéni lelket és a Legfelsőbb Lelket, s csupán az Abszolút létét fogadja el valósnak, miden egyebet illúziónak tart. Megpróbálkozhatunk egy hasonlattal is. Tegyük fel, hogy van egy hatalmas, vastag falú, gömb alakú, lyukacsos fémtartályunk, amelyben hőre táguló, plasztikus anyag található. Afféle lágygumi massza. Felmelegítjük a fémtartályt (mondjuk ez a hő a létszomj, vagy létvágy), minek hatására a massza tágulni kezd.  Amikor belülről eléri a tartály falát, nem tud tovább növekedni, tehát elkezd a furatokon keresztül kitüremkedni a külvilágba. A gömb külső héján gomba módra nőnek gumilabdák. (A látszólag elkülönült egyéni létezők.) Amikor lehűtjük a rendszert (kialszik a vágy tüze, a harag tüze, a mohóság tüze, stb.) a massza visszahúzódik a fémgömb belsejébe. Nem mondhatjuk, hogy fennmaradna bármilyen egyediség érzete, mint ahogyan nem is keletkezett ténylegesen soha. Csupán illuzórikusan. A hasonlat nem tökéletes. Ahogyan egyik hasonlat sem az. Valójában egy jobb modellhez egymásba ágyazott gömböket kellene elképzelnünk, ahol minden egyes gömbhéj egy létsíkot (dimenziót) képviselne. 

Nonduális jellegéből fakadóan a gyakorlati módszertanát nem nevezhetjük meditációnak. Mégpedig azért nem, mert a meditációnak mindig van alanya (aki gyakorol), és tárgya (egy meditációs objektum). Ramana Maharsi önkutatásnak [atma vicsára] nevezte az általa ajánlott praxist. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy manapság itt nyugaton reneszánszát éli az, amit neoadvaita névvel jelölhetnénk. (Ennek az utóbbinak népszerű képviselői pl. Eckhart Tolle, Mooji, Adyashanti, és Rupert Spira.) 

Fejlődés a jóga útján

Vej Po-jang kínai alkímista könyvéből származnak a következő szemléletes sorok:

„A megtisztított életerő átalakul szellemi erővé.

A megtisztított szellemi erő átalakul tiszta tudatossággá.

A tiszta tudatosság visszatér az ürességbe.”

A jóga útjának reprezentálása az űrutazás hasonlatával: A fizikai test a kilövőállomás, az energetikai test a hordozórakéta, a szellemtest pedig az űrsikló. Vagyis a biológiai rendszernek rendben kell lenni ahhoz, hogy ez a folyamat véghezvihető legyen. Mondhatnám úgy, hogy először stabil kilövőállomást kell építeni (Ászanák). Ezután az energiatest rezgésszintjét szükséges jócskán megnövelnünk. Ez a mozzanat a hordozórakéta megfelelő magasságba juttatása, ami folytonos küzdelem a gravitáció ellenében (Pránajáma). A rakéta fokozatai rengeteg üzemanyagot égetnek el (Tapasz). A jógában használatos prána-burok a fizikai és tudati energiák találkozási pontja. Éppen ezért a tudatosság fejlesztéséhez vezető első lépcső az energetikai mozgások tanulmányozása és befolyásolása. A magasabb tudatállapotok fenntartása magasabb energiaszintet kíván. Fontos, hogy képesek legyünk megfékezni az energia elszivárgását, amelyet az érzelmi kitörések, túl sok beszéd, az érzékszervek túlhajszolása, negatív gondolatok okoznak (Pratjahára). Közben tökéletesen pontos röppályán kell haladni, amihez elengedhetetlen egy professzionális navigációs rendszer. Ami a jógában a koncentráció révén elért egyhegyű figyelem (Dhárana). Majd az űrsikló leválik, vagyis a szellem innentől már szabadon szárnyalhat (Dhjána és Szamádhi) Vegyük észre, hogy a 3 guna általi emelkedésről szól a hasonlat, ahol a kilövőállás a tamasz, a rakéta a radzsasz, és a szattva az űrsikló. 

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.