A következő oldalakon a modern természettudomány egyik legfontosabb alapelvét szeretném nagyító alá helyezni. Mégpedig az önkorrekció követelményét, miszerint állításait bizonyítékokhoz köti, elméleteit ellenőrizhetővé teszi, és elvileg kész arra, hogy új adatok fényében korábbi elképzeléseit módosítsa. A tapasztalatok alapján viszont óhatatlanul felmerül egy kényelmetlen kérdés: Vajon ez minden esetben ugyanolyan jól működik-e? 

Bevezetés

Maga a tudományos közösség emberekből és intézményekből áll, ezért korántsem mentes azoktól a pszichológiai és társadalmi mechanizmusoktól, amelyek más területeken is megjelennek. Olykor itt is kialakulhat túlzott tekintélytisztelet, dogmatikus ragaszkodás egy uralkodó paradigmához, vagy indokolatlan ellenállás azokkal a megfigyelésekkel szemben, amelyek nem illeszkednek a megszokott világképbe. 

Nekünk embereknek olykor sokszor kényelmesebb az előfeltételezéseinkbe és rögzült gondolkodási sémáinkba kapaszkodni, mintsem tudomásul venni a valóság változó természetét. Kissé kiélezve akár azt is mondhatnánk, hogy a tudományos világ bizonyos helyzetekben a vallás intézményes formáira emlékeztető vonásokat ölthet. 

Pedig egy ideillő hasonlat alapján könnyen beláthatjuk, hogy lehetnénk óvatosabbak is. A tudomány olyan, mint egy világos gömb, amely a sötét térben lebeg. A gömb belsejében vannak a tudományos ismeretek, körülötte pedig egy határtalan, ismeretlen birodalom található. Minél nagyobb a tudásunk (vagyis a példában a világos gömb), annál nagyobb felületen érintkezik a külső sötét térrel, és ezért egyre több a megválaszolatlan kérdés. Ezek a megválaszolatlan kérdések a gömb felszínét borítják, a külső térben pedig csupa olyan kérdés lapul, amelyekről azt sem tudjuk, hogy ilyen kérdés egyáltalán létezhet.

    „Tudásunk egy csepp. Amit nem tudunk, az egy egész óceán.” (Isaac Newton)

A természettudományokat forradalmian új felfedezések viszik előre, amelyek ellenkeznek a korábban általánosan elfogadott elvekkel, ezért hatalmas ellenállásba ütköznek. A ma igazsága ugyanis a holnap tévedése. 

A lehetséges példák közül néhány:

• • A 18. század végén számos európai tudós még erős kétkedéssel fogadta azokat a beszámolókat, amelyek szerint kövek hullhatnak az égből. Az 1803-as L'Aigle-i meteoritvihar után Jean-Baptiste Biot helyszíni vizsgálata azonban olyan meggyőző bizonyítékokat szolgáltatott, hogy a meteoritok valósága és földön kívüli eredete rövidesen elfogadott tudományos ténnyé vált. 

  • Newton gravitációelméletének egyik legvitatottabb eleme a távolhatás problémája volt. Több jelentős kortársa, köztük Leibniz és Huygens, elfogadhatatlannak tartotta, hogy egymással közvetlenül nem érintkező testek között vonzóerő működhessen; Leibniz egyenesen az „okkult minőségek” visszacsempészésével vádolta a newtoni fizikát. 

  • Semmelweis Ignác felismerését, hogy a gyermekágyi lázat az orvosok és medikusok boncolás után fertőtlenítetlen kezükön vihetik át a szülő nőkre kortársainak jelentős része hosszú ideig elutasította. Annak ellenére, hogy a klórmeszes kézfertőtlenítés bevezetése után a halálozás drámaian visszaesett. Felismerését az 1840-es évek végén tette, jóval azelőtt, hogy Louis Pasteur vagy Robert Koch bebizonyította volna a baktériumok és kórokozók létezését. 

  • Lord Kelvin, a 19. század egyik legnagyobb tekintélyű fizikusa 1896-ban Baden Baden-Powell őrnagynak írt levelében úgy fogalmazott, hogy „a legkisebb molekulányi hite sincs” a légi navigációban a ballonozáson kívül, és nem vár eredményt az ilyen próbálkozásoktól. Ugyancsak Neki tulajdonítják azt a mondást, miszerint „a levegőnél nehezebb repülőgépek lehetetlenek”. A pontos idézet forrása bizonytalan, de Kelvin dokumentált 1896-os levele világosan mutatja, hogy valóban mélyen szkeptikus volt a levegőnél nehezebb repülés lehetőségével kapcsolatban. Alig hét évvel később a Wright fivérek végrehajtották az első irányított, motoros repülést.

Max Planck kissé karcos hasonlatával élve: A tudományos viták nem úgy dőlnek el, hogy a vesztes fél beismeri a tévedését, hanem úgy, hogy kihal az a generáció, amely az új gondolatok befogadására alkalmatlan.

Az óramű modelltől a fizika Taójáig

Ha az írott történelem egészét nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a racionális-analitikus gondolkodás egyoldalú túlhangsúlyozása a felvilágosodás korszakával kezdődött, amikortól kezdve szentül hittük, hogy végre megszabadulhatunk a babonáktól, és a józan értelem talaján állva, az anyagvilágot ízekre szedve majd szépen választ találunk minden kérdésre.

Aztán olyannyira sikerült belefeledkezni a matéria álmába, hogy természettudósaink a XIX. század végén már szó szerint gyászolták azt a tényt, hogy az összes fontos felfedezés már megtörtént. Emiatt úgyszólván komolyan aggódtak a tudomány jövője miatt. Max Planckot egyetemi professzora óva intette a fizikusi pályától, mondván, hogy az már egy befejezett tudomány. De nem kellett sokáig várni Einstein relativitás elméletére, és máris a feje tetejére állt minden. 

A modern fizika néhány legjelentősebb képviselője maga is olyan filozófiai kérdéseket kezdett feltenni, amelyek a 19. századi mechanikus materializmus keretei között nehezen lettek volna elképzelhetők. Arthur Eddington brit asztrofizikus tudományfilozófiai műveiben már élesen megkülönböztette a fizika által leírható világot magától a valóság egészétől. Arra figyelmeztetett, hogy a fizika szükségképpen csak azt ragadja meg a természetből, ami saját mérési és fogalmi eszközeivel hozzáférhető. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a valóság kimerül abban, amit ezekkel az eszközökkel le tudunk írni.

Hasonló irányba jutott James Jeans brit fizikus és csillagász is. The Mysterious Universe című könyvében híressé vált hasonlatával azt írta, hogy a világegyetem egyre kevésbé látszik hatalmas gépezetnek, és egyre inkább egy nagy gondolathoz kezd hasonlítani.

Talán még érdekesebb Erwin Schrödinger esete. A kvantummechanika egyik megalkotója nemcsak ismerte az indiai filozófiát, hanem saját metafizikai gondolkodására is mély hatást gyakorolt az advaita védánta. Számára az egyéni tudatok sokasága mögött végső soron egyetlen tudat állt; a különállóságot nem tekintette a valóság végső természetének. A modern fizika egyik legnagyobb alakja saját tudományos világképét összeegyeztethetőnek találta egy több ezer éves indiai metafizikai hagyománnyal.

Természettudomány a misztika határán 

A kvantumfizika „dinamitja” pedig végképp felrobbantotta a newtoni paradigmát, hiszen alapjaiban kérdőjelezte meg a klasszikus fizika determinizmusát, a lokalitás hagyományos értelmezését, valamint azt az egyszerű realista képet, amely szerint a fizikai rendszerek valamennyi tulajdonsága a megfigyeléstől függetlenül, eleve meghatározott módon létezik. 

A szubatomokról még csak azt sem mondhatjuk, hogy egy meghatározott helyen léteznek, inkább csak tendenciát mutatnak a létezésre. A Nobel díjas Niels Bohr pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy:

„Azok, akiket nem sokkol, amikor először találkoznak a kvantummechanikával, valószínűleg nem értették meg.”

Az idő is csak egy nagyon korlátozott dimenzióban tűnik lineárisnak és egyirányúnak. Bizonyos nagy energiájú részecskefizikai kísérletek ködkamra felvételei ugyanis csakis úgy értelmezhetők, ha feltételezzük, hogy egyes részecskék korábban léptek kölcsönhatásba, mint amikor keletkeztek. Akik olvasták Fritjof Capra, Michael Talbot, vagy dr. Amit Goswami könyveit, azoknak nem kell ecsetelnem, hogy a mikrovilágban csupa ilyen hajmeresztő jelenséggel találkozunk. Héjjas István - egy nyitott gondolkodású magyar kutató mérnök - szerint:

„Hát bizony, amit a modern fizika produkál, ahhoz képest az ősi vallási mitológiák elbeszélései, vagy Alice Csodaországbeli története szinte közönséges mindennapos események benyomását kelthetik.”

Különösen érdekes ebből a szempontból az Egyesült Államok hírszerzésének több mint két évtizeden át folytatott távészlelési programja, amely később Stargate néven vált ismertté. Egyik legismertebb résztvevője, Joe McMoneagle katonai hírszerző 1984-ben Legion of Merit kitüntetést kapott. A hivatalos indoklás szerint „egyedülálló tehetségét és szakértelmét” több mint 200 küldetés során alkalmazta, és több mint 150 lényeges hírszerzési információt szolgáltatott. (A történet másik felét azonban ugyanilyen fontos hozzátenni. A program 1995-ös független értékelése után a CIA arra jutott, hogy a távészlelés operatív hírszerzési célokra nem bizonyult kellően megbízhatónak, ezért a programot megszüntették.)

De nem Ő az egyetlen, számos országban segítették médiumok a rendőrség munkáját. A legismertebb ilyen személyek közé tartozott a holland Gérard Croiset is, akit több rendőrségi ügybe bevontak, és akinek egyes eseteit hívei rendkívüli találatokként tartják számon. Ezek utólagos ellenőrzése azonban vitatott: az archív dokumentáció több fontos esetben hiányos, és a sikerekről szóló beszámolók hitelességét későbbi kutatók megkérdőjelezték.

Az élet rejtélye – evolúció, információ és tervezettség

A darwini evolúcióelmélet egyik legfontosabb felismerése, hogy az öröklődő változatok közül a környezethez jobban alkalmazkodók nagyobb eséllyel maradnak fenn és szaporodnak tovább. A természetes szelekció működését ma már nemcsak közvetett bizonyítékok támasztják alá: számos esetben közvetlenül is megfigyelhető.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a természetes kiválasztódás bizonyos határok között teljesen legitim. Ez azonban nem azonos az élet eredetének problémájával. A természetes szelekció teljes erejével csak akkor működhet, amikor már létezik valamilyen önmagát másoló rendszer, amelyben öröklődő változatok jelenhetnek meg.

A laboratóriumi eredetkutatás különös helyzetet teremt. A tudományos élet szakavatottjai olyan körülményeket keresnek és állítanak elő, amelyek között az élet egyes építőelemei vagy részfolyamatai létrejöhetnek intelligens beavatkozás nélkül. A kérdés az, hogy e feltételek mennyiben rekonstruálhatók a korai Föld természetes környezetében.

A tudomány számos részfolyamatra rendelkezik kísérletileg alátámasztott modellekkel, de a részek keletkezése még nem azonos az egész rendszer keletkezésével. Jelenleg nincs olyan kísérleti modellünk, amely a korai Földön feltételezhető egyszerű anyagokból kiindulva végigvezetné az utat az első önfenntartó és evolúcióképes élő rendszerig.

Tapasztalataink szerint a szimbolikus kódokkal működő, funkcionális információt feldolgozó mesterséges rendszerek intelligens tevékenység eredményei. Joggal merül fel ezért a kérdés, hogy a biológiai rendszerekben megfigyelhető, ennél összehasonlíthatatlanul összetettebb információfeldolgozás létrejötte teljes egészében megmagyarázható-e irányítatlan természeti folyamatokkal.

Ez meglepően közel hozza a biológiai rendszert az általunk létrehozott információfeldolgozó rendszerekhez. Egy számítógépes programban jelsorozatot értelmez egy rendszer, majd az utasítások alapján meghatározott műveleteket végez. Az élő sejtben a genetikai információt egy molekuláris rendszer „fordítja le”, és ennek eredményeként meghatározott felépítésű, működő molekulák jönnek létre. Ezért használja maga a biológia is a genetikai kód kifejezést. Eredete ma is nyitott kutatási kérdés, teljes kialakulásának történetét még nem sikerült lépésről lépésre rekonstruálni.

Az élet eredetének kutatásában ezért nem elegendő annak kimutatása, hogy aminosavak, nukleotidok, hártyát alkotó molekulák vagy akár rövid RNS-láncok természetes úton létrejöhetnek. A nagyobb kérdés az, hogyan kapcsolódtak ezek össze olyan rendszerben, amely már képes volt információt tárolni, önmagát reprodukálni, működését fenntartani és továbbfejlődni.

Itt válik érdekessé Fred Hoyle sokat idézett mondása, aki az élet véletlenszerű létrejöttét ahhoz hasonlította, mintha egy ócskavastelepen végigsöprő tornádó az ott található alkatrészekből működő Boeing 747-est állítana össze. Ez a kijelentés ugyanis rámutat egy mélyebb problémára. Nem az a döntő kérdés, hogy rendelkezésre állnak-e az alkatrészek, hanem hogy mi magyarázza funkcionálisan összehangolt rendszerbe szerveződésüket. 

A tudomány fejlődése során egyre világosabbá vált, hogy az élet nem egyszerűen anyaghalmaz, hanem olyan szervezett rendszer, amely öröklődő információ alapján működik, és ezt az információt képes továbbadni. Az élő rendszerek megértéséhez az anyag és energia mellett az információ tárolását, továbbítását és feldolgozását is figyelembe kell vennünk. 

A filozófiai kérdés viszont ennél tovább vezet: ha az élet mélyén nem pusztán anyagot és energiát, hanem információt tároló, feldolgozó és funkcionális rendszerré alakító rendet találunk, vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy ennek végső eredete kizárólag vak természeti folyamatokra vezethető vissza?

Az élet eredetének és a biológiai információnak ezek a kérdései az 1980-as évektől az Intelligens Tervezés irányzatának képviselőit is foglalkoztatták. Korai érveik egy részét az újabb kutatások jelentősen meggyengítették vagy meghaladták. Ettől azonban még figyelemre méltó az az alapelv, amelyre újra és újra hivatkoznak: egy lehetséges magyarázatot ne világnézeti okból, hanem a bizonyítékok alapján fogadjunk el, vagy vessünk el. 

Amikor egy módszertani alapelvből világnézeti kizárólagosság lesz, és egy állítást már nem bizonyítékai, hanem metafizikai következményei miatt tekintenek elfogadhatatlannak, a tudományos gondolkodás maga kezd eltávolodni saját kritikai eszményétől. Paul Nelson tudományfilozófus így fogalmaz:

„A tudománynak az a célja, hogy kiderítse az igazságot a világ dolgairól. Nem dönthetjük el előre, hogy mi lesz az igazság. Nem mondhatjuk azt, hogy nem szeretem ezt a magyarázatot, inkább félretolom. Ha valamit nem értünk a természetben, akkor inkább minden lehetséges okot számba kell vennünk, amivel megoldhatjuk a rejtélyt. A tudomány akkor nevezhető egészségesnek, ha az igazságot kutatja, és engedi, hogy a bizonyítékok magukért beszéljenek.”

Hasonló gondolatot fogalmaz meg a szükséges nyitottságról a dalai láma Őszentsége is:

„A tudományba vetett bizalmam azon az alapvető elképzelésemen alapszik, hogy ahogy a tudományban, úgy a buddhizmusban is, a valóság természetének megértését a kritikus vizsgálat követi: ha a tudományos elemzés kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a buddhizmus adott állításai hamisak, akkor a tudomány megállapítását kell elfogadnunk.”

Azonban ennek talán az ellenkezője is legalább ennyire érvényes. Ha a természettudomány nem képes egy fennálló problémára hiteles és megnyugtató választ adni, akkor legalább nyitva kellene hagynia az ajtót a megalapozható alternatív lehetőségek irányában.

Michael Cremo és a „tiltott régészet” 

Michael Cremo amerikai író és kutató Richard L. Thompsonnal közösen 1993-ban megjelent Forbidden Archeology című könyvében több száz olyan régészeti és paleoantropológiai leletet gyűjtött össze, amelyek szerintük nem illeszkednek az ember kialakulásának elfogadott kronológiájába. Cremo központi tézise az úgynevezett „knowledge filter” (tudásszűrő): szerinte a tudományos közösség hajlamos az uralkodó paradigmába illeszkedő leleteket elfogadni és továbbörökíteni, míg az azokkal összeegyeztethetetlen adatokat fokozott kritikának veti alá, félreteszi vagy idővel elfelejti.

Ennek a kritikának van bizonyos alapja. Jó példa Hueyatlaco Mexikóban, ahol kétségtelenül ember által készített kőeszközök kerültek elő jól vizsgált rétegtani környezetből. Steen-McIntyre, Fryxell és Malde geológiai vizsgálatai több, egymással összhangban álló módszerrel rendkívül nagy – részben 200–300 ezer évet meghaladó – korokat kaptak; az 1981-es Quaternary Research tanulmány maga is további kutatást sürgetett. A rendkívüli kronológia máig vitatott, de az esetet nem lehet egyszerűen hamisítványnak vagy egyértelmű rétegtani tévedésnek minősíteni.

Hasonlóan érdekes Clarence King 1869-es Table Mountain-i lelete: a későbbi USGS-igazgató saját beszámolója szerint maga emelt ki egy megmunkált kőmozsártörőt kemény, cementált aranytartalmú kavicsból. Ez nem bizonyítja, hogy több millió éves emberi eszközről volt szó, de lényegesen erősebb történeti eset, mint a bányászoktól vagy kereskedőktől származó, bizonytalan eredetű „lehetetlen tárgyak”. A döntő probléma, hogy a tárgy már nem áll rendelkezésre korszerű vizsgálatra.

Laetoli más szempontból tanulságos. A 3,66 millió éves lábnyomok feltűnően emberies járásról tanúskodnak, és a korai szakirodalomban valóban komoly vita folyt arról, hogyan egyeztethetők össze az Australopithecus afarensis lábanatómiájával. Ez alátámasztja Cremo azon állítását, hogy az anomáliák mögött olykor valódi szakmai problémák vannak. Ugyanakkor az „emberies járás” önmagában nem bizonyít Homo sapiens jelenlétet: éppúgy jelentheti, hogy az emberi járás egyes anatómiai és biomechanikai elemei sokkal korábban alakultak ki.

Ezen a ponton mutatkozik meg Cremo módszerének fő gyengesége. Hajlamos a „modern emberhez hasonló” tulajdonságot a modern ember lehetséges jelenlétének bizonyítékaként kezelni. A bizonytalan leleteknél rendszerint a rendkívüli értelmezés lehetőségét hangsúlyozza, míg a konvencionális magyarázat bizonytalanságait nagyító alá helyezi. 

Jó példa erre a mintegy 4,1 millió éves kanapoi felkarcsont. Korai vizsgálatok valóban feltűnően Homo-szerűnek találták, sőt egyes kutatók a Homo nemzetséghez is közelítették. A nagyobb mintákon és korszerűbb morfometriával végzett későbbi elemzések azonban ezt nem erősítették meg. Sőt, egy 2014-es újraelemzés a legkevésbé modern emberhez hasonló példánynak találta. 

Ha azonban igazságosak kívánunk maradni Cremoval szemben, akkor érdemes egy kicsit visszalapozni az antropológia történelemkönyvében. A részrehajlásra és az elégtelen evidenciára alapozott eredményekre ott ugyancsak találhatunk példát. Súlyosan kirívó esetként említhetjük a nebraskai ember néven ismertté vált leletet. Henry Fairfield Osborn, az USA Természettudományi Múzeumának igazgatója 1922-ben bejelentette: Nyugat-Nebraskában, a Kígyó-patak közelében egy pleisztocén korból származó őrlőfogat talált. Számos szaktekintély támogatta Osbornt. Az egyetlen fog alapján Hesperopithecus néven új főemlősfajt írtak le. 1927-ben további leletek alapján kiderült, hogy a fog egy kihalt pekariféléhez tartozott, és az eredeti besorolást visszavonták. 

Cremo munkásságának nagy érdeme, hogy hatalmas mennyiségű, sokszor valóban elfelejtett szakirodalmat kutatott fel, és helyesen hívta fel a figyelmet arra, hogy a tudomány sem légüres térben működik: az elfogadott paradigmák befolyásolják, mely hipotéziseket tartjuk eleve valószínűnek, milyen bizonyítási szintet követelünk meg, és mely anomáliákat tartjuk kutatásra érdemesnek. 

Bigfoot és jeti – a bizonyítékok mérlegén

Észak-Amerika erdőségeiből régóta érkeznek beszámolók egy nagyméretű, két lábon járó, szőrös lényről, amelyet Bigfootnak vagy Sasquatchnak neveznek. A Himalája térségében hasonló hagyományok kapcsolódnak a jeti alakjához. A zoológia jelenlegi ismeretei szerint egyik lény létezése sem bizonyított. 

Ugyanakkor a rendelkezésre álló adatok nem merülnek ki népi legendákban és ellenőrizhetetlen szemtanúi történetekben. Egyes filmfelvételek, lábnyomok és hangfelvételek szakmai vizsgálatok tárgyát képezték. 

A Patterson–Gimlin-film

Az 1967-ben készült film az egyik legtöbbet vizsgált felvétel. Bár később többen állították, hogy részt vettek a film megrendezésében, az állítólagos eredeti jelmez nem került elő, és a hamisítás konkrét körülményeit sem sikerült egyértelműen rekonstruálni.

A filmen látható, két lábon járó, szőrös alak mozgását és testarányait biomechanikai, anatómiai és filmes szakemberek egyaránt elemezték, eltérő következtetésekre jutva. Egyes kutatók szerint az alak testfelépítésének bizonyos sajátosságai nehezen magyarázhatók egyszerű jelmezzel. Más szakértők viszont rámutattak, hogy a szokatlannak tartott járás ember által is reprodukálható, a testarányok pontos meghatározását pedig a felvétel technikai korlátai akadályozzák.

Lábnyomok és biomechanikai sajátosságok

Az állítólagos Bigfoot-lábnyomok között számos hamisítvány található. Egyes hosszabb nyomsorozatok azonban olyan sajátosságokat mutatnak, amelyek túlmutatnak egy egyszerű, nagyméretű talplenyomat ismétlődésén. Jeff Meldrum több ilyen nyomanyagot vizsgált, különös figyelmet fordítva a változó terhelésre, a részleges lenyomatokra, a lábujjak elmozdulására és a középláb hajlására utaló deformációkra.

Az úgynevezett midtarsal pressure ridge egyes lenyomatokon megfigyelhető keresztirányú talajkiemelkedés, amelyet Meldrum a középláb jelentős hajlékonyságával magyaráz. Hasonló jelenségeket egymástól időben és földrajzilag elkülönülő nyomsorozatokban is leírt.

A kritikusok ugyanakkor rámutatnak, hogy az emberi láb középső része sem teljesen merev, és nem bizonyított, hogy hasonló terhelési mintázatok mesterségesen ne lennének előállíthatók. A finom felszíni barázdák értelmezését tovább nehezíti, hogy egyes, bőrredőknek tulajdonított mintázatokat az öntvénykészítés során keletkező jelenségek is utánozhatnak.

A legérdekesebb nyomleletek értéke ezért nem rendkívüli méretükben, hanem az egymást követő lenyomatok változó, dinamikus sajátosságaiban keresendő. Ezek azonban önmagukban nem alkalmasak egy ismeretlen főemlősfaj azonosítására.

A Himalája rejtélyes nyomai

A jetihez kapcsolódó egyik legismertebb dokumentált eset az 1951-es brit Everest-felderítő expedícióhoz kötődik. Eric Shipton, Michael Ward és Tenzing Norgay a Menlung-medencében hosszabb, számukra ismeretlen eredetű nyomsorozatra bukkantak. Egyes lenyomatok feltűnően lábszerű formát mutattak, elkülönülő, szélesebb nagylábujjra emlékeztető résszel. Shipton több fényképet készített, amelyeken Ward bakancsa és jégcsákánya méretarányként szolgált. A jellegzetes lenyomat körülbelül 30–33 centiméter hosszú volt.

Az eset különös értéke, hogy nem csupán későbbi elbeszélésből ismerjük: korabeli fényképek és több expedíciós résztvevő megfigyelései dokumentálják. Michael Ward évtizedekkel később maga is visszatért a kérdéshez, és felvetette, hogy bizonyos emberi lábfejlődési rendellenességek magyarázatot adhatnak a különös formára. Mások ismert állatok – például medvék – egymásra helyeződő, illetve a hó átalakulása során torzuló nyomait tartják lehetséges magyarázatnak.

Shipton fényképei azt mindenesetre jól dokumentálják, hogy tapasztalt hegymászók egy hosszabb, szokatlan morfológiájú nyomsorozattal találkoztak, amelynek konkrét eredetét nem sikerült egyértelműen meghatározni.

A Sierra Sounds hangfelvételei

Az 1970-es években Ron Morehead és Al Berry a Sierra Nevada hegységben különös, részben beszédszerű hangokat rögzített. A később Sierra Sounds néven ismertté vált felvételeket R. Lynn Kirlin és Lasse Hertel akusztikai elemzésnek vetette alá. A vizsgálók több hangképzési sajátosságot szokatlannak találtak, és nem azonosítottak egyértelmű bizonyítékot egyszerű elektronikus manipulációra.

Scott Nelson, az amerikai haditengerészet egykori kriptolingvisztikai szakembere később ismétlődő, nyelvszerű struktúrákat vélt felismerni a hanganyagban. Ezt az értelmezést azonban nem támasztja alá függetlenül megismételt, megfelelő kontrollvizsgálat.

A hangok forrását nem dokumentálták ellenőrizhető képfelvétellel, és az emberi eredet lehetőségét sem sikerült telejs bizonyossággal kizárni. A felvétel manipulálatlansága és a hangok nem emberi eredete két különböző állítás.

A közvetlen biológiai bizonyíték problémája

Az állítólagos Bigfoot- és jeti-maradványok genetikai vizsgálatai eddig nem szolgáltattak meggyőző bizonyítékot ismeretlen főemlős létezésére. Bryan Sykes és munkatársai 2014-ben különféle, rendkívüli eredetűnek tartott szőrmintákat vizsgáltak. A harminc, értékelhető genetikai eredményt adó minta ismert emlősökhöz kapcsolódott. Két himalájai minta medvékkel kapcsolatos eredménye kezdetben külön figyelmet kapott, de ezek sem igazoltak ismeretlen főemlőst.

Melba Ketchum sokat idézett, 2013-as Sasquatch-DNS-tanulmánya sem tekinthető hiteles bizonyítéknak: genetikai következtetéseit súlyos szakmai kifogások érték, publikációjának körülményei pedig megkérdőjelezik a megfelelő független ellenőrzést.

A Himalájában őrzött, jetinek tulajdonított relikviák ügyében azt mondhatjuk, hogy a khumjungi kolostor úgynevezett „jeti-skalpjának” vizsgálata ismert himalájai patás állat bőrére utalt, míg a pangbochei „jeti-kéz” egyik fennmaradt ujjmintájának genetikai elemzése emberi eredetet mutatott.

A Bigfoot létezésével szemben gyakran felhozott érv, hogy soha nem került elő teteme. Ez önmagában kevésbé perdöntő, mint első pillantásra látszik. Terepi vizsgálatok szerint erdei környezetben a dögevők napok vagy hetek alatt elfogyaszthatják a nagyobb állatok tetemeinek lágyrészeit, a maradványokat pedig széthordhatják és elfedheti a növényzet. Sokkal jelentősebb ellenérv, hogy mindmáig egyetlen fogat, csontot, szövetmintát vagy genetikai leletet sem sikerült megbízhatóan egy ismeretlen észak-amerikai főemlőshöz kapcsolni.

Valóban kizárható egy ismeretlen főemlős létezése?

1992-ben Vietnam és Laosz határvidékén egy addig tudományosan ismeretlen, viszonylag nagy testű emlőst, a saolát (Pseudoryx nghetinhensis) fedezték fel. A ritka állat létezésére először helyi vadászoktól származó anatómiai maradványok hívták fel a kutatók figyelmét. 2005-ben Tanzániában a kipunji, 2012-ben pedig a Kongói Demokratikus Köztársaságban a lesula nevű majomfajt írták le tudományosan. Utóbbit a helyi lakosság már korábban is ismerte, a zoológusok azonban csak később igazolták önálló fajként.

Arra is akad példa, hogy hosszú ideje eltűntnek vagy kihaltnak hitt emlősök kerülnek elő újra. Az ausztrál Gilbert-potorut 1869 után több mint 120 évig nem dokumentálták, mígnem 1994-ben élő példányokat találtak. A bojtosúszós maradványhal egy valódi élő kövület, amelyet mintegy 80 millió éve kihaltnak hittek, egészen addig, amíg 1938 decemberében Dél-Afrika partjainál fel nem fedeztek egy élő példányt. 

A zoológia közelmúltjának felfedezései tehát arra figyelmeztetnek, hogy az „ilyen állatot már biztosan ismernénk” érv önmagában nem perdöntő. A tudományos ismeretek jelenlegi határait ne tekintsük a természet lehetőségei végleges határainak.

A modern felvételek sokasága

A kamerák és mobiltelefonok elterjedésével egyre több, állítólagos Bigfootot ábrázoló felvétel jelenik meg. Az eredeti felvétel, a helyszín, a méretarány és a független vizsgálat hiányában egy különösnek látszó alak gyakran nem azonosítható megbízhatóan. Több helyszíni rekonstrukciója ráadásul azt mutatta, hogy a rendkívülinek becsült testmagasság vagy mozgás emberrel is összeegyeztethető lehet. Mindazonáltal maga a gyanú, hogy ténylegesen létezhet egy eddig ismeretlen - bizonyos értelemben emberszerű - lény, egyáltalán nem megalapozatlan.

A bizonyítékok mérlege – és a tudományos érdeklődés határai

Bár a rendelkezésre álló adatok nem elegendők ahhoz, hogy a Bigfoot vagy a jeti létezését zoológiai tényként fogadjuk el, ugyanakkor az sem állítható, hogy minden dokumentált eset eredetét sikerült volna megnyugtatóan tisztázni. Egyes nyomleletek, film- és hangfelvételek szakmai vizsgálatok után is vitatottak maradtak.

Mindez felvet egy további kérdést, amely túlmutat a Bigfoot vagy a jeti létezésének problémáján. Vajon a tudományos érdeklődés mértékét minden esetben a vizsgálandó jelenség jelentősége és a rendelkezésre álló adatok indokolják, vagy olykor az is befolyásolja, mennyire illeszkedik a kérdés az uralkodó tudományos elképzelésekhez?

A Sasquatch-kutatás történetében erre is találunk példát. Grover Krantz antropológus tudományos módszerekkel igyekezett vizsgálni az állítólagos lábnyomokat, munkásságát azonban jelentős szakmai elutasítás kísérte. Ez elég egyértelmű jele annak, hogy a rendhagyó kutatási területek megítélését intézményi és szemléleti tényezők is alakíthatják.

Az UFO/UAP kérdés

Tegyük fel, hogy 100 ember leugrik az Empire State Building tetejéről. 95 a földet éréskor a szokásos módon végzi, vagyis ripinyára törik a teste, és kileheli a lelkét. Viszont 5 ember lazán és puhán lehuppan, majd elegánsan elsétál. Mit gondolnak, mely eseteket kellene kivizsgálnunk?

Ugyanez érvényes az azonosítatlan repülő objektumokra is. Itt és most nem a túlfűtött UFO hívők megnyilvánulásaira gondolok, hanem azokra az esetekre, amelyekben civil szemtanúkon kívül magasrangú katonatisztek, pilóták, rendőrök, légiirányítók, radarkezelők számolnak be az észlelésekről, valamint műszeres vizsgálatok is készültek a helyszínről, illetőleg az ott talált anyagokról. 

A józan ész azt diktálná, hogy ha akár csak néhány eset ellenáll a kézenfekvő magyarázatoknak, akkor tudományosan éppen ezek a legérdekesebbek. A témát évtizedeken át erős tudományos és kulturális stigma övezte. Az utóbbi években ez a hozzáállás valamelyest változni kezdett, és az UAP-jelenségek egy része ismét hivatalos vizsgálatok tárgyává vált.

Ide sorolható a NASA 2023-as, azonosítatlan rendellenes jelenségekről készített jelentése is, amely a tudományos vizsgálódást akadályozó megbélyegzés csökkentését is fontosnak nevezte. A jelentés nem igazolta a jelenségek földönkívüli eredetét; éppen a jobb minőségű adatok gyűjtését és a módszeres vizsgálat szükségességét hangsúlyozta.

Nos, kiszemeltem néhány kiemelkedő esetet. Következzenek most ezek.

Az első éjszaka John Burroughs és Jim Penniston, az USAF két katonája indult a Rendlesham Forest felé, miután a bázis közelében szokatlan fényeket észleltek, és felmerült egy esetleges repülőgép-szerencsétlenség lehetősége. Beszámolójuk szerint az erdőben egy ismeretlen, látszólag a talajon vagy annak közvetlen közelében tartózkodó objektummal találkoztak. Penniston későbbi vallomása szerint olyan közel került hozzá, hogy annak felületén különös geometrikus jeleket látott, és rövid időre meg is érintette. A helyszínen később talajbemélyedéseket és a fákon elváltozásokat dokumentáltak, továbbá sugárzási méréseket is végeztek. Egyes értékek meghaladták a helyben mért háttérszintet, ezek jelentősége azonban később vita tárgyává vált.

Az eseménysor következő szakaszának egyik legfontosabb tanúja Charles Halt alezredes volt, aki katonák egy kisebb csoportjával maga is kiment az erdőbe. A vizsgálat egy részét hordozható magnetofonnal rögzítette, és néhány héttel később hivatalos memorandumot készített „Unexplained Lights” címmel. Halt és társai különös, mozgó fényjelenségekről számoltak be. Halt későbbi beszámolója szerint az egyik objektum keskeny fénysugarat irányított a közelükbe, később pedig a Woodbridge bázis egy érzékeny területe felé is hasonló fényjelenséget észleltek.

Az eset kivizsgálását kezdettől nehezítette, hogy nem volt világos, melyik félnek – az amerikai vagy a brit hatóságoknak – kellene vezetnie a vizsgálatot. Nick Pope, aki 1991 és 1994 között a brit Védelmi Minisztérium UFO-ügyekkel foglalkozó részlegén dolgozott, később retrospektív, úgynevezett „cold case” vizsgálatot végzett az ügyben. 

Pope szerint a korabeli brit iratokból az is kiderül, hogy Charles Gabriel tábornok, az Egyesült Államok légiereje európai erőinek akkori főparancsnoka röviddel az incidens után felkereste Bentwaters és Woodbridge bázisait, tájékoztatást kapott az eseményekről, majd a vizsgálathoz kapcsolódó anyagokat vitt magával ramsteini főhadiszállására. Pope szerint a brit fél később sem kapott megfelelő tájékoztatást arról, milyen amerikai vizsgálat követte mindezt, illetve az milyen eredménnyel zárult.

A történetet tovább bonyolítja, hogy az incidens időszakára vonatkozó egyes brit UFO-iratok később megsemmisültek, látszólag megfelelő engedélyezés nélkül. Pope ugyanakkor hangsúlyozza, hogy nem ismer olyan bizonyítékot, amely szerint ez szándékos információeltüntetési kísérlet lett volna. 

A Rendlesham-esetre azóta számos hagyományos magyarázat született: felmerült téves azonosítás, világítótorony fénye, csillagászati jelenség, tréfa, illetve titkos katonai eszköz lehetősége is. Pope saját retrospektív vizsgálata során egyik magyarázatot sem találta alkalmasnak arra, hogy az eseménysor valamennyi lényeges elemét kielégítően megmagyarázza. Hogy pontosan mi történt azon a néhány decemberi éjszakán, arra mindmáig nincs minden részletre kiterjedő, általánosan elfogadott válasz.

A brazil Operação Prato

1977-ben a brazíliai Pará állam több településéről – különösen Colares szigetéről – hónapokon keresztül érkeztek beszámolók különös, alacsonyan mozgó fényjelenségekről. A történet jelentőségét az adja, hogy a bejelentések nyomán a brazil légierő hivatalos vizsgálatot indított Operação Prato [Tányér hadművelet] néven. A dokumentációból ugyanakkor az is kitűnik, hogy nem fogadtak el minden észlelést rendkívüli jelenségként. 

A katonák heteken át helyszíni megfigyeléseket végeztek, tanúkat hallgattak meg és fényképeket készítettek. Különösen figyelemre méltó, hogy a kiküldött katonák maguk is több, általuk azonosítatlanként leírt fényjelenséget észleltek. Sőt, Nascimento őrmesterék járművel is megpróbálták követni a kékes-zöldes fényt. Egyszer kb. 400 méterre becsülték, majd a növényzet takarásában eltűnt. (Dokumentum: 15-ös helyszíni jelentés; Dátum: 1977. december 16.; Helyszín: Colônia Jejú, São Miguel do Guamá, Pará állam, Brazília)

Az eseménysorhoz testi sérülésekről szóló beszámolók is kapcsolódtak. Wellaide Cecim Carvalho, a colaresi egészségügyi szolgálat orvosa több olyan beteget vizsgált meg, akik állításuk szerint a fényjelenségek hatásának voltak kitéve. A katonai jelentések elsőfokú égési sérüléseket, apró bőrelváltozásokat, fejfájást, szédülést és általános gyengeséget említenek. Carvalho ugyanakkor nem tudta megállapítani ezek eredetét, és a helyi történetekben szereplő „vérvesztést” sem igazolta. 

Az eset különös vonása, hogy Carvalho doktornő a tapasztalatairól jelentést is készített az egészségügyi hatóságok számára, ám végül nem továbbította azt, mert – a korabeli katonai dokumentáció szerint – attól tartott, hogy nevetségessé válik.

Egy másik helyszínen, Fazenda Jejún a katonák szokatlan talajnyomokat is megmértek és lefényképeztek. Arra azonban nem találtunk megbízható dokumentációt, hogy a nyomokból mintát vettek vagy laboratóriumi vizsgálatnak vetették volna alá őket; közvetlen kapcsolatukat az észlelt fényjelenségekkel ugyancsak nem sikerült bizonyítani.

Az eset különös súlyát nem egyetlen perdöntő bizonyíték adja, hanem a részben egymástól független adatok konvergenciája: a hosszabb időn át ismétlődő civil észlelések, az orvosilag dokumentált sérülések, valamint a helyszínre vezényelt katonák saját megfigyelései és fényképei. Önmagában egyik elem sem bizonyítja a jelenség rendkívüli eredetét, de az összkép magyarázatakor már nem elegendő valamennyit egymástól független tévedések sorozataként kezelni.

A Kaikōura-fények

1978 decemberében Új-Zéland Kaikōura nevű térségében két, egymástól mintegy tíz nappal elválasztott repülés személyzete számolt be szokatlan fényjelenségekről, amelyekkel egy időben földi, illetve fedélzeti radarokon is rendellenes visszhangokat észleltek. December 20–21-én Vern Powell kapitány és Ian Pirie másodpilóta egyik megfigyelése során a fedélzeti radaron gyorsan változó visszhangok jelentek meg, miközben Pirie egy hasonló mozgású, villogó fényt látott. 

December 30–31-én Bill Startup kapitány és Robert Guard másodpilóta, valamint egy televíziós stáb ismét fényjelenségeket figyelt meg, amelyek egy részéről 16 mm-es filmfelvétel is készült. Az eseményeket az új-zélandi légierő és tudományos intézmények vizsgálták, a szemtanúkat meghallgatták, és részletes korabeli dokumentáció keletkezett.

A vizsgálatok azonban jóval összetettebb képet tártak fel, mint amit az egyidejű radar- és fényészlelések önmagukban sugallnak. Bár több esetben dokumentálható időbeli és iránybeli egyezés, a radarjelek és a vizuálisan megfigyelt fények azonos mozgáspályáját nem sikerült műszeresen bizonyítani. A filmfelvétel értelmezését az optikai torzulások és a fényforrások bizonytalan távolsága nehezítik.

Elemzők egy része az egyes észlelésekre a Vénusz, a térségben működő, erős lámpákkal felszerelt halászhajók, illetve a radarhullámok rendellenes légköri terjedése kínálnak lehetséges magyarázatot. Ezeket részben kísérletekkel és megfigyelésekkel is alátámasztották, ám nem sikerült valamennyi jelentős eseményre kiterjedő, ellenőrizhető rekonstrukciót készíteni.

Számos olyan apró momentum merült fel az elemzések során, amely a szakértői körön belül is vitára adott okot. Ilyen volt többek között az is, hogy a második repülés során a radarirányító közlése szerint a repülőgép radarjele megkétszereződött, mintha egy másik célpont közvetlenül mellette repülne. Bruce Maccabee rekonstrukciója szerint ez az állapot négy egymást követő radarpásztázás során, legalább 36 másodpercig fennmaradt. Érvelése szerint a rendellenes légköri hullámterjedés önmagában erre nem elegendő magyarázat.

Azonban a vizsgálat egyik legproblematikusabb vonása az emberi megfigyelés súlyának kezelése volt. Egy tapasztalt pilóta tévedhet egy fényforrás távolságának, méretének vagy sebességének becslésében, különösen éjszakai repülés során. Más kérdés azonban egy megfigyelés teljes dinamikáját – például egy közeledő, majd irányt változtatva eltávolodó fényjelenséget – egy égitesttel azonosítani. Ehhez nem elegendő annak kimutatása, hogy a Vénusz az adott időpontban megfelelő irányban látszott: azt is meg kellene mutatni, milyen optikai vagy észlelési mechanizmus hozhatta létre a leírt mozgás benyomását.

Különösen figyelemre méltó az eredeti szakjelentések és a nyilvános tájékoztatás közötti eltérés. A légierő parancsnokának 1979. január 11-i jelentése szerint az észlelések majdnem mindegyike természetes, bár szokatlan jelenségekkel magyarázható, míg a fennmaradó esetek bizonyítékai nem tették lehetővé a végleges azonosítást. M. A. Collins másnap kelt tudományos jelentése két konkrét radar–vizuális eseménynél szintén elismerte a magyarázat bizonytalanságát. A légierő nyilvános közleménye ezzel szemben már általános érvénnyel állította, hogy az észleléseket természetes légköri jelenségek okozták.

Vagyis a szakértői bizonytalanság a hivatalos kommunikáció során eltűnt. Hogy ez tudatos torzítás volt-e, a dokumentumok alapján nem bizonyítható. Mindenesetre jól szemlélteti, miként válhat egy részben nyitott tudományos kérdés a nyilvános kommunikációban lezárt üggyé.

Az utolsó szó jogán

A rendkívüli állításokhoz ugyan továbbra is rendkívül erős bizonyítékok szükségesek. Ám ezek megkövetelése nem jelentheti azt, hogy a szokatlan megfigyeléseket eleve érdektelennek nyilvánítjuk. Egy kérdés tudományos vizsgálhatóságát nem volna helyes összetéveszteni azzal, hogy a feltételezett magyarázatát mennyire tartjuk valószínűnek. Hiszen a tudományos megismerés történetét nemcsak a megszerzett bizonyosságok alakították, hanem azok a kérdések is, amelyeket valaki a kételyek ellenére érdemesnek tartott megvizsgálni.

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.